Felnevettem. Ennek a lánynak jól felvágták a nyelvét. Normál körülmények között már karót vertem volna a szívébe, de most az ital kellőképp ellazított ahhoz, hogy a dolog mókás oldalát lássam.
- Nyolc gyerekünk volt, remélem ezzel elég sokat mondtam - néztem egy oldalpillantással a lányra. - És a nyolc gyerek rengeteg gyakorlásba került, hogy még pontosabb legyek. Szóval nem, régen nem ilyen voltam. De vannak dolgok, amik az évszázadok alatt átformálódnak. Egyes dolgok előbbre kerülnek a fontossági listán, más dolgok hátrébb.

- Nyolc gyerek? Azta... bár legalább nem apróztátok el - nyeltem tovább a piát és tovább gondolkodtam. Nyolc gyerek.. atya ég... én már egybe is simán beleőrülnék, nemhogy nyolcba! Ki az az idióta, aki azt a nyolcat meg is szüli?!
- Bár nyolc gyerek... mondd csak, milyen idős vagy te? Noha következtethetnék abból, hogy ha ismred Klaust, nagyjából egy idős lehetsz vele.

Egyszerre láttam Mila arcán döbbenetet és elismerést a nyolc gyerek hallatán, ez pedig újra megnevettetett.
- Ha annyira kíváncsi vagy... én vagyok Niklaus apja - mondtam ki aztán kertelés nélkül. - Van még valami, amire kíváncsi vagy?

Még jó, hogy a számban nem volt egy korty pia sem, mert ebben a pillanatban biztosan kiköptem volna. Én gondoltam már mindenre, hogy honnan ismerheti Klaust... de erre... erre NEM!
- Öhm... nos, ez igencsak meglepetés nekem - köszörültem meg a torkomat. - És mégis gyűlölöd, és bosszút akarsz ellene? Ez... kezd nagyon érdekes lenni.

- Gyűlölöm, és bosszút akarok ellene, így van - biccentettem. - A többi viszont nem tartozik rád, szóval fogd be a szép kis szádat, még mielőtt verbénát nyeletek veled - mondtam kedves mosollyal. - És ha már nem iszol többet azt mondom, veled megyek Tatiához. Méghozzá most rögtön.

Negédesen rávigyorogtam, de vegyült ebbe nem kevés grimasz is.
- Nagy tévedésben vagy, ha azt hiszed, hogy Tatiához megyek. Van előtte más dolgom is, minthogy őt keresgéljem. Majd ha akar, ő eljön hozzám - vontam egyet a vállamon.
- Helyette inkább megtervezem azt a jó kis kötözéses módszert, amit az imént mondtál - vigyorodtam el szélesen.

- Ha örömödre szolgál, tedd - vontam vállat. - Nem vagyok az apád, meg Damoné sem - vettem el egy darab szalvétát, és felvéstem rá a címem. - Telefonom nincs, nem rajongok a modern kor vívmányaiért - adtam át a papírt. - De ha Tatiához mész, elvárom, hogy előtte gyere el értem. És amennyiben nem, jobb ha nem találkozol velem utána - néztem a szemébe, és ezúttal halálos nyugalom ült a hangomban.

Mosolyogtam ugyan, de eléggé furcsán meredtem rá. Legszívesebben hozzávágtam volna valamit. Úgy bizony... merthogy ez a patkány sokat képzel magáról, az már egyszer biztos!
- Óh, hát persze - mosolyogtam rá bájosan, és zsebre dugtam a papírt. Nem akartam a szeme előtt összegyűrni.

Láttam a szemén hogy mit gondol, és egy hirtelen mozdulattal fájdalmasan megragadtam a kezét.
- Nem viccelek Mila - mondtam vészjósló hangon. - Vagy a szövetségesem vagy, vagy az ellenségem. Ellenségeim pedig nincsenek, mert már mind halott. Neked kell eldönteni, melyik oldalra állsz. Bár ha Damonnal el akarsz tölteni egy perverz éjszakát, jobb ha nem versz át - paskoltam meg az arcát, majd felkeltem, és pénzt dobtam a pultra.
- Van még valami mondandód esetleg, vagy távozhatom?

Felszisszentem, mikor megragadta a karomat, és bambán néztem rá. Ne már, ez most komoly? Álljak az mellé, aki gyűlöli azt, aki számomra nagyon fontos? Bár most nem Klausra gondolok, mielőtt valaki félreértené... hanem Tatiára.
- Értettem, drága barátom - ejtettem ki gúnyosan a szavakat, majd kirántottam a kezei közül magamat. - Tőlem mehetsz. Nincs beszélgetnivalóm veled.

