Már szinte nem voltam magamnál én sem... a szemembe csorgó verejték elvette a látásomat, az egyesülés pedig az eszemet. Csak azt éreztem, hogy nyakamba temeti a fejét, majd remegni kezdett a teste, és élvezett... olyan hosszan, hogy azt hittem, elalél a karjaimban. És mikor belemart a fenekembe, én sem tudtam már visszatartani magam, egy hörgéssel követtem őt a felhők fölé, és meg kellett támaszkodnom egy kézzel a falban, mert féltem, a lábaim nem bírnák el kettőnk súlyát.
- Egek - préseltem ki magamból egy apró szócskát, és úgy lihegtem, mint egy kivénhedt vadászkutya, majd rávigyorogtam Tatiára. - Imádom a tüzes énedet, szerelmem.

Egyre csak gyorsított és gyorsított a mozgásán, amikor pedig ismét az érzékeny pontomat kezdte le ingerelni azt hittem, hogy végem van. Méghogy a vámpírléttel felfokozódnak az érzelmek... egy fenét! Most, emberként mindent intenzívebben éreztem, bár ez talán csupán azért volt, mert ő természetfeletti volt,a legősibb hibrid, én pedig... egy halandó. Ő most különlegesebb volt nálam és ez lehetett rám ekkora hatással. Imádtam ezt érezni... kissé kiszolgáltatott és elnyomó érzés volt, de nagyon jó.
Arra eszméltem fel, hogy a hátam a falnak csapódott. Lábaimat szorosan Klaus csípője köré fontam, mintha soha nem akarnám őt elengedni, kezeim a hátába kapaszkodtak, az egyik viszont lecsúszott a fenekére és abba mart bele. Nagyobb és mélyebb sóhajok hagyták el a számat, mélyebb levegőket kellett vennem, hogy ne fulladjak meg és Klaus nyakába temettem az arcomat amikor a testem megadta magát a kéjnek, megfeszült és átléptem a gyönyör kapuját.

Csak vigyorogtam egyet válaszképpen, bár ő ezt nem látta. Azt viszont érezhette, hogy gyorsítottam a mozgásomon, és ekkor már lejjebb vándoroltak a kezeim... egészen addig, míg érzékeny pontját meg nem találtam, és egyszerre benne mozogva, és őt simogatva juttattam a gyönyörhöz egyre közelebb.
Az amúgy is párás helyiségben szinte patakokban ömlött rólam a víz, levegőért kapkodtam, és a közelgő mámor egyre sűrűbben simított végig a gerincemen.
- Várj - húztam ki magam mégis belőle. Aztán egy szemvillanás alatt kiugrottam vele a kádból, és már csak arra eszmélt, hogy háta a hideg, csempézett falat éri... lábai a csípőmre fonódtak, így merültem vissza belé, és azt akartam, hogy így érjen minket a beteljesülés.

Nem kellett sokat várnom, hatalmas sóhaj szaladt ki a számon, amikor megéreztem őt magamban. Nem finoman csinálta, éppen ellenkezőleg... de elvette az eszem a mozgásával. Be kellett vallanom, hogy ez is hiányzott, azokra az időkre emlékeztetett, amikor valamilyen okból kifolyólag mindig háborút indítottam ellene, csakhogy végül minden egyes alkalommal szex lett a vége.
- Miért félnék? Nem vagyok az a fajta. - Nyögtem és erősebben kellett megkapaszkodnom a kád szélében, mert az az érzése, amit okozott... te jó ég! Már most tudtam, ha ezt így folytatja, akkor nálam hamar be fog köszönteni a gyönyör.

Engedelmesen tette, amit mondtam, és magam is talpra álltam mögötte, hogy a következő pillanatban megfogjam csípőjét, és egyetlen mozdulattal húzzam őt magamra.
- Itt van a hibrided... - nyögtem fel az érzéstől, aztán nagyot nyeltem, és kemény lökésekkel kezdtem mozogni benne, ügyelve rá míg így is, hogy gyönyört okozzak neki, és ne fájdalmat.
- Ne félj.... - lihegtem. - Nagyon jó lesz - nyúltam aztán előre, hogy melleit a kezembe fogva ott is simogatni kezdjem.

