(Forbes ház) -
Siettem ahogy csak tudtam, hiszen rendbe akartam hozni a dolgokat. Nem akartam megváratni őt, hátha már rég itt vár. Mikor ideértem a lehető leggyorsabban körülnéztem, de sehol nem láttam még őt.
A bálpulthoz siettem rendeltem magamnak egy narancslét, majd idegesen a bejárat felé fordultam. Látnom kell amint megérkezik. De remélem nem kell túlságosan sokáig várnom rá, mert az teljesen kikészítene. Minél hamarabb megbeszéljük a dolgokat annál hamarabb élhetünk tovább boldogan. Nem akarom elengedni. És nem is fogom.

(Erdő-Lockwood kripta)

Eléggé lassan jöttem idáig mivel még kissé erőtlen voltam, de így se volt sok idő, hogy ideérjek. Belépve a Grill ajtaján körbenéztem. A megszokottnál is többen voltak, de valahogy egyből észrevettem Caroline-t.
A gondolataim csak akörül cikáztak, hogy mit fogok mondani neki. Komolyan úgy éreztem magam mint egy tizenéves aki most akar először szerelmet vallani vagy éppen szakítani a barátnőjével. Sok időm nincs ezen gondolkodni hiszen az nem egy fél órás út mire odaérek a bárpulthoz, csak pár röpke másodperc ami szinte semmire se elég. Na, de azt hiszem nagyjából már egy értelmes mondatot csak kitudok nyögni amiből tudhatja, hogy mit érzek.
Nyeltem egyet, majd magabiztosan indultam meg felé.
-Örülök, hogy eljöttél. -erőltettem egy halvány, de mégis őszinte mosolyféleséget az arcomra. -Egy whisky-t kérek! -fordultam a csapos felé, majd vissza Caroline-hoz. Muszáj volt valamivel eltüntetnem annak a löttynek az izét a számból.

Körmömmel kopogtattam a bárpulton az idegesség megrohamozta a gyomromat. Egy idegcsomóba állt össze az egész.
A narancslét idegesen kezdtem kortyolgatni. Már kezdtem aggódni aziránt, hogy el sem jön. Nem tenne ilyet ez nem vall rá.. De ha valami közbe jött akkor talán. Lenéztem a telefonomra semmi hír. A francba Tyler gyere már.
Már a második pohár narancslevet szürcsölgetem amikor a sírás akart kitörni belőlem. Hogy jött ez most ide? Nem értem, de megpróbáltam lenyelni magamban. Nem fogok pont itt sírni. Főleg, hogy mondhatjuk azt is, hogy tele van a hely.
Megkönnyebbülésre ismerős hang zengett fel mellettem. Az ő hangja. Gyorsan felkaptam a fejemet és ránéztem.
- Ez csak természetes. - Nem akartam semmit elhamarkodni ezért megvártam míg ő mondja el amit akar. Mert azt hiszem én már az smsemben leírtam mindent. Felé fordultam és kíváncsian vártam.

Szavai komoly hangzással csengetek a füleimben. Bár ezen miért is akadok fenn? Elvégre ez MÉG nem az a pillanat amikor egymás nyakába borulunk és Happy End-el végződik ez az egész.
-Azt nem is ragoznám, hogy miért hívtalak ide, hiszen gondolom ezt te is tudod. -sóhajtottam, majd belekezdtem a kisebb monológomba- Először is sajnálom a múltkori dolgot, elszaladt velem a ló és hidd el, hogy nem akartam ilyen messzire menni. Egyszerűen csak elcsesztem mindent. -tartottam egy kis szünetet a mondatok között, hogy összeszedjem magamban a gondolataimat- Pont ma döbbentem rá, hogy mit veszítettem volna ha most nem beszélem ezt meg veled. Nem akarok hazudni neked, egészen idáig abban a hitben voltam, hogy itt most mindennek vége kettőnk között, és el is határoztam magamat, hogy ezt közlöm is veled, de nekem ez nem megy mert szertelek és nélküled egy senki vagyok. Fogalmam sincs mit hittem amikor annyira lekezelő és bunkó voltam veled az erdőben, egyszerűen csak......-fejeztem be inkább a mondatot mert erre nem is találtam megfelelő szavakat. A lényeg úgyis benne volt az előzőekben. Ebből már tudhatta, hogy mi a helyzet és remélem, hogy nem fogja rossz néven venni, hogy őszintén elmondtam neki, hogy véget akartam vetni ennek az egésznek kettőnk között.

Ahogy mondta a dolgokat egyszerűen pislogni alig bírtam. El akart hagyni. Csak ez a mondat maradt meg bennem és gyilkos fegyverként hatolt a lelkembe. Én ezt nem hiszem el ennyire nem lehet elcseszett a dolgok köztünk. A könnyeimet nehezebb volt már visszatartanom, mint az előbb amikor legszívesebben a semmitől elsírtam volna magam.
Aztán mondja, hogy szeret. Oké.. Hivatalosan nem tudom követni. Én is szeretem mit variálok ezen? Vele akarok lenni és ha akarom úgy is lesz. Mert ő is ezt akarja. Tudom, érzem. Csak fáj, hogy azon törte a fejét, hogy véget vessen a dolognak. Nem gondoltam volna, hogy idáig jutunk. Nem szabadott volna idáig jutnunk.
Tyler.. - Nyeltem egy nagyot könnyeimet legyűrve. - Én is szeretlek. Sajnálom a hülye reakciómat, csak mostanában nem úgy viselkedem ahogy kellene. Az egyik pillanatban még nevetek a következőben már sírnék. És igen ez eléggé az agyamra megy, de nem tudok mit csinálni. Én sajnálom. Csak veled akarok lenni. Nem akarlak elveszíteni. - Próbáltam szavakba önteni az érzéseimet ami azt hiszem sikerült.

