Egyáltalán nem figyeltem szavaira, csak arra, hogy felhasíthassam a nyakát és táplálkozhassak végre. A vér hiánya miatt, mindegy egyes percben egyre jobban akartam. Újra ráugrottam, de ugyancsak sikertelenül. Újból belém rúgott, amitől arrébb repültem tőle a földre zuhanva. Majd ő vettette rám magát és megvillantotta fogait. Az előbbi rúgása kissé legyengített, hiszen a vérhiány miatt a sebem sem volt képes begyógyulni. Ennek ellenér nem adtam fel, elkezdtem eszeveszettül morogni és ide oda harapgálni. Karmommal sikerült is megsebeznem, de mivel nem akarta, hogy megharapjam leugrott rólam. Ebben a pillanatban felpattantam, legszívesebben már hagytam volna a fenébe. Hiszen a farkas ösztöneim már az elején azt súgták, hogy itt nem nyerhetek. Ez a vámpír bizonyára nagyon idős, amivel nem vehetem fel a harcot. De a vér utáni vágyam túltett ezen a megérzésemen. Nem foglalkoztam vele, csak azzal, hogy ihassak belőle. Újból elindultam felé, bár mozgásomon már látszódtak az előző csapásainak nyomai. Nagy vicsorítások és morgások közepette támadtam újra rá.

Ebben a városban egyre több zavarosnál zavarosabb esemény történik. Itt van máris ez. Hát mégis mi a pokol ez?! Vérfarkas támad vámpírra? Ez még logikus is.. de harapni akar?! Vért inni belőlem? Hisz ez a célja, szinte érzem minden pórusában.
Közeledett felém, mindig nem mondott le arról, hogy nekem rontson és ez már enyhén betette nálam a lécet. Micsoda nagy.. hülyeség hogy engem próbál támadni..!
Újra ugrott, ismét rajtam landolt, és néztem a ronda pofájába, miközben tenyereimmel a hasát kezdtem nyomkodni és lelökni magamról, mert az én erőm se semmi.
- A rohadt fogaidat.. egyesével fogom... kitördelni.. - sziszegtem, és csak egy nyekkenést hallottam, ahogy újra félrerúgtam őt.

Újra ráugrottam, de most sikerült is a földre terítenem. Ennek ellenére képtelen voltam megharapni. Bármennyire is próbálkoztam ő elkerülte őket. Mondjuk érthető, hogy fogaimtól próbált minél távolabb maradni. Ugyanis egy harapásommal a halálos ítéletét írnám alá. De pont ezért vagyok itt, hogy táplálkozhassak és megszabadítsam a világot még egy vámpírtól. Ez az egyetlen amit tehetek annak érdekében, hogy ne érezzem magam olyannak mint ők.
Most valahogy kezdtem érteni milyen nehéz is a vámpírok élete. Persze gyűlölöm őket, hiszen ez a génjeimben van. De mégis, el kell ismernem, hogy rettenetesen nehéz lehet megküzdeni minden nap a kínzó éhséggel. Egész életemben elítéltem őket ezért, de most, hogy én is megtapasztaltam ezt... Nos, gondolni sem merek arra, hogy milyen lenne ha örökké így kéne élnem. De igazából nem is azért undorodom tőlük, hogy mit táplálkoznak. Sokkal inkább azért, ahogy ezt teszik. Sok vámpír egyszerűen élvezi ezt, élvezi, hogy elveszi mások életét, megszabadítva őket vérüktől. Ez pedig visszataszító...
Újból sikerült egy erőset rúgnia belém, amitől már fájó hangot adtam ki. De nem is ez fájt igazán, hanem ahová landoltam, ugyanis pont egy kőre estem, ami miatt mellső jobb lábam eltörött.

Úgy pattantam talpra, mintha villám csapott volna belém, és szükségeltetett hozzá az is, hogy ilyen jó kondiban legyek. Nem voltam egy nagy vérfarkas, de vámpír igen, méghozzá öreg. És nem hagyhattam, hogy csak úgy leszereljenek engem. Az mégis milyen lenne már? Ejnye... inkább hagyjuk.
- Gyere, ha mersz, rohadt korcs! - fintorogtam rá beindulva, ahogy már szinte azért rimánkodtam, hogy eltörhessem a másik lábát is.
- Vagy így már nem vagy olyan nagyfiú? - néztem rá kegyetlenül, újabbat rúgva a sánta állatba.