Már alig vártam a pillanatot, hogy magamba fogadhassam, ám megszólalt és ettől mosoly ült ki a számra. A hangja heves volt, parancsoló és... normális esetben egyáltalán nem hallgattam volna rá, de most mindenfajta visszabeszélés és vonakodás nélkül tettem meg, amire utasított, hiszen most mindkettőnk érdekében ez állt.
- Itt is van... a kedvenc hibridem. - Suttogtam ravaszul, mivel láttam az arcán, hallottam a hangján és éreztem a tettein, hogy most bizony a hibriddel lesz doglom... és egyáltalán nem is bántam.

- Nehogy azt hidd, hogy magamnak akarom befejezni - súgtam, és szorosan átöleltem, mikor melleit a mellkasomnak nyomta, és néha ingerlően mozdult felém egyet a csípőjével.
- Kelj fel - mondtam, és ez a hang már a parancsoláshoz szokott hibrid hangja volt a számból. - Támaszkodj a kád szélére... gyorsan - lihegtem, és most tényleg azt éreztem, ha nem teszi meg amit mondok, erővel fogok neki esni.

Azt hittem, hogy megőrülök a simogatásától és attól, hogy az egyik ujja beljebb is merészkedett az eddigieknél. És még ő fogja elveszíteni a fejét? Talán már nem voltam vámpír, de a vérmérsékletemet nem tudta elvenni tőlem a gyógyír, ezzel pedig Klaus is tisztában volt, hiszen látszott az arcán, hogy direkt húzza az agyam. Oké, megérdemeltem, mert én is ezt csináltam vele, de kezdtem kicsit türelmetlen lenni. Vágytam rá.. nagyon.
- Rám már nincs is szükséged? - Pillantottam a víz alá, amikor észrevettem, hogy mit művel. - Nem baj, azért próbálkozok. - Motyogtam és még közelebb húzódtam hozzá, olyannyira, hogy a mellkasom teljesen az övének simuljon, így kezdtem el szenvedélyesen és vadul falni az ajkait, néha-néha felé mozdítva a csípőmet.

- Talán ellenedre van az ilyen játék? - kérdeztem csendesen, de kezem mozgása egy pillanatra sem állt meg, sőt... egyik ujjammal lassan elkezdtem felfedezni teste belsejét, és élveztem a hangot, ami önkéntelenül is kiszakadt belőle.
- Ha akarod, abbahagyom - húztam ezúttal én az ő agyát, majd elengedtem, és hogy végképp bepörgessem, saját magam kezdtem simogatni a víz alatt, és elvigyorodtam ahogy láttam, hogy szeme mohón issza a látványt.

- Csak vicceltem. Kíváncsi voltam az arcodra. - Vallottam be vigyorogva, de abban a pillanatban, hogy Klaus ujjai rátaláltak testem legérzékenyebb pontjára ez a vigyor kissé lefagyott az arcomról és másmilyen formát öltött. Összepréseltem az ajkaimat a hirtelen jött, ám jóleső érzéstől és kissé megszorítottam Klaus vállát.
- Szóval most így játszunk... - Motyogtam már vággyal telve, de ezután rögtön Klaus nyakába hajoltam, hogy telehintsem a bőrét csókokkal, egyik kezem pedig a hátára, másik viszont a csípőjére siklott, hogy ott simogassam.

Kissé csodálkozva néztem Tatiára, mikor ujjaival már a mellkasomat cirógatta.
- De azt mondtad, hogy.... - akadt bennem a szó, mikor az ajkamra tapadt, és egy csókkal elhallgattatott. - Hát, így tényleg el fogom veszíteni a fejem - közöltem, mikor elváltam tőle, aztán nem teketóriáztam, egy mozdulattal nyúltam be a víz felszíne alá, hogy szinte azonnal megtaláljam érzékeny pontját. Most gyors akartam lenni, tüzes, és heves...

