Azt hittem,hogy helyreáll a légzésem a karó elvesztésével,de nem... szava hallatán feszültebben rángott állkapcsom, szemem könnyekbe borult, légzésem súlyosbodott, és a szívem...meghasadt. A vaderős elszántság..már csak sikítozó kisegérré alacsonyodott, én pedig esetlenül burkolóztam nyomorék gömbbé Megan teste mellett. Egyre távolodó, halványodó hangja harsogott fülemben. Zavart...elmondhatatlanul zavart kimértsége,és nyugodtsága. Ő szúrta a második karót belém..kétségtelen.
Hallottam a léptek távolodását.. és a felgyülemlett fájdalom túlnőtt önzőségén. Nem bírom elviselni,hogy ártottam neki. Hogy fáj neki...Ez tépett cafatokra...apró, mini darabokra, melyből élei szakadtával ömlött a vér.
- Kétszer - suttogtam kristálytisztán beleolvadva a csend morajába. Kezemet előredobtam, a földbe süppesztettem, azt markolásztam. Fejem ingázott miközben magamban a 26. nemet kiáltottam, s könnyeim úgy potyogtak jobbra, majd balra.
- Kétszer hazudtam - sziszegtem saját nyomoromban hánykódva. Méreg ömlött hangomból,de saját magam ellen irányítottam. Egyik lábam magam alá húztam, és kezeimet kifeszítve gyömöszöltem fel magam. Fejem előrebukott, arcomba omló hajszálak eltakarták gyűrött arcom vonásait. Megfordultam. Léptem egyet,de nem gyötörtem tovább. Ott álltam,mint egy kopott játékszer, akitől elfordult a csavarkulcsa. Nincs ki megszerelne... nincs ezen mit vesződni. - Terhes vagyok...tőled...Szeretlek...téged... Játék volt...nem, az soha - préseltem ki szakaszokat megtartva ajkamon, majd folytattam. - Egyszer már mondtam, ölnöm kellett. Megan - mutattam mögém- megölte Darius feleségét. Darius változtatott át. Lényegében neki köszönhetem,hogy elmenekülhettem apámtól. De Darius sakkban tartott... Meg kellett volna ölnöm...- ismételtetem meg ugyanazt a mozdulatsort Megan felé- képtelen voltam. Úgyis,hogy tudtam,vagy ő,vagy én. Én..nem szabadott volna..téged az életembe rágatnom. TE TÚL JÓ VAGY HOZZÁM! Félelem rázott megismerkedésünk óta. Tudtam,hogy eljön a nap,amikor elkap ez a szemétláda... Nem akartam,hogy tegyél bármit is. Nem szabadott volna... Meg is halhattál volna! - kiáltottam rá...ez viszont színtiszta düh volt,mely ellene irányult. - Miért nem hallgattál rám? Miért nem hitted,hogy játék volt? Miért nem törődtél bele, és léptél tovább? Miért törődsz ezzel a ronccsal még mindig? - mutattam magamra, és keserű szájízzel rogytam térdre . Már nem bírom tartani magam. Túl nagy súly,hogy ez rajtam maradjon.