Láttam rajta, hogy eléggé meglepte amit mondtam és rosszul is esett neki. Istenem máskor inkább befogom a számat. Elképesztő, hogy mindig akkora barom tudok lenni, hogy újra meg újra sikerül megbántanom. Ha ezért díjakat osztogatnának már lenne belőle ezer ha nem több.
-Nem, te teljesen jogosan reagáltál úgy a dolgokra és tanultam belőle. -simítottam végig az arcán. Hiányzott már a közelsége még ha csak két napja nem is láttuk egymást, de akkor is. Örökkévalóságnak tűnt.
-Minden rendben lesz ha túl leszel, vagy leszünk ezen. -javítottam ki magamat. Nagy nehezen végre az italomat is kihozták amit egy löketre gördítettem le a torkomon. Nem gondoltam volna, hogy valaha is ennyire jól fog esni az alkohol mint most. Teljesen kitisztította a fejemet.
-Van kedved feljönni vagy inkább itt szeretnél maradni? -néztem rá kérdően az ő kezébe adva a választási jogot.

Érintése egy kellemes bizsergést indított el bennem ami szétterjedt testem minden egyes pontjába. Bárcsak ne veszekednénk ennyit. De két makacs ember aki az igazáért küzd előbb utóbb összekapnak a dolgokon bármennyire is szeretik egymást. Én sem szeretem megadni magam és ő sem. De egymásért mégis megtesszük, mert tudjuk, hogy így a helyes. Ketten annyi mindenen keresztül mentünk. Megszöktem és megöltem azt a boszorkányt. Nem is az életemért hanem azért, hogy újból vele lehessek. Minden tettemet oka ő. Mindent miatta teszek. Lehet, hogy párszor nem gondolom át mit csinálok és ebből kifolyólag balul sül el a dolog, mint az a csók Stefannal. Istenem tegnap annyira rám mászott.. Bár talán én még bátorítottam is a hülye fejemmel. Miért mindig később jövök rá, hogy mekkora hülyeséget csináltam? De azt hiszem a végén csak sikerült megegyeznünk abban, hogy a barátságunk határait nem lépjük át. Túlságosan is jó barátom ahhoz, hogy ekkora baromság miatt elveszítsem. Szükségem van rá, mint barátra és neki is rám. Remélem a tegnapi után sikerült ezt megértenie.
- Menjünk. Szeretnék picit kettesben lenni veled. Annyira hiányoztál. - Felpattantam a székemről és a következő pillanatban már az ölében voltam, hogy egy lágy csókot nyomhassak ajkaira majd homlokomat az övének támasztottam. - Kérlek ne veszekedjünk. - Mondtam teljes őszinteséggel. Nem bírnám ki azt, ha elveszíteném. Maga lenne a pokol.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerű lesz ez az egész. Már amennyire ez egyszerűnek nevezhető, mert igazából korántsem az. Nem is tudom, hogy fordulhatott az meg a fejemben, hogy szakítok vele. Annyira elhittem azokat amiket Xavier mondott, hogy képes lettem volna rá. Talán azért mert saját magamnak is elhittem amire akkor gondoltam. Őszintén szólva elég nagy üresség töltötte volna be az életemet hogyha ő nem lett volna. Ezalatt a két nap alatt teljesen egyhangú volt minden. Nem éreztem se szeretet se megbánást. A két leglényegesebb dolgot amit éreznem kellett volna, de most, hogy újra itt van határozottan ki jelenethetem, hogy ezt érzem na meg még azt a mérhetetlen nagy boldogságot ami ehhez párosul.
-Ezt akartam hallani. -vigyorodtam el akarva akaratlanul is amikor az ölembe pattant. Lágy csókja most mindennél jobban esett és teljes mértékben erre volt szükségem, rá és, hogy újra magaménak tudhassam.
-Ezt nem garantálhatom, hisz egy kapcsolatban mindig vannak veszekedések, de innentől kezdve abban biztos vagyok, hogy sokkal kevesebb lesz. -nyomtam egy csókot a homlokára, majd óvatosan kiemeltem az ölemből, hogy felállhassak és indulhassunk végre.
-Akkor induljunk! -dobtam le pár dollárt az pultra ami fedezi Caroline és az én elfogyasztott italomat is.

