- Igen, ebben igazad van - biccentettem aprót. Eddig csak az a verzió fordult meg a fejemben, hogy az a gyerek tényleg létezik. Anyám sem tévedhetetlen.
- Talán anyám csak a régóta dédelgetett vágyát látja megvalósulni - mondtam halkan. - Bár tény, hogy ő boszorkány. Lát olyat is, amit mi nem. És meg is érez. Szóval... azt hiszem, tényleg nem tudunk mást csinálni, csak várni - ültem le, aztán felnéztem Tatiára.
- Hacsak el nem megyünk egy orvoshoz - mondtam vontatottan. Hát igen, az is érdekes látvány lesz. Ezer év alatt nem mentem a közelükbe, mert nem volt szükségem gyógyításra. Na jó, ez így nem igaz. Akkor mentem a közelükbe, ha enni akartam belőlük.

Keserűen és nagyon halványan mosolyodtam el Klaus válaszán. Azt mondta, jó érzés lett volna, ha a gyerek az övé. Erre nem számítottam, bár érthető volt az indok, hisze a hasonmásom és a férjecskéje úgyis felnevelték volna. Ott van például a legnagyobb gyerek, Delena. Salvatore még úgy is imádja, hogy tudja, a kislány Oliver gyereke. Na ők tényleg szülőknek valók.
- Értem. - Bólintottam aprót, aztán kicsit elhallgattam, utat engedtem a gondolataimnak, amelyek egyre jobban pörögtek a fejemben. Mi lenne a legjobb megoldás?
- Esther bogarat ültetett a fülünkbe... egyáltalán nem biztos, hogy terhes vagyok. - Szólaltam meg aztán halkan. - Szerintem várjunk egy kicsit. Ha... babát várok, akkor annak lesznek jelei. - Kezdtem el fel-alá járkálni. Már így is eléggé ideges voltam, de még csak akkor leszek igazán az, ha ez az egész tényleg megtörténik...

Elgondolkodtam Tatia kérdésén. Hogy mi lett volna, ha tényleg az enyém?
- Igen, először tényleg úgy hittem - bólintottam lassan. - Mert még hasonlít is rám. De közben rettegtem a gondolattól, hogy kiderül, hogy ez így is van. Igazából... nem is tudom, mit éreztem - mondtam megzavarodva. - Talán valahol jó érzés lett volna. Nem öröm, vagy boldogság, csak kicsit jó érzés. De sokkal jobban féltem attól, hogy igazán az enyém. Nem tudom, mit csinálhattam volna, hiszen... az én életembe nem fér bele egy gyerek. Bár az az eset más volt. Mégha ki is derült volna, hogy az enyém, tudtam, hogy jó helyen van, mert van aki majd képes lesz szeretni. Mert én valószínűleg nem tudnám.

Örültem annak, hogy mindössze sóhajtotta egyet és átölelt. Azt hittem, hogy balhé lesz, de szerencsére nem. Jobban kellene vigyáznom a számra, ha a közelemben van, csak hát soha nem voltam az a típus, aki visszafogja magát. Most elkezdhetek próbálkozni.
Figyelmesen hallgattam őt. Esther-nek odaadni a gyereket? Hiszen Esther eleve úgy indult neki, hogy csodababát akart a hasonmástól és a fiától. Ki tudja, mire kellene neki az a gyerek!
- Nem tudom, mit lehetne csinálni vele... fogalmam sincs. - Bontakoztam ki a karjai közül. - De ha már itt tartunk... - Köszörültem meg a torkomat. - Hallottam, hogy egy ideig azt hitted, hogy a hasonmásom kislánya a tiéd. Emma. - Emlékeztem a nevére és magára a kislányra is. Gyönyörű gyerek volt, azt meg kell hagyni. - Ha ő a tiéd lett volna... örültél volna neki? Mit tettél volna?

Csak akkor nyitottam ki a szemeimet, mikor Tatia felpattant, és elém állva az arcom simogatta meg. Láttam rajta, hogy nem gondolta át, mit is mondott nekem az előbb.
- Jól van - enyhültem meg egy nagy sóhajjal, és átöleltem. - Én is félek. El sem hiszed, hogy mennyire. Nekem nincs szükségem egy gyerekre. De talán... - jutott eszembe valami. - Ha megszületne... anyám talán szívesen felnevelné. Bár nem tudom, ez mennyire lenne jó ötlet. De ha mégis létezik, és megölni nem akarod... valamit kezdenünk kell vele.