A reccsenés után, amit akkor hallottam amikor a kőre érkeztem. Biztosan tudtam, hogy eltörött a lábam. Hiszen rettenetesen fájt és képtelen voltam nemhogy ráállni, de megmozdítani se. Csak feküdtem a földön elesetten, nem bírtam tovább harcolni vele. Tudtam már az elején, nem kellett volna leállnom vele. Egy ilyen idős vámpír túl nagy falat, még akkor is ha elég sokat tudok a gyenge pontjaikról.
Újra elkezdett beszélni hozzám mindenféle ócsárlást. Amivel ugyancsak feldühített, de tehetetlen voltam. Csak elesett arccal tekintettem fel rá, morgó hangot kiadva. Amire a vámpír belerúgott a már így is törött lábamba, amire hangosan felnyögtem. Legszívesebben széttéptem volna a rohadékot, de törött lábbal még annyi esélyem se volt mint az előbb. A vér még mindig hívogató volt, viszont a fájdalom kissé enyhített ezen az érzésen. Tudtam, hogy most végem van, ez a vámpír biztosan végezni fog velem.

Szinte saját hörgésemen kívül nem hallottam semmit. Tényleg szórakozik velem? Hát nem.. kérlek szépen, most te fázol rám, drága kiskutya! Mégis mit gondolsz, hogy majd hagyom magamat? Álmaidban talán.
Meg akartam őt ölni, de végül megálltam előtte, és szinte vérben forgó szemekkel mondtam csak annyit: - Most húzz el innen, mielőtt véget nem vetek nyomorult, átkozott kis életednek! - ordítottam hörögve, már-már lihegve, ahogy a közelét sem tudtam elviselni.

Továbbra is a földön feküdve, dühös tekintettel néztem fel a rohadék vámpírra aki így elbánt velem. Nyögdécselve a fájdalomtól, vártam, hogy végezzen velem. Viszont bármennyire is biztos voltam benne, hogy megöl. Valamiért nem tette meg, helyette azt mondta tűnjek el és akkor túlélem. Én azonban csak annyira mozdultam meg, hogy három lábra álltam. Sosem voltam az a fajta aki gyáván elfut a küzdelem elől. A napokban viszont már megtettem egyszer, amikor azzal a hibriddel küzdöttem. Többé nem menekülök el, küzdök amíg tudok és viselem azt, ami ennek következménye lesz.
Vicsorítva és morgó hangot kiadva néztem a vámpírra, látszott rajtam, hogy még mindig nem adtam fel. Bár iszonyatos fájdalmaim voltak, büszkeségem és az éhség még mindig támadásra késztetett. megpróbáltam megharapni az előttem álló vámpír lábát, de még mielőtt ezt megtehettem volna. Hirtelen nyilalló fájdalmat éreztem az oldalamban, amit egy belém szúródó fadarab okozott. A vámpír egy fadarabbak a földhöz szögezve kerülte el a harapásomat. Ekkor visszaváltoztam emberi formába, majd vért köhögtem fel és elvesztettem az eszméletemet.

Mit értettem én már ebből az egészből.. vagy mit sem! Ez helyesebb megfogalmazás. De hogy ennek a korcsnak engem kellett kifognia? Hát..
- Hé.. - nyögtem ki, mikor visszaváltozott. Hallottam csontjai ropogását, ami különösképpen rámhozta a frászt ezután a nap után. Nem, nem is ijedség volt ez, valami más.
- TÉRJ magadhoz, rohadék! - guggoltam le mellé. Most aggódok vagy mi? Beteges..

Sétálgattam, majd fogtam egy taxit, és a rét melletti kis bekötő úton megállítottam a sofőrt. Egy könnyed mozdulattal megragadtam, és fogaim mélyen belevájtam nyakába. Pár korty kellett csupán, s elengedtem.
-Soha nem láttál, és azt sem tudod, hogy a mai napon kit és hová fuvaroztál.-nézek szemeibe, s miután megigéztem, nyakára teszem a kezem, s "hálám" jeléül begyógyítom a sebét.
Miután kiszálltam, beléptem az erdősebe, és sétálni kezdtem. Egy pillanatra megálltam, és beleszagoltam a levegőbe. Vér szag terjengett, de nem emberi véré.
Közelebb sétáltam, és figyelve arra, hogy láthatatlan maradhassak, s a "rejtekhelyemről" szemlélődtem. Két erős férfi, akik egymást gyepálják. Elmosolyodtam, de amikor hallottam a farkas csontjainak hangját, előléptem a fa mögül, s így a tisztás szélén megálltam.
-Lám, lám, lám...-mosolyodom el gonoszan csillogó szemekkel.
-Nem elég, hogy tőletek zeng ez a környék, miután a földre küldted a kutyát, még aggódsz is érte. Nagyon aranyos.-vonom fel egyik szemöldököm, majd még közelebb sétálok. Összevonom szemöldököm, és a vámpír szemeibe nézek.
-Valószínűleg eltörted pár csontját. És minden bizonnyal belső vérzése is van. Ezt, nem lesz könnyű helyrehoznod. Hacsak...-emelem egyik ujjam számhoz, mintha gondolkodnék valamin.
-Ááá...hagyjuk is.-legyintek érzéketlenül, és karjaim keresztbe fonom a mellkasom előtt.

