Az autóm halk mormolással állt meg alattam. Még néztem magam elé egy kissé bágyadtan majd kiszálltam a kocsiból és hangosan csaptam be magam mögött, sokkal nagyobb erővel mint kellett volna. Ugrottam egyet szembe kerülve így a kocsival s remegő kézzel nyúltam a slusszkulcsért. Halkan csipogott a kocsim, hogy bezáródott én pedig lassú léptekkel indultam el a Grill bejára felé. Amióta az az autóbaleset volt minden olyan furcsa...a lelkem alapból nem bírt megnyugodni főleg, a férfi halála miatt. Én próbáltam magam nyugtatni, hogy nem az én hibám de képtelen voltam el is hinni.
Beültem az egyik boxba és a szokásos szőke hajú pincérnő már rohant is oda.
- Csak egy limonádé lesz. - mormoltam magam elé csöndesen. Nem értettem mi ez a hirtelen gyorsaság és erősség bennem. Anya gyakran mesélt történeteket emberfeletti képességekről, vámpírokról, vérfarkasokról és boszorkányokról és én mindig csillogó szemmel hallgattam őt de sosem hittem el egy szavát sem.

Lassan, de biztosan hajtottam végig az utcákon mivel fogalmam sem volt, hogy mi merre van. Percek óta kocsikázhattam amikor szinte kiszúrta a szememet egy felirat...Grill..
Tökéletes alkalom a kikapcsolódásra.
Leparkoltam a hely előtt és leállítva a motort kipattantam a kocsiból és bezártam magam mögött. Egy széles mosollyal az arcomon léptem be a Grillbe. Szinte minden hely foglalt volt, de már messziről kiszúrtam egy szimpatikusnak tűnő boxot, bár ott is ültek, de nem nagyon érdekelt. Csak azon járt az eszem ami ma történt, valószínűleg ha az a vérszívó nem erősködik, hogy számoljak be neki anyám haláláról akkor nem gondolnék rá egy darabig, végül is azért jöttem ide, hogy felejtsek és túllépjek a depressziómon.
-Helló! Szabad ez a hely?-kérdeztem egy mosolyt erőltetve az arcomra amikor a boxhoz értem.

Annyi minden kavargott a fejemben, hogy azt szinte már büntetni kéne. Anyám meséi amik egyre valóságosabbak kezdtek lenni. Minden porcikám tiltakozott ellene, hogy elhiggyem de olyan élethű volt, annyira rá találtam önmagamra az eddig babonáknak hitt történetekben.
Kissé késve reagáltam le a fiatal lány kérdését. Szinte már robot szerűen emeltem fel fejemet s csiga lassúsággal nyílt ki a szám. Nem volt kedvem semmihez és senkihez. Igazából hatalmas önmegtartóztatásra volt most szükségem, hogy ne ordítsam el magamat és romboljak szét mindent. Annyira ingerültnek és feszültnek éreztem magamat és nem tudtam megmondani, hogy miért. Még anyával sem találkoztam ma mert egész nap a kórházban volt.
- Nyugodtan. - passzíroztam ki ajkaim közül ezt az egyetlen szót. Ekkor már a szőke hajú pincérlány is ott ácsingózott az asztalunk mellett és széles vigyorral az arcán rakta le elém a limonádémat. Óh könyörgöm... még ez is idegesített.

-Köszönöm. -huppantam le a vele szemben lévő padra. Ahogy leültem szinte egyből megcsapott az az ismerős illat és érzés. Úgy néz ki, hogy egy fajtárssal van dolgom, ráadásul ahogy leszűrtem a dolgokból kezdő lehet. Látszott rajta a feszültség és az idegesség. Eszembe juttatta azokat az időket amikor még én is kezdő voltam, erre a gondolatra akarva akaratlanul is elvigyorodtam.
-Egy kólát kérek. -vetettem egy pillantást a pincérnő felé aki kérdően nézett rám, hogy mit kérek. Amikor végre eloldalgott tekintetemmel ismét a lány arcát kezdtem el nézni vigyorogva.
-Ha jól sejtem kezdő vagy..-jegyeztem meg csak úgy minden előzmény nélkül.
-Jemina vagyok. -mutatkoztam be aztán a kezemet nyújtva felé. Talán még hasznom lehet abból ha most segítek neki, már ha szüksége van a segítségemre.

