-Igen, pontosan így történt. mosolyodtam el, majd adtam egy csókot Chloe-nak, nagyon szeretem őt, örülök, hogy újra összehozott minket a sors.
-És mégis te mióta vagy farkas? kérdeztem tőle kíváncsian. Nem tűnt valami tapasztalt vérfarkasnak, szóval nem lehetett régóta az.
-Ha megkérdezhetem, mivel váltottad ki az átkot? némely vérfarkasnak ez elég fájó emlék, de kíváncsi voltam, hogy szándékosan vagy egy véletlen során vált vérfarkassá.

-Hát.. a barátnőmmel eldurvultak a dolgok, annyit veszekedtünk, hogy az egyik nap meglöktem, ő elesett és életét vesztette, ez nem rég volt ez, szóval nem vagyok régóta vérfarkas. - Könnyeimet fojtottam vissza, amikor meséltem nekik a történetemet. Manapság már keveset gondolok rá, inkább Brynnre, ha olyan kedvem van..
- Ti, hogyan letettek vérfarkasok és mióta vagytok azok? - Néztem rájuk és vártam a választ.

-Egy pár éve-Mondtam lesütött szemekkel nem szerettem farkasnak lenni a fájdalom amit minden hónapban átéltem borzalmas volt. Félek, hogy ha gyereket akarnék akkor a baba túlélné-e az átváltozást. Vissza csókoltam Scottot és megfogtam a kezét az asztalon.
-Sajnálom-Simogattam meg másik kezemmel a fiú kezét és erőltettem magamra egy kis mosolyt.
Én tudtam, hogy Scott hogyan lett az aki, de nem szeretem az ilyen történeteket. Az a tudat, hogy megöltem valakit örökre kísérteni fog. Álmaimban néha elő is szokott jönni.

-Akkor gondolom én jövök, hát én egyik osztálytársamat öltem meg, vagyis inkább próbáltam segíteni rajta, de nem jött össze és meghalt. meséltem el én is, nem volt jó érzés beszélni róla, de már nem éreztem akkora fájdalmat, már túl vagyok rajta, ami történt megtörtént.
-Kb egy éve, hogy vérfarkassá váltam, ebben az évben voltak jók és szörnyű dolgok egyaránt. emlékeztem vissza egy pillanatra arra, hogy emiatt halt meg anyám. Amikor ember voltam, szörnyűnek tartottam azt az életet, még nem voltam képes meglátni azt, hogy milyen jó is volt, ha nem is volt mindig fenékig tejfel, de legalább normális volt. Mindegy, az életem megváltozott és ezt már elfogadtam, mostantól ez vagyok én, egy vérfarkas, aki bosszútál a vadászokon és védelmezi mindenáron a bizalmába fogadott társait.

Hallgattam őt is figyelve őt.
-Értem, hát sajnálom, ha még szomorúak vagytok e miatt és okoljátok magatokat érte.. - váltottam gyorsan témát.
Nincs kedvetek ki jönni velem az erdőbe ma este? Mert egy kicsit szeretnék ott lenni a sötétben.. szeretek a sötét erőkben mászkálni. - mosolyogtam széles vigyorral az arcomon

-Nekem nincs ellen vetésem a dologra, neked?-Néztem Scottra. Sötét erdőben mászkálni az mire jó?
Némi félelem van bennem, de mivel már nem egyedül vagyok a vadászok nem találhatnak ránk. Vámpírokat meg megharapom fájni fog neki egy ideig. Sóhajtottam egyet, mert a hideg kirázott mikor körbe nézve vámpírokat éreztem ilyenkor fel jön bennem az ösztön.

