Alec

-Azóta annyi minden történt,szinte már el is felejtettem. -vontam vállat,miközben mutattam a csaposnak hogy jöhet a következő kör. Most már tényleg rám fér.
-Csak haladtam a korral. -válaszoltam szárazon.
-De mégis mikor kerültél ki a koporsóból? -húztam fel a szemöldököm majd egy nagy kortyot lehúztam az italomból.

Szavaira elnevettem magam. -Lehet, hogy te elfelejtetted, de én nem. - mondtam közömbös arckifejezéssel és én is a csapos felé fordultam.
-Nekem is egyet!-néztem rá határozottan, majd Katie felé fordultam ismét.
-Ma. -válaszoltam röviden de ugyanakkor lényegre törően.
-És most, csak, hogy tudd, nem fogsz eltenni láb alól. Előbb én foglak téged.-kacsintottam rá és egy gúnyos mosoly ült ki az arcomra.

-Akkor elég gyorsan felruháztad magad. -mértem végig.
-Mégis ki adott pénzt ilyen ruhákra? -húztam fel a szemöldökömet.
-Te? Ugyan! Biztos nem fogsz.. -nevettem fel halkan,majd az egyik kezemmel végigsimítottam az arcán.
-Nem leszel képes rá. -bólogattam,miközben halvány mosolyt intéztem fel.

Valahonnan

Ki kellett végre mozdulnom otthonról. Végül is a terhesség nem azt jelenti, hogy hónapokig a lakásodban kell ücsörögnöd. Itt a Grillben nem leinni fogom magam, miért is tenném? A picinek sem jó, nekem se... hülyeség az egész.
Leültem az egyik asztalhoz és rendeltem magamnak egy üdítőt.

-Igyekeztem.-vigyorogtam továbbra is.
-Ó, hát annak a boszorkánynak köszönhetem aki kiszabadított. -mondtam mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna.
Amikor végig simított az arcomon a keze után kaptam. 500 éve erre még vevő lettem volna, de most nem hatott meg.
-Meglehet...-vontam vállat-..De az is, hogy képes leszek rá és a saját korlátaimat levetkőzve fogok neked betenni. -toltam lefelé a kezét és elengedtem.

-Ribanc. -motyogtam az orrom alatt, olyan halkan, hogy ne hallja.
-Ugyaan! -biggyesztettem le az alsó ajkamat,mikor elengedte a kezemet,majd vigyorra gördült a szám a szavai hallatán.
-Kétlem,drágám.. -sóhajtottam sajnálatot színlelve. -De nem leszel képes keresztbe tenni nekem. -vontam meg a vállam,majd újra felültem a székre. Eközben gonosz kis mosoly húzódott az arcomra és a piámba kortyoltam.

Bár hallottam a szavaimra a válaszát miszerint "Ribanc" az a boszorkány aki kiengedett, de figyelmen kívül hagytam.
-Úgy gondolod? Mert akkor nagyon tévedsz gyönyörűm. -mondtam gúnyosan és én is leültem a pult elé és a kért italomat egy húzásra legördítettem a torkomon.
-Igazad van..Régen nem lettem volna képes rá...De most minden további nélkül. -vigyorogtam rá.

-Oké,oké! Győzködj csak..-rántottam egyet a vállamon.
-De engem nem lehet legyőzni. -hajoltam egész közel hozzá.
-Főleg hogy egyik feled utál a másik meg imád. -húztam mosolyra a számat,úgy közvetlen előtte,majd végül visszaültem a helyemre.

-Nem állt szándékomban győzködni. Ezek tények. -mondtam komoly arckifejezéssel és a csaposra néztem, hogy hozhatja a következő kört.
-Te csak azt hiszed..Volt időm kiismerni téged, akár még egész közelről is.-húzódott gúnyos vigyorra a szám, ezzel a régi időkre célozva amikor még csak egy kalandnak indult az egész azóta is bánom..
-Hát...ebben van némi igazság, de inkább utálatot érzek irántad. Én akkor szerettem beléd amikor még ember voltál, nem pedig vámpír. -forgattam meg a szemeimet és lassan meg is kaptam a kért italomat amit kortyolgatni kezdtem miközben Katie tekintetét fürkésztem.

Megforgattam a szemem a kijelentésére.
-Ember vámpír.. Annyi a különbség a mostani és a régi énem között,hogy akkor sültkrumplit ettem,most vért iszok. -vontam vállat vigyorogva,és milyen igazam volt...
-Semmit sem változtam azóta. És mint megtudtam,előnyömre. -mosolyodtam el,miközben feltűnően fürkészni kezdte az arcomat.

