(konyha)

Letettem a tálcát az ágy melletti éjjeliszekrényre, majd odahajoltam, és egy lágy csókkal ébresztettem Tatiát.
- Felkelni, szépségem - mosolyogtam rá közelről. - Itt az újabb reggel... és itt a reggeli - mutattam a tálca felé. - Remélem szépet álmodtál.

Arra riadtam fel, hogy a havon megcsillanó reggeli napfény egyenesen az arcomba tűzött bele. Tompa nyögéssel igyekeztem megfordulni, de Tatia feje a vállamon nyugodott, és nem akartam őt is felébreszteni.
Nagy sóhajjal megadtam hát magam az ébrenlétnek,és mosolyogva szemléltem az alvó szerelmemet. A barna haját, a vonásait, az édes száját. Mennyire ártatlan volt így.. mint egy alvó emberlány. A külső nem is mutatná meg, mi is lakik benne igazán.
Lassan, centiről centire húztam ki aztán mégis a vállam és a karom a feje alól, és elégedetten láttam, hogy noha megmozdul, nyugodtan alszik tovább.
Felkaptam a ruháimat, és egy határozott mozdulattal indultam meg a konyha felé.

(konyha)

- Ilyen vagyok, tudod jól. - Nevettem el magam és mindenféle vonakodás nélkül odabújtam hozzá, amikor megkért rá. ha már karácsony van és eddig normálisan viselkedtem, akkor ne a végére rontsam el. És eleve én is odaakartam feküdni mellé, szóval semmi akadálya nem volt.
- Mivel ez az én házam, én nem megyek sehová. - Biztosítottam viccelődve és a vállára hajtottam a fejem. - Jó éjt Nik! - Lehunytam a szemeimet és mr félig önkívületi állapotban voltam, de azért még elsuttogtam egy szót. - Szeretlek. - Ezzel pedig el is ragadott az álom.

- Szerettél, közben utáltál. Miért is nem lepődöm meg? - vigyorogtam. - Akkor pedig az volt a dolgom, hogy megvédjem a hasonmást, ennyi - vontam vállat, majd elnyúltam Tatia mellett az ágyon. - Idebújsz hozzám? - emeltem fel a karomat, hogy a vállamra hajthassa a fejét. - Szeretnék így aludni veled. És holnap reggel együtt ébredni...arra, hogy a világ legcsodásabb vámpír lányával osztom meg az ágyat.

- Igen, tényleg olyan. - Bólintottam, közben pedig felhúztam magamon a takarót, ahogy visszaemlékeztem az este részleteire. Jó sok minden történt, lehet, hogy már fel sem tudnám idézni az összes eseményt. De az tény, hogy azon az estén nagyon jól szórakoztam, akárhogy is nézem.
- Szerettelek. - Vallottam be a szemeibe nézve, aztán kivettem a kezéből a bort és én is belekortyoltam. - Csak a viselkedésed miatt utáltalak és amiatt, hogy mindenáron Elenát védted. A hideg is kiráz még a gondolattól is. - Sóhajtottam, aztán megvontam a vállam. - De mit szólnál ahhoz, ha pihennénk? - Az éjjeliszekrényre tettem a borosüveget és végignyúltam az ágyon, kényelmesen kinyújtózva. - Feküdj ide mellém. - Kacsintottam rá.

- Csak egyszer voltam itt. Azon az ominózus vacsora estén - mondtam, letéve finoman Tatiát az ágyra, majd odaültem mellé, és kivettem kezéből a bort. - Francba a poharazgatással - mondtam, jókorát húzva az üvegből, majd átnyújtottam neki. - Mintha csak ezer éve lett volna az az este. Mondd... akkor is szerettél már? Vagy utáltál, ahogy csak lehetett? - kérdeztem jókedvűen.

A nappali

Klaus már tudta az idefelé vezető utat, amin először meg is lepődtem, de aztán rájöttem, hogy azon a hónapokkal ezelőtt tartott vacsorán, amikor elkábítottam a hasonmásomat, akkor már járhatott itt. A régi szép idők...akkor milyen jó is volt, hogy mindenki utált mindenkit és így ültünk össze. Érdekes este volt, az biztos.
- Azt hiszem, itt még nem voltál huzamosabb ideig. - Néztem rá kedvesen.

Erdő

Semmi mást nem csináltam, csak behuppantam az ágyamba. A legjobb ötletnek most az alvás tűnt, hiába nem voltam álmos és még szükségem sem volt arra, hogy egyáltalán aludjak. De álmaimban talán nem kell folyton az agyamat jártatnom valamin, amin nem akarom, ilyenkor nem kell gondolnom semmire. Legalábbis ebben reménykedtem.


Éhes voltam. Tegnap nem vadásztam, még Victoriát sem kóstoltam meg és már éreztem, hogy korog a gyomrom az éhségtől. Vadásznom kellett, méghozzá gyorsan, mert nehezen viseltem már azt is, ha csak egy kicsit éhes voltam. Ezért fogtam magam és elindultam egy olyan irányba, ahol még sohasem cserkésztem be áldozatot. Egyszer mindent ki kell próbálni.

Mystic Falls autóútjai

Ősök villája ;; Bálterem

Hiába volt kényelmes a ruhám, mire hazaértem szinte már imádkoztam azért, hogy végre lehámozhassam magamról és ezzel együtt vége legyen ennek a szörnyű napnak. A rossz sejtésem beigazolódott, ez a nap tényleg elnyerte az életem legrosszabb napja címet, ebben biztos voltam. Na jó, versenyzett azzal a nappal, amikor feláldoztak a vámpírok megteremtése végett, úgyhogy még én sem tudtam eldönteni, melyik érdemli ki az első helyet. Csak abban voltam biztos, hogy legszívesebben kitörölném ezt a napot és ezt az estét az életemből.
Klaus-szal ismét sikeresen összevesztem, a lányom egyszerűen csak úgy felbukkant és átvert, valamint beszéltem az ezer éve meghalt kisbabámról is... ki ne őrülne bele ezekbe? Nem is tudtam, mit kellene tennem, hogy csak egy kicsit, csak egy nagyon picit felejteni tudjak. Ám mégsem kellett sokáig gondolkoznom, rájöttem, hogy mi kell nekem. Valami olyasmi, ami teljesen elnyomja az érzékeimet és tompítja a fájdalmamat. De nem most... a holnapi nap éppen megfelelő lesz rá.

Nem volt kedvem már reggel a Grillben kezdeni, ezért megvártam az estét azzal, hogy teljesen leigyam magam. Napközben próbáltam nem ostorozni magam és nem gondolni a tegnap történtekre, de nem nagyon ment. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből azt a pillantást, ahogy Erin közölte velem, hogy ő a lányom. És az a ravasz mosoly... az fájt nekem a legjobban amellett, hogy láttam a bosszúvágyat csillogni a szemeiben. Kiérdemeltem, ezzel tisztában vagyok, ám így is nagyon rosszul éreztem magam.
Klaus pedig...ezt is magamnak kerestem, de nem hagyhattam, hogy az érzelmeim irányítsanak. Bizonyított, hogy jól elvan ő nélkülem is akár szeret, akár nem és ezért nem is hibáztatom. Egyikőnk sem lenne képes normálisan közeledni a másik felé vagy viselkedni a másikkal, ez már a zsigereinkben van. Mégsem tagadhattam, hogy szeretem őt...magam előtt nem.
Ám már tényleg nem akartam ezekkel foglalkozni, ha más nem, csak pár óra hosszáig. Ezért felöltöztem, felkötött hajamat kiengedtem, hogy tincseim hullámosan omolhassanak a vállamra és elindultam az éjszakába. Vagyis a Grillbe..

