Tudtam, hogy a közelében nem sokáig fogom tudni uralni az érzéseimet. A sok mérget, amit a közelsége miatt éreztem. Undorodtam tőle, és legalább háromszor annyira fájdalmas halált akartam neki, mint annak, akit húgomként szerettem. Nem volt joga őt bántani, nem volt joga ahhoz, hogy önbíráskodjon és eltegye láb alól, mielőtt megtanulhatott volna tisztességes vámpír lenni... melyikünk bír a vérével, mikor átváltozik? Egyikünk sem. - Az egyetlen, amit a lány számlájára tudsz írni, hogy vehemens volt és eleven? - kérdeztem, és nem érdekeltek a körülmények, már régóta megemeltem a hangomat, szinte ordítottam vele a fojtogató, maró méregtől, amely úgy áradt szét a testemben, mintha valaki rám parancsolt volna, és kényszer lenne rajtam, hogy kötelességem legyen engedelmeskedni erre. - Mondj egyetlen jó okot arra, hogy ne öljelek meg a pofátlanságod miatt - néztem vele szinte már farkasszemet. Nekem sem kellett volna kétszer mondani, hogy kitépjem a szívét, annak ellenére, hogy nem bántok fajtámélieket. Ő túlment egy határon, megölt valakit, akinek még annyi de annyi ideje lett volna hátra mellettem... és én megtaníthattam volna arra, hogyan legyen békés vámpír. Ez lett volna az élete, és ha ez a nőszemély nem jön, nem bíráskodik önmaga, és nem hoz halálos ítéletet, a drága lány még mindig életben lenne. Neki semmi nem elég? Nagy levegőt kellett vennem, hogy lehunygtassam magam. bár nem értettem a törekvésem okát, miért kéne nekem pont most nyugodtnak lennem? - Bár lett volna valaki, aki téged is belefojt két kanál vízbe. Valaki, aki neked volt fontos, és bántani akarta? - kérdeztem, és már nem érdeelt a köztünk lévő távolság, megindultam felé, csak hogy közelebbről lássam a két szemét. Mégis, egy karnyújtásnyira megálltam tőle. - Ó, persze. Én is ezt tettem volna. Ezt fogom tenni, bár nem azért, hogy megvédjem, hanem hogy bosszút álljak. És hidd el, nálam rosszabb ellenséget magadnak kívánni sem tudtál volna. - Szinte köpködtem a szavakat, miözben alig érezhető fogadalmat tettem arra, hogy tönkre fogom tenni az átkozott, nyavalyás kis életét. - Megesküszöm, hogy bánni fogod, hogy világra jöttél. Vagy... más fogja megbánni, hogy világra jött? - kérdeztem félrebillentett fejjel. Pontosan tudtam, merre fúj a szél az életében. És nem féltem kihasználni a gyengeségeit. Ő sem félt az enyémet.
Ericcel sokat gyakorlunk azért, hogy megtudjam védeni magamat, illetve minden erejével azon van, hogy elfogadjam azt ami velem történt, pedig ez nem olyan könnyű, hiszen akaratom ellenére váltam vámpírrá, nem akartam ezt az egészet, nem akarok szörnyeget lenni aki emberek vérével táplálkozik, aki ha nem bír a szomjával akkor gyilkol. Már egy eltelt egy jó pár hét, mióta Stefan vámpírrá változtatott, de még most sem tudom elfogadni, még mindig magamba vagyok fordulva, néha nagyon látványosan, vannak olyan pillanatok amikor a vér iránti vágyam átveszi felettem az irányítást és csak nagyon nehezen tudok leállni. Zavar a sok hang amit hallok, olyan mintha mindenki benne lenne a fejemben. Nem tudom kizárni őket a fejemből, nem tudom őket nem hallani. Hallom az emberek beszélgetését, a madarak csiripelését, mindent és ez egyszerűen kikészít. A hangulat világom labilis, sosem lehet tudni, hogy mikor fogok nevetni, sírni vagy éppen kiabálni. Az ilyen hangulat változásaimat általában sajnos Ericen vezetem le, mert ő van velem a legtöbbet, mióta átváltoztam, szóval csak rajta tudom levezetni. Nem szándékosan teszem ezt és csak remélni tudom azt, hogy egyik sértésemet sem veszi magára, mert nem tudom mi lenne velem nélküle, ha ő elhagyna engem... Akkor tényleg magamra maradnék, csak magamra számíthatnék egy olyan világban, ahol semmit nem értek, amiben még minden teljesen új a számomra. Gondolataimból léptek hangja ébreszt fel. Sötét van, a réten meg egy árva lélek sincs, viszont tudom, hogy hallottam valamit. Hátra fordulok és nézek bele a sötétségbe, hátha látok valamit. - Ki van ott? - kiáltok bele a sötétségbe.
