Az élet kegyetlen, játékos, furfang, és egyben igazságtalan.. ami velünk történik az nem mindennapi, és ami a kezdet.. az egyben a vég is. Nem is értem, hogy annyi év után, hogy élhettek még.. nem is akarok belegondolni abba, hogy élet, mert amit űzök az nem az, hanem inkább egy megszállottság, avagy egy megrögzött kényszer arra, hogy életet tituláljak magamnak. Mert ez, amit folytatok; nem az! Csak tengettem a napjaim, néha vadászgatok, játszom itt a kegyetlent, és az érzéstelent, közben pedig semmi nincs bennem.. semmi olyan nem történik velem, aminek értelme is lenne. Figyelem az ifjú farkaslányt, és hallgatom a szavait, amelyekből leszűrhető, hogy nagyon, de nagyon nem tetszik neki ez a helyzet. Már gondolatban biztos elküldött melegebb éghajlatra, vagy letitulált egy-két dolognak, de ez engem hol is érdekeljen? Nem imádom sem magam, sem a fajom, nem játszom az eszem, és legfőbb képen nem hiszem magam semmilyen megváltónak, csupán vadászok, hisz ösztönösen életben akarok maradni, sőt azt akarom, hogy rettegjenek tőlem, na meg a szánalmas vámpírok egy-két egyede meghaljon.. és szerintem ebben semmi rossz nincs, de hát mindegy! Mindenki azt gondol, amit csak szeretne! -Reggelig nem fogunk itt ácsorogni..-Mondom teljesen komolyan, ahogy végig pillantok a környéken.. Rajta, és a földön. Nem akarom ezt sokáig húzni, ha egyszer levadászom, akkor levadászom, ha elengedem, akkor elengedem, és ezen nincs mit magyarázni, nem? Kifújom a tüdőmben tartott levegőt, és mély gondolkozásba esem eközben, amelyből csak a szavai húznak vissza, amelyek nem mellesleg válaszadásra késztetnek, de hát mit mondjak? Megrázom a fejemet, és elmosolyodva nézek a szemeibe, ahogy kissé elröhögöm magam, de végül elkomolyodom. -Nem.. csak ölök mindent, ami él, és mozog.. ennyi. Ezen nincs mit ragozni, avagy tetézni.. sőt magyarázni sem kell.-Vonok vállat könnyedén, és eme témát ennyiben is hagyom, hisz nem szeretném sem fokozni, sem növelni, sem jobban kitárgyalni, egyszóval.. vége! -Mintha ez ily könnyed tett lenne.-Mondom lehajtva a fejemet, míg finoman megrázom.-Nem könnyű leállni azzal, amit megszállottan űzöl.-Mondanék még valamit, de inkább mélyen elnyomom magamban, hisz nincs ehhez mit hozzátenni már.-Azért jó ez nekem, mert félnek tőlem, rettegnek, és ahogy ölök.. az élvezet. A véremben van, kedvesem, mert kegyetlen vagyok.. egy szívtelen szörnyeteg, aki nem kímél, aki nem fél, és aki nem hátrál meg semmi elől sem!-Válaszolom könnyedséggel számára, és végül magamra is mutatok megerősítésképen. -Az, amit kitaláltam..-Mondom rápillantva, majd ismét a tájat kémlelem, és keresek valamit a szememmel.. Furcsaságot, mozgolódást, vagy akármit. Szeretném azt hinni, hogy egyedül vagyunk, ezért is vizsgálom alaposan át a környéket..
// Na ezentúl hamarabb érkeznek válaszok neked, elnézést, csak sok a reag, de most már aktívabb vagyok
Sosem értettem igazán azokat, akik mintha maguk sem tudnák, hogy mit akarnak. Mintha segélykiáltás lenne a szavaik mögött, közben pedig talán mégis megadják magukat a sorsnak, vagyis azt mondják valamire, hogy az a sors, pedig minden a saját választásunk. Nekem sem volt kötelező megölni a nevelőapámat, de eldöntöttem, hogy élni akarok és ez csak úgy lehetséges, ha megteszem. Jó persze valamelyest véletlen volt, hogy sikerült, de ha meg kellett volna hoznom ezt a döntést, akkor sem alakul máshogy ebben biztos vagyok. Nem sajnáltam, hogy meghalt, csak is azt, hogy így átvert, hogy ennyire kihasznált, hogy voltam olyan marha, hogy megbíztam benne. Ez az, amit nem szabadott volna semmilyen körülmények között sem. Azóta több eszem van, nem bízom senkiben. Igen, még Chrisben sem maradéktalanul, ezért is tudta Kenzie elültetni azt a bizonyos bogarat a fülemben. Ha valaki biztos magában, ha valaki biztos másban, akkor nem lehet megingatni, engem viszont nagyon is meglehet. Nem hiszem, hogy valaha az életben képes leszek még őszinte bizalmat kialakítani bárki felé. Túlságosan kemény világban élünk ahhoz, hogy ezt a luxust megengedhessem magamnak. - Remek, akkor igazán eldönthetnéd, hogy mit is akarsz. - szökik fel kissé a szemöldököm. Nem állunk itt reggelig oké, de nem olvashatom a könyvemet sem és nem élvezhetem a lassacskán a fák mögött elbújó nap látványát. Komolyan, miért jó neki az, hogy tönkre vágja itt lazán a délutánomat, főleg akkor ha még el sem döntötte, hogy mit is akar? Aztán csak megrázom a fejem. Öl mindent, ami él és mozog. Remek egy élet lehet és még ő az, akit vámpírokra vadászik? Mennyiben különb tőlük? Miért gondolja bárki is, hogy joga van eldönteni, hogy kinek jár az élet és kinek nem? - Aki ennyire hangoztatja, hogy mennyire kegyetlen gyilkos és szörnyeteg... az általában ennél több szokott lenni. Legalábbis... a könyvekben. - teszem aztán hozzá, hiszen ki vagyok én hogy kielemezzem? Aki kegyetlen és szörnyeteg az már eltett volna láb alól nem? Az nem válogat, hogy épp kis darabol fel, csak teszi, mert ahhoz van kedve. Vagy csak én kombinálom túl és most egyszerűen nincs kedve hozzá? Nem kéne az egészbe belefolynom, csak épp nem tehetem meg, hogy faképnél hagyom, netán kifejezetten bunkó vagyok vele, mert a végén még újra szórakozni kezd azzal a kis szerszámmal a kezében és igazán nem akarok nyilat sehova a testembe. - Miért érzem úgy, hogy egyáltalán nem biztos, hogy tetszeni fog nekem, amit kitaláltál? - gyanakvó vagyok, mint mindig. Úgy lehet csak életben maradni hosszú távon nem? Az pedig, hogy ennyire körbenéz, hogy ennyire megfigyeli a tájat, hogy ki van itt, vagy ki nincs... - Ha nem akarsz végezni velem, akkor csak szimplán hagyd, hogy elolvassam a könyvem és már el is néztem neked minden eddigit. - ez lenne a legegyszerűbb nem igaz? Legalábbis szerintem mindenképpen.
Megforgattam a szemem. - Tudod, nem véletlenül nevelték a történelem során a nőket inkább hallgatásra. Sosem tudtak egy épkézláb mondatot sem kimondani azon a... szép kis szájukon. Talán ezért is kell másra használniuk. - tettem hozzá, ajkaim körül vicsorgás vonásai jelentek meg. - Hozzám kényszerített az apád. Ergo a férjed voltam. És ha a halál elválasztott, ha nem, akkor is a férjed vagyok még most is. Elvégre... én sosem mondok le arról, ami az enyém volt - billent oldalra a fejem. Nem engedtem el arcát, tovább szorítottam őt. Kétlem, hogy továbbra is rám nézett volna, ha netán elengedem, hát... inkább figyelemmel követtem minden vonását, minden mozdulatát és rezdülését. Kellemes kis... bestia még mindig. Az illata elsőrangú. A haja olyan selymes, mint a bársony... és ő mégis egy semmirekellővel osztja meg azt, amije van! - Nincs jogom így bánni veled, nincs jogom úgy bánni veled... - forgattam a szemem, és hangom kissé nőies élt ütött meg, ahogyan próbáltam őt utánozni. - Tudod mit szépségem? Most senki nincs itt. Senki nem fogja a szememre olvasni, hogy mihez van jogom és mihez nincs - emeltem fel a hangom. - Szóval... van valami mondanivalód számomra? Tegyük fel... arról a féleszű szeretődről? Ne mondd, hogy annyira naív voltál, hogy azt hitted, soha nem foglak megtalálni!
"Az élet általam pokollá válhat, de akár lehet ez a mennyország is, ha úgy akarom.."