Grill

Belváros ;; Főtér

Nem mondanám, hogy felzaklatott a Rebekah-val való találkozás, mert nem így volt. Semmi olyasmit nem mondott, ami miatt ideges lehettem volna, egyszerűen csak nem bírtam a lányt. Régebben mindig úgy tett, mintha ő maga lenne a tökély és nem egyszer nekem állt, hogy mit képzelek én magamról amiért beleszerettem mindkét testvérébe. Tehettem én erről? Nem. A Mikaelson-fiúk túlságosan az eseteim voltak ahhoz, hogy ellenálljak akármelyikőjüknek is, hiába tudtam, hogy nem ez a leghelyesebb dolog, amit tehetek. Így már kétszeresen is állt miattam a bál a Mikaelson családnál.

Ismét azzal a rossz előérzettel tértem magamhoz, amivel már második napja keltem és feküdtem. Ennek ellenére elhatároztam, hogy ma a bálon beszélek Estherrel. Hogy miről? Mindenről, ami a múltban történt, hiszen amikor megtörtént, azután nem beszélhetünk a történtekről. Engem Oliver vitt magával, ő pedig nem sokkal később meghalt és nekem eleve azt a látszatot kellett fenntartanom, hogy már én sem vagyok az élők sorában. De a ma estével elérkezett az idő egy kis beszélgetésre.
Már nem volt sok hátra a bál kezdetéig, el kellett kezdenem készülődni. A piros és a barna ruhát is félretettem, helyette egy gyönyörű bézs darabra esett a választásom, ami szépen kiemelte az alakomat és a bőröm színéhez is illett. Először elkészítettem a frizurámat, kontyba fogtam a hajam, aztán jöhetett a smink. Hangsúlyoztam a sötétbarna szemeimet, amelyek így még nagyobbnak és szebbnek tűntek, így a tekintetemmel már akárkit levehettem a lábáról. Nem mintha ezzel akármikor is lett volna probléma.
Belebújtam a ruhába, fülbevalót tettem a fülembe, felvettem a magassarkúmat és a tükörbe nézve végigmértem magam. Hosszú hetek óta először fogok találkozni Mystic Falls apraja nagyjával, azon belül Klaus-szal. Tetszeni akartam neki, hiába határoztam el, hogy nem hagyom, hogy ismét az érzelmeim vezéreljenek. Mondani könnyű...

Ősök villája

Bulgária ;; Szófia

Minden a régi volt, sem a város, sem a birtokom nem változott semmit. Szerencsére a takarító személyzet nem volt lusta és megcsinálták a dolgukat. Ha nem így lett volna, egyikőjük sem távozott volna ép gerinccel vagy nyakkal, attól függően, hogy mihez lett volna kedvem. De így megúszták, kedves voltam velük és elengedtem őket, hadd tegyék a dolgukat máshol is.
A bőröndök a gardróbba, később majd kicsomagolom a cuccokat, először is ki kellett találnom, melyik ruhát vegyem fel a bálra. Bulgáriában jól felpakoltam ez ügyben, de nem tudtam dönteni, melyik illene jobban hozzám: a kissé merészebb piros, vagy a csillogós barna? Ezalatt a két-három nap alatt csak eldöntöm valahogy.

***

Nem volt kedvem a birtokon ücsörögni. Mégis mit csináljak itt? Bámuljam a falakat vagy a festményeket? Annak nem sok értelme lenne, bár belegondolva a céltalan járkálgatásnak sincsen sok értelme, de még mindig jobb, mint itt lenni. Ezért fogtam magam és meg sem álltam a belvárosig.

Főtér

Már semmi sem tántoríthatott el a célomtól. Ugyan hirtelen ötlet volt, de annyira beleférkőzött a fejembe, hogy nekem ezer év után vissza kell mennem Bulgáriába, hogy nem tehettem másképpen. Nem tudtam, mennyi időre utazom el, azt sem tudtam, pontosan mikor indulok.
A bőröndöket már előkészítettem, de még nem akartam becsomagolni. Ám mégis mi tartott engem ebben a kisvárosban? Semmi. Ami itt tarthatott volna azt... azt az egy személyt nagy valószínűséggel véglegesen elkergettem magam mellől, így már semmivel és senkivel nem kellett törődnöm. Nem mintha eddig bármikor ezt tettem volna.
Nem bírtam magammal, muszáj volt csomagolnom. Mintha valami erő húzott volna a szekrény felé, ami egyre csak azt súgta, hogy induljak, muszáj mennem. Vissza a hazámba... Onnan, ahonnan elszöktem és miután ezt megtettem, itt kötöttem ki. Itt, ahol igazán elkezdődött az életem. De nem akartam én nosztalgiázni, sohasem voltam egy olyasfajta típus. Viszont a csomagolás után leültem az íróasztalhoz, hogy tollat és papírt vegyek a kezembe. Nem gondolkoztam most sem, csak írni kezdtem. Ha már egyszer eltűnök, legalább legyen nyoma. Még ha nem is gonosz vagy maradandó nyoma, de legyen. Egyvalakinek tudnia kellett, hogy elmegyek a városból. Akárhogyan is váltunk el egymástól a vízesésnél, tudnia kellett még akkor is, ha nem szemtől-szemben értesül a távozásomról.

A nappali

Charlotte Tatia Petrova
Erdő ; Vízesés

Először vadászni akartam, de aztán rájöttem, hogy igazából csak arra vágyom, hogy hazaérjek. Haza? Hiszen ez csak egy ház volt, egy hatalmas birtok, ahová aludni jártam és ahol néha eltöltöttem a napjaimat. Régen volt már, hogy nekem otthonom lett volna. Utoljára ezer évvel ezelőtt Bulgáriában, aztán abban a kis kunyhóban már itt, ezen a földön. Azóta sehol nem éreztem magam igazán otthon. Nem volt családom, nem volt szerelmem, senki, akihez hazajöhettem volna.
De miért is gondolkozom én ilyeneken? Ennyire hatással lett volna rám Oliver halála és Klaus vallomása? Az előbbi annyiban, hogy jelenleg elképzelni sem tudtam, hogy ezután ki lesz az én társam? Eddig legalább ha néhány év vagy évtized kihagyásával is, de legalább Oliverre számíthattam. Most pedig mi lesz? Azzal, hogy Klaust szinte elutasítottam magamtól, ismét egyedül maradtam, mint a kisujjam. Most miért ennyire furcsa ez nekem? Eddig sem volt szükségem érzésekre, most miért akarnak előtörni? Annyi év elfojtás alatt már megunták, hogy várakozzanak a kitörésre és a kezükbe vették az irányítást? Ezt nem hagyhatom. Még mindig félelmet keltett bennem ennek a gondolata.
Eszembe jutott valami. Nem maradhatok itt... Most már nem, így nem. El kell tűnnöm valamerre, napokon belül elhagyom a várost és az országot is. Az úticélomon pedig nem is gondolkoztam sokáig, szinte éreztem, hova kell mennem. Ezer év után vissza kell mennem Bulgáriába.