- Mert túlságosan is szeretem ezt a roncsot - hallatszott csak ennyi a torkomból, ahogy térdre esett előttem. Már miközben beszélt hozzám... visszafordultam, és úgy meredtem rá... mintha... Samara állna előttem, én meg most láttam volna épp egy hete a filmjét... Úgy éreztem megöl... minden amit érzek... a harag, a szeretet... minden...
De ahogy hallgattam szavait... mégis könny gyülemlett szemembe. El akartam menni! Istenem, pokolian akartam! És mégsem... A rohadt életbe is, nem voltam rá képes!! Nem bírtam megmozdulni... nem bírtam, míg nem láttam magam előtt térdre borulni... összeomlani... mint egy toronyház... oly hatalmas robajjal a szívemben...
- Szeretem, mióta megismertem! Szeretem mióta belém botlott az utca közepén! Szeretem, mióta kioktatott a Grillben! Szeretem, mióta barom állat módjára meg akartam ölni! Szeretem, mióta betekintést adott nekem az életébe egy csókon keresztül, és ezzel mindent... MINDENT megváltoztatott bennem amiről valaha azt hittem, soha nem fog változni! Szeretem, mióta félholtan elcipelt a hotelszobájába! - minden mondat után kicsit közelebb léptem, csak egy egész kicsit, míg... oda nem értem egészen eléje... - Szeretem, mióta először öleltem úgy mint előtte senkit! Szeretem, mióta egy olyan csillogást láttam a szemeiben egy teljesen sima és egyszerű kis ház láttán, mintha a világ legértékesebb kincsét láthatná éppen! Szeretem, mióta elásott egy átokverte temetőben! Szeretem, mióta megmondta hogy a gyerekem várja! Szeretem, mióta még vámpírlétemben is képes szebbé tenni az életem! Szeretem, mióta azt írta egy undorítóan hazug levélben, egyetlen igaz mondatként, hogy hozzám jött volna ha megkérem! Szeretem, mióta miatta majdnem megöltem magam! Szeretem, mióta akaratán kívül megtudtam hogy valami seggfej ölebként tartja! Szeretem, mióta azt a férget megöltem! És szeretem, mióta itt állok, és rohadtul törekszem, hogy mondjon nekem igazat, mert szeretem, és nem akarom egy hamis ok miatt elhagyni!!! - a végén már kiabáltam, de... de aztán nagy levegőt véve letérdeltem mellé, és nem érdekelt az ég-világon semmi, nem érdekelt hogy haragszom, nem érdekelt hogy még tovább is, és még hangosabban is ordibálnom kéne... még van időm ordibálni, egy örökkévalóságom van rá, hogy leordítsam a fejét is ha kell... de előbb... folytattam, viszont már suttogva. - Szeretlek, Clarissa Morgan, és feleségül akarlak venni! Szeretem ahogy mosolyogsz! Szeretem ahogy nézel! Szeretem ahogy megcsillan a szemedben az a bohókás gyermeki fény, ha izgatott leszel. Szeretem a hajad illatát. Szeretem a bőröd érintését! Szeretem ahogy hisztizel! Szeretem ahogy makacskodsz, és minden felelőtlenséget túl tudsz szárnyalni, de még úgy is szeretlek hogy égre-földre tudsz hazudozni a szemembe! Szeretlek ha sírsz, és szeretlek ha nevetsz! Szeretem ahogy félsz és szeretem ahogy bátor vagy! Szeretem a főztöd! Szeretlek a múltban, a jelenben, a jövőben... és szeretni foglak 15000 év múlva is! Szeretlek hogy a gyerekem várod! Szeretem a gyerekünk! Szeretlek!! - fogtam kezeim közé az arcát, és nem érdekelt semmi és senki, csókot nyomtam a szájára.
- És ha nem hagyod abba ezt az egész őrültséget hogy mindenáron elüldözz magad mellől, akkor tessék - adtam kezébe a kezemet. - Ölj meg, húzd le - emeltem meg kissé a gyűrűsujjam, melyen a napgyűrűmet viseltem. - Mert én erre a rétre úgy jöttem, hogy vagy veled együtt megyek haza, vagy sehogy nem megyek! Vagy fejezd be ezt a hazudozást és légy végre boldog VELEM és a CSALÁDUNKKAL, vagy... ölj meg... ölj meg, mert akár hazugság volt, akár igaz, soha... senki nem szeretett még úgy senkit a világtörténelemben, ahogy én szeretlek téged. Szóval válassz itt és most... akarsz egy őszinte életet Velem, családként és boldogan, vagy... vagy... inkább maradsz egyedül, és hagyod hogy bántsanak...? Én szeretlek! És ha életben maradok, minden erőmmel és örökké védelmezni foglak, és megölök minden ilyen férget, aki bántani akarja a családom, akár tetszik neked, akár nem! Te mondtad! Család lettünk! Hát legyél a családom! Mert nekem más nem kell! Vagy Te és a gyerek is, vagy senki! - néztem végig sziklaszilárdan a szemeibe, és vártam... vártam... egy mindent eldöntő választ.... ami eldönti, élni fogok-e vagy meghalni.

- Mi ? - dübörögtek fülemben szavai, aztán mintha egy sikítás csapta volna ketté a hangot, és a képet, maradt időm gondolkodni. Mi? Ez ..most... most miről beszél? Én hazudtam, felelőtlen voltam, becsaptam..és.. .és ő még mer rám nézni? Mer megfordulni? Szavai égő vörösséggel perzselték bőrömet, a hideg rázott, könnyeim folytak, füleim csak szavaira éleződtek ki.
Összerezzentem, ahogy mellém térdelt. Szégyellve magam sütöttem le szemeimet. Ha nem lettem volna ekkora amatőr,akkor azt a búcsúlevelet úgy írtam volna meg,ahogy kellett volna,hogy abból ne lehessen szűrni hazugságom,de talán, talán biztosan a lelkem mélyen erre vágytam. Annak ellenére,hogy tudtam,hogy ennek így nem lehet vége..jó vége nem, de mindig reméltem, hogy John karjaiban tölthetek legalább még egy órát. És...itt van. Mindezek után itt van.
- Mi? - kérdeztem ismét,amikor egy olyan részhez értünk, amihez már illene nekem is hozzáfűznöm valamit. Most..most... tényleg? Mi? Úgy pattantak rá szemeim, mintha szarka talált volna gyémántjára. Könnytől csillogó szemekkel, tátott szájjal hallgattam. Ez most azt jelenti hogy? Hülye vagyok..hát persze,hogy azt jelenti. Arcul csapás volt,mikor mellettem maradt,hiszen azt hittem,hogy ennek vége,hogy már akkor vége volt,mikor otthagytam. De most itt van... és ... megkéri a kezem? Normális ? Biztos,hogy nem... Államat ujjai övezték,és lassan csókolt.Azt hittem,hogy már erről is le kell mondanom, de nem,de most mégis azt akartam,hogy vége legyen, hogy mondhassak valamit, amikor minden olyan kusza a fejemben... muszáj mondanom valamit. Ajkai eleresztették sajátomat, én pedig megkukulva néztem végig arcán. Lesütve szemeimet köszörültem meg torkomat, majd felemelt állal pásztáztam tekintetét.
- John, szeretlek - kezdtem, és mosolyráncom idegesen rángott. Gyomromat lepkék töltötték meg, és csillapíthatatlanul csapkodtak. - Szeretlek mióta ismerlek. Mikor elraboltál, és..volt az a furcsa vonzalom, mikor megcsókoltál. De még előtte motoszkált bennem,mikor megcsókoltál egy másik lányt. Talán féltékeny voltam..talán. Jobban szeretlek, mikor átvészeled egy hisztimet, mikor többet makacskodok,mint amennyi gyereket összekapar Angelina Jolie naponta. Mikor önzetlenül feladtál mindent a gyermekedért. Mikor engem választottál, mikor mellettem voltál..mindig,és mindenkor -hitetlenül megráztam a fejem. - A legcsodálatosabb dolog lenne, ha hozzád mehetnék.Igen, John! Hozzád megyek! - vigyorogtam. Esetlennek éreztem magam, mocskosnak, de iszonyat boldognak. Lágy csókot nyomtam arcára, és lejjebb kúszva bújtam ölébe, kezét hasamra húztam, és ... boldogan hunytam be a szemem, és...csak mosolyogtam.
És a hercegnő rátalált hercegére. Azt hiszem... a Happy End-et leköröztük.

