Mire hazaértem, már több mint a felét megittam annak az üveg whiskynek, amit a sátorozóktól nyúltam le. Nekik már úgysem kell, nekem viszont szükségem volt a vér és az alkohol együttes, bódító hatására. Így talán könnyebb lesz elviselni ezt az éjszakát, mivel igen, még csak mindig éjjel volt, mire hazaértem. Ránéztem a folyosón kattogó órára, az pedig hajnali egyet mutatott. Remek, még van körülbelül 5 órám napfelkeltéig, addig pedig sok minden történhet, ha el nem alszom.
Benyitottam a szobámba, aztán amikor becsuktam az ajtót nekidőltem annak, hogy egy kicsit megnyugodjak. Ekkor viszont megéreztem, hogy nem vagyok egyedül. Lassan nyitottam fel a szemeimet és kissé hunyorítva néztem a szobában ácsorgó alakra. – Curtis? – Kérdeztem meglepődve és elrugaszkodtam az ajtótól, hogy elinduljak felé. - Ez vicces! – Nevettem el magam a hajamba túrva. – Életemben először gondolok arra, hogy el kellene égnem a napon, erre itt vagy. Felcsaptál az őrangyalomnak vagy mi? – Kérdeztem tőle kuncogva, az alsó ajkamba harapva, amikor már nem messze álltam tőle.

A buli végeztével, pontosabban az én szerepköröm végeztével úgy döntöttem, nem keresek magamnak saját lakást. Nem, minek már? Tatia úgyis szívesen lát engem. Ha nem az ágyában, akkor az egyik vendégszobájában.
Felsétáltam az emeletre, ledobtam magamról a hülye felsőt, és bámultam magam elé. Valami nagy összevisszaság volt a fejemben, ahogy Tatiára gondoltam. Egy nő, aki hosszú évszázadokig csak úgy élt, vadászott, ösztönökkel... és ismertem őt. Szex, alkuk, együttműködés. De most valami mégis más... valami gyökerestül megváltozott bennem, és lehunyt szemekkel, sóhajtva egyet súgta meg nekem a választ valami... hogy szeretem Őt. Szeretem Tatia Petrovát. Talán már a múltban is szerettem, de az elmúlt napok után visszavonhatatlanul... azt hiszem. Nem, nem csak azt hiszem, biztosra tudom!
Ezt Curtis... jól megástad magadnak. Te lúzer...!

Birtok

Mérhetetlen nyugalommal sétáltam fel a lépcsőkön, majd be a szobába, hogy átöltözzek. Jól éreztem magam, míg a lenti vendégem rosszul. Hát... de egyszer el kellett jönnie az időnek, amikor szembesül azzal, hogy a kis felesége konkrétan egyáltalán nem érdeklődött iránta és már mást szeret. Nem baj, így legalább hatalmasabb a bosszúvágya.
Még volt idő a buli kezdetéig, éppen annyi, hogy elkészüljek. Ledobáltam magamról a rajtam lévő ruhákat és felvettem a bulira előkészítettet, aztán belebújtam a magassarkúmba. A ruha nekem elnyerte a tetszésemet, imádtam, úgy ahogy van. Éppenhogy combközépig ért, így kiemelte a lábaimat, valamint a dekoltázsa is tökéletes volt. Nemhiába, ezer év alatt nem kis jó ízlésre tettem szert.
A hajamba plusz hullámokat tettem és felcsatoltam egy darabját. Aztán smink és készen is voltam.