- Helyes - bólintottam. - A házamban leszek. Az elkövetkező néhány nap valamelyikén várlak, kislány - nyomtam meg az utolsó szót, majd sarkon fordultam, és kisétáltam a Grillből.

(Mikael háza)

- Persze, biztosan keresni foglak - fintorogtam utána, majd magam is felegyenesedtem és ledobtam egy bankót a pultra.

(Mila bérel tlakása)

/Leo lakása/
Igen csak rossz kedvel jöttem a Grillbe, ahol leültem, és egyből kértem egy nagy pohár whiskey-t.

(Elsie háza)

Egy ideig barangoltam mire kiszúrta a szemem egy hatalmas felirat: Grill.. Mint a bomba robbantam be a helyre. Szinte dugig volt emberekkel és pár megvető szempár rám is szegeződött. Nem láttak még itt ilyen stílusú embert? Vagy csak ennyire feltűnő lenne, nem tudom.
Nem törődve senkivel és semmivel a pult felé vettem az irányt, majd az egyik székre vetettem magam.-Valami erőset!-szóltam oda a pultos fiúnak és vártam, hogy kiszolgáljon.

Egy lány ült le mellém.El kell ismernem, ez a fekete haj, és fehéres szeme igazán sexyvé tette..Nem idevaló , ez biztos...Végigmértem, hát fogalmam sincs így hirtelen.-A hölgynek, én fizetem.-mondtam a csaposnak, és a lányra pillantottam, egy apró mosoly kíséretében.

Arra kaptam fel a fejemet amikor a mellettem ülő srác odaszólt a csaposnak, hogy kifizeti az italomat. -Ez igazán kedves tőled.-mosolyodtam el, majd alig láthatóan végig mértem. Hát...nem nézném ki belőle, hogy vámpír de kitudja, a mai napon már értek meglepetések. Lassan meg is kaptam az italomat amit kortyolgatni kezdtem, de a tekintetemet még mindig nem vettem le róla.

-Nincs mit.-emeltem fel a poharamat , és rámosolyogtam...Észrevettem hogy még percek múlva is figyel.-Esetleg valami kérdés?-fordultam felé teljesen, és közelebb ültem.-Leonardo Rossi, vámpírvadász.-mosolyogtam, és kezet nyújtottam felé.

-Egyenlőre semmi feltehető kérdés nem jut az eszembe.-vontam vállat egy halványabb mosollyal az arcomon. Amikor bemutatkozott és kijelentette, hogy vámpírvadász elcsodálkoztam. Hát az biztos, hogy ő nem az a titkolózós fajta. Ha én nem ugyanazt a szakmát űzném mint ő és átlag ember lennék valószínűleg hülyének néztem volna, de ebben az esetben örültem, hogy végre normális társaságom akadt. -Elsie Silk..-mutatkoztam be-Vámpírvadász..-tettem még hozzá én is egy vigyorral az arcomon.

Mikor kimondta hogy vámpírvadász elmosolyodtam.-Hmmm, nem is gondoltam volna hogy egy ilyen csinos hölgy is lehet vámpírvadász.-kacsintottam rá, és belekortyoltam az italomba.-Na és, mi járatban erre kedves Elsie?-kérdeztem kedvesen

Amikor ismét bókolt csak elmosolyodtam..Nem vagyok nagyon hozzászokva, hogy ennyi szép szót kapok. -Hát jobb kedvet akartam csinálni magamnak, és az alkohol megadja az alap hangulatot. -vigyorodtam el és belekortyoltam az italomba. -És te? -kérdeztem kíváncsian.

Városba érkezésem után az volt az első, hogy sétálni indultam a főtér környékén, hogy ezzel is kiismerhessem a helységet. Az autómat leparkoltam egy biztonságos helyre, majd felkapva a kézitáskámat, indultam el a legelső épület felé, amit kiszúrtam. Az épület felett állt egy név is, feltételezésem szerint a szórakozóhely neve. Mystic Grill. Hm, találó, már ha összehasonlítsuk a város nevével. Egy gyors ötlettől vezérelve indultem el a bejárat felé. Odabent csak úgy tolongtam a fiatalok, annyian voltak, hogy sehol sem volt már szabad hely a bárpult előtti székeken kívül. Nem hezitáltam sokat, hamarosan már le is ültem az egyikre. Mosolyogva fordultam a pincérfiú felé, miközben a pult mögötti választékot kémleltem. - Egy áfonyás vodkát kérek - döntöttem végül a legfinomabb ital mellett, feladva a rendelésemet. Úgyis régen ittam már ilyet, és kell is egy kis bátorító.

