- Nem akarod őt szeretni... de soha nem leszel képes elfeledni. Ugyan már, Tatia! - legyintettem nagyot sóhajtva. - Ne légy olyan, mint valami idióta. Te magad is tudod ezt! Lehetsz önzetlen, életedben először megadhatod a lányodnak azt, amit akar, és amit szeret... de megérdemli azok után, amit cselekedett ellened? - ragadtam meg a két vállát. Most ki ellen is beszéltem? Ja igen, a lánya ellen. De érdekelt is engem... ha olyan mint az anyja, nyilván minden ujjára talál mást.
- Tényleg ezt akarod? Anélkül továbbállsz, hogy megbizonyosodnál arról, tényleg szeretik-e egymást? - suttogtam már lágyabban, és eleresztettem őt. - A szavak csak szavak. Felszínesek. Néha nem takarják a valóságot. A szem a lélek tükre. Ne higgy a szavaikban. A szemüket kell figyelned. Még egyszer nézz Klaus Mikaelson szemébe, és utána... csak utána dönts! - nyeltem egyet.

Csak megráztam a fejem a szavai hallatán. Tényleg nem ismerte a lányomat, én viszont igen... na jó, nem úgy, ahogy egy anya ismeri a gyermekét, de abból kiindulva, amit láttam és amilyen én magam vagyok eléggé ismerem. Túlságosan hasonlít rám és ez itt a bökkenő. Vagy éppen a megváltás.
- És ha én nem akarom őt szeretni? - Kérdeztem Curtis-től, mintha csak megtudná válaszolni ezt a kérdést. Hirtelen pattantam fel én magam is és tudtam, hogy most nem fogom visszafogni magam. - Mi van akkor, ha először az életemben önzetlen akarok lenni és szeretném elnézni, hogy én veszítettem? Mert Erinnek kijárna a boldogság... nem voltam ott mellette kiskorában, hát legalább most lehessen az az övé, amit a magáénak szeretne tudni. Ki vagyok én, hogy elvegyem tőle? - Tártam ki a karjaimat. Kiakadtam. Ezer év óta először tényleg, igazán kiakadtam. - Ez az egész annyira, de annyira hosszú história, hogy talán az lenne a legjobb, ha véglegesen véget vetnénk neki.

- Tudod, mit gondolok én? - pattantam fel mellőle, hogy felállva nézzek a szemeibe, igencsak elszántan. - Azt, hogy a lányod nagyon kevés ahhoz, hogy elcsavarja annak a pasasnak a fejét. És miért? Ezer évig téged szeretett, Tatia. - enyhült meg a hangom az első pár heves szó után. - Most lát valamit a lányodban, amit eddig nem tapasztalt. Ami vonzza benne... nem ismerem a lányodat, nem is akarom. De bizton tudom, hogy annak a férfinak a szíve még mindig a tiéd. És ezt ő is tudja, valahol mélyen, ott megbelül. - mutattam a szívére.
- Nem úgy ismerlek téged, hogy feladod. Szereted őt... még mindig szereted. Bármi is az, ami kialakult, múlandó lesz. - simogattam meg gyengéden az arcát.

Keserűen elnevettem magam. Mégis miért kellett nekem ebbe az érzelgősségbe belekeveredni? Nem sokkal egyszerűbb és gondtalan volt ezer évig az életem ezek nélkül a borzalmak nélkül? Hiszen mindig is azt az elvet vallottam, hogy az érzelmek, vagyis a szerelem, a törődés, a jószívűség, a kedvesség, az önzetlenség és minden ehhez hasonló az embereknek és a hülyéknek való. És mivel én már nem voltam ember... ezért a hülyékhez kellett sorolnom magam. Beleestem ebbe az ördögi körbe és úgy vélem, hogy magamtól képtelen leszek kikászálódni belőle. Én egyedül ehhez kevés vagyok...
- Hogy szeretem-e? - Kérdeztem vissza, de ezzel csak az időt húztam. Pontosan még én magam sem voltam tisztában azzal, hogy mi a válaszom erre a kérdésre. Annyira komplikált volt ez az egész, hogy akárhányszor csak rá gondoltam olyan volt, mintha a fejem a szívemmel karöltve darabokra szakadt volna. - Ha két nappal ezelőtt kérdezted volna ezt, akkor azt mondtam volna, hogy igen, teljes szívemből. Most viszont... nem tudom. Megalázottnak és becsapottnak érzem magam, még soha nem voltam ilyen állapotban. Erin és Klaus miatt érzek így, tehát miért kellene szeretnem őt? Nem érdemli meg.