Charlotte Tatia Petrova

Mennyi idő telhetett el azóta, hogy Olivernél jártam? Igazából nem is érdekelt, csak azért számoltam a napokat, hogy tudjam, mikor is jön el Oliver halála. Ám ez mint kiderült, felesleges időpocsékolás volt, hiszen kaptam egy üzenetet magától a haláltáncot járó jómadártól, hogy elkövetkezett a halálának napja és a romos templomnál lesz a gyülekezőhely. Szép... Klaus is kereshetett volna valami szebb helyet, de így legalább megvan a drámai hatás.
Nem volt más dolgom, csak felöltöztem és elindultam a templom felé. Hetekig gürcöltem, hogy visszahozzam Olivert a halálból, erre egy kis küzdelemmel elintézik és megy is Pokol fenekére. Őrületes.

Erdő - Elhagyatott templom


Klaus

- Jöhetsz - vetettem oda kurtán, aztán néztem a semmire, amikor Oliver eltűnt, mint a kámfor.
- Jaj kislány - sóhajtottam. - Azt nem mondhatod, hogy nem zajlik körülötted az élet - nyaláboltam fel Elenát kedvesen. - Ne félj. Mondtam, hogy vigyázok rátok. Most sem hazudtam. Rád is vigyázok - suttogtam a fülébe kedvesen, majd kisétáltam vele a házból.

(Ősök villája)


Oliver Lambrick

- Miért is hittem, hogy egyszer... egyszer az életben sikerül téged meggyőzni valamiről? Azt hiszed, bántanám? Többé nem lennék képes rá. - fakadt ki belőlem ez az érzelem, de rögtön magamra erőltettem a régi jelmezemet, és megköszörültem a torkomat.
Lenéztem a karomban fekvő, még mindig ájult Elenára. Ma éjjel már nem fog felébredni, ahhoz túl erős az az altató. Nagyon nehéz szívvel, de sóhajtottam egyet, és visszafektettem őt a kanapéra. - Legyen. Azt sajnálom leginkább, hogy nem láthatom majd, ahogy a pofonokat kiossza neked is. - köptem felé a szavakat. - Holnap ha tetszik, ha nem, felkeresem. És nem fogsz fenyegető szavakkal elküldeni. - sziszegtem a szemeibe, aztán úgy eltűntem mint a kámfor, de előtte még egy pillantást vetettem Elena felé.. a gyönyörűségére.. és végigsiklottak ujjaim a selymes arcbőrén.

[Oliver lakása]



Klaus

- Hát neked tényleg elment a maradék eszed is - csóváltam a fejem. - Hogyne, majd nyilván engedem veled menni. Hogy majd úgy ébredjen, mintha te lennél Jabba, ő meg a leláncolt Leila hercegnő, mi? Felejtsd el. Elena velem jön haza. Esetleg ha Salvatore pár nap múlva fedezi csak fel a cserét, akkor egye fene, meglátogathatod. Most pedig tedd le szépen őt, és takarodj a fenébe - mondtam kedves hangon.



Oliver Lambrick

- Nyugtatót, amit tőlem kapott. - húztam ki magamat elégedetten. - Mi közöd van neked hozzá, hogy én mit teszek vele? - fordítottam a fejemet Klaus felé, és vontam egyet a vállamon, de nem engedtem el tekintetemmel Elena szépséges arcát. - Mert ha téged lát majd, nem kever le pofont? Az előbb már nem érdekelted se te, se az érzéseid. Hagyj minket békén. Elena velem jön! - sziszegtem felé.



Klaus

(ebédlő)

- Én a helyedben nem ölelgetném, és letenném - álltam meg az ajtóban, nekitámaszkodva a félfának. - Ha felébred, nem fogsz tőle több gyengédséget kapni egy pofonnál. Vagy kettőnél. Ha tökön akarna rúgni, még le is fognálak neki - sétáltam aztán beljebb. - Mit adott neki Tatia? - simítottam végig Elena haját. - Engedd már el te szerencsétlen, mielőtt megfojtod a szorongatásoddal.


Oliver Lambrick

[Ebédlő]

Egy pillanat alatt termettem az emeleten, és elmosolyodva néztem Elenára. Eszméletlenül feküdt. Békével az arcán, noha a kisírt szemei még látszottak. - Sajnálom. Nem ezt érdemelted. De muszáj beszélnünk. - vettem őt a karjaimba gyengéden, és magamhoz öleltem. Jó érzés volt. Ismét ezt tenni... a legszebb álmaim közé tartozott ez az érintkezés.


Charlotte Tatia Petrova

Elena kicsúszott a kezeim közül és a padlón végezte, én pedig elégedett vállvonással tettem be a fecskendőt a fürdőszoba egyik fiókjába, hogy azért ne legyen majd túl feltűnő, hogy mi is történt itt. Bár csak Olivernek kellene feljönnie ide, senki másnak.
« Bocs, hogy elejtettelek. » Vigyorogtam az eszméletlen Elenára, de végül csak felnyaláboltam a földről, mert olyan volt, mintha saját magamat láttam volna kiütve a padlón. És ez nem tetszett. Az egyik kanapéra fektettem, csak a vak nem fogja észrevenni, úgyhogy Oliver lehetőleg nem fogja sokig keresgélni.
Pár pillanatra még visszaszaladtam a fürdőbe, hogy meglocsoljam az arcom egy kis vízzel, aztán megtöröljem és megdörzsöljem a szemeim alját valami olyasmit imitálva ezzel, hogy nemrégiben még könnyeztem. Belenézve a tükörbe a külsőm már így tökéletes mása volt a fekvő Elenáénak, már csak a belsőmet kellett átvarázsolni. Szép menet lesz...

Ebédlő


Elena Gilbert Salvatore

Csak néztem rá, de már válaszolni se volt erőm... attól, hogy ők megtömték magukat az embervérrel... én totálisan nem ettem ma nagyon semmit... és kezdett elhagyni az erőm. Az a pár pohár ital, amit megittam, semmit nem tett... csak kótyagossá tette a fejemet.
Viszont mit is mondhattam volna? A következő pillanatban már ott állt előttem, az egyik tenyere a számat fogta meg, a másik kezével pedig belémvájt valamit... az oldalamba... a testem egy másodperc alatt feszült meg, és ha a szám előtt nincs ott a keze, minden bizonnyal felordítok... még csak annyit se tudtam kinyögni, hogy miért tette... mert pár pillanat után már mást se láttam... csak a sötétséget... és a padlót éreztem...