(folyt. Lockwood birtok)

/ Lockwood kripta/

A birtokról ugyanazon az úton jöttem vissza felé, amin odataláltam. Nem kockáztattam, nem volt hangulatom. Kezdett az egész napom egyhangúvá válni, emiatt kicsit, talán az átlagnál is magamnak valóbb voltam. Elgondolkoztam Tyleren, és azon ahogyan ott hagyott. Megfordult a fejemben Caroline, és az éhség is, de egyiknek sem tulajdonítottam nagy jelentőséget. Magányosan szeltem át az utcákat, suhanó alakok, és lehűlő levegő. Felhúztam kabátom, övtáskám pedig keresztbe dobtam magamon, és zsebre tett kézzel sétáltam tovább. Elgondolkodtam, hogy igazán boldog csak ilyenkor vagyok, ha nincs senkim. Az egyedüllét sokkal jobb annál, mint magányosan vergődni egy kapcsolatban. Sajnos nincsenek már illúzióim ezzel kapcsolatban, mert megálmodhatunk bármit, a végén mégis magányosan ébredünk.Éreztem ahogyan a nyugalom magához ölel, és kicsit bágyadtan figyeltem a táblákat. Jó illat csapta meg orrom, mire hasam hangosan jelezte, hogy bizony az a reggel hat óra már nagyon régen volt, majd az illat forrását egy villódzó "Grill" feliratú tábla jelezte. A parkolót nagy léptekkel vettem be, majd első lendülettel egy csendes kis sarokba ültem le. Nem köszöntem senkinek, nem néztem senkire, kerülöm a feltűnést, valahogy nem az én műfajom. Nem félek én más lenni, csak megtanultam már feltűnés nélkül élni, és igen, így sokkal könnyebb.
Kiürítettem agyam, és kényelembe helyezkedtem - na már amennyire a hely engedte. Rövid időn belül, igen csak szemrevaló pultos lány hozta az étlapot, amiből gyorsan választva leadtam a rendelést. Addig is, amíg vártam az ételt, figyeltem a bejáratot. Szeretek úgy ülni, hogy mögöttem ne legyen senki, és én pedig jól lássam a bejáratot, meg minden ablakot. Paranoia? Nem tudom, de minden képpen jövedelmezőbb, mint meghalni.
Kellemes mélázásomat egy lány sziluettje törte meg. Azé a lányé, akit már a kórháznál is láttam a vámpírral. Kicsit fészkelődni kezdtem, majd felkönyököltem az asztalra, és vizsgálódó pillantásom egy másodpercre sem vettem le róla.

(Hotel - Megan szobája)

Felkaptam a kabátomat és a kocsikulcs után nyúltam. Néhány pillanatig hezitáltam, majd úgy döntöttem, hogy nem kell. Gyalog megyek. Tartottam a sétálástól ugyan az este óta, de hülye lenne, aki nem.. Elvégre nem mindennap támad meg egy vámpír, az éjszaka közepén. Javítja a körülményeket azonban, hogy most nem éjszaka van, így ha csak nem áll szándékában lebukni, nem fog megtámadni senki sem. Legalábbis nagyon remélem.
A hotel portásától mosolyogva búcsúztam, majd mikor kiléptem az ajtón egy pillanatra megtorpantam. A friss, hideg szellő megcsapta a fürdő közben felhevült bőrömet, így testem azonnal megborzongott. Nyeltem egy nagyot, ugyanis félelmeimet még mindig nem hagytam a hátam mögött és útnak indultam. Nem volt messze. Valóban. Láttam a Grill tábláját már messziről. Jobb hely nem jutott eszembe, elvégre itt már jártam. Jobb biztosra menni.
Mihelyst elértem a célomat, az egyik épp távozófélben lévő vendég udvariasan előreengedett, amit apró mosollyal és egy halk köszönömmel háláltam meg.
Elég sokan voltak, így nem gondolkoztam azon, hogy helyet keressek magamnak, egyből a pulthoz mentem. Leadtam a rendelést és csak utána néztem körül, hátamat a pultnak támasztva. Mindenhol párok, baráti társaságok, ahol egyáltalán nem illettem volna a képbe, nem volt szívem belerondítani az idilljükbe, majd kiszúrtam valakit. A helyiség sarkában ült, egyedül, és engem nézett. Oké, ez lehetne rémítő is, de nem ijedhetek meg minden egyes alaktól, aki csak néz. Az már valóban a paranoia határát súrolta volna.
Odasúgtam a pincérsrácnak, hogy a rendelésemet oda kérem, és apró mosollyal az arcomon elindultam a jelenleg egyetlen szabad hely felé.
- Szabad? - kérdeztem halkan.