Meglehetősen érdekesen kezdődött az egész. A kérdése... voltam-e már szerelmes? Ja, voltam. De nem akartam érezni. És már kizártam. Olyan voltam ,mint valami érzéketlen hólyag. És élveztem is ezt a létet, mert az érzelmek a gyengébbeknek való.
Ahogy folytatta viszont... az már meglehetősen érdekes és furcsa volt... a lánya... és egykori szerelme... Tatia... érdekes. Szerelmi háromszög? Kezdtem együttérzővé válni.
- Ó, Tatia... - érzékenyedett meg az arcom valami szánalommal, vagy magam sem tudom, de tényleg együtt érzőséget tükrözhettem.
- Szereted őt... még mindig, igaz? - simogattam meg az arcát.

Ő is biztosan érdekesnek találta, hogy ilyenekről beszélek, viszont én is eléggé meglepődtem, hogy érdeklődést mutatott a téma iránt. Furcsa, hiszen...mi soha nem beszélgettünk ilyenekről. Még furcsább, mivel én soha senkivel nem beszéltem ezekről a dolgokról, kivéve persze Mila-t, de akkor is eléggé nehezen nyíltam meg. Nem volt szokásom. Egyszerűen nem éreztem magaménak azt a tényt, hogy nekem is vannak érzéseim és hogy ezekről néha beszélnie kell az embernek. Na tessék, itt van a bökkenő: én nem vagyok ember.
- Voltál már valaha... szerelmes? - Kérdeztem rá egyből, hiszen így már tudhatta, pontosan miről is lesz szó. Ajjaj, tényleg szép lesz erről beszélni. - Én igen. Még ezer évvel ezelőtt, azután, hogy elhagytam a lányomat beleszerettem valakibe, aki elől végül menekülnöm kellett. Most viszont úgy érzem, hogy soha nem szerettem ki belőle... nem voltam rá képes. Mindig is az életemhez tartozott és még most is oda tartozik. - Lesütöttem a szemeimet és a padlószőnyeget fixíroztam, Curtis kezét viszont nem engedtem el. Mintha...biztonságot adott volna. - Talán azért, mert... ő az egyetlen, aki kicsit emlékeztet arra, hogy egyszer régen én is ember voltam, aki képes volt és akit lehetett szeretni. Lehet, hogy ezért ragaszkodom ehhez az érzéshez... a lényeg, hogy nem tudok vele élni, de nélküle sem. Ez a dolog viszont eldőlt, mert Erin eldöntötte. Megkapta, amit akart... láthatta, hogy darabokra hullok. Klaus pedig őt választotta, én nem voltam elég neki. - Megvontam a vállamat, közben viszont nagyot nyeltem. Fájt ezt elmesélnem, mégis jólesett, mert már régóta érlelődött ez bennem. Most végre elmondhattam valakinek...az sem érdekelt, ha Curtis hülyének néz. - Így alakult.

Ez a műsor kezdett egyre érdekesebbé válni. Mert Tatia szavai eléggé rejtélyesre sikeredtek. Ó, de még mennyire! És ez iszonyatosan húzta az oldalamat... vagy fúrta, nem mindegy, hogy nevezzük a kíváncsiságot?
- Nekem elmondhatod, ha gondolood... - ajánlottam fel barátságosan, és kedvesen. Nem volt ez nagy szokásom. De láttam, hogy neki erre szüksége van. - Ő utál, mert elhagytad. Neked mi okod van erre? - léptem elé, és lehúztam az ágyra a kezénél fogva.

