Döbbenten pislogtam a gyűrűre, aztán mosolyt erőszakoltam az arcomra. - Gratulálok, hogy találtál magadnak egy tökéletes partnert.- nem hallhatta, hogy hazudtam, az évek során megtanultam hogyan kell elrejteni mások elől az érzéseimet. Bár Caroline más volt, mégsem akartam megbántani. Fájt, de nem tehettem róla, nem voltam itt, talán, ha itt agyok és tovább próbálkozom. - Igen, abban biztos vagyok, hogy sok minden történt veled, hiszen vámpír lettél. De hogyan ?- néztem rá egy sóhajjal. - Mesélj el minden olyan dolgot amit fontosnak tartasz, és velem is szeretnéd megosztani, nem akarok tolakodó lenni, csak érdekel mit hagytam ki. -

Már a döbbent tekintetéből rájöttem, hogy érzései mit sem változtak. Valószínűleg elég jól kijöttünk volna, ha nem lett volna annyira akaratos akkor..
- A tökéletes szó egy kicsit nyomasztó. Meg hát nem is túlzottan igaz. Olyan nincs, hogy tökéletes. Erre már rá kellett jönnöm. - Sóhajtottam egyet. Egész jó volt a kapcsolatunk a veszekedésig.. Meg amúgy sincsenek titkaim.. Nem egy leányálom a kapcsolatom Tyler-rel, de szeretem.. - Nem tudom már megszámolni sem, hogy hány hűtlenségét bocsájtottam meg. - Túrtam bele a hajamba. Nem tudom, de nem is akarom.
- A vámpírrá válásomra vagy kíváncsi? Hát az igen egyszerű. Egy játék része voltam, ahol bábuként rángatott egy személy. Neki szükségessé vált az, hogy ez legyek.. Szóval tessék. Itt vagyok és valószínűleg még jó pár száz év múlva is itt leszek. - Hogy fogom én bírni az örökkévalóságot azt nem tudom. Már ettől a pár évtől is képes vagyok bedilizni, de lehet azért mert most történik minden.. Annyira hirtelen és váratlanul.

- Egy idő után már nem lesz ennyire nehéz. Főleg, ha nem Mystic Falls-ban vagy, időd az van, világot is járhatnál. Vagy egyszerűen kikapcsolod az érzelmeidet, aztán egy idő után visszahozod őket. - jegyeztem meg csendesen. Egy ideig én is ezt csináltam. Persze nem akartam Caroline-t olyanra rávenni amit esetleg később megbánna, de segíteni meg szerettem volna rajta.Talán idővel majd hozzászokik az egészhez és minden rendben lesz vele..velünk.. Na ez az amit nem tudok, hogy velünk mi lesz, azért jöttem vissza, mert újra akartam kezdeni az egészet. A vőlegénye miatt már nem vagyok benne olyan biztos. Ősvámpír vagyok, ami akarok azt megkapom, és, ha Carolne-t akarom akkor őt is. Mindenre van megoldás.

- Nem lesz olyan rossz? Jelenleg az életem még egy rakás ürülékéhez sem ér fel. A vőlegényem megcsal vagy éppenséggel eltitkol előlem dolgokat amitől legszívesebben a falra másznék. Aztán ott van az is, hogy egyszer egy boszorkány akar eltenni láb alól utána pedig egy vámpírvadász. A boszorkányt megöltem. A másik pedig a babámat ölte meg.. De én is meghaltam volna ha Stefan nem ment meg. Egyszerűen fel tudnék robbanni az érzéseimtől. Szinte már megbolondulok.. Én egyszerűen nem bírom. Nem tudom melyik érzésemre kellene hallgatnom. - Fakadt ki belőlem az egész. Ott van még Hayden is.. Ami még jobban felkavarta az életemet. Most pedig itt van ő. Pontosan tudom, hogy hogyan érez irántam. Látszik rajta.. De nem hagyhatom, hogy még ez is összekavarjon, mert akkor nem tudom mit csinálnék már. Ez is bőven sok ami jelenleg van. Nem bírok el ennyi mindennel. Egyszerűen nem megy.

- Semelyikre, ne hallgass egyikre se. - vontam meg a vállam könnyedén. - Csak kapcsold ki az érzelmeidet. - ismételtem meg magam. Ha nem kapcsolja ki magától, segítek neki, és nem úgy néz ki, mint aki kiakarja őket kapcsolni. Egy pillanat alatt előtte termettem. - Jobb lesz neked..sokkal jobb... Csak kapcsold ki..- néztem mélyen a szemébe, s gyengéden megcirógattam az arcát, szerencsémre nem volt verbéna a szervezetében.- Mindent megmutatok neked ami jó egy vámpírnak, persze csak, ha szeretnéd. - mosolyogtam rá azzal a kisfiús mosollyal amit mindig látni lehetett. - Nos, jobb már ? - kérdeztem kíváncsian közben elléptem tőle.

- Eléggé nehéz egyikre sem hallgatni amikor egyfolytában bennem kavarognak. - Vágtam rá rögtön és eltűrtem a szél által arcomba fújt hajtincset. - Mi..? Én nem lennék rá képes. - Mondtam nagyot nyelve. Nem akarok ennyire kifordulni magamból. Ki tudja mit tennék úgy.. Valószínűleg egy csomó olyan dolgot amit megbánnék. Csak úgy, mint Stefan. Ha más nem is ő az élő példa arra, hogy hova vezet ez az egész.
Arra eszméltem, hogy előttem termett, majd azt mondta, hogy kapcsoljam ki. Valamiért hallgattam rá.. Éreztem, hogy a fájdalom az aggodalom minden egyéb eltűnik, mintha soha nem is lett volna ott. Csak merő üresség. Semmit nem érzek. Semmi nem érdekel.
Mikor megkérdezte, hogy jobb-e odahúztam magamhoz, hogy megcsókolhassam. Miért érdekeljen bárminek is a következménye? Nem találok rá okot jelenleg..