Újabb hangok. De nem a rohadt vérfarkastól, hanem egy nőtől, aki megjelent. Miylen jó, már a hallásom is kezd berozsdásodni. - Öhm.. te meg ki a fene vasgy? - néztem rá megvetően, majd felegyenesedtem, és otthagytam a dögöt, de még annyit azért hozzátettem.
- Még egyszer ne szórakozz velem. Láthatod, hogy te jársz rosszabbul. - fintorogtam felé ,majd zsebredugtam kezeimet és megálltam az idegen lány előtt. Mit tudom én, hogy mit akarhat tőlem.,.. ami biztos, hogy ezt most nem lehet csak úgy annyiban hagyni. Megzavart.
- Várom a válaszod! Ki vagy?

Kezeimet a magasba emeltem, s miután másodjára is rákérdezett, hogy ki vagyok, gonosz mosollyal arcomon, készségesen válaszoltam neki.
-A pokol angyala, vagy ha úgy tetszik az ördög jobb keze.-gonoszan izzó, fekete szemeim megvillannak, amikor a földön heverő farkasra nézek.
-Na, és te ki vagy?-érdeklődöm.- Egy vámpír, akinek a hobbija, hogy kutyákat küld a másvilágra?
Tekintetemmel a rétet pásztázom, majd újra a vámpírra nézek.
-Mégis mit számít, hogy kik vagyunk? Nem a nevünk határoz meg minket, hanem a tetteink.-vonok vállat, és élvezem, ahogy a szél hajamba kap.
-Nem kenyerem, az igazságszolgáltatás, így az sem érdekel, miért verted agyon. De, adok egy jó tanácsot. Tüntesd el a nyomait, vagy vidd olyan helyre, ahol senki nem láthatja meg. Idők kérdése, és meggyógyul.-legyintek, majd hátrébb lépek, s gondolataimat arra összpontosítom, hogy megfelelő mennyiségű energiát tudjak bevonzani. Ki tudja, még mire kell ma használnom a mágiát.

- Oh, így már értem, merről fúj a szél.. nos, drágám.. ha te vagy az ördög jobb keze.. most szembenállsz a bal kezével - húztam ki magam. Hiszen nem véletlenül voltam olyan hírnevű ebben a városban. Neki ezt elnézem, hisz nem tud rólam semmit. A nevemet se. De én, aki már annyiszor keresztülhúzta mások számításait, aki.. megölte Elena kisbabáját, aki megölte magát Elenát már majdnem kétszer...! Nem mondhatják, hogy kispályás vagyok.
- A nevem Oliver. Ha ez nem döbbent rá semmire, akkor még új vagy a városban. - vontam meg vállamat vigyorogva, majd elsétáltam a vérfarkas mellől.
- Nem takarítom el. Majd eltakarítja magát. Vagy más eltakarítja. Addig is marad ideje gyógyulgatni. Mert még él. - forgattam meg szemeimet.
- Veled viszont szép hölgy.. meginnék egy italt. - vigyorodtam el.

