Hálószoba

A telefonomat szorongattam a kezemben és a lépcsőn lefelé jövet sms-t pötyögtem Klaus-nak. Ha szóban nem is, de talán írásban hajlandó velem kommunikálni. Nem írtam semmi különöset, csak annyit kértem tőle, hogy beszéljük meg... és hogy jöjjön haza. Saját magamat kellene fejbe vágnom az érzelgősségem miatt, ám ez van... szeretem őt és ha törik, ha szakad akkor is a tudtára fogom hozni, hogy nem feküdtem le az öccsével.
A konyhában mindössze egy pohár vizet akartam inni. Zsebre vágtam a telefonomat és leültem a pult mellé, de hiába várakoztam, Klaus nem toppant be az ajtón. Nekem viszont nem volt kedvem itthon ücsörögni... ki kell szellőztetnem a fejem. Ismét.

Erdő

- Három nappal ezelőtt is leüvöltöttük volna egymás fejét. - Pontosítottam és tényleg furcsa volt, hogy jelenleg nem ordibáltunk egymással. Nem valami gyakori, hogy normális vérmérséklettel meg tudjuk beszélni a dolgokat és nem azonnal a másik fejéhez vágunk valamit. Képletesen és szó szerint értve is.
- Azt hiszem megoldható, hogy te is beférj a kádba. - Vontam aprót a vállamon, amikor kezei a derekamra csúsztak. Kibontakoztam a karjai közül, majd megfogtam a kezét és kacér fény gyúlt a szememben, amit a mosolyom is átvett.
- Menjünk. - Adtam ki az utasítást és elindultunk az emelet felé.

Háló és fürdő

Láttam Tatián a meglepetést. Teljes mértékben meg tudom érteni őt. Saját magam is megleptem a mostani viselkedésemmel és szavaimmal. Akkor őt nyilván még jobban, hiszen nem ehhez volt szokva tőlem. Nekem viszont legalább ugyanilyen döbbenet volt hallani az ő szavait, és látni a mosolyát.
- Az is ritkán fordul elő, hogy bocsánatot kérjünk egymástól - dörmögtem. - Egy héttel ezelőtt még leüvöltöttük volna a másik fejét - mondtam ki az igazat, majd a derekára fontam a karjaimat. - Benne vagyok a fürdőben. Na és hogy szeretné a kisasszony? Egyedül, vagy velem? Álljak a kád mellett a törülköződet tartva, mint egy jól nevelt inas, vagy hagysz nekem némi helyet a kádadban?

Legbelül már - vonakodva és kényszeredetten ugyan, de - felkészültem a vitára, a konyhapultnak támaszkodva vártam a gúnyolódó grimaszokat és dühös szavakat. Klaus igazán tudhatná, hogy nem alkuszok meg és nem tűröm el, ha valaki jogtalanul vág dolgokat a fejemhez. Még annak is kettéharapom a nyakát, akinek igaza van velem szemben, sőt, rájuk általában sokkal jobban haragszom, mint a többiekre. Mázli, hogy nem sok olyan lelkes jelentkező akad, aki szembe mer szállni velem és az állításaimmal.
Én lepődtem meg a legjobban, amikor kis csönd után mindössze csendes szavakat hallottam. Igazat adott neked? Azt mondta, hogy igazam van? Biztosan rosszul hallok vagy ez a kandikamera, mert ilyen a mesében sincs... de meg kellett hagyni, hogy megmosolyogtatott, amikor azt mondta, hogy féltékeny. Talán még az ajkaimra is kiült egy halvány mosoly, mert nem hittem el, hogy tényleg megúsztam vele egy veszekedést úgy, hogy elismerte, hogy vesztett. Nemzeti ünneppé kellene nyilvánítani ezt a napot.
De ami még jobban sokkolt az két szó volt: ne haragudj. Legszívesebben azt kértem volna, hogy csípjen meg, mert biztosan álmodom, de ehelyett odasétáltam hozzá és már nem rejtegettem az apró mosolyomat.
- Semmi baj. Bocs, hogy felkaptam a vizet. - Mondtam ki én is és fura volt, hogy teljesen természetesen jött ki belőlem a bocsánatkérés. Ez az emberlét csodákra képes... vagy éppen borzalmas dolgokra. - Áll még a fürdő? - Kérdeztem suttogva, nagyokat pislogva. - Nagyon örülnék, ha igen lenne a válaszod.

