- Igazad van. - Adtam meg magam egy újabb sóhajjal. Ha nem vagyok terhes, az jó, viszont ha most mégis az lennék, az... na mindegy, nem is gondolok erre. Legalábbis megpróbálom nem ezen járatni az agyamat. Inkább elmosolyodtam Klaus ajánlatára és bólintottam egyet.
- Tényleg jó módszer. - Erősítettem meg a szavait.

- Ne kockáztassunk - ráztam a fejem. - Nem jó a falra festeni az ördögöt. Jelen esetben a gyereket - sóhajtottam, aztán megcirógattam Tatia combját, merészen egyre beljebb haladva.
- Bár ha jól meggondolom... így is egy jó módszer - súgtam a fülébe.

- Ja.. - Nyeltem nagyot. Na már csak ezért sem volt jó ez a fránya emberi lét, egyszerűen minden megváltozott. Ezer évig nekem sem volt ilyenekkel gondom, vámpírrá válásom óta nem gondoltam arra, hogy következményi lehetnek annak, hogy lefekszem valakivel. Nagyon nem jó ez így.
- Én sem örülök neki, elhiheted. - Túrtam bele a hajamba. - Bár én imádom kisérteni a sorsot... - Tettem hozzá ártatlan pofával.

- Oh... - lombozódtam le. Igen, erre tényleg nem gondoltam. Már megint.
- El vagyok szokva a gondolattól, hogy védekezni kell. A francba, ezer évig nem csináltam ilyet. Nincs is nálam semmi, ami... szóval, nem vagyok ilyen helyzetekre felkészülve. Azt hiszem, fájó szívvel lemondok a mai éjszakáról - mondtam. Igaza volt Tatiának, jobb volt nem kísérteni a sorsot.

- Nem is tudom. Már nem nagyon emlékszem. - Biggyesztettem le az ajkaimat mímelt szomorúsággal, miközben felém gördült és már a nyakamat csókolta végig. Tudta, hogy imádom, amikor ezt csinálja, egyszerűen odavoltam érte. Mindig jóleső borzongás járt át emiatt, lehunytam a szemeimet és sóhajtottam egy aprót.
- Te tényleg meg akarod kockáztatni, hogy az a gyerek létezzen? - Kérdeztem motyogva, de a kezeim önkéntelenül is a vállára siklottak.

- Azért én nagyjából tudom, mit lehet tenni az ügy érdekében - gördültem Tatia fölé. - Sőt, az is rémlik, ennek a gyereknek az érdekében mit tettünk. Remélem te sem felejtetted el ilyen hamar - csókoltam végig a vállát, majd a nyakát, és nekidörzsöltem csípőmet a combjának.
- Szóval, Miss Petrova, két választása van. Vagy kidob most ebben a percben, vagy kénytelen lesz végigszeretkezni velem az éjszakát. Végkimerülésig. 

- Micsoda? - Akadt fel a szemöldököm, miközben felkönyököltem. Azt hittem, hogy rosszul hallok, hiszen igazából nemrégen még mindketten halálfélelemmel küszködtünk, amikor csak meghallottuk azt a szót, hogy gyerek. Bár nagyon reméltem, hogy csupán viccel, ezért inkább elvigyorodtam és visszafeküdtem az ágyra, hogy a plafont kezdjem el bámulni.
- Szóval elsőre... majd meglátjuk, mit tehetünk az ügy érdekében. - Préseltem össze az ajkaimat somolyogva.

Vigyorogva hárítottam el a párnát, majd a fejem alá gyűrtem, és lebiggyesztettem a számat.
- Az sem rossz. De azért elsőre mégis egy fiút rendelnék, ha lehet - mondtam álszent pofával, remélve, hogy felfigyel az "elsőre" szócskára. Mindenesetre fura volt, hogy másfél órával ezelőtt a gyerek puszta gondolata is halálra rémített. Oké, ha kiderült volna, hogy TÉNYLEG, MEGFELLEBBEZHETETLENÜL létezik, pánikba estem volna. De így jó volt viccelődni kicsit a gondolattal.