-Lehet neked csak ilyen egyszerű az egész, de kívülálló szemmel egész másképp látnád az egészet. -vontam vállat és a poharam maradék tartalmát is lehúztam.
-Na meg kétlem, hogy emberként megölted volna a családom nagy részét. Vagy netán tévedek?-kérdeztem felvont szemöldökkel, de közömbös hangon mintha nem is izgatott volna a családom halála, pedig ez nem így volt.
Bármennyire is utáltam jó volt látni ahogy mosolygott, régi képek ugrottak be a múltról, a kettőnk múltjáról.

-Hát akkor sajnálom,nekem ilyen egyszerű. -vontam ismét vállat.
-Óó igen! Az elég nagy ballépés volt,de már nem tudom visszacsinálni. -húztam oldalra a számot,és tényleg így is gondoltam amiket mondtam.
-Amúgy sem az én hibám hogy vámpír lettem! De mit ne mondjak.. Nem bántam meg. -húztam ismét mosolyra a számat.

Úgy nézett ki nem hátrál meg. De mit is vártam? Ő Sarah! Az önfejűség mintaképe, habáááár.. azt nem mondanám, hogy nem volt jogos akár egyszer is a követelése, deee… hát valahogy eszemben sem volt még csak belenyalni sem abba a vacakba. Csak szuggeráltam. Mármint nem őt, hanem azt a sárga löttyöt. Mi legyen? – fordult meg egyszer vagy kétszer halvány árnyékként a fejemben, mire gondoltam egyet és… Nem, nem gondolkoztam. Ez lehet az egyetlen magyarázat. Már a pohárba kapaszkodtam, emeltem a számhoz, és egyetlen hajtással gurítottam le az egészet az üres poharat visszakoppantva az asztalon.

- Látod?? Élek! – tettem fel a kérdést, vagy inkább a megállapítást cinikusan, de nem esküszöm meg rá, hogy közben sikerült letörölni a képemről a fintoromat. – De ez tényleg pocsék! – nevettem el aztán vele együtt az egészet.

A vigyorom még mindig ott feszített, mikor megérkezve a kaja, Sarah, most sem hazudtolta meg önmagát, bááár.. az tény hogy eddig enni még sohasem láttam – hogy ez egyszerűen nem tűnt fel az évek alatt! – de arra már volt példa, hogy betört egy-két orrot a közelben, csak mert lefikázták az ivási teljesítményét. Naaaa.. hát nem sokan voltak a bárban akik képesek voltak őt padlóra inni! – nevettem fel megint a fejemben megjelenő régi emlékre, amikor most se hagyta ki, hogy beszóljon.

- Diétás… - mosolyogtam fel megismételve a korábbi szavait – Hát akkor… - öntötte közben a kezem pohárba az üveget – Az új.. életre! – emeltem meg az italt, mindvégig a szemeibe nézve, és még mindig ott feszítve a mosoly az arcomon gurítottam le. Unokaöcsém lesz! Még mindig hihetetlen!

Órák teltek el. Napok? Sose figyeltem az elmúló perceket, ha örökké élsz, plusz még résen is vagy, mindezek jelentéktelenek. Ezernyi duruzsolás vonult át a fejemen, mint egy gép, csak kiszűrve azokat a szavakat amik érdekesek lehetnek, kifejezések, információ, bármi ami előrébb vihet, de egyetlen helyen sem hangzott el a név. Egy idő után… már megfordult az is a fejemben, hogy talán rossz helyre jöttem. Talán nem is ez az a város, vagy csak annak a mocskos nyomozónak nem is annyira fontos a lánya élete, amikor megcsapott egy hang. Egyetlen hang, az is csak felszínes, de mégis egy hang volt: Sarah… - játszott még vissza újra és újra a fülemben, csak úgy, mint egy visszahallgatott lemez. Persze még az én időmben… De aztán meg is jelent szemem előtt az a szempár. Az a könyörtelen és jeges, és igen, ahogy a szemem kutatott a fergetegben, a hang forrását keresve meg is találtam egy arcot. AZT… az arcot! Azt amire a vérem szemvillanás alatt forrni kezdett, a szemem vörösleni, fejemben az erek… úgy éreztem felrobbanok! Csak egy pillanat lenne... Csak egyetlen villanás! Ugrok… talált.. vége! Mégsem tettem. Hiába volt, hogy az ujjak látható görcsbe feszültek a kezemben, nem.. tettem. Semmit. Csak ültem ott, az a ribancot figyelve és próbáltam elővenni a régi eszemet. Ott van az még. Ott kell lennie! Ahol régen. AHOGY.. régen.