Felvonom a szemöldököm, s halkan felkuncogok.
-Hát, akkor már csak az ördög maga hiányzik köreinkből.-mosolyodom el, de hangom továbbra is sejtelmesen cseng.
Kezeimet összecsapom, majd olyan arcot vágok, mintha tudnám, hogy kiről van szó.
-Ááá....Persze, Oliver. Annyira ritka név. De komolyan.-forgatom meg szemeim, de kissé mégis elgondolkodok. Egyszer, úgy ötven éve találkoztam egy fickóval, aki váltig állította, hogy ismeri az egyik legerősebb vámpírt. Aki mellesleg itt él, ebben a városban. A gondolatsor végén megvontam a vállam.
-Mint mondottam volt, a név nem egyenlő azzal a személlyel, akik vagyunk. Az én nevem Angelique.-biccentek mikor kimondom a nevem. Kézfogás helyett ez is megteszi.
Halkan felkuncogok, és újra a kínok között gyógyulgató kutyára nézek.
-Láttam már rosszabb állapotút is.-hangom olyan megvető, s embertelen, hogy az már valósággal sértené egy érző ember fülét.
-A Grill nevű helyen kívül bármi illetve bárki szóba jöhet.-nézek a szemeibe, s féloldalas, kirívó mosoly szökik ajkaimra.
Elnapolom a beszéljünk az ősömmel dolgot. Semmi kedvem nem volt azon rágódni napokig, hogy miért nem akarta, hogy emlékezzek rá, egy vámpírból hogyan lehet embert csinálni. Ráadásul a "rágódás" részhez még igencsak józan voltam, ami nem jelent jót. Nem vagyok iszákos, de ha minden áron a gondolataimba akarok merülni, kicsit felöntök a garatra.
-Mire várunk még?-érdeklődöm, és bevetem magam az erdőbe, és a fák között surranva, pár perc alatt a városban kötök ki. Lelassítok, amikor a városba érek, majd körbepillantok.
-Döntsd el, hová. Csak legyen tömény. Hígítottat nem iszok.-közlöm vele.


// Oda megy, ahová Oliver viszi//

Egyre közelebb és közelebb értem ahhoz a városhoz amit kiszemeltem arra a bizonyos újra kezdésre. Szükségem volt már rá. Valami állandóságot akarok az életembe. Nem mondom, hogy szerelmet meg mindent ami ezzel jár.. Csak valamennyire egy társat magam mellé. Mert egyedül lenni már szinte nyomasztó.
Nem bírtam kivárni míg a városba érek ezért félrehúzódtam és a várostól nem messzi réten találtam magam. Ki kellett nyújtóztatnom a lábam. Utáltam vezetni. Egy helyben ülni és csak menni az úton.. Számomra ez teljesen unalmas volt, de kinek hogy. Nem akartam túl messze menni az autómtól, de valahogy elgondolkodtam és a sétám kicsit hosszabbra sikeredett.
Nem is igazán figyeltem oda, hogy merre megyek csak végig egyenesen. Olyan kihalt volt ez az egész hely. Bár nem is tudom milyen lehetne. Mondjuk el tudnám képzelni, hogy itt valamilyen eseményeket rendeznek esetleg a fiatalok valami tiltott bulit tartanak. Kinézetre én is fiatal vagyok, habár ez években számítva egyáltalán nem így vagy.
A távolban észrevettem egy eszméletlen alakot. Nem is kellett több a következő pillanatban már ott voltam mellette. Tele volt sebekkel. Hát jól helyben hagytak az már biztos. Segítenem kell neki.. Legalábbis úgy érzem, hogy így a helyes.
Szívverését még hallottam szóval életben volt. Lehajoltam hozzá és finoman pofozgatni kezdtem az arcát, mint egy átlagos ember. Ha erre nem reagál jön a másik eshetőség a vérem.
- Héé.. Mi történt? Jól van? - Tettem fel átlagos kérdéseket. De a jól van-ra már én magam is tudom a választ. Nem. Egyáltalán nem. Hülye kérdés volt.. Mindegy visszavonni már nem tudom.

Az a rohadék vámpír jól helyben hagyott, már az elején tudtam, hogy nem kellett volna leállnom vele. Ez a vér utáni vágy viszont teljesen átvette az irányítást a farkas ösztöneim felett. Olyan dolgokra késztetett amivel nem tudtam megbirkózni. Ez a dolog valahogy ráébresztet arra, milyen nehéz is a vámpír élet. Persze még mindig undorítónak találom, azt amikor ártatlan embereket gyilkolnak le, csupán élvezetből. Hisz ennél gyomorforgatóbb dolog nincs, mint élvezetből ölni. Viszont ha ezen megtanul valaki uralkodni, annak minden elismerésem. Hisz nekem még azok után sem sikerült, hogy uralmam alá hajtottam a bennem lévő fenevadat. A farkas énem ehhez az éhséghez képes gyerekjáték volt.
Csak eszméletlenül feküdtem a földön, a lélegzet vétel pedig egyre nehezebbé vált. Az törött bordáim és az oldalamba fúródott faág egyre nehezítettek ebben. Egyszerre valami hangot kezdtem hallani, azt hittem, hogy visszatért az a rohadék vámpír. Így amikor magamhoz tértem, hirtelen rámordultam egy pillanatra megvillanva aranybarna szemeimmel. Amire az a valaki hirtelen el is tűnt a látáskörömből. Abban a pillanatban pedig nem bírtam ezzel foglalkozni. Ezt követően viszont vért köhögtem fel, majd újra a földre tettem fejem. Rettenetes fájdalmaim voltak a testemet beborító sebek miatt. Mindegy egyes levegővétel, hatalmas fájdalommal járt, a faág ugyanis pont olyan helyre fúródott be. Mivel a jobb kezem eltörött a küzdelem folyamán, bal kézzel próbáltam kihúzni magamból... ekkor üvöltöttem a fájdalomtól. De hasztalan próbálkozás volt, ugyanis túl gyenge voltam ehhez... Még a regenerálódás sem indult el a szervezetemben. Ugyanis a banya mérge miatt vérre van hozzá szükségem. Nem tudtam mi tévő legyek, csak annyiban voltam biztos, ha így maradok nem húzom sokáig.