Csak az arcát látva tudatosult bennem igazán, hogy mit mondtam neki. Most már biztos, hogy elment az eszem... Nem lett volna szabad kinyitnom a számat, elvégre azt akartam, hogy minden normálisan működjön köztünk, erre... az első adandó alkalommal megbántom őt. Úgy látszik van, ami nem változik... én mégis változtatni akartam ezen!
Felpattantam a helyemről és Klaus elé léptem. Nem érdekelt, ha ellők magától vagy sarkon fordul, de a kezeim közé fogtam az arcát, hogy a szemeibe nézhessek.
- Sajnálom. Mondtam őszintén és reméltem, hogy látja rajtam, hogy tényleg így érzek. - Nem akartam ezt mondani... nem tudom, hogy mi ütött belém. - Nyeltem egy nagyot. - Ne haragudj... kérlek. - Simogattam meg az arcát és sóhajtottam egyet. - Én csak... nagyon félek. Félek attól, hogy mi lesz. - Vallottam be, pedig ilyet soha nem csináltam. Nem szoktam elismerni, ha tartok valamitől, mert ha kimondom, akkor valóssággá válik.

Csend volt a szobában, mély, hatalmas csend. Tatia a gondolataiba merült, én meg vedeltem. Jelenleg ennél jobbat nem igazán tudtam tenni. De még csak elképzelni sem. Azt tudtam, hogy bármi is legyen, nem fogom egyedül hagyni Tatiát.... de reménykedtem benne, hogy ebből a rémálomból nagyon hamar jön majd az ébredés.
Épp meg akartam szólalni, biztatásképp, hogy rendben lesz minden, de ő megelőzött. És amit ezúttal nekem mondott olyan volt, mintha két pofont vágott volna le. Egy tízkilós kalapáccsal.
- Szörnyeteg vagyok? - hőköltem hátra döbbenten, és úgy néztem rá, mintha most láttam volna őt először életemben. Igen, talán az vagyok. De vele nem...
- Hát - hunytam le a szemem, hogy ne lássa a tekintetemen, mennyire megbántott - most már legalább ezt is tudom.

Arra már nem tudtam válaszolni, hogy mihez kezdenénk a gyerekkel. Az viszont majdnem megmosolyogtatott, hogy többes számot használt... kezdünk... szóval ha minden igaz, akkor nem hagyna egyedül. Oké, tényleg ketten kellünk a tánchoz, de akármennyire is rossz volt ez a helyzet, legalább ez adott egy kis reménysugarat, de nem akkorát, hogy elképzeljem, hogy felnevelek egy gyereket. Nem, az nem én lennék... mégis az járt az eszemben, amit Esther mondott. Hogy ez talán egy második esély lehetne számomra, már ha egyáltalán igaz ez az egész. Utána kell járnom.
Ám felkaptam a fejem Klaus következő szavaira. Egy szörnyeteg? Rosszul hallok vagy tényleg ezt mondta?
- Nem, Klaus... - Csóváltam meg a fejem és még mindig ültömben rá emeltem a tekintetemet. - Te vagy a szörnyeteg. - Motyogtam a lehető legkomolyabban megfeledkezve arról a tényről, hogy pár napja én magam is az voltam. És még mindig az voltam, nem számít, melyik fajba tartozom éppen. Azt sem tudtam, hogy miért csúszott ki ilyesmi a számon... megőrültem volna?

- Akkor mégis, mihez kezdünk vele? - kérdeztem, és felpattantam, hogy öntsek magamnak egy italt. Ez volt az az állapot, amit nem lehetett elviselni józanul.
- Most őszintén... el tudod képzelni, hogy mi ketten egy gyerek kezét fogva fagyizni visszük? Vagy a játszótérre? És egyébként is... - fordultam Tatia felé, komolyan nézve rá. - Eddig úgy hittem, ha gyerekem lenne - ahogy anyám felvetette - egy isten, vagy egy istennő lenne. Igazából nem lenne az. Egy szörnyeteg lenne - hajtottam fel az italomat.

Nem gondoltam volna, hogy így testek, de eléggé felakadt a szemem a javaslatai hallatán. Tegyük fel, hogy e a gyerek létezik, bár nem tudtam elhinni, de ha mégis... adjam oda valakinek? Anno a lányomat is elhagytam és mi lett belőle? Szenvedtem, mint a kutya, ráhagytam az apjára, hagytam, hogy vámpírrá változzon és olyan legyen, mit én. Ezt nem játszanám végig újra. Soha semmi esetre sem.
A másik lehetőség sem lett volna jobb, hiszen már átéltem egy másik gyerek elvesztését is, amikor elvetéltem. Azt sem kívánom senkinek, erre sem szerettem volna még emlékezni sem. De felnevelni egy gyereket? Klaus és én? Ez a legnagyobb abszurdum, ami valaha is felmerülhet.
- Nem tudom. - Sóhajtottam keserűen és a körmeimet kezdtem el piszkálni. - Ha... ha ez a gyerek él, ha... babát várok, akkor... nem fogom megölni őt. - Figyeltem rezdületlenül a szőnyeget.

