Elsie

Miért is lepődtem meg? Ki előtt titok már az, hogy ez a város a természetfelettiek paradicsoma?
- Vámpír vagyok.. - nyíltam meg felé, és elgyötörten pislogtam tekintetébe. - De nem bírom ezt az életmódot.. ezer éve akarok már tenni ellene valamit.. újra ember akarok lenni. De nem tudok.. a testvéreim nem akarják.. - ráztam a fejemet mint egy ártatlan kisgyerek.

Persze, miért is reménykedtem? Mi más lehetett volna? Pár napja vagyok még itt de máris a második vámpírba botlok bele. Nem nagyon érdekelt a hablaty, hogy ő nem akar az lenni ami. Vér tapadt a kezéhez és ez volt a lényeg. -Tudod..-kezdtem bele komoly arckifejezéssel..-...én meg vámpírvadász vagyok. -lőttem ki a karót a kabátom ujjából, de még nem belé, csak a kezembe fogtam egyszerűen, de mások számára nem feltűnően. Hisz ki akarna ennyi ember előtt feltűnést kelteni? -Mégpedig olyan aki nem kivételezik senkivel. Még veled se.-kacsintottam rá és közelebb toltam hozzá a karót.

A rendelése hallatán döbbentem néztem fel az arcára. - Hé, süket vagy? - szóltam rá dühösen. - Vagy csak simán makacs... - sziszegtem a fogaim közül. - De tudod mit, annyira nem is árt meg a pia - adtam fel, belemenve a játékba, majd amint a csapos letette elém a vodkámat, egyből le is húztam a pohár tartalmának a felét. - A szavai annyira feltüzeltek, hogy képes lettem volna ott helyben felpofozni. De nem, ne add meg neki azt az örömöt, hogy szenvedni láthat. - Ennyire könnyen feladod? - provokáltam. - Oké, benne vagyok - bólintottam. - Készülj fel, hosszú és fájdalmas halálod lesz - jelent meg a gunyoros mosoly az ajkamon.

Egy pillanat alatt képes volt meglepni engem... te jó ég! Egyből egy vámpírvadász... ez nem semmi.. sőt, nem lehet igaz! Ez már csak egy rossz tréfa lehet.. miért pont engem? Soha nem ártottam senkinek!
- Ne... ne csináld ezt.. jó? - néztem rá, és a karóra a kezében. - Egyszer öltem embert ezer éve.. azóta sem bántottam egyet sem. - ráztam a fejemet.

-Tudod elég nehéz megbízni egy vámpírban. -billentettem oldalra a fejemet egy halvány vigyorral az ajkaimon. -Nem szokásom megkegyelmezni senkinek..- néztem rá komoly arckifejezéssel.
-Az életedért cserébe segíts nekem. -ajánlottam fel neki ezt a lehetőséget, bár ha segített utána megkapja ami neki jár, persze nem jó értelemben, de ezt neki nem kell tudnia. A lényeg, hogy elérjem a célomat. Ha megölök egy ősit vele együtt hal a többi vámpír is akik tőlük származnak. -Gondolom tudod hol vannak az ősi vámpírok, nem? Azok közül is a leghatalmasabbra pályázom, aztán jöhet a többi. Mert ha őket megölöm, meghal a családom gyilkosa is. -vigyorodtam el ravaszul és becsúsztattam a karót a zsebembe. Még ha akart volna se lett volna választása, mert ha nem segít megölöm.

- Na azért - bólogattam szaporán, miközben mégiscsak elfogadta az italt. Nehéz lesz őt megtörnöm, az már biztos, de nem lehetetlen. A "megölésem" meg külön jó mulatság lesz. Főleg ha rájön, hogy engem nem olyan könnyű megölni, mint azt hiszi... - Szóval. Mit szólnál, ha mindezt lerendeznénk... Az utcán? Pontosabban a sikátorban. Megengedem, hogy hosszan, és fájdalmasan kínozz meg. Édes ízed nélkül életem mit sem ér - biggyesztettem le a számat sajnálkozóan.