Charlotte Tatia Petrova

És Elena végre felemelte a hangját, dühöngeni kezdett, mint egy normális ember. Mint egy igazi Petrova. Már a sulis bulin is tudtam, hogyha kell, akkor benne van a génjeiben a Petrova-tűz, de most már biztos is voltam benne. Csak annyi kellett, hogy előcsalogassuk belőle.
« A lányod nem tud semmit, ti pedig túléltétek. Most miért húzod fel magad ennyire ezen? » Néztem rá értetlenkedést tettetve, de persze tudtam én, hogy mit érez. Tényleg nem lehetett kellemes érzés, amikor meglátták a meghívón lévő aprócska fenyegetést, de.. el kellett viselniük. « De most nagyon nincs kedvem hallgatni a lesújtó szavaidat arról hogy milyen szemét némber vagyok. Majd máskor. » Előhúztam a nyugtatós tűt a hátam mögül, Elena előtt termettem és egyetlen határozott mozdulattal az oldalába szúrtam, mialatt a másik kezemmel betapasztott a száját, nehogy ordibálni kezdjen. « Szép álmokat. Ne ijedj meg nagyon, ha felkelsz. » Kacsintottam rá és éreztem, ahogy elernyed a nyugtató hatására.



Elena Gilbert Salvatore

Szembefordultam vele, de már eléggé dühösen... - Persze... ezt mondani nagyon könnyű! Szeretem a férjemet... mindig szeretni fogom! De hogyan... hogyan viselkedjek, ha emberek tömkelege fogja szegélyezni az útjait ismét? - ébredt fel a hangom. - Te aztán ne beszélj nekem érzésekről... ne beszélj nekem semmiről. Megfenyegettél minket a lányunkkal! Úgy, hogy TE is voltál valaha édesanya! Hogy voltál képes rá? Ha annyira érző lények vagytok ti is... hát érezd át, hogy egy édesanyának milyen érzés ilyen fenyegetést kapnia... - csuklott el a hangom... nem vágott a témába a dolog... sőt, már nem is tudtam rendesen fogalmazni. Csak el akartam menni innen.


Charlotte Tatia Petrova

Nem vártam én, hogy kedvesen szóljon hozzám, az lepett volna meg a legjobban. De a szavai hatására vigyor jelent meg az arcomon, amibe egy kis keserűség is vegyült. Tényleg nem tudhattam, hogy ők mennyire szeretik egymást, de... én is szerettem már. És nagyon kis hajszál tartott vissza attól, hogy be ne olvassak a tökéletesnek beállított Elenának. De inkább visszafogtam magam, mert most nem ez volt a dolgom.
« Ezt a legegyszerűbb mondani... hogy én nem tudhatom. Nem tudhatom, de ez nem befolyásol semmit. Senki nem kérte arra Damont, hogy ne szeressen, sőt... vedd úgy, hogy ez egy próba, amit vagy kiáll a házasságotok vagy... nem. » Nemes egyszerűséggel vállat vontam és az sem érdekelt, ha még jobban kiakad. Legalább lefárasztja magát egy kicsit.
Pént. Jún. 22, 2012 16:43



Elena Gilbert Salvatore

Mintha a saját hangomat hallottam volna megszólalni a hátam mögött... és oda se néztem. Tudtam, hogy Tatia jött utánam. De szemben a szép és jó családi filmekkel, tőle nem várhattam, hogy vigasztaló szavakkal kezdjen nyugtatni.
- Nem kérdeztelek... - motyogtam egyszerűen, a folyó vizet figyelve, és nagyokat kellett nyelnem, hogy lenyeljem a könnyeimet. - Attól, hogy te... te soha nem szerettél még úgy senkit, ahogy mi szeretjük egymást... - kezdtem bele, de végül nem tudtam befejezni... - Neked fogalmad sincs erről... - mondtam inkább ezt.



Pént. Jún. 22, 2012 16:37



Charlotte Tatia Petrova

Ebédlő

Hallottam, hogy Elena a szobámban van és a víz csobogását tekintve éppen arcot moshatott, hogy kiűzze magából a rossz gondolatokat. Nehéz lesz neki, de... ha annyira ajnározzák, hogy mennyire kitartó, ezt is túléli.
« Gondolhattad volna, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Igézéssel vagy anélkül, nem teheted engedelmes kiskutyává a vámpír férjed. Ez olyan, mintha egy húsimádónak salátán kellene élnie. » Támaszkodtam az ajtófélfának és figyeltem az elgyötört arcát. Legalább láthattam, hogy nézek ki, amikor én sem vagyok a helyzet magaslatán.



Elena Gilbert Salvatore
(Ebédlő)

Fel kellett sétálnom az emeletre, noha féltem, hogy egy kóbor mozdulat miatt simán képes lennék lezúgni a lépcsőkön... de szükségem volt a vízre... nagyobb szükségem, mint valaha.
Nem foglalkoztam azzal, hogy csak a harmadik benyitott ajtó után találtam meg a hálószobát, és az abból nyíló fürdőt... beléptem, becsuktam az ajtót, és a tükörbe meredve megnyitottam a vizet. Haza akartam menni... de Damont soha nem lettem volna képes itt hagyni, még akkor sem, ha ilyenné vált...
Ezért lehajoltam, és megmostam az arcomat, hogy a ma este történő dolgok miatti érzéseket valami lehűtse...


Charlotte Tatia Petrova

Eljött a vacsora napja. A vacsorát szállító cég majd gondoskodik a kajáról, nekem már csak a főfogással kellett foglalkoznom. Személyesen intézkedtem a pincérek ügyében, hiszen ők nem csak egyszerű felszolgálók lesznek a vacsorán, hanem őket is fel fogják szolgálni... jelen esetben én. Mert ugyan mit érne egy vacsora - amelyen négy vámpír is részt vesz - vér nélkül? A hasonmásomnak és nekünk is ott lesz az emberi étel, ezen kívül csak a vörösvérsejtek tömkelegei hiányoznak. Ha pedig nem tetszik neki - ami már előre borítékolható -, akkor majd ne nézzen oda. Addig nem fogok nyugodni, amíg a férjecskéje nem eszik valamelyik emberből, ha törik, ha szakad, mindenféleképpen meg kell tennie.
Semmi egyéb nem volt hátra, minthogy a mit sem sejtő áldozatok és az ételek megérkezzenek, ezért én is átöltöztem. Bordó ruhát vettem ki a szekrényből, amely térd felettig ért és amelyhez fekete magassarkú dukált. Hajam laza hullámokban omlott a vállamra, sminkem szokásosan kihangsúlyozta barna őzikeszemeimet és csinos pofikámat. Elég szépen kitettem magamért, már csak abban reménykedtem, hogy a hasonmásom ne ugyanilyen ruhában jelenjen meg. Bár jobban belegondolva, az csak fokozta volna az este hangulatát...