Hosszú, ám de mégis rövidnek tűnő pillanatig néztem a lányt, szinte pislogás nélkül. Haja lágyan omlott törékeny, keskeny vállára, gyönyörű aranybarna fürtjei keretbe foglalták finom vonalú arcát. Megdörzsöltem szemem, de továbbra is követtem őt tekintetemmel. Mikor elindult felém, igencsak meglepődtem, miért pont ide? Majd miután körbenéztem, a válasz egyértelmű volt, a hely színültig telt lehetetlen alakokkal, én voltam a legkevésbé bizarr külsejű egyén...pedig ha tudná.
De az is lehet, hogy a kölcsönös vonzalom, ami egymás felé lökött minket - megmagyarázhatatlan. Ez nem más, mint az érintetlen, tiszta vágy. Belefeledkeztem, zsibbadtam a gyönyörűségtől, attól a vonzalomtól, amely egyre erősebben uralta érzékszerveimnek pillanatnyi állapotát. A nap belopakodó erőtlen sugara is mintha segített volna az érzékiség szárnyain röpködni, épp csak annyira tette ragyogóvá a helyet, amennyire szükség volt az illúzió felébredéséhez a szépséghez vezető úton. Szép volt a lány, mit szép, gyönyörű. Nem tudom mi ragadott el ennyire benne, de irreális volt, ezért gyorsan eltemettem magamban az érzést. Én nem érzek sem vonzalmat, sem semmit, én csak egy...férfi vagyok. Halk önmarcangolásom lágyan csilingelő hangja törte meg.- Részemről a szerencse. - biccentettem neki, hogy foglaljon velem szemben helyet. Ugyanolyan kényelmesen ültem mint eddig, ám most kicsit éberebben. De kár is hiú reményeket fűzni, természetemnél fogva vonzódik látványomhoz, egyszerűen feleslegész az egész herce hurca. Teljes természetességgel ültem vele szemben, mint valami régi barátok lennénk, majd én törtem meg a pár percinyi -cseppet sem kínosnak mondható- néma csendet. - Xavier. - Biccentettem újra felé keresztnevem elárulva, majd idő közben a pincér kihozta a rendelt ételeket, de ahelyett, hogy hozzáfogtam volna, csak a lány arcát kémleltem. Volt benne valami titokzatos, valami egészen csábító, valami egészen más lengte őt körbe...valami...jó. Egész lényéből sugárzott a megfoghatatlan, és valami egészen más...

Mosolyom leheletnyit szélesedett gesztusa láttán, igaz nem tudtam biztosra, hogy csupán az udvariasság vezérli e. De ha őszinte akarok lenni, most valahogy nem ez izgatott a legjobban. Ahogy közeledtem felé, már éreztem.. Éreztem, hogy ő nem olyan, mint a többi.. Valahogy, nem is tudom, mint a vámpíroknál, hogy az ösztön súgja a veszélyt, most is jelzett, de nem igazán tudtam meghatározni, hogy mit.. Nem veszély, az biztosan nem.. Valami különös, ami kihat rám, a viselkedésemre, még talán a gondolataimra is.. Nem értem. Miért más Ő?
Könnyed hangneme is csak fokozta az első benyomás hatását, az aurája, mintha el akarna nyelni, burokba zárni és eltaszítani a külvilágot.
- Megan vagyok... - mutatkoztam be én is, miközben folyamatosan a szemébe néztem. Azokba a sötét íriszekbe, amikről még sokáig nem tudtam elkapni a pillantásomat. Valószínűleg még mindig evickélnék tekintete határozottan csillogó tengerében, ha időközben nem hozták volna ki a rendelést.
Úgy tűnt, Őt egy egyáltalán nem befolyásolja, a csendet sem törte meg, csak tovább fürkészett, mintha kiélezett érzékeivel minden egyes rezdülésemet figyelné. Bizalmatlan...
Már épp szólásra nyitottam a számat, mikor hasam nem túl hangosan, de hallgatóan megkordult, én pedig hosszan lehunytam a szemeimet. Pont a legjobb pillanatban.. Sőt, valószínűleg pipacsvörös is lettem. Szép bemutatkozás..
- Szerintem együnk.. - jegyeztem meg zavart mosollyal az arcomon. Nem tudtam miért, okom ugyan nem volt rá, mégis mosolygok, talán az Ő hatása, talán a helyzeté..

Ránézésre - na meg ha az ösztöneim nem csalnak - ő is legalább zavarba jött jelenlétemtől, ami jó jel. Egy pirulással, néhány esetlen szóval, a viselkedésedésével jelezte, ebből én pontosan tudtam, hogy zavarban van. Amit úgy imádok. Mert ettől bájos lesz egy nő, csodálatos, és megható. Felhasználtam a perceket, amíg nem emelte rám a szemét, mert ahogyan én is, az étellel kezdett bíbelődni, s nézni kezdtem, először titokban, majd egyre merészebben. Most még gyönyörűbbnek láttam az arcát, mint a kórháznál, vagy akár az előbbi pillanatban: olyan finom, okos és természetes volt minden vonása. Háttal ült a fehér függönnyel takart ablaknak; a függönyön átütő napsugár szelíd fénnyel öntötte el sűrű aranyhaját, szűzies nyakát, szép hajlású vállát, gyengéden nyugvó mellét.Úgy tűnt fel nekem, mintha régóta ismerném, olyan jóleső érzés volt. Hasa tombolva jelezte, hogy jó lenne enni, mire őszinte mosoly villant arcomra, és én is nekiestem az ételnek. - Jó étvágyat nekünk. - Apránként ettem, de végig az ételt fixíroztam, nem szóltam, nem is néztem őrá. Miután befejeztem megtöröltem szám, és kényelmesen hátradőltem a széken. Karom ölemben pihentettem, majd a továbbiakban teljes természetességgel viselkedtem. Csendben pihentem, és éreztem, ahogy a nyugalom vesz körül. Egyedül voltam, de nem magányosan. Akkor jöttem rá, hogy ez két különböző dolog. Egy szemet gyönyörködtető hölgy társaságában eltölteni ezt az étkezést szinte felbecsülhetetlen. Az asztalra könyököltem, majd az idő közben kihozott kávét kavargattam. - Gyakran jársz ide? - puhatolóztam vizslató szemekkel. Nem, tulajdonképpen nem puhatolózás, de jelenleg nem jutott eszembe semmi épkézláb mentőkérdés. - Mert ha nem veszed sértésnek - villantottam sármos mosolyt - akkor a holnapi vacsidat is lefoglalnám. - kacsintottam rá, majd széles mosoly ült ki arcomra. Leplezetlenül bókoltam a lánynak, egyszer érünk alapon. Legfeljebb nemet mond...és?