Birtok

- Mégis mit... - Azt akartam kérdezni, hogy mégis mit akar csinálni a hasonmásommal és a férjecskéjével, de végül inkább visszafogtam magam. Én sem avattam őt be teljesen az én terveimbe, hadd titkolózzon ő is. A bulin pedig legfeljebb kiemelt figyelmet szentelek majd rájuk, elvégre imádtam nézni, ha valami zűr van Elena körül. És most olyan érzésem volt, hogy itt az lesz.
- Szia. - Mosolyogtam, miután elköszönt és pár pillanatra ismét elfelejtettem, hogy mit álmodtam, hogy mire készülök és mi folyik körülöttem. Mi történik velem? Ez érthetetlen...
Felpattantam az ágyból és a fürdő felé vettem az irányt. Jól fog esni egy zuhany, az már biztos, közben legalább át tudom gondolni, hogy mit kell még elintéznem estére. A ruha megvan, azt már jó előre beszereztem, a partner pedig... na ő az, akinek még szólnom kell. Ha van egy kis esze, akkor biztosan belemegy, hogy a kísérőm legyen, elvégre Erin valószínűleg a puncsostálba esne döbbenetében, aztán pedig -már csak abból kiindulva, hogy én mit tennék- dühös lesz. Ez az, ami kell nekünk, nem?
Magam köré csavartam egy törülközőt, elővettem a telefonomat és egy rövid sms-t pötyögtem Chris-nek, miszerint mit szólna ahhoz, ha együtt mennénk a bulira, és ha beleegyezik, akkor látogasson meg délután. Elküldtem az üzenetet, letettem a telefont az asztalra és már nem volt semmi dolgom, csak annyi, hogy délutánra elkészüljek.

***

Csengettek, nekem pedig a mosolyra húzódott a szám. Éppen ebben a pillanatban akasztottam fel a ruhámat a szekrényre, mert ugyan minek vegyem fel már most, ha még van idő a buli kezdetéig?

Birtok

- Látni. Engem nem lehet kikerülni. És a hasonmás, valamint Damon Salvatore nem is fog. - dörzsöltem össze a mancsaimat, és felpattantam, hogy belebújjak mindenbe, amit tegnap szétszórtunk, inget és gatyát.
- Vigyázz magadra. - kacsintottam rá, bár még messze voltam a bejárattól. - És óvakodj a partneredtől. Hátha csúnya szándékai vannak. - nevettem gonoszkodva, és még egy csókot nyomtam Tatia szájára. Mert egyszerűen jól esett, és erről nem óhajtok vitát nyitni magammal.
- Később találkozunk. - simogattam meg az arcát, majd elhagytam a szobát és a birtokot.

(Saltzman lakás)

Talán el kellett volna neki mondanom, hogy mégis mi történt álmomban, ha már egyszer ilyen kedvesen szólt hozzám, de... nem akartam őt terhelni ezzel. Azt hiszem, hogy ez a saját magánügyem, viszont ez az álom eléggé arrafelé terelte a gondolataimat, hogy nem kellene a lányom ellen indulnom. Ám ha már elkezdtem valamit, akkor azt be is fejezem. Mennyivel lenne jobb, ha visszakoznék? Úgysem lenne normális kapcsolatunk.
- Hatásos belépő? - Erre mindig felkaptam a fejem, azon pedig elmosolyodtam, hogy egy csókot adott a vállamra. - Akkor látni foglak a bulin?

Nem is tudom, hogy mire számítottam. Hogy majd előre megnyílik? Dehogy...! Ő? Nekem? Hol is élek én, melyik párhuzamos dimenzióban?
- Semmi gond. - simogattam tovább, végigsimítva a hátán, majd ráborítottam a takarót, és egy gyengéd csókot leheltem a vállára.
- Én lassan... szerintem elmegyek. Egyedül kell mennem arra a bulira, és hatásos belépőt tervezek. - vigyorodtam el.

Lehunytam a szemeimet, hogy hátha jobban fog menni az a lehetetlennek tűnő kísérlet, hogy megnyugodjak, de nem nagyon sikerült. Csak akkor nyitottam ki újra a szemeimet, amikor megéreztem Curtis kezeit a vállamon és felé kaptam a fejem. Jézusom, ezer éve nem mutatkoztam szinte senki előtt ilyen gyengének és meggyötörtnek, valamiért mégsem éreztem magam rosszul emiatt. Annyira más volt ez, Curtis előtt hirtelen azokat az érzelmeket is vállalni tudtam, amelyeket még Klaus előtt is titkoltam, pedig őt szerettem anno.
- Igen, rosszat álmodtam, de... minden rendben. Jól vagyok. - Nyeltem egy nagyot és mély levegőt vettem. - Jól leszek. - Bólogattam, mintha csak bizonygatni szeretném. - Sajnálom, hogy felébresztettelek. - Néztem rá bocsánatkérően.