A birtok


Charlotte Tatia Petrova

Kissé meglepetten pislogtam rá, amikor gyengéden végigsimított az arcomon. Eddig még sohasem csinált ilyet, velem még nem. Már éppen szólásra nyitottam a számat, amikor ellépett előlem, így én is inkább átgondoltam a mondandómat. « Majd megkereslek. » Amint ez a két szó elhagyta az ajkaimat, ő már el is tűnt. Én pedig nagy sóhajt eleresztve sétáltam az ágyamhoz, hogy lerogyjak rá. Aztán eljött, aminek el kellett jönnie... Az érzelmeim ismét utat törtek maguknak.
Pontosan nem tudtam meghatározni, miféle érzelmek kavarogtak bennem. Csak egyet tudtam ténylegesen megnevezni: a gyengeség érzését. Régen volt már az, hogy ilyennek éreztem magam, de most az voltam. Gyenge. Ennek oka pedig nem más volt, mint Klaus szavai, simogatásai és érintései, amelyek előhozták egy nagyon, nagyon régi énemet... amelynek most bűntudatot kellett volna éreznie és aki érezte is ezt. Mert igen, talán a bűntudat csírája is lángolt bennem, de megpróbáltam elfojtani magamban. Azzal etettem magam, hogy az előző tettem sokkal inkább önmagamhoz tartozott, mint az, hogy ellenálljak a kísértésnek és megálljt tudjak parancsolni egy nagyon jó és kínálkozó alkalomnak. Mégis... annyira furcsa és mellkasszorító érzés volt, hogy szinte fizikai fájdalmat is okozott. Nem voltam tisztában azzal, mi fér bele a Klausszal való újdonsült kapcsolatom kereteibe, de volt egy olyan sejtésem, hogy ez már nem. Ez rémített meg a leginkább, hogy ilyeneken töröm a fejem. Azon, hogy milyen következményei lehetnek ennek.
A másik oldalamra fordultam, de így sem volt jobb. Már csak abban reménykedtem, hogy mihamarabb elnyom az álom és most abba a világba menekülhetek a gondolataim és érzéseim elől. Nem mertem ténylegesen szembenézni velük, ezért is kerestem ma már a második alkalmat, hogy elszökjek előlük. Ám pillanatokkal később egy forró könnycsepp kíséretében meg is csapott az álom szele...

**

Másnap reggel ugyanúgy keltem, mint ahogy lefeküdtem: bizonytalanul, ezért ismét figyelemelterelés után kellett néznem. Eszembe jutott a vacsora, amelynek ötlete még Klaus karjaiban fekve körvonalazódott a fejemben. És így ismét ott voltam, ahol a part szakad. Egy újabb vele kapcsolatos dolognál.
Megpróbáltam ezt figyelmen kívül hagyni, levélpapírt vettem elő, mindegyik résztvevőnek külön szöveget írtam rá, ahhoz viszont kissé nagyobb erőfeszítés kellett, hogy a Klaus-ét is megírjam. Mégis sikerült, amikor pedig készen voltam és mindegyik kártya hátoldalára felírtam a címet és a pontos időpontot is, felhívtam egy futárszolgálatot akik rögtön ki is szállították a meghívóféleségeket. Már csak arra volt szükség, hogy mindenki észrevegye.


Jade d'Argues

- Mosolyogj csak, akkor vagy a legszebb. Főleg ha a mosolyodban van valami kis huncutság, és gonoszság. - vigyorogtam rá. Ez igaz volt. Nem szoktam én gyakorta igazat mondani. Vagyis igen. Kivéve ha arról van szó, hogy az embereknek kell ígérgetni, hogy "Nem fogsz meghalni". Ez egy kegyes hazugság részemről. Meg mindannyiunk részéről.
- Várom majd a percet. - termettem még előtte egy pillanatra, hogy végigsimítsak arcán egy gyengéd mozdulattal. Megőrültem? Nem kétséges. De jólesett ez a finom mozdulat. Senkivel nem tettem még ilyet. Csak most vele. - És várom majd a prédát, akit akkor levadászunk majd. - köszörültem meg a torkomat aztán, és elléptem tőle. Még a végén azt hiszi, érzéseim vannak. Azt meg igazán nem akarhattam. Asszem.
Hátat fordítottam neki, és egy szempillantás alatt eltűntem.

[Valahol]



Charlotte Tatia Petrova

« Nem vagyok az. » Vágtam rá rögtön, ellentmondást nem tűrve. Tessék, kellett nekem igazat mondani. Akárhányszor próbálok valamit jól csinálni, mindig megjárom. És még csodálkoznak, hogy jobb nekem a sötét oldal?
Szavai hallatán mégis mosolyba csúszott az arcom. Milyen igaz... ő sem volt jó, ahogy én sem. « Nem is kell bocsánatot kérned. Én is élveztem, azt elhiheted. » Mondtam őszintén. Tényleg élveztem, ezt nem tagadtam. Miért is tagadtam volna? Viszont távozásának ötletére inkább bólintottam... azt hiszem, mindössze egyedül akartam lenni. Mégis attól féltem a legjobban, hogyha egyedül leszek, mi lesz akkor? Mit fogok érezni?
« Akkor mindenféleképpen keresni foglak. » Tettem még hozzá bólogatva. Ha csak kis időre is, de el tudta terelni a gondolataimat. Talán máskor is szükség lesz erre...



Jade d'Argues

- Tatia Petrova szerelmes. - vontam le a következtetést, és gyanítottam, hogy abszolúte nem téves következtetés. Persze, mindenkit megérint egyszer a szerelem. De nem a fajtánkbelieket. Noha ez az, ami épp ezt hazudtolja most meg.
Végül elvigyorodtam, és mindent megigazgattam magamon. - Ha jófiú lennék, most bűnbánóan bocsánatot kérnék, hogy elcsábítottalak, és az érzelmeid ellen 'uszítottalak'. De nem szeretek olyasmikért bocsánatot kérni, amik számomra örömöt és jókedvet okoznak. - kacsintottam rá. - A másik, hogy nem vagyok jófiú. - tettem hozzá. Végigmértem az arcát. Szerelem, szerelem. Ha nem is mondta ki, elég volt ránézni. Ez a nő nagyon szép. Talán a kora egyik legszebb nője volt anno. És most három van belőle. Ki tudja, ez ma már hanyadjára jutott eszembe? - Akkor én most távozom. Ha szükséged lenne valamire.. - hangsúlyoztam ki a szót pimaszkodva. - meg fogsz találni. - kacsintottam.


Charlotte Tatia Petrova

A felsőmet is magamra húztam, megborzoltam a hajamat, de Jade kérdésére ledermedtem. Úgy nézhettem rá, mint egy földönkívülire vagy legalább valami génmanipulált valakire, de a tekintetemet egyszerűen nem tudtam megváltoztatni. Az, amit megpróbáltam elfelejteni egy másodperc alatt töltötte el ismét a lényemet. Ilyen szempontból az egész hiába volt... ezzel pedig csak rosszabb lesz.
Megpróbáltam összeszedni magam, de még így is kellett egy nagy levegővétel, hogy válaszolni tudjak. Na meg persze néhány másodperc gondolkodás, hogy tényleg ki akarom-e mondani. « Igen, vámpír. Az egyik legidősebb. » Vallottam be aztán, mert nem volt értelme tagadni. Semmi hasznom nem származott volna abból, ha hazudok neki, hát akkor miért ne tudja meg? Igen, tényleg miatta voltam olyan bizonytalan és az általa keltett érzéseket akartam homályba taszítani. Mert ezt csak Ő tehette velem... Csak Nik volt erre képes.