Nemigen tudtam mit is várjak tőle, bár a monológom alatt néha-néha közbeékelt egy meglepődött felnyögést egy "Mi?" képében, de az arca, a könnyes szemei, és hogy alig tudott csak néha a szemeimbe nézni, nem nagyon adtak bátorságot arra, hogy bízni merjek abban hogy végre... elküldi a sunyiba azt a hazudozós kis buta boszorkát, aki ma volt, és visszaengedi ide hozzám azt az imádnivaló boszorkát, akit én annyira szeretek... és aki nem játszik, hanem szeret.
De aztán mikor én végülis elhallgattam, akkor végre újra énrám nézett, sőt, megszólalt, és sikerült rögtön két szó, ami már haladás volt, főként azzal amit mondott... hisz azt mondta szeret..!
- Én is szeretlek - válaszoltam sietve, de aztán elhallgattam, és csak hallgattam Őt, ahogy beszélni kezdett hozzám. Beszélt, és csak beszélt, és én... én bízni kezdtem, hogy... hogy ennek a vége nem az lesz hogy "de" vagy hogy egy újabb vaskos hazugságot próbál majd nekem beadni...
De nem is az lett! Nem az... a vége az lett, hogy azt mondta, hozzám jön! Hogy hozzám akar jönni!! Én pedig olyan boldog lettem ettől a mondattól, hogy képes lettem volna felkapni, és körbeugrálni Vele a karomban az egész rétet!! De helyette, ahogy megcsókolt, hozzám simulva bújni kezdett az ölembe, kezemet a hasára vonta, és csukott szemekkel bújva mosolygott... én is remegő ajkakkal mosolyodtam el, és hitetlenül, de végtelen boldogsággal hajoltam testéhez, és öleltem Őt át, tartva kezem végig a hasán közben, és a nyakába csókoltam, majd arcára, és hozzá simultam én is, arcommal arcához.
- Ettől még haragszom, de borzalmasan szeretlek titeket - mondtam halkan, de nem eresztettem volna, a világ minden kincséért sem, nehogy nekem a végén el találjon megint futni. Mert nem engedem! Átkozott legyek ha még egyszer hagyom!! Soha!
- De most már nem vitatkozom, és nem is kérdem akarod-e, viszont szépen megkérlek, hogy igyál egy keveset a véremből, jó? - simogattam meg a haját, és csókoltam meg újra az arcát. - Szükséged van az erődre, mindkettőtöknek! - kínáltam fel neki egyből a csuklómat. Nem akarom hogy baj legyen... féltem Őt, és féltem a gyereket, és ha eddig "kicsit" vittem túlzásba, akkor a mai nap után pióca leszek, mégpedig levakarhatatlan!!

Szorosan öleltem magamhoz John testét,elengedni sem akartam,olyan hirtelen jött ez a melegség,ami belőle áradt.
Még annyira közeli az emlék, még annyira új,hiszen az előbb még vasmarkok között rúgtam az utolsót, most pedig szelíd ujjak fognak közre, s ott szipogom át lehetőleg az utolsó minutumokat. Még nem tértem magamhoz, még nem voltam képes...majd.. otthon. OTTHON.
Kéz kúszott elém, csuklója tekintetem felé tartva. Csendben emeltem ajkaimhoz, fogaim kimeresztve óvatosan karcolták fel bőrét, és kis sebet mélyesztve engedtek utat az ízes nedűnek. Meleg folyadék szinte égette nyelőcsövem, és pár korty éltüntetése után lassan engedtem vissza a kart, óvatosan,hogy ne maszatoljam össze magam. - Köszönöm- suttogtam az utolsó könnyimmel megküzdve. Már nem sírtam... már nem fogok. - Mindent- nyeltem nagyot, és felfelé pislogva figyeltem arcát. Akarom látni,hogy mit érez. Mennyi haragot, mennyi csalódást, mennyi fájdalmat, amit én zúdítottam rá...csak én.