Megrezzentem valamire. Mégpedig arra, hogy Tatia hirtelen felült mellettem és hallottam heves lélegzetét. Erre már nekem is mozdulnom kellett, és álmosan ugyan, de felültem... igaz, nem sokat láttam... de azt se tudtam, miből merítettem erőt, hogy megtegyem azt a lépést, amire készültem.
- Hé... Tatia... - suttogtam, a vállára csúsztattam kezeimet, és álmos képpel a füléhez hajoltam. - Rosszat álmodtál? - simogattam finoman és gyengéden. Verejtékezett.

Csak viccesen összehúztam a szemöldökömet, de nem reagáltam semmit. Inkább én is a párnára hajtottam a fejem és lehunytam a szemem, amikor a karjait átfonta a derekamon. Annyira furcsa érzés volt... nem mintha okom lett volna félni valamitől is, de mintha biztonságot nyújtott volna. Jó volt.
- Igen, ő. - Bólintottam suttogva, aztán sóhajtottam egyet. - De nem szeretnék erről beszélni, oké? Inkább csak...el akarom felejteni. - Nagyot nyeltem és éreztem, hogy egyre jobban kezdek elálmosodni. - Jó éjt! - Motyogtam halkan és szinte rögtön elnyomott az álom.

Egy hatalmas birtok udvarán ácsorogtam, egy olyan udvarán, mint amilyen még ezer évvel ezelőtt az én családom birtokában is állt. Amikor szétnéztem akkor jöttem rá, hogy a birtok nem csak hasonlít, hanem ugyanaz, mint a szüleimé. A gyermekkori otthonom kertjében voltam, ott volt a csodaszép diófa a hintámmal, onnan pedig, ahol álltam egyenesen ráláttam a szobám ablakára. Hogy kerültem én ide? Évszázadok teltek már el azóta, hogy én itt jártam, azóta már valószínűleg egyszer-kétszer el is tűnt a föld színéről már ez a hely.
Nem volt időm gondolkozni, egy vékonyka hang ütötte meg a fülemet. Egy kislány jelent meg előttem, egy gyönyörű, barna hajú és szemű kislány, aki nem lehetett több nyolc évesnél. Soha nem láttam még ilyen szép gyereket, ám a hangja szomorúan csengett.
- Miért hagytál el? Miért hagytál magamra? - A kislány egyre csak ezt hajtogatta, én pedig nem értettem, hogy miről beszél. Közelebb léptem hozzá és éppen meg akartam kérdezni, hogy mégis miről van szó, amikor a kislányból hirtelen nagylány lett és ez a felnőtt nő nem más volt, mint Erina. A lányom... Szóval ezért mondta azt, amit...
Most már mindent értettem, ezért az előbbi közeledés helyett inkább hátráltam egy lépést és főleg akkor ült ki döbbenet az aromra, amikor megláttam Erin kezében egy hegyes karót. Erin egyre közelebb és közelebb jött hozzám, én pedig egészen addig lépkedtem hátrafelé, míg a hátam a diófa törzsével ütközött. Innen már nem volt menekülés, egy pillanattal később a karó már a szívem kellős közepén nyugodott. A lányom szemében elszántság tükröződött, egyetlen mozdulattal döfött szíven a fadarabbal.
- Sajnálom. - Csak ennyit tudtam kinyögni, a karó pedig még mélyebbre fúródott a mellkasomban.