Mosolyogva viszonoztam a csókját. Tehát sikerült,elértem amit akartam, bár ez piszkos módszerekkel sikerült, de mindegy a cél szentesíti az eszközt. - Szóval Caroline megengeded, hogy bemutassam neked azt a világot amit a vámpírok legjobban szeretnek? - cirógattam meg az arcát. - Bármi a tied lehet,csak kérned kell, és megszerzem neked. - öleltem magamhoz félkézzel. Nem így akartam csinálni, de hát ezen nem tudok változtatni, majd egyszer megkérem, hogy kapcsolja vissza, és segítek neki, hogy feldolgozzon mindent,de most ez a leghelyesebb amit tehettem érte.

A csókja roppantul jól esett. Nem is értem, hogy miért hagytam ezt ki idáig. Talán mert egy hülye eljegyzés fogott vissza. Minek? Őt sem zavarta engem meg még annyira sem fog most.
- Mit tanácsolsz, mi legyen az első? - Kérdeztem tőle vigyorogva testemmel kicsit hozzásimulva. Bőven megélt már dolgokat tudja hol található a szórakozás. Aztán miért ne legyek vele. Legalább addig amíg meg nem unom. Vagy éppenséggel addig, amíg úgy érzem szükségem van rá. Kihasználom? Meglehet. De nem igazán érdekel.

- Ha itt minden dolgodat elintézed, akkor elmegyünk olyan helyre ahol kiélheted a vágyaidat. Mondjuk New York, Párizs, Milánó, de ezernyi helyet tudok ahol egy olyan vámpír, mint te szórakozhat. Na és persze az előbb említett három városban még beszerezheted a legszebb és legjobb ruhákat, tudom, hogy odavagy a divatért. - túrtam a hajamba egy sóhajjal. - Rajtad múlik mikor hagyjuk itt Mystic Falls-t, és az is, hogy mikor akarsz majd visszajönni. - süllyesztettem a kezem a nadrág zsebembe. Természetesen nem aggódtam, csak kérnem kell, hogy kapcsolja vissza az érzéseit, ha már eleget szórakozott.

- Ez igazán jól hangzik. De miért ne dobhatnánk fel először valamivel Mystic Falls életét? Utána pedig oda mehetnénk ahova akarunk. - Most nincs kedvem még elhagyni a várost. Kicsit maradnék. Megnézni, hogy milyen is minden most az "új szememmel". Milyen úgy, hogy semmi nem érdekel. Semminek a következménye úgy egyáltalán semmi. Nem érzek semmit.. Nincsenek feleslegesen cikázó gondolatok a fejemben. Nem érzek bűntudatot.
- Szóval később összefutunk.. Vagy mi lesz? Felbukkansz a házamnál? Mert őszintén semmi kedvem itt süttetni magam már. - Nem is értem minek jöttem ki.

- Ahogy szeretnéd, Caroline, még maradhatunk, és forgasd fel az itteni életet, bár szerintem már így is fel van. De természetes azt teszel amit akarsz, de csak óvatosan. Nem szeretném, hogy valami bajod legyen még akkor sem, ha téged már nem érdekel semmi. Engem azért igen is érdekel, hogy ne essen bajod. - pillantottam rá, majd felálltam a földről és felhúztam álló helyzetbe. -
- Majd a házadnál felbukkanok, addig én is körbe nézek, talán változott valami amíg nem volt itt, de az is lehet, hogy nem. - vontam meg a vállaimat. - Jó szórakozást, Szöszi. - jelent meg az arcomon egy vigyor. Kíváncsi voltam rá, mit fog most tenni.

- Az a baj az egésszel, hogy az magától történt. Most egy kicsit nekem kell feldobnom. Mert így jobban visszanézve. Elég unalmas egy személyiség vagyok. Főleg mivel elviseltem Tyler folytonos félrelépéseit. Ő lesz az első kis áldozatom. - Kúszott egy gonosz vigyor az arcomra. Igen.. Vele mindenképpen el kell beszélgetnem. Habár az egyáltalán nem lesz kellemes. Most, hogy már nem kötnek az érzelmek elmondhatom az igazat, hogy mit is gondolok az egészről.
- Akkor később a házamnál. - Kacsintottam rá, majd nem bírtam megállni, hogy ne csókoljam meg.. Így hát a tarkójánál fogva magamhoz húztam és szenvedélyesen megcsókoltam.
Pár percig tarthatott az egész, majd egy vigyorral az arcomon távolodtam el tőle. - Még látjuk egymást. - Aztán már el is tűntem a rétről.

|| Játék vége. ||

Türelmesen sétáltam ki a rétre. Itt nem nekem volt félni valóm, hanem a másik kettőnek. Utálom, ha valaki nem teljesíti a feladatomat, természetesen mással is elintéztethettem volna, de nem tettem ezt egyedül akartam véghez vinni. Végtére is a feleségemet ölte meg Megan, nem pedig az egyik csicskásomat, bár jobban belegondolva a feleségem is az volt..de annyira azért mégsem, hasznot húztunk egymásból ez a legjobb kifejezés rá. Nekidőltem az egyik fának ami ott volt, s csendben néztem a karórámra, még öt perce van, hogy ideérjen, kiszedem belőle hol van a kis boszi, utána a másvilágra küldöm, itt nincs keresni valója. Persze, ha ezt tette volna amire kértem volna...akkor más lenne a mese vége, de így sajnos számára véget ér a földi lét.

Hotel
Nem ilyen módszerekkel indultam a csatamezőre, de mint mindig, most is volt B tervem, noha C,D,E,és F is. Az A terv lett volna, hogy megölöm Megan-t, a megfelelő terv. Csak nem nekem, és nem így. Ahelyett,hogy a biztonságos,de egyben bizonytalan utat járnám, én most a veszélyes,de utána nyomtalant taposom.
Bátor léptekkel szeltem a pázsitot, és ... szívem hevesebb ütemre kapcsolt, lábam meginogott, de tartásom, kiállásom magabiztos jelenlétemről tanúskodott. Bár a hotelben elengedtem Megan-t, most ráncigáló mozdulatokkal vontam magamhoz. Így közeledtem egy távoli, de mégis..csak pár méterre ágaskodó fához, melynek törzsét egy erős,de nem izomzatától feszes férfi támasztotta. Vérben forgó szemek, őrült tekintet. Nem más, mint az a patkány, Darius.
Elé lépkedtem, és Megan-t egy határozott mozdulattal taszítottam a talaj párnáira. Hmm..ez fájhatott. - Darius- sziszegtem fogaim között, és álltam a farkasszemet. Hát.. két év után..újra találkozunk.