Kegyetlen vagyok, de csak is azért, mert az élet is ezt adta nekem. Kegyetlen vagyok, mert erre tanított meg maga a sors. Szívtelen vagyok, mert annak rendje, és módja szerint ölök, gyilkolok, és nem kímélek.. Gyilkos vagyok, mert annyi ártatlan személy vérre tapad a kezemhez. Ártottak nekem ők? Nem, viszont én mégis elvettem tőlük az életet, és élveztem, amikor a fény kihullt a szemeikből. Abban a pillanatban, ahogy ölök kiélhettek mindent.. egyedül vagyok már oly régóta, és ez az, amely legalább megteremt számomra valami értéket, viszont amikor az kérdezik miért teszem ezt az egészet, akkor csak annyit mondok; "Azért, mert megtisztítom a fajtánkat, avagy mert vadász vagyok.." Jó indok, nem de bár? Mindenki elhiszi, aztán pedig ítélkezik, de senki sem lát be az álcám mögé. Az, amit adok magamból, nos.. nem én vagyok! Amit magad előtt látsz az egy képzelet, egy kitalált karakter, avagy jellem. Az, mely igazán én lennék mélyen belül el van nyomva bennem, de csak is azért, mert.. mert egyszerűen nem adhatom azt az énemet. Nem akarok csalódni, szenvedni, kínokat megélni.. de apropó.. nos igen a kínok megtanítottak egyesmásra, s íme ez lettem. Tetszik, vagy sem, de eme énemtől nem fogok megszabadulni, és ha már itt tartunk jobb, ha rettegsz, mert bármelyik pillanatban az életed végén találhatod magad.. Barát, család, avagy szerelem? Mind-mind múló semmiség, melyek hasztalanok! Ezek gyengítenek, és épp ezért sem kell egyik sem! Viszont az érzelmek igenis szükségesek, hisz érzelem nélkül egy vámpír gyenge.. nagyon gyenge, és olyan sebezhetően könnyed, hogy azt képzelni sem merné. -Nyugalom, drágám.. tudod mindent szépen sorban.-Mosolyodom el azzal a kegyetlen mosolyommal, ahogy végig őt nézem. Nos igen talán ideje lenne kitalálnom, hogy mit is akarok vele kezdeni.. megölni, vagy életben hagyni? Na jó.. éljen, hisz hát nem gyilkolhatom le kényem-kedvem szerint a fél várost, csak mert nekem úgy tetszik, pedig mindenki elhiheti, hogy megtenném.. megtenném, mert a véremben van, és mert az élet erre nevelt. Miután átélted azt, amit én.. nos megnéznélek, hogy te milyen lennél, avagy már a kezdeti szakaszban feladnád a létet? Megrázom hirtelen a fejem, hogy eme gondolatok ne folytatódjanak tovább, mert semmi értelme, sőt haszna sincs.. csupán magamat terhelem velük, amely az én számomra nem jó.. nagyon nem jó. -Ha szeretnéd egy pillanat alatt bebizonyítom neked, hogy oda lehet az életed egy csettintésre, és még meg sem rezzentél, sőt nem is pislogtál egyet sem..-Hangom játékosan hangzik fel.-Nem szokásom ilyet mondani, de ha nem hiszed, akkor kipróbálhatjuk, mert nekem nem oszt, és nem szoroz, hogy élsz, vagy halsz-e, persze el kell ismerni kár lenne érted.. szóval hidd el azt, amit mondok. Sohasem szoktam hazudni.-Mondom számára komolyan, persze mindez, amit lát csak álca, és már oly annyira rám ragadt, hogy ha hazudok is sem látszik meg, persze most hazudtam némileg.. hisz belülről nem vagyok egy kegyetlen gyilkos, vagyis igen, de nem annyira. Az meg, hogy élni akar-e, vagy sem csak rajta áll, mint az előbb is mondtam. Nekem nem lesz bűntudatom amiatt, hogy megöltem.. nyugodt szívvel bármikor megteszem, csak kérnie kell. -Pedig nem annyira rossz dolog ez, bár ha már így előre eldöntötted, akkor...-Tárom szét a karjaimat.-Talán tényleg nem is fog tetszeni, pedig egyáltalán nem rémes.-Mosolyodom el, ahogy megadóan felemelem a kezeimet a magasba.-Tessék, csak, kérlek! Olvasd nyugodtan.-Intek a kezemmel a könyv felé, ahogy magam mellé engedem végül a karjaimat.-De utána, akkor is meg lesz, amit kigondoltam.-Mosolygok sejtelmesen, ahogy szemeibe nézve közelebb indulok felé, és nem is olyan messze megállok tőle.
Vannak olyan emberek, lények... akármik, akárkik akiken nehéz kiigazodni. Egyértelműen ő is ide tartozik. Nem igazán tudom hova tenni, pedig nagyon igyekszem. Kifejezetten nehéz napirendre térnem már a felett is, hogy csak úgy idejön nekem, hogy lelőjön, miközben nem csináltam semmit, de az, hogy ezek után mégis visszakozik és mindenféle érzésekről beszél... az már olyasmi, amit nem kezelek könnyen. Most akkor kegyetlen gyilkos, vagy nem kegyetlen gyilkos, ahogy hangoztatta? Esetleg nem akar az lenni, de akkor meg miért nem változtat szépen az életén és kész? Nem lenne egyszerűbb, mint eltenni csak úgy láb alól olyanokat, akik nem is feltétlenül érdemlik meg? Komolyan, nem értem, hogy keveredhetek folyton ilyen zűrökbe, pedig én annyira igyekszem normális életet érni. Ott van a munkám és még a sulival is próbálkozom, mi más tehetnék még? Így is van épp elég bajom, nem kell, hogy folyton bejöjjön még mellé egy-két plusz is. Csak jó lenne egy kicsit... a fene tudja, valami nyugalom, valami kis megállás. Elég az, hogy bármikor meg van az esélye, hogy utánam nyúl a múltam azon része, amire emlékszem, nem kell még tetézni ezt valami kósza vadásszal is, aki épp unatkozik. - Baromi nehéz ilyen helyzetben nyugodtnak lenni... bocs. - rántom meg finoman a vállam, amitől sikerül a hónom alá csapott könyvnek majdnem a fűben végezni, de még épp idejében szorítok rá újra, hogy aztán feljebb tolhassam vissza oda, ahol eddig volt. Mindig is utáltam, ha valamivel nem lehet dűlőre jutni. Nem arról van szó, hogy meg akarok halni, de igenis eldönthetné a pasas, hogy mégis mit akar. Én mindenképpen élni, de... itt állni és vágni, hogy eldönti nem éppen a legkellemesebb vágyálmom. - Oké, akkor kegyetlen gyilkos vagy, ha neked ettől lesz jobb a lelki világod, akkor legyen így. Egy... fura kegyetlen gyilkos. - teszem még hozzá csak azért is. Miért kell nekem folyamatosan mindenkivel szájalni? Én igyekszem, de tényleg! Próbálom visszafogni magam, de valahogy bennem van ez a késztetés, ez a folyamatos lázadás, ez a csak azért se. Egyértelmű, hogy eszem ágában sincs meghalni, egyszerűen csak idegesít maga a tény, hogy nem tudja eldönteni mit is akar, vagy hogy rám bízza a döntés. Netán csak arra vár, hogy olyasmit tegyek, ami indokolttá teszi neki, hogy végezzen velem, igen azt hiszem ez a jó megoldás. Nem öl heccből, de néha minden bizonnyal csak azért "kényszerül" rá, mert addig idegelte a másikat, amíg nem volt más választása. - Ha valaki azt hangoztatja neked, hogy milyen kegyetlen gyilkos, akkor elhinnéd neki, hogy olyasvalamivel akar kiengesztelni, ami tetszeni fog neked? Nem hiszem... - rázom meg a fejem. Amúgy se vagyok az a típus, aki könnyedén osztja a bizalmát, de így még sokkal nehezebb, ha a másik azzal indított, hogy ki akar nyírni. Azt hiszem érthető, ha nem számítok rá, hogy mit tudom én... előránt a kabátja alól egy doboz bonbont, meg egy szál vörös rózsát. Amúgy se bűvész. - Szóval most... olvassak, amíg te... vársz? - értetlenkedve ráncolom a homlokomat. Oké, ezt tényleg nehezebb felfognom, mint amire számítottam. Végül megrázom a fejem, és a könyvemet szépen a táskámba süllyesztem. - Most már kibírom. Mégis mi lenne az a nagy ötlet, amit kigondoltál? - érdekel, azt hiszem igen, győzött a kíváncsiság, no meg amúgy sem úgy gondoltam, hogy itt néz, amíg olvasok, vagy mi a fene, az azért akkor is fura lenne és felettébb kellemetlenül érezném magam. Az ösztönös hátralépést pedig sikeresen visszafogom, amikor közelebb lép egy kicsit, pedig nagyon-nagyon szeretnének moccanni a lábaim, de én vagyok a főnök.
Egy gondolat fut át az elmémen, amely mindannyiszor; a múltammal járó emlékkép, mely nem enged szabad utat nekem, és mindenáron lánccal körbe véve zár közre. Mondanám, hogy számomra ez megfelel, de akkor hazudnék, hisz engem nem hat meg már magában az a tény, hogy múlt.. semmilyen érzelmet nem kelt bennem, bár fáj, de ez is orvosolható, mint minden más, ami befolyással lehetne rám. Nem hat meg az élet adta kegyetlenség, amelyet mások szenvednek el, nem érdekel, ha valaki az életéért könyörög, és az sem, hogy megakar-e halni, avagy sem. Az élet nem azon múlik, hogy élni akarunk-e, hanem azon, hogy mit teszünk meg azért, hogy élhessünk. A könyörgő személyek egyből elárulják, hogy ennél többre nem képesek, míg azok, akik tényleg élni akarnak szembe néznek a halállal úgy, hogy közben megpróbálnak maguk mellett érvelni.. azt mutatják, hogy számukra az életük mit sem ér, de közben nagyon is ott van az álcájuk mögött az élés iránti vágyuk. Sok mindent elmond az, hogy az adott személy hogyan viszonyul egy-egy előállt helyzethez. Megmutatkozik a félelem, a gyávaság, avagy éppenséggel a büszkeség, és a kitartás, csak az adott illetőtől függ, hogy mit mutat meg, és hogy én hogyan értékelem az előállt helyzetet. Rajtam múlik, hogy ki él, és ki nem.. rajtam áll egyszóval az élet maga. Mondanám, hogy mindig kegyes vagyok, de akkor hatalmasat hazudnék, és én magamnak sosem hazudok ilyenekben, szóval.. nem mondom. Pusztán csak az adott helyzettől, avagy illetőtől függ, hogy milyen sorsra ítélem meg; az életre, avagy a nem életre. Lehet engem egoistának tartani, aki feljebb tartja magát mindenkinél, de nincs így.. csupán szeretek ölni, és ez lett a rögeszmém, avagy a kényszeres ösztönöm, és innentől fogva senki se szóljon meg, hisz az vessen rám követ, aki kőfejtő.. -Igazad van.. ez így hihetetlennek bizonyul.-Ismerem el, ahogy ránézve nyugtázom, hogy már pedig sokkolhatta az előbbiekben lezajlott események kellege, bár meg kell jegyezni mindenek van hátul ütője, és egyben haszna, de most kivételesen nem akartam semmi ártó jellegűt tenni, csupán.. egy programot kínáltam fel, amellyel vagy él, vagy nem. Minden csak az adott illetőn áll, és azon, hogy mer-e kockázatot vállalni, ha mer, akkor meglép egy olyan lépést, amely megmutatja számára, hogy bátorság, de egyben kétségeket vonz maga köré, hogy "mi lesz, ha..", és egyéb.. nem fogok lehetőségeket sorolni, mert teljesen felesleges, és egyben idő húzás lenne a részemről, ami valljuk be nem jó.. az idő pedig telik, és értékesebbnél értékesebb percek mennek tova a semmibe, ameddig csak itt húzom a gondolatmeneteimet, amelyeknek értelmük sincs. -Akár..-Vonok vállat, és ezzel is mutatva, hogy nyugodtan megteheti, hisz én tudok várni, bár azért mégis csak kétséges, hogy meddig húzódna el a dolog.. Figyelmesen szemrevételezem végül, ahogy elrakja a könyvet, és inkább arra lesz kíváncsi, hogy milyen ötlettel álltam elő.. Tudtam én, hogy valahol benne is meg van a kíváncsiság ösztöne. Mindenkiben benne van..-Először is talán..-Sétálok mellé, majd elmutatok egy adott irányba.-Gyere velem!-Indulok meg előre, és ha jön, akkor jön, ha nem, akkor meg nem, mert én ugyan nem fogok senkinek sem könyörögni.. Ösztönösen eldöntheti, hogy mit szeretne. Lépteim lassúak, de egyben mégis határozottak, ahogy egyre előrébb haladok, és azért is megyek ilyen lassan, hogyha szeretne, akkor hamar utol érhessen, de ha nem jön, akkor így járt.. erre most mi mást mondhatnék? Nem fogok letérdelni elé, és arra kérlelni őt, hogy gyere, és gyere, és gyere, és a többi.. Nekem erre nincs türelmem, sem időm, sem energiám.. saját akarat, és ez mindenkinek meg van a kezében, mint ama féle hatalom, amellyel bátran, bármikor, és bármilyen körülmény között élhet!