Hirtelen pattantak ki a szemeim, az álmom pedig annyira eleven volt, mintha átéltem volna. Oda kaptam a kezem, ahol a szívemet sejtettem és felültem az ágyban. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, csak kapkodtam a levegőt és próbáltam feldolgozni, hogy ez csak egy álom volt... viszont féltem attól hogy bármelyik pillanatban valósággá válhat. A hajamba túrtam és a fejemet a térdeimre hajtottam, próbáltam rendezni a légzésemet, de nem nagyon sikerült... ez a kép egy ideig biztosan kísérteni fog.

- Ezer év óta először beteg... hmm... érdekes fejlemények. - vigyorogtam még mindig pimaszkásan, jót derülve az arckifejezésén, de hát... világ életemben egy pimasz teremtés voltam, nincs ezzel mit tenni.
A válaszát hallva nyeltem egyet... majd még egyet és odabújtam a háta mögé, hogy kezemet átfonjam a derekán. Szokatlan helyzet, nemhogy még tőlem!
- Utoljára ő ölelt át így, igaz? - kérdeztem halkan, és csendesen, miközben a párnára hajtottam a fejemet.

Aprót nevettem a szurkálódásán, aminek volt valóságalapja, de hát na... most ez van, ez jött ki belőlem. A ritka alkalmak egyike. - Nem, nincsen. Lehet, hogy csak beteg vagyok. - Vontam vállat még mindig kis mosollyal az ajkaimon, ami nem is akart egyhamar eltűnni onnan. Most minden olyan... könnyűnek tűnt. Mármint régen éreztem már úgy magam, hogy teljesen önmagam lehetek, és most az lehettem.
A kérdésén viszont meglepődtem. Életem során nem nagyon kérdezgették ezt tőlem, talán ezért is lepett meg annyira, ám azt be kellett vallanom, hogy... talán jó értelemben lepett meg. - Ha szeretnél, akkor... örülnék neki. - Na jó, ezt még kimondani is fura volt, de ez is csak úgy jött, mint az előző "köszönöm". Mostanában túl gyakran jönnek ki belőlem csak úgy a szavak...

- Nézzünk csak oda... Tatia köszönetet mond valakinek? Milyen ritka alkalom ez? Talán szülinapod van? - kérdeztem tőle, minimális piszkálódással, de jókedvűen. Tény, hogy én is nagyom jól éreztem magamat vele. És ő is velem. Még ha nem is mondja ki ilyen nyíltan.
- Tudom. Elég rád néznem, hogy lássam... ki vagy merülve. Ezt sikernek könyvelem el. - vigyorodtam szélesen, és ráhúztam a takarót, hogy így fixírozzam az arcát. Szép... még így is, kimerülten, fáradtan, felszáradt izzadtsággal.
- Akarod, hogy... öhm... átöleljelek? - szólaltam meg kis szégyenlőséggel.

Curtis most annyira... kedves volt velem, hogy szinte én magam sem akartam elhinni. Legutóbb, amikor hittem valaki kedvességének azt szépen megbántam, életem egyik legnagyobb baklövése volt, ami miatt még mindig rosszul érzem magam. Viszont most nem akartam ezzel foglalkozni, ráér egy darabig.
- Nem sűrűn mondok ilyet, de köszönöm. Köszönök mindent... hogy meghallgattál és hogy itt maradsz velem. - Kedves, eléggé ritkán látható mosoly ült ki az ajkaimra és megfogtam Curtis kezét. Ez most olyan...jó volt és ezért csak pár másodperc múlva szólaltam meg újra. - Be kell vallanom, hogy kicsit elfáradtam. - Nevettem egy aprót és ledőltem az ágyra, hogy így pislogjak rá a drága szép szemeimmel.

Mélyeket szippantottam a levegőből, az ő illatából... elborított engem, mint valami drog, vagy nmég annál is édesebb. Kell ennél több? Kell ennél jobb? Kétlem. Jobbat mindenhol találhatunk... mert senki nem lehet elég jó. Nekem legalábbis. Nekem olyan ideálom van, amely megtestesíthetetlen. De ő... a közelében jár annak a bizonyosnak. Azt hiszem.
- Hülye leszek elmenni. És buta vagy, amiért ilyet kérdeztél. - mosolyogtam rá, megcirógatva az arcát, és kedvesen megcsókoltam őt újra. - Reggel viszont magadra hagylak. Hagylak felkészülni a bulira. Én is bevásárolok magamnak... és így tovább és így tovább... - nevettem.