Elengedett ugyan, de akkora mázlim úgy sem lett volna, hogy lelécelhessek. Az veszett ügy... Megnyugodni pedig így sem tudtam, talán az segített volna, ha pontosan elmagyarázza, mégis mi a francra készül. Darius ellen... Mi ketten? Pontosabban fogalmazva ő egyedül, mivel nekem vajmi kevés hasznomat venné. Ahhoz sincs erőm, hogy lehervasszak egy virágot, nem hogy megvédjem magamat..
Elég sebes léptekkel szelte a várost, én pedig kénytelen voltam követni, ha nem akartam, hogy ismét vonszolni kezdjen. És.. Nem.. Nem akartam. A méltóságomat már így is rég elvesztettem ugyan, de kit érdekel.. Darius sem foglalkozik ilyenekkel. Minden kicsinyes eszközt felhasznál. És.. Nem, nagyon remélem, hogy nem hozzá tartunk éppen, mert akor rövid úton mindketten búcsúzhatunk az életünktől. És így mégis hogy bízhatnék Clarissában?! Tervezget, de nekem egy szót sem szól. Fenyeget, és sakkban tart. Megütött! De hát meg akart ölni... Ahogy kiérünk a városból mégis rettegni kezdtem.. Sehol egy árva lélek, még a kocsik zúgása se hallatszik el idáig, amik az úton robognak. A kiáltásomat ugyan ki hallaná meg?! Ki foglalkozna vele? Senki...
A vérem viszont akkor fagyott meg igazán az ereimben, mikor megláttam. Hanyagul, mégis ellenségesen támaszkodott egy fának, mi pedig felé tartottunk. El akartam tűnni innen, mindegy, hová, csak el. Messze. Hogy ne találjon meg. Pedig azt hittem bízhatok Clarissában. Újra átvert. Én meg újra bevettem. Én hülye... Hát persze.. Csak és kizárólag azért állított le, hogy ne üvöltsem fel a fél várost. Sokkal egyszerűbb volt neki is, hogy a saját lábamon jövök, mintha arról is gondoskodnia kellett volna, hogy más módszerrel idejuttasson.
- Áááá... - ordítottam fel, mikor könyörtelenül a földre lökött. Nem foglalkozott velem. Az arcán érzelmeknek nyoma sem volt. Fejem előrebukott és megpróbáltam felállni. A tenyeremet felhorzsoltam és szivárgott a vérem, de nem érdekelt, hisz már a szám is felrepedt, sőt valószínűleg a hatalmas pofon nyoma is az arcomon virít, amit Clarissa lekevert. - Elárultál... - sziszegtem megtört hangon. Nem ezt vártam tőle. Bíztam benne. És fájt, hogy kihasználta a naivságomat.
Clarissának beszéltem, de tekintetemet folyamatosan Dariuson tartottam. Nem néztem a szemébe, még megpróbálna megigézni, hogy én magam vessek véget az életemnek. Inkább csak azért függesztettem rá a tekintetemet, hogy biztos legyek benne, hogy tisztes távolban van. De kár tagadnom. Két tűz közé kerültem...

- Jaj istenem...Milyen szörnyűség, elárultak, ha lesz időm még sírok is, hogy mennyire bántja a lelkemet a te szenvedésed. - jegyeztem meg egy szemforgatással. Még könnycseppet is kierőszakoltam volna magamból, de nem ment, sosem sírtam miattuk meg nem fogok. - Ugyan drágáim, ezt a kis színjátékot nem fogom bevenni, nem most jöttem le a falvédőről, arra megy ki a játék, hogy belőlem egy karó álljon ki. - rugaszkodtam el a fától, s felemeltem a földről a boszit. Nem éreztem verbénát.- Nem régen ettem ugyan, de azért hidd el, hogy megkóstolnálak, de lehet csak elkéne törnöm a nyakad, vagy kitépni a szívedet. A feleségem biztos örülne neked a túlvilágon.- szorongattam meg egy kicsit a nyakát aztán leejtettem a földre. - Látom Clarissa azért volt időd, hogy gyereked.. Persze, ha elintézted volna ezt a szerencsétlen akkor most nem lennék itt. Mást talán érdekel, hogy éppen fias vagy,de nem engem. - léptem hozzá közelebb egy sunyi mosollyal. - Válassz vagy a gyereked, vagy Megan.. Sőt tudod mit nem is válassz, megöllek titeket, így lesz a legegyszerűbb.

Unott pillantásokkal figyeltem,amikor tulajdonképpen letépte álarcom,de nem bújtam ki szerepemből. Talán..már nem is szerepnek éreztem. Ennyi idő után ...magamra is nőtt. Nem foglalkoztam szavaival...egyikőjük szavaival sem. Talán ma meghalok, talán viszem azt a kicsi lelket is magammal,de..nem..nem bosszú nélkül. Tűsarkam Megan hátába nyomtam, hogy földön tartsam. - Nem csak téged vert át ez a ribanc! - nyomtam még jobban belé, sőt jóleső vigyorral forgattam meg benne, majd nadrágom szárából előkapva a karót, forgattam meg kezeimben, és egy határozott mozdulattal véstem hasába. - Negyed órán belül elvérzik - sóhajtottam égnek emelt orcával, büszke hanglejtéssel, majd kitépve felszakított húsából a karót, és türelmetlenül érintettem sokadszorra is tenyeremhez. Keselyűként indultam meg ..már minden mindegy alapon. Szúrós szemmel figyeltem, és felnevettem. - Te még mindig egy nagy rakás szerencsétlenség vagy,mint eddig... Mással végezteted a munkát? Ch..szánalmas- köptem a szavakat, és csak most kezdtem. - Legyél átkozott, amiért ezt tetted velem! 2 éven át szenvedtem a nyomorod miatt! Becsaptál, és ezt tetted velem. Szörnyeteggé tettél.. Elcseszted az életem - tártam szét kezeim. Ajkaim szavak kimondásakor megremegtek, szemeim könnybe lábadtak. - Elcseszted! Elcseszted az egész életem! - ripakodtam rá, és megiramodtam. - Pusztulnod kell - tartottam felé a karót, és mindent beleadva ugrottam neki. - A nevem Bond, James Bond! - kiáltottam..magam sem tudom, miért.

