- Örülök, hogy tetszik. - Vigyorodtam el és jólesően hümmögtem egyet, amikor kezei rám kulcsolódtak és csókjait éreztem a vállamon, de pár pillanattal később kicsit jobban éreztem a szorítását. Nem voltam hozzászokva ehhez, ezer éve alig adódott alkalom, amikor úgymond fájt valami... egyáltalán nem volt vészes, csak sokkalta másabb és talán ezért éreztem meg jobban.
- Nincs semmi baj. - Nyeltem egyet és szembe fordultam vele. - Te vagy a nagy erejű hibrid. Nekem is hozzá kell szoknom, hogy jelenleg sebezhetőbb vagyok. - Sóhajtottam egyet keservesen, de utána megcsóváltam a fejem. Most nem akartam ilyenekre gondolni.
Végigsimítottam Klaus mellkasán, ujjaim egészen a nadrágja gombjáig csúsztak és ki is pattintottam a gombot a helyéről. - Ideje levetkőznöd, mert elhűl a víz.

Szinte a lélegzet is bennem akadt látva Tatia vetkőzős showműsorát, egészen addig, míg fehérneműben nem állt előttem.
- Igen - motyogtam. - Igy már sokkal, de sokkal jobb - termettem hirtelen a háta mögött, ahogy lehajolt, és hozzászorítottam csípőmet az övéhez.
- Gyönyörű vagy - suttogtam, és két karjánál fogva kissé feljebb húztam, hogy végigcsókolhassam a vállát és a lapockáját. - Olyan gyönyörű, hogy ahányszor látlak, mindig megkívánlak - szívtam be bőre illatát, és csak ekkor tudatosult, hogy kissé túlságosan is erősre sikerült a szorításom.
- Oh... sajnálom - néztem kissé bűnbánóan a vörös foltokat rajta, mikor elengedtem. - Még hozzá kell szoknom, hogy vigyázzak az erőmmel.

Bólintottam, miközben észrevettem, hogy a pára már elég szépen beterítette a helyiséget a forró víz hatására és a fürdősó illata is elkezdett terjengeni a levegőben. Mélyet szippantottam az illatból, ami a kedvencem volt. Klaus-nak igaza volt. A kunyhóban is szép és jó volt az élet, de azért ez teljesen más. Sokkal megszokottabb és kényelmesebb.
- Legalább volt lehetőségünk hozzászokni a kényelemhez. - Motyogtam, majd elmosolyodtam Klaus szavain. Méghogy nem ruhában szoktak fürdeni.. csak nem? Ez tényleg így lenne.
Szembefordultam vele és ekkor láttam, hogy ő már megszabadult a felsőjétől. Gyorsan végigfuttattam rajta a tekintetemet egy elismerő pillantással, aztán lassan lehúztam magamról a saját felsőmet, ezzel végezvén pedig ugyanolyan lassan kigomboltam a nadrágomat és kibújtam belőle, hogy fehérneműben álljak előtte. - Így már jobb? - Vontam fel a szemöldököm és a csaphoz hajoltam elzárni a vizet.

Csendesen néztem Tatia ténykedését, és a kérdésére megráztam a fejem.
- Esküszöm, nem tudnám megmondani - ráncoltam a szemöldökömet. - De úgy rémlik, hogy nem - dobtam le magamról a felsőmet, majd lehajoltam, és belelógattam a kezem az illatos anyagokkal teli vízbe.
- Hiába, a tényeket el kell ismerni. Ezer év alatt úgy hozzászoktunk a kényelemhez, hogy hiába a szép emlékek, az a kis erdei kunyhó már barbárnak tűnik a szemünkben - mondtam elégedetten, majd végigmértem Tatiát.
- Nem akarsz vetkőzni? - kérdeztem apró mosollyal. - Általában nem ruhában szokás fürödni.

Konyha

Amikor beléptünk a szobámba, az volt az első gondolatom, hogy mennyire hiányzott ez is! Nem gondoltam volna, hogy visszavágyok ide, miután leléptem. Azt terveztem, hogy soha többé nem teszem be a lábam Mystic Fallsba, erre megint itt vagyok, méghozzá Klaus-szal. Ha valamiről, akkor erről álmodni sem mertem volna.
A fürdő felé vettem az irányt, hogy megengedjem a kádba a vizet, de előtte még fürdősót tettem bele, hogy az illat és a hab is adott legyen. - Jártál te már itt egyáltalán? - Fordultam hátra Klaus-hoz. Valahogy nem rémlett, hogy a fürdőmben álldogált volna valamikor is.