// A minőségéért elnézést, de mint mindig most sem érzem tökéletes írásnak, majd igyekszem jobban fogalmazni!
Nekem túl nagyok az elvárásaim, vagy csak a világ esküdött össze ellenem, hogy folyton fura alakokba sikerül botlanom? Nem tudom, hogy hogyan kéne kezelnem a fickót, hiszen folyton saját magának mond ellent. Ő a kegyetlen gyilkos, akitől félnem kellene, de közben elvei vannak és nem öl meg bárkit, hanem szelektál és eldönti, hogy ki érdemes az életre és ki nem. Közben pedig... mintha már belefáradt volna ebbe az egészbe, de nem tud már mást elképzelni magának? Pedig mindig válthatunk, talán nekem is könnyebb lett volna, ha megteszem, amit a nevelőapám akar, ha azzá válok, amivé ő alakítani akart. Ilyenné, kegyetlen gyilkossá, aki akkor öl, ha azt mondják, aki nem kérdez, csak meg kap egy nevet és beteljesíti, amit mások kértek tőle, mindenféle dilemma és átgondolás nélkül. De nekem ez nem ment volna, egyszerűen képtelen lettem volna rá, hogy csak ő végezzek olyannal, aki nem ártott nekem, akivel talán nem is kellene, csak valakinek szúrta a szemét és ezzel átvettem az áldozatok szerepét. Hisz most én vagyok az, akit jó eséllyel keres a maffia. Kétlem, hogy azok után, hogy megöltem a nevelőapámat - még ha nem is szándékosan -, csak úgy az utamra engednének. Attól tartok, hogy a mai napig is keresnek, talán csak Chrisnek köszönhetem, hogy egyelőre még nem lett komolyabb baj, vagy a vakszerencsének, netán vannak fontos ügyek, amik lefoglalják őket és még ezért nem került sor az é megkeresésemre. Nem tudom... azt hiszem nem is akarok ebbe belegondolni, mert különben folyton a hátam mögé kéne pillantgatnom, hogy vajon mikor lép ki valaki a távoli fa mögül, hogy kitépje a szívemet és ezüst tálcán vigye el azoknak, akiknek szúrom a szemét. Élni szeretnék még, legalább addig, amíg ki derítem... amíg ki merem végre deríteni, hogy mégis ki vagyok. Nem is értem, hogy ezek után hogyan gondolja azt, hogy csak úgy gond nélkül elhiszem, hogy amit mutatni akar, vagy amivel kiengesztelni, az számomra érdekes lehet, hogy elhiszem, hogy nem fog ártani, bár... ha akart volna, bizonyára már megtette volna. Bonyolult ez az egész! Mégis elteszem a könyvem, mert tuti idegesítene, ha közben nézne, ahogy olvasok. - Jól van... de akkor becs' szó, hogy már nem fogsz semmiféle nyilakat rám irányítani igaz? - ez már persze csak költői kérdés, látszik abból is, hogy egy halvány mosolykezdemény tűnik fel a szám szegletében. Ha ilyesmi járna a fejében, úgyse közölné velem nem igaz? De mégsem sétálhatunk csak úgy néma csendben, mert az... zavarba ejtő, főleg egy idegen társaságában. - Tényleg nincs semmi más, ami érdekel a... gyilkolászáson kívül? - vagy talán kérdezhetném úgy, hogy amihez ért, de azt hiszem ha valami érdekel, akkor érteni is fogsz hozzá, ha elmélyedsz benne, ha nem vagy totál hozzáértetlen és nem adod fel túl hamar.
"Váratlanság, és meglepetés.. ez adja a dolgok fordulópontját.."
A gyilkolás az életem.. vagyis nem egészen, de mióta változtattam a saját szánalmas sorsomon azóta igen, és ezt nem lehet csak úgy lerakni, vagy félre dobni egy pillanat leforgása alatt. Az életem részesévé vált, ez lett az a módszer, amely megszünteti a magányomat, ez az egyetlen lehetőség arra, hogy valami.. avagy valaki lehessek oly annyi szenvedéssel eltelt idő után. Senki nem határozhat meg, senki nem veheti el az életem, és a legfőbb, hogy minden tett, és döntés az én kezemben van. Szabad utat kaptam a saját életemben, ami nagy szó, hisz valljuk be, hogy vannak idősebb, és erősebb vámpírok, akik a gyengébbeket szeretik a földre kényszeríteni, de én nem adom magamat ily könnyedén. Amióta vadász lettem bárkit egy perc alatt eltüntethetek az életből, hisz én hozom el a halált magát. Érdekes az élet a maga egyértelmű szenvedés sorozatával, az egyszerű, s már-már kínzó játékaival, és azzal a bizonyos egyetlen egy dologgal, amely mindent megváltoztat, s ez pedig; hogy boldogságot vesz el.. Embereket küld a padlóra, és életeket tesz tönkre. Amióta élek, csak szenvedtem, míg nem ezzé váltam egy kegyetlen gyilkossá, egy már-már könnyed játszmát űző vadásszá. Az idő telése mindent, és mindenkit megváltoztat egy pillanat leforgása alatt, hisz nézünk csak rám; más lettem. Már nem az vagyok, aki régen. Már nem befolyásolhat senki sem, már nem engedem, hogy kihasználható legyek. Lépteim eléggé határozottak, ahogy megindulok az adott helyszín felé, mintha tényleg ismerném is ezt az egész terepet, bár nem annyira, de már eleget járkáltam nézelődni ahhoz, hogy nagyjából tudjam mi merre van, vagy legalább is merre találhatóak egyes helyszínek. -Jelenleg nem áll a szándékomban, és a terveim közt sem szerepel, szóval ez egy nagyon jó hír... számodra.-Mondom válaszolva a kérdésére, de ettől eltekintve semmi sem biztos nálam, ha véletlenül mondjuk nekem esne, vagy olyat tenne, amit nem kéne, akkor ez az opcióm hamar átválthat nyíl lövöldözésbe, de ha nyugton marad, és nem árt számomra, akkor minden rendben is lesz. Kegyetlen vagyok, és szívtelen, de néha tudok engedményeket tenni, avagy kezdeményeket adni mások számára, de ez nem jelenti azt, hogy bármit el is nézek az adott illetőnek, ezért sem teszek sohasem esküt semmire, mert úgy sem tartom be, szóval.. nem mondtam neki sem, hogy becsület szavamra úgy lesz a dolog, mert ez csak egy hamis kijelentés lett volna, és nem több.. "Az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó..", és mivel ez rám nem jellemző, így nem is ígérgetek, mert teljesen felesleges idő húzásnak minősül.. komolyan. -Nincs.. csak ez az egy, amely... amely nem hagy el.-Felelem, ahogy mély levegőt veszek, és végül megállva ránézek.-Nem azért lettem gyilkos, mert olyan nagyon vidám dolog annak lenni, hanem egy meghatározott indokból, amit senki sem érthet.-Egy hirtelen mozdulattal termek előtte, majd ha akarja, ha nem az ölembe kapom, és elsuhanok vele az adott helyre. A két lábára állítom, majd közelebb sétálok a fához.-Nos eléggé érdekel mi az a dolog?-Arcomon egy ravasz mosoly jelenik meg hirtelen.
Lehet, hogy nem vagyok oda a tényért, hogy vérfarkas vagyok, de úgy érzem, ez még mindig jobb, mintha vámpír lennék. Nem akarnék hosszú életet, mert attól félek az kifordítana önmagamból. Sejtelmem sincs, hogyan lehet több száz évet eltölteni a földön. Csak akkor bírhatod, ha van valamiféle célod és félő, hogy a cél az esetek nagy részében nem épp jó és kedves dolog. A nagy többség számára valamiféle bosszú, vagy valami durvább célkitűzés, én pedig nem szeretnék olyanná válni, akit semmi nem éltet csak az, hogy valakinek keresztbe tegyen, vagy... megölje. Azóta nem halt meg a kezem által senki, hogy a nevelőapámmal kénytelen voltam végezni. Az is csak puszta önvédelem volt semmi több. Nem is tudom, mi lenne, ha újra efféle tettre kárhoztatna a sors, hogy van-e olyan csalódás, ami kifordítana annyira magamból, hogy ténylegesen, tudatosan gyilkossá váljak, mint mondjuk ez a fickó. Valami oka van, hogy ilyen, hiszen senki sem születik gonosztevőnek. Valami történhetett az életében, vagy csak túl hosszú ideje él már, és azért lett olyan, amilyen. Nem tudom, nem is hiszem, hogy az én dolgom kideríteni. - Mondták már, hogy túlságosan magabiztos vagy? - szökik fel azért a szemöldököm. A végtelenségig mégsem vagyok az a meghunyászkodó típus, aki mindenre csak félve bólogat, hiszen igazából még ebben is meg volt a burkolt fenyegetés, a mostani válaszában is. Hogy ha tehetné, akkor bármikor eltehetne láb alól. Nem is értem, hogy miért kell ilyesmit mondani, csak egy ártatlan kérdést tettem fel. Sőt, igazából még talán válaszolni se volt értelme, hiszen nem ismerem, nem kell feltétlenül elhinnem, amit mond. Az is lehet, hogy csak mutatni akar egy helyet, ahol egyszerűbb végeznie velem, nem annyira látványos, mint egy nyílt réten, vagy tudom is én. Vagy csak valami perverz, aki vérfarkasokat gyűjt, és most olyan helyre visz, ahol aztán láncra verhet. De... csak nem és persze az tuti, hogy ebben az esetben védekezni fogok, és biztosan megpróbál majd megtalálni Chris, ha mégis sor kerülne valami kelletlenségre. - Pedig nem mindenki annyira buta, hogy ne tudjon felfogni egy magyarázatot, csak akkor, ha az nem is hangzik el. - rántom meg a vállam, de még épp, hogy sikerül kimondanom ezt a pár szót is, mert elég hirtelen terem előttem és kap fel. Hát ezt utálom én a vámpírokban! Túlságosan gyorsak, és már-már kiborító, hogy az ő átkuk rengeteg előnnyel jár, a miénk viszont csak alig, bár hátránya is csak egyetlen éjszaka erejéig tart ki, kivéve persze a tény, hogy teszem azt könnyebben dühbe jövünk. - Őszintén? Fogalmam sincs! - tényleg nem tudom, hogy mennyire érdekel. Persze legbelül ott motoszkál bennem a kíváncsiság, csak közben időnként egy egészséges szintű gyanakvás, vagy aggodalom, vagy mindkettő igyekszik azt felülírni. Amúgy se vagyok egy könnyen bizalmaskodó természet, főleg akkor, ha még fel is kapdosnak.