Továbbra is azon járt az eszem, hogy miként szabadulhatnék el, hogyan is úszhatnám meg az egészet ép bőrrel, de semmi sem jutott az eszembe. Vagyis de.. Próbálkozhatnék az erőmmel, talán segítene is valamicskét a helyzetemen, de nem tudom milyen beláthatatlan következményekkel járna. Talán bántanám Clarissát, ami fontosabb a babát. Azt hiszem ő az egyetlen ártatlan kis lélek ezen az átkozott helyen, akinek mindössze annyi van a rovásán, hogy épp most fogant meg.
Darius olyan erővel tépett fel a földről, hogy levegőt venni sem maradt időm. Vagy erőm? Talán mindkettő, olyan erővel szorongatta a nyakamat, hogy azt hittem tényleg itt a vég. De ismertem őt már annyira, hogy tudjam, nem szándékozik ilyen gyorsan lerendezni ezt az ügyet.
Lelkiekben nem készültem még fel erre. Lehet egyáltalán? Fel tud készülni az ember a saját halálára? Azt hiszem lehetséges, de ebben az esetben, az én cipőmben járva képtelenség. Csupán két év. Ennyi jutott volna nekem? Hiszen ez nevetségesen kevés. Mindenre kevés, nem hogy még élni. Bár azt hiszem én abban a pillanatban meghaltam, hogy Sylviát a másvilágra küldtem. Csak idő kérdése volt, hogy rámtaláljon. Én pedig ügyetlen voltam és ostoba. Túl hamar éreztem magam biztonságban, túl gyorsan és túl közel engedtem magamhoz az embereket. Clarissa is kijátszott. De csak egyvalami bosszantott. Én sosem hazudtam neki, nem bújtam álarc mögé, csak óvatos voltam, de mégsem eléggé. Én végig őszinte voltam, és nyílt. Meghallgattam és megértettem őt. Szent ég, még együtt is éreztem vele. Ő meg a markába röhögött minden egyes pillanatban... Kegyetlen és aljas... Nem anyának való...
Úgy hullottam alá, mint egy barionettbábú, aminek a játékmester elvágta a zsinórjait. Vadul levegő után kapva kuporogtam a földön és erőteljes köhögések közepette próbáltam összeszedni magam annyira, hogy a zihálásom mellett azt is halljam mit beszélnek fölöttem ezek ketten. Bár a szavakat nem értettem, a bordáim közé fúródó valamit éreztem. Kiáltani nem tudtam, csak sziszegtem, akár egy kígyó. Mégsem.. Az legalább meg tudja védeni magát. A következő pillanatban a hátamon találtam magam és hirtelen émelyítő fájdalmat éreztem a hasamban. A kíntól szemeimbe azonnal könnyek gyűltek, kezeimet megpróbáltam a sebre nyomni, de hiába. A vér csak úgy dőlt belőle, én pedig azt hiszem életemben nem rettegtem még ennyire. Ha eddig éreztem is halovány reményt arra, hogy Clarissa megjátssza magát, az most mind elillant. Vele van. Ellenem.
Nagyot nyelve emeltem fel a kezeimet, de a fejem hátrabicsaklott, mikor megláttam a sötétvörös vért rajta. A félelemtől tompán hallottam, ahogy Clarissa kimondja rám az ítéletet.
Negyed óra...

- Én tettem tönkre az életed? Gondolkodj el egy kicsit, meg is halhattál volna, de nem, a nagy Clarissa élni akart, hát tessék élsz. De rendben ahogy akarod, itt és most végezhetek veled. - mondtam halkan, viszont így is fenyegető volt. Nekem nem fogja egy pár éves csitri megmondani a magáét. Hahh..persze, én meg nyitok egy óvodát, mert szeretem a gyerekeket..ja..megenni. Csak vicceltem, nem ölök gyerekeket. Mikor nekem ugrott egy laza mozdulattal kicsavartam a kezéből a karót, s a hátának nyomtam.
- Nos, csibém..szeretnél meghalni gyorsan..? - hajoltam a füléhez, hogy beletudjak suttogni. - Ha nem..akkor megkínozlak, a kis Megan biztos élvezni fogja, lehet, hogy vámpírt csinálok belőle, nem is olyan rossz ötlet, megvárjuk, hogy átváltozzon, és ő fog megölni téged, na mit szólsz hozzá? - mosolyodtam el kegyetlenül, közbe kicsit belé nyomtam a karót.- Az anyaság meggyengített..boszorkány vagy, és nem tudsz velem mit kezdeni, szörnyű vagy, és velem ellentétben te vagy a gyenge. Ha azonnal megölöd nem lennék itt, és boldogan élhetnél. Tehát kedvesem, te rontottad el, nem én. Te mentél az alkuba, nem én kényszerítettelek. - vájtam még mélyebbre a fából készült fegyvert, végül beletörtem a felét meg elhajítottam valahova.