-Miért is ne? mondtam mosolyogva, gondoltam, hogy a sötétben lévő időtöltéskor arra célzott, hogy fussunk egyet farkas alakban és talán vadásszunk is le valamilyen állatot. Medálom miatt eddig még nem volt szükségem rá, hogy teljes farkassá változzak, szóval még nem is próbálkoztam vele, ennek ellenére kíváncsi voltam, milyen lehet az. Ez szerintem jó kezdet, egy farkasnak aki épp hozzánk csatlakozik, hiszen a közös munka elengedhetetlen egy falkánál. Lehúztam ami a poharam alján maradt, majd elindultunk együtt az erdő felé. Örültem, hogy ma gyarapodott csapatunk még egy taggal, remélem ez még folytatódni fog.

[erdő]

Timothy

Amint beléptem telt ház fogadott. Szinte minden asztalnál ült valaki. Pár másodpercnyi nézelődés után kiszúrtam egy üres helyet a bárpultnál és mielőtt elhappolhatták volna előlem odasiettem és levágódtam a székre.
-Egy pohár whiskyt és szedd a lábad! -kacsintottam a csapos fiúra aki alázatosan bólogatni kezdett és igyekezett eleget tenni a kérésemnek. Kezdem megkedvelni ezt a várost. Bár gondolom, hogy nem minden úgy fog menni ahogy én akarom, de könyörgöm van egyáltalán olyan az életben amit nem lehet elérni egy kis akarattal és nagyravágyással.
Talán rossz szokás, hogy mindennek úgy kell történnie ahogy én akarom, de ez van. Hatalom nélkül nincs diadal az életben és mások felett.

- Középiskola -

|| Alyssa Mariano ||

Ezt a helyet javasolták nekem. Mivel újonc voltam a városban, nemigen néztem körül, az első utam a lakásomba, majd az iskolába vezetett. A munka megszállottja vagyok, talán nem olyan nagy véletlen ez. Kell is ez nekem, különben... szerintem hamar befulladna az életem.
- Egy tequilát dobjon ide nekem. Legyen máris dupla. - intettem le a csapost, miközben körülnéztem. Milyen kár, hogy nem vagyok farkas alakban. Érezném, hogy ki micsoda.

Egy ideig csak nézelődtem. Bár, hogy minek azt nem tudom.. Végül is nem barátkozni jöttem a városba. Évszázadok óta nincs senkim, nem most fogom megtörni ezt a "hagyományt".
Teljesen belefeledkeztem az italomba amikor megpillantottam magam mellett egy férfit, aki dupla tequilát rendelt magának. Úgy éreztem, hogy muszáj szóvá tennem. Ha másért nem is akkor egy kis csipkelődésképpen.
-Nocsak, valakinek nincs jó kedve? -biggyesztettem le az ajkaimat az említett személy felé fordulva. Általában az emberek, vagy az ő esetében természetfelettiek csak akkor isznak ha valami nyomja a szívüket. Hát igen egyből lerítt róla, hogy nem ember.

Teljesen higgadtan tettem le a poharat az asztalra, és arra sem fordultam, amerről jön a hang.
- Van hozzá bármi közöd is? - kérdeztem teljes nyugodtsággal, de lassan arra fordultam, és végigmértem a lányt. Nagyon csinos, és vonzó. Matt Donovan után kész felüdülés lesz, vagy talán mégsem. Az iménti után érezhettem, hogy nem éppen jópofizni akar majd.
- Óhajtasz esetleg valamit, vagy elfogyaszthatom nyugodtan az italomat? - vontam fel a szemöldökömet.

Hát nem éppen erre a reakcióra számítottam. Elég nehezen viselem ha bárki is így válaszol nekem, pedig én sem szoktam különbül reagálni a dolgokra.
-Nem tanítottak meg arra, hogy egy hölggyel, hogy kell beszélni? -kérdeztem egy gonoszkás mosollyal az ajkaimon.
-Csak nem zavarlak? -kérdeztem színpadias csalódottsággal az arcomon.
-Pedig azt hittem nem bánnád ha lenne egy kellemes társaságod. -húztam végig az álla vonalán az ujjamat és egy kislányos mosolyt vetettem felé. Imádok másokkal játszani és most sem lesz ez másként.