Kissé eltátottam a számat, amikor lefejtette az ujjaimat magáról, de elmosolyodtam a szavai hallatán. Szóval még mindig itt tartunk. Majdnem el is nevettem magam, de sikerült visszafogni a kacajomat. Nem baj, könnyen lehet orvosolni ezt a tüzes problémát, úgyhogy nem hagytam magam, kezem feljebb csúszott egészen Klaus mellkasáig, szemeimmel pedig követtem az ujjaim útját.
- Szeretem, ha elveszted a fejed. - Suttogtam a fülébe, aztán két kezem közé fogtam az arcát és csókolni kezdtem az ajkait úgy, hogy rájöhessen, hogy én is akarom azt, amit ő.

- Elvek.... - morogtam egy apró legyintéssel. Az életből - vagy az élet minőségéből - elvi kérdést csinálni az én szememben őrültségnek számított. De még végig sem tudtam gondolni ezt rendesen, mert Tatia közelebb húzódott, és mikor végigsimított a lábamon, hogy a végén rátaláljon valami másra, összerezzentem.
- Ne... - ráztam a fejem, és lefejtettem magamról az ujjait. - Ne játssz a tűzzel, ha utána nem akarod eloltani a lángokat - mondtam kissé zordan. - Nem fogok neked esni, mert figyelembe veszem, hogy te nem akarod. De ha még egyszer most hozzám érsz, el fogom veszteni a fejem. És azt nem biztos, hogy meg fogod köszönni.

- Ez elvi kérdés. Nem értheted. - Mondtam csak ennyit. Megvoltak az okaim arra, hogy miért nem akarok gyenge kis újszülött lenni... nem fogom még egyszer előadni a történetet, hogy félek attól, hogy nem kapom vissza önmagam. Már unalmas lenne.
Összevont szemöldökkel néztem rá, miközben még közelebb húzódtam hozzá. - Valami baj van? - Kérdeztem az arckifejezését látva. Határozottan nem olyan volt, mint az előbb. Végigsimítottam kezemmel a térdétől a combjáig, ám amikor kissé feljebb vándoroltak az ujjaim, elmosolyodtam. - Itt határozottan nincsen baj. - Néztem a szemeibe kis pimaszsággal.

- Ha reggelig sem lesz változás, együtt elmegyünk - biztosítottam Tatiát, majd némileg hezitálva ugyan, de rábólintottam a szavaira. - Nem értem, miért ne én változtathatnálak át, de ha így döntesz, elfogadom. Ne aggódj. Anyám tudott a gyógyírról, nyilván tudja azt is, van-e ellenszere, és mi az. Nem lesz semmi baj - nyugtattam mindkettőnket, miközben egy keserves sóhajtást préseltem vissza magamba. Valahogy nem reagált - vagy nem akart reagálni arra a mondatomra, hogy ma már csak alvás lesz. Pedig reménykedtem az ellenkezőjében... Hiszen a puszta látványától is majd' szétrobban a testem. Még jó, hogy nem látni a fürdőhab alá...

- Talán menni fog. - Mosolyodtam el végül. Szeretem Klaust, de hirtelen felrémlett előttem a hasonmásom képe. Ha ő, a megtestesült szent és jóság is képes volt elcsábulni, akkor velem mi lesz? Ki kell zárnom ezeket a gondolatokat a fejemből,mert azt akartam, hogy most működjön közöttünk a dolog... igen, ez a fontos.
A vállaimra pillantottam, amikor Klaus mosni kezdte azokat. - Ha holnap reggelre sem lesz változás, akkor felkeresem. Valamit biztosan tud mondani, hogy mi történik velem. Az lenne a legjobb, ha tenni is tudna valamit ellene. - Mondtam reménykedve, majd félve néztem Klaus-ra. - Nem akarok ember maradni és mindent meg fogok tenni, hogy visszaváltozzak vámpírrá anélkül, hogy neked kellene átváltoztatnod. Remélem, hogy ezt megérted.