Fáradt mosoly ült ki az ajkaimra és pár pillanatig még lehunyva tartottam a szemeimet. Ki tudja, hogy hanyadszorra fordult már meg a fejemben, hogy örültem neki, de hát ha egyszer ez volt az igazság, akkor ezt nem tagadhattam le. Nem mintha le kellett volna tagadnom.
- És most? - Érdeklődtem, miután úgy ahogy összeszedtem magam és felültem az ágyban, miközben magam köré csavartam a takaró egy részét. - Itt maradsz éjszakára vagy már teljesen eleged lett belőlem? - Kérdeztem tőle, a hajamat pedig a fülem mögé tűrtem, pedig ez eddig nem nagyon volt szokásom.

Nem tudom, hogy mikor merültem el utoljára ennyire az érzelmek birodalmában, azt tudtam, hogy ez valami földöntúli, csodálatos érzés. A teste melege, a szíve... még ha ő tagadja is, hogy van neki olyan, én most... szinte kézzel fogva érzem.
Az ő mámora elhozta számomra is az utolsó löketet... még egy utolsó mozdulat, és testem hasonlóan feszüt meg, mint az övé, és lihegve borultam a nyakába, miután a hörgésem utolsó zajai is elhaltak... csodálatos volt? Nem kifejezés ez rá... arra, amit én éreztem. De ő ezt nem érzi... ezt csak én. Őt más vakítja el... én tiszta fejjel gondolkodom.
- Nekem mondod? - kérdeztem lihegve, egy erőtlen mosollyal és újra megcsókoltam, lezárásképpen.

Összekulcsolta az ujjainkat, de most még ez sem lepett meg. Ebben a pillanatban igazából nem is tudtam semmi olyasmivel foglalkozni, ami a külvilágnak a része, ahhoz már túlságosan elmosódtak előttem és mellettem a dolgok. Csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire jó ez az egész és hogy ismét átléptem a gyönyör világába immár vele együtt. Na ez volt az igazán jó érzés!
Hatalmasat sóhajtottam, ujjaim szinte görcsösen kapaszkodtak az övéibe és amikor pár pillanat múlva visszatértem a válóságba még akkor is nagyokat kellett nyelnem és nagyobb levegőket kellett vennem ahhoz, hogy normálisan lélegezni tudjak.
- Ez... fantasztikus volt. - Nyögtem ki végül.

Megfogtam a kezeit, ami tőlem ritka szokás volt, és összefontam vele ujjaimat, hogy egy kellemes sóhaj kíséretében mozogjak tovább, már néha felhörrenve, és felnyögve. A teste olyat adott nekem, amit már jó ideje senki más nő nem volt képes... te jó ég, mi olyan különleges benned, Tatia Petrova?
Odahajoltam, hogy beleharapjak a fülcimpájába. - Tarts velem... te is... - nyögtem fel összeszorított szemekkel, ahogy már éreztem és tudtam, hogy itt az a pillanat...

Egyre ritmusosabban és gyorsabban mozgott, szavai pedig mosolygásra késztettek. Ajaj, mostanában összevetve nem mosolyogtam ennyit, sőt, ennek a huszadát sem. De nem tehettem róla, egyszerűen jó volt vele és jó volt az, hogy képes volt kitörölni a gondokat az elmémből. Hogy vele önmagam lehettem, nem valaki más szerepét kellett játszanom. Ez nálam hatalmas pluszpontnak számított.
Már pár perce gyorsított a mozgásán, én pedig a vállába kapaszkodtam és lehunyt szemekkel éreztem meg, hogy nemsokára ismét átlépem a kéj kapuját. Ám mégis azt szerettem volna, ha ez vele történik meg először vagy ha más nem, akkor együtt éljük át ezt az érzést, mivel én az előbb már megkaptam az adagomat.