Eltartott egy ideig amíg képes voltam lenyelni a dühömet. Ahogy a lehetőséget is, hogy mi lenne ha! Ha csak egy pillanat erejéig engednék a kísértésnek, nem érdekelne senki és semmi, ugranék, és törném ki a nyakát a mocskos büdös rüfkének és… vége. De ez nem adott volna elégtételt. Nem! Annyi év után. Elégtételt a szenvedésnek, az érzésnek, a hiánynak, anyám gyönyörű, védelmező szemének, és nagyanyáménak, ahogy ott látom a szemeiben, kész, vége. Lemondott rólam. Egy életre. Talán pont ezért volt, hogy megöltem. De ő tett ilyenné! Egy szörnyeteggé! Olyan szörnyeteggé mint ő maga, egy könyörtelen és gyilkos teremtménnyé, akinek lételeme a pusztítás, a szenvedés, a kínlódás, és a fájdalom, csakis ő tett ezzé... Miatta volt, hogy… élveztem.

Nem mondom, hogy hirtelen felindulás, mert ez már sokkal inkább volt egy régi, megszokott és bevált terv következménye. Miután felálltam, csordultig ittam a vizet, majd visszatéve az asztalra a poharat indultam meg az irány felé. A lány felé. Minden a legtökéletesebb rendben.

- Üdvözletem. – álltam meg kettejük előtt, ahogy egy szakadt képű fickóval üldögélt éppen. – Megbocsássanak a zavarásért, de… - pillantott angyali ártatlansággal csengő hangom a lány felé – nem találkoztunk mi már valahol? – kérdeztem enyhén összehúzott szemekkel. – Különben eszemben sem lenne megzavarni, tényleg… - nevettem el kínosan - csak ott ülök már egy ideje – mutattam az előző, korábbi irányba – és azon tanakodom, hogy Önt már valahonnan ismerem. – tértem vissza végül is a korábbi fordulóra.

- Ja, és bocs! Martin vagyok! – nyújtottam felé kedvesen kezet – Martin Scott. – villantottam a legmázosabb bizalomkeltő mosolyomat.

-Ebben az egyben igazad van...-sóhajtottam-...Nem tudod visszacsinálni.-tettem hozzá és vontam egyet a vállamon. Láttam rajta, hogy komolyan is gondolja amit mondott és ez elgondolkodtatott egy pillanatra.
Következő mondatát inkább figyelmen kívül hagytam mivel hidegen hagyott az, hogy vámpír lett és nem is bánja.

/Valahonnan/ (JASMINE)

A Grill felé vettem az irányt, és gondoltam betérek egy két Whiskeyre. Be is ültem, és rendeltem is magamnak, egy nagy pohárral, aztán gondolkozni kezdtem..

Egy ideig még megvoltam, de utána meguntam az egyedüllétet és társaságot kerestem. Egy pasit pillantottam meg, aki az előbb érkezhetett, mert most kérte ki az italát. Odasétáltam hozzá, majd megálltam előtte. - Nem zavar, ha leülök melléd? - kérdeztem őt, egy halvány mosoly kíséretében. Remélem nem egy vadbarmot vagy egy gyilkost fogtam ki, de azt úgy is megérzem.

Bólogatva helyeseltem a válaszára,és láttam hogy megenyhülni kész,ezért elhatároztam,hogy mivel úgyis utál,újra magamba bolondítom,ha bírom,így még egy ellenségtől megszabadulok és addig is lesz még egy "hódolóm". Így a céljaim egyáltalán nem rosszak,de nem is túl jók,viszont nem lehet sejteni a dolgokat... Közelebb hajoltam hozzá.
-Még mindig ennyire haragszol rám? -suttogtam a füleihez,majd halvány mosoly ült ki az arcomra.
-Pedig már megbántam.. -folytattam,magamból megpróbálva az összes őszinteséget kicsikarni.
-És tudom hogy még érzel irántam valamit... -fejeztem be,kacér mosollyal a számon majd a szemeibe néztem,hátha válaszol.

Közelebb hajolt hozzám és sejtettem, hogy mit akar elérni, de nem...nem enyhülhetek meg, legalábbis most nem..
-Igen..Mi mást vártál a történtek után??-kérdeztem rideg arckifejezéssel.
-Na persze.-jegyeztem meg egész halkan alig hallhatóan. Majd pont ő lesz az aki bármit is megbán.
-Talán, de az utálatom akkor is kikapcsolja minden irántad érzett érzelmemet. -vontam vállat nemes egyszerűséggel.

Úgy néz ki,nehezebb lesz, mint gondoltam... A székkel is közelebb mentem hozzá,hogy ne kelljen mindig hajolgassak ide-oda,mert már kezdem unni.
-Tényleg! -mentegetőztem,és talán most az egyszer komolyan is gondoltam,tényleg megbántam amit tettem. De az igazi énem mentségére szóljon,hogy nem túlzottan foglalkoztat már a dolog,bár tényleg nem volt jó ötlet lemészárolni a fél családját,akármilyen kezdő vámpír is voltam. Mostmár szarom le. A tény,a lényeg,hogy megbántam.
-És,hogy tudnám kikapcsolni azt az utálatot? -kérdeztem, majd keresztbe tettem a lábam,és rákönyököltem hogy jobban lássam az arcát. Halvány mosoly ült ki az arcomra.
-Mert szeretném kikapcsolni.. -mondtam a lehető legnagyobb őszinteséggel és mosollyal az arcomon. Elég nekem egyenlőre Leah,aki ki akar nyírni... Amúgy is,azzal a ribanccal még nem végeztem..