Jobban megnézve még egy fadarab is volt benne. Hát az már biztos, hogy nem ember, mert már rég halott lenne. Nem fáj nekem, ha segítek rajta szóval miért is ne.. De mikor már Megharaptam volna a csuklómat rám mordult és sárgán villantak meg a szemei. Remek egy farkas. Rögtön eltűntem mellőle. Nem vagyok idióta tudom, hogy milyen hatással van rám a harapása és most nem kívánom ezt átvészelni. Sőt soha. Túlságosan is tetszik az öröklét ahhoz, hogy most egy hülyeség miatt feladjam.
Még mindig van emberi oldalam.. És érzéseim. Ezért sem bírom itt hagyni. Csak szépen lassan mindent. Nem akarok egy harapást sehova.
- Figyelj.. Én nem akarok semmi bajt, csak segítek. Ami ebben az esetben nem lesz túl kellemes. - Utaltam az oldalában lévő karóra. Amit egy határozott mozdulattal ki is húztam. Lehet, hogy nem észlelt belőle túl sokat mivel már épp eléggé fájhatott mindene.
- Valószínűleg ez sem fog túlzottan tetszeni, de sajnálom nincs más megoldás. - A vérfarkasok soha nem rajongtak a vámpírokért. Na már pedig az biztos, hogy a szájába nem nyomom a kezemet, mert még megharapna vagy valami. Megharaptam a csuklómat és egyik kezemmel óvatosan kinyitottam a száját, hogy belecsöpögtethessem a véremet. Így sokkal lassabb volt az egész folyamat, de inkább az én testi épségem, mint az, hogy ő meggyógyuljon. Így is meg fog.. Csak lassabban. Viszont ha ő engem megharapna.. Onnan nekem már nem lenne visszaút.

A fájdalmaitól gyötörve feküdtem a földön, már feladtam, hogy túlélhetem ezt. Az a faág minden lélegzetvételnél egyre bentebb és bentebb fúródott a testemben. Ezt követően azonban egy női hangot hallottam, csak oldalra fordítottam a fejem és azt láttam, hogy elkezdett felém sétálni. A fájdalmaim miatt, nem tudtam figyelni, hogy miket is mond, csak abban reménykedtem, hogy segíteni és nem megölni készül. Hisz megmozdulni sem bírtam, nemhogy küzdeni az életemért. Majd csak azt éreztem, hogy a fadarabot hirtelen eltávolította az oldalamból. Ebből pedig rájöttem, hogy jók a szándékai és nem rosszak ittlétének. Bár a fadarab már nem volt bennem, még mindig ott az az után maradt seb és a többi sérülésem. Amik miatt még mindig kérdéses volt életben maradásom. Viszont jó volt tudni, hogy valaki ott volt, hogy tegyen érte. Ez után csak annyit láttam, hogy a lány felém tartja vérző csuklóját. Majd vámpír vér ízét kezdtem érezni a számban, szóval ez a lány egy vámpír. De mégis miért segít nekem? tanakodtam magamban... Amikor a vámpír vér elkezdte átjárni a testem újra beindult a regenerálódási folyamat is. Bár lassan, de elkezdtek gyógyulni a sebeim. Még mindig képtelen voltam megmozdulni, de érdekelt, hogy ki lehet ez a lány. Hisz bizonyára már tudja, hogy farkas vagyok, de akkor miért segített?
-Ki vagy te? kérdeztem még mindig halkan, még nyögdécselve. Nem tudtam felfogni, hogy egy vérszívó miért akarja megmenteni az életem. Mindig is ellenségként tekintettem rájuk, a farkas ösztöneim ezt súgták. Most valahogy azt kezdem érezni, nem mindegyikük olyan amilyennek eddig gondoltam. A vér utáni vágyaim valahogy enyhültek, már nem éreztem azt, hogy mindenképp szükségem van rá. Talán csak ki kellett ürülnie a szervezetemből annak a kotyvaléknak amit az a banya megitatott velem. És a sok vérveszteség miatt ez meg is történt. De így legalább megtudtam, hogy min is megy keresztül egy vámpír nap mint nap.