Örömmel éreztem, hogy Clarissa végre valahára nem ellenkezett minden iránt amit felhoztam, így a kezem ellen sem, és elfogadva azt, kezdett el inni a véremből. Bár nem ivott túl sokat, de örültem hogy legalább megteszi. Nem is kell sok, csak egy kevés, hogy erőre kapjon, nehogy baja legyen neki, vagy a gyereknek. Akit most már aztán tényleg elviszünk megvizsgáltatni, mert még egy ilyen akció a kedves... istenem, már a menyasszonyom... szóval a menyasszonyom részéről, és a végén a szülésig sem jutunk el orvoshoz...
Mikor végzett, és elhúzódott a kezemtől, csupán csak egy futó pillantást vetettem magamra, a seb hamar be is forrt, szóval nem volt értelme soká nézegetni. Helyette Clarissa arcát figyeltem.
- Nincs mit megköszönnöd. Szerintem ez természetes, ha az ember szeret valakit - mondtam, némiképp kimérten továbbra is, miközben ujjammal lágyan érintve arcát, töröltem le könnyeit. - Ne sírj, nincs baj. - "Szerencsédre." Tettem még hozzá magamban, de csak magamban. Mert tényleg csak a szerencséjén múlott. Ha bármi félresikerült volna... most temethetném én Őt meg a gyereket, vagy Ők újra engem... Pokoli sok buktató volt a kis akciójában, és napestig sorolhatnám őket... Hiába éreztem azt hogy végtelen módon szeretem, mégis képes lettem volna... nem is tudom... talán még meg is pofozni, hogy ezt művelte a családunkkal, és közben az ég-világon senkire nem volt tekintettel... Ha nincs ilyen pokoli mázlija, akkor most én, Ő, és a gyerek is mind halottak lehetnénk... plusz ez a másik nő is itt mellettünk.
- Vele mi lesz? - néztem a mellettünk ájultan heverő nőre, s váltottam inkább gondolatot gyorsan, mielőtt gondolataim a felszínre is utat találtak volna.

A félelemmel és fájdalommal átitatott keveréktől már nem láttam és nem hallottam semmit. Elveszetten feküdtem ott és csak annyit érzékeltem, hogy a földön vagyok. Még mindig. Félrebicsaklott a fejem, így a fűszálak minden akadály nélkül cirógathatták a bőrömet. Éreztem. Tompán és kínok között, de éltem. Megszólalni ugyan nem tudtam, hiába kerestem a hangomat és akartam kiabálni, még akkor is, ha semmi értelme. Mégis tudtam, hogy én, én vagyok, és még élek. Ki tudja meddig.. ?! És fáj.. És nem akarom. Hagyja abba. Miért nem törte inkább el a nyakamat? Hát persze.. Élvezi nézni mások szenvedését az az alattomos ribanc. Tudtam, hogy meg fogok halni, én tudtam. Elmondta. Nem hazudott, erre utált a kín is és az is, hogy sem moccanni, sem kiáltani nem tudok. Csak úgy voltam. Valahol, ahol még sosem. Ennyire bizarr hely. Mintha ébren lennék, de mégsem. Ez a kettősség, ez a tehetetlenség megőrjít. Nem tudtam meghatározni, milyen gyorsan múlik az idő. A természet, vagy bármi más jelenléte nélkül ez képtelenség volt a számomra, csak saccolni tudtam. És már nem féltem a halált. Ha az segít, ha akkor könnyebb... Ha ezzel jót teszek annak a csöpp kis babának, aki nem ezt érdemli.. Csak legyen már vége. Mire vár?! Miért nem kellek neki? Neki se? A halálnak se? Apámnak se? Kinek kellek?! Csak.. Csak ne fájjon már...
Aztán egyszer csak éreztem magamon egy kart, majd azt, hogy valami végigfolyik a torkomon. Valami émelyítő, amitől felfordult a gyomrom és abban a pillanatban azt hittem, hogy itt a vég. Hogy ez az utolsó, ami velem történik és ennyi. De nem kellett sok és jobb lett. Nem fájt már annyira, és már annak is tudatában voltam, hogy a levegő még mindig folyamatosan ki és beáramlik a tüdőmbe. Tehát élek.. Nem tudtam, hogyan, és miként, de nem érdekelt. Semmilyen részlet nem érdekelt. Élek.. A hangok tompán és torzulva érték a fülemet, nem tudtam kivenni belőlük semmi értelmeset, de kezdett visszatérni ez is. Csak a látásom nem.. Az egyetlen, ami hiányzott már. Mellőlem egy mély férfi és egy másik női hang hallatszott. A nőét felismertem. Clarissa. Még mindig itt van. És Daius? Ez nem ő... Az ő hangja olyan gennyes, mint a lelke. Valaki más van itt. Már csak a hanglejtésből is rájöttem erre. Darius nem beszélne Clarissával évődve, és nem mondaná neki azt, hogy szereti. Vagy mégis? Mi van, ha összeállt vele?! Nem..
Már épp összeesküvés-elméleteket kezdtem volna gyártani, mikor önkívületemben megrebbent a szemhéjam és végre megkönnyebbülten nyithattam fel a szemeimet. A kék eget láttam, nem messze tőlem pedig két alakot, akit elsőre nem ismertem fel. De még második nekifutásra sem. Furcsa volt látni, ahogy ők ölelkeznek, én meg itt fekszem csak és nézem őket. Nem szólaltam meg. Valószínűleg már tudtam volna, csak mondanivalóm nem akadt. Sem Clarissának, sem a másik férfinak, akiről immár valóban megállapíthattam, hogy nem Darius. Clarissa elárult...