- Jó étvágyat! - helyeseltem csendesen, és nekiláttam.
Csendben ettünk, végig, mégsem éreztem kínosnak vagy nyomasztónak a szavak hiányát. Sokkal inkább volt megnyugtató, bensőséges. Régen éreztem már magam ilyen nyugodtnak, könnyednek, mintha minden gondom elszállt volna. Megkönnyebbültem. Nincs tehet a vállamon, nincs frusztráló kényszerérzet, nincs más, semmi.
Lassan végeztünk a vacsorával, nem siettük el. Úgy láttam mindketten élvezzük, hogy egy kicsit elzárkóztunk. Pontosabban Ő vonult a legcsendesebb sarokba, én csak csatlakoztam, de meglepően jó választás volt Tőle. Még tőlem is.
Továbbra is szótlanul néztük egymást, már az érzékszerveim is ráhangolódtak, de még mindig nem bántam a csendet, a mosoly viszont végig ott játszott az ajkaimon, hol kisebb, hogy nagyobb játékterületen.
- Nem igazán.. - ráztam meg a fejemet és megigazítottam magamon a felsőmet. - Igazából nemrég érkeztem a városba, még nincs törzshelyem.. - néztem fel rá pilláim alól. - De azt hiszem ez nem sokáig marad így. - nevettem fel halkan, egyre felszabadultabban. Nem tudom, hogyan, de elérte, hogy nyugodt legyek. Nem is biztos, hogy Ő volt. Talán a kisugárzása, a lénye.. Talán mindkettő. Az egész együtt, olyan hihetetlenül egyszerűnek tűnt, én mégsem értettem, hogyan képes néhány perc alatt ekkora hatást elérni.

- Remélem ehhez a döntéshez nekem is közöm van. - emeltem fel büszkén a fejem, majd felvontam szemöldököm és összefontam ujjaim.- Na, akkor jó. - néztem rá - Én is csak pár napja érkeztem. - vontam vállat. - De ha továbbra is ilyen élményekben részesülök, azt hiszem elkezdem tervezgetni a hosszasabb itt tartózkodást. - nyaltam meg szám szélét. A kis csészét ajkamhoz emeltem, és nagyot kortyoltam a kávéból. A kávé finom volt, bár az én ízlésemnek kicsit gyenge, tiszta feketén szoktam inni, no de nem probléma, ilyen társaság mellett a kávé a legkevesebb ami érdekel. Mikor fölsőjét igazította szememmel végig követtem kezét, majd egy pillanatra elkalandoztak gondolataim. Megvan mindnyájunkban. Jó és rossz, helyes és helytelen... minden össze van keverve mindnyájunkban. Itt él bennem a világ minden gonoszsága. És minden jósága is. Belénk van plántálva, minden egyes emberbe, a világ minden lehetősége. Ott van mind abban az edényben, ami maga az ember... Ott van, ott is marad mindvégig örökös készenlétben, hogy ennek vagy annak kedvezzenek a körülmények. Adj nekünk tisztességes életet, és akkor a tisztességünk kerekedik fölül. Adj szerencsétlen körülményeket, és akkor kitörhet belőlünk minden gonoszság és kegyetlenség, és képesek leszünk még arra is, hogy raboljunk, fosztogassunk, városokat bombázzunk, ártatlanokat lemészároljunk olyan módon, ahogy addig elképzelhetetlen lett volna. Kegyetlenség, gonoszság, perverzitás... Mind ott van bennünk is, és várja az alkalmat, hogy eluralkodhasson. Most azt hiszem utóbbi nyert, szinte meg kellett ráznom a fejem, hogy észhez térjek. Lehúztam a maradék kávét, majd rá figyeltem újból. - Eddig hogy érzed magad itt? - azért a kíváncsiságom még mindig erős volt. Engedtem türelmetlen kíváncsiságomnak, ismerni akartam, az ő befolyásának erejét érzékeimre bíztam. Kíváncsi voltam, hogy milyen ő, és mi sem egyszerűbb módja a megismerésnek az, ha kérdezek. Egyszer csak elkezd mesélni. A nőt fokozatosan kell megismerni, szép lassan, mint ahogy a jó bort sem öntjük le a torkunkon azonnal, hanem kóstolgatjuk, ízleljük a nyelvünkön, ahogy szétterül, s mikor már minden sajátosságát kiismertük, akkor térünk rá újabb fokozatra: kortyolunk még egyet, új ízeket keresünk. Az út a másik megismeréséhez önmagában már élvezet. Soha nem értettem meg azokat a fiatalokat, férfiakat, akik azonnal ágyba hurcolják a nőt- és ezzel nem azt mondom, hogy nem vagyok benne egy egy éjszakás kalandban, mert de. De számomra az az igazi nő, akiért meg kell harcolnom, nem az, aki amint elhintek pár bókot és szépen mosolygok, szétteszi nekem lábait.. Sokkal inkább megkezdődnek az elgondolkodtató, megfontolt beszélgetések, kézszorítások, egymás szemébe nézések, melyek felkészítenek minket arra, amit amúgy is mindketten akarunk. De mennyivel szebb és emberibb így...! És akármennyire is próbálom magamban ezeket az érzelmeket elnyomni - ami eddig sikerült - most valahogyan minden a felszínre akar törni. Én ezt már komolyan nem is értem...