Láttam rajta, hogy komolyan gondolja azt, hogy sajnálja a történteket. Bármennyire is megakartam neki bocsájtani nem lehetett.....nem és nem...
Közelebb csúszott hozzám a székkel és úgy nézett rám, még mindig ugyanazzal a "megbántam mindent" tekintettel.
-Hogy aztán megint eltűnj az életemből? Vagy esetleg eltegyél láb alól megint? -kérdeztem felvont szemöldökkel és elfordultam tőle.

-Eltenni láb alól? -húztam föl a szemöldökömet én is. Láttam rajta,hogy már nem sokáig bírja,viszont ez lesz az utolsó próbálkozásom. Nem nyűglődöm vele többet,ha most nem enyhül meg.
-Azt nem. -vontam meg a vállam,őszintén kijelentve. Sok hasznom nem lenne belőle,ha megint "kinyírnám" és újra feléledne. Na akkor már nem lenne megbocsátás. Szerintem akkor helyben megpróbálna megfojtani,ami már más hogy nem sikerülne neki.. Az arcáért nyúltam hogy visszafordítsam felém,mert utálok úgy beszélni hogy közben nem látom az illető arcát. Amint felém fordult,kérdőn pislogva néztem rá,a halvány mosoly még mindig ott ült az arcom szélén.

Nem bírtam már tovább, de nem akartam megenyhülni ezért se szó se beszéd felálltam a pulttól és az italom árát a csapos elé vágtam.
-Ha akarsz valamit a Hotelban megtalálsz. Addig is készülj, mert érhetnek még meglepetések. -mondtam hideg arckifejezéssel és kiviharzottam a Grill-ből egyenesen a modern kori vakvilágba megkeresni az említett Hotelt ahol meghúzhatom magam.

[folyt. Ott]

Már majdnem megvolt,de végül legyőzte saját magát is. Ahogyan felállt,nevetve dőltem hátra a székben.
-Ugyan,ne légy nevetséges! -vigyorogtam.
-Nem vagy képes ártani nekem. -fordultam a távozni készülő fiú felé. Amikor lelépett a csapos felé hajultam.
-Az én italom-italaim a ház ajándéka. -néztem mélyen a szemébe,és kértem még egy kört.

Gabe, Em
- Az új életre - motyogtam én is, miután lenyeltem a számban lévő falatot, majd megemeltem az egyik karomat. Azt hiszem, ha valaki most figyelne engem, soha nem mondaná meg, hogy valaha úrinő voltam. Igaz, hogy nem beszéltem teli szájjal, de attól függetlenül túl gyorsan pusztítottam - mellőzve a kést és a villát. Épp bele akartam kezdeni az igazi fiatalkorom, meg az emberségem furcsaságainak ecsetelésébe, amikor váratlanul egy fickó termett ott mellettünk. Furcsa volt, főleg azon kérdése, ami arra vonatkozott, találkoztunk-e már valahol.
- Sarah Lestwick - fogadtam el a kinyújtott karját, hogy kezet rázzak vele. Nem volt túl nagy hiba, mert így rá figyeltem egy pillanatra, ami alatt sikerült megállapítanom, hogy ő is egy vámpír. Éljenek az ötszáz éve szüntelenül munkálkodó ösztönök! Igen ám, csakhogy Gabe egy vérfarkas, vagyis... A legtöbb vámpír utálja őket, és fordítva, mostanra pedig egészen biztos, hogy ő is rájött már, hogy micsoda is ez a Martin Scott. - Ülj csak le, kedves Martin - mutattam a székre, ami kellő távolságra volt mindkettőnktől. Hülye azért nem vagyok, nem fogok egyből a nyakába ugrani, pontosan azért, mert fajtársam, és alapszabály, hogy bennük nem lehet megbízni. - Hosszú ideje élek már ezen a Földön, szóval előfordulhat, hogy már találkoztunk - vontam vállat, miközben a szemem sarkából aggódva figyeltem a barátomat. A fickó vajon miért nem szúrja ki, hogy egy ellenséggel van dolga? Egy darabig törtem ezen a fejemet, aztán viszonylag gyorsan beugrott a válasz, mely szerint én sem szúrtam ki valami oknál fogva, a pasas meg fiatalabb is nálam.