Mondani akartam valamit, de az az igazság,hogy fáradok... Nem belefáradtam... ( Nem leszek akkora ökör még egyszer. ) Csupán álmosság lepte be tekintetem, pilláim a könnyektől, és az elfolyt szemfestéktől egymáshoz ragadtak,s tapadtak. Szemeim dupla akkorára dagadtak, izzó vörös erek futottak össze barna, bár ebben a zord, komor időben ébenfekete petty körül. Ruhám vérrel piszkolódott, s szakadt foszlányok lógtak le szegélycsíkolt oldaláról. Karjaim ernyedten estek ölembe, és így meredtem a távolba. Istenien nézhetek ki.
A saját csendességemben fátyolosan pillantottam arra, mely felé fejét szegte. Megan... na ő még egy szép mese lesz. -A...- hatalmas "A" betűre formáltam ajkaimat, mikor az említett lány szája megrendült, orrcimpája kitágult, majd visszahúzódott, szemhéja megrezdült, majd kipattant. Hatalmas meresztett szemekkel értetlenkedtem, és összepattintva szemhéjaimat ráztam meg fejem,hogy biztos jól látok-e, még biztos a biztos alapon meg is dörgöltem,de akkor már bizonyossá vált, Megan magához tért. Nem igazán tudtam szélsőséges arckifejezések közül bármelyiket is magamra nyomni... boldog voltam, és boldogtalan. Megnyugodtam, és féltem. A kavargó trutyi közepette azért sikerült hozzátéblábolnom, és a sűrűn levegőért kapkodó lányhoz térdeltem. Most mondanom kellene valamit? Mit ? Tennem? De mit?

Amikor az eddig eszméletlennek hitt lányra néztem, hirtelen meglepődtem, hogy a nyitott szemeivel találtam magamat szemben. Clarissám is észrevette ezt, és melléje helyezkedett, föléje hajolt, ám nem szólt semmit... bár látszott, hogy szeretne valamit, de nem tette. Így mellé fordultam, és a lányra pillantva érintettem meg tenyeremmel a homlokát.
- Hogy van? - kérdeztem komolyan. - Hogy érzi magát? Érez még fájdalmat? - kérdezgettem, miközben szemem végigkövette arcát, szemeit, és teste minden részét, szememmel vizsgálva, látok-e rajta még sérüléseket netán, vagy bármi arra utaló jelet, hogy ellátásra lenne szüksége, vagy vérre. De nem láttam külső sérülést, vér szagát pedig nem éreztem, azon kívül persze, amit már a ruhájuk felivott... de attól a mennyiségtől nagyon... erősen igyekeztem elvonatkoztatni.. Amiben némiképp segített hogy van két kikészült nő a társaságomban, köztük egyik a menyasszonyom, aki a gyerekem várja, és egyre nyúzottabban fest itt mellettem...
- Ideje lesz hazamenni, hölgyeim - néztem rájuk felváltva. Egyik remekebbül festett mint a másik. - Kit hová fuvarozhatok? - néztem rájuk felváltva, bár... őszintén bíztam benne, hogy csak Megan válaszát kell várnom, és Clarissa nem okoz meglepetést..

Hitetlenkedve, sőt, inkább értetlenkedve figyeltem, ahogy Clarissa mellém térdelt. Mi a franc...? Egy egész sor szitok tódult a számra, de lenyeltem őket. Nem kellene magamra haragítanom őt, és ha nem is rá, de a babára legalább tekintettel lehetek. - Miért vagyok még életben? - kérdeztem halkan. Nagyon halkan, mintha igazából nem is akarnám tudni rá a választ, csak.. Mégis. Sehogy sem állt össze a kép a fejemben. Clarissát figyeltem, aki nem volt épp jó bőrben, de azok után, amin keresztül mentünk, ki lenne?! Vegyes érzelmekkel fordultam a férfi felé, akinek érintése elől akaratlanul is hátrébb húzódtam. Frusztrálva éreztem magam, amiért mindketten engem vizsgálgatnak, az okát sem értettem. Bár nyilván nem minden nap akadnak majdnem halottra. - Nem... Én jól vagyok.. - válaszoltam végül akadozva a férfinek és megpróbáltam feltornászni magam üli helyzetbe. Elég nehézkesen ment a dolog, amiben az is nagy szerepet játszott, hogy fogalmam sincs hogy gyógyulhattam meg ilyen hamar, de valószínűleg az a jobb, ha nem is tudok róla. - Ki maga? - néztem szembe a férfivel, és alaposan megnéztem. Jó a memóriám, nyilván emlékeznék rá, ha találkoztam volna már vele valaha.
Hogy mi? Engem ő? Hiszen nem is ismerem... Talán gyerekes vagyok, talán csak zavart. De az biztos, hogy gyenge és nem áll szándékomban idegenekkel furikázni, főleg akkor nem, ha ez a bolond nő is ott van, aki miatt majdnem hulla vagyok. Inkább kihagyom. Jobb lesz az mindenkinek. - Majd megoldom én... - feleltem valamivel élettel telibb hangon.