A pincérnő végre arrébb sétált miután a velem szemben ülő is rendelt magának. Rosszalló tekintettel követtem a szőkeséget mintha a világ legszörnyebb dolgát követte volna el azzal, hogy mosolyogni mert. A lelkem mélyén tudtam, hogy ez mind rendben van... de valahol nagyon mélyen. Jelenleg az az irritáció vette át a hatalmat felettem amit a mosolya iránt éreztem. Nem, szimplán nem tetszett ahogy rám vicsorított... bocs kislány ez nem a te napod.
- Kezdő? - kaptam fel a fejemet. És most, hogy rá néztem a lányra valami iszonyatosan furcsa bizsergés vette át az eddigi idegességet. Mintha a szőke pincérnő idétlen vigyora megszűnt volna és helyette felváltotta volna az az érzés amit most az idegen lány iránt 'éreztem'. Olyan volt mintha tudnék róla mindent közben pedig semmit, és talán valami hasonlóságot véltem felfedezni a vonásaiban és főleg a szemében.
- Yvonne. - nyújtottam át én is a kezemet az asztal felett és csak bámultam a lány arcába. Szegény elég kellemetlenül érezhette magát de engem ez most nem zavart ugyanis ez az újabb kellemetlen érzés teljesen eluralkodott rajtam.

Yvonne

-Igen kezdő..-bólintottam egy aprót-..Vagy nem az vagy? -kérdeztem rá, bár ez elég fölösleges kérdés volt mivel biztos voltam benne, hogy az, na de mindegy is..
Szinte minden amit érzett kiült az arcára, vagy csak nekem van jó megfigyelőképességem, nem tudom...Amikor kezet ráztunk tudtam, hogy megérezte rajtam, hogy olyan vagyok mint ő, még ha kezdő is akkor is megérzi.
-Szóóval..-nyújtottam el a szót és az egyik kezemmel megtámaszkodtam az asztalon-..tudom, hogy mi vagy és te is tudod, hogy én is ugyanolyan vagyok mint te. -vettem komolyra a szót úgy nézve rá.
-Látom rajtad, hogy segítségre van szükséged. Már csak az itt a kérdés, hogy elfogadod-e a segítségemet..?!-kérdeztem felvont szemöldökkel.
-Semmi nem megy egyről a kettőre, nekem is segítség kellett hozzá. -jegyeztem meg. Nem sűrűn ajánlom fel senkinek se a segítségemet, úgyhogy ez most kivételes alkalom volt. Túl jó kedvemben voltam ahhoz, hogy csak úgy elengedjem a fülem mellett a dolgot.

Semmit nem értettem. Annyira össze voltam zavarodva. Azt sem értettem ő miről zagyvál, ez is idegesített. Minden. Görcsösen szorítottam az előttem lévő poharat de már akkora erővel, hogy az hangos roppanással tört apró darabjaira. A limonádé lefolyt az asztalról s félig be is terítette az asztalt.
- Úristen! - remegő kézzel nyúltam a szalvétáért és kezdtem el áztatni a cukros lét az asztalról. Nem tudtam ezt az egészet hová rakni és ez a lány még rá is tesz.
- Miről beszélsz? Én... én nem vagyok semmilyen. Egy szimpla ember vagyok, emberi tulajdonságokkal. - hadartam el és próbáltam inkább magammal elhitetni a dolgot mint Jeminával. Miután vagy 10 összegyűrt szalvéta feküdt mellettem ismét a lányra néztem.
- Én már nem értek semmit... mi ez az egész? És te honnan tudod? - hangom iszonyatosan halk volt, szinte már suttogtam de biztos voltam valamiért benne, hogy a velem szemben ülő pontosan hallja minden szavamat.

Össze volt zavarodva és ez nagyon látszott rajta. Őszintén szólva már kezdtem sajnálni is. Talán ennyire anno még nekem sem volt rossz, mert én hamar megbarátkoztam a dologgal és megszerettem. Másodperceken belül a kezében lévő pohár egy reccsenéssel tört szilánkokra és a pohárban lévő lötty mind az asztalon landolt.
-Nyugodj meg! Ne legyél ideges! -mondtam teljes nyugodtsággal és segítettem neki feltörölni az asztalra kiömlött ragadós italt.
-Ezzel ne engem próbálj beetetni, és főleg ne magadat. -forgattam meg a szemeimet. Számomra kissé érthetetlen volt, hogy miért próbálja ezt elhitetni velem is és magával is.
-Vérfarkas vagyok..Akárcsak te..-suttogtam mivel elég hülyén jött volna ki ha ezt bárki is meghallja.
-Egyszer sem változtál még át?-vettem fel egy kissé idióta arckifejezést, mivel ezek szerint még az is lehet, hogy fogalma sincs arról, hogy mi történik vele.