Látszott rajta, hogy meglepte a segítségem. Igen, nem mindennapi az, hogy egy vámpír egy vérfarkason segít. Bár még különösebb problémám eggyel sem volt a történelembe van írva, hogy a két fajnak gyűlölnie kell egymást. De ha egyszer mindannyian emberek vagyunk minek ez a nagy különbségtétel..? Na mindegy nem is az én dolgom erről tárgyalást indítani vagy esetleg megszavaztatni ezt a kérdést. Olyanok vagyunk amilyenek születtünk. Habár sokszor megváltozunk az akik voltunk nem fog csak úgy köddé válni.
Ahogy csöpögtettem a szájába a véremet sebei kezdtek begyógyulni. Rögtön az érdekelte, hogy ki vagyok. Hát igen.. Valahogy engem is az érdekelne a legjobban ha megmentenék az életem, hogy mégis ki volt. Remélem azt felfogta, hogy ezért ő most tartozik nekem. Itt is hagyhattam volna meghalni. Vagy esetleg megadhattam volna neki a kegyelem döfést, de nem tettem.. Nem ajánlom, hogy elfelejtse egy pillanatra sem.
- Diana. De jobb lenne, ha megpróbálnád összeszedni magad, mert itt nem igazán tudnád kipihenni ezt az egészet. Van esetleg olyan hely ahova elvihetlek? - Magam sem tudom, hogy honnan áradt belőlem ez a kedvesség, de most mindegy is. Azt sem tudom jelenleg, hogy a városban mi merre van. De van az az érzésem, hogy hamar feltalálom magam. Mint, mindenhol máshol.
Szerencséje van ennek a farkasnak, hogy nem szeretek sokáig vezetni. Különben el is hajthattam volna a rét mellett anélkül, hogy bármi is feltűnt volna. Ez az ő szerencse napja. Már amennyire az lehet azután, hogy így elbántak vele.

Bár a szöveteimben elindult gyógyulási folyamat, lassan a faág vájta seb be is gyógyult. De a csontjaim még nem kezdtek el összeforrni, ami még szintén nagy fájdalmakat okozott. Viszont ezzel megszűnt bennem az a kínzó éhség ami előbb gyötört. Szóval mondhatom azt, hogy megérte elveretni magam azzal a vámpírral. Most viszont egy másik megmentette az életemet, amit nem tudtam hova tenni. Elárulta nevét, ami közben már lassan kisebb felnyögéssel felültem. Bal kezemmel törött bordáimra téve kezem. Ez után csak rá néztem, ő pedig azt kérdezte, van e egy hely ahol ki tudom ezt pihenni. Ahová ő segít elmenni... Sajnos még lakást találására sem volt időm, olyan gyorsan történtek a dolgok. Miután Scottot otthagytam, utána találkoztam azzal a boszorkánnyal. Próbáltam kicsit visszaemlékezi, hogy mi is történt velem. Ekkor csak elgondozva tekintettem magam elé. A banyával való találkozás miatt, vérszomjas lettem és ez a pár napom csak úgy telt, hogy vér után kutattam. Ezért is kerültem minden olyan helyet ahol emberek tartózkodnak. Semmiképp nem akartam, hogy akár egyel is végezzek abban az állapotban. Emlékszem, hogy a boszorkány utánam küldte az egyik csicskáját, hogy végezzen velem. Ez után pedig vámpírokat gyilkoltam meg és csapoltam le, amíg el nem értem ehhez. Aki már nem adta olyan könnyen magát, de ez volt az én szerencsém... Sosem jöttem volna rá, hogy kivéreztetéssel kell megszabadulni ettől a nyomorult átoktól.
-Nem... még nem sikerült találnom. mondtam neki már szemébe tekintve, eléggé tetszetős nő volt. Valahogy vonzónak találtam, még annak ellenére is, hogy egy vámpír. Nem... ezt azonnal ki kell vernem a fejemből. Ő egy vérszívó... gyűlölnöm kell. Azonban az az igazság, hogy ez az eset után már nem volt meg bennem ez a gyűlölet, amit ösztönből kéne éreznem. Így, hogy megtapasztaltam milyen is az ő életük, már nem éreztem a fajuk iránti gyűlöletet. De még mindig nem értettem mi okból segít ő nekem.
-Mégis miért akarsz segíteni rajtam? Vámpír vagy, én pedig mint bizonyára már tudod vérfarkas. tettem fel ezt a kérdést gyanakvó tekintettel, eddig még nem volt részem ilyen önzetlen tettben értem. Nemhogy vámpíroktól, de a saját fajtársaimtól sem. Mindig is egyedül jártam a világot "magányos farkasként". Senkiben sem bíztam meg a még fennmaradt családtagjaimon kívül. Aminek légyszáma mára már igencsak megcsappant. Már csak unokaöcsém maradt nekem...