Egyenes vonalba húztam ajkaim, és vonakodva sandítottam a földön heverő lányra. - Ne csináld már! Elviszünk..én..és - tekintetemmel elkaptam John tenni vágyó tétlenkedő alakját. - ... a párom, John. Róla már meséltem neked... - lopott pillantásokkal feszegettem köztem és John között ezt a ...dolgot. Azt,hogy most ki, hol és merre áll, nem igazán tudom behatárolni. Most egy fürdőre vágyok, hogy lemoshassam ezt a mocskot magamról,és...talán..magányra. Eltusolni,vagy legalábbis párna alá temetni...csak egy kicsit. - Ne ellenkezz,elviszünk! Majd máskor adódik még alkalmad leróni rajtam azt a ...- kínos ábrázattal maszatoltam ujjam a sárban, köröket írva bele - sarkas ügyet - dörgöltem meg homlokom, nem is izgatva,hogy sikeresen koszba burkoltam arcom lényeges felét, melyről izegve csöppentek orromra a sűrű massza cseppjei.
Háta alá nyúltam, és felhúztam a földről. - Tudom,hogy van mit megbeszélnünk...de most nem lehetne,hogy haza vigyünk, bedugjunk a zuhany alá, és holnap térjünk ki az egészre? Vagy semmikor, vagy ahogy gondolod... - hebegtem ujjaimat tördelve, és John vállát végigsimítva haladtam el mellette, benyomulva a közülünk is legjobb állapotban feszítő autóba. Nem érdekel,hogy mit,vagy egyáltalán bármit is kezdenek az élettelen testtel, hogy Megan befejezi a felesleges rinyálást. Hogy...csak menjünk már haza!

Megan mondhatni védekezőn húzódott el a kezem útjából, így inkább én is visszahúztam, ha nem, hát nem erőltetem. Nem akarom a frászt hozni szegény lányra, azt hiszem azt már úgyis épp eléggé megtette helyettem Clarissa.
Amikor elkezdett felülni a leányzó, gondoltam hogy segítenem kéne, de miután az előbb még az érintésem sem akarta elviselni, azt hiszem nem értékelné a segítő kezem sem. Így inkább csak csendben figyeltem, és meghallgattam a szavait.
- A nevem John Gilbert, és biztosíthatlak, hogy nem foglak bántani - fordult szemem egy pillanatra Clarissa felé, miközben bemutatkoztam, de aztán hamar visszafordultam inkább Megan felé. Ennek nem most és nem itt van a helye és ideje... Bár nem lett volna ellenemre az érzés, ha ez a szerencsétlen nem rémül halálra Tőlem is. De azt hiszem ezt sem lenne tanácsos erőltetni. Majd bízik bennem, ha jónak látja...
Clarissa is megerősítette Megan számára, hogy ki vagyok, s Ő maga azt is mellékelte, hogy a párja vagyok... hát... boldognak kéne lennem ettől a kijelentéstől, de azok után amit ma leművelt... nem tudom... nem tudom mi legyek. A párja vagyok, igen, és szeretem, szintén igen, de... nos, a "de" után következő részeken még gondolkodnom kell, azt hiszem...
De az biztos, hogy enyhén... megütközve bámultam, miként ken Clarissa egy félmarék sarat magára, míg kínjában a földet kapargálja, vagy tudom is én... és... azt hiszem egy pár pillanatomba belekerült, hogy észleljem a tenni akarást magamban, és kihalásszak egy zsebkendőt a zsebemből, majd odanyomjam Clarissa tenyerébe.
- Töröld meg az arcod - jegyeztem meg, a homloka, és az orra felé bökve eközben, s aztán újra Megan felé fordultam.
- Én is kérlek, hogy ne ellenkezz. Elviszünk. Ennyivel minimum tartozunk neked, ezért a galibáért - fogtam meg végül csak azért is a kezét, és míg Clarissa a háta mögé nyúlva húzta, én a kezét fogva segítettem fel. Eztán inkább nem szóltam... hagytam, hadd intézze Clarissa, amit elszúrt... Arra sem reagáltam, hogy a vállamhoz ért. Jólesett a mozdulat, igen, és... örültem. De ez még korai... hogy bármit is adjak neki, míg Ő nem ad egy alapos beszélgetést a témában... egy nagyon alaposat...
De követtem. Követtem a két nőt a kocsim felé, és amint odaértünk, és Clarissa már ott is ült a helyén, Megan-ra néztem, hogy akkor most... hajlandó-e velünk jönni, vagy sem?
- Gyere, ígérem hogy nem lesz gond - néztem Rá, a lehető legmegbízhatóbb arcommal, és fejemmel a kocsi felé intettem. Az, hogy a Darius nevű fickó hulláját otthagytam, nem volt véletlen. Nem terveztem, hogy különösebben foglalkozzak a pasassal. Aki a családom életére tör, annyit se érdemel, hogy elkotorjam egy fa alá a semmi közepén. Majd az állatok széttépik, vagy tőlem a férgek is megehetik. A város már nem lepődik meg egy vámpír hulláján, ezt én tudhatom a legjobban, hisz az alapítóatyáktól örököltem vadászösztönöm... Nem fog érdekelni senkit egy hulla a fűben.

