- Hát, miért is ne? Ha én olyan gyenge és védtelen lennék, mint te a boszik nélkül, akkor reszketnék a félelemtől. Na meg a haragtól, hogy ennyire... szerencsétlen vagyok - jegyeztem meg, majd amikor kikaptam a whiskymet, nagyot kortyoltam belőle. - Bocs, a bosziktól elég gyakran füstölt már a seggem, de szerencsére soha nem találtak el annyira. Oda is lett volna a jó hírem - kacsintottam rá, majd tovább tértem a dologra. - Komolyan nem örülnél egy jó kis szórakozásnak a régi cimboráddal? tudod... villa. Képzeld, mostanság elkezdtem adni a jó modorra, és mostantól te is kapsz villásreggelit! - vigyorogtam rá.

Szavai hallatán a düh bennem a kétszeresére növekedett, nagy megerőltetésre volt szükségem, ha nem akartam ott helyben neki ugrani. - Vigyázz a szádra - sziszegtem a fogam közül ingerülten. - Tévedsz, ha azt hiszed, hogy még ugyanaz a gyenge és védtelen kislány vagyok mint anno - figyelmeztettem, minden szót tisztán kihangsúlyozva. - Tudok ám vigyázni magamra - vágtam rá, ökölbe szoruló kezekkel, és nem is hazudtam nagyot. Tényleg fel vagyok már készülve a vámpírtámadásokra.... kemény fegyvereket hordozok magammal, a verbénával átitatott fatörtől kezdve, egészen az injekciós tűig minden van nálam. A kiskáskám kész fegyverhordozóvá vált az évek folyamán. - Majd én elkapom azt a formás seggedet úgy, hogy rögvest füstölni kezd - feleltem, egy gunyoros mosollyal az ajkamon. - Hah, cimbora? - horkantam fel. - Látsz itt olyat is a közelben? - kérdeztem, jelentőségteljesen körülnézve. Aztán nem bírtam tovább, az ördögi kacaj akaratlanul is előtört belőlem a jómodora hallatán. - Te... adsz a jómodorra? - nevettem túlságosan is erőltetetten. - Ne viccelj már - néztem rá komolyan.

- Tudsz vigyázni magadra... Mi van, vettél fénykardot? Az nekem is van- röhögtem el magamat, és közvetlenül ezután már el is komorodtam. Igazán fenyegető volt, amiket mondott, mégsem hátráltam meg. Ugyan minek? egy egyszerű karóval nem lehet elpusztítani, a nitrát csak legyengít, a verbénát szinte meg sem érzem... Mitől kéne hát félnem? Ja igen... hogy nem megy bele a játékba, mert verbénával védi a szervezetét. - Hadd súgjak neked valamit, Lorelai - hajoltam egészen közel hozzá, olyannyira, hogy éreztem a forró lüktetést a bőre alatt, de a játék úgy a legizgalmasabb, ha szórakozom vele. - Nem ijesztesz meg, mert nem vagyok átlag, beszari vámpír. Ja.. és adok a jómodorra, mert mostanság a hölgyek az etetős, de szétszexelős fazonokat bírják - vigyorogtam tovább, miközben visszahuppantam a helyemre.

Nevetnem kellett, mikor megszólalt. Akármennyire is utálom ezt a srácot, egy biztos. Senkinek sincs akkora humorérzéke, mint Kolnak. Csak egy picivel lenne kisebb az egója... és venne vissza a vérszomjából.. akkor hm, már egy egész kedves fazon válhatna belőle. - Igen, képzeld vettem fénykardot - kuncogtam játékosan, majd a zsebemhez nyúltam. - Itt van a farzsebemben, akarod látni? - néztem rá viccelődve, majd a poharamhoz nyúltam. Aztán egész közel hajolt hozzám, mikor a szívem majd' kiugrott, egyrészt a vadász iránti félelmeimből, másrészt az izgalomtól adodóan. Pimasz mosoly húzódott az arcomra. - Létezik egyáltalán olyan, hogy beszari vámpír? - vontam kérdőre a szavait. Naná, hogy Ő nem az. Nem is volt az, soha az életben. - Atya ég! - kaptam a fejemhez tettetett ijedséggel. - Hová kerültem? - tágultak ki a pupilláim, majd felnevettem.