A tervem elég kedvező, sőt már-már élvezhető is lehet, ha úgy áll hozzá a dolgokhoz, és tetszik is majd neki az, amit kitaláltam végső soron. Mély levegőt veszek, és az ifjú hölgyeményt figyelem mindvégig. Nem régiben még megölni kívántam, míg most pedig szépen elbájcsevegünk minden témáról, amiről csak lehet, bár látom rajta, hogy kicsit sem lelkesedik, sőt mindinkább bizonytalan, hisz azért tényleg.. az életére törtem egy nyíllal, és egy íjjal, amivel akár meg is karcolhattam volna, de mégsem tettem, mert úgy gondoltam, hogy érdemtelen már csak azért is, mert lássuk be nem kell mindenki halála. Határozott volt, és szemeiben az élés vágy tükröződött ezt pedig értékelem, hisz nem elém vetette rögtön magát, hogy én ugyan ne öljem meg.. hanem egy taktikus lépés sort hajtott végre. Ez pedig nálam egy igencsak jó pont, ami valljuk be számára kicsit sem jön rosszul. Elmosolyodom, ahogy meghallom a feltett kérdését, nos őszinte leszek, és nem tagadom a tényt, amelyet már ő maga is észrevett, de ebben az egészben ez a jó, nem? Most miért hátráljak meg, avagy húzódjak a háttérbe, ha élvezhettem is az életet? Minden egyes vonásom maga egy látszatkép, ami ugyan nem előnyös, de nekem mégis a hasznomat szolgálja. -Nem szokták mondogatni, de igaz tény.-Nézek a szemeibe, ahogy válaszolok.-De még mindig jobb, mintha nem lenne önbizalmam, nem?-Nevettem el magam, ahogy felteszem a kérdést. Ő sem az a fajta, akiből hiányzik a magabiztosság. Nagyon is olyan, hogy lépésről lépésre számít a dolgokra, és aszerint cselekszik, ami valljuk be nem megy a kárára, és nekem sem a hátrányom. Nem sokára egy egészen új helyen kötünk ki, ami lehet számára nem ismerős, vagy ki tudja.. a lényeg, hogy a fák vesznek minket körbe, és már nem annyira a nyílt terepen vagyunk. Nem kell félnie, hisz nem eszem meg, sőt nem is bántom, ami persze egy perc alatt változhat, ha olyat tesz, ami nekem nem tetszik, szóval az ő reményében remélem, hogy semmi őrültség nem fordult meg a fejében. -A magyarázat.. bonyolult.. nem beszélek az életemről..-Mondom, ahogy rátekintek a terep felmérése után.-Senkinek sem beszélek ilyesmiről.-Teszem még hozzá könnyedén, majdan leveszem a hátamról a tegezt, és ezzel egyúttal az íjat is, majd egyetlen egy fa irányába nézek, amit akár percekig is nézhetnék, de annak nem lenne semmi értelme.-Szeretném, ha kipróbálnád magadat élesben.-Mondom, ahogy felállok, és a kezemben fogom az eszközöket. A tegezt a földre dobom, amikor is kivettem belőle egy nyilat, majd hozzá erősítem az íjhoz, és ezzel megfeszítve húzom hátra, ahogy bemérem a célpontomat; a fát. A nő mellé sétálok, majd finoman átadom neki.-Nem tudom, hogy próbáltad-e már, de igazán jó móka.-Mosolyodom el, ahogy a szemeibe nézek.-Lássuk mit tudsz, én pedig leszek a zsűri.-Mondom, amikor is végre átadtam neki könnyedén a fegyvert, bár azért kíváncsi leszek erre az egészre, mert valljuk be magamon kívül nem nagyon volt időm másokat is észrevenni, akik ilyen eszközt alkalmaznának, ezért is lesz talán fura látni, s nem vonnám kétségbe, ha nem kezdő lenne ezen műfajban, de semmi sem kizárt.. // Nem lett a legjobb :S Nézd el nekem
Hát persze, hogy nem bízom meg csak úgy gondolkodás nélkül olyan valakiben, aki nem rég még azzal fenyegetett, hogy ha nem úgy viselkedem, ahogy az neki tetszik, akkor beleröpít a szívembe egy nyilat. Őszintén szólva nem lopta be ezzel magát a szívembe, ami azért azt hiszem érthető is, senki sem szereti, ha fenyegetik, és én még csak a meglepetésekért sem vagyok túlságosan oda. Majd meglátjuk, hogy mit akar ebből az egészből kihozni. Egyelőre még azért erősebb bennem a kíváncsiság, mint bármi egyéb, tehát annyi belefér, hogy megnézzem, hogy mit is akar pontosan. Azt persze csak remélhetem, hogy nem valami halálos csapdába fog bevezetni, vagyis aztán később bevinni, amivel azért nem kicsit lep meg. Nem szoktak általában csak úgy felkapkodni, és huss elvinni ismeretlen helyekre. Ha kicsit pánikolósabb típus lennék, akkor itt már tuti, hogy ellenállnék azért rendesen, de mázlija van, hogy valamelyest higgadtabb típus vagyok ennél. - Igen, annál mindenképpen jobb, de gondolom önbizalom hiányosan nem is nagyon lehet vámpírokra vadászni. - elég furán festhet egy önbizalomhiányos vadász, akire a kicsit csúnyábban néz egy vámpír, elsírja magát, vagy egy nehezebb helyzetben simán feladja egy "Ez nekem úgyse sikerül!" felkiáltással. - Akkor úgy néz ki, hogy valamiben még hasonlítunk is. - rántom meg a vállam egy félmosollyal. Egy jó tíz perce még biztos, hogy nem csúszott volna ki egy ilyen mondat a számon, de most mégis megtörtént. Igen, ebben tényleg hasonlítunk, én sem nyitok csak úgy mások felé. Nem sok bizalmam van idegenek irányában, és általában azoknak se mesélek sokat magamról, akiket már ismerek egy ideje. Azt hiszem érthető, nem fogom csak úgy kiteregetni még pár alkalom után sem, hogy megöltem a nevelőapámat, mert végezni akart velem miután rájött, hogy nem ért el semmit azzal a pár éves tanítgatással, mert én nem akarok bérgyilkos lenni. Aztán persze azt se szoktam lazán közölni, hogy nem emlékszem a gyerekkoromra, és hogy vérfarkas létemre egy vámpírnál lakom és ha ő nem lenne, akkor jó eséllyel már ki tudja hogy mi történt volna és hogy küzdök meg ezzel az egész vérfarkas mizériával. Chris miatt nincs kifejezetten rossz véleményem a vámpírokról, nincs rá okom, hiszen nem attól lesz valaki valamilyen, mert az, ami. - Szóval megtanítasz... íjjal lőni? - meglep a dolog, erre tényleg nem igazán számítottam. Szó se róla valahogy a dolog régimódi, nem próbáltam soha. Bár azért a célzás megy, talán ez sem lehet annyival bonyolultabb, ha az ember ráérez az ízére. - Van valami különleges trükk? - átveszem tőle a már megfeszített íjat. Legalább az erőm meg van hozzá és nem érzem, hogy fárasztó lenne megtartani. Próbálom becélozni a fát, mielőtt elengedném a nyilat. Azért elsőre nem sikerül, de talán csak pár milliméter választ el, hogy ne süvítsen el a törzs mellett.
Félelemmel töltött el, hogy nem eresztett. Arcom továbbra is ujjai erős szorításában pihent, hiába akartam szabadulni. Jóval erősebb nálam, meg merem kockáztatni azt is, hogy olyan erős, mint Kol. Jégkék tekintete némi tébolyt tükrözött felém, így azonnal tudtam, hogy nagyon is rossz ötlet most kötekednem vele. A képébe vágtam volna, hogy nagyon el van tévedve. Nincs ma már olyan, amibe a nőket bele lehet kényszeríteni. A világ nagyot változott, a mentalitás, a viszonyulás.. Csak én nem tudom elfogadni, jobban mondva elhinni ezt és élni is vele. - Nem akarok a feleséged lenni… - nyögtem kétségbeesetten. Nem lehet igaza. Az akkori törvények nem lehetnek hatályosak még most is. Elvégre nem vele háltam el a nászomat. Kol-é lettem, és az övé vagyok mind a mai napig. Soha más férfi nem ért hozzám, nem volt rá lehetősége senkinek. Hiszen azon az éjjelen én meghaltam. Mióta pedig újra itt vagyok, Kol egy pillanatra sem eresztett szeme elől. Akkor rettentem meg igazán, mikor rántott rajtam egyet és megpróbált kifigurázni. Kol sosem csinált ilyet. Mellette sosem tapasztaltam erőszakot, egyértelmű volt, hogy megriadtam ettől. Az pedig, hogy senki nincs itt, csak még inkább az ő kényelmét szolgálja. Nem kell elvinnie sehová. Talán az én előnyömre is válik, ha Kol mégis utánam jönne, annak ellenére, hogy nyomatékosan kértem, ne keressen. Bár akármennyire nem akartam Michael társaságában lenni, nem tudom elképzelni, hogy mit művelnének egymással ezek ketten. Vagy csak nem akarom. - Halottnak kéne lenned.. – értetlenkedtem, bár inkább csak ki akartam bújni a kérdés alól. Egyértelműen nem gondoltam, hogy viszont fogom még látni. Nem is akartam és nem fogok mondani neki semmit. Sem Kolról, sem rólunk. Semmi köze nincs hozzá, ahogy már hozzám sem. Azt hiszem neki is egyértelmű, hogy belőlem nem húz ki semmit, hiába szorongat, hiába erőszakoskodik. Ennyi büszkeségem még van, és világ életemben makacs teremtés voltam. Ajkaimat szorosan összepréseltem, testemet megfeszítettem szorításában és - bár a továbbiakban nem próbáltam meg szabadulni, mivel úgyis felesleges lenne – elhatároztam, hogy nem nyújtok neki információt. Kolt még mindig többre tartom, mint a tulajdon életemet.