- Egyszerűen nem tudok nem ideges lenni, minden zavar ami körülöttem van, irritál legszívesebben szétrombolnám az egész Grillt. - markoltam bele az asztal szélébe de az mikor halkan recsegni kezdett inkább ölembe tettem és rémülten néztem az asztalra.
- Vérfarkas? - nem akartam elhinni. Anyám meséi egy pillanat alatt igazak lettek és kezdtem úgy érezni minden értelmet nyert de nem akartam elhinni. Ilyen csak a mesékben van, nem lehet valóság.
Kérdésére csak megráztam a fejemet. Átváltozni? Hogy? Mikor? Miért?
- Volt egy balesetem amiben meghalt egy férfi azóta furcsa dolgok történnek velem. Sokkal gyorsabb vagyok és erősebb mint eddig. Nem tudom kordában tartani ezeket a dolgokat. Hülye megérzéseim vannak folyton és azt is hallom, hogy az utcán az egyik kislány az anyjától csokit kér. Mi ez az egész? - kezdtem el tördelni az ujjaimat. Annyira kétségbeesett voltam, hogy már az sem érdekelt, hogy mi van ha Jemina csak át akar verni és valami viccet csinál a szenvedésemből hisz ő csak egy idegen.

-Ismerős érzés, velem is ugyan ez volt, de azóta már évek teltek el. Idővel jobb lesz ezt elhiheted. Az már más kérdés, hogy szeretni fogod-e vagy gyűlölni. Részlet kérdése. -vontam egyet a vállamon. Figyelemmel követtem, hogy mit reagál a dolgokra. Rémülten szorította az asztalt ami reccsent egy nagyot.
-Igen...Vérfarkas..-bólintottam és belekortyoltam a kólámba. Zavarodott volt és alig akart hinni a fülének, ezek szerint jól sejtettem, tényleg nem változott még át soha.
Figyelmesen hallgattam végig a kis történetét miszerint balesetet szenvedett amiben meghalt egy férfi is.
-Szóval nem tudod mi történik veled?!-sóhajtottam. Épp itt volt az ideje, hogy valaki beavassa a dolgokba.
-Vannak családok amikben öröklődik a vérfarkas gén, vagy apai vagy anyai vérvonalról és ezt te is örökölted. Azzal, hogy a balesetben meghalt az a férfi kiváltottad az átkodat. Így minden teliholdkor farkassá fogsz változni. Erősebb lettél mint egy átlag ember, viszont a te döntésed, hogy szeretni fogod-e ezt az életet vagy utálni. Én személy szerint élvezem ezt az egészet, bár az átváltozással járó fájdalmakat el kell viselni. -magyaráztam, remélem ebből már megérti és elhiszi a dolgokat.

Beacon Hills, Beacon Hills, töröm a fejem, hátha beugrik valami ezzel a hellyel kapcsolatban. Az biztos, hogy jártam már arrafelé, csak azt nem tudom miért és mikor. Á, már megvan. Kb 20 éve, vagy kevesebb... és annak a történetnek egyáltalán nem lett happy end a vége. Ott ismerkedtem meg egy férfival, aki később a gyermekem apja is lett.. egészen egy napig. Míg el nem vette tőlem, elbújtatta, hogy sehogy se találjak rá.. de ennek aztán meg is fizette az árát!! De, az egy teljesen más sztori, ennek a farkaskának semmi köze nincs az akkoriakhoz. Hacsak, nem ő lenne a kisfiú.. Jó vicc, majd' felnevettem arra a gondolatra, hogy nekem vérfarkas csemetém szülessem.. ennél groteszkebb dolgot nem is találhattam volna ki.
- Jártam arrafele pár éve.. de csak rövid ideig tartózkodtam a városban, ahogyan máshol is - szólaltam meg hosszas csend után. - Nem csoda, imádok utazni - vontam vállat szélesebben vigyorogva. Nem éreztem szükségég annak, hogy őszinte legyek egy olyan dologról, amihez szerintem semmi köze sincs.