- De még mennyire.. - bólintottam jókedvűen. - Nos rajtam ne múljon - tűrtem el a hajamat. - Én is azt tervezgetem - adtam neki támpontot, majd ismét neki szenteltem a figyelmemet. Néztem határozott, könnyed mozdulatait, ahogy a kávét issza, laza volt, mégis elegáns. A kettő meghatározhatatlan egyvelege, ami határozottan vonzó egy nő számára. Nem tudom láttam e már más férfit, akiről ennyire sütött volna a dominancia. A határozottsága, a belőle sugárzó, pulzáló erő, szinte rabul ejtette tekintetem, hogy újra és újra visszacsalja pillantásomat.
Nagyot pislogva szakítottam ki magam bűvköréből, és mélázásomból egyaránt, hogy a választ latolgatva mocorogni kezdjek.
Nem is igazán tudom mit mondjak erre. Eddig egyáltalán nem volt túl szimpatikus ez a hely, bár kétségtelen, hogy vannak olyan személyek, akik miatt talán megérné a kockázatot.. April... Clarissa.. Értük mindenképpen ide húz a szívem. Előbbihez a kialakuló barátság, utóbbihoz pedig a megválaszolatlan kérdések és a tanulni vágyás miatt, amiben segíthet. Sokat. Viszont el nem felejtendő tényező, hogy a vámpírok tanyája ez a város, minden sarkon tucatnyival találkozhatok, ez pedig a potenciális veszélyt jelenti rám nézve. Főleg rám nézve.
Nem akartam, nagyon nem akartam most ezen agyalni, mégis egyetlen rövid kérdésével megindította bennem a gondolatmenetet, amit aztán csak nehezen tudok abbahagyni. Teljesen talán nem is sikerül...
- Elég... vegyes érzelmeim vannak a várossal kapcsolatban.. - néztem rá kihívóan, hogy tudassam vele, Ő bizony a mérleg nyelvének pozitív oldalán helyezkedik el, és nagy valószínűség szerint ez az oldal dönt majd arról, hogy meddig maradok egy helyben. Na meg az üldözőm, akiről jelen pillanatban semmit nem tudok, mégis nagyban befolyásolja az életemet.
- A város maga elbűvölően hangulatos, teljes mértékben el tudnám képzelni, hogy talán itt telepedek le, viszont a lakosok... Máris sikeresen összetűzésbe kerültem néhánnyal.. És mindkét érv elég nyomós indokot ad..

Mikor elkezdett az érzelmeiről beszélni kicsit összevontam szemöldököm, és úgy figyeltem amit mond. Abszolút megértettem, hogy mire gondol ezzel kapcsolatban. Eddig úgy éreztem, egyetlen érzelemre vagyok képes, saját magam gyűlöletére, de ez az utóbbi fél órában gyökeresen megváltozott. Minden nyilvánvaló ellentét ellenére, mindannyiunknak hasonló emberi szükségletei és félelmei vannak; mindannyian ugyanazon az ösvényen járunk, és egymást irányítjuk. Ennek megértése együttérzéssel tölthet el bennünket. Együttérzés nélkül pedig épp úgy bezárkózunk a sikerbe, mint ahogy a balsikerbe is. A saját lelkünk az, amely az utolsó vészfékként használja a negatívat, mielőtt a siker arrogánssá és vakká tenne minket felebarátainkkal szemben.
Olyan szépen mosolygott...De ez az idült mosolygás, ez megy az agyamra, ami körbevesz minket. Mosolyogni mintha elfelejtettünk volna, most már csak akkor vigyorgunk, ha ránk szakad egy lottónyeremény, egy előléptetés vagy hasonló. Van karriermosoly, van fel-akarlak-szedni mosoly meg az örülök-hogy-fel-akarsz-szedni s más hasonlók, de a szép-napunk-van mosoly mintha ezidáig nem is létezett volna számomra. Most inkább ez az utóbbi terebélyesedik arcomon. Láttam már szép, fiatal lányokat, ártatlan gyermekeket mosolyogni, de így, ilyen romlatlan jósággal, félénk csodálkozással soha senkit. Ez a mosoly maga volt a hibátlan emberi jóság, ahogyan lényéből is pontosan ez sugárzott.
- Akkor elsőként erősítsük a pozitív oldalt... - leheltem a szavakat, majd az asztal mellé sétáltam. - Tudom, hogy ódivatú vagyok, meg minden - vontam vállat - , de gyere el velem sétálni. - nyújtottam kezem neki, majd vártam, hogy mi lesz a reakciója. Vajon bízik bennem annyira, hogy megfogja kezem, és ezáltal megérezze mi vagyok, vagy legalább azt megérezze, hogy nem emberrel van dolga? Vajon képes velem, egy vad idegennel elmenni egy ismeretlen városba sétálni, vagy egyszerűen megfutamodik? Mindenképpen az első lehetőségben reménykedtem. Az embernek mindig reménykednie kell. Ez az élet legnagyobb ajándéka. A remény. Én mindig is reménykedtem, hiszen ez az egyetlen dolog, ami erősebb a félelemnél.