A szavai először a végletekig felháborítottak. Úgy beszél a Curtissel történő ágytornájáról, mintha egy kiló kenyérért ment volna le a boltba. Mégis mit várt, hogy még mosolyogjak is erre a hírre?
De a következő szavai lehűtötték bennem a mérget. Kíméletlenül a képembe vágta az igazságot Erinről, Elenáról, Miláról. Olyan megfellebbezhetetlen igazsággal, hogy alig kaptam levegőt. Egyrészt a kőkemény tényektől, másrészt attól a felismeréstől, hogy még soha, senki nem merte ilyen nyíltan a fejemre olvasni a "bűneimet". Ez a tény pedig szinte azonnal hideg vizet öntött a bennem parázsló harag tüzére.
- Igazad van - válaszoltam halkan. - Nincs jogom számonkérni rajtad semmit, mert én sem vagyok szent. Nem akarok veszekedni, csak egyszerűen féltékeny vagyok a puszta gondolatára is annak, hogy más is hozzád érhet - mormogtam, és hozzátettem azt, amiről azt hittem, soha nem fogom senkinek már kimondani.
- Ne haragudj.

Fújtattam egyet. Na ne, most komolyan fel fog háborodni? - Igen, lefeküdtem vele. Miért ne tettem volna? - Vontam meg a vállamat és teljesen el is ment az étvágyam, úgyhogy inkább le is csuktam a doboz fedelét, kitoltam magam alól a széket és felálltam. Kezdtem ingerült lenni... nem elég, hogy konkrétan szinte elveszettem a lényemet, még felháborodik? Ahogy mondta, ő sem szent. Akkor meg miért?
- Tudod mit? - Csóváltam meg a fejem, miután keserűen, már-már lemondóan felnevettem. - Gondolj, amit akarsz. Nem érdekel, mert nem ítélkezhetsz felettem. - Néztem komolyan Klaus szemeibe. - Nem voltam jó kislány, nem is leszek soha. Törődj bele. - Mondtam rezzenéstelen arccal. - Amíg én sem hánytorgatom fel, hogy befűzted a lányomat, a hasonmásomat, a legjobb barátnőmet és még sorolhatnám, addig te se vess a szememre semmit. - Nem akartam veszekedni vele, mert arra egyikőnknek sem volt szüksége, főleg nem nekem, de... ez most kijött belőlem. Feszült voltam és... nem tudom megmagyarázni, hogy mit éreztem.

- Mégis, szerinted hogy érteném? - tártam szét a kezem. - Lefeküdtél vele, nem? - vetettem oda. - Bár ne is válaszolj. Nyilván igen - könyököltem a konyhaasztalra. - Tudom, én sem voltam szent. De egy boszorkánnyal... aki ráadásul visszahozta ide az egyik bajkeverőt... mindegy - legyintettem aztán. Jobbnak láttam nem taglalni a témát.
- Nos, akkor mi legyen? Fürdő, aztán pihensz? - kérdeztem, és feltápászkodtam. - Megértelek, ha aludni akarsz. Curtis biztos jobb volt nálam - szaladt ki belőlem a féltékenység vezérelte bunkóság.