Magam sem tudom, hogy miért segítek neki. Mégis csak egy vérfarkas. De hát az emberi oldalam most előnyt élvezett. Vagyis inkább előre furakodott. Nem hagyhatom itt. Ezt súgta egy belső hang. Idefelé jövet láttam valami kripta féleséget. Kezdetnek az is megteszi, ha csak nincs valami jobb dolog amit fel tudna ajánlani.
Mennyi ideje lehet a városban, hogy még nem talált egy helyet ahol letelepedett? Normális embereknek ez az első dolga, de nem mondható normális embernek már csak azért sem, mert az ami.
Akkor marad az a poros kripta. Onnantól még nem tudom, hogy mit fogok csinálni, de kezdetnek ez is megteszi most. Ha már ennyit segítettem rajta nem most fogok hátat fordítani és csak úgy elsétálni. Az nem az én stílusom.
- Azért segítek, mert megtehetem. Amúgy meg van szívem és nem szokásom a haldokló embereket illetve nem embereket csak úgy ott hagyni. - Igen.. Sok minden elmondható rólam, de ez nem. Bűntudatot nem igazán éreznék a dolog miatt, de valahogy most úgy éreztem nem hagyhatom itt. Ha miattam feküdt volna itt valószínűleg röhögve végignézem a szenvedését. De nem így volt.. Nem ártott nekem semmit nem láttok ellenérvet.. Ezért segítek.
Nagyot sóhajtottam, majd segítettem neki lábra állni. - Most pedig szedd össze magadat, mert a kocsim kicsit messze van és.. Hagyjuk. - Nem fogok elbicegni vele a kocsimig amikor két pillantás alatt ott is lehetek.
Óvatosan magamhoz húztam, majd vámpírsebességgel siettem az autómhoz ami mellett fel is tűntem pár perccel később. - Bocs, ha nem volt valami kellemes. - Nem mindenkinek van hozzászokva a szervezete. Még jobban megterhelő lehet egy olyan szervezetnek ami így is le van gyengülve.
Nem is tudom, hogy miért viselkedek vele ilyen óvatosan. Talán nem akarok eltörni felesleges bordákat mert amikor megérintettem észrevettem, hogy pár még mindig el van törve. Hát nem volt elég a vérem.. Majd ha már eljutunk arra a szinte, hogy nem akar megharapni talán adok neki még.. De egyenlőre még nem bízom benne annyira.
Kinyitottam a hátsóajtót, majd besegítettem ezután becsapva az ajtót beültem a helyemre és elindultam a kiszemelt kripta felé.

(Lockwood kripta)

Friss levegőre volt szükségem. Arra, hogy valahol kiszellőztessem a fejemet. El kell gondolkoznom azon, hogy ki is vagyok és mit is akarok. Az erdő általában túl nagy népszerűségnek örvend ezért most direkt nem oda akartam menni. Akárhányszor akarok egyedül lenni soha nem jön össze. Csak remélni tudom, hogy most másképp lesz. A remény hal meg utoljára, de azt hiszem amilyen szerencsém mostanában van.. Nem igazán fog összejönni a dolog.
Nyugodtan sétálgattam a réten egy jó darabig. Élveztem ahogy a nap melege simogatja az arcomat. Nem lenne ilyen kellemes, ha nem lenne meg a gyűrűm.. De rajtam van és ez a lényeg. Elvesztettem az időérzékemet a gondolataimba temetkezve sétáltam, mikor közeledő léptek hangjára kaptam fel a fejemet. Ennyit az egyedüllétről.