Az nekem is feltűnt, hogy Esther mostanában kezd egyre inkább hasonlítani Mikael-re, csak azt nem tudtam, hogy mégis mi oka volt rá. Mindig is védte tőle a gyerekeit, most meg ugyanolya őrült vadbarom akar lenni, mint a férje? Úgy látszik ez családban marad. A bolond gondolatok eléggé ragályosak tudnak lenni.
- Remélem nemsokára újra megjön az esze. Ő soha nem volt velem szemét, nem most kellene elkezdenie. - Sóhajtottam. Még mindig állt az, hogy nem érdekelt, ki bunkó velem, mert előbb töröm el a nyakát, minthogy mondjon egy szót is, de Esther azért más volt.
Eltátottam a számat és az egyik díszpárna után nyúltam, hogy nekidobjam azt Klaus-nak. Bekaptam a legyet? Szépen fejezte ki magát. - Én lányt szeretnék. - Mondtam vigyorogva.

- Anyám tudod mostanában nem teljesen önmaga - mondtam kissé kedvetlenül. - Megváltozott, de nem igazán tudom, miért. Talán mert mostanában csaknem olyan rögeszmés, mint Mikael, vagy mert az új idők, amiben él, másfajta embert kívánnak, nem tudom. De ami számít az, hogy nem anyám fogja eldönteni, kivel akarom jól érezni magam. Veled pedig jól érzem, hát akár kedvel, akár nem, nyelje le ezt a békát - mondtam, majd kajánul felnevettem.
- Ha már ott tartunk, hogy anyám a békát nyelje le... te meg a legyet kaptad be. Így mondják ezt mostanában, ugye? - vigyorogtam kajánul. - Remélem, fiú lesz - tettem hozzá. - Tudod, azért mégis egy fiú gyerek az igazi utódja egy férfinak. 

- Imádok meglepetéseket okozni. - Szélesedett ki a mosolyom, de a következő szavait hallva kissé mérséklődött. Nem nagyon akartam belemenni abba, hogy véleményem szerint Esther nem nagyon van odáig értem, ám valami azt súgta, hogy ez is ki fog csúszni belőlem. Így jobban belegondolva miért is tartanék magamban akármit is? Nem vagyok olyan típus.
- Szerintem az anyád nem rám gondolt, amikor azt mondta, hogy kell a szerelem az életedbe. - Mondtam ki végül. - Észrevettem, hogy az elmúlt időben nem lát szívesen. Talán túlságosan elege lett abból, hogy valahogy mindig a fiai közelébe kerültem. Vagy egyszerűen csak... nagyon megkedvelte Erint, míg veled volt. - Vontam meg a vállam, mintha nem érdekelne a dolog, viszont eléggé foglalkoztatott.

- A régi önmagad még mindig meg tud lepni engem - fordultam oldalra, és simogatni kezdtem Tatia csípőjét. - Most arra gondolok, hogy mennyire igaza volt anyámnak. Azt mondta, kell az életemben a szerelem. Ostobaságnak tartottam, de szerintem ő tudta, hogy mi ketten úgyis ki fogunk kötni egymás mellett - nevettem fel. - És lám... így is van - hajoltam oda, és mély, szenvedélyes csókot adtam Tatiának.

Kissé el kellett gondolkoznom Klaus kérdésén. Vámpírként még soha senki mellett nem horgonyoztam le és annyira elképzelhetetlennek tűnt, hogy én, a szabadszellemű, makacs és akaratos vámpír hirtelen szerelmes nő legyek... az egyik részem viszont nagyon az akart lenni. Arra vágyott, hogy szeressék és viszont szerethessen. Már csak az a kérdés, hogy ki is fog győzni ebben a csatában?
- Nos... - Mosolyodtam el halványan. - A lehetőség adott. A régi önmagam minden tőle telhetőt meg fog próbálni. - Feküdtem végig az ágyon.

- Hát, fogalmam sincs hogy kell hívni egy félhibrid-félvámpír lényt, aki benned van. Feltéve persze, ha ott van egyáltalán - tettem hozzá, aztán kényelmesen elnyúltam, mikor a hajamat kezdte simogatni.
- Szóval vehetem ezt ígéretnek, hogy Tatia Petrova ha újból vérmes vámpír lesz, akkor is mellettem marad - pislogtam meglepve. Örültem ennek - feltéve, ha tényleg így gondolta - de olyan sokszor ejtettük már egymást pofára, hogy idő kellett, hogy felfogjam ezt a mondatot.