Hiába vártam válaszokra, hiába akartam most rögtön tudni az igazat, a hogyanokat és a mikénteket, továbbra sem mondott hasznosnak mondható információt egyikük sem. A puszta tény is behatárolhatatlan következménnyel volt rám, hogy ők ketten mindennel pontosan tisztában vannak, csak nekem nem áll szándékukban elmondani. Vagy csak most, vagy talán ne is várjam tőlük, hogy egyszer kitálalnak és talán megnyugodhatnék? Minden esetre Darius halott. Nem tudom hogyan és mikor, de gyanítom nem régen történt, hiszen emlékszem a tekintetére, a haragjára, a hangjára, mindenre. És most volt. Vagy.. De. Igen. Most volt. Hiába próbáltam tisztán gondolkozni, még zavart voltam, sőt, több annál... Némi segítség volt, hogy megtudtam a férfi nevét. John. Igen. Róla már valóban mesélt Clarissa. Az sem volt olyan régen. Akkor hitette el velem, hogy talán lehetünk barátok és akkor megmentett. Egész hátborzongató, ha belegondolok, hogy hányszor néztek már vacsorának a városban.
John kimért hangja némileg nyugtatóan hatott rám, bár nehezemre esett felfogni, hogy kétfelől beszélnek hozzám. Inkább nem válaszoltam semmit. Clarissán sem igazodtam ki, és a helyzet is maga volt a gordiuszi csomó. Ismét ellenkezni akartam, de be kellett látnom, hogy még ha nem is bízok bennük, egyedül akkor is veszélyesebb. Azt hiszem. Talán. Hagytam, hogy felsegítsenek a földről, bár magamtól is megoldottam volna, de így valami törődés félét éreztem közben. Zavaros, nagyon zavaros.. A fejem zúgott. Nem tudom, akarom-e tudni, igazából a részleteket, vagy csak a pillanat heve és jobb lenne számomra a tudatlanság. De ha minden igaz, nem ez az utolsó alkalom, hogy találkozok velük, így ezen sem jártattam sokáig az agyamat.
Elindultam hát Clarissa után és csendesen beültem hátulra. Megvártam, míg John is követ minket és csak azután hallattam a hangomat. Azt is mindössze egyetlen mondat erejéig. - Clarissa tudja, hol szálltam meg. - hangom halk volt, és talán ők is kiérezték belőle, mennyire rosszul érint a helyzet. Az út alatt semmire sem figyeltem, inkább a saját kis lelkivilágom foglalt le, begubóztam. Csak ne kelljen most felfognom semmit. Jobb lesz úgy nekem.

folyt.: Hotel

Volt valami különös, ami iderángatott engem. Olyan furcsa húzóerő volt, hogy nem tudtam megnevezni a miértjét. Nyilván valami belső erő súgta, hogy itt kell most lennem, vagy éppen megbolondultam, és próbáltam épkézláb magyarázatot találni arra, hogy mi a kutyafülét csinálok én itten. De hát... mindenre van magyarázat, nem? Jelenleg talán egy isteni sugallat az. Bár engem inkább a pokolból szoktak szólongatni.
Ahogy sétáltam, éreztem, hogy ropognak alattam a fűszálak. Jóleső érzés volt... mindaddig, míg meg nem láttam egy tetemet. Legalábbis ahhoz hasonlót. Hirtelen megdermedtem.
- Darius... ? -kérdeztem remegő hangon. Az a férfi az erdőből... még múltkor! alig volt felismerhető állapotban...

Milyen is szellemként lenni? Rém pocsék, de komolyan, igaz ijesztgethettem az embereket és nem láttak, de jobban szerettem volna visszakapni az eredeti állapotom. Most is a testem mellett ücsörögtem, még valaki vagy valami eltüntetné, és el se tudtam mellőle szakadni, mintha valami ideláncolt volna. - Igen, én vagyok az.- mutatkoztam meg Tracy előtt.- Mondjuk úgy, hogy elszámítottam magam egy kicsit, s volt egy hőscincér aki leszúrt. - morogtam az orrom alatt. - De örülök, hogy itt vagy, elég unalmas egyedül vigyázni a testemre, nincs akivel beszélgessek.

Boszorkány voltam, annak tudtam be ezt az egész jelenséget. Darius nem volt az a hű de nagy kebelbarát, mégis tudtam, hogy... segítenem kell rajta. Mert ígéretet tettem neki, amit ő szintúgy megfogadott. Segítek, ő segít. Vagy fordítva. S tudom, hogy egyszer valamikor szükségem lesz majd egy vámpír segítségére. Ő pedig elég aberrált állat ahhoz, hogy egyszer így is tegyen. Nem verhet majd át.
- De hát hogyan történhetett mindez? - kérdeztem rekedten. - Éreztem, hogy valaki hívogat ide... nagyon különleges érzés volt... nagyon, de nagyon. - nyeltem újabbat. - Szóval tudni akarom, hogy hogyan csináltad ezt... vagy... ki csinálta ezt? - vontam fel a szemöldökömet, miközben tetemére mutattam.

- Nos, a volt vámpírvadász John Gilbertet nem vettem számításba, a drága Clarissáék után jött, s tessék hulla lettem megint.. Csak nem égették el a testem ami nekem jó hír, mert test nélkül nem tudnék feltámadni. - gondolkodtam el egy pillanatra, eleget tanultam Natasha anyja mellett, hogy ilyeneket tudjak. Megérte anno összejönni vele. No, de ez régi történet. - Hm, csak elkezdtelek magam hívogatni azt hittem nem sikerül, de tévedtem. - Tehát lesz valami bál vagy mi a szösz, ha feltámasztottál szeretném, ha a partnerem lennél, szeretnék ott is kicsit szaglászni. -

- Lesz, igen. És örömmel venném, ha velem tartanál. De... nem szellem kiadásban. -mondtam neki egy apró kis pajkos mosollyal, majd rákacsintottam, és kicsit távolabb léptem tőle.
- Ne nagyon mozogj, oké? Itt haltál meg... ez már nem lesz olyan nehéz varázslat. - guggoltam le a tetem mellé, majd ránéztem még egyszer, és lehunyt szemekkel mormolni kezdtem egy varázsigét. Tökéletesnek kell lennie mindennek, különben nem fog feléledni... de még sosem csináltam efféle varázslatot.