- Akkor.... nem tudom - ismertem el teljesen tanácstalanul. - Akkor talán odaadhatjuk valakinek. Vagy... amíg ember vagy... az orvos tud tenni ellene - túrtam a hajamba. - Az a gyerek nem születhet meg! - mondtam már parancsoló hangon. - A fenébe is, el tudod képzelni, ahogy mi ketten gyereket nevelünk? - nevettem fel keserűen. - Ha az a gyerek már nem lesz benned, talán te is újra önmagad lehetsz - próbáltam másképp rávilágítani az ő szemszögére is.

Felvontam a szemöldököm és a tekintetemet lassan Klaus felé fordítottam. Próbál nyugtatni? A baj csak az, hogy rajta is szinte látni lehet, hogy elhűlt annak hallatán, amit Esther mondott. Nem csodálom, de azért az elmémbe ivódott az a nézés, ahogy Esther-re nézett. Dühös volt és elutasító. Én dühös az nem voltam... csak kétségbeesett.
- És mi van, ha nem téved? - Kérdeztem halkan, amikor már Klaus is leült. Nem akartam ilyesmire gondolni, de kicsúszott a számon. - Mi van akkor, ha tényleg gyereket várok? - Így kimondva még félelmetesebbnek tűnt, ám kezdtem rájönni, hogy azon kívül, hogy magam miatt tartok egy babától, a gyereknek sem lenne jó, ha én lennék a anyja. Gyönyörű példa erre, hogy a lányom most hagyta el a várost és ez ellene sem tudtam csinálni semmit, hiszen gyűlöl és borzasztóan rossz a kapcsolatunk.

(Mikaelson birtok)

Tatia néhány méterrel előttem érkezett meg, és mire én beléptem, ő már a fotelban üldögélt, de lélekben valahol nagyon messze járt. A szemeiben pedig láttam a vegytiszta rémületet.
- Biztos téved - álltam meg a szoba közepén, és igyekeztem nem mutatni, magam is mennyire megijedtem az anyám vázolta eshetőségtől. - Nem lehet, hogy ilyen könnyen.... biztos valami más áll a háttérben - nyeltem nagyot, és az ágyra ültem. Nem mertem megkérdezni tőle, hogy mi lesz majd akkor, ha anyámnak mégis igaza van.

Mikaelson-villa ;; Nappali

Útközben meg sem szólaltam, mivel egy hang sem jött ki a torkomon. Olyan volt, mintha a szám teljesen kiszáradt volna, annyira, hogy még kinyitni se tudjam. Kissé határozatlan léptekkel lépdeltem fel a lépcsőn, hogy rögtön a hálóba menjek. Hirtelen még az sem érdekelt, hogy Klaus jött-e utánam vagy leragadt valahol... nem tudtam gondolni semmire, csakis arra, amiket Esther mondott. Hogy nem jutott eszembe, hogy örökké ember maradhatok? És mi van, ha valami másra vagyok hivatott? Másra? Az anyaságra? Én? Hát ez nagyon nem jött be, mert nem tudtam feldolgozni a lehetséges tényt.
Lerogytam a fotelba és ugyanúgy a térdeimre könyököltem, mint egy fél órával ezelőtt a villában. Államat az ujjaimra nyomtam és meredtem kifelé az ablakon. Sokkot kaptam, ez már biztos. Mindössze arra a zajra lettem figyelmes, amit Klaus csapott azzal, hogy belépett a szobába. Egy pillanatra felé kaptam a tekintetemet, de utána csak vettem egy nagy levegőt és ennyi. Még mindig nem tudtam megszólalni...

- Hátha szerencséd lesz. Vadássz helyettem is. - Biggyesztettem le az ajkaimat Klaus-ra nézve. Eléggé elszomorított a tudat, hogy ki tudja meddig kell még emberbőrben járkálnom és nem ugorhatok ki kedvemre az erdőbe, hogy megcsapoljak egy embert. Vagy kettőt, hármat, esetleg egy egész turistacsoportot. Egy vérbeli vámpírnak ez rosszabb, mintha levágnák a karját... még attól sem szenvednék ennyire.
- Oké. Majd hívlak. - Motyogtam. Ideje volt, hogy én is elinduljak, mert a karórámra pillantva nemsokára a főtéren kellene lennem. Utáltam késni, nem most fogom elkezdeni gyakorolni az idegesítő emberi szokásokat.