"Minden egyes tettnek következménye van.. mindenért egy bizonyos árral kell megfizetnünk.."
Amióta magamhoz tértem, és felébredtem egy álomvilágból, nos azóta tudom, hogy nem minden a szép dolgokból áll. Nincsen jó, hisz mindent körbe vesz a kiolthatatlan sötétség záloga, a feketeség képe, és minden tett itt merő szenvedést okoz. Ha érzel szenvedsz, ha remélsz elveszel, ha pedig csak egy lépést is teszel egy jóra való útra, nos.. a halál lesz az igazi jutalmad. Az élet nem egy érdekesség, sőt nem is egy meglepetés, amelynek örülsz, inkább maga a borzalom, ami csak érhet téged eme földön. Néha elgondolkoztató, hogy miért élünk, avagy miért is élek én, és hogy a sors, avagy az eddig történt dolgok miért így bonyolódtak le, pedig igazán mehetett volna más irányba is, ha az élet úgy szerette volna. Minden egyes emlék a múlt rossz, avagy szörnyű élményeit tárja elém, és hogy elmondjam igazából ez nagyon nincs a kedvemre, és miért is lenne? Egy olyan volt élet, ami nekem volt.. nos kész borzalom, sőt legszívesebben letagadnám, ha ezt megtehetném. -Ki tudja.. talán lehet, hogy épp örülnél egy olyan fajtának, mint mondjuk nekem.-Húzom ravasz mosolyra az ajkaimat, ahogy ránézek. Bevallhatja ő is magának, hogy nálam mindenkit jobban elviselne, hisz én.. kissé, vagyis nagyon nehéz eset vagyok, hisz egy vadászt ezerszer jobban nem kedvelnek, mint mondjuk egy olyat, aki simán csak vámpír. Az összes faj félelmét magamra tudom vonni, hisz mindenkit egyaránt ölök, és ebben épp itt van a bökkenő. Nem tagadhatom le azt, aki vagyok; szeretem a kegyetlenséget, a hatalmat, az uralmat gyakorolni mások felett, és már csak azért is, mert életről, sőt halálról mondhatok ítéletet, persze félreértés ne essék, hisz nem tartom magamat nagyra, sőt semmi ilyen, csupán tetszik, hogy szabad lehettek, és ezzel zárnám is a témát. -Az ilyen, nos megeshet.. nagy ritkán, de megeshet, hisz egy-egy személy között lehet azonos vonás, bár én nem vagyok élő, és egyben halandó lélek sem.. de ez a tény igaz, és minden lényben van érzelem..-Itt hagyom abba, mert egyúttal megkérdőjelezném a saját állításomat, amit nem kellene, hisz világosan megmondtam neki, hogy nem érzek, és most meg azt mondom, hogy ilyen nem létezik, mert mindenki érez? Remek vagy, Richard! Na mindegy is.. Veszek végül egy mély levegőt, és a nőre nézek, aki immár íjat tarthat egy nyíllal társítva a kezében, hisz ugyebár ez volt az ötletem, amely nem tudom mennyire hatásos, avagy mennyire tetszik neki, de egy ilyen eszköz manapság, vagyis ebben a korban, időszakban, vagy jobban mondva időkben, nos.. nem megszokott. Látszik, hogy vagyok egy jó néhány éves, de ezzel ugyebár nincs gond, sőt mélységesen ajánlom, hogy ne legyen. Jó, oké, kegyetlen vagyok, mint mindig, de hát na.. ez vagyok én! -Igen, pontosan.. valami ilyesmi.-Mosolyodom el halványan, ahogy őt nézem, bár a közelség kissé lehet szokatlan, vagyis elméletileg nekem az, mert ennyire közel nem engedek senkit, vagyis de.. az áldozataimat, akikből épp táplálkozom, vagy akiket csak hobbiból, és egyéb okokból megölök.. érdekes egy jellem vagyok, és ehhez hozzá kell szoknia mindenkinek.-Megfeszíted, egyenesen tartod magad, és egyben az eszközt, aztán beméred a célpontot, és lősz.. ennyi az egész.-Nézem őt, ahogy tartja az eszközt, és egyben kíváncsian figyelem, hogy ebből mi fog kisülni, hisz mint ahogy látom.. elméletileg első alkalom ez neki, vagy ki tudja, hisz nem voltam a múltja részese egyetlen egy percre sem..
Vajon milyen élete lehetett? Senki sem lesz magától zárkózott, vagy akár kegyetlen. Mindig mindennek oka van. Én sem véletlenül vagyok bizalmatlan másokkal szemben. Még vele is, most is, attól hogy már épp nem szegez nyilat a szívemnek még ugyanúgy nem bízom benne. Nem hiszem, hogy ez valaha változni fog. Talán Chris az egyetlen akiben megbízom, de valahogy benne sem tudok maradéktalanul, de még mindig ő áll a legközelebb a majdnem teljesenhez. Csak ugye a legnagyobb baj, hogy e miatt még sokkal könnyebb megingatni a hitemet és akadnak olyanok, akik ezt előszeretettel teszik meg, akik elültetik azt a kis vezérhangyát a fejemben, ami aztán megállíthatatlanul szövi be az összes gondolatomat és képtelen vagyok szabadulni tőle. Milyen kellemes is lenne egy olyan világ,ahogy minden normálisan működik, ahol nincsenek kételyek, kétségek és félelmet, de... szerintem ilyen világ nem is létezik. Akadnak páran, akik naivak annyira, hogy hisznek benne, de ők... tényleg felettébb naivak, nem érdemes velük foglalkozni, én már soha nem leszek olyan naiv, vagy talán nem is voltam régen sem. Nem tudom... ne emlékszem rá és a mai napig sem tudom eldönteni, hogy ez most jó, vagy még sem. - Igazad van, lehet hogy egy rendesebb illető hagyta volna, hogy olvassam a könyvem, ha már azért jöttem, de mint szerintem mindketten tudjuk az élet ritkán osztja azt, amit vársz. - finoman megrántom a vállam a ravasz mosoly ellenére is. Igen, lehetett volna itt olyan valaki is, aki más, kedvesebb, de én már nem is nagyon remélem, hogy ilyen valakibe botlom. És ha sikerült is... hát azzal se tudok mit kezdeni. Ott volt az a vadász, Alaric, hát kedves volt a maga módján, én pedig úgy faképnél hagytam, mint annak a rendje, csak mert nem tudtam kezelni azt a fene nagy rendes hozzáállását. Valahogy mindig hátsó szándékot sejtek mindenhol és mindenféle közeledés mögött és persze az se segíti a bizalom kialakulását, hogy ha felmész valakihez egy italra tele van a fala egy kiló olyan felszereléssel, amivel gond nélkül végezhet vele, ha épp ahhoz van úri kedve. - Szóval minden lényben van érzelem. - nem tehetek róla, de ez mosolyt csal az arcomra, hiszen eddig váltig állította, hogy mennyire érzéketlen, és mennyire tesz magasról mindenre és mindenkire, most pedig mégis arról beszél, hogy mindenkiben vannak érzések, ezek szerint még benne is, hiszen a mindenkiből elég bonyodalmas lenne kizárnia saját magát. Persze lehet keresni kiskapukat, hogy csak az állítás kimondójára nem igaz maga a tény, de... ez inkább már csak buta belemagyarázás, aminek aztán igazán semmi értelme sincs. Akkor már inkább lássuk, hogy mit is akar mutatni, mert kíváncsi vagyok és persze azért ezzel együtt figyelek is, amennyire csak lehet, mert nem akarok arra eszmélni, hogy a végén a nagy mutogatásnak nyíl áll ki a szívemből. Vajon, ha eltűnnék Chris meddig keresne? Mennyire érintené rosszul? Talán kicsit igen és akkor Gretel is látná, hogy az apja nem olyan rossz ember... vámpír, mint, ahogy hiszi, vagy mint amilyennek gyakorta tűnik. - Nem tűnik olyan nagyon bonyolultnak. - teszem, amit kell, teszem szépen, amit mond. Megfeszítem a hátam, egyenes tartással igyekszem tartani az íjat, hogy aztán a kellő pillanatban engedjem el. Épp, hogy eltalálom a fát, pedig nincs messze és elég széles is. Talán egy centi és már mellette zúgott volna el a nyílvessző. Az is kész csoda, hogy beleállt és nem csúszott le az oldalán, mintha tükörből lett volna a cél. - Akárhogy is, egész más, mint a pisztoly. Miért pont íj? És akkor már miért nem számszeríj? - vagy csak én vagyok ehhez a régimódi megoldáshoz túl modern? Valahogy macerásnak érzem, amúgy is az egész nagy viszonylag és kifejezetten látványos, ha ezzel mászkálsz. Arról már nem is beszélve, hogy a célzás is bonyolultabb vele, mint mással, vagy legalábbis nekem mindenképpen.
- Hogy te mit akarsz, és mit nem... kérlek, édesem... te sem gondolhatod komolyan, hogy ez bárkit is érdekel... vagy érdekelt valaha - jegyeztem meg kicsinyesen, szavaim szinte égtek a maró gúnytól. A szemeim előtt még ott élt a kép, amikor hozzám kényszerítették. És akkor volt értelme sírnia? Volt értelme ordítani, kapálozni, hisztizni? Nem. Semmi az égvilágon. Tehát nem értem, most mit akar ezzel mondani. A múlton nem változtathat. A jövőt viszont még egészen másképpen alakíthatjuk. - Azt mondod? Nem szép tőlem, hogy a halálomat kívánod - biggyesztettem le az ajkaimat szomorúan, mintha tényleg megviselt volna a véleménye, majd a kezembe fogtam egy hajtincsét, és gyermeteg jókedvvel játszadozni kezdtem vele. - Halottnak kellene lennem... azt hitted, hogy az vagyok, igaz? - nevettem fel. - Hinni a templomban kell. Bár ennyi szörnyeteg között azt kell hogy mondjam, már ott sem érdemes - fintorodtam el, majd elléptem előle, és zsebre vágtam az ujjaimat, miközben nyomatékosan sóhajotttam egyet. - Szóval nem beszélsz... mit sem változtál. Véded a szeretődet. Pedig megtalálom. Lehet ő akárki... lehet akármilyen Ősi... ki fogom tépni a beleit, hogy utána ismét megtehessen, ha meggyógyul - fordultam vissza felé, és a karjaimat ezúttal összefontam a mellkasomon. - Nos, azt hiszem, ezúttal nincs több mondanivalóm - dörzsöltem meg az államat, és félrebillentttem a fejem. - Menj, amíg jókedvem van... Freya - kacsintottam rá szemtelenül.