/Ősök villája/
Belépve a Grillben azonnal megcsapott az az édeskés illat, ami mindig is csábított. A tündérek édes illata, ami még inkább csábítóbb, ha a vérük édes eszenciáját is megérezzük. Fenomenális... És mindig is imádtam, amikor egy a közelembe került. Megőrjítettek! Be kellett hálóznom őket, hogy aztán az enyémek legyenek, és sanyargathassam őket, de azért ügyeljek arra, hogy minél több vért adhassanak, mert... kellett. És hamarosan meg is találtam a szag forrását. Ó, hiszen őt ismerem! A kicsi Lorelai, akivel volt egy-két lerendezetlen számlám a múltban. Elég fájdalmas egy jelenség volt ugyanis, amikor boszorkányokat uszított rám, hogy megszabaduljon tőlem. Most viszont... Egyedül van.
- A jó öreg áfonyás vodka - huppantam le mellé, majd közöltem a csapossal, hogy csak a szokásosat. - Remélem nem csak ezen szokásaid maradtak meg, Rory - kacsintottam rá.

Nem kellett sokat várnom az italomra, pár perc múlva már ki is szolgáltak. A poharat éppen kóstolóra emeltem a számhoz, mikor valaki megszólalt mellőlem. Fölösleges volt ránéznem, hiszen anélkül is felismertem a hang forrását. Nagyot nyeltem az italból, amit szerencsére nem sikerült félrenyelnem.
Nagyot sóhajottam, magamban káromkodva párat, majd felvéve a legpimaszabb mosolyomat, fordultam Kol, azaz a régi sanyargatóm fele. - Nocsak, kit látnak szemeim - mondtam pimaszkodva. Megvallom mikor eldöntöttem, hogy idejövök, meg sem fordult a fejemben, hogy netán összefuthatok majd vele.. de nem is baj. Már nem vagyok az a szegény, naiv kislányka. Talán eljött az ideje, a törlesztésnek. - De, csak ez az egy szokásom maradt a régi - ellenkeztem vele, szinte nagyképüen, közben a poharamra pillantva. - Amúgy meg, hogy hogy pont ebben a városban tartózkodsz? - kérdeztem rá, titkon reménykedve benne, hogy nem is vagyok annyira peches, mint amennyire annak érzem magamat.

- Ja ne, mintha haragudnál rám - biggyesztettem le gúnyosan a számat. - Hát tehetek én arról, hogy ilyen isteni finom véred van? - kérdeztem úgy, mintha komolyan sajnálnám. Persze nem. Liz előtt megváltoztam, a vele szemben elkövetett dolgokat tényleg sajnálom, de vannak dolgok, amikben nem fogok. És ez a másokon való szórakozás.
- Tudod, ez a város a szülőhazám, Rory. Vagyis, éppen ideje lett volna már visszatérnem, nem gondolod? Gyermekkorom színhelye - szippantottam mélyet a levegőbe, mint egy komoly, nosztalgikus öregember. - És az első gyilkolásé. Csodás emlék - vigyorogtam ismételten vámpírosan. Azt hiszem, a ma estém nem lesz unalmas. Végre megvan az áldozatom, akit az isteni vére miatti motivációból úgy döntöttem, nem ölök meg. Vagyis... máskor is szívesen visszatérnék hozzá.

- Én?? Rád? - néztem rá ártatlanul, mintha őrültségnek tartanám még a gondolatát is. - Á, dehogyis - legyintettem nagy nyugisan, de a pimasz mosoly továbbra is ott feszített az arcomon. - Sőt, inkább örülök a találkozásunknak - folytattam, elvigyorodva, de belül majd felrobbantam dühömben. A csudába, hogy lehetek ennyire peches, hogy már az itt tartózkodásom első óráiban pont vele kellett találkoznom? - Amennyiben neked is hiányoznak a boszik - kacsintottam rá, visszaemlékezve a pillanatra, mikor sikerült levakarnom magamról..
- A szülőhazád? - kerekedtek el a szemeim. A világ legnagyobb pechese én vagyok, döntöttem el véglegesen. - Ahhha... - motyogtam halkan, miközben beszélt, majd erőgyüjtés céljából belekortyoltam az italomba. Szükségem is volt rá, ha erős akartam maradni!! - Tényleg csodás emlék lehet - forgattam meg a szemeimet sóhajtozva.