Főtér

- Pedig hidd el. Úgy tűnik a ma reggel sem szolgáltat neked jobb híreket, mint a tegnapi - sóhajtottam, mikor láttam, hogy mi sem változott. Még mindig ugyanolyan ember, mint 24 órával ezelőtt volt.
- Szóval most kidobsz - állapítottam meg, miközben magam is öltözni kezdtem. - Jól van, értek a szóból, megyek. Igazából el kellene néznem a Grillbe. Éhes vagyok, de nincs kedvem az erdőben vadászgatni. Hátha a belvárosban is van valami fogamra való - öleltem meg Tatiát. - Hívj majd fel, és együtt meglátogatjuk anyámat. Utána már némileg okosabbak leszünk. Legalábbis remélem - hajoltam le egy csókra. - Nemsokára találkozunk.

(Grill)

Megforgattam a szemeimet és ülő helyzetbe tornáztam magam. Aztán láttam, hogy Klaus felharapja a csuklóját és mikor az orrom alá nyomta éreztem, hogy a szívem hevesebben kezdett el verni, elvégre pár pillanatra voltam attól, hogy megtudjam, visszakaptam-e az öröklétemet vagy nem. Közelebb hajoltam a véres csuklóhoz, hogy szippantsak egyet belőle, de... nem éreztem semmit. Ilyenkorra már régen túl voltam azon, hogy kirajzolódjanak a sötét ere a szemeim alatt, megnyúljanak a fogaim és általában nem tudtam volna leküzdeni a vágyat, hogy igyak belőle. Ám most ez nem történt meg, hiába vártam kicsit hosszabb ideig, mégsem... semmi.
- Ezt nem hiszem el. - Nyeltem egy nagyot és nekidőltem az ágy támlájának. Csalódott voltam... Ismét egy sóhaj hagyta el a számat és kiültem az ágy szélére, majd beletúrtam a hajamba, mielőtt kipattanhattam volna az ágyból. Az álom minden egyes makroszemcséjét kiűzte belőlem a tény, hogy még mindig nem változtam vissza vámpírrá.
Vettem pár hatalmas levegőt, miközben valamiféle ruhát kezdtem el keresgélni. Nem akartam tovább várni, muszáj volt minél hamarabb felkeresnem Esther-t. Klaus száméra most valószínűleg olyannak tűnhettem, mint egy rossz pulyka, de egyáltalán nem érdekelt, inkább magamra kaptam a ruhát és a vékony kabátot. - Meglátogatom Esther-t. Beszélnem kell vele... most már tényleg. - Néztem bele a tükörbe és megigazítottam a hajam.
Visszasétáltam az ágyhoz és a mobilomra pillantottam, hogy megnézzem, mennyi az idő. Ekkor láttam, hogy kaptam egy üzenetet... Erintől? Azt hittem, hogy mi ketten soha az életben nem fogunk már beszélni egymással, erre találkozni akar? - Erre a kis időre megszabadulhatsz tőlem. - Jelent meg egy halvány mosoly az ajkaimon, amikor Klaus-ra néztem. Gyorsan megírtam Erinnek, hogy 15 perc múlva a főtéren leszek, jöjjön oda. Esther előtt inkább vele beszélnék.

- Nem kötekszem - válaszoltam nagyon nyújtózva, aztán figyelmesen néztem Tatiát. - Nem tudom, ember vagy-e vagy sem. Nem vagyon röntgengép, és nem látok beléd. De van rá egy nagyon jó próba - haraptam a csuklómba, hogy aztán a véres kezem Tatia orra alá tartsam, és feszülten figyeltem, vajon mi lesz a reakciója. Azt már végképp nem tudtam, melyik verziónak örülnék leginkább.

Csipogásra ébredtem és ez rosszabb volt, mint akármelyik ébresztőóra. Nem akartam felébredni, aludni akartam, pihenni és a többi. Ám amikor éreztem, hogy Klaus is megmoccant mellettem egy nagy sóhajjal adtam meg magam, mert tudtam, hogy így már nem fogok visszaaludni.
- Ne kötekedj. - Motyogtam és lehunytam a szemeimet, hogy a hátamra fordulhassak, viszont a fény inkább arra kérlelt, hogy nyitott szemmel kezdjem el a plafont bámulni. - Még mindig ember vagyok, ugye? - Kérdeztem kissé tartva a választól, de volt egy olyan sejtésem, hogy nem sok minden változott tegnap éjszaka óta.