A Grill parkolója

Hatalmas lendülettel léptem be az ajtón, hogy rögtön a fürdőbe lépjek és nagyot fújtatva pillantsam meg a tükörképem. Szó mi szó, az a golyó kicsit rontott az összképen, ezért nagy levegőt vettem és valószínűsítve, hogy így kicsivel már könnyebb dolgom lesz elkezdtem kiszedni a homlokomból azt a bigyót. Nem kellett sok, bár nem voltam orvos, kiszedtem a golyót és a mosdókagylóba ejtettem. A sebem pillanatok alatt beforrt, a bőröm a homlokomon is selymes lett, már csak az maradt hátra, hogy letöröljem az odaragadt vért. Megfogtam egy törölközőt és megszabadítottam a bőrömet a vörös anyagtól. Utáltam látni a saját véremet... emlékeztetett rá, hogy én is sebezhető vagyok.
Ez a gondolat úgy kapott el, mint a villám. Mély levegőt vettem, de ez sem nyugtatott meg, mert a következő pillanatban mindent lesöpörtem a fürdőszobapolcról. A napok, hetek, hónapok óta felgyülemlett feszültség most tört utat belőlem és nem számított, hogy kikapcsoltam az érzelmeimet, ezt nem lehetett megakadályozni. Ha éreznék, akkor több minden tombolna bennem: megbántottság, fájdalom, szeretethiány és a többi. Ám így megelégedtem azzal, hogy hallgattam az üvegek csörömpölésének hangját, aztán lehunytam a szemeimet. Újabb nagy levegőt vettem és kisétáltam a szobába.
Körbehordoztam a tekintetem a szobán és rájöttem, hogy semmi sincs itt, ami fontos lenne számomra. Mégis mi lenne? A festmények? A tükör? A szekrény? Az ágy? Az asztal? A doboz, amiben az ékszereim hevertek? Nem, egyik sem...
A nyakamhoz kaptam, ahhoz az apró lánchoz, amelyet anno Klaustól kaptam. A vörös rubin azóta a nyakamban lógott, mióta azt hittem, hogy a dolgok rendeződtek köztünk. Tévedtem, mint már megannyi alkalommal. Hogy ki volt a hibás? Nem tudom... nagyban hozzájárult a bizonytalanságom, ami nem volt alaptalan. De miért gondolkozok ilyeneken? Nem éri meg.
Inkább fogtam magam és a szekrényhez sétáltam. Elővettem a bőröndjeimet és pakolni kezdtem. Mindent beleraktam abba a két táskába, amit magammal akartam vinni. Azt mondtam, hogy nem fogok menekülni... és nem is teszem, de mennem kell. El kell tűnnöm innen. Ez a kisváros túl sok volt nekem, még így, érzelmek nélkül is fájó itt lenni.
Behúztam a cipzárt a bőröndökön, újabb pillantásokat vetettem a szoba berendezésére, majd hátat fordítottam mindennek és kisétáltam. Üzenetet nem hagytam... egyedül éltem itt, senki nem járt ide. Maximum Mikael látogathatna meg, hogy levadásszon. Az utóbbi beszélgetésünk után Mila valószínűleg nem nagyon akar velem egy légtérbe kerülni, a lányomra szintén nem számíthattam, Klaus pedig... benne nincs annyi, hogy felkeressen és mondjuk beszélni akarjon velem. Éppen ezért döntöttem a távozás mellett. Talán örökre.

Párizs

A délelőtt eseménytelenül telt, vadászgattam egy kicsit, aztán visszajöttem a házamba, hogy eltöltsem az időt. Ám ahogy egyre közeledett az este és lement a nap, egyre jobban éreztem, hogy ki kell mozdulnom. Mennem kellett valahová, tennem kellett valamit, mindegy, hogy mit. Éppen ezért átöltöztem és elindultam a Grill felé. Hátha ott nem olyan unalmas az élet, mint itt.