(Gilbert ház)

Már a közelben jártam. Nem volt nehéz feladat a számomra hogy megleljem, és elérjem azt a bizonyos rétet, melyet találkozási helyként ez a bizonyos Darius kitűzött, hiszen ezen a környéken nőttem fel, nálam jobban aligha ismerheti. Kocsival mentem egy jó darabig, de aztán nem túl messze a réttől, leparkoltam egy árnyas fa alá, és gyalog indultam tovább. Valami azt súgta, az autó nem kell oda..
Hogy mit fogok tenni, vagy mondani? Nos... egyrészről fogalmam sincs, másrészről pedig úgy gondolom, egyértelmű, hogy mit kellene... Ez a fickó tud valamit Clarissáról. Valamit róla, amit én nem. Ellenben nagyon szeretném. Emellett pedig, ami a legfőbb... talán megtudhatom a fickó közbenjárásával, hogy mi is járt az én becses kedvesem fejében, amikor azt a tetves levelet hagyta nekem. Mert minél többet járt az agyam a leírtakon, annál nagyobb butaságnak tűnt az egész, és még nagyobbnak az, hogy hittem neki... Úgy ahogy volt, értelmetlen volt az egész szöveg... VAGY ha netán még hinnénk is neki, akkor sem logikus, sőt! Elvégre miféle cselszövő az, aki levélben mondja el a hazugságát, és aztán elfut?? Ha igazi hazudozó lenne, a szemembe mondta volna hogy játszott velem, és hazudott, és aztán élvezte volna hogy a szeme láttára török darabokra. De Ő elment. Sőt, nem ment, hanem rohant... És rögtön utána ez az sms... Mintha Clarissa menekülne... És ha menekül... akkor mégiscsak hazudott nekem... mert ha volt olyan idióta, hogy képes volt várandós létére (miután sírva szajkózta nekem hogy Ő márpedig igenis felelősségteljes), eltitkolni hogy valaki vadászik Rá, akkor én esküszöm a mindenható szent atyára... hogy körbetekerem a fejét a nyakán legalább kétszer... Ha egy ekkora horderejű dologban a vitáink dacára képes volt hazudni.. az... az majdnem olyan mélységesen bánt, mint az ha az egész történet hazugság volt, amit eddig előadott... minden, a múltja, a jelenje, az élete, a gyerek... minden.
Minden... miket is beszélek.. még hogy minden. Hisz szinte semmit nem tudok erről a nőről. Szeret? Lehet, de nem biztos. Terhes? Lehet, de ki tudja... hisz volt az az orvosos mizéria is... Őszintének épp sehogyan sem nevezhetem. Míg Őérte én feladtam az életem... Ő még annyit sem adott vissza nekem cserébe, hogy őszinte legyen. Tegyük fel hogy üldözik, és ezért ment most el. Tegyük fel, igazából szeret... De milyen szerelem ez?! Hisz állandóan hazudott nekem, mindig mindent el akar titkolni, és az ég-világon semmit nem tudok róla, kivéve amit harapófogóval húzok ki belőle... Ez nemigen hasonlít egy kapcsolatra.
Ha meg hazudott, és csak játék volt... Akkor épp kapóra jön ez a Darius fickó, átadhatja búcsúüdvözletem Clarissának, és aztán folytathatom amit odahaza elkezdtem. Ha Clarissa nem szeret, én halok ma meg itt, ha pedig mégis, de ez a Darius nagyobb fa, mint amit az én fejszém elbír, akkor... szintén én halok meg, de legalább úgy hogy volt értelme élni. Valahogy mindenképpen lesz...
Mindenesetre ezzel a nővel valami nagyon nincs rendben. És ennek most utánajárok, vagy így, vagy úgy. És a vége élet lesz... vagy halál..

Ahogy közeledtem, egy kisebb facsoport felé tartottam, melynek túloldalán tudtam, a rét húzódik. És hangokat hallottam, valamint... éreztem valamit... nem... több valamit éreztem... Egyetlen pasasra számítottam, de itt több illatot hozott felém a szél. Rögtön az első amit felismert az agyam, a... a vér szaga volt... Valaki vérzik... Nem... két... kétféle illat... A vér egy pillanatra minden más szagot elnyomott, és miközben megszaporáztam a lépteim, éreztem hogy arcom változik, de próbáltam uralkodni magamon... Próbáltam, mert az egyik illat... az egyik, nagyon határozottan Clarissa illatára emlékeztetett... De mi a fenét keres itt, és miért vérzik??? Eddig nem vonzott az illata, mert nem éreztem így, de most... tudtam, éreztem... hogy a vére a felszínre tört, ezért... ezért vonzhat...
A másik vér tulajdonosát nem ismertem fel, de már nem is akartam, mert kiléptem egy fa mögül, és megláttam a réten lévőket... Három embert láttam. Egy nő, akit nem ismertem, a földön hevert... szemem egy másodpercig a ruháján vöröslő vérre szegeződött, érezvén hogyan rezdül arcom... majd továbbugrott pár méterrel a pillantásom, ahol pedig két ember állt... Clarissa volt az egyik, és egy férfi a másik... nyilván Darius... Darius, aki épp beletört kedvesem hátába egy karót...
Abban a pillanatban, ahogy láttam Clarissa arcát... az a levél egy pillanat alatt értelmet nyert, és egybefoglalva zúdította lelkemre azt a mérhetetlen haragot, és azt a pokoli szerelmet, amiket most éreztem...
Nem is értem, hogyan sikerült elvonatkoztatnom a vér illatától... csak azt tudom, hogy a pillanat tört része alatt termettem ott Darius háta mögött, és a farzsebemből előtépve a magammal hozott karót, egy szemvillanás alatt ragadta meg szabad kezem a vállát hátulról, majd már csak a miheztartás végett is a füléhez hajolva mondtam ki:
- A gyerekem anyját macerálni nagyon rossz döntés, Haver - markoltam meg erősen a karót, és azzal a lendülettel bele is döftem a pasas hátán keresztül pontosan a szívébe, miközben a válla felett elnézve, egyenesen Clarissára néztem.