Jade d'Argues

Amíg ő magára kapkodta a holmijait, két mancsommal a falnak támaszkodtam, aztán kezdtem csak az öltözködésbe én is. Felhúztam az alsómat, becsatoltam az övet, és a borzos tincseket eltúrtam az arcomból, eztán néztem Tatiára. A nosztalgia megtörtént. Minden szösszenete. De a múltban se volt köztünk semmi ezen kívül. Szex után jószerével mindig elment vagy Ő, vagy én. És jól sejtettem, hogy most sem lesz ez másképp. De nem is akartam én belezúgni senkibe. Több kell nekem ahhoz hogy egy olyan érzelmet kezdjek táplálni valaki iránt, amit soha nem éreztem. Talán egyszer. Emberkoromban.
De végül csak kijött a számon a kérdés. - Vámpír a férfi? Akire gondoltál közben.. - böktem a fal irányába. Na, ha gondolni nem is gondolt rá közben, miatta volt olyan visszafogott az erdőben ami a közeledést illette.



Charlotte Tatia Petrova

Tudtam, hogy számára is elérkezett a gyönyör és hagytam, hogy fejét a nyakamba hajtva nyugodjon meg, miközben én is próbáltam ezt tenni. Már a saját lábaimon álltam, de muszáj volt nekidőlnöm a falnak és csak ezután kezdtem el normálisan venni a levegőt. Ez a férfi még mindig lehengerlő volt.
« Ahogy te is. » Mosoly jelent meg az ajkaimon és elkezdtem megigazítani a szoknyám, aztán visszakaptam magamra a melltartómat is. Nem akartam összebújást és beszélgetést és ha jól emlékeztem arra, hogy milyen volt, emiatt az ő részéről sem kell félnem. Vagy ki tudja..

Jade d'Argues

Talán máskor, más helyzetben gyűlöltem volna ha megharaptak. Ebben a pillaantban viszont volt benne valami varázs. A fizikai vonzalom, ami kettőnket általában jellemzett, ezzel koronázta meg magát.. félig. Mert az igazi koronázás akkor következett be, mikor testem vele együtt robbant fel, és bennem akadt a levegő, mélyen a tüdőmben. Végigfolyt a vére a szám szélén, a nyakamon. Az arcom már visszanyerte normális arcát, de lihegésünk még egy jó ideig hangossá varázsolta a szobát.
- Még mindig fantasztikus vagy. - ziháltam a nyakába hajolva, figyelvén a begyógyuló sebét, de már talajra engedtem a lábait.



Charlotte Tatia Petrova

Egy újabb levegővétel és a fogai máris a nyakamban voltak. Élveztem, ahogy gyengéden szívta a vérem, ezzel még jobban felkorbácsolva a vágyat. Nagyokat nyeltem mozgása hatására és amikor kérte, természetesen én is megharaptam őt. Hiába vacsoráztam nemrég, így sokkal jobb volt és a vére nagyon jól esett. Egyszerűen fergeteges volt.
Alig húztam ki fogaimat a nyakából, másodpercek múlva egy nagyobb sóhaj hagyta el ajkaimat, jelezve, hogy én már elértem a gyönyört. Nagyot nyeltem és szemeimet leszorítva vettem a levegőt, hogy megnyugodjak.


Jade d'Argues

A beleegyezése számomra egyértelmű volt. Félrehajtotta a fejét, erei még inkább kidülledtek, ahogy szánt szándékkal megfeszítette a bőrét. A lüktető vér hívogatott, mintha átláttam volna a gyönyörűséges bőrén. Nem vártam tovább. Kinőttek a fogaim, az arcom változni kezdett, és a nyakába haraptam. Nem keményen, mint az erdőben azt a nőt. Gyengéden. Szívtam a nedűt a testéből, és a forrósága égette a torkomat. De még milyen édes volt! És mennyire jólesett... olyan ízek játszottak a számban, amilyen csak a legédesebb ambrózia lehet. - Harapj meg.. Te is! - lihegtem és összeszorítottam a szememet, és a lökéseimhez igazítottam a nyeléseimet, de már vészesen közeledett a gyönyör mindkettőnknek.


Charlotte Tatia Petrova

Ismét a fal és még mindig ugyanaz a szenvedély. Nem is tagadhattam, hogy vonzódtam hozzá, de nem is akartam. Testileg mindig is megvolt közöttünk ez a szikra, az érzelmek meg kit érdekeltek? Minket nem nagyon. Én nem is akartam, hogy ez érdekeljen, a szabadjára engedett érzelmek juttattak idáig. Az már egy másik dolog volt, hogy ki iránt éreztem ezeket...
Tudtam mit akar csinálni, láttam a feje tartásából és kiolvastam a tekintetéből. Fejemet oldalra biccentve, így kissé megfeszítve nyakam bőrét jeleztem, hogy nyugodtan harapjon meg, én nem bánom, közben pedig halk nyögések hagyták el a számat, élvezve mozgását.

Jade d'Argues

A régen tapasztalt érzés elvette minden józan eszemet. Nem mintha eddig sokkal büszkélkedhettem volna, hiszen a forró fejűségemről elég nagy hírben álltam egy-két helyen. És ebből a nőből még kettő van! Szép világ jön ránk, kétségtelen. De vajon mindenben egyformák? Ezzel nem törődtem tovább. Tatia volt ebben a pillanatban az, akit akár tudatlanul, akár tudatosan, de valami érzés elől akartam menekíteni. Ahhoz értettem, körülbelül semmi máshoz se. Valami jót is cselekedjek az évszázadok alatt..
Mozgatni kezdtem a csípőmet, a fél kezem a háta köré tekeredett, a másik a fenekébe markolt, így segítvén az Ő mozgását is, és egyre több kóbor sóhaj szaladt ki a számon, és több verejtékcsepp ütközött ki a bőrömön a teste közelsége miatt. Amit ez a nő kiváltott belőlem.. nyilván a tapasztalata miatt, mert cirka ötszáz évvel idősebb, mint én.
A nyakára vándoroltam ismét, hogy izzadt haját félrelökjem az útból, és az apró erek vonalát csókolgassam, melyek most még erősebben vonalazódtak ki. Közben már a falnak támaszkodott háta, hogy számára se legyen kényelmetlen a már egyre inkább gyorsuló mozgás. Tagadhattam volna, hogy kedvem támadt megharapni. A vámpír vére akkor a legédesebb, ha éppen khm.. ilyesfajta tevékenységet végeznek, hiszen akkor édesíti a mámor.. az izgatottság.. a forróság.. de soha nem cselekedtem addig ilyestéren, míg engedélyt nem adtak rá.



Charlotte Tatia Petrova

Elvigyorodva érzékeltem, hogy felkapott és a csípője köré fontam a lábaimat, abban a pillanatban pedig meg is éreztem őt magamban. Jóleső sóhaj hagyta el az ajkaimat, nagy levegőt vettem és vártam, hogy megmozduljon. Gyötrő gondolataim ellenére - amelyeket még mindig nem akartam felidézni - hatalmas hiba lett volna ezt kihagyni.
Megkapaszkodtam a hátában, tenyereim a lapockáira simultak és én is a nyakába hajoltam mélyeket lélegezve.