Grill

Mikaelson-villa

Lassan sétáltam fel a lépcsőkön, nem siettem sehová. Ez a nap eléggé kikészíthetett volna, ám teljesen nyugodtan sétáltam be a szobámba, ahol leszórtam magamról a ruhákat, hogy egy kényelmesebb topba és rövidnadrágba bújjak, ezzel egyetemben pedig be is feküdjek az ágyamba. Az elmúlt hónapokkal ellentétben nem kezdtem el bámulni a plafont, nem gondolkoztam dolgokon, még azon sem, amiket fél füllel hallottam, miután elhagytam az Eredetiek nappaliját. Hogy ez is egyfajta menekülés... persze, hogy az, csak nem tényleges. Ez viszont bőven elég volt.
Lehunytam a szemeimet és hagytam, hogy magával ragadjon az álom. Nem is kellett sok, pár perc múlva már békésen aludtam.

Lezárt kripta

Kész megkönnyebbülés volt belépni a házamba. Nem gondoltam volna, hogy valaha jó érzéssel fog eltölteni, ha átlépem az akkori házam küszöbét, de most ezt megcáfoltam. A kripta után mindennek tudtam örülni.
Első dolgok volt, hogy levegyem magamról a báli ruhát és beálljak a zuhany alá. A forró víz felfrissített, alig akartam kimászni a zuhany alól, szükségem volt már az effajta lazításra. Megmostam a hajamat, majd kikászálódva megtörölköztem és a hajamat is megszárítottam, utána pedig átsétáltam a gardróbba és felöltöztem. Rövidnadrág, top, magassarkú, a hajam hullámosa omlott a vállamra és készen is voltam. Utána kellett járnom valaminek.

Mikaelson villa ;; Pince

Amikor kinyitottam a szememet hunyorogva érzékeltem, hogy a nap nagyon jó kedvében van és emiatt ezerrel világítja befelé a szobámat. Az oldalamra fordultam, de ekkorra már minden álom eltűnt a szememből és nem tudtam visszasüllyedni az édes öntudatlanság állapotába. Pedig milyen jó volt...gondolatok és álmok nélkül pihenhettem néhány órát, most viszont kénytelen vagyok kikászálódni az ágyból. Rájöttem, hogy a mai nap a bál napja, így kénytelen-kelletlen sóhajtottam egyet és nagy nehezen kimásztam a takaró alól.
Tettem egy gyors kitérőt a konyhába, hogy kb. fél liter kávéval térjek vissza a szobámba. Bár nem voltam ember, hogy szükségem legyen az effajta ébresztőre, mégis jólesett a forró koffeinbomba. A tegnapi rossz érzésem nem múlt el, biztos voltam benne, hogy valami nem úgy fog alakulni a bálon, ahogy én szeretném. Én magam is egy ilyen bálon jelentem meg a város közönsége előtt, tehát a városlakók valószínűleg azt az eseményt sem tartották és tartják a mai napig jónak és szerencsésnek.
Néhány óra hossza múlva, amikor már úgy láttam, hogy itt az ideje elkezdeni készülődni, kivettem a ruhámat a szekrényből és az ágyra fektettem. A fürdőbe mentem, letusoltam, a hosszú hajamat pedig egy kontyszerűségbe tűztem úgy, hogy egy-két vékony tincset szabadon hagytam. Elkészítettem a sminkemet, amely gyönyörűen kiemelte a mélybarna szemeimet és miután végeztem elmosolyodtam. Ez van, még mindig tökéletesen szép vagyok. A hasonmásaim örülhetnek, hogy rám hasonlítanak.
Visszasétáltam a szobába, de még nem vettem fel a ruhámat, hanem leültem az ágy szélére. Furcsán éreztem magam... nem fizikálisan, hanem belül, a szívemben és a lelkemben. Hiányzott valami... vagyis inkább valaki. Csak most jöttem rá, hogy mennyire rossz volt tegnap, amikor Curtis kisétált a vendégszoba ajtaján... soha nem hittem volna, hogy ez fogom érezni vele kapcsolatban és most mégis... másrészről viszont kezdtem boldog lenni, hogy Klaus-szal rendeződni látszanak a dolgaink. Azt hiszem, hogy mindjárt szétrobban a fejem ezektől a gondolatoktól.
Mire feleszméltem már vészesen közeledett az öt óra, így nem volt más hátra, minthogy belebújjak a ruhámba és a cipőmbe, aztán megnézzem magam a tükörben. Elégedett voltam a végeredménnyel, utolsó simításként fülbevalót raktam a fülembe és abban a pillanatban, ahogy az apró gyémánt megcsillant a fülcimpámon, meghallottam az ismerős kocsi hangját.