Gőzölgő elszántsággal estem neki, pedig tudtam, hogy nincs az a csoda,ami innen kiment. Egy macskának bezzeg kilenc élete van! Én most azzal az eggyel játszok "Ki nevet a végén?"-t. Annyi mindent teszek kockára... A gyerekemet ölöm meg siralmas próbálkozásommal, de nincs több húzásom. Vagy Ő,vagy én. Akkor mit? Mit tehetnék?
Csak egy pillanat. Ennyibe telt, míg megragadtam vállát, s a kezemben lévő karó már meg is indult mellkasa felé. De ..nem. Nincs mentség. Nem volt figyelemelterelés. Ő erősebb, s a veszteség esélyeivel álltam előtte. Kitépte kezemből a karót, és kicsavarva vállam tartotta hátamnak. Úgy álltam ott, mint a sakktáblára döntött királynő. A vesztes koronáját nyomták fejemre , s tövis tüskéjéből fonták nyakamba a szalagot. A játék számomra befejeződött.
És...csak álltam. Belefáradtam.. Nincs küzdés. Nincs elszántság. Ennyi volt. Vége. VÉGE! Feladom...Lehetetlen futam egy meg nem érdemelt személyért. Elbuktam. Egy falatnyi esélyem sincs. Én ..nem akartam... Én nem akartam,de más lelkeket ragadtam magammal, és viszem síromba... a gyermekem, Megan, John.
Nem hiszem el,hogy ezt tettem. És... nem hiszem el. Utálom..Utálom magam. Utálom,amit tettem. Végemben kisebb pánikroham tört rám. Könnyeim borultak arcomra, és levegőért kapkodtam, mint a víz alá bukó búvár. Ugyanúgy süllyedek egyre ..egyre mélyebbre. Már csak a lelkemet elöntő szégyenbe kapaszkodtam, az legalább ragacsosan tapadt hozzám a mocsok szennyétől.
Begörnyedve hunytam le szemeimet, s szinte remegő lábaim csuklottak össze alattam,de Darius erős karjai nem engedték. Egy hirtelen jött karcolás buggyantotta ki az első cseppet piszkos véremből. Sziszegve fogadtam, de ... utána már nem..nem bírtam. Hangosan ordítottam fel, szemhéjam felpattant, én pedig összeszűkült tüdővel borultam előre, de karjai végig tartottak. Egy karó furakodott bordáim közé. Erőteljesen szorította belém a levegőt, ezért nyöszörögve, szinte sipákolva fuldoklottam egy csepp levegőért. A harsány ágból faragott karó reccsenve tört belém.
Látásom homályossá torzult. Nem láttam, nem hallottam, nem éreztem. Vagy csak nem akartam. Már vártam a hóhért, hogy végezze a dolgát. De nem jött. Nem jött,hogy végezzen velem. Miért nem? Miért? ÁTKOZOTT ÉLETBE! Öljön már meg. Befejeztem már. Elvágtam a fonalakat, most elvárom,hogy ő is tegye. Lehajtott fejjel fogok halni a bukottak ígéretével. De, miért nem teszi?
Karomat szorító erős ujjak lefejtették magukat kezemről. Nem értem. Nem... Tedd meg! Gyáva vagy! Tedd már meg az Istenért!
Földre boruló test zaja csengett fülemben. Éreztem a hátamat simogató szelet. És tudom.. nincs mögöttem senki. Miért nincs? Miért nem teszi meg? Már végem... Csak lökjön át a vonalon... Hadd legyen már nyugtom. Ez az élet úgy rossz,ahogy van. Már nem bírom..már nem bírom a bűntudat okozta terhet cipelni hátamon. Túl sok... Vége van,csak tegye meg!
Apró léptekkel fordultam tengelyem körül, de a levegőm szúrta oldalam, és ürültem.. Érzem,hogy ürülök.. nincs több levegő... Tátott szájjal, rekedtes sóhajjal tereltem számba a levegőt ..de nincs..nincs több.
Megfordult. Könnyes tekintetem párás látképébe Darius testét láttam sorvadni lábam előtt. Ő meghalt. Vagy álmodom? Álom-e az,amit halálomban látok?
Tekintetem feljebb vánszorgott. Először egy cipőre,majd egy nadrágra, egy testre, egy arcra. Hasonlít, annyira hasonlít valakire, akire nem lehetne. Hallucinálok? Mi ez a délibáb,ami holtamban sem ad vigaszt? Ő nem lehet itt, én megmondtam neki, ő nem, nem és nem! Neki ebbe nem szabad!Nem..nem..nem!
Pulzusom az egekbe szökött, rohamosan kapkodtam levegőért , és nyöszörögve nyomtam kezem oldalamhoz. Lábaim instabil helyzetükben tetszőlegesen inogtak , én pedig lesápadtam.
- Te..nem lehetsz itt - ingattam fejem,és rettegve hátráltam, még mindig meg voltam győződve arról,hogy csak álmodom. Mégis,hogy kerülhetne ide? Nem, az nem lehet. Vérem megfagyott ereimben, és kezeimmel dörgöltem meg szemeimet.
Megan-t láttam... Ott a homályban, a földes fűben elterülve, vérében fürödve. A seb, melyet én okoztam...
Sietősen húzódtam felé, és lábaim feladva a szolgálatot rogytak össze, én pedig majdhogynem testére borultam. Fájt a becsapódás,de jobban fájt őt így látni. Ráharaptam csuklómra, és nagyot nyelve tömtem szájába. Gyerünk, igyál! Innod kell.. muszáj! Rémülten néztem vállam felé, még mindig ott állt. A test mellett, John. Életem értelme, gyermekem apja, lelkem áldozata. Miért nem ? Miért nem tette meg?