Először megmosolyogtatott kijelentése, valahogy nem az a tipikus ódivatú férfi jutott eszembe a gesztusról, sokkal inkább a romantikus, de ezt a gondolatot azonnal el is hessegettem, mielőtt még megneszelhette volna a csíráját is.
Aztán a mondata utáni ködfátyol lassan elúszott a gondolataimmal együtt és már csak a töprengés maradt.. Jó ötlet ez?! - kérdeztem magamtól, miközben elmémben végigjátszottam a tegnap estét.. Stefan, a harapás.. a kórház. Nem kell az megint. Nem! De Ő, Ő nem vámpír! Azt érezném! Gondolom... Bár Elijah-ról is későn tudtam meg, hogy mi ő.. De nem hasonlíthatok mindenkit hozzá.. Nem lenne fair dolog Xavierrel szemben, ha - még ha fiktív módra is -, de ellenségnek titulálnám, sőt, gondolnám...
Az érvek viadala?! Az zajlana most bennem? Minden bizonyára, mert bár szívem szerint mennék vele, mégis visszatart valami. Kétségeim vannak, de mindig is voltak. Nem fognak elmúlni az egyik napról a másikra, ezt nekem is be kell látnom. Itt már csak az a kérdés, vajon akarok-e kockáztatni? Abban biztos vagyok, hogy érdemes lenne, hiszen rég nem volt már ilyen jó társaságom. De vajon bízhatok-e benne annyira, hogy vele tartsak? Bízok benne egyáltalán?
Ismeretlen város, sötétedés, idegen férfi... Minden érv ellene szólt...
Én mégis bólintottam.
- Rendben - találtam meg néhány másodperc múlva a hangomat is.
Nem tudom, honnan is jött ez a fene nagy bátorságom, de megjött.. A szívem és az eszem közti döntő csatát az érvek vesztették el.. Nem tudom okos húzás e, amit éppen művelni készülök, de mindenképpen meg kell lépnem. Érzem.
Hajamba túrva, újra mosolyogva kerestem elő a pénztárcámat, hogy a pénzt az asztalra tehessem, aztán újra táskám mélyére süllyesztettem.
Végül felém nyújtott kezébe csúsztattam a sajátomat. Némi kételkedéssel a szememben néztem fel rá, de azt hiszem, jól döntöttem, hogy elfogadtam az ajánlatot.

Láttam arcán a vegyes érzelmeket, döbbenetet, és kételyt. De az élet értelme az igazság. A tűnődés és a kétely, a kutatás és a kielégülés, a tévedések és káprázatok, a jelenségek és az enyészet mögött van valamilyen közös értelem, mely sugárzik és áthatol mindenen. Mert ez a világ kétségkívül minden világok legjobbja és legrosszabbja - itt vannak a legszebb érzékletek, a legkifinomultabb érzelmek... a legaljasabb vágyak, a legsötétebb tettek. Ennek talán így kell lennie. Talán a mélypontok nélkül a csúcsok sem tudnak olyan magasra nőni. És lehet, hogy éppen ezért volt ő is ilyen, amilyen. Döbbenetes, hogy annyi kudarc után még mindig kint keressük azt, amit csak belül találhatunk meg. Azt hisszük, hogy nem találtuk meg még azt az utat, amelyik a mienk, és keresünk tovább - kívül. Az út bennünk van...
Miután bólintott, azért megkönnyebbültem. Nem tudom hogy vágtam volna ki magam a kínos szituációból, így jelentősen megkönnyítette a dolgom. Oh, a megnyugvás, a kifejezhetetlen béke, a biztonság érzése valaki mellett, aki előtt nem kell mérlegelni gondolatainkat, megfontolni szavainkat, csak kiönteni őket...túl szép, hogy igaz legyen. Azt viszont már réges-rég tudom, hogy ha valami túl szép, hogy igaz legyen, akkor az az is. Ha valaki pontosan azokat a csillagokat ígéri az égről, amikre vágyom, akkor hazudik...
Mégis mikor beleegyezett, és ezt szóban is megerősítette, a szívem nagyobbat dobbant, izgalommal töltött el. Csupa izgatott remegés vagyok, akár egy olyan üveggömb, amelyben szállingózni kezd a hó, ha megrázzák. Pedig nem rossz dolog tökéletesen átlagos, unalmas városban lenni. Most azonban Megan betört az életembe, és felrázott. Köröttem sűrűn szálldos-kavarog a hó, és azt sem tudom, mit gondoljak minderről. Ráadásul csillog-villog is a sok hópehely. Titkos izgalmak fel-felvillanó pontocskái. Kezét kezembe helyezte, erre széles mosollyal néztem csillogó, talán várakozó szemeibe. Jóleső érzéssel töltött el, hogy bízik bennem ennyire.
Őt magam mellett vezetve indultunk kifelé, - Megan -mutattam neki, és az ajtót kinyitva előtte merültem el az érzésben, ami mellette fogott el. Annyira jó volt, teljes lényében jó. Fogalmam sem volt hova tartunk, de határozott léptekkel sétáltam a semmi felé, Megant magam mellett tartva.