Kezdtem nyugodt lenni, hogy íme megkapom az esélyt a további életre. Gyűlöltem ugyan így élni.. de meghalni sem akartam. Soha, ha rajtam múlik. Azt azért nem mondanám, hgy szeretem szenvedtetni magamat.

Hirtelen kaptam fel a fejemet. A szülei gyilkosát keresi.. ez is.. te jóságos ég, itt mindenkinek megölték valakijét a fajtámból? Ezért gyűlölöm őket.
- Nem segíthetek. - köszörültem meg a torkomat. - Az ősi vámpírok.. a testvéreim. - ejtettem ki a szavakat a számon lassan.

Válaszára meglepődve kaptam fel a fejemet. A testvérei? Na szép mondhatom.
-Szóval akkor te is ősi vagy. -vigyorodtam el majd gondolkodóba estem. -Mivel te utálod a vámpírletét sok hasznodat nem vehetem, mivel gondolom még senkit nem változtattál át, vagy ha igen akkor is csekélyke számban. Azzal meg semmire nem megyek. -forgattam meg szemeimet.
-Az erkölcsös ősi, aki nem adná fel a saját testvéreit. -nevettem el magam gúnyosabban- Egyszer úgyis meghalnak, épp úgy ahogy te is. Ebben nem akadályozhatod meg a sorsot. Már rég halottnak kéne lennetek. Pont úgy ahogy a többi fajtársatoknak is. -csaptam az asztalra.

A pia kezdett egy picit a fejembe szállni, talán túl gyorsan húztam le a második pohár tartalmát, de kit érdekel. Legalább lesz elég bátorságom lépni. Az ötlete hallatán elgondolkodtam. Jó ötlet lenne Vele együtt elhagyni a Grillt? Nem hinném, de most túl jó kedvem van, ahhoz hogy bármit is lemondjak. Csak kitalálok valamit, amivel sikerül kinyírnom.. hisz egyszer már sikerült végeznem egy fajtársával. - Hát legyen - mentem bele az ötletbe. - Ha már ennyire elment az életkedved... - nevettem fel.

(Park)

Megleptek a szavai... Nem. Nem leptek meg, hülyeséget beszélek. Mindig is tudtam, hogy Sarah valahogy más nekem. Sokkal.. közelibb volt régen is, mint bárki más az életben. Oké, Nevil-t ne számítsuk. Pláne mivel most a legszívesebben a fejét is letépném, deeee... Ha ő akkor nem ilyen ellenséges velem, vagy mondjuk úgy, nem áll folyton ellenem... nos ki tudja, hol a fenébe tartanánk már? Még ha van is egy kis defektje... - mosolyodtam el csak a bajszom alatt ahogy mondani szokás, mikor egy istenes hátba csapásra ébredtem. Na, igen. Ez Sarah...- nevettem fel és összekapva magam meg a gondolataimat én is gyorsabbra vettem.

A Grillbe benyitva a szokásos kép fogadott. Bár nem is tudom, nem vártam mást, a világ ugyanaz, csak már én látok másképp egyes dolgokat.

- Ott.. jó lesz? - mutattam egy nem is olyan távoli boksz felé. - Dobd le magad, én hozok valamit inni!- kacsintottam rá szemmel már a pultot célozgatva.

- Tökéletes - feleltem, és közben már el is indultam a boksz felé. - Várlak, mikor hozod a rendelést. Siess! - jegyeztem még meg, majd pár határozott lépés, és máris ott ültem, várva, mikor ül le velem szemben, vagy éppen mellém, hogy tovább beszéljük a dolgokat. Minden olyan más volt... A hangulat, az én hangulatom, az emberek. És én... olyan, mintha kicseréltek volna, mintha visszakaptam volna az emberi énem egy titkos, elfeledett részét. És most... nem akartam bántani senkit. Jöhetne ötmillió Emily, tízmillió gond, én nem fogok most kiakadni. Legalábbis remélem... Persze attól még továbbra is gyűlölöm az olyan dolgokat, mint a karácsony, de most már... van kit szeretnem. Ott van a bátyám, ott van Gabe, ott van ő... És talán... talán Leó. Ha elvállal a kisbabámmal együtt is, nem érdekelve, hogy valószínűleg nem az övé. Talán hazudnom kéne neki, de az hamar lelepleződhet.