Az érzés, hogy annyi mindenről maradtunk le, és annyi mindent kell bepótolnunk olyan rövid idő alatt, mégis szinte ott folytatjuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk, a lehető legfantasztikusabb. Nincs sok barátom, egy kezemen meg tudom számolni azoknak a számát is, akik egyáltalán szóba elegyednek velem és nem valamilyen hátsó szándékból teszik. Sam viszont lassan olyan lesz, mint az egyik felem. Hiába van távol tőlem, egy része akkor is velem van és egészen sokszor kaptam magam azon az utóbbi időben, hogy azt kérdezgetem magamtól: Vajon mit szólna ehhez Sam?! A választ pedig legtöbbször csak megsaccolni tudom. - Nem hiszel nekem? – kerekednek ki a szemeim. Belemegyek a játékba, a végére pedig mind a ketten csak nevetni tudunk. Hiányzott. Ez a jóízű nevetés, ez a meghitt hangulat. Az, hogy nem az elmém kreálta Sam válaszolja a „Mit szólna ehhez Sam?” kérdésre, hogy vágjak bele. Csináljam. Az ő szájából hallom. De arra is csakhamar ráeszmélek, hogy az én önmegvalósításom azzal fog járni, hogy valószínűleg még ennél is kevesebbet fogom látni. Nézzünk szembe a tényekkel. Ausztrália nem a szomszédban van, ahonnan egy magányos hétvégén hazaruccanhatok. Elég sok tervezési és szervezési folyamatot igényelne. – Sam? Ugye megígéred nekem, hogy olyan gyakran fogunk találkozni, amennyire csak lehetséges? – halkul el a hangom. Az igazság az, hogy a jövő egészen más lesz, mint most ez a helyzet. Ritkán látom, az igaz, de a bizonyosság ott van, hogy meglephetem őt munkából hazafelé, vagy elmehetek vele vásárolni. Azt viszont nem akarom, hogy a távolság megtörje a barátságunkat. Persze a pillanatnyi szomorkás hangulatom azonnal tovaszáll, amint meglátom, hogy elcsen egy újabb adagot a gumicukorból, aztán mesélésbe lendül. Egy ilyen felvezető után már egy cseppet sem érdekel, hogy mit fog hozni a jövő, ha neki most van egy ilyen sztorija. Most kell vele foglalkozni és nem később. Aztán már csak figyelem. Próbálok olvasni a gesztusaiból, mert hiába nem akarja láttatni, ott a fény a szemében, a mosoly pedig végig ott játszik az arcán. Olyan, mint egy nyitott könyv. A sejtésemet pedig a szavaival is alátámasztja. - Úristen, Sam! Te szerelmes vagy.. – mosolyodom el boldogan és a könyökömmel oldalba bököm, aztán közelebb araszolok hozzá, ezzel közelebb viszem az édességet is. Most már az sem zavarna, ha az egész zacskónyit a szájába tömné. Egyszer éreztem csupán, milyen lehet szeretni valakit, még kis pisis voltam és akkor sem vettek rólam tudomást. Valami idétlen rajongásnak tűnhetett a dolog. A kettő viszont nem ugyanaz. Ha a srác még leléphet, az egyáltalán nem jelent jót. Bár, ha Sam kellően bevetette magát, akkor aligha akar majd továbbállni. - .. és ő is? – próbálok puhatolózni. – Hogy érzed? – erősködöm. Talán nem kéne erőltetnem a témát, egyszer majd csak megered a nyelve, de a tanácstalanságot látva az arcán, egyáltalán nem szeretném megvárni, mikor lesz az a majd egyszer.