Jade d'Argues

Eltűnt rólam a nadrágom, és az, amit művelt velem, korbácsolta bennem feljebb a vad tüzet, amit mindig éreztem a közelségében. Remélhetőleg, nem az utolsó alkalom lesz ez. Noha ki tudja? Amit eddig láttam Tőle.. bármi megtörténhet. Már csak bízom a legjobbakban, amik engem illetnek.
Ismét megcsókolt, és - szorosan összefonódva vele - sétált végig minden ujjam a hajából a hátán, hogy végül a fenekébe markoljak, és mindkét lábát a csípőm köré rántsam, miközben megfordultam vele, de nem közelítettem meg vele a falat. Imádtam az extrém dolgokat, és elég erős vagyok én ahhoz, hogy egy faltámaszték nélkül is megoldjuk. Nem volt tőlem szokatlan ez. Bár talán Ő ezt még nem látta Tőlem.
Fél kézzel bekalandoztam a szoknyája alá, de nem vettem le róla a ruhadarabot. Helyette félrehúztam a bugyiját, és pár másodperc lágy simogatás után mélyen hatoltam a testébe, magamhoz szorítva őt, és vállába fúrtam a fejemet jólesően lihegve, mielőtt ritmust választottam volna.

Charlotte Tatia Petrova

Egy pillanatra még a kezem is megremegett, amikor kényeztetésével átváltott a melleimre, de utána összekaptam magam és végérvényesen megszabadítottam a nadrágjától. Ilyen tekintetben nézve neki könnyebb dolga lesz, elvégre csak szoknyában voltam...
Egyre jobban emlékeztem rá, mennyire szerettem vele játszadozni, amikor mindkettőnknek unalmas napja volt. Most is ezt tettük, csak már száz évvel később, de a lényeg nem változott. Ugyanúgy élveztük mindketten.
Megragadtam a tarkóját és ismét szenvedélyes csókban forrtam vele össze, hátára csúsztatva kezeimet jeleztem, hogy én már kellőképpen készen állok arra, aminek jönnie kell.


Jade d'Argues

Ő se maradt tétlen, amint megérintettem ajkaimmal a kecses ívű nyakát, feltűrte a pólómat, és nem kellett megszemlélnie ahhoz hogy a múlt szele megérintsen mindkettőnket. Minden szó és gondolat kiszaladt a tudatomból, de nem mondok ostobaságot azzal, hogy egy cseppet sem érdekelt most a gondolkodás.
Mire viszont lejjebb kalandozhattam volna, már az én hátam lökődött a falhoz. Imádtam ezt a nőt! Kiszámíthatatlan volt számomra, és ebben rejlett a varázsa, ez izgatott benne annyira. A légzésem már lihegésbe váltott, és míg két keze elfoglalta magát a nadrágom lerángatásával, egy mozdulattal szabadítottam meg melltartójától is, forróvá vált ujjaimmal simogattam a már izgalomtól keményedő mellbimbóit, hogy egy mozdulattal odahajoljak és a számmal folytassam tovább e tevékenységet.


Charlotte Tatia Petrova

Már a felső is lekerült magam és egyáltalán nem bántam. Kezdtem egyre jobban visszazökkenni abba a "szerepbe", amit ez a helyzet okozott. És egyre jobban élveztem.
Felnyögtem, amikor ajkai áttértek a nyakamra, kezeim mohón indultak el a hasa irányába, hogy onnan kezdjem el feltűrni a felsőjét. Régen voltam már vele, de az emlékeimben élt, hogy mire is kell számítsak. Soha nem okozott még nekem csalódást, de hát hogy is tehetné? Csak rá kell nézni, már maga a látvány is beindító.
Hajába túrva biztattam, hogy folytassa ténykedését, közben pedig a vámpírgyorsaságot bevetve nyomtam a falhoz, így simulva hozzá, hogy már az övével és nadrágja gombjával kezdjek el babrálni.



Jade d'Argues

Követtem Őt. Nem bántam az erdőből való távozást. Ugyan nem tudom, hogy mi is volt az, ami a zajt keltette de nem akartam a saját bőrömön tapasztalni, ha esetleg nem egy-két madár verdeste az ágakat. - Igazán lakályos a szoba. Hozzád illő. Egy valódi istennőhöz. - vigyorogtam rá, és a csókját nem voltam rest viszonozni egy másodpercig sem. Fel akart oldódni, éreztem Én rajta. És miért ne segítenék benne? Ő megérdemli. A múltban nem volt soha módon kifejezni a hálámat, hogy néha-néha volt hajlandó velem vadászgatni, amikor épp nem volt társaságom. És kell ennél jobb kifejezőeszköz? Naná, hogy NEM!
A kezeimbe vettem a melleit, végigcirógatva a bőrén, és megkerestem a felsője alját, hogy egy mozdulattal dobjam arrébb. - Gyönyörű vagy. - időzött el keblein a tekintetem, már éhezve a látványtól is, de a pár másodpercnyi elszakadás után éhes szenvedéllyel kezdtem el haladni lefelé a nyakán.



Charlotte Tatia Petrova

Erdő

« Érezd magad megtisztelve, mert mióta itt lakom, senki sem járt még a hálószobámban rajtam kívül. » Jegyeztem meg vigyorogva, amikor beléptem az ajtón és ezután szinte rögtön magamhoz húztam Jade-t, hogy újra megcsókolhassam. Ki kellett kapcsolnom az agyam, ő pedig erre a célra tökéletes lesz. Valamit tennem kellett a hirtelen feltörő érzelmi hullámaim ellen, már csak azért is, hogy ne érezzem rosszul magam. És mégis...néha kénytelen kelletlen is beúszott elém Klaus arcának képe, de valami miatt azzal vigasztaltam maga, hogy valószínűleg ő is ugyanígy fogja folytatni életének eme részét, mint eddig.


Charlotte Tatia Petrova

Erdő

Ismét nem jutottam vacsorához, de ehhez már kezdtem hozzászokni. Valami mindig közbejött: vagy nem volt préda vagy az az aprócska tény, hogy valami annyira felkavart, hogy még az étvágyam is elment. A legrosszabb pedig az volt, amikor mindkettő jelen volt. És most ez volt a helyzet. Ez pedig nem hagyott nyugodni.
Annyira tagadni akartam, hogy még nekem is lehetnek érzéseim… Úgy voltam vele, hogy az a gyengéknek való, én pedig nem vagyok gyenge. A legkevésbé sem. Ezer éve menekülök azoktól a vámpírok számára halálos fegyvertől, amit úgy hívnak, hogy érzelem. Eddig pedig azt hittem, sikerült. És most is ezt akarom hinni…

**

Az álom hirtelen ragadott magával előző nap éjjel. Egy gondolat kellős közepén járhattam, amikor kidőlhettem, viszont ez sem tudta kitörölni a gondolatot az elmémből. Újabb őrült jellemre valló gondolat: nem maradhattam itthon, meg kellett látogatnom Őt. El kellett mennem Klaushoz. A pontos miértjét nem tudtam ennek az ötletnek, de annyira nem érdekelt, hogy már csak azon kaptam magam, hogy a zuhanyzófülkéből kilépve kapkodtam magamra a ruhákat. A slusszkulcsom keresgélése után pedig meg sem álltam a célomig.