Amióta megváltoztattam a helyzetekhez való hozzáállásomat azóta egészen másképen látom a világot, és magát az egész történést. A vadásszá válásom előtt egy törékeny lelkű, emberi énnel rendelkező, szánalmas, és már-már könnyen kihasználható, naiv, idióta voltam, akit könnyűszerrel lehetett rángatni holmi drótokon. Hagytam magamat, és épp ezért tudtak kihasználni, kínozni, és megalázni, de azon időszakomnak vége! Amióta vadászom, és ölök azóta tudom élvezni az életet, azóta nem szörnyetegnek tartom magamat, hanem egy eredeti vámpírnak, egy különleges lénynek, akinek van hatalma, és a birtokában áll a játék eszköze. Ettől eltekintve még mindig nem nézem senkinél sem magamat többe, csupán tudom, hogy mikor hol a határ, avagy mikor mit kell tennem, ami nagy szó. Néha, sőt inkább egyre gyakrabban elgondolkozom azon, hogy mi lenne velem, ha nem térek át a fajok ölésére. Igazán érdekes kérdés, és témakör is egyben ez. Végül mindannyiszor arra jutok, hogy talán már rég halott lennék, hisz egy szenvedéssel teli életet mégis ki akar megélni? Ki akar folyton fájdalmat érezni, és mindeközben belülről megveszni? Ki akarná ezt? Szerintem senki, pedig én próbálkoztam vele hosszú-hosszú éveken, és az eredménye az lett, hogy az emberi lelkem oda veszett valahová a semmibe, míg én magam egy kegyetlen, s gonosz alakká váltam, aki nem ad, hanem elvesz, aki nem kímél, hanem megöl akárkit is keljen, persze mindig vannak kivételes helyzetek, avagy esetek. Életem tehát az 1900-as évektől ér valamit, hisz azelőtt katasztrófa volt! Egy borzalom, egy szörnyelem, egy rémálom, egy nem létező kép.. Utálom a múltam, utálom az emlékeket, és mindent mi emlékeztet a kínokra, de mára megtanultam egyesmást, amelyet mindenképpen alkalmazni is fogok az adott időben. -Nos így igaz.-Bólintok rá a nő szavaira, hisz valljuk be ezt nem kevesen tapasztalhatják. Az életem kezdetén én sem vártam, hogy majd egy nap halhatatlan leszek, s erre tessék az vagyok. Nem vártam, hogy fájdalom érjen, s íme végig az övezte az utamat. Annyi idő telt el, s néha még mindig a múltam az, amelyen töprengeni merek, mert hát miért is ne? Az erősít meg, az adja a hitet, a reményt, és egyúttal a küzdést. Ezáltal váltam erőssé, kitartóvá, bátorrá, és határozottá, ami az én fajtámnál nagy szó. Nem félek, nem rettegem, nem fáj, s soha nem is fog már semmi sem fájni, hisz az érzéseimet kizárom ezentúl örökre. -Van.-Ismerem el.-De ez nem jelenti azt, hogy nocsak jó vámpír leszek.. mert nem.-Hangom kissé rideg, és egyúttal kegyetlen, de csak az énem követeli ki magának, mivel tudja jól, hogy ha éreznék, és újból csalódnék az teljesen összetörne, s ezért is védekezem oly annyira ezen aprón trükökkel, mint például az elrejtéssel, mely lehet nevetséges, de nekem nem az. Én bírom ezt értékelni, még ha nem is valós az a kép, amelyet magamról mutatok. -Nem az.. könnyen meg lehet szokni, de a tökéletes lövéshez nyilván rengeteg gyakorlás kell.-Mosolyodom el, ahogy őt nézem, és elégedetten szemlélem, ahogy eltalálja a fát.-Ez elsőre nem is rossz.-Jegyzem meg finoman, ahogy a szemeibe nézek.-Ez egy jó kérdés..-Töprengem el egy pillanatig, ahogy átgondolom, hogy miért is íj, és nem számszíríj.-A válasz annyi talán, hogy ehhez vagyok hozzászokva.-Mondom ki végül bizonytalanul, hisz nem tudom, hogy mi a valódi válasz erre..
Igazából fogalmam sincs, milyen lehet ilyen hosszú életet élni. Azt sem tudom, hogy Chris hogy bírja, bár sejtelmem sincs, hogy Richard hány éves, hogy mióta van ezen a világon és mióta kell túlélni. Lehet, hogy ha hosszú élete lenne, akkor idővel én is úgy gondolnám könnyebb érzések nélkül? Ha érzel, akkor fáj, miközben elveszítesz másokat igaz? De hosszabb ideig maradhatsz is velük, már persze akkor, ha ők is örök életűek, bár fogalmam sincs, hogy egy idő után az embert... vámpír mit tud kezdeni magával. Az emberélet talán pont azért olyan rövid, hosszú, mert ennyi idő alatt élheted ki magad, de ha elnyújtjuk akkor egy idő után már mit találsz ki, amivel elfoglald magad? Újabb és újabb ötleteket, amik kitöltik az életedet? Egy idő után kifogy az ötletsipka, aztán marad a nagy semmi, vagy mint neki az, hogy másokra vadászik. Végül is ő ezzel múlatja az időt, bár persze megfoghatná a dolgot a másik végéről is, teszem azt életeket ment, attól csak jobban érezné magát, csak ugye az meg érzésekkel járna és ha valami nem sikerül, ha valaki mégis meghal, az fájdalmat szül. Érthető, ha ezt nem sokan vállalják csak úgy önként. - Mióta élsz így? - bukik ki belőlem végül mégis a kíváncsi kérdés. Nem akartam feltenni, de... nem bírtam megállni, ez van. Tényleg kíváncsi vagyok, hogy mióta teszi ezt. Talán pont az örök élet miatt alakult át az élete, talán előtte még képes volt normálisan is élni, mint ahogy mintha most is egyszer-egyszer megvillantaná az emberi énjét. Aztán persze újra visszajön a rideg verzió, és a hideg hang. Egyáltalán nem lep meg. - Persze megértem, sokkal egyszerűbb gyűlölni mindent és mindenkit és tök egyedül lenni. - vágom rá reflexből. Oké, ezt talán nem kellett volna, utólag sikerül is rájönni, de visszaszívni már nem nagyon lehet igaz? Nincs közöm az életéhez és végképp nem változtathatom meg, mert miért is lenne bármilyen befolyásom rá? Percekkel ezelőtt még a szívemet célozta be egy nyíllal csak mert épp olyan kedve volt. Miért ne tehetné meg megint csak azért, mert olyat mondok, ami nem tetszik neki? Attól hogy most az én kezemben van a fegyver, simán elveheti. Gyorsabb és erősebb nálam, legalábbis jelenleg, ezt kár lenn tagadni. - Akkor gondolom te már elég sokat gyakoroltál igaz? - halványan elmosolyodom, miután leeresztem az íjat. Nem most fogok megtanulni tökéletesen lőni, ezzel azt hiszem mindketten tisztában vagyunk. - Szokj át... mármint, ha akarsz. Könnyebben és gyorsabban tudnál... ártatlanokat eltenni láb alól. - viccelek persze, mármint viccnek szánom, ez látszik a mosolyomból, még ha igazából sajnos ez halálosan komoly is, mert hát tényleg így van, ártatlanokat tesz el láb alól gondolkodás nélkül nem igaz? Attól, hogy most rendesen viselkedik, még nem változott semmi, el is ismételte már az eddig beszélgetésünk során néhányszor, hogy tuti el ne felejtsem.
Hátrébb akartam lépni előle, hátha akkor nem jutnak el szavai a fülemig, vagy valami csoda folytán megfeledkezne arról, hogy itt vagyok és én vagyok.. És hogy valaha a felesége lettem. De sosem tartoztam hozzá, mindig Kolé volt a testem és a lelkem is, a szívemről már nem is beszélve. Így hát nagyon is tisztában voltam azzal, hogy nem fog ez változni. Akár itt van, akár nincs.. Csak megnehezíti majd az életünket. Ha csak... Szólnom kell Kolnak. Muszáj.. Tudnia kell erről. Nem igazán mertem már visszaszólni. Én ember vagyok, ő meg szemmel láthatóan nem az.. Ergó pillanatok alatt kitörhetné a nyakam. De nem teszi.. Helyette fenyegetőzik.. Remek. A kelletlen a helyzetben, hogy én komolyan is veszem minden szavát. A torkom elszorul, ahogy arra gondolok, hogy bánthatja Kolt.. Nem akarom, hogy ezek ketten ténylegesen is találkozzanak. Akkor már sokkal inkább maradok csendben és szenvedek halkan, magamban. - Ne merészelj a közelünkbe jönni.. Csak.. Szállj le rólunk. Sosem leszek a feleséged, ezt te is tudod.. - kezdtem el hátrálni, mikor látszólag elengedett. Nem akartam megvárni, míg elpattan nála a cérna vagy.. Bármi más. De hátat fordítani sem mertem neki. Kissé bukdácsolva indultam meg a réten, fogalmam sincs merrefelé, de mindenhol, bárhol jobb, mint itt.