Látva arckifejezését sóhajtanom kellett. Na tessék, ez volt az oka annak, hogy nem akartam elmondani neki semmit, ami azzal a kis időszakkal kapcsolatos. Klaus annyira kiszámíthatatlan és hangulatfüggő, hogy még egy ilyen nincs a világon és bár egy részét már kiismertem, nem telik neki sok időbe és erőfeszítésbe, hogy megringassa a hitemet, hogy úgy ismerem őt, mint a tenyeremet. De azt hiszem, hogy ez a legjobb benne.
- Ezt hogy érted? - Kaptam fel a fejem a kérdésére. Persze körvonalazódott bennem, hogy mire gondol, de... jobbnak láttam tisztázni, mielőtt még megfordult volna a fejemben az eshetőség is, hogy válaszolok.

- Curtis? - ráncoltam a szemöldökömet, míg meg nem találtam emlékeim közt a névhez tartozó arcot. - Az a boszorkány, aki visszahozta Olivert? - ült ki aztán az utálkozással vegyes gyűlölet az arcomra.
Odanéztem a tűzhely elé... elképzeltem Tatiát, ahogy lelkesen sürgölődik a körül a gennyláda körül, és elborult az arcom.
- Értem - mondtam fahangon. Jó persze.... ennek már van némi ideje, és én sem éltem szentként. Mégis, rosszul esett a dolog. Ráadásul a féltékenység úgy emelte fel bennem a fejét, mint egy szagot kapott vadászkopó.
- Na és meddig jutottál még vele? - kérdeztem csendesen, bár a lelkem mélyén magam is sejtettem a választ.

Tudhattam volna, hogy nem fogja annyiban hagyni, mégis reménykedtem benne. Már csak azt kellene megállapítanom, hogy milyen verzió a jobb? Ha elmondom neki és esetlegesen az fogja rosszul érinteni vagy ha meg sem szólalok és azért haragszik meg, mert nem akarok beszélni. Ördögi kör, de mégis az őszinteséget választottam. Mióta vagyok ilyen fene jó kislány, hogy csicsergek, amikor kérik?
- Akkor, amikor Curtis még itt élt. - Vallottam be és kis szünetként újabbat haraptam a pizzából. Pislogtam párat, majd lenyeltem a falatot. - Vicces helyzet volt... rántottát csináltam reggelire. - Csóváltam meg a fejem elmosolyodva, magam elé meredve egy picit, ahogy megjelent előttem a kép. Nevetséges lehettem, de akkor jó ötletnek tűnt. És kedvesnek.
- Jobb így, hogy tudod? - Felvontam a szemöldökömet, amikor magamhoz tértem. Kíváncsi voltam, mennyivel lett érdekesebb az életet az információtól.. és megint a rosszindulatúság dolgozott bennem.

Felfigyeltem Tatia elharapott mondatára. Általában akkor hallgatott el ilyen hirtelen, ha nem akart valamivel a lelkem közepébe rondítani. Jelen állás szerint legalábbis. Máskor élvezettel szórta a legnagyobb szemétségeket bele a képem közepébe.
- Nem, ne hallgass el - mondtam. - Szeretném hallani a mondat befejezését - győzött végül a kíváncsiságom és a hibrid óvatossága a józan ész felett, és néztem, ahogy Tatia kivett egy szelet pizzát. Hajszál híján még az én étvágyamat is meghozta, bár nekem azért sok kell, hogy ilyesféle ételre fanyalodjak.
- A teletömött száj elég átlátszó kifogás - jegyeztem meg, mikor két harapás közt sem volt hajlandó válaszolni. - Szóval?