Láttam az arcán, hogy meglepődött, bár ki ne lepődne meg akkor, ha hosszú ismeretség után kiderül egy régi szövetségeséről, hogy van egy lánya. Vagyis...ez azért meglepő, mert nem vagyok sem egy anyatípus, sem az az érzelmes fajta. Legalábbis eddig nem voltam.
- Igen, hasonlít rám. Több mindenben, mint azt te hinnéd. - Sóhajtottam egyet és most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek kissé. Tényleg érdekelné, hogy mi történt? Nos...nem mindenkinek szoktam az ilyen dolgokról beszélni, sőt, senkinek és nem is akartam őt ezekkel az újdonsült érzelmi kitörésekkel fárasztani őt, de a kérdésre azért válaszolhattam.
- Ezer év után? Nagyon sok mindent. Már az is haladás, hogy nem téptük ki egymást szívét ott lent a nappaliban. - Jegyeztem meg csak úgy mellékesen. Na igen, ennek most tényleg örültem. - Egyáltalán nem jó a kapcsolatunk és ezzel még nem is túlzok. Rengeteg dolgot kellene még megbeszélnünk, de azt hiszem...elég annyi, hogy talán most rájöttünk arra, hogy ő mindig a lányom lesz és én mindig az anyja maradok, akármi is történjen. Vagy történt...mivel elhagytam kiskorában. Megértem, hogy utál. Az én okaim az utálatra pedig eléggé.. más keletűek.

Oké, a meglepetés ott lehetett az arcomon, amikor elmondta, hogy ki is a kiscsaj. Bár ha a lánya, akkor... nem is olyan fiatalka, ahogy azt én gondoltam. Bár akkor nyilván Tatia ott nyírta volna ki az orrom előtt, ahogy azt kell. Nem szereti, ha zavarják. Legalábbis régen nem szerette.
- Szóval a lányod... erre nem gondoltam. Pedig visszagondolva, hasonlít rád. Jeges tekintet, hullámos hajtincsek, mélybarna szem... - sóhajtottam, de próbáltam tapintatos lenni, már amennyire tőlem az tellett.
- Mit kellett tisztáznotok? - kérdeztem kíváncsiskodva.

Mindössze bólintottam, ebben a pillanatban csak ennyi tellett tőlem. Én gondolkozni kezdtem... mégis hogy kerültem idáig, hogy ennyire szétzuhanjak? Hogy ennyire ne az legyek, aki ezer éven át voltam? Nem tudtam megérteni, ez hogyan lehetséges. Talán skizofrén lettem... vagy csak szimplán elmebajos.
- Ő a... ő a lányom. - Vallottam be felnézve Curtis szemeibe. Arra sem emlékeztem, hogy meséltem-e már neki róla, bár nem nagyon volt jellemző rám, hogy mindenkinek elmeséltem a lányomhoz fűződő sztorit. Már csak azért sem, mert az elmúlt évszázadokban akárhányszor róla beszéltem, mindig elgyengültem kissé. - Azért jött ide, hogy tisztázzunk pár dolgot...azt hiszem. Pillanatnyi gyengeség volt, de már vége. - Megvontam a vállamat, mintha nem foglalkoznék vele, pedig ez nem így volt... de így könnyebb túltenni magam rajta. Sokkal könnyebb.

Meglehetősen furcsán viselkedett. Az arca legalábbis érdekes, és mi több, érzelmes dolgokról árulkodott. Ajaj... biztos, hogy ez a nő Tatia Petrova? Merthogy... ez a tekintet... mindent elképzelnék, csak azt nem, hogy ő képes ilyesmire.
- Öhm... igen, kényelembe. - vigyorodtam el, de fel is pattantam és elésétáltam, őszintén nézve rá, így kérve, hogy tegyen ő is így velem. - Ki volt a kis betolakodó?