Mmmm.. mint egy kifutófiú! - vigyorogtam az orrom alatt, de feldobva magam az egyik bárszékre már meg is könyököltem a pulton.

- Hé! Helló! - intettem oda az alig messzibe lévő csapos gyereket - Lesz egy üveg whisky, megeeeeegy... - gondolkodtam el vészterhesen - Legyen narancsé! - vágtam rá és már előre élveztem a tiltakozást. Na de ha gyerek, akkor gyerek! Felelősség. Úristen meg fogom szokni én ezt valaha? - ráztam meg még mindig vigyorogva a fejemet, csak beszorulva a saját gondolataim közé, amikor koppant is az üveg alja közvetlenül az orrom előtt. - Kösz! - vágtam oda a kölyöknek, és mutatva az asztalunk felé jeleztem, hogy írja az asztal számlájához. Ki tudja mi lesz még itt? Ünnnepelüüünk!

- Látom nagyon el vagy varázsolva. - koppantottam le a whiskisüveget az orra előtt, mire a két szeme is megvilágosodott. - Ez itt az enyém... - tettem hozzá próbálva elfojtani a vigyoromat - Ez meg a tiéd! - tettem le a jó adag öblös poharat az orra elé, és már szabadon engedve mindent leültem vele szemben. - A kajád is úton van. - pillantottam vissza a korábbi gyerek felé, akihez még félúton visszaszóltam. - Kismama... - ízlelgettem a szót, de még mindig képtelen voltam letörölni a vigyoromat.

Hamarosan meg is érkezett, kezében a jól bevált itallal... whisky. Persze csak magának... gondolom úgy gondolta, jelen pillanatban nem kéne alkoholosat innom. Van is benne valami, bár amikor belekortyoltam a narancslébe, kedvem lett volna azonnal kiköpni. Sőt... azt hiszem, nem túl diszkréten, de sikerült is az asztalra. Ennyit arról, hogy egy úrilány követi az illendőséget... Gyorsan fogtam inkább egy szalvétát, és rá sem nézve Gabe-re, aki valószínűleg jót vigyorgott a bajsza alatt, letöröltem, majd kidobtam az egyik kis kukába.
- Azt hiszem, ezt még szoknom kell - vigyorogtam, amikor visszaültem a helyemre. - Mármint... ha már tudod milyen - halkítottam le a hangomat, persze feleslegesen, mert a tudod milyen egyértelműen az emberit jelölte. - Az legyen kávé, vagy valami alkohol. Persze... azt hiszem, mostanában ideje lenne bepróbálkoznom mással is. Ezt megiszod? - kérdeztem angyali vigyorral az arcomon, és elé toltam az üdítőmet. - Nyugi. A nyál nem fertőz. Egyébként... mikor érkezik meg a kajám? - kérdeztem türelmetlenül. Azt hiszem, mázli, hogy tudok uralkodni az arckifejezéseimen, különben felvenném azt a klasszikus éhes pozíciót, ami a vámpírokat jellemzi. Még akkor is, ha nem vért iszom.

Láttam rajta, hogy a pia igencsak kezdet megártani neki. Hm... ilyen helyzetben valószínűleg nem fog már nnait gondolkodni, hogy eljusson a tudatáig, egy vámpír sem akar meghalni. Kivéve persze Finnt, de hát ő sosem volt normális, mindig is anya meg apa kedvence volt.
- Kérlek, Lorelai, kérlek! Vess véget ennek az értelmetlen életemnek! - esdekeltem, és már fel is álltam, hogy elinduljak az utca felé. Búcsúzóul odadobtam egy ötvendolcsist a csaposnak, amit minden bizonnyal soknak talált, majd intettem a kis tündérkémnek, hogy kövessen.