Olyan ez az egész, mintha teljesen mindegy lenne, hogy mégis mi történik velem a lelkem egy darabjának szüksége van arra, hogy valami megtöltse. Eddig a bosszú volt, ami irányította minden tettemet, most pedig a vérszomj. Eddig nem is igazán foglalkoztam vele. Egyszerűen képtelen voltam arra, hogy ilyesmire koncentráljak. Megszoktam, hogy szabályok szerint élek, de már mindenemet elveszítettem. Naevia-t elfogom, amint megtudja, hogy mit tettem. A bosszúm pedig beteljesedett és innen már nincsen visszaút. Bármennyire is szeretnék visszalépni és újragondolni a helyzetet. Az igazság az, hogy akárhányszor mennék is vissza.. Senki nem tudna megállítni engem attól, amit elterveztem. Az érzelmeim irányítottak és, akkor még helyesnek véltem. A fiát pedig egyszerű járulékos veszteségnek tekintettem. De most már minden megváltozott. Senki nincs biztonságban körülöttem. Ahogyan ez a sötét hajú lány sem, akit megpillantottam és a vére annak ellenére, hogy vámpír volt csábított. A lehető leggyorsabban közelítettem meg és megpróbáltam belemélyeszteni a fogaimat, hogy csak pár korty vérét vehessem – ami után magamat ismerve képtelen lettem volna leállni – de sikertelen volt az egész és a földön kötöttem ki. Hamar talpra szökkentem, de nem tudtam levenni a szemem a lányról. Lehet, hogy most felülkerekedett rajtam, de nem biztos, hogy ez később is sikerülni fog. – Menj innen, ha jót akarsz magadnak. – Képtelen vagyok uralkodni az ösztöneimen, mintha a csontjaimba lenne kódolva, hogy megpróbáljam megtölteni a bennem lévő ürességet mások vérével. Még akkor is, ha tudom, hogy ez egyáltalán nem megoldás. Semmilyen problémára. Nem fog rajtam segíteni. Mégis egy részem reménykedik abban, hogy valamilyen csoda folytán sikerrel járok és ez a késztetést egyszer csak alábbhagy. De a válaszokat erre egyedül kell megtalálnom, mert nem keverhetek bele senkit. Nincs olyan személy, aki egy gyerekgyilkos melléállna, hogy átsegítse a nehéz időszakán.
Miután átváltoztam, ez az első olyan alkalom, hogy úgy sétálok valahol, hogy nem jár az agyam folyamatosan a véren, Stefanon, vagy éppen azon, hogy mi történik velem. Az érzékeim sokkalta erősebbek lettek, labilis vagyok, és a régi énem nem is ismerne rám. Talán a legnagyobb változás - egyik - az volt, hogy ágyba bújtam egyből egy olyan férfivel akit kb 2 napja ha ismertem. Régen sosem tettem volna ilyet, mindig kellett egy hosszabb idő amíg megbíztam a másikban, amíg közel engedtem magamhoz, Eric viszont... Ő az egyetlen aki mellettem áll, aki át segít ezen az állapoton, amit én néha még most sem tudok, vagy akarok elfogadni. Lehet ez volt az oka, nem tudom, de végül nem bántam meg ezt a tettemet, hiszen Eric még mindig itt van mellettem, számíthatok rá bármikor, bármiben és ez nagyon sokat jelent nekem, főleg, hogy megannyi kérdés kavarog a fejemben, ezer meg egy dolog van amit nem értek még, de minden erőmmel azon vagyok, hogy megszokjam az életemet és elfogadjam azt, hogy egy vámpír vált belőlem. A pillanat tört része alatt történik minden, amikor a földre küldök egy rám támadó nőszemélyt. Még szerencse, hogy Ericcel szoktunk gyakorolni, mivel ez az idegen nő éppen a nyakamba akarta belemélyeszteni a fogait, csak nem értem az okát, a vámpírok isznak vámpírokból? A saját fajukból? Egyeltalán ez a nő vámpír? - Ha jól tudom te támadtál rám, amikor nem tettem ellened semmit. Ez egy szabad ország, ott vagyok ahol lenni akarok. - egy dolog megmaradt a régi énemből, a bátorságom. Habár ez egy teljesen új helyzet számomra, de örülök annak, hogy legalább egy dolog megmaradt a régi életemből.
Kezdtem úgy érezni magam, hogy az egyetlen gondolat, ami a fejemben volt a vér. Nem tudtam leküzdeni a vágyamat és előbb vagy utóbb, de sikerrel jártam. Aminek köszönhetően az lett a vége, hogy már abba is hagytam a mögöttem hagyott hullák számát, mert értelmetlennek tartottam a számolgatásukat. Tudtam, hogy több lesz, mert amint az utolsó csepp véréhez értem minden előbbi áldozatomnak éreztem, hogy ez még közelről sem volt elég, hogy a lényem egy újabb adagra vágyik. Még egy ember, még egy. Csak egy utolsót. Már a harmadik után tudtam, hogy ez az egész nem fog leállni. Végtelen ciklusban fog végigfolyni az életem, amelyben képtelen vagyok az önkontrollra. – Ostoba lány, még azt sem vagy képes felismerni, ha valaki óva int magától? – Lehet, hogy az első gondolatomat elborította a vér iránti szükségletem, de ez nem azt jelenti, hogy olyan könnyedén leszerelhető vagyok. A fenébe is, vadászok között nőttem fel és képes voltam kegyetlen bosszút állni a férfin, aki megölte őket azzal, hogy közéjük tartózónak mutatta magát. Gyűlölöm még mindig. De már nincs kinn kitöltenem ezt a gyűlöletet. Hiszen kárhozatra ítéltem. De arra számítottam, hogy vissza fog vágni nekem, de egyszerűen csak úgy döntött, hogy csatlakozik a fiához és meg sem próbált táplálkozni. Talán egy nyilvánosabb helyre kellett volna vinnem, ahol nem igazán lett volna választása. – Még mindig itt vagy? Tán halálvágyad van? – Sosem értettem, hogy az emberek miért nem értenek a szép szóból. Főleg, hogy nem igazán szoktam figyelmeztetni senkit sem. De a jelenlegi állapotomban minden vagyok csak beszámítható nem. Így mindenki jobban teszi, ha távolabb áll tőlem.