A nappali

Alig láttam a lépcsőket, még jó, hogy már hozzászoktam, merre található a szobám. Annyira, de annyira lesokkolt Erin látogatása, hogy egyszerűen egy épelméjű gondolat nem volt a fejemben. Itt volt a lányom. Nem Erin, hanem a lányom. Az én kicsi lányom, aki egyszer régen szerette az anyukáját... és akit én is ugyanúgy szerettem.
Beléptem a hatalmas faajtón és becsuktam magam után, hogy utána rögtön neki is dőljek. Mintha az életerő is kiszivárgott volna belőlem. Azt is elfelejtettem, hogy nem vagyok egyedül a szobában... és miután megtettem ezt a felismerést, megpróbáltam gyorsan összekapni magam. Az kellene még, hogy Curtis megkérdezze, miért estem össze összvissz 10 perc alatt.
- Látom, kényelmesen elhelyezkedtél. - Pillantottam a fotelban ülő alakjára és megpróbáltam mosolyra húzni a számat. Most voltam igazán hálás azért, hogy ő "csak egy boszorkány, így nem sok mindent hallhatott a földszinten folyó beszélgetésből.

(Nappali)

Feljöttem a lépcsőkön, és elég hamar betaláltam a hálóba. Nem volt nehéz, bár a ház maga eléggé nagy volt.
Beültem az egyik fotelba, és magam elé meredve gondolkodtam. Kezdett érdekelni, hogy ki az a bige, aki jött Tatiához, mert szemmel láthatóan igencsak ismerik egymást és nem szívélyes a kapcsulatuk.
Aztán jó pár perc elteltével hallottam az ajtót becsukódni... az illető távozott.

Damon és Elena háza ;; Konyha

Magamban dúdolgatva léptem át a házam, majd a hálószobám küszöbét. Feltűnően jól éreztem magam, vagyis... jobban, mint egy nappal ezelőtt. Meghozta az életkedvemet az, hogy egy kicsit szórakozhattam a hasonmásommal és a férjecskéjével, jót tett a vadászat és az is, hogy Mila megpróbált visszarángatni a valós önmagamhoz. Már csak arra voltam kíváncsi, hogy a barátnőm sikerrel járt-e Damonnel, valamint hogy Klaus elfogadta-e a kis ajándékomat vagy sem. Ezeknek majd mindenféleképpen utána kell járnom, mert eléggé hajtott a kíváncsiság. A gond csak az volt, hogy jelenleg Klaus-szal nem állt szándékomban beszélni, a hasonmásom pedig valószínűleg az ajtót vágná a fejemhez, ha megjelennék náluk. Bár jobban belegondolva nincs is ezzel semmi probléma.
Nem akartam itthon ücsörögni, de hirtelen...olyan furcsán éreztem magam. Nem lelkileg, hanem testileg is... tettem pár lépést, erre úgy éreztem, hogy mindjárt összeesek. Megrökönyödve kapaszkodtam meg az egyik fotel háttámlájában, hogy nagy levegőt próbáljak venni. - Mi a fene...? - Pislogtam párat, mire a világ úgy-ahogy elkezdett kitisztulni körülöttem, de még mindig nem volt az igazi. Mint derült égből villámcsapás kezdtem magam fáradtnak érezni, éreztem, hogy a végtagjaimból elszáll egy kis erő. Le kellett dőlnöm, hogy ne essek össze, viszont nem is keltem fel az ágyról, mivel szinte azonnal elsötétült minden. Azt hiszem, elaludtam.

Másnap reggel...vagyis inkább délelőtt úgy ébredtem, mintha körülbelül nyolcvan évig kómában feküdtem volna. Vagy ennyire öregszem és a fejembe szállt az alkohol vagy nem tudom. Abban viszont biztos voltam, hogy szöszmötölést hallottam a földszint felől. Valaki tényleg annyira hülye, hogy megpróbál betörni a házamba? Na nem baj, legalább meglesz a reggelim!
Nem siettem el a dolgot, normális tempóban elkészültem és felöltöztem, csak ezután sétáltam le a lépcsőkön. Kíváncsi voltam, ki ilyen nagyon okos.