/folyt. A város rétje/

Kol

- Tényleg nem... - Vontam össze szemöldökömet hátradőlve a széken. Nem utáltam, de nem is nagyon kedveltem. De ezen nem is kéne annyira csodálkoznia, mert ennek így kell lennie. A vámpírok, és a vérfarkasok sose jöttek ki jól egymással. Ez miért pont most változna, a mi esetünkben?
- Nem tudom, de érzem, hogy nem jó a fajtátokkal "barátkozni". Már csak azért is, mert nem egyszer megjártam veletek. - Forgattam meg szemeimet visszagondolva a találkozókra amiket vámpírokkal ejtettem meg eddig. Egyszer sem úsztam meg ép bőrrel, néha már szinte csodálkoztam is, hogy nem öltek meg rövid időn belül. Mondjuk azóta nem fordult elő ilyen eset, hogy megvolt az első átváltozásom. Azóta inkább még jobban kerülöm a vámpírokat.
- Csak azt ne mond, hogy te annyira kedvelnél! - Kortyoltam bele koktélomba, és úgy néztem Kol szemeibe.

- Hát, pedig az egy elég érdekes történet - hajoltam közelebb hozzá. - És a kérdésedre válaszolva, nyírtam már ki pár hozzád hasonlót, de veled egyelőre nincs bajom azon kívül, hogy fiatal lány létedre olyan illatod van, mint egy ázott kutyának - kacsintottam rá. Jó, ez nem teljesen így van. Érzem az illatán, hogy micsoda, de nem igazán taszít a dolog. Volt dolgom egynéhány hozzá hasonlóval, bár valljuk be, valóban nem lett egyik sem a puszipajtásom. Sőt, talán csak az egyik volt olyan ostoba, hogy más pajtásom legyen egy estére... - Ha akarod, elmesélhetem ennek az ősi konfliktusnak a történetét.

- Hidd el neked sincs jobb szagod! Tipikus hulla szag... - Szólaltam meg, egy halványka mosollyal mit sem törődve a "sértésével". Nyugodtan kortyolgattam a koktélomat, miközben azért figyeltem rá.
- Köszi de annyira nem vagyok rá kíváncsi. - Ráncoltam homlokom, és felsóhajtottam. Ha kíváncsi lettem volna se hagytam volna, hogy elmondja. Nem akartam tudni. Eddig is teljes mértékben megvoltam enélkül a történet nélkül is. - Valami egyéb téma, a köztünk lévő ellentéteken kívül? - Kérdeztem rá unottan hátha feltud hozni valami más témát.

- Milyen kár - biggyesztettem le az ajkaimat, mintha szomorú lennék. - Nagy kár, pedig elég tanulságos történet - jegyeztem meg. Meg persze vannak olyan részei, amik igencsak szomorúak. Például Freya halála. Vagy Henriké. De inkább a Freya iránti veszteség volt az, ami befolyásolta vámpírlétem szinte összes percét. Azelőtt, hogy rábukkantam volna Lizre, akit valószínűleg elvesztettem, amiért voltam olyan balek, hogy nem törődtem vele. Talán sértett is voltam, amiért Warrent választotta. - Életed legszebb napja. Várom, hogy mit mondasz rá - böktem ki végül, téma gyanánt.

- Majd egyszer elmondod... egyszer. - Mondtam még mindig úgy mint akinek nem keltette fel az érdeklődését. Ha érdekelni is fog a dolog, akkor maximum utána nézek a dolgoknak. Ha azt sikerült megtudnom így, hogy léteznek vámpírok, akkor ez is menni fog.
- Életem legszebb napja? - Vontam fel szemöldökömet, de aztán felsóhajtottam, és válaszoltam. - Az mikor találkoztam egy vámpírral, és mivel olyan kedve volt, belém vágott egy-két üvegdarabot. Az volt életem legszebb napja, arról nem is beszélve, hogy utána a kórházba kötöttem ki. - Mondtam a végén elmosolyodva. Persze nem ez volt életem legszebb napja, de gondolom az iróniát letutta szűrni a hangomból. Már rég nem tudott felhúzni a dolog, így teljesen nyugodtan mondtam ezt el neki.
- Neked mi volt a legszebb napod? - Kérdeztem rá én is.

- Ostoba egy vámpír lehetett - jegyeztem meg, felvonva a szemöldökömet. Még hogy üvegdarabot vágni másokba! Ez aztán igazán értelmet tett egy magunkfajtától. - Az én életem tetőpontja vámpírságom legelső hetében volt, amikor teljesen véletlenül megöltem azt, akit szerettem. Olyannyira, hogy máig keresem azt az érzést - feleltem én is ironikusan. - Bár, a százéves álmom sem volt semmi, a testvéremnek köszönhetően.