A birtok és az előcsarnok

Birtok és előszoba

Felsétáltam a lépcsőn, de ezt a pár másodperces folyamatot körülbelül egy órásnak éreztem. Olyan volt, mintha csak vonszoltam volna magam. A ház csendes volt, még attól is csendesebb, mint amikor egy éve beköltöztem. Miért baj ez? Egyáltalán nem kellett volna ezzel foglalkoznom.
Benyitottam a hálómba. Azóta nem jártam itt, mióta szétvertem a berendezést. Curtis-szel akartam visszaköltözni ide, de már erre sem fog sor kerülni. Most jöttem rá, hogy ezt eléggé elcsesztem.
Ám miközben leöltöztem eszembe jutott Klaus és ennek hatására elmosolyodtam, ugyanakkor hatalmas bűntudat keletkezett bennem. Erin halott, én pedig azzal a férfival vagyok, akit szeretett? Az mindegy, hogy én is szerettem őt... ettől függetlenül rosszul voltam magamtól és ez volt az, ami a legjobban megrémisztett. Egyre többet és többet érzek. Nem szabad... Oliver is megmondta, hogy nem tehetem.
Befeküdtem az ágyamba, magamra húztam a takarót és hiába voltam fáradt egy ideig még a plafont bámultam, hosszú idő után nyomott el az álom.

Hallottam az ajtó csukódását és sóhajtottam egyet. Lezuhanyoztam, megtörölköztem és miután a hajamat is megtöröltem, valamint felvettem az alváshoz használatos rövidnadrágot és topot, belenéztem a tükörbe. Furcsa érzésem támadt, csak bámultam a tükörképemet és egyszer csak egy hirtelen mozdulattal betörtem azt. Nem magam ellen szólt ez a mozdulat, hanem… ki kellett adnom magamból a még mindig bennem tomboló dühöt. Így nem álltam meg a tükörnél, hanem mindent lesöpörtem a fürdőszoba polcáról, letörtem a törölközőtartót, nem kíméltem a zuhanyzó üvegét sem, de még mindig nem voltam megelégedve. Kirántottam az ajtót és mindent, ami a kezembe került a falhoz vágtam, hogy darabjaira törve essen szét. Nem számított, hogy mi volt az, olyan erőt éreztem magamban, mint még sohasem. Csak akkor álltam meg, amikor már az ágykeret, a szekrénysor,a fotelek és minden egyéb más teljesen felismerhetetlenségig rombolódott és ekkor is csak azért hagytam abba, mert már nem volt mit tönkretennem. Nagy levegőket vettem, de már nem volt mit tenni, így szinte önkívületi állapotba kerülve ültem le a kandalló elé, hogy a tüzet bámuljam. De legalább kiadtam magamból, ami bennem volt.

***

Reggel arra ébredtem, hogy valami miatt nem fekszem kényelmesen. Ahogy kinyitottam a szemeimet rögtön rájöttem, hogy ez azért történhetett, mivel a padlón aludtam el. Hogy mikor? Arra nem emlékeztem. Egyszer csak biztosan koppant a fejem a szőnyegen és onnantól képszakadás. Sebaj, legalább pihentem egy kicsit. Azt hiszem.
Talpra álltam és végigszemléltem a szobát, vagyis inkább a maradványait. Hatalmas pusztítást vittem véghez az éjjel, nem is emlékeztem arra, hogy a saját házamban mikor vertem szét ennyire a berendezést. Mindenesetre átlépkedtem a törött fadarabokat és a fürdőszobából kijutott összemorzsolt tükröt, hogy a gardróbba menjek. Ez volt a szobámnak az a része, ami épségben maradt, így legalább fel tudtam öltözni. Világos farmert vettem fel egy sötétszürke felsővel és magassarkú, majdnem térdig érő bőrcsizmával, leakasztottam a vállfáról egy fekete kabátot is. Itt is volt egy tükör, így sóhajtva belenéztem és beletúrtam a most laza hullámokban a vállamra omló hajamba. Mintha csak a külső tulajdonságaim is azt akarnák, hogy legyek olyan, mint amikor idejöttem.