- Cuki. Meg is mutathatnád, és cserébe én is megmutatom az enyémet... De elvisznek a rendőrnénik, ha itt teszem meg - kacsintottam rá. Oké, kifejezetten humoros, ámde éhes kedvemben voltam. Azért a visszakérdezésére tudnék pár példát mondani... beszari vámpír rengeteg van, mert rengetegen félnek tőlünk. Az már más kérdés, hogy én is Klaustól. - Létezik. Úgy nevezik őket, hogy vegák. Tudod, akik szőrös kis erdei állatokra vadásznak, és azt hiszik, nagymenő csákók, akik beilleszkedtek a társadalomba - magyaráztam. - Egyébként... szerintem egy pokoli édenbe kerülnél a karjaimban - hajoltam hozzá ismét közelebb, de ezúttal a kezeim léptek, és a combjára helyeztem azokat.

Az ajkamba haraptam, hogy visszafojtsam a kacagást. - Miért vinnének el? - értetlenkedtem, mintha fogalmam sem lenne, mire célzott. - Hát, akkor meg nem mutatod meg, nekem mindegy - vontam vállat, teljesen higgadtan. A beszari vámpírokról szóló megjegyzésén meglepődtem. - Tényleg? - kérdeztem megdöbbenve. Hű, lehet, hogy tényleg léteznek olyan vérivók, akik nem bántják az embereket, vagy a fajtársaimat? - Tökjó - húzódott mosoly az ajkamra, ... de rögtön el is tünt onnan, mikor ismét közel hajolt hozzám. Dühös lettem, hiszen a szavain kívül még a viselkedése is felzaklatott. - A pokol stimmel - kacsintottam rá ravaszul, közben megérintve a kezét- dee az éden már kevésbé - hajoltam közelebb hozzá miközben beszéltem, lassan, kimértem ejtve ki a szavakat, majd a végén megfogtam a kezét és erősen eltávolítottam a combomról.

Nem mondhatom hogy sokáig tartott az Elijah-val folytatott beszélgetésem. Eltűnt, mint a kámfor. Az ilyesmit nem szeretem ha lógva hagynak. Úgy döntöttem, hogy megiszom valamit azon a helyen, amiről olyan sok furcsaságot és hangulatot meséltek. Mystic Falls központi helye. Itt, ha nem beszélnek valamiről, akkor az nem is létezik. Olyan tipikus szórakozó helynek látszik.
Egy ideje üldögéltem már, és ittam a rendelt whiskymet. A hallottaim alapján ez vált a vámpírok kedvenc italává, hát miért maradnék ki pont én a jóból? És nem tévedtek, tényleg istenien ízlett nekem is. Tudnak valamit ezek az emberek. Nem véletlenül akarnék újból olyan lenni mint ők.
Felemeltem végül a fejemet és körülnéztem. Egy tucat vámpír. Milyen jó... vagy éppen ellenkezőleg. Mert én gyűlölöm ezt az életmódot!
Figyelni kezdtem egy fekete hajú, mély kék szemű lányt.. aki egy patkányképűvel cseverészett. Intettem neki egyet mosolyogva. Hátha én szimpatikusabb vagyok neki.

Nem túlzottan beszélgettünk egymással, de most valahogy nem is nagyon volt kedvem hozzá. Elvégre nem azért jöttem, hogy bárkivel is bájcsevejt fojtassak, nem az én stílusom. Megláttam, hogy egy férfi int nekem, hogy menjek oda..Megköszörültem a torkom és megragadtam a poharam ami még szinte televolt. Ugyan odamentem hozzá, de egy szót sem szóltam csak az italomat kortyolgattam és végig mértem. Kitudja? Lehet ő is vámpír, de mindenesetre ha kiderül róla őt sem fogom megkímélni. Miért is tenném?

ODajött de meg se szólalt. Ezt némileg furcsáltam de úgy álltam hozzá hogy oké, ahogy ő gondolja. Ha kell, játsszunk így. Nem volt nekem túl gyanús, ez a lényeg.
- Üdv - biccentettem felé. - Remélem nem zavartam meg semmit azzal a másik fickóval. - böktem arra a fejemmel.

Ahogy köszönt már lesült róla, hogy "úriember" típus. Ez már egy jó pont volt mivel a vámpírok általában nem finomkodnak, de ez még nem minden.. -Helló!-mosolyodtam el halványan és lehúztam a poharam maradék tartalmát is. -Nem, nem zavartál meg semmit. Nem beszéltünk túlzottan sokat.-vontam vállat, majd a csapos fiú felé fordultam. -Hozz valami erőset!-mondtam határozottan, majd visszafordultam az ismeretlen felé.