Arra ébredtem, hogy valami kósza rigó teli tüdőből óbégatott az ablakpárkányon, és ilyenkor tudtam megérteni Stefan Salvatorét, aki a kisállatok kiirtásának nem túl nemes feladatát vállalta magára.
Épp hogy megmoccantam az ágyban, mikor mellettem halk neszezés támadt, és a következő pillanatban rám nézett Tatia még igencsak álmos szeme.
- Jó reggelt - mosolyogtam. - Hát... vámpírként ilyenkor azért frissebb voltál - vigyorogtam.

Mosolyogva figyeltem Klaust és készségesen hozzá bújtam, amikor átölelt. Olyan jólesett most ez, hogy semmiért sem cseréltem volna le... nem vitt volna rá a lélek. Kellett egy kis nyugalom, ez az emberlét velejárója lenne? Mindenesetre eléggé meglepődtem magamon, de nem volt mit tenni, jelenleg ez a fajta viselkedés jött elő belőlem.
- Nincs nálam karó és ellened amúgy sem érne semmi. Felesleges erőfeszítés lenne a szívedbe szúrni. - Motyogtam kötekedve, de aztán a szemeibe néztem. - Örülök, hogy itt vagy. - Suttogtam és egy apró csókot adtam az ajkaira, ekkor viszont már laposakat pislogtam, így letettem a fejem a párnára ügyelve arra, hogy ne bontakozzak ki Klaus öleléséből. Úgy akartam elaludni, hogy magamon éreztem a karjait.
- Fáradt vagyok. - Mondtam ki a nyilvánvaló és nagy levegőt vettem, amikor lehunytam a szemeimet. - Jó éjt. - Ezzel pedig szinte rögtön el is nyomott az álom.

Követtem Tatiát a hálószobába, és mikor bedőlt az ágyba, szinte nekifutásból huppantam mellé én is.
- Naná, hogy jövök - nevettem rá, és bemásztam a takarója alá, szorosan magamhoz ölelve őt, aztán kiszakadt belőlem egy mondat.
- Azt hiszem, ezer éve nem éreztem magam ilyen szerelmesnek, és ilyen boldognak, mint most veled - néztem bele mélyen a szemébe. - És ha most cikizni akarsz, jobb ha inkább karót szúrsz a szívembe.

- Csak ilyenkor. Egyébként nem tudom elviselni a parancsolgatást. - Vontam meg a vállam és elvettem tőle a törölközőt. Magam köré csavartam az anyagot, majd pár másodperc erejéig egy másikkal megtörölgettem a hajamat is, de közben felnevettem. - Én mindenhogy tökéletes vagyok. Nem is áll olyan rosszul ez az emberszerep. - Mondtam viccelődve. Persze ha választani lehetett volna, akkor természetesen rögtön a vámpírlét mellett döntöttem volna, de ezzel még megvárom a holnap reggelt.
Elindultam kifelé a szobába, közben pedig hátrapillantottam Klaus-ra, hogy ő is jön-e. A szekrényhez léptem, ahonnan fehérneműt vettem ki és már kissé fáradtan vettem fel egy vékony kis topot egy rövidnadrággal. Alváshoz pont jó lesz, azok után, hogy a frászt hozta rám a hidegrázás a kunyhóban, egyáltalán nem volt kedvem megbetegedni. Semmi szükség nem volt rá.
- Jössz? - Huppantam rá az ágyra Klaus-ra nézve.

- Csak ilyenkor? - kérdeztem műfelháborodással, aztán odanyomtam a kezébe egy törülközőt, és egy másikkal magamról itattam fel az izzadtságot. - Azt hiszem, ember-hibrid párosként is tökéletesek lennénk - jelentettem ki, aztán kinéztem a fürdő ajtaján.
- Úgy hiszem, most jöhet az ágy. Ezúttal alvásra gondoltam - tettem hozzá. Volt bennem egy ravasz ötlet... de nem akartam az orrára kötni.

Őt is elérte a kéj és ezt egy halvány, fáradt mosollyal nyugtáztam. Már amennyire képes volt rá... annyira más volt most minden, szinte még sohasem éreztem ilyet. Egyszerűen megmagyarázni sem tudtam, szavakba önteni pedig végképp nem lettem volna képes.
- Én voltam a tüzes? - Nevettem fel halkan, amikor képes voltam már normálisan levegőt venni és megértem arra is, hogy megszólaljak. - Ilyenkor bírom a hibrid énedet. - Kacsintottam rá és ahogy kihúzódott belőlem eleresztettem a csípőjét, amelyet a lábaimmal fontam körbe és most már a saját lábaimon álltam. Hátratúrtam a hajamat és egy mély sóhaj szakadt ki a tüdőmből.