Kellett egy kis csend meg nyugalom. Na, nem mintha mostanáig nagyon stresszes volt az életem. De most, hogy megint itt vagyok valami furát éreztem a lelkem legeldugottabb részén. Kicsit, de tényleg csak egy nagyon picit rezeltem be, fogalmam sem volt arról, hogy mi vár rám, ha találkozok Caroline-al. Elég csúnyán váltunk el, de természetesen erre nem emlékszik, néha egész jó, ha megtudsz másokat igézni. Zsebre dugtam a kezem, talán jobban izgulnék, ha csak egy 18 éves ember lennék, de így, hogy több száz év van a hátam mögött nem nagyon látszott meg rajtam, még az arckifejezésem is ugyanolyan maradt, a kisfiús mosolygásom szint letörölhetetlen volt a képemről. Vagy mégis ellehet tüntetni? Természetesen. Erre csak egy szőke nőszemély kellett. Pont itt kellett egymásba botlanunk..De valami nem volt vele egészen rendben, nem ember volt..Hanem olyan, mint én..
- Caroline.. - nyeltem egyet, s lassacskán odasétáltam ahol ült.

Próbáltam figyelmen kívül hagyni az egész mocorgást körülöttem. Legalábbis úgy csináltam, mint akit az egész nem érdekel. Lehet, hogy csak erre jár valaki, de ez nem jelenti azt, hogy ide is fog jönni hozzám. Legalábbis nem szükséges. El vagyok én egyedül is.
Leültem és próbáltam gondolkozni, de egyszerűen nem ment. A lépteket egyre közelebbről hallottam. Ennyit a nyugalmamról. Mikor is lehetnék egyetlen egyszer egyedül a gondolataimmal. Bár talán az egy kicsit veszélyes lenne. Mert önmagamat is képes lennék kikészíteni az egész Hayden-Tyler üggyel. Aztán még ott van Heather is. A babám. Akit mindennél jobban szerettem volna.. De most már nincs. Visszakaphatom, ha akarom.. Csak már bizonytalan vagyok ebben is.
Láttam egy közeledő alakot aki felém tartott. Nagyot nyeltem, mert így távolról nézve nem tűnt ismerősnek. Viszont ahogy egyre közelebb jutott emlékképek ugrottak be a fejembe. Én ismerem őt..
- Peter. - Mondtam teljesen ledöbbenve. Hivatalosan is ellenem játszik az élet. Először Hayden most meg Peter. De rá nem is emlékeztem.. Vagy csak nem akartam. Már csak azért sem, mert a végén elég csúnyán összekaptunk.. Ő meg elfeledtette velem az egészet.

Nem is tudtam először, hogy mit mondjak neki, még fel se fogtam, hogy vámpír lett belőle. Én meg nem voltam itt, lehet megtudtam volna akadályozni, mert biztos voltam benne, hogy nem ő akart ilyen lenni. Most már kár ezen agyalni, ami történt az megtörtént.
- Én..nem is tudom, hogy mit mondjak. - ültem le egy kicsit távolabb tőle. -Először is sajnálom, nem kellett volna csak úgy játszanom az elméddel. Másodszor pedig nem voltam itt...és nem is tudtam róla, hogy vámpír lettél.- húztam félre a számat. Tényleg komolyan gondoltam amiket mondtam. Azt szerettem volna, ha megbocsát, s kezdhetjük előröl a dolgokat. - Kérlek, mesélj mi történt amíg nem voltam itt.-

Emlékszem arra, hogy valami elég csúnyán összekaptunk, de hogy pontosan min arra már nem igazán. Nem is számít. Régen volt én meg éppen a nagy hisztérika korszakomat éltem. Vagyis inkább dühös voltam az egész világra, mert szerencsétlennek éreztem magam.
Nagyot nyeltem, mikor helyet foglalt mellettem nem is olyan messze. Nem tudtam, hogy hogyan kellene viszonyulnom hozzá. Mint úgy mostanában semmit sem. - Elég sok minden történt az elmúlt pár évben. Sokkal több, mint az egész életem során. - Az utóbbi évek felpörgették az eseményeket. - Talán a leglényegesebb az, hogy eljegyeztek. - Emeltem fel a kezemet megmutatva neki a jegygyűrűmet. Nem azért, hogy dicsekedjek vele vagy valami ilyesmi. Csak emlékszem, hogy akkor hogyan nézett rám.. Nem tudom változott-e mára.