Lorelai

- Hát... nem éppen a kedvenceim - vigyorogtam. Mármint feléje, de már tudhatta, mi jön azok után, hogy egyszerűen csak eltolt magától. Még jobban feltüzelt, olyannyira, hogy odahajoltam hozzá, és megcsókoltam. Szeretem a tüzes csajokat, akik nehezen adják magukat, és úgy tűnik, ebben is eléggé fejlődött.
- Gyerünk! Tudom, hogy szeretnéd - közöltem vele követelőzően, és ismét visszahajoltam az ajkaihoz. Jól tudhatta volna, hogy nem utasíthat el olyan könnyedén.

Egy idő után az önelégült mosolyom olyan hirtelen tűnt el, mintha elfújta volna a szél. Sejtettem, hogy nem fogja ennyiben hagyni a visszautasítást, de mégis sikerült meglepnie a következő lépésével. Mikor megcsókolt, én percekig azt se tudtam mi tévő legyek.... majd egy nemes egyszerűséggel, ellöktem magamtól. - Ennyire nem adom könnyen magamat - vágtam rá egy gunyoros mosollyal az ajkamon. Aztán mikor győzködni próbált, majdnem elnevettem magamat. Ez megőrült! És amikor másodszorra is ajkaimhoz hajolt, valamilyen különös oknál fogva nem tiltakoztam. Visszacsókoltam... közben javában törtem a fejem a tökéletes visszavágó felől.

Elsie

Határozottan fordult a csapos felé. Még inkább megtetszett nekem. Igen, így van. Kell is ebbe a városba ez a típus, mert ha nem, hát a szerény lányokat hamar megeszik a nagyvámpírok.
- Finn vagyok. - nyújtottam felé a kezemet bemutatkozva. - Úgy tűnik nekem, hogy nem vagy itt olyan régóta. Jól sejtem? - tettem fel a nagy kérdést.

Amint bemutatkozott halvány mosolyt vetettem felé. -Én pedig Elsie.-mosolyogtam továbbra is s türelmetlenkedve pillantottam ismét a csaposra. Elég lazán vette a kiszolgálást az már biztos. -Pár napja érkeztem, de úgy néz ki maradok is egy darabig, pontosabban addig ameddig véghez nem viszem azt ami miatt jöttem.-válaszoltam kicsit burkoltan, de talán így is sokat mondtam. Ebben a városban senkiben nem lehet megbízni.

- Hm... - sóhajtottam fel hümmögve, és gondolkodni kezdtem, dörzsölve az államat. - Ez érdekesen hangzik, méghozzá igencsak. Szeretem a rejtélyes nőket. - vigyorogtam felé. Azt nem tettem hozzá, hogy utálom magamat, mert vámpír vagyok, és ezért nehezemre esik szeretni bárki mást, de.. nem is kell neki erről tudnia.
- Olyan rejtélyes az a dolog? - vontam fel a szemöldökömet.

Láttam rajta, hogy elgondolkodott a szavaimon. Lehet még ennyit se kellett volna mondanom. Bár ha vámpír akkor előbb utóbb úgyis rájövök. -Valószínűleg ha elmondanám hülyének néznél vagy elmeháborodottnak ezért inkább megtartom magamnak. -vigyorodtam el és beletúrtam a hajamba. Végre a csapos fiú is kihozta a kért italomat amit mohón el is kezdtem kortyolgatni.

Lorelai
- Ügyes kislány - húzódtam el tőle, amikor végre visszacsókolt. Tudtam, hogy akarja, tudtam, hogy nem felejti el, hogy a vérének szívásán kívül még mit ajándékoztam neki... - Mit szólnál, ha ezt folytatnánk, nálam? ígérem, hogy a bátyám nem fog beszállni, ő most elszédített egy másik csajt - kacsintottam rá pajkosan, majd ismét csak közelebb húztam magamhoz.

- Miért néznélek elmeháborodottnak? Tudod.. én se vagyok sima hétköznapi férfi. Nekem is vannak titkaim. Hát miért gondolod azt, hogy nevetnék? Nyilván te is nevetnél, ha az én piszkos kis titkaimat hallanád - sóhajtottam. Már magamra nézve voltam szánalmas. A Mikaelson család szégyene. Méghozzá már igencsak a port verdestem a padlón, annyira lesüllyedtem.