Szükségét éreztem egy kis kikapcsolódásnak, mielőtt újra emberek közé mennék. Viszont látni Jaredet és Shannat jó volt ugyan, de volt valami, ami nem hagyott nyugodni, jó ideje már. Nyakamban lógó hosszú láncom most, mintha mázsás súlyként húzta volna le nyakam. Akárcsak emlékeim, melyek nem hagytak menekvést adni nekem. A rét felé vettem az irányt, nem terveztem varázsolni, keresgélni, csak sétálni egy jót és kitisztítani a fejem annyira, hogy Mia leessek újra, a mosolygós pultoslány. Mégsem ment. Ahogy egyre közeledtem a rét felé, úgy lettem egyre magányosabb, míg végül a jelen pillanatban kietlen tisztásra értem. Leültem a puha fűbe, magam alá húzva lábaim, állkapcsom térdemen pihentetve néztem előre a semmibe. Vettem egy mély levegőt és igyekeztem nem gondolkodni, lehunytam szemeim, de folyton bevillantak képek a múltól. Az átváltozásom napja, majd a büszke arcok és a csalódottak, akik nem értették, miért változtam meg ennyire egyik pillanatról a másikra. Anyám egy szó nélkül hagyta, hogy eldobjam az életem, a hóbortja miatt. Majd hagytam, hogy meggyőzzenek, jó lesz ez így. Próbáltam rájönni, hogy mi volt ebben az egészben a jó, de nem tudtam rá magyarázatot találni. Akit ismertem, vámpír létem óta ellökök magamtól. Elszúrom így vagy úgy. Killian szenvedő arca, ahogy megpróbálta elhitetni velem, hogy minden a legnagyobb rendben, ott él bennem, kísért, üldöz. Elhagytam, mert féltem nem bírom tovább nézni, ahogy szenved miattam. Beláttam, miattam szenvedett, de tudtam jól, ha nem lépek, magamnak fogok ártani, vagy még jobban neki. Most pedig itt vagyok, szinte egyedül. Senkit nem szerettem azóta igazán, és nem is akartam azt érezni. De amikor egyáltalán semmit nem éreztem, az sem volt a legmegfelelőbb út. Talán ha anyám élne, ő vissza tudná neki adni azt, amihez nekem nincs elég erőm. Sok dologra képes lennék még, és sokra már most is képes vagyok, de egy vámpírnak nem tudom visszaadni a képességét. Az engem ölne meg. A kockázatot vállalnám érte, de... Nem, nem vállalhatom. Arcomon egy könnycsepp gördül végig, a fák pedig eszeveszett susogásba kezdenek körülöttem, ahogy valami láthatatlan erő megmozdítja őket. A láthatatlan erő én voltam. S bármennyire akartam, hogy csend vegyen körbe, a bennem dúló érzelmek hevességét nem tudtam parancsszóra eltüntetni, lecsillapítani.
Fogalmam sincs, hogy Giselle merre lehet, de már a folyamatos nyavalygásával teljes mértékben kikészített. Egyszerűen nem értem, hogy egy nő hogy lehet ennyire idegesítő. Ezt már a Guiness rekordok között kellene feltüntetni. Elég sok nővel találkoztam, de még egy ilyennel biztosan nem. Egy sem idegesített ennyire. Büntetni akartam azzal, hogy megfosztottam az erejével, de nagyon úgy néz ki, hogy ezzel igazából csak saját magamat büntettem, mert egy életre a nyakamba varrtam. Ha nem hosszabb időre. Ez a pár apró hónap is annyira elviselhetetlen volt vele, hogy szabályosan ellene menekültem. Egyfolytában egymás torkának estünk. Ez pedig még annál is jobban kikészítette az idegeimet, minthogy nincs meg az erőm. Egyszerűen nem bírom, ha egy nő egyfolytában nyavalyog, de nem gondoltam a következményekre, amikor átváltoztattam. Most el kell viselnem, ha pedig nem megy ott hagyom a francba, ahol van. Azonban valahogy még így is megtalál.. Nem tudom, hogy kapcsolatai vannak ennyire kiépítve vagy egyszerűen csak kiszagolja, hogy hol vagyok, de komolyan.. Már nagyon idegesít azonban tenni ellene különösebben nem tudok. Meg nem érek rá ezzel foglalkozni. Van sokkal jobb dolgom is, mint vele foglalkozni. Szükségem van az erőmre. Olyan, mintha nem lennének kezeim sem pedig lábaim ez nélkül. Ötszáz évet leélni így, hát.. Nem éppen kellemes. Még egy élet is sok lenne, de vannak olyan emberek, akik elég jól tartják magukat még ezek után is, szóval.. Nem kellene panaszkodnom, de azért mégis többről van szó, mint egyszerűen egy életről. Na, de nem panaszkodom. Még a végén pontosan olyan lennék, mint Giselle. Azt pedig nem akarom. Még a végén saját magamat idegesíteném. Most egy Mystic Falls nevű kis városkába sodródtam. Ez amolyan bökjünk rá a térképre és kössünk ki valahol módszer volt. Nem igazán terveztem. A város szélén sétálgattam, mikor valami rét kellős közepén találtam magam. Na, jó nem vagyok olyan, mint az alvajárók, hogy egyik pillanatban még itt voltam a következőben pedig a rét kellős közepén ébredek a tudatomra. Egyszerűen csak szeretem felderíteni a terepet, mielőtt különösebben beilleszkednék. Pontosan ezért kezdtem egy nagy körben. Ami pontosan itt kezdődött. Vagyis valami olyasmi. Azonban egy olyan személyen akadt meg a tekintetem, akiről azt hittem talán soha nem fogom látni. A gyűlölet olyan könnyedén terjedt szét a testemben, hogyha olyan lettem volna, akkor talán meg is ijedek, de egyszerűen csak előtte teremtem. Olyan közel, hogy az már zavaró vagy talán inkább rémisztő volt. – Helló Freya. – Mondtam neki ravasz mosollyal az arcomon.
Gondolataim közé merülve ücsörögtem, s mintha az idő megszűnt volna körülöttem létezni. Nem érdekelt, hogy erőm kissé szabaddá vált, és nem akartam magam egy ideig visszafogni. Eszembe jutott a gyerekkorom, anyám és a nagynéném, a testvéreim, Killian, majd a csupa szív Shanna, amikor megismertem. Egy részt szerencsés voltam, mert akivé válhattam, az a saját időmben nem volt a legmegszokottabb, ugyanakkor átoknak is éreztem. Az emberek halom szám leölése nem az én stílusom volt, és ahogy halad előre az idő, úgy örültem meg a zacskós vérnek is. Mindig is boszorkánynak tartottam magam elsősorban, nem pedig vámpírnak, de a torkomban izzó, folyton éhséget jelző és annak csillapításáért könyörgő érzés emlékeztetett rá, hogy nem vagyok csak boszorkány. Ebben szerencsés voltam, hogy nem voltam sem csak, hanem egyszerre kettő voltam. A szél a hajamba kapott, de ahogy meghallottam a nevem, ami az ismerős hang által szelte át a levegőt, úgy vágott mellkasba, hogy az a kisebb vihar, amit magam köré kerítettem, a másodperc törtrésze alatt oszlott semmivé. Kipattanó tekintettel álltam fel, könnyedén és kecsesen, kihasználva vámpírságom ezen előnyét, és farkas szemet néztem a végzetemmel. A végzetemmel, azzal, akit én pusztítottam el, a sorsom elől, aki elől eddig egész jól el tudtam rejtőzni. Egyszerre érzem magamon, hogy eluralkodik rajtam a félelem és azt, hogy eltölt a megnyugvás, mert itt áll előttem, él és lélegzik. Már amennyire egy vámpírt élőnek és lélegzőnek lehet nevezni. -Killian...-nézek szemébe, de közben hátrálok egy lépést, de ha menekülni akarnék sem így tenném, ráadásul épp a hátam útjába "állt" egy fa. -Mit keresel itt?-hangomon érezni a zavartságot, s bármennyire próbálkoznék elnyomni a remegés is, melyet a bennem lapuló félelem okozott. Nem tőlem, inkább a bosszújától vagy a haragjától féltem. Tönkretettem az életét, ezzel próbáltam évtizedek óta megbirkózni. És amikor lehetőségem lett volna rá, hogy megpróbáljam helyrehozni a hibáim, hátat fordítottam neki és próbáltam úgy tenni, mintha soha nem is ismertem volna. De ez nem volt megoldás, és ennek most itt áll előttem az eredménye, teljes életnagyságában. Ugyan az a kéken ragyogó szempár, ami elbűvölt, amióta az eszemet tudtam. Azok a rakoncátlan barna fürtök, a jellegzetes vonásai, ahogy fölém magasodik. A körülötte izzó aura láttán még jobban elhittem, hogy ő volt az. De épp a színek voltak azok, amik arra késztettek, hogy hátam a fának vessem, mintsem megöleljem, pedig erős késztetést éreztem erre. Mert már most azt éreztem, amit mindig is, amikor a közelében voltam. Azt akartam, hogy a karjaiban tartson, de féltem azok az idők már soha nem valósulnak meg újra, és mindez az én hibámból.
Tervben sem volt, hogy ide jövök. Egyszerű véletlen az egész. Legalábbis azt mondanám, mert nem hiszek olyasmiben, hogy a sors keze benne volt a dolgokban és azt akarta, hogy találkozzunk. A düh folyamatosan terjengett a testemben. Egykoron még imádattal néztem erre a gyönyörű nőre most pedig egyszerűen megvetem. Legszívesebben éreztetném vele az állapotomat, de sajnos erre nincs lehetőségem. Vele nem tudom eljátszani azt, amit Giselle-l tettem. Meg éppen elég nekem egy hisztiző nőszemély nem kell még egy a nyakamba. Mielőtt még előtte teremtem volna erejét szabadjára engedte. Még vámpírként is éreztem az energiát, ami a levegőben volt. S ez csak még inkább hiányérzetet váltott ki bennem, hogy nekem ez már nincs meg.. Pedig egykoron még ez volt az életem. Most pedig itt állok erőtlenül, mint egy rakás szerencsétlenség és ezért az egyetlen ember, akit okolni tudok az ő. Az én drága Freya-m. – Ó, szóval még emlékszel a nevemre. Nagyon édes vagy, komolyan. – Tisztán él bennem a pillanat, mikor egyszerűen csak hátat fordított nekem. Gyűlölöm amiatt, hogy megfosztott az erőmtől. Még akkor is, ha a saját kérésemre tette. De az, hogy ezek után még hátat is fordított nekem. Nagyobb sebet ejtett rajtam, mint azt valaha be fogom vallani magamnak. Bár pont most tettem meg tulajdonképpen.. Mindegy az egész. Ha már tönkretette az életemet a legkevesebb, hogy viszonozom ezt, ha már a sors volt olyan kedves és összeterelt kettőnket. – Ha azt mondanám, hogy téged elhinnéd? – Kérdezem vigyorral az arcomon és végig arcát fürkészem, hogy tisztában legyek minden egyes rezdülésével. – Természetesen nem így van, mert az undort, amit irántad érzek minden áldott nap magammal hordoztam anélkül, hogy egyfolytában előttem járnál és kelnél. De nézzenek csak oda. Micsoda véletlen egybeesés, hogy pont itt találkozunk össze.. S hogy megy a sorod? Remélem nem túlzottan jól. – Legszívesebben, már a torkának esnék, de még úgy vagyok vele, hogy egyenlőre nem jött el az ideje. Nem szeretnék semmit sem elsietni. Ha már ennyi ideig képes voltam önmagamban marcangolni ez a pár perc önmegtartóztatás nem fog tenni semmi kárt. – Még mindig élvezed ez erőd adta lehetőséget? – Nem hátrálok meg. Sőt, olyan közel megyek hozzá, hogy már majdnem összeér minden egyes porcikánk, de vigyázok arra, hogyha még csak egy milliméter is, de elválasszon minket egymástól.