- Pedig így viccesebb lett volna. - vontam meg a vállam egy kuncogás kíséretében. Aztán mivel rám lett parancsolva mozdulatlan maradtam. Minden varázslatnak van valami hátránya, vajon velem mi lesz? No, de erre ráérek akkor gondolni, ha megint élek. Remélem többször azért nem lesz többször ilyenben részem. Egyszerűen nem halhatok meg többet. Pár perccel később a fejem fogva ültem a réten, a karó mellettem volt, amit el is dobtam a fenébe, ám nem ment nagyon messzire az a fadarab. Mi a fene..? - Nem igaz.. Ugye csak valami vicc, még a végén kiderül, hogy csak egy ember vagyok. - kezdtem el fintorogni.

(Aurora háza)

Próbáltam leplezni az idegességem, ami meg kell hagyni, hogy nem volt olyan könnyű, mint azt elsőre gondoltam. Remélem nem vette észre.. Istenem.. Még soha nem voltam ilyen helyzetben. Amiért most hálát adok az égnek.. Ilyennek még csak meg sem kellett volna fordulnia a fejemben. Egészen idáig. Hiszen senkit sem szerettem még annyira, mint őt.
- Na, innen egy picit gyalog. - Álltam félre a kocsival az út szélére, majd hamarosan a túloldalán voltam, hogy kisegítsem belőle az én szépséges remélhetőleg menyasszonyomat.

Az út során nem nagyon beszélgettünk, de végül is elég hamar odaértünk, és Sean már le is parkolt az út szélére, és innentől kezdve egy kis séta fog következni. Már rég nem jártam az erdő közelében, de nem is bántam, vérfarkas létemre képes vagyok eltévedni.
Sean átjött az kocsi másik oldalára ahol ültem, és segített kiszállni - Köszönöm! - Mosolyogtam rá halványan, és becsuktam a kocsinak az ajtaját. Magamhoz vettem a kosarat. - Mehetünk! - Fogtam meg kezét szabad kezemmel és elkezdtünk sétálni a rét felé.
- És hogy jött ez az ötlet, hogy piknikezni menjünk? - Kérdeztem halványan mosolyogva.

Láthatóan elég jól játszom a nyugodt személy szerepét, mert még semmit nem vett észre belőle. Talán egyszerűbb lett volna csak megkérdeznem tőle és akkor nem kellene ennyit aggódnom.. De megérdemli, hogy különlegessé tegyem ezt az egészet, mert valószínűleg több ilyen alkalom már nem lesz. Legalábbis nem szeretném, ha lenne.. Azt akarom, hogy egy életre az enyém legyen.
- Nincs mit, szépségem. - Mosolyogtam rá, majd mikor megfogta a kezemet összekulcsoltam az ujjainkat és úgy indultunk meg közösen a rét felé. Nagy levegő.. Minden rendben lesz.. Nem fog nemet mondani. Nem és kész.
- Hát, csak úgy beugrott, hogy kicsit kimozdulhatnánk.. Együtt. - Álltam meg mellette egy pillanatra, hogy egy gyors csókot lophassak tőle.

Talán kissé túlságosan is szótlan volt, de megpróbáltam nem foglalkozni vele, nem hinném hogy bármi is történt volna ami miatt ilyen. De lehet rá kéne kérdeznem, de inkább majd később..
- Hát végül is jó ötlet volt, már úgyis rég nem mozdultunk ki! - Mosolyogtam, és viszonoztam gyors csókját, majd tovább sétáltunk, míg el nem értünk a rétet. - Itt jó lesz! - Választottam ki egy szimpatikus helyet és letettem a kosarat. Kivettem belőle egy plédet és leterítettem a földre. Így legalább van mire ülnünk.

Egész végig azon kattogott az agyam, hogy most hogyan is kellene ráterelnem a témát a közös életre meg ilyesmik.. Legalábbis Angie azt mondta, hogy erről kellene beszélnem.. Hát jobb témát nem is találhatott volna.. Na, de megpróbálom szépen lassan rávezetni az egészre.. Valahogyan.
- Igen.. Már nagyon régen. - Vigyorogtam, majd megálltam, mikor odaértünk a megfelelő helyre. Nem én akartam kiválasztani, hogy hol álljunk meg.. Ezt rábíztam.. Ahol neki a legjobb.
Miután leterítette a plédet leültem rá és az ölembe húztam, majd hosszan megcsókoltam. - Nagyon szeretlek, ugye tudod? - Kérdeztem miután elváltam ajkaitól.

(Darius)

Ahogy lassan újra visszanyerte testét, végignéztem rajta elégedetten, hisz ritkán csinálok ilyen varázslatokat és úgy fest, ezúttal siker övezi próbálkozásomat.
De csak egy pillanatig hittem ezt, mert amit a következőkben mondott, és tapasztalt, tágra nyílt szemekkel követtem.
- Mi van?! - kezdtem el, hirtelen felpattanva és értetlenül bambultam rá. - Nem tudom.. nem hiszem.. vagy talán mégis.. a vámpírok azok vámpírok.. de a természet zavaros.. a varázslatok mindig kockázatosak..