-Szóval nem vagy hétköznapi férfi?!-gondolkodtam el, de legszívesebben a pultba vertem volna a fejemet, végre egy normális pasas és az is piszkos kis titkokat rejteget ami azt foglalja magába, hogy természetfeletti, legalábbis azt hiszem.
-Na és mi az a titok? Ha te elmondod én is kitálalok és meglátjuk, hogy melyikünké a gázabb titok. -mosolyodtam el ravaszkásan. Hátha beszámol arról, hogy mi ő vagy mi az az eget rengető titka. Tudnom kell..Ha vámpír akkor őt sem hagyhatom csak úgy elsétálni mellőlem bármilyen úriember is legyen.

Egy darabig csak mosolyogtam, de nem bírtam sokáig - a nevetés előtört belőlem. - Ne már, te tényleg ennyire kiszámítható lennél - kuncogtam pimaszul felfedve valódi szándékaimat. - Azt hitted ilyen egyszerüen beadom a derekamat? - ráncoltam össze a szemöldökömet. - Hiú remény. - Jól érthetően ejtettem ki a szavakat, miközben eltávolodtam tőle. - Én maximum akkor megyek veled, ha holtrészegre iszom magamat és nem tudok majd lábra állni - nevettem fel arra a képtelenségre utalva, hogy ÉN önszántamból bárhová is kövessem. Majd az arcára néztem, hogy leolvashassam róla az érzéseit.

Elsie

- Nem vagyok valami büszke a titkomra. De ezzel kell együtt élnem, még ha gyűlölöm is. - sóhajtottam hatalmasat, közben a tekintetébe ragadva, hogy vajon mit fog mondani ha meghallja az én nagy titkomat. Úgy tűnt hogy tud ő ezekről a titkokról.

- Tudsz a természetfelettiről, igaz? - kértdeztem.

Hát persze..Miért is lenne normális ember? Ebben a városban minden második ember valami természetfeletti akibe belefutok. -Igen tudok a természetfelettiekről.-mondtam hideg tekintettel. Semmi jó nem fűzött hozzájuk. Megölték a szüleimet és ez az amit nem tudok megbocsájtani és soha nem is fogom. -És te mi vagy? -kérdeztem rá mielőtt a szokásos procedúrába kezdtem volna.

Lorelai

- Szeretek reménykedni, kedves Lorelai - hajoltam hozzá ismét közelebb. Kit érdekel, ha fel van készülve ellenem, és talán karót akar repíteni a szívembe? Annál viccesebb lesz, ha másnap megjelenek az ajtaja előtt, teljes harci díszben. Nem, nem meztelenül. Csak olyan lazán. - Hát, ha csak pia kéne... felőlem ihatsz annyit az én számlámra, hogy aztán úgy kelljen téged hazavontatni. Vagy éppen hozzád - kacsintottam rá. - Vagy fel is dobhatjuk a dolgot valamivel. Gondolkodtál már azon, mi lesz a tündérből, ha vámpírvérrel a szervezetében hal meg? - tettem fel a költői kérdést. Jó, ezt mondjuk én sem tudtam. Lehet vámpír is, meg halott is.

- Oké, reménykedj csak - vontam vállat. - Végülis a remény hal meg utoljára - folytattam, elgondolkodva, ugyanis hirtelen eszembe jutott milyen volt az életem, mialatt rám volt szálva. Egyszer már sikerült levakarnom magamról. Különben már tanultam a hibáimból, soha többet nem hagyom el odáig fajulni a dolgokat. - Bocsi, de nem vagyok oda a másnaposságért - hárítottam el flegmán az ötletet. Nagyot nyeltem, mikor ismét megszólalt. - Nem, még nem gondolkodtam rajta, de ami azt illeti, nem is akarom megtudni - válaszoltam kicsit elbizonytalanodva. Ezt most úgye nem fenyegetésnek szánta? Dehogy is.. elvégre mi haszna származna abból ha megölne? Semmi, hiszen neki a vérem kell, és ahhoz a halálom után már nem fog hozzájutni. Mondjuk így sem, de az már más napra tartozik.

- Egy újabb kört a hölgyeménynek - fordultam egy pillanatra a csaposhoz, mit sem törődve a gúnyos megjegyzésével a másnaposságra. - Hol is tartottunk? - kérdeztem tőle, mintha nehezemre esne emlékezni, és a hatásosság kedvéért még meg is ütögettem a koponyámat a mutatóujjammal. - Ja, igen. Ha nincs finom véred, haszontalan vagy, szóval igazán lehetnél vámpír, nemde? Á, ez túl könnyű - legyintettem. - Tudod mit? Adok neked egy próbát. Megpróbálhatsz megölni. Ha sikerül, kénytelen vagyok békén hagyni téged - vontam vállat.