Újra végigpásztázott rajta a tekintetem. - Nem éppen úgy nézel ki, mint egy hölgy. - grimaszoltam belé. Érdekel is engem, hogy mit gondol... teszek rá jó magasról, engem nem oktatgat senki sem!
- A kellemes társaság alatt magadat érted? Az önbizalmad a helyén, ezt meg kell hagynom. - sóhajtottam, újra beleittam a poharamba. Ha jönni akar, hát jöjjön... talán nem olyan rémes, mint ahogy először fest. Gyönyörű, na de mégis.

Úgy látszik, hogy a kutyuli nem éppen társaságkedvelő, vagy csak engem nem szívlel. De ugyan, mit érdekel ez engem?
-Ó, valakinek nagyon felvágták a nyelvét.-sóhajtottam, majd egy gúnyos mosoly jelent meg az ajkaimon.
-Csak azt ne mondd, hogy nem lennék az...-néztem a szemeibe nagyokat pislogva. Tudtam, hogy a vérfarkasok arrogánsak, na de, hogy ennyire?
-Tudod...-billentettem oldalra a fejemet-...nem szoktak csak úgy méregetni, ha nem tudnának velem többet is elképzelni. -utaltam ezzel arra, hogy észrevettem amikor végigmért, nem is egyszer. Egy biztos, hogy elég jó emberismerő vagyok ahhoz, hogy ezt tudjam.

- Ne! Kérlek menj el, hagyj magamra! Nincs türelmem most ehhez. - mondtam a szemébe még higgadtan. De ha továbbra is erősködik, már nem bírom ilyen nyugodtan.

- Pont úgy mint neked. - utaltam a nyelvfelvágós mondatára. Túl sokat hallgattam már, ezúttal nem fogom azt tenni, ha tetszik, ha nem. Persze, a nőkkel szemben illene udvariasnak lennem, de volt nekem jobb dolgom is mint a jópofizás.
Elfintorodtam. De csak hogy leplezzem a szavait. Mert tényleg végigmértem őt, azonban nem akartam hogy ez ennyire nyílt titok legyen.
- Minden nőt megnézünk, ezt nem mondták még neked? - fordultam felé sóhajtozva.

-Csak mert neked is. -sóhajtottam, adva az ártatlant. Szent igaz, hogy nekem is fel van vágva a nyelvem, de nem fogom magam hagyni, főleg nem egy pitiáner vérfarkassal szemben. Eljött az a pont, hogy nem fogok jó pofizni neki, bár eddig sem állt szándékomban, csak azt hittem, hogy kapható lesz egy kis "bulira".
-Rossz válasz kutyuli. -vigyorodtam el, majd lehúztam a poharam maradék tartalmát és intettem a csapos fiúnak, hogy hozhatja a következőt. Nem voltam az a nagy alkoholista, de most jólesett. Na meg új város, új élet, erre inni kell és ki kell használni mielőtt még valami tüzetesebb bajba keverednék és nem lenne erre alkalmam.

Colette

-Miért akarod hogy elmenjek? Mi rosszat tettem már megint?-kérdeztem halkan, szemébe nézve, és megsimítva arcát.

Aurora
- Hát, mondhatni az voltam... valamikor. Most már gazember vagyok, úriembernek álcázva - kacsintottam rá, miközben kiérkezett a kért innivaló. Hm, nem rossz. Legalábbis reméltem, mert a whisky nekem megfelelt, ám a számára kihozott ital... Hát, valami extra különlegesség volt, mert nem tudtam megállapítani, mi lehetett. - Kár, hogy utálsz - jegyeztem meg. - Vicces dolog veled beszélgetni.

Alyssa

Felvontam a szemöldökömet, így néztem rá. Ez meg honnan tudja, hogy én mi vagyok? Ki a fene ez a nőszemély?
- Te miről beszélsz, ribanc? - kérdeztem felpattanva. Adtam az ártatlant, mert mi az, hogy én kutyuli? Rühelltem a becézéseket, ezt főleg. De még mindig az a kérdés, hogy honnan tudja.