[Hotel-Christian szobája]

Nehéz volt... megszokni ezt a roncsköteget a seggem alatt, de vannak azok a dolgok amikért érdemes megszenvedni. Igaz.. az utóbbi időben nagyon is elkényelmesedtem, folyton csak az 5 csillagos szobák, a luxuskurvák, persze akik senkinek sem kellenek, akiket senki sem vár vissza, eleve így volt leboltolva, ennyi pénzzel már bármit megtehettem. Szerettem ezt az életet. Egyenesen imádtam... hogy bármit megtehetek, és már nem kell benyalnom, vagy megalázkodnom senkinek. Elég régóta...
Most viszont... újra itt az élet, itt egy lehetőség, mégpedig egy olyan, vissza nem térő esély, ami mindennél többet jelent. Rémálmaim megtestesítője! Azok a végtelenül kegyetlen, könyörtelen szemek, és az a régi érzés... ahogy hihetetlen, jeges félelmet keltenek... még mindig minden egyes szőrszál az égbe kiáltott a karomon.

- Mocskos ribanc... - sziszegtem a fogaim között, próbálván visszahűteni a véremet, amikor a visszapillantóban megláttam a saját, véreresbe torkolló szemeimet. Nem-nem-nem... Ennek nem most van itt az ideje. Még nem. - nyeltem nagyot, egy nagy fújtatás, és minden egy szemvillanás alatt került vissza a régi mederbe. Na! Még mindig mesteri vagyok - örültem magamnak visszatérve a régi emlékek, amikor még pillanatok alatt képes voltam rendezni a cél érdekében az érzéseimet. Hát akkor... felkészültem! - döntöttem el fejben és behajtva a belváros legbelső részébe megkerestem a legforgalmasabb helyet. Nem fog megártani egy kis terepszemle.

Mys-tic Grill! - szótagoltam fejben és ahogy elnéztem a hely elég népes forgatagnak örvendett. Este van. Ki-ki nyugalomban, de csak a mesében, az életben ilyenkor jön el a sötétség ideje!
Belépve a ajtón, szokásos kép fogadott. Mindenfelé emberek, büdösek és jószagúak is szép számmal, most mégsem az volt az elsődleges cél, hogy egyek. Na meg a másodlagos is könnyen háttérbe szorítható. Kell keresni egy helyet. Egy távolit, ahonnan a bejárat, és az egész terep szemmel bejárható, ahol nem zavar senki sem, ahol ha fülelek, egy-egy beszélgetésre ráhangolódva ezt-azt elcsípek és máris okosabb leszek. Rendben! - döntöttem el fejben és azonnal meg is céloztam egy távoli, valamivel eldugottabb sarkot.

A hely... mondhatom, hogy csendes volt. Már ami azt illeti, nem voltak olyan beszélgetések ahonnan érdemleges információ jutott volna birtokomba, az meg, hogy ki-kivel-kit csalt meg, na meg kinél jön vagy a huszadik gyerek több volt mint ami engem érdekelni volt képes. Nyílt az ajtó... csukódott az ajtó. Újabb és újabb emberek, én mégis csak figyeltem. Egyetlen pohár víz mellett, a jóóó katona akár órákig is képes mozdulatlanul ülni egy helyben miközben kiélezett figyelemmel tartja szemmel az eseményeket. Ekkor volt egy hang ami megcsapta a fülemet. Ismerős volt... de mint kiderült vak lárma csak egy igazán mutatós fél szőke akinek látványára egy pillanat alatt megnyaltam a számat, de a szórakozás még várhat. Kell itt lennie még valaminek...

Nehéz volt visszafogni a vigyoromat azt a képet látva, ahogy a tekintete a narancslevet kerülgette. Oké, én se innám meg... - nevettem fel fejben, deee... akkor nevettem csak igazán, amikor egy fintorgó korty után az egész ott végezte az asztalon!

- Komolyan mondom, te nem vagy tiszta! - nevettem még mindig és ha most csak azt nézem, hogy is beszélek egy... "kismamával" le kell szögezzem, ez az egész most nem játszott szerepet. Most csak ő volt ott! A fejemben. A régi emlékek, ééés... még mindig nehéz volt visszafogni a röhögésemet mikor visszatért az eltávolító hadműveletből.