Nem voltam hülye, Klaus hiába próbálta elfedni, még mindig láttam a meglepődöttséget és a csalódottságot az arcán. Nem fogom megnyugtatni, hogy csak vicceltem, majd kiengesztelem... megvannak az eszközeim az ilyen esetekre is.
- Hogy mikor? - Kérdeztem vissza és elmosolyodtam az emlék hatására.- Amikor még... - Aztán elharaptam a mondat végét, mert rájöttem, hogy mit akartam mondani. Meséljem el neki, hogy nem is olyan régen, hiszen amikor Curtis még itt élt, akkor egyszer én csináltam neki reggelit? Vajon ezt hogy fogadná? Ki tudja, de volt egy olyan érzésem, hogy nem ujjongana örömében. - Nem lényeg. - Vontam meg a vállamat és elvettem egy szeletet a pizzából, majd megkóstoltam. Hogy pizzát mikor ettem utoljára, azt viszont már kicsit nehezebb lett volna megmondani, de most kifejezetten jólesett, bár a vér még mindig nagyon hiányzott. Az az én igazi táplálékom.

A legjobbkor csengettek, Tatia kiment átvenni a megrendelt kaját, én meg zavartalanul moroghattam egy keveset a konyha magányában. A fenébe is, pedig milyen szépen elterveztem az estét... Úgy látszik, Tatia libidójára az erdei kunyhó van nagyon jó hatással. A saját birtokán már annyira nem vágyik rám. Most, hogy ember lett - és ha az marad - akkor mi jön majd? A kifogások halmaza: fáj a feje, fáradt, most épp fáj a hasa, és így tovább?
Nagyot szusszantam végül. A fenébe is, be kell látnom, hogy nem automata, amit bekapcsolok, ha nekem úgy hozza kedvem. Nem akarja? Majd akarja másnap. Talán jobb lenne csakugyan, ha tanulnék némi türelmet. Mással ezt persze nem tettem volna meg, sőt. Mást már igézettel, vagy erőszakkal rávettem volna egy mámoros éjszakára. De vele ezt nem akartam megtenni.
- Valld be, mikor ettél utoljára emberi ételt? - erőltettem magamra némi jókedvet mikor visszatért, hogy ne lássa a megnyúlt képemet. - Nem számolva a konzervet a kunyhóban, persze.

Erőnek erejével kellett visszatartanom a nevetésemet, de végül mégiscsak sikerült.
- A fürdő tényleg jó ötlet. - Bólintottam mosolyogva és a következő pillanatban meghallottam a csengőt, így én is felálltam, miközben a bejárati ajtó felé néztem. Klaus elé léptem és egy futó csókot adtam a szájára. - Várj meg, nem szeretnék egyedül enni. - Mondtam és elindultam a bejárat felé, közben még mindig magamban nevetgélve. Jó volt egy kicsit húzni Klaus agyát.


Hamar végeztem a srác kifizetésével, aki kihozta a pizzát. Micsoda szerencsenapja van! Ha önmagam lennék, akkor nem távozott volna élve, mert biztosan őt ettem volna meg ebédre és nem azt, amit hozott... de így nem volt más választásom, mint elengedni. Oké, még ezt a kis időt talán kibírom emberként, de többet nem.
- Készítheted a kamerát, mert most emberi kaját fogok enni. - Léptem be ismét a konyhába és letettem a dobozt az asztalra, majd egy apró sóhajjal leültem mellé.

- Oh - mormogtam csalódottan, és magam is éreztem, hogyan nyúlt meg az arcom a csalódottságtól. Hát, nem épp erre a válaszra számítottam.
- Hát... jó - vontam vállat kényszeredetten. Most mit csináljak vele, igézzem meg? Ha nem akar, hát nem akar... csak az én programom jobban a kedvemre való volt.
- Azért egy fürdés nem árt. Engedek neked vizet - keltem fel, és kidobtam az üres tasakot a szemetesbe. - Aztán... tőlem aludhatunk, ha annyira azt akarsz - sóhajtottam.