Nem mondanám, hogy nem vártam ezt a találkozást, mert valahol tudtam jól, hogy nem fogom megúszni, és örökké nem menekülhetek előle. De valahogy hirtelen ért. Ahogy előttem állt, egyszerre voltam boldog és kapott el pár percre a félelem érzetem. Boldog voltam, mert sértetlenül állt előttem, féltem, mert a lelke annyira sérült volt… és mindez miattam volt. Ha csak egy napom eltelt volna úgy, hogy nem gondolok rá. Mégsem ment. Éjszakánként, vagy mikor erőm használtam, éreztem, hogy ott van gondolataimban. Szeretem, bármennyire próbáltam nem gondolni rá. Parancsolni nem tudtam a szívemnek, még most sem, mikor láttam szemében a megvetést, a gyűlöletet, hallottam gyűlölködő szavait. Neve úgy hagyta el szám, hogy hangom szinte remegett, s bár bensőmben tudtam, hogy tartanom kell tőle, igyekeztem erről nem tudomást venni. Inkább kevésbé sikerült ezt elérnem. Szemeim összeszűkülnek megjegyzésétől, és szikrázó pillantást vetek rá. Ő már nem az, akit régen szerettem és ismertem. De ha így áll a helyzet, veszek egy mély levegőt, és teszek róla, hogy ne vegyen palira, s higgye, hogy szenvedtem miatta. Kérdésemre adott válasza először csak egy kérdés volt, amire arcom megrándult, de más reakciót nem adtam ki magamból. -[color:9164=#CB927B ]A véletlenekben eddig sem hittem. Éltem már rosszabbul is…. mondjuk, mikor melletted kellett lennem.-mondom megfeszült állkapcsom között alig kiszűrődő hangon. –De azt hiszem, nem tartozom neked magyarázattal vagy őszinte válasszal.-mosolyodom el, hogy már szinte magamat is próbáljam ezzel álltatni, hangom rezzenéstelenül cseng, erőtlenségem elrejtve magamban, arcomra pedig semmilyen érzelem nem ül ki. Megértem, hogy gyűlöl, én is azt tenném, és teszem is magammal szemben minden nap, de nem hagyom, hogy megfélemlítsen a puszta jelenléte. Újabb kérdést szegez nekem, közelebb lép, hátam így is a fának szorult, s nyelnem kell egy nagyot, hogy sötéten izzó tekintetét állni tudjam, s ne arra gondoljak, hogy milyen jó lenne, ha közelebb húzna magához és megcsókolna. De az emlékek, melyek bennem élnek, néha erősebbek, így gondolataim zavarosak ugyan, de uralni akarom testem minden rezdülését. -Erősebb vagyok, mint hiszed. Már rég nem vagyok olyan gyámoltalan és elveszet, mint amilyen régen voltam.-hunyorgom a dühtől, mely eltölt gyűlölködő szavai hallatán, s bár nem akartam neki ártani, tudtam, ha nem lépek, ő teszi meg. Ahogy mélyen szemébe néztem, úgy hagytam, hogy dühömből táplálkozva, erőm a fölre kényszerítse, hogy feje lüktető és sivító morajlás közepette gyűrje őt le. Nem akartam szenvedni, látni, de kénytelen voltam megkockáztatni ezt a lépést, hogy tudhassam, van e még reményem. –Fogalmad sincs, hogy milyen azzal a tudattal kelni és feküdni, hogy valakinek keresztülhúztad az életét egyetlen rossz döntéseddel. Tudtad jól, hogy nem biztos az átváltozás utáni erő megtartása. Tudtad, hogy nem leszek hozzá elég erős. De van rá mód, hogy visszacsinálhassam, amit egykor elrontottam. Azt hittem túl tudsz lépni, de magad és engem is áltattad, most pedig jogosan gyűlölhetsz. De ne várd, hogy egyszerűen megteszem, amit kérsz, ha ennyire… Nézz magadra. Saját magad árnyéka vagy.-pillantok rá, gondolataimmal és erőmmel folyamatosan ostromolva őt. Többé nem hunyászkodom meg. Előtte nem. Boszorkány voltom erősebben izzott fel, ahogy láttam mivé vált, és ahogy emlékeimben élt. S bár nem akartam, hogy komolyabb baja essen, itt volt az ideje, hogy mindketten szembe nézzünk a hibáinkkal. Mert ő is annyira hibás volt, mint én. soha nem változtattam volna át, de nyughatatlan természete erősebben hatott rám, mint ahogy józan eszem hathatott, bedőltem neki, és most itt az eredménye. Magamra sem ismerek, és tudom jól, hogy bennem is ott lakozik még az a nő, akit Freya néven szerethetett. De ezt az énem épp most gyengeség lett volna megmutatni. Olyan ellenségesekké váltunk a másikkal szemben, hogy jelen pillanatban azon sem csodálkoztam volna, ha én magam is elhiszem, erős rábeszéléssel sem tudom meggyőzni. De képes voltam rá. Képesnek kell rá lennem, nem adhatom fel, küzdeni fogok érte. Szerettem, s valami azt súgta, ez lesz az, ami meg tudja őt is győzni.
Kínzás volt érezni a levegőben az erejét, hogy neki még mindig megvan ez a kis kiváltsága. Nem értem, hogy nálam miért nem működött ez dolog és egyre jobban idegesít. Az pedig mindenképpen, hogy egyszerűen nem találok egy olyan boszorkányt, aki hajlandó lenne segíteni. Jó párat felkerestem már, de egyik sem ugrált örömében, hogy ezzel a kéréssel állítottam be hozzá. Mintha nem pont ugyanolyan lettem volna, mint ő. Most kövezzenek meg, amiért egy kicsit szilárdabb lettem az emberekkel. Giselle nem az első boszorkány volt és ő nálam már egy kicsit kihúzta a gyufát, de most ugyanabban a cipőben járunk, mert mindketten erőtlen vámpírok vagyunk. Tehetséges boszorkány volt és, ha valakinek igazán hiányzik az ereje, akkor az ő. Évszázadokat tölthetett el azzal, hogy gyakoroljon és fejlessze az erejét. Nekem csak pár évecske adatott meg, de annyira hozzászoktam, hogy elvesztése úgy érintett, mintha levágták volna az egyik karomat. Nap, mint nap emlékeztet a természet, hogy már nem az vagyok, aki egykor. Régebben éreztem a természet energiáit mostanra ez már teljes mértékben elfakult azonban a boszorkányok jelenléte még mindig érzékenyen hat rám. Ahogyan az is, hogy láthattam az én Freya-mat ereje teljességében, hogy szabadjára engedheti. Én pedig még mindig nem vagyok képes semmire. Én tanítottam őt a francokat is. Most pedig egy erőtlen gyökér vagyok, aki megszállottan próbálja visszakapni az erejét, de nem jut előrébb. Talán soha. – Milyen kegyetlen sorsod lehetett, hogy velem kellett élned, hát mindjárt megsajnállak.. – Komolyan nem hiszem el, hogy ezt mondta. Ezek szerint nem csak én vagyok az, aki megváltozott, hanem ő is. Bár nem tudom miért gondoltam, hogy ő pontosan ugyanolyan maradt, mint amikor elsétált mellőlem. Már abban a pillanatban más volt. Mert nem az én Freya-m volt az, aki hátat fordított nekem. Egy teljesen más személy. Most pedig ugyanazzal nézek szembe.. Nem tudhatom, hiszen akkor csak a hátát láthattam annak az árulónak, akit most megvetek, de szemtől-szembe még nem álltam így vele. Ilyen közel. – Ez a legkevesebb kedvesem, hallgatlak. – Olyan közel vagyok hozzá, hogyha akarnám megcsókolhatnám, de eszem ágában nem áll. Legszívesebben a nyaka köré fonnám az ujjaimat és addig szorongatnám, amíg el nem ájul. De be kell ismernem, hogy erőfölényben van. Nem ez a legjobb pillanat arra, hogy megpróbáljak felülkerekedni rajta. Bár szemei elárulják nekem, hogy nagyon is szeretné, ha megcsókolnám.. Hmm. Talán mélyen legbelül még mindig ott van az a lány, akit egykoron szerettem, aki nem fordított nekem hátat csak mert a dolgok nehezebbre fordultak, mint azt ketten gondoltuk volna. A fejem lüktetni kezd és tudom, hogy ez csak miatta van. Hátrálok pár lépést. Ennyire félne tőlem? Roppant érdekes. Térdre rogyok és a fejemhez kapok, de a fájdalmas nyöszörgések helyett inkább reszelő nevetésem hangzik el. Én tanítottam ezekre és ez valamiért mulattat csak úgy, mint a szavai. Nem csak ő a hibás én is. Remek.. Nem tagadtam egy pillanatig sem, hogy nem lenne benne az én kezem is a dologban. Lehajtott fejjel maradok. Nem teszek felesleges, fenyegetőnek tűnő mozdulatokat, mert abból láthatóan nem jövök ki túlságosan jól. Pedig eddig még a szavakon kívül semmi rosszat nem tettem, de hát ő tudja. Ha úgy érzi nagyobb biztonságban van, ha van köztünk egy kis távolság és megmutatta mire képes, hát legyen. Én jobban szeretem kihasználni a meglepetés erejét, ha valaki felett győzedelmeskedni akarok. Főleg, ha az illető erőfölényben van. – Akkor ez volt az a nekem is rohadt rossz volt, de azért te is hibás vagy ebben a dologban a szöveg? Megtapsolnálak, de valahogy nincs hozzá erőm. Másrészt pedig egyetlen egy kérdésre válaszolj. Ha ennyire üldöz az emlékem, akkor mégis mire volt jó az, hogy hátat fordítottál nekem, hm? Válaszolj szépségem. – Mondandóm végére felpillantok rá. Tényleg érdekel a válasza. Tudni akarom, hogy miféle kifogása lesz a dologra. Elhagyott, de nem lett jobb, szóval.. Hajrá kislány. Magyarázd ki magad.
Kezdőlap
||