- Naaaa! Azért ennyire nem lehet rossz. - vigyorogtam az orrom alatt, peeerszeee, nem biztos hogy én magam azt a lónyálat meginnám, deee... aztán valamit hablatyolni kezdett, vagy inkább ferdíteni és eltartott egy ideig amíg sikerült megértenem. Hát persze! Vámpííírok... - fintorogtam el, de ez a része már egyáltalán nem neki szólt. Ő valahogy... már egészen más helyen szerepelt. Valahol a kettő között.

- Na neeeee.. ne-ne-ne-ne-ne! - tiltakoztam aztán kézzel lábbal mikor elém tolta azt a vacakot - Sarah, most komolyan meg akarsz mérgezni? - vágtam riadt szemeket, egyértelművé téve, hogy nem, nem a nyálára gondolok. Azt hiszem azzal semmi gond. Talán még lecsókolni is sikerült egyszer... régen... még anno segg részegen, vagy legalábbis rémlik valami ilyesmi. Persze tovább sohasem engedett. Arra azért biztos emlékeznék...

- A kajád viszont már csak percek kérdése.- tévedt tekintetem a pult mögött álló fickó irányába - Legalábbis remélem... - méregettem. Már csak az hiányozna, hogy itt, kitörjön és azonnal vérengzeni kezdjen.

Nagyot horkantottam a szavai hallatán. Na persze, jó duma, de kit érdekel? Nem mulasztom el az alkalmat, naná, hogy élek vele. Csak abban reménykedek, hogy sikerül majd annyira legyengítenem, hogy utána ne legyen már ereje rám támadni. - Tökmindegy - vontam vállat, majd nagyot néztem, mikor tényleg felállt. Én is felálltam, majd követtem kifelé, miközben gyorsan leellenőriztem a vámpírellenes tartalékomat, hogy nehogy későn döbbenjek rá, hogy pl nincs nálam pl verbéna, vagy nitrát. Pimasz mosollyal az ajkamon hagytam el a Grillt, közben azon töprengve, hogyan is kínozhatnám meg a legfájdalmasabban..

Folyt. köv: Mystic Falls utcái

Elsie

Körülnéztem. Kezdtek sokan lenni. Nem tetszett ez nekem. Főleg a sok vámpr között nem akartam ezt vitatni.. mert ehhez friss levegő kell.
- Mit szólnál, ha ezt máshol fejeznénk be? Nem öllek meg,cserébe azt kérem, hogy te se tedd. Beszéljük meg. - néztem rá kérlelve.

Valahogy most nem tudtam vigyorogni..De sebaj nélküle is elérem a célom.
Amikor kijelentette, hogy nem öl meg akarva akaratlanul is elröhögtem magamat. Majd pont egy olyan vámpír ölne meg aki már évek óta nem öl embert.
-Hát jó. És hová szándékozol menni? -hagytam abba a röhögést úgy nézve rá kérdően.