Fogalmam sincs, hogy miért támadt rám ez a lány, de általában jó ember ismerő vagyok, és látszik rajta, hogy valami nagyon nem oké vele, lelkileg nincs rendben. Én legalábbis ezt vettem le ebből a nem túl régóta tartó kis ismeretségünkből. Szeretek emberekből olvasni, hogy mi zajlik bennük, mit gondolnak, pont ezért is gondolkodok azon, hogy elkezdek komolyabban is foglalkozni a pszchiológiával, de természetesen a fotózás marad az első számú szenvedélyem. Mindig is az volt és az is marad. Imádom megörökíteni a körülöttem lévő dolgokat, embereket, tájakat, egy apró falevélben is képes vagyok észrevenni valami szépet, amit meg kell örökítenem, lefotóznom. Viszont szeretek másokkal is foglalkozni, meghallgatni a gondjaikat, szeretem hallani, hogy másoknak mi nyomja a szívüket és igyekszem mindenkinek segíteni. Az emberek tudják, hogy bennem megbízhatnak, bátran beszélhetnek velem bármiről, az csak köztünk marad, nem árulom el soha, semmilyen körülmények között egy harmadik személy számára, hiszen én is azt szeretném, hogy ha én mondok valakinek valamit, az kettőnk között maradjon. - Nem szokásom félni. - mondom semleges hangnemben, miközben tekintetemmel az idegen lányt méregetem. Szinte süt róla, hogy lelkileg nagyon nincs rendbe, össze van törve legbelül és talán pont a gyilkolás az, amivel ezt próbálja egyensúlyba hozni. Ezek persze csak szimpla teóriák a részemről, lehet, hogy teljes mértékben tévedek vele kapcsolatban. - Egyszer már megöltek, kezdem megszokni. - vonok vállat, és egy apró mosolyt erőltetek magamra, ami a jelenlegi helyzetben eléggé abszurdnak tűnhet.
Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen kényelmetlen lesz a saját bőrömben lenni majd. Mintha egy tűz lobogna bennem, amit egyedül áldozataim vére csitíthatna, de sosem a végtelenségig. Valahogy mindig megtalálja a módját, hogy visszatérhessen és folyamatosan zaklathasson. Én nem akartam ezt az egészet. Azt sem értem, hogy miért olyan nehéz uralkodnom felette, amikor már egyszer végigjártam ezt az utat és egyáltalán nem kellene ilyen nehéznek éreznem mégis olyan, mintha bármelyik pillanatban elveszíthetném az irányítást a testem felett és végleg egy szörnyeteggé válnék, akik ellen a családom küzdött az életük utolsó percéig. – Ez talán bölcs, hiszen a félelem képes minket olyan sötét utakra taszítani. – Azt hiszem pontosan tudom, hogy milyen sötét utakra taszított engem a félelmem, hogy most már senki nem fog tudni rám nézni azok után, hogy képes voltam megölni egy gyermeket. Aki semmiről nem tehetett mégis ő volt a haragom akkori központja. Azzal, hogy neki ártottam, fájdalmat okoztam a férfinak, aki porig rombolta az életemet. Mostanra már ő is a poklok, poklát járhatja át. – Lehet, hogy kettőnk közül én vagyok a szőke, de te vagy az ostoba. – Hogy nem féltheti az életét? Attól még, hogy meg kellett halnia, hogy vámpírrá vált ez nem azt jelenti, hogy állandóan megtalálhatja a kiskaput, aminek köszönhetően az élők sorában visszatáncolhat. Az élet nem erről szól. Küzdeni kell és, ha valaki azt tanácsolja menekülj, mert nem akar bántani, akkor te megteszed. Abban az esetben maradsz, ha idióta vagy. Nincs semmi más, ami elfogadható indok lenne.
Kezdőlap
redit