- Igaz. - Bólintottam. Párizs után nem nagyon volt kedvem az elkövetkezendő években összefutni Mikael-el, csakhogy ezt elég nehéz lesz kivitelezni tekintve, hogy a városban van. Valahogy ki kellene iktatni, végezni vele az örökkévalóságra. Talán nem ez a legjobb szó, de érdekes, hogy meg akarta ölni az állítólag szörnyeteggé vált gyermekeit, miközben a legnagyobb szörnyeteg, akit látott a világ.
- Nem is tudom. Nekem más ötleteim vannak. - Sóhajtottam Klaus szemeibe nézve. - Úgy terveztem, hogy eszek, utána pedig átalszom ezt a napot. Ha felkelek és még mindig ember vagyok... akkor pedig elkezdek pánikolni. - Mondtam baltaarccal, de belül már nevettem a várható reakció miatt. Persze az ő javaslata nekem is sokkal jobban tetszett, de szerettem látni az arcát, amikor meglepődik.

- Semmilyen állapotban nem jó összefutni vele - morogtam, és önkéntelenül is a tenyerembe pillantottam. Élénken élt bennem a kép, ahogy a falra szögel, mint egy képet.
- Viszont, akkor mi legyen a program? Nekem lennének ötleteim - araszoltam közelebb a székkel Tatiához. - Eszel, aztán beülünk a kádba. Hiányzik egy kis kényeztető fürdés. Utána pedig a karomban viszlek a hálóba, és végigszeretkezem veled az éjszakát. De ha neked nem tetszik a program, választhatsz mást is - vágtam ártatlan képet. Tudtam, hogy úgysem mond ellent nekem.

- Nem bánom. - Csóváltam meg a fejem, ahogy ő is leült a vérestasakkal a kezében. Hadd egyen vért, nem őt tehet arról, hogy én az emberi kajára lettem szorulva. De hát valamit nekem is ennem kell, ha nem akarok éhen halni.
- Ha holnap sem lesz semmi változás, akkor felkeresem Esther-t. Nem érdekel, hogyan, de segítenie kell nekem. Egy varázslattal vagy valamivel... hátha csak arról van szó, hogy nálam kicsivel tovább tart. - Motyogtam az asztal lapját bámulva, ám kénytelen voltam megforgatni a szemeimet. - Mikael-ről ne is beszéljünk, nem szeretnék ilyen állapotban összefutni vele. - Még belegondolni is rossz volt, hogy semmire nem lennék képes ellene egy védtelen emberlányként.

- Nem zavar, ha előtted eszem? - vettem ki egy tasakot a hűtőből, és leültem az egyik konyhaszékre, majd halkan ciccegni kezdtem.
- C-c-c... majd ha visszaváltozol, félni fogok. Egyelőre még én vagyok nyeregben - mosolyogtam, majd hátradőltem kényelmesen.
- Ha a dolog még ma sem változik, holnap beszélni kellene anyámmal. Talán tudja, nálad miért is tart ez ennyire sokáig - gondolkodtam el. - Talán Mikael is tudná, de remélem megbocsátod, ha nem kopogok be hozzá, hogy kifaggassam.

Sóhajtottam egyet, amikor beértünk a konyhába és már a két lábamon állva szemléltem a hűtőm tartamát. Elhúztam a számat, főleg a sok vér láttán és felettébb furcsa volt, hogy nem kívántam a vöröslő folyadékot, ez pedig ismét eszembe juttatta, hogy még mindig ember vagyok.
- A vér most a tiéd. - Lépdeltem el a hűtőtől és a kezembe fogtam a telefont. - Nincs kedvem szendvicset enni. - Vontam meg a vállam kissé keserűbb hangulatban, majd tárcsáztam egy számot és leadtam a rendelésemet. A pizza jó lesz... valamire.
Letettem a telefont és leültem az egyik székre. - Videózz csak, de egyszer kinyírlak érte. - Szűkültek össze a szemeim, de azért halványan elmosolyodtam.