-Ribanc? -álltam fel én is amikor felpattant a székről- Ezalatt a pár évszázad alatt megkaptam már ezt a jelzőt elégszer, de tudod sosem viselem jó szívvel. -biggyesztettem le az ajkaimat, persze csak rájátszottam a dologra, de ha van egy kis esze a mondatomból már következtethet arra, hogy mi vagyok.
-Ugyan drága! Tudom, hogy mi vagy. Ne add itt nekem az ártatlant! -néztem szúrósan a szemeibe.
-Nos remélem tudod, hogy senkinek nem nézem el, hogy így beszéljen velem. -vigyorodtam el.
-Csak lásd, hogy milyen nagylelkű vagyok. Hol szeretnél meghalni? Esetleg itt helyben, mondjuk szívrohamban? Vagy...-húztam el a szót- ...kimegyünk és lerendezzük ott. -böktem a kijárat felé és torka után kaptam, ügyelve arra, hogy ne legyek annyira feltűnő.
-A döntés a tiéd te korcs. -szorítottam rá a torkára, majd el is engedtem.

Évszázadok... tehát vámpír. Annyira az én formám, hogy enm is lehet igaz! Miért van ekkora szerencsém? Bárhová megyek, biztosan belebotlom minimum egybe. Ez már gáz, méghozzá rettenetesen az...
- ENgedd el a nyakamat, mert mindenki előtt töröm ki a kezedet, ribikém! - fintorogtam felé, a karját nézve. Szabadon hagytam dönteni, az ő választása.

-Hajrá! -hajoltam hozzá egészen közel az ajkaira súgva- Annyira felháborító, hogy ilyen haszontalan korcsok mint te olyan felsőbbrendű lénynek hiszitek magatokat. Pedig semmit sem értek. Nullák vagytok. -sóhajtottam elhajolva tőle.
-De azt meg kell hagyni, hogy kár érted. Egész jóképű vagy. -vigyorodtam el. Azt hiszem itt már nem is lenne lehetőségem még csak szórakozni sem. Főleg, hogy ilyen ellenséges a kutyuli.
-De tudod mit, csak, hogy legyen egy jó napod elhúzok, de ne hidd, hogy ilyen könnyen megszabadulsz tőlem. -kacsintottam rá és azzal a lendülettel kiviharzottam a Grill ajtaján.

[folyt. valahol]

Kol

- Szép kis párosítás! Gazember, de mégis úriembernek van álcázva. - Nevettem fel halkan. Közben jött a pincér, és hozta is az italokat. Elém rakták az italomat amit Kol kért nekem. Egy kicsit szemügyre vettem majd elmosolyodtam. - Nem néz ki rosszul! - Jelentettem ki, de még nem ittam belőle.
- Nem utállak... - Forgattam meg szememet. - Vicces? Ilyet se mondtak még nekem! - Nevettem fel halkan, és beletúrtam hajamba.

- Nem utálsz - csóváltam meg a fejemet hitetlenkedve. Tényleg nem utál, csupán mérhetetlen ellenszenvvel viseltethet énirántam. Ez már csak így szokott lenni. Persze én sem könnyítem meg a helyzetüket, általában kifejezetten bunkó tudok lenni a fajtájukkal, de egy ilyen gyönyörűséget kár lenne megsérteni. Meg egyébként is, milyen lenne már, ha egy ártatlannak tűnő nő próbálná a vesztemet okozni? Még Liz is kitekerné a nyakamat... Atyaég, Liz! Olyan sokáig próbáltam távol maradni tőle, hogy most, amikor már szabad a pálya, meg sem merem látogatni. - De nem is kedvelsz. Pedig azt sem tudod, miért van ez a titokzatos ellentét a fajtáink között - sóhajtottam. Na igen... bár ez az ő rövid életükre hivatkozva nem olyan vészes, de amikor a mieink sem tudják, miért van, az már egy kissé... idegesítő.