Először nem értettem a reakcióját, nevetett, arra gondoltam biztos valami vicces jutott eszébe a helyről, ami azt jelenti semmi köze hozzám. Kicsit megkönnyebültem, semmi kedvem nem volt egy újabb drámához. Arra gondoltam, biztos azért volt ismerős, mer láttam amikor ott volt majd elszóltam magam.
-Ja, vagy úgy, akkor azért voltál olyan ismerős, biztos láttalak akkor. Mikor jártál arra 2-3 éve? mondtam neki megkönnyebbülve mosollyal az arcomon, de az ő arca eléggé megdöbbent lett. Abban biztos voltam, hogy farkassá válásom előtt volt, mivel szagáról felismertem volna. Valami miatt eszembe jutott apám, csak annyit tudtam róla, hogy születésem után nem sokkal meghalt, csak ennyit mesélt róla anyám. Nem is kérdezgettem mivel mindig nagyon elszomorodott mikor erről kérdeztem.

- De képtelen vagyok kordában tartani az erőmet. Ma is majdnem eltörtem a kocsiajtómat. – mondtam idegesen. Minden porcikám remegett, és igazából képtelen lettem volna megmondani, hogy miért is van bennem ez a hatalmas düh. Csak néztem magam elé és az összetört üvegszilánkokra majd rá a lányra. Annyira kiegyensúlyozottnak és felszabadultnak tűnt, hogy még ez is piszkálta a csőrömet.
A kérdésére csak megráztam a fejemet és levettem róla íriszeimet. Remegő kezemet néztem ahogy az ölemben pihennek és olyan volt mintha nem is hozzám tartoznának.
- Miféle átkot? Mivel jár ez az egész? Én… én ezt nem értem. – ráztam meg a fejemet. Nem akartam hinni neki, pedig valahol mélyen tudtam, hogy igazat mond de mégis annyira leheletlennek tűnt.

Csak mosolyogtam, mint a vadalma mikor megkérdezte, mikor is jártam arrafele.. hát erre most mi a jó eget válaszoljak, töprengtem. Ha elmondom az igazat, akkor holt'biztos, hogy gyanakodni fog.. hiszen nem lehet több húsznál.. mégis hol találkozhattunk? Mert az én elméletem nem lehet igaz.
- Öö.. olyasmi - feleltem kicsit bizonytalanul, egy erőltetett mosolyt villantva felé. - Meglehet, de elég fura, hogy nem emlékszem rád .. hiszen a memóriám eddig még szinte mindig felülmúlta önmagát - mutattam a fejemre hitetlenkedve. Valami itt még ködös. Csak nem tudom micsoda. Mert ha csak az arcát nézem, elég nyilvánvaló, hogy hasonlít a kisbabám apjára.. egy újabb kortyot húztam a poháramból, ezuttal a whiskysből, mivel ezek a gondolatok után muszáj volt innom valami erőset..

-Az első átváltozásod után a benned tomboló erő szépen lassan elül majd és utána már csak akkor hívod elő magadból amikor csak szeretnéd. Teljesen normális, hogy ingerült vagy és minden zavar. Ne a düh legyen az ami motivál! -mondtam teljes nyugodtsággal és egy halvány mosoly jelent meg az arcomon.
-Hunyd le a szemed és lélegezz szép lassan, ki és be! -tanácsoltam, mivel nekem is annak idején ezt ajánlotta Patrick és be is vált.
-Vérfarkas átok. A családod egy részében benne lapul, és vagy kiváltották, vagy nem..-sóhajtottam egyet és kiittam a maradék kólát is a poharamból. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz megértenie, de mégis jobb mintha egyszer csak váratlanul érné.
-Bár ez az átok kifejezés nem éppen találó. Itt vagyok én...én áldásnak tekintem. Erősebb lettem, ügyesebb és kitartóbb. Megváltoztatta az egész életemet. Azóta mióta kiváltottam az átkot végre teljes életet tudok élni és megtudok valósítani bármit amit csak akarok. Mostantól te is erősebb vagy mint egy átlag ember és ezt élvezned kéne. -billentettem oldalra a fejemet úgy nézve rá.
-De a farkasokon kívül még más természetfeletti lények is élnek a földön.-tettem még hozzá.