Nappali

Elnevettem magam, miután távozott és csak percek múlva kezdtem el újra készülődni. Annyira furcsa volt ez a helyzet, de valamilyen oknál fogva élveztem, hogy egy kicsit...nem is tudom...emberibb lehettem. Nagyon régen el volt már zárva ez az oldalam és talán szüksége volt arra, hogy egy kicsit kiszabaduljon az évszázados fogságából. De tudnék én így élni még akkor is, ha ez csak egy kis részt alkot belőlem?
Belenéztem a tükörbe és láttam, hogy a hajam a megszokottól eltérően szögegyenes volt, pedig nem is csináltam vele semmit. Borzasztóan hasonlítottam így a hasonmásomra. Ez tényleg azt jelentené, hogy kezdek megjavulni? Ajaj, nagyobb a baj, mint gondoltam... de nem baj, amit már elterveztem azt még véghez viszem.

Erin birtoka

- Bármilyen hihetetlen, én most is büszke vagyok rád - súgtam Tatia fülébe, ahogy kedvesen átölelt, és én is boldogan szorítottam őt magamhoz. Csak akkor engedtem el, mikor a falon lévő óra ütni kezdett.
- Jól van édesem. Akkor estig önmegtartóztatás... minden téren - kacsintottam rá. - Este pedig keresünk valami szép párocskát. Finom falatot mindkettőnknek - simogattam az arcát. - Már alig várom. De most tényleg indulnom kell. Hosszú lesz ez a nap nélküled - csókoltam meg még mélyen, hevesen, aztán nagy nehezen elszakadtam tőle.
- Aztán nap közben nehogy jó legyél! - búcsúztam tőle tréfásan, majd egy búcsúintés után kisétáltam a házból, és miközben felrántottam magamon a kabát cipzárját, megindultam Erin háza felé.

(Erin háza)

- Hidd el, büszke leszel rám. - Kacsintottam rá, aztán én is felpattantam az ágyról és átöleltem őt. olyan jólesett az ölelése, mint szinte még soha semmi. Annyira...emberinek éreztem magam tőle. Hülyeség, de...ez van.
- Meglátogatlak és behajtom rajtad azt a vadászatot. Addig nem is megyek az erdő közelébe sem. - A szájához hajoltam, hogy gyengéden megcsókoljam őt és csak nagy nehezen tudtam elszakadni tőle. Tényleg nagyon nehezen. - Este látjuk egymást.

- Jól van, jól van - engedtem el sóhajtva. - Nem tudom mire készülsz... de nehogy aztán az én fejemre legyen olvasva, hogy hiba csúszott a megvalósításba miattam - keltem fel az ágyról, és megnéztem az órámat.
- Mennem kéne édes - mormogtam, és magamhoz húztam Tatiát, hogy átöleljem. - Látlak ma este? - kérdeztem. - Átjöhetnél. Vagy mehetnénk együtt vadászni, aztán én jövök ide. Ahogy neked tetszik.

- Csak ne nagyon szokj hozzá. - Motyogtam és felsikoltottam, amikor maga mellé rántott az ágyra. Én is csókoltam őt, mintha az életem múlna rajta, vagy mintha ő lenne számomra a levegő. Lehet, hogy ebben a karácsony-dologban tényleg van valami. Mintha teljesen reciproka lettem volna önmagamnak.
- Ha akadályozol, akkor nem fogom megtenni, amire készülök. Vigyázz, mert ha így folytatod, akkor csak egy múló gondolat lesz. - Figyelmeztettem az arcát simogatva. Nem is tudom, hogyan szántam el magam arra, amire készültem, de nagy volt a valószínűsége, hogy tényleg meggondolom magam, ha nem azt beszélem magamnak folyamatosan, hogy milyen jó ötlet ez.