Utcák

Egy alig hallható sóhaj szaladt ki a számon, mikor becsukódott mögötte az ajtó. Nem tápláltam a saját magam javára sok reményt. Ezer év az ezer év. Curtis, te ide kevés vagy. De legyen, nekem ebbe nincs beleszólásom. A természet... rendje.
Hátat fordítottam a szobának és kisétáltam, megcélozva egy másik szobát.

(Folyt. ott)

Hálásan néztem rá, hogy nem hagy magamra, mivel úgy éreztem, hogy az elkövetkezendő napokban nagyon is kell majd nekem ő és a társasága. Ha már egyszer idejött, akkor meg miért is tűnjön el?
Lehunytam a szemeimet, amikor megcsókolt és kissé bizonytalanul csókoltam vissza, de azért...élveztem. - Pihenni szeretnék. - Suttogtam, amikor elszakadtam tőle és azzal az előbbi mosollyal fordultam meg és indultam a fürdőszobámba. - Holnap találkozunk. - Fordultam még hátra, hogy pár pillanatig még láthassam, de aztán becsuktam magam mögött a fürdőszoba ajtaját és megnyitottam a zuhany csapját.

Odalépett elém, valami leírhatatlan mosollyal az arcán, és úgy éreztem, menten meg kell csókolnom.
- Nem is akarok elmenni... de ha a vendégszobába át kell mennem, akkor is... - hajoltam oda egy szempillantás alatt, és nem érdekelve, hogy a szája éppen a whiskyt adta át nekem, tüzes szenvedéllyel csókoltam meg. Jó éjt 'puszi'.

Kissé meglepődtem azon, amit mondott, bár azt nem tudom, hogy miért. Talán most nem voltam a legjobb társaság, így lehet, hogy meg is változott a véleménye azzal kapcsolatban, hogy jól érzi magát mellettem. És jobban belegondolva eléggé érdekes dolog volt, hogy rázúdítottam szinte minden, amit az elmúlt órákban éreztem.
- Én nem vagyok részeg, csak... közel állok hozzá. - Vontam én magam is vállat már egy halvány, alig látható mosollyal, mégis ő volt az, aki miatt ez a mosoly az arcomra kúszott. Hogy miért? Nem tudom. Valószínűleg köze van ahhoz, hogy én is élvezem a társaságát. - De nem akarom, hogy elmenj... - Léptem mellé, aztán pedig elé, hogy az arcára és a szemeibe nézhessek. - Én csak... egyedül szeretnék lenni egy kicsit. Azt hiszem, hogy szükségem van a magányra ma este. - Pislogtam rá és reméltem, hogy megérti, miről beszéltem. Éppen azért mondtam ezt, mert most nem vagyok jó beszélgetőpartner. - De ha gondolod, akkor felajánlhatom neked az egyik vendégszobámat. - Mosolyogtam rá kissé bátortalanul.

Elengedtem a vállát egy mély sóhaj kíséretében, és rántottam egyet a vállamon. - Mert nem volt máshová mennem. És melletted jól érzem magam. - mondtam teljesen közvetlenül, mintha a világ legtermészetesebb dolgairól tennék éppen vallomást, majd egy újabbat sóhajtottam és elléptem előle.
- De azt hiszem, ha már te leittad magadat, akkor én is kerítek valahol egy italt. És ha zavarok, akkor ígérem, többé a képemet sem látod itt. - mondtam hátat fordítva neki. Nem akartam ezzel meghatni. Talán csak bántott a tény, hogy... másvalaki miatt szenved. Mikor az én szememben ő a nő... de ez lényegtelen tényező éppen most.