Figyeltem rá. Minden szavát szinte ittam. Nem akartam hinni neki de annyira hihetően adta elő, hogy teljes mértékben bele éltem magamat a mondataiba. Nem voltam egy naiv könnyen irányítható ember de most minden amit mondott az agyamba égett.
Megtettem amit mondott. Behunytam a szememet és megpróbáltam kizárni mindent. Az idegesítő csattogást a pult mögül, a kislány hangját az utcáról és csak a lélegzetemre figyeltem ahogy ki majd be áramlott a tüdőmbe. Vérfarkasok. Csak ez az egy szó járt a fejemben.
- És ez úgy működik, hogy csak teliholdkor változok át? És akkor mi történik? Megölök mindenkit aki az utamba kerül? - egy pillanat alatt romboltam le az előbb felépített nyugalmamat, ennyit a ki és be lélegzésről. Nem akarok megölni senkit. Elég volt az, hogy az a férfi is miattam halt meg és igen most már bebizonyosodott, hogy én voltam az aki megölte.
- Gyilkos vagyok. - passzíroztam ki az ajkaim között. Megtámasztottam fejemet és tenyerembe temettem arcomat, mikor kiejtette Jemina a száján, hogy mások is vannak a farkasokon kívül csak halkan morogtam egyet. Ez már nem érintett olyan hatalmas meglepetéssel anyám meséi után.
- Persze... vannak vámpírok meg boszorkányok akik csiribú-csiribá békává változtatnak. - mondtam kissé cinikusa.

Yvonne

Eleget tett a tanácsomnak és egy ideig úgy látszott, hogy használ is, egészen addig nem volt probléma amíg a következő kérdésével fel nem húzta magát.
-Igen megölsz mindenkit aki az utadba kerül. -mondtam ki konkrétan és ridegen. Nem fogom azzal áltatni, hogy egy tündérmese lesz az egész, mert az elején inkább lesz rémálom.
-De ezt könnyen lehet orvosolni. -böktem ki aztán- Leláncolod magad és akkor egy darabig nem is mész sehová. -vontam egyet a vállamon- Bár a láncok sem tartanak sokáig, de ez ellen semmit sem tehetsz. Évekbe is telhet mire épp ésszel tudsz gondolkozni farkasként és kontrollálni tudd magad. Még nekem sem megy tökéletesen. -vigyorodtam el. Mondjuk én sosem bántam ha ölök, számomra ez már természetes volt.
-Igen gyilkos vagy! Ezen nincs is mit szépíteni. Mostantól ez vagy te és ha tetszik ha nem ezt el kell fogadnod! -mondtam már szinte parancsolóan. Ha most berögződik benne az, hogy egy gyilkos akkor egész életében emiatt fog önmarcangolásba kezdeni.
-Nem ilyen egyszerű. -nevettem fel a kijelentésén- Könnyen a föld alatt végezheted ha gyengének mutatod magad és nem figyelsz...És egy jó tanács. A vérszívókkal ne barátkozz mert sosem szül jót! -váltottam komolyra a szót. Hamar alulról szagolhatja az ibolyát ha nem hallgat rám.
Rápillantottam az órámra és igen csak későre járt már és eléggé fáradt is voltam.
-Ha megbocsátasz én most megyek is. Ha kérdésed lenne itt a telefonszámom.-csúsztattam elé egy kis cetlit és felállva az asztaltól kiviharzottam a Grillből.

(folyt. valahol)

A lány nem volt valami meggyőző, egyre biztosabbá vált számomra, hogy az érzéseim tévesek voltak és mégsem ismerem. Már későre járt és már megittam pár pohár whisky-t, eléggé fáradt voltam és még azt sem tudtam, hol húzzam meg magam estére.
-Most mennem kell, remélem még találkozunk. mondtam neki mosolyogva kicsit fáradt tekintettel. Majd eszembe jutott, hogy miért is vagyok itt, holnap neki kell állnom farkasok után kutatni és minél hamarabb falkát alapítani. Elég nehéz dolgom lesz, mivel nem sok mindent tudok a farkasokról csak amit a lánytól hallottam és saját tapasztalataimat, elég új vagyok e téren, de minél hamarabb be szeretném teljesíteni bosszúmat.
-Szia. mondtam neki majd felkapta a táskám és elindultam szállást keresni.