Már éppen kezdtem belejönni az egész kínzásos dologba. Ugyan ilyen hamar nem akartam végezni egyikkel sem, mégis csak jobb kivárni azt mikor látod a könyörgést az ellenségeid szemébe, aztán lecsapsz és vége mindennek. Miért velük lennék pont könyörületes? Nem tartoznak hozzám, az sem érdekes, hogy az én vérem által lett Clarissa vámpír. Nézzünk pár történelmi példát már Rómában is voltak zsarnokok, ott van Néró, felgyújtotta az egész várost, megölette a családtagjait mert úgy tartotta kedve. Ugorjunk tovább Lenin barátom még nem is volt olyan nagy csapás, de Sztálin akit a háta mögött véreskezűnek hívtak..nos, ő igen még nálam is betegebb volt. A saját családtagjait ölte meg mert nem bízott bennünk. De nem vagyok ilyen, igaz a lányommal kicsesztem, belőle is vámpírt csináltam amiért gyűlöl, de mivel az apja vagyok tisztel, és a jóslataiban se hittem, mi szerint a mai napom lesz az utolsó.
Igaza lett, nem gondoltam volna, hogy hirtelen megjelenik egy hőscincér, de számíthattam volna rá, hisz az előttem álló vámpírboszi terhes, magától meg nem lesz az. Bár már nem is érdekes, egy karó állt ki a hátamból, szíven szúrt. Végülis elég sokáig zsarnokoskodtam, itt az ideje, hogy lelépjek a porondról. Sokan gondolkodnak, hogy mit lát az ember illetve vámpír mikor a Nagy Kaszás eljön érte. Azt hittem lepereg előttem minden kis mocsokság amit én tettem, nem így történt. Láttam a lányomat még az előtt, hogy utált volna, mikor 4-5 éves lehetett és gyermeki rajongással figyelt. Akkor én is a normális arcomat mutattam, aki mindig is akartam lenni. De minden szülő azt viszi tovább amit az öviétől tanult. Szerencsére nem így tettem, tudtam milyen érés mikor anya nélkül nő fel, és én nem lettem volna egy mintaapa. Később be is bizonyosodott a saját érdekem miatt megöltem, amit a mai napig sajnálom, most már teljesen mindegy. Nem tudtom neki elmondani. Hogy reménykedem-e a megbocsátásban? egyáltalán nem. Az ilyenek, mint én az örök kárhozatra vannak ítélve, s ezzel nincs is baj. Hát, ennyi lett volna minden zsarnoknak eljön egyszer a bukás, nekem most jött el az ideje.

Ahogy a karót a férfiba döftem, bennem valami... már tudta hogy nem kell tartani Tőle, ez a féreg már nem tesz több kárt a nőben akit szeretek, de... agyam most mégsem tudott ezzel foglalkozni. Sőt... teljesen kizárta a férfit... nem érdekelt hogy a földre hull, hogy a szín kifut arcából, és erei sötéten rajzolódnak rá bőrére, ezzel is hirdetve holtában, miféle szörnyeteg volt... a rosszabbik fajtából... De ahogy Ő földre hullott, hullott vele együtt Clarissám tartása is... és én egy pillanatra kővé dermedtem, a könnyektől elázott arca láttán... Valóság... Itt a valóság. Clarissa hazudott nekem, méghozzá igencsak vaskosat. De nem arról hogy szeret-e...
Néztem... mintha nem is én lennék, csak... testemen kívülről... néztem hogyan állok ott dermedten, és hogyan hullik elém a holttest, majd dől össze előttem életem egyetlen igaz szerelme is... Ki most úgy nézett rám... mintha... szellem lennék, vagy káprázat... de nem úgy, mintha felfogná hogy itt vagyok... És nem tudtam miért is fáj ez olyan borzalmasan. Mégis így volt. Valami elképesztően kemény érzés hasogatott odabentről... nagyon... nagyon nem volt jó érzés... Túl sok érzelem... túl sok vágy... túl sok... minden...
Fülem érzékelte, ahogy a szíve ezerszeres fordulatra kapcsol, és attól féltem, hogy ha sürgősen nm szólalok meg, itt fog előttem szívrohamot is kapni... Amit nem akarok. Az istenit...!! Ez a nő... ez... ez... hihetetlen!! Vagy Ővele vannak komoly bajok, vagy velem... de... ez mindenképp... ez... nehéz! Meg kéne szólalni, de mi a fenét mondjak?? Hogy gyűlölöm? DEHOGY gyűlölöm!! Hogy haragszom?? NANÁ!! Hogy szeretem?? Istenem, de még hogy...!! Pedig meg sem érdemli... ma itt... most... ha nem jövök... Az istenit, ha nem jövök... ITT hal meg Ő és... és a gyerek...!
- Clarissa... - kezdtem szinte tátogva, és felé akartam nyúlni, de kezem... nem is tudom, nem engedelmeskedett... Ahogy néztem, hogy inogva, remegve, levegőért kapkod, fogja az oldalát, és néz... mint aki nem is lát semmit, csak... csak valami délibábot, mumust, vagy effélét...
- Clarissa, itt vagyok, figyelj rám, hallod amit mondok? - próbáltam összeszedni magam, mert innen nézve olyan volt, mintha sokkot kapott volna... és nekem se tett jót, hogy minden pillanatban el akartam venni róla a szemem és arra a másik nőre vetni magam, aki ott vérzett nem túl messze... A pokolba is... ez a rohadt vér... ez... erős, de.. erősebbnek kell lennem, beszélnem kell Clarissával, közvetlen azután hogy a fejébe erőszakoltam az infót, hogy itt vagyok... Nekem válaszok kellenek...
Némán.. néztem, hogyan botorkál odébb, mikor Ő is felfedezte a másik nőt. Követni akartam... Meg kell értenie... és válaszolnia kell... Nekem meg ellátnom, vagy segítenem, vagy valami... mert Ő is vérzik... és ez se teszi könnyebbé. Főleg hogy szeretem... Közvetlen mögötte álltam, de... lépni képtelen voltam, és próbáltam nem rágondolni, mit is érzek... csak Clarissára figyelni... hátha segít..
Néztem, hogyan esik térdre, és szerettem volna segíteni... de így nem tudok... csak... néztem hát, hogy erőlködik, hogy harapja meg magát, és nyomja a vérző kezét a másik nő szájába... Beletelt vagy fél percbe hogy ráeszméljek, meggyógyítja... Vagy gyógyította... ugyanis pici idő múltán nem éreztem már a szivárgó vér illatát... nem... érezem hogy vérzik...
Csak Clarissa vérzett már... s ahogy felém nézett újra, mintha... mintha kiolvadtam volna egy jégpáncélból, testem előrelendült, és mellette termettem. Ránéztem futólag a másik alakra, de a nő szemei csukva voltak, szíve viszont erősen vert, vagyis nem halt meg... csak nincs magánál...
- Clarissa magyarázattal tartozol. Itt az ideje... hogy életedben először teljesen őszinte légy hozzám... De előtte ellátom a sebed... - kezdtem bele egy halk monológba, de nem néztem Rá. Sőt, inkább megkerültem Őt, és leguggoltam, a hátához hajoltam, és finoman seperve odébb haját néztem meg a hátát. Ekkor nem vettem levegőt, így nem is szóltam többet, de tudtam, hogy nem halogathatom épp sokáig...
Első lépés: Egyik kezem vállára simult, finoman, de erősen megfogva Őt, miközben a fülébe súgtam.
- Ez most fájni fog. - Majd mikor kimondtam, másik kezem a sebbe nyúlt, és a beléje tört fadarabkát gyorsan megragadva, húztam is ki egy határozott, egyenes mozdulattal, hogy a lehető legkevesebb ideig okozzak fájdalmat. - Sajnálom... - szólaltam meg aztán néhány pillanat múlva csak... mert utáltam neki fájdalmat okozni... még ha muszáj is.. De utána rögtön sietősen utánoztam is mozzanatait, és a saját csuklómba haraptam, majd hátulról ölelve Őt át, tartottam szájához a kezem, hogy igyon belőlem. A vérem pillanatok alatt erőt ad majd neki és meggyógyítja... Nekem pedig talán erőt ad, hogy érzem testét az enyémhez érni... talán sikerül nem üvöltenem Vele, hogy megtudjam, mi volt ez az egész... talán... mert bármily erősen szeretem is, féltem, és akarom Őt... mégis megint olyan sebet vágott belém... hogy... nem tudom mi lesz belőle... Összezavarodtam... de válaszokat akartam, mégpedig bármi áron! Ezúttal igazakat!