Arra eszméltem fel, hogy Curtis megragadta a karomat és felrángatott magához, én pedig nem tudtam másfelé nézni, csakis a szemeibe. Azt hiszem most vettem csak észre, hogy milyen szép szemei vannak... még akkor is, hogyha jelenleg valami dühféle és talán elszántság is tükröződött benne. Így csak nagyjából fogtam fel, hogy mégis miről beszél, de mivel a nagy részét értettem, ezért inkább nem reagáltam semmit. Mégis mit mondhattam volna? Így is eléggé hülyének nézhetek már ki.
- Mit csinálsz itt egyáltalán? - Kérdeztem tőle teljesen eltérve a témától. - Miért jöttél?

- Hát most megcsinálták veled is, Tatia. - néztem a szemeibe most már körülbelül úgy, mint egy idegbeteg, és felpattanva elé sétáltam, hogy megfogjam a két karját, és így húzzam talpra, hogy a szemeimebe nézhessen egészen közelről.
- És tudod mit? Jobb lesz neked így. Jobb lesz neked abban a kibaszott szakadékban, mintsem Niklaus Mikaelson karjai között az ágyában! - rivalltam rá már, hogy az alkohol fátyla ellenére is fel tudja fogni ezt, amit mondok neki.
- Az az idióta dönthetett, és döntött! Mindannyiunk életében vannak döntések, nehéz döntések, és néha rosszul döntünk! De ami neki talán egy idő után rossz lesz, neked talán szárnyakat ad, Tatia! - vált hevessé a hangom, már magam sem tudom, hogy miért. Itt volt az én időm... de volt bennem tapintat. Hogy mióta? Pff...

Ugyanúgy forgattam meg a szemeimet, mint az erdőben, amikor Mikael ribancnak nevezett. Mindegy is... ezt tényleg nem számított. Viszont keserűen felnevettem Curtis további szavaira. Hogy miért olyan nagy tragédia? Ezen... azt hiszem, még nem is gondolkoztam. Hiszen látszik, hogy ez az egész csak fájdalmat okozott nekem az elmúlt időkben, szinte semmi mást. Talán csak egy pillanatnyi boldogságot, de végül az is keserűségbe fulladt.
- Nem érdekel, hogy ki fogja boldoggá tenni vagy ki nem. Egyáltalán nem érdekel. A lényeg, hogy elhagytak és velem még sohasem csináltak ilyet. - Magyaráztam teljes komolysággal az arcomon, de utána egy kicsit felengedtem a vonásaimat. - Életem ezer éve eddig is olyan volt, mintha egy vékony peremen táncolnák és ez választana el attól, hogy beleessek egy szakadékba... ez pedig felért azzal az utolsó lökéssel, ami elérte, hogy lezuhanjak. - A padlót fixíroztam és rájöttem, hogy tényleg lehet abban valami igazság, hogy alkoholos állapotban mindent kimondunk, ami a lelkünket nyomja. Ez történt most velem. - És nincs senki, aki elkapna... - Suttogtam magam elé, aztán Curtis-re emeltem a tekintetemet.

Igazándiból meguntam a keringőzést a háta mögött, és ezért inkább úgy döntöttem, inkább leülök az egyik fotelba, és onnan hallgatom végig, mi borította ki ennyire. Egy vámpírnak nagyon nagyot kell elviselnie ahhoz, hogy így leigya magát, hiszen ha valami enyhébb történt volna, bizonyosan beéri csak az öléssel.
De már értettem az okát, amint befejezte, és a tűzbe vágta az üveget, aminek zajára összerezzentem.
- Oké, Tatia! Higgadj... LE! - hangsúlyoztam neki türelmetlen, mégis nyugodt pofával. - A lányod egy ribanc, éppen olyan mint te! Ha te nem tudtad boldoggá tenni - az állítások szerint, vagy ahogy te magad beállítod -, majd biztosan ő fogja, mi? Tatia, gondolkozz már! Klaus elhagyott, de most miért dől össze a világ? Neked jobb lesz nélküle. - csitultam el a végére, és visszaültem a fotelba, mert időközben a heves tűztől felpattantam.