[Folyt valahol]

Meglepődve kaptam fel a fejemet, mert nagyon is... érdekesnek találtam azt, amit mondott. Mi olyat tehet egy boszorkány, amiért elhagyják őket a szellemek? Talán... ellenük... vagy olyasmit segített valakinek, amit a boszorkányok már nem néznek jó szemmel?
- Hát... az erődet legalább meghagyták. Mert... a szellemek eléggé kegyetlen humorúak, már ahogy hallottam. - sóhajtottam morcosan.

-Igen...Az erőmet meghagyták, de egy sokkal fontosabb dolgot vettek el tőlem..-mondtam szinte már elcsukló hangon-Elvették az egyetlen embert aki a családomat jelentette..-sütöttem le a szemeimet.
-De..de ez nem is lényeges most. -ráztam meg a fejemet- Inkább avass be abba, hogy miért is alkalmaztad azt a bűbájt azon a két fiún! -vetettem fel új témaként hisz érdekelt, hogy mi ez az egész amit még nem is olyan régen említett.

Te jó ég, valami nagyon komoly dolog állhatott a háttérben, az el-elcsukló hangját hallva. Milyen... szerencsétlen lehet a sorsa... nagyon szomorú...
- Nem én alkalmaztam! - ráztam meg végül a fejemet, mikor úgy döntöttem, hogy nem fogom őt zaklatni az erejével kapcsolatban. Elmondja majd, ha szeretné.
- A nővérem tette, közel... hát, jó sok évvel ezelőtt. - ráztam meg a fejemet. - Hogy legyen valaki, aki megvéd. És ez a két srác... bonyolult. - legyintettem. - Tudod... ők... mindketten olyan különlegesek. Van bennük valami. - sóhajtottam.

Végighallgatva az ő történetét a kötelékes dologról, és, hogy arról, beszélt miszerint ebben a két fiúban van valami különleges, akarva akaratlanul is egy halványka mosoly jelent meg az arcomon. Legalább mellette van valaki aki segít neki. Mindig is irigykedtem az olyan emberekre akiknek megadatott a jó élet és egy vagy akár több társ is mellé. De nem is tudom...nekem jobb is így, túl egyhangú lenne az életem, ha minden rendben lenne körülöttem.
-Értem..-bólintottam- És miért akarod felbontani ezt a köteléket? - kérdeztem kíváncsian és belekortyoltam a kólámba.

- Mert szenvednek... énmiattam. A kötelék miatt nem tudnak elszakadni tőlem. Vagyis... ezt nem tudom elmagyarázni neked. Megérzik, hogy ha valami bajom esik, és... kényszernek érzik, hogy megkeressenek. Ők... vérfarkasok. - nyeltem egyet. - Eléggé... jók az ösztöneik, hát még egy ilyen kötelékkel. És meg akartam őket szabadítani ettől, de még fogalmam sincs, hogy mit csináltam. Nem sikerült, ez biztos. - ráztam a fejemet tanácstlan arccal.

Figyelmesen hallgattam kérdésemre a válaszát és kissé megdöbbentem és valami aggodalomféleség is kiülhetett az arcomra.
-És, hogy érzed? ...Menni fog egyedül? -kérdeztem elhalkuló hangon. Valahogy sejtettem, hogy mit érezhet, nem éppen kellemes dolog másoknak problémát okozni.
-Mert ha nem menne egyedül, akkor szívesen segítek...Csak szólj! -mondtam egy halványabb mosollyal az arcomon.

-Leláncolni? Mi vagyok én kutya? – kerekedett ki a szemem. Kezdtem magam iszonyatosan kellemetlenül érezni a bőrömben. Mintha nem is teljesen odavaló lettem volna. Ez az egész túl fura volt egyszerre. Ha csak apró lépésekben kaptam volna meg akkor talán nem érintett volna ennyire furán. Egyik nap az erő, másik nap a gyorsaság és így szépen lassan… de nem.
Csak csöndesen hallgattam a lányt és mikor kijelentette, hogy gyilkos vagyok lesápadtam. Arcomból kifutott az összes vér és csak néztem magam elé.
- És ölni fogok továbbra is… - suttogtam magam elé. Csak másodperceknek tűnt a bambulásom de lehet órákba is bele telt. Arra eszméltem fel, hogy a lány már nem ül előttem sőt a fél Grill kihalt és egy cetli virított előttem rajta egy telefonszámmal. Úgy éreztem erre még szükségem lesz. Tök mindegy mikor, de ez így egyszerre sok volt.

(folyt. valahol)