- Tudom - vigyorogtam teljes nyugodtsággal, miközben a tekintetemmel őt fürkésztem. Sok dolog jutott eszembe róla... Rengeteg közös élmény, amikre mindig örömmel gondoltam vissza. Legalább... Nem, ez hülyeség. Amíg valahol a jó öreg Francisco és Mystic Falls között éldegéltem, valahol New Yorkban, igyekeztem kizárni őt a fejemből, ami nagyjából sikerült is... Nagyjából. Mivel elméletileg csak barátok voltunk, így sokkal könnyebben is, mint egyébként. Ám ott van az az ominózus este, amiről azóta sem tettem említést. Minek tettem volna, ha csak egy csók volt, ami akkor történt, amikor mindketten (pontosabban inkább ő) hullarészeg volt, szóval valószínűleg már el is felejtette, azzal együtt, hogy viszonoztam a dolgot.
- Nem, nem akarlak megölni - ráztam meg a fejemet. - Inkább kóstold csak meg! Ennél az egydolcsis pia is jobb - fintorogtam, és egy kicsit még közelebb toltam hozzá. Na, nem mintha olyan sokat ittam volna. Sőt, az elmúlt egy évben alig tudom megszámolni az ujjaimon, hogy hányszor ettem emberi ételt. Jó, a kettőnek nem kell összefüggenie, de azért mégis.. Nem mindegy, hogy a pia mellé eszel-e valamit. Nem sokkal ez után a gondolatmenetem után már meg is kaptam a jó nagy tál hamburgeremet. Úgy tűnik, Gabe figyelt a rendelésre, mivel extra adag marhahús volt benne. Persze az már más kérdés, hogy kénytelen voltam ráförmedni a pincérre, amiért véletlenül neki akarták adni az én kajámat... Persze egy kicsivel kevesebbet is evett, mint én.
- A kis diétás - céloztam arra, hogy korábban alig láthatott engem csipegetni pár falatot. - most rengeteget eszik - nevettem el magamat, majd el is kezdtem elpusztítani azt a jelentős adag ennivalót.

[Park]

Sétálva jöttem ide. Egyre hidegebb volt,de belépve a helyre,rögtön megcsapott a meleg. A bárpulthoz sétáltam majd "felugrottam" egy székre.
-Egy whiskyt. -böktem ki,pár másodperc gondolkozás után. Miután a csapos kihozta,rögtön legyűrtem,és mutattam hogy jöhet a következő kör.

(M.F. utcái)

Egy ideig bóklásztam az utcákon majd a tekintetembe ütközött egy felirat "Grill".. Bementem.. Végül is mit veszíthetek? Az ég világon semmit, ami volt már az sincs.
Egy szórakozóhely volt tele emberekkel és egyebekkel. Ahogy beljebb sétáltam egy ismerős illat vagy inkább szag csapta meg az orromat, majd lassan meg is pillantottam őt..Katie-t...
Vegyes érzelmek kavarogtak bennem de leginkább gyűlöletet éreztem iránta.
De sebaj én jól fogok szórakozni. Mögé lépdeltem észrevétlenül, majd a nyakához hajoltam.
-Helló gyönyörűm!-súgtam a nyakára gúnnyal a hangomban. Az biztos, hogy egy kellemetlen meglepetés leszek számára.

Már éppen a harmadik pohárral húztam le,amikor a hátam mögött megszólalt egy ismerős hang,amit eleinte fel sem ismertem. Már készültem a nyakára vetni magam,és elharapni az ütőerét,amiért megijesztett,de amint hátrafordultam,egy pillanatra megállt bennem az ütő. Ez meg mit keres itt? Mi a szar van ma? Egy nagyot pislantottam,hogy megbizonyosodjak,nem az alkohol hatására képzelődöm,de mikor másodszorra is megláttam az arcot,végre megszólaltam.
-Te meg mit keresel itt? -kérdeztem összeszűkült szemekkel,leszállva a székről és Alec elé lépve.

Ahogy sejtettem....A szemének is alig akart hinni amit nem is csodálok ha valaki meg van arról bizonyosodva, hogy egy koporsóban rohadok.
-Befejezem azt amit miattad nem tudtam. Vagy nem rémlik, hogy évszázadokig egy koporsóban rohadtam miattad?-mondtam szarkazmussal, majd egy gúnyos vigyor ült ki az arcomra.
-Tudod nem éppen kellemes dolog 500 év után arra ébredni, hogy az egész világ a feje tetejére állt. Bele kell rázódni. De amint látom te mit sem változtál...-köszörültem meg a torkom-...előnyödre.-tettem még hozzá egy apróbb beszólásképpen. Be kell hozni a lemaradást.

Elsie

- Ahol békés a levegő. - válaszoltam ennyivel nagyot nyelve, majd megindultam és megragadtam Elsie karját. - Nem bántlak, ezt te is tudod. Hát ideje bíznod egy vámpírban. - néztem mélyen a tekintetébe.

- Park -