- Igen, a buli nem is lehetett volna tökéletesebb. Megérte rá elmenni. - Ironizáltam, de aztán rájöttem, hogy eléggé hülyén festhetek így. Ám mégsem foglalkoztam vele, most ez egyáltalán nem érdekelt. Csak az érdekelt, hogy kiadjam magamból ezt a mérhetetlen sok rossz érzést, amelyet már ezer éve elnyomtam magamban. És nem érdekelt az sem, hogy ki tudja meg, hogy nekem is vannak érzéseim és engem is a padlóra lehet küldeni. Tényleg hidegen hagyott.
- Hogy mi történt velem? Az, hogy Mikael nemes egyszerűséggel leszúrt, aztán megkötözött, hogy utána elvigyen az erdőbe és egy fának kössön. De nem is ez volt a pláne, hanem az, hogy ugyanezt tette Klaus-szal is és valami morbid játékot akart játszani, hogy eldöntse, mégis kit fog megölni. - Kezdtem bele a mesélésbe, miközben a hajamba túrtam. - Felajánlottam neki magam, mert én bolond képes lettem volna meghalni Klausért, de végül úgy adódott, hogy Mikael nem bántott, mindössze végig kellett néznem, hogy a férfi, akit ezer éven keresztül szerettem szenved a holdfogyatkozás miatt. Annyi szerencséje volt, hogy megjelent az anyja és megmentett minket. - Sóhajtottam egyet, de tovább beszéltem. Ki kellett adnom magamból. - És miután már biztonságban voltunk Klaus közölte velem, hogy állítólag szeret, de ő inkább a lányomat választja helyettem. Biztosan azért, mert az a nő olyan tüneményes, hogy olyat még a világ nem látott. - Hirtelen harag öntött el és megfordultam, hogy teljes erőből a kandallóba dobjam a kezemben szorongatott üveget, amelynek az alján még lötyögött egy kis alkohol. A kandalló tüze fellobbant és pedig leengedtem, mint egy lufi, de a szemeim ismét könnybe lábadtak. - Hát ez történt. - Motyogtam a tüzet nézve ás nagy levegőket véve.

Na így se láttam még ezt a nőt. Teljesen megzakkant. Curtis, Curtis... ennél mélyebb fejszével kell ebbe a fába belevágnod. Főleg mivel most enyhén kótyagos a feje.
- Neked most mégis mi bajod? Ennyire jól sikerült a buli? - fordultam felé, hogy követni tudjam az enyhén kóválygó lépteit, de startra készen álltam, hogy ha el akarna esni, hát elkapjam. Bár nem tudom, hogy a vámpírok képesek-e úgy elszédülni.
- Mit műveltek veled? - kérdeztem mosolytalanul. Oké, most ténylegesen aggódtam.

Megfogta a karomat, én pedig a tekintetemmel követtem a mozdulatot, viszont kissé beleszédültem, pedig nem is voltam részeg. Nem, egyáltalán nem voltam az. Az még csak most következik.
Keserűen elnevettem magam a szavain, a kérdésén pedig főleg. Hát... valószínűleg látszik rajtam, hogy nem is kicsit sírtam az elmúlt egy-két órában. - Hogy sírtam-e? - Kérdeztem vissza felhúzott szemöldökkel. - Nem, nem sírtam. - Csóváltam meg a fejemet, mint valami kislány, aki megpróbálja tagadni, hogy ő törte el a kistestvére játékát. - Nem sírtam, hanem zokogtam vagy ha úgy tetszik, akkor bőgtem. - Húztam ki a karomat a kezei közül, hogy pár lépéssel távolabb sétáljak tőle és egy pillanatra belemeredtem a kandalló lobogó tüzébe. - És legszívesebben most is azt csinálnám, de már nem vagyok rá képes. - Sóhajtottam egyet és csak ezután fordultam vissza Curtis felé. - Így inkább.. kérsz? - Emeltem felé az üveget, de aztán megvontam a vállamat és belekortyoltam. Valamivel el kellett nyomnom a szívem és az agyam zakatolását.

Bambultam magam elé, amikor meghallottam az ajtó nyitódását, és a kissé becsiccsentett Tatiát lássam meg.
- Héé... - meredtem rá, és közelebb sétáltam. Ahogy láttam, eléggé jó kedve volt, bár ráfogtam arra, hogy az valószínűleg a pia miatt van. De még így is gyönyörű volt, mit tagadjunk ezen.
- Minden stimmel, védencem? - tréfáltam vele, közelebb lépve hozzá, és megfogtam a karját. - Ritka szarul nézel ki, ha engem kérdezel. - mondtam őszintén, és elfogott valami aggodalom . -TE sírtál?