(nappali)

A konyhába érve letettem Tatiát a karjaimból, és kinyitottam a hűtőjét.
- Választhatsz. Van itt minimális emberi kaja, bár nem túl bizalomgerjesztő. Talán egy szendvics összejön belőle. És van számtalan tasak vér. Esetleg rendelhetünk valamit, egy pizzát, vagy elvihetlek vacsorázni. Válassz - mutattam egyik kezemmel a hűtőre, másik kezemmel a telefonra, hogy felhívjam a pizzaszállítót.
- Bárhogy is dönts, azt tudd, hogy ezt a látványt le fogom videózni. Tatia Petrova emberi ételt eszik - vigyorogtam, és nem akartam hozzátenni, hogy talán jobb, ha hozzá is szokik. Mi van, ha nem fog visszaváltozni? Jobbnak láttam hallgatni, nem akartam kétségbeesésbe taszítani.

Felsóhajtottam, mikor a csengőt meghallottam. Nekem részemről nincs kedvem vendégeket látni. De Tatia vendége, nem az enyém, így nincs is beleszólásom.
Elegánsan felálltam, miután az utolsó falatokat megettem, és elvigyorodva léptem ki a hátsó ajtón. Persze tudtam, hogy Tatia miattam nem fog aggódni. Mégis mi oka lenne rá? Talpraessett "gyerek" vagyok.

( Morning Star Pub)

- Minden boszorkány érzi ezeket? - Kérdeztem kíváncsian, mert tényleg érdekelt a dolog. Eléggé sok boszival találkoztam már az életem során, tehát eléggé érdekelt a "működésük". Főleg így, hogy negativitásról volt szó. Így még inkább érdekesebbé vált a dolog. - Ha te érzed, akkor valószínűleg Esther is. Ő mindig mindenről tud. - Mosolyodtam el egy pillanatra.
Ám a csengő hangjára lettem figyelmes és mivel fogalmam sem volt arról, hogy ki lehet az, ezért felálltam a székről. - Megnézem, ki az. - Mondtam Curtis-nek és elindultam a bejárat felé.

A birtok és az előcsarnok

Felfigyeltem a mondatára, amivel sikeresen elterelte magáról a "gyanút" az érzelmekkel kapcsolatban, bár ugye most jön az, hogy hiszi a piszi. Na mindegy... ő nem tudja, hogy én mit érzek. És ezért... nem is kell mentegetőznie, és semmi egyéb.
- Radar? - kérdeztem vissza bambán, majd leesett. - Hm, ha boszorkány lennél, te is éreznéd ezeket. Hidd el, ha én ezeket érzem, mit érezhet a világ első boszorkánya... - fintorogtam. Ha jól tudom, Tatia őt is ismeri, hiszen ő a drága Klaus édesanyja. Lehet, hogy ő normálisabb, mint a fiacskája.
- Nos, nem hiszem, hogy itt minden olyan sokáig titokban marad. Előbb-utóbb... hírt kapunk mindenről.

- Jól összefoglaltad. - Bólogattam magam elé, ahogy bennem is ismét teljesen összeállt a kép, ami jelenleg aktuális volt. Azt én nem tudhattam, hogy mit érez a lányom, sőt, közöm sem volt hozzá. De nem kerülte el a figyelmemet Curtisnek az a mondata, amivel a régi érzésekre célzott. Nem akartam ezekre gondolni, így megpróbáltam nem elkapni a feldobott labdát. - Szerencsére én már kiestem ebből a körből. - Motyogtam magam elé, aztán érdeklődve figyeltem a továbbiakban. Negatívitás a vejemnek köszönhetően? Hmm... csak nem mesterkedik valamiben a kis drága? Ez egyre kíváncsibbá tett, elvégre valószínű, hogy az ügyködésének Erin lesz a célpontja. Erről pedig tudni akartam.
- Felcsaptál radarnak, hogy érzékeled a hullámokat? - Kacsintottam Curtis-re. - Nem tudom, mit forgat a fejében, de ha negatív ha nem, hát csinálja. Eléggé erkölcsösnek ismertem meg és attól nincs is jobb, ha a jóból rossz lesz. - Megvontam a vállamat.