- Pedig mondtál, esküszöm! - tettem a kezem a szívemre, aztán magam is nevetni kezdtem, aztán kíváncsian néztem, ahogy készülődni kezd.
- Azt hiszem, átkerültem egy párhuzamos dimenzióba. Tatia Petrova megfogadja az én tanácsomat? - kérdeztem hitetlenkedve. - Ezer év alatt egyszer. Egész jó arány - rántottam le magamhoz az ágyra, és megcsókoltam. - Hagyd az öltözést még legalább fél óráig. Nemsokára mennem kell. Megígértem anyámnak, hogy a családi karácsonynak is adózom a mai nap folyamán. És mivel most kivételesen nem gyilkoljuk egymást, állnom kellene a szavam.

Én magam is nevetni kezdtem, sőt, inkább kacagni attól, amit mondott. Magam köré csavartam a takarót, de mielőtt még felálltam volna az ágyról odahajoltam Klaus-hoz, hogy megcsókoljam.
- Tényleg vadásznom kell, ha már szörcsögtem álmomban. De hogy ilyeneket mondtam volna? Nem, azt nem hiszem. - Mondtam én is fapofával, de utána elvigyorodtam és rákacsintottam, majd a szekrényem felé fordultam.
- Terveztem mára valamit, csak ahhoz fel kell öltöznöm. Nem mondom el, hogy mit, az legyen meglepetés. - Tettem hozzá rögtön. Igazából az egyik tanácsát készültem megfogadni, ezért nem akartam neki mondani semmit.

- Héééé - ráncoltam össze sértődötten a szemöldökömet, majd belecsíptem játékosan az oldalába.
- Hát, valakit megettél, az biztos. Esküszöm, még szörcsögtél is hozzá - nevettem. - Ja, és azt is mondtad, hogy én vagyok a legjobb fej a földön. A legjobb szerető, és nem mellékesen imádsz - pislogtam fapofával, megállva a vigyorgást.

Befejeztem az evést és éreztem, hogy újult erővel töltődtem fel. Egy vadászatot is meg kell majd ejtenem, nehogy azt higgye már Mystic Falls, hogy leálltam az öldöklésről és mindenki biztonságban van. Hogyne...!
- Ha nem tetszik, hogy beszélek, akkor nem kell többet velem aludnom. - Szúrtam egyet oda neki viccelődve, de aztán felé fordultam, átfontam a karjaimat a térdemen és így pislogtam rá. - Mit mondtam?

- Persze, hogy nem hagytalak itt - tártam szét a karomat. - Miért tenném? Délelőtt úgyis haza kell mennem... hát használjuk ki az együtt töltött időt - huppantam Tatia mellé, lopva néhány kortyot a vértasakból.
- Mondtam már, milyen aranyosan alszol? - kérdeztem. - Ja, mellesleg dumáltál is közben - vigyorogtam. - Nem most reggel, hanem még valamikor éjjel.

Hallottam valami neszezést magam mellől, de nagyon nem érdekelt. Olyan jól aludtam, mint már régen és ki akartam használni az alkalmat. Úgy éreztem, még egy atombomba-támadás sem tudna felkelteni, nemhogy valami apró nesz. Éppen ezért csak a másik oldalamra fordultam és aludtam is tovább.
Egészen addig tarthatott a kissé gyengült tudatállapotom, mígnem konkrét hangot nem hallottam magam mellett. Klaus hangja volt az, amint ébresztgetett és csakis ezért nyitottam ki a szemeimet. Az első amit megláttam a gyönyörűszép kék szemei voltak, ezért rögtön el is mosolyodtam. Csak utána néztem a tálcára, amin kávé és vér volt. Eszembe sem jutott, hogy ennem kellene. Még a végén kiszáradok.
- Jó reggelt! - Felültem az ágyban és a hajamba túrtam, hogy ne lógjon a szemembe. - Korábban keltél, mint én és nem hagytál itt. Ez tetszik. - Motyogtam jókedvűen és a tálcán heverő vér felé nyúltam. Kibontottam és enni kezdtem, bár az íze eléggé fanyar volt a friss, emberi vérhez képest.