- Tudod, ez olyan dolog, ami oda-vissza működik - mondtam. - Ha neked sem lesz senkid, akkor nem lesz nekem sem. Ez így tisztességes, nem? Talán azért nem is működött ez köztünk mostanában úgy igazán, mert mindketten magunkat szerettük jobban a másiknál. Most próbáljuk meg fordítva - javasoltam mosolyogva, aztán megfogtam a fürdőszivacsot, rácsorgattam valami illatos masszát, és lágy mozdulatokkal mosni kezdtem Tatia vállait.
- És mi legyen anyámmal? Fel akarod keresni holnap? - tettem fel a kérdést. - Mivel ma estére már csak az alvás van hátra, és elég gyorsan itt lesz a reggel.

Kíváncsian vártam, hogy vajon mi fog ebből kisülni és igazából olyasvalamit mondott, amire lehetett számítani... azt kérte, hogy legyek hűséges. Azt hiszem, hogy pár pillanatig még levegőt sem vettem, pislogni sem pislogtam, hiszen le kellett játszanom magamban néhány dolgot. Én... ezer éve voltam utoljára nagyjából hűséges, azóta nem. Az már nem én voltam és nem tudtam, hogy menne-e... képes lennék-e jó kislány lenni? Adjam fel az eddigi elveimet? De hát akkor... teljesen elvesztem azt, aki voltam és aki vagyok...
- Én... - Nyögtem, majd nagyot nyeltem, aztán mély levegőt vettem. Próba szerencse. - Megpróbálhatom. - Mondtam végül. - Persze csak akkor, ha neked sem lesz senki, egyetlen névtelen nő sem rajtam kívül. - Tettem hozzá rögtön. Nem fogok belehalni ebbe és így talán még működhetne is a kapcsolatom Klaus-szal...

Elnevettem magam. Úgy látszik, ismeri önmagát, ráadásul magából indul ki.
- Nincs ebben semmi sunyiság - válaszoltam. - Csak egy feltétel. Addig, míg együtt vagy velem, csak velem légy. Nincs Curtis, nincs Oliver, sem bármely másik, névtelen fickó. Ugyanúgy, ahogy nekem sem lesz sem Erin, sem Elena, sem pedig Mila. Mit mondasz? Képes vagy ezt betartani? Jobb, ha most tisztázzuk, mit várjunk el a másiktól - gondolkodtam hangosan, és vártam a választ. Most majd kiderül, kit is szeret Tatia igazán. Önmagát, és az élet élvezetét, vagy engem szeret annyira, hogy képes legyen lemondani más férfiak fejének elcsavarásáról.

Kissé megnyugtatott, amit mondott, de addig biztosan nem leszek teljesen jól, amíg nem változok vissza... vagy amíg utána nem járok, hogy mi is történik velem. Már három napja ember voltam és nagyon nem tetszett. Önmagamat akartam, vissza szerettem volna kapni a létezésem értelmét, a vámpírságot. De újszülöttként mi értelme lenne? Az talán még szánalmasabb, mint az emberi lét... az én varázsom abban rejlett, hogy az egyik legidősebb és legerősebb vámpír voltam a földön, nem egy kezdő szerencsétlen, aki még enni sem tud rendesen. Mint egy kisbaba.
- Nem tetszik ez a nézés. Nagyon sunyi, ez pedig az én szokásom. - Állapítottam meg összeszűkült szemekkel, amikor Klaus-ra néztem. - És mégis mit kérnél cserébe?

- Mi lenne? - kérdeztem. - Semmi a világon. Akkor is szép leszel, és okos, és akkor is szeretni foglak. Nem változik meg semmi. De ha akarod... még mindig előtted áll a választás, hogy újra a halhatatlan létet választod. És ha majd így döntesz, segítek neked - mondtam bátorítóan. - Legalábbis abban, hogy szebben, nyugodtabban, és kényelmesebben történjen meg, mint első alkalommal. A döntés a te kezedben lesz - dőltem hátra kényelmesen. - De kérek tőled valamit cserébe - húztam kissé össze a szemöldökömet. - Ez is rajtad múlik, hogy teljesíted-e.