Oké, férfiasan be kellett vallanom, hogy lassan kezdtem fáradni. Hiszen már szeretkeztünk egyszer a nappaliban, aztán az imént is volt egy kis... hát, nem is tudom, minek nevezzem. Örömszerzésnek, igen. Mert az volt... nekem örömöt szerzett, hogy neki gyönyört adtam.
Elmosolyodtam, közben a haját simogatva, így mozogva már ritmusosan ki és be testéből... magam sem tudtam eldönteni, hogy mi van benne, ami ennyire mély benyomást tett... de tudtam, hogy valami földöntúli jó érzés ez...
- Csodálatos veled... - suttogtam a fülébe, már gyorsabb tempóra váltva.

Vigyorát látva én sem tudtam megállni, hogy ne nevessem el magam. Most tényleg olyan volt, mintha minden feszültség és egyéb más gondolat kiürült volna a fejemből. Hasonlított ez arra az időszakra, amikor még teljesen önmagam voltam. Ez pedig tetszett. Nagyon is.
- Úgy csinálsz, mintha nem ismernélek eléggé. - Vágtam felé egy apró, kötekedő fintort, de rögtön le is fagyott az arcomról, amikor ismét megéreztem őt magamban. Az biztos, hogy meglepetések okozásából ötös volt... ugyanúgy, ahogy az élvezetek csinálásához is értett.
Lehunytam a szemeimet és a fejemet is visszaejtettem a párnára, a kezeim pedig először Curtis hátára, majd csípőjére siklottak, hogy ott zongorázzanak végig az ujjaim. A légzésem ismét felgyorsult, nagyokat nyeltem és éreztem, hogy a vérem újra teljesen forró.

- Mertél volna mást mondani... - suttogtam a fülébe vigyorogva, majd elővettem az egyik takarót, és nem feküdtem mellé, de magunkra borítottam. - Attól, hogy te nem tudsz megfázni, én még igen. - vigyorogtam úgy, mint valami óvodás. - Én még nem végeztem veled! Előbb a szórakozás... aztán a munka. Nálam ez így működik. - kacsintottam rá, és újra a csípőmre emeltem mindkét lábát. Még kapkodta a levegőt, még néha megremegett a bőre, az előbb átélt kéj miatt... de a következő pillanatban egy eléggé mámoros nyögés szakadt ki belőlem, mikor újra elmélyültem testében.

Nem tudom, mennyi időre ragadhattam abban a másik világban, de az ott eltöltött idő nagyon jó volt. Ám egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy már hallom azokat a szavakat, amelyeket Curtis mond, így felé fordulva, még mindig kissé rendetlen légzéssel mosolyodtam el.
- Belőled? Nem... éppen ellenkezőleg. - Ráztam meg a fejem, hogy biztosítsam arról, hogy nekem a társasága nem teher. - Örülök, hogy itt vagy. - Nyeltem egy nagyot. Ilyesmit sem szoktam mondani mindenkinek, most sem tudom, hogy jött, csak úgy... kicsúszott a számon, ezen pedig én magam is meglepődtem. Mostanában túl sok minden csúszik ki a számon akaratlanul, de azt hiszem, ez a pár szót most pont nem bántam.

Lehetetlen küldetés lett volna válaszolni neki. Már csak azért is, mert teljesen belemerültem abba, amit csináltam... gyönyört akartam adni neki, percekig tartó extázist, mely ellepi az egész agyát, és reszketni kezd tőle...
Erre nem kellett sokat várnom. Mint valami időzített bomba, úgy robbant fel, és még simogattam az ujjammal pár másodpercig, de aztán felkúsztam hozzá, és gyengéden megcsókoltam a nyakát, majd a száját, várva, hogy visszatérjen mellém a hálószobába.
- Szólj, ha már eleged van belőlem... - vigyorodtam el, lecsókolva arcáról a verejtékcseppeket.