- Parazita? Jobbnál jobbak. - Forgattam meg a szemeimet, de egy halvány mosoly bujkált a szám szélén. Nem gondoltam volna, hogy ilyeneket fog mondani. Nagyon meglepődtem, viszont én sem tudtam megnevezni, hogy jó vagy rossz értelemben-e. Nem akartam neki bevallani, hogy igazából engem is átjárt valamiféle különös, jó érzés, de magamat még mindig előrébb helyeztem. Önző dolog, tudom és egy egyszerű embernek elítélendő is. Mégis ez vagyok én.
- Nem akarok normális életet. - Csúsztak az ujjaim Klaus hajára és elkezdtem simogatni. - Vissza akarom kapni a vámpírt, aki vagyok. Az erős, öntudatos énemet. És mindenféleképpen veled akarok boldog lenni. - Néztem a szemeibe. Kissé csöpögősen hangozhatott, csodálkoztam is magamon, de ez van. Hozzá kell szoknom az ilyenekhez, mert örültem annak, hogy Klaus itt van velem.

- Lehet, hogy szörnyeteg. De a miénk. A mi kis nem is tudom... parazitánk - vigyorogtam. - Mindig cikiztem Salvatorét, mert nem képes úgy élni, mint egy vámpír. De most talán érzek valamit, ami alapján megértem őt is. Valahol van bennem némi öröm... de kevesebb, mint a rémület. Az jóval nagyobb. Ugye érted? - kérdeztem Tatiát, majd felemeltem a fejem.
- Mi lesz, ha megszületik, és te mégis ember maradsz? - tettem fel a kérdést. - Akkor neked meglesz az esélyed egy normális életre. És ha így lesz, talán egyszer találsz majd valakit, akivel boldogabb lehetsz, mint velem. 

Elmosolyodtam. Na igen, mindketten imádtuk megcsinálni a balhét, az már egyszer biztos. Igazi éltetőerő volt ez, de azért a mosolyom kissé lehervadt az arcomról, amikor Klaus keze a hasamra csúszott... és a szavai... ez eléggé nagy változás volt az előbbiekhez képest. Ha nem lettem volna itt mellette, azt hittem volna, hogy beütötte a fejét.
- Nem biztos, hogy van ott bent valaki. - Mondtam halkan és összeszorítottam az ajkaimat. - De ha van is, akkor... az előbb még szörnyetegnek nevezted. - Nyeltem egy nagyot. Nem akartam ezt felemlegetni, mégis ismét kicsúszott a számon. Meg kellene akadályoznom ezeket a csúszkálásokat.
- Sajnálom, hogy ezer évvel ezelőtt nem mondtam el neked. Csak azt hittem, hogy az áldozat után minden jobbra fordul. - Vallottam be.

- Imádok galibát okozni. Ezer éven át ez éltetett - vigyorogtam el magam, majd elkomolyodtam, és Tatia hasára csúsztattam a kezem.
- Olyan fura érzés belegondolni, hogy... odabenn már van valaki - suttogtam. - És még furább, hogy ezt ezer évvel ezelőtt kellett volna mondanom. Akkor kellett volna tudnom róla, hogy.... - hallgattam el.

Olyasmi arcot vágtam, ami tükrözte azt, hogy oké, értettem mindent. Nem is kíváncsiskodtam tovább, Erin-nel nem akartam Klaus-ról beszélni, Klaus-szal pedig Erinről, hiába érdekel, hogy mégis mi volt. Azt tudtam, hogy szerették egymást, elvégre ebből is volt nem kis gubanc, de... semmi más. Talán jobb is, ha nem tudok semmiről, csak arról, amiről tudnom kell.
- Nem mondtam neki. - Vontam meg a vállamat. - Nem szerettem volna rólad beszélni a lányommal. Már bocs, de eléggé nagy galibát okoztál az életében és a nem létező anya-lánya kapcsolatunkban is. - Pillantottam a kezemre, amikor Klaus megfogta azt. - Sajnálom, hogy elment innen. Remélem, hogy legalább ott nyugta lesz, ahová megy. - Sóhajtottam aprót.

- Nem történt semmi extra - vontam vállat. - Legalábbis nem rémlik semmi. Megcsaltam, kidobott... aztán téged választottalak. Szerintem csak simán úgy gondolja, egyszer valamelyik nő lesz a halálom. Mert azért elég sűrűn váltogatom őket. Felvilágosítottad, hogy mi ketten újra együtt vagyunk? - kérdeztem ezúttal én kíváncsiskodva. - Majd ha még valaha visszajön, meglepődve fogja látni, hogy mi ketten még akkor is együtt leszünk - szorítottam meg Tatia kezét.