Megan-t szólongattam, élesztgettem.... majdhogynem pofoztam. A törékeny testbe visszaszökött az élet, szíve felvette a normál ütemet, de szemhéjai szemgolyójára nehezedtek. Talán.. kicsit túlmentünk az időn..talán..sok volt. De miért nem ébred fel? Öröknek akartam a percet,hogy ne kelljen John szemébe néznem. Hogy felüljön, felpofozzon ez a lány,amiért leszúrtam,hogy... csak ..elég legyen.
Hátam mögül kúszott elém egy kéz. John keze. Megijedve, lesokkolva rezzentem meg. Először nem értettem,hogy mit akar, még mindig szellősen, szinte sipítozva kapkodtam levegőért,de testem érintése nyomán megremegett. Már értem. Egy határozott mozdulattal vájkált testembe, és megragadva a karót rántotta ki. Kisebb sikítás tört fel belőlem,amit hamar el is nyomtam. Testem kicsit előrehanyatlott, és nagy levegőt vettem,de oldalam még a levegővételnél erőszakosan hasított.
Már nem tehettem mást, megfordultam. Időhúzásnak nincs helye. Nagyokat nyelve hallgattam végig szavait, melyek bántották fülemet, testemet, lelkemet.
Tudtam,hogy lenne mit magyaráznom,de..de...
- Miért vagy itt ? - kérdeztem suttogva,de hangerőm folyamatosan tört magaslatokba. - Miért? Olvastad az üzenetem. Egy játék volt...minden csak egy játék... Minek tetted? Nem kértelek rá. Elhagytalak. Hazudtam. Mindenben hazudtam,hiszen olvastad a levelet. Miért nem hallod meg,hogy mit mondok?? Nincs szükségem rád.. nincs..!!! - zaklatottan téptem számat, és csak annyit érzek,hogy...ez így nem helyes. Semmi..már semmi sem helyes.

Nem fogadta el a kezemet, így visszahúztam, mikor felém fordult, és helyette beszélni kezdett.. De sajnos valamiért nem azt kezdte mondani, amit vártam volna. Én személy szerint magyarázatban bíztam, de Ő csak tovább beszélt a "hazugságról", bármelyiket is nézzük a kettő közül...
- Hogy őszinte legyek - kezdtem szándékosan így -, én már nem tudom mikor mi is a hazugság. Régen remekül rájöttem ha hazudni akartak nekem, de veled elég nehéz, mert szinte állandóan azt teszed - szúrtam oda kissé, majd a zsebembe nyúltam, és előhúztam a telefonját amit ugyancsak magammal hoztam. Megnyitottam az sms-t amit Darius küldött rá még otthon, majd Clarissa szemei elé emeltem a készüléket, hogy jól láthassa rajta a szöveget.
- Mint mondtam, szeretnék most az egyszer őszintén beszélni veled. Nem úgy hogy levelet hagysz és elrohansz, ahogy egy olyan nő teszi szerintem, aki épp azt hazudja a szerelmének hogy nem is szereti, és nem is terhes, csak hogy ellóghasson a közelből, mielőtt még az illető rájönne, hogy a nő akit szeret, hazug, és felelőtlen. Ja, és akit üldöz egy eszement - böktem fejemmel közben a hulla felé. - Szóval most érdekelne, hogy mindvégig hazudtál, és nem is akadnál ki, ha azt mondanám, hogy miután elhagytál, egy pár másodperc híján majdnem megöltem magam, mert nem tudok nélkületek élni? - tettem fel teljesen higgadt hangon a kérdésem. - Vagy netán inkább csak MOST hazudsz nekem, és valami idióta módon azt hiszed, hogy jobb lesz úgy ha elszakítasz a második gyerekemtől is, és a nőtől, akit szeretek, és feleségül AKARNÉK venni? - kérdeztem tovább, és közben felkeltem mellőle, majd tettem pár lépést hátrafelé. - Jól van, ha azt mondod nem volt igaz semmi, és végig hazudtál, akkor elmegyek, és újra olyan egyedül leszel a világban, mint azelőtt hogy megismertél. Pedig én úgy emlékszem, akartál otthont, családot, boldogságot... de ha nem kell, akkor tessék, maradj egyedül - néztem Rá keményen, és hátat fordítottam neki.