- El kell ismerni, az jó móka volt. - Vontam meg a vállam. Na igen, sokan ostobának és bolondnak tartottak azért, mert magam mögött hagytam a szép életemet, az állítólag tökéletes házasságomat és a családomat. Én is hülyének éreztem magam, mégis megtettem... és milyen jól döntöttem! Néhány kivétellel persze, de azt hiszem, hogy semmit nem csinálnék vissza. Ha nem azt tettem volna, amit akkor... nem lennék itt, hanem egy kriptában porladtam volna el. Szép kilátások.
- Nekem mindkettő tetszik. Felváltva. - Vigyorodtam el, ahogy Klaus a nyakamba harapott, de a következő szavai hallatán nyelnem kellett egyet. - Örülök, hogy ezt gondolod. De... mi lesz akkor, ha nem változom vissza? - Kérdeztem aggódva kissé.

- Te sosem leszel gyenge - mondtam félrebillentett fejjel. - Egyszerűen nem vagy az a típus. Ezer éve sem voltál az. Aki képes háta mögött hagyni mindent, és fejest ugrani az ismeretlenbe, az nem gyáva, és nem gyenge. Pedig akkor is ember voltál - tettem hozzá, és rámosolyogtam, ahogy közelebb csúszott hozzám.
- Úgy látszik, mi a végletek emberi vagyunk. Vagy ütjük-verjük egymást, vagy óvjuk a széltől is. Választhatsz, melyik tetszik jobban - haraptam a nyakába vigyorogva, maj felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézzek.
- Furán érzem magam melletted. Azt hiszem, a nagy hibridnek ezt az arcát senki nem láthatta még, csak te. Egyedül akkor tudok ilyen lenni, ha veled vagyok. Képzeld csak magad elé... te és én. A világ csúcsán. Mi leszünk a király, és a királynő.

- Ahogy akarod. - Vált szélesebbé a mosolyom és nem kellett többet kérlelnie, készségesen megszabadítottam a nadrágjától és az alsójától, amikor pedig beszállt a kádba, én magam is megszabadultam a fehérneműimtől. Az biztos, hogy ezek most feleslegesek voltak.
Felnevettem, ahogy beültetett a kádba és jólesően merültem el a forró vízben. Olyan volt, mintha minden egyes sejtemet megérintette volna a víz, elmondhatatlanul jó érzés volt. Csak Klaus szavai hallatán nyitottam ki az egyébként lehunyt szavaimat és nagyot nyeltem.
- Nem kell úgy bánnod velem, mint egy porcelánbabával. - Néztem rá és a fülem mögé tűrtem pár kósza hajtincset. - Még mindig ugyanaz vagyok, aki voltam,, csupán... jelenleg nem vagyok hallhatatlan vámpír. Nem akarom gyengének érezni magam. - Vallottam be sóhajtva még egyet, aztán elhúzódtam Klaustól, hogy odacsúszhassak hozzá.

- A nagy erejű hibridnek most meg kell tanulnia kissé uralkodni magán - ismertem be, és néztem, ahogy Tatia ujjai végigsimították a mellkasomat.
- Vetkőztess le te - jegyeztem meg pimasz vigyorral, és hagytam, hogy lehámozza rólam a még rajtam lévő ruhákat. Akkor beálltam a kellemesen forró vízbe, és úgy emeltem őt magam mellé, mint a pelyhet.
- Ne mondd, hogy nem kapsz teljes körű kiszolgálást - mondtam miközben leültettem, és lábát az ölembe véve finom mozdulatokkal simogatni kezdtem. - Te most ember vagy. Törékenyebb, és esendőbb. Az én dolgom pedig az, hogy figyeljek és vigyázzak rád. Nem sokan mondhatják el, hogy a legerősebb hibrid az inasuk, érezd hát megtisztelve magad - vigyorogtam.