Sóhajtottam egyet és lehuppantam az ágyra, hátha így jobb lesz. Bólintottam egyet. Talán kicsit idegesebb vagyok a kelleténél, de nem tehetek róla. Hirtelen minden összejött méghozzá egy nap alatt, úgyhogy nem voltam valami hú de jó kedvemben, az örömtáncokat máskorra tartogattam.
- Igen, elment. Írt nekem, hogy beszélni akar velem. Vagyis inkább elköszönni. - Húztam el a számat. Erin a lányom volt, természetes, hogy rosszul érintett a távozása, még ha neki felé nem is nagyon mutattam ki ezt. - És arra kért, hogy adjak át neked egy üzenetet. Az mondta, hogy becsaphatod őt vagy engem is, de egyszer úgyis beleesel abba a gödörbe, amit magadnak ástál. - Néztem Klaus-ra kissé kérdőn. - Nem hiszem, hogy még csak most dolgozta volna fel, hogy megcsaltad Mila-val. Mi történt még ezután köztetek? - Kérdeztem, de egyáltalán nem vallatásszerűen, hanem inkább csak kíváncsian.

- Hé, nyugi már - mondtam Tatiának. - Csillapodj le. Csak egyszerűen eszembe jutott. Csak mert kb tudom, én hogy reagálnék, ha anyám mondjuk bejelentené, hogy valakitől gyereket vár. És mert hozzá is volt közöm. Csak ezen okból kifolyólag kérdeztem - vontam vállat, aztán meglepődve néztem Tatiára.
- Elment a városból? - kérdeztem, mint a visszhang, majd magam elé néztem. - Remélem megtalálja a boldogságát, ha már itt nem sikerült neki. 

Megforgattam a szememet. Persze, valószínűleg nekem is állandóan ez fog a fejemben járni, de valamiért jobbnak éreztem ezt a lehetőséget, minthogy netalántán egy orvos máris közölje velem, hogy terhes vagyok. Nem is tudom, mit reagálnék... az biztos, hogy elájulnék, a többi már a jövő zenéje.
Klaus felé kaptam a fejem. - Erin? - Vontam fel a szemöldökömet. - Miért érdekel téged, hogy mit gondolna Erin? - Kérdeztem elhűlve. Még jobb, semmi más nem hiányzott, csak belegondolni abba, hogy a lányomnak lehet, hogy testvére lesz attól a férfitól, akit ő is szeret. Ezt nem is lehetett volna jobban összehozni. - Erin elment a városból. Azelőtt találkoztam vele, mielőtt elindultam a villába. Azt mondta, hogy nem bírja tovább csinálni ezt az egészet... nem akar tudni sem rólam, sem rólad, sem a volt férjéről. - Motyogtam.

- Nem tudom mennyivel lesz jobb hetekig enni a kefét - dünnyögtem. - De jó, legyen - vontam vállat. - Bár ne kérd, hogy ne gondoljak rá. Szét fog enni az ideg... - dőltem le az ágyra, és kinyújtottam a kezem Tatia felé.
- Nem akarsz idejönni? - kérdeztem. - Atyaég... mit fog szólni Erin, ha mégis gyerekünk lesz? - kerekedett ki a szemem a következő gondolatra.

Még inkább elbizonytalanodtam. Klausnak igaza volt, Esther boszorkány, méghozzá az Eredeti boszorkány, aki még azt is megérzi, hogy az ősz melyik napján kezdenek majd el lehullani a levelek a fáról. Őrület, hogy mire nem képes, de már az is eszembe jutott, hogy csak szórakozik egy sort. Szinte látom rajta, hogy valami baja van velem és ez egyáltalán nem zavarna, ha valaki másról lenne szó, viszont... Esther az egyik legrégibb ismerősöm volt, aki mindig normálisan bánt velem. Nem a mostani viselkedéséhez voltam szokva.
- Nem megyek orvoshoz. - Jelentettem ki még mindig járkálgatva. - Semmi értelme. Majd elmegyek, ha biztos lesz, hogy gyereket várok. Addig pedig... próbáljunk meg nem gondolni erre. - Meg kellett volna dicsérnem magamat, hogy milyen kitűnő logikával rendelkezem. Amire nem gondolunk, az nem történik meg. Bravó, Tatia, még ez eddiginél is jobban kezdesz megőrülni!