Ősök villája



Charlotte Tatia Petrova

Erdő ; Eric erdei faháza

Igazam volt, legalább nem unalmasan kellett üldögélnem a házamban. Hazafelé szerencsémre találtam egy finom falatot. Sátorozó, aki egyedül volt. Nem túl bölcs döntés volt a részéről, ha ilyen idióta volt, meg is érdemelte, hogy ott maradjon.
A fiú pedig, akivel találkoztam, érdekesnek bizonyult. Visszahúzódó, rideg, nem egy tipikus kisvárosi, "mindenkit annyira szeretek, hogy majd' kicsattanok" egyén. És ez tette annyira érdekessé. Biztos voltam benne, hogy fog még felé vezetni az utam. Talán egy újabb vadászat közben.

***

Másnap csak délután jutott eszembe, hogy este megrendezik a '20as évek ihlette partit. Jó évtized volt, talán messze a legvagányabb és legjobb a múltban. Ezért is szerettem annyira, még a menekülés ténye sem árnyékolta be. Még szerencse, hogy magammal hordozom a régi ruhatáramat is, így nem is kellett sokáig keresgélnem, hogy megtaláljam akkori dresszeim közül a legkedvesebbet és mire az óra elütötte a megfelelő időpontot, én már készen is voltam. Meg kellett jelennem a bulin, ki nem hagyhattam. Ki tudja, milyen érdekességeket tartogat...!

Hotel ; Oliver lakása



Charlotte Tatia Petrova

Ősök villája ; Klaus hálószobája

Egy lendülettel rohantam végig a városon és suhantam fel a hálószobámba. Le akartam rugdalni magamról a szinte cafatokban lógó ruhámat, hogy egy frissítő zuhanyt vegyek az agyam kitisztulása érdekében. Már megint bedőltem Klausnak és bár próbáltam... nem tudtam neki ellenállni. Hiába volt először durva és megmutatta, ténylegesen mire képes, utána ez mondhatni kitörlődött a fejemből és csak az élvezetre gondoltam. És úgy véltem, ez máskor sem lesz másképp.
A forró víz után váltottam és megnyitottam a másik csapot, hogy jéghideg víz zuhanjon a testemre. Ez volt az, ami teljesen kijózanított és már tudtam is, mire van szükségem az este megkoronázásához.
Vadászathoz készülődtem, a ruháimat is e célból válogattam össze: fekete, testhez simuló nadrág, fekete ujjatlan felső, bőrkabát felgyűrt ujjal és térdig érő, szintén fekete csizma alkotta a szerelésem. Így elvegyülhettem a szürkületben, senki nem fog észrevenni. Az áldozatom biztosan nem.

Erdő ; Eric erdei faháza



Charlotte Tatia Petrova

A reggel hamar eljött. Túlságosan hamar, már a fürdőkádban ülve döbbentem rá, hogy ezt a napszakot már nem is lehet reggelnek nevezni. Délelőtt volt, a Nap sugarai hatalmas szögben világították be a helyiséget, de engem borzasztóan zavart a fény. Mintha csak allergiás lettem volna rá, elhúztam a sötétítőket és inkább meggyújtottam pár gyertyát, hogy sokkal lágyabb, kellemesebb fény kíséretében nyúlhassak el a forró vízben. Erre volt most szükségem és a hozzátartozó csöndre, amely még sohasem esett ilyen jól. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a gyomrom jelzését, miszerint ideje lenne ennem, mert az a pár korty Klaus véréből vajmi kevésnek bizonyult. Ezért is megfizet még, elrontotta a vadászatomat... és mivel nem fűlött a fogam ahhoz, hogy újra az erdőbe menjek, kénytelen leszek beérni azzal a zacskós keverékkel, ami olyan, mintha fűrészport ennék.
Hagytam, hogy a testemről lecsorgó víz végigfolyjon a padlón, egy törölközőt magam köré tekerve lépdeltem vissza a hálóba. Nem akartam itthon unatkozni, tétlenül ülni, de hová mehettem volna? Oliver már visszatért, emiatt az ügy miatt már nem kellett intézkednem. Tegnap este mégsem jött utánam az erdőbe, de ezt nem is bántam... főleg, ha a fülébe jut, hogy az első adandó alkalommal utat engedtem a már ezer éve mélyen elásott érzéseimnek és összefeküdtem Klausszal. Egyszerűen zseniális volt ez a lépés részemről, azóta sem győzőm dicsérni magam. De próbáltam nem gondolni rá... Ami történt, megtörtént. Még akkor is, ha számított is nekem valamit...

A nappali



Charlotte Tatia Petrova

Erdő

https://www.youtube.com/watch?v=8U4C-zYrFUg

Alig vártam, hogy végre átléphessem a házam küszöbét. A nyakam még mindig fájt, de már nem az elviselhetetlen volt a megfelelő szó az állapotom kifejezésére. Már nem is a harapás fájt, hanem inkább az a mérhetetlen mennyiségű düh, ami felgyülemlett, és ami mint valami láva fortyogott bennem. Emberként már minden bizonnyal elvitt volna egy agyvérzés, de így nem maradt más, minthogy másféleképpen adjam ki magamból a haragom. A berendezést nem akartam szétverni, valamit mégis muszáj volt csinálnom. Úgy éreztem, nem bírom ki tétlenül, az is megfordult a fejemben, hogy visszamegyek Klaushoz, hogy megpróbáljam megölni. Soha nem voltam még ennyire dühös, bárkit egyetlen szempillantás alatt meg tudtam volna szabadítani az életétől, aki a szemem elé kerül. Kár, hogy rajtam kívül senki nem tartózkodott a birtokomon.

**

Nem tudtam felfogni, hogy Klaus tényleg azt hiszi, hogy meghatódom a durva szavaitól és üres fenyegetéseitől? Igen, azzal a harapással hatalmas fizikai fájdalmat okozott, de arról fogalma sem volt, hogy egyúttal meg is erősítette a gyűlöletemet. Mert már nem félelmet éreztem… hanem tömény és megingathatatlan gyűlöletet még akkor is, ha egy órával ezelőtt minden egyes érintésétől hevesebben vert a szívem, felforrósodott a bőröm, közben pedig élveztem a csókjait. Ezt nem tagadhattam le, ám miután rájöttem arra, hogy ezek nagy valószínűséggel nem is nekem szóltak, még ingerültebb lettem. És hogy miért gyűltek könnycseppek a szemem sarkába, amikor én sohasem sírtam? Talán ennek is a gyűlölet volt az oka… vagy az, hogy jobban érezném magam, ha Klaus egyszerűen csak kitépte volna a szívemet a helyéről, mert így… hogy nem voltam felkészülve annak a lehetőségére, hogy a találkozásunk ilyen fordulatos lesz, megrendültem. De holnap új napra virrad… akkor pedig ismételten olyan leszek, amilyennek lennem kell. Magának való, manipulatív dög, nem az ezer évvel ezelőtti kislány, aki szerelmes volt és ez okozta a halálát. A lány, aki azt hitte, hogy van, ami örökké tart, de rájött, hogy a jó dolgok sohasem tartanak örökké. Ezért is választotta inkább a rosszakat.


Charlotte Tatia Petrova

A reggel túl hamar eljött, mintha csak egy perc telt volna el napnyugta óta. Ajaj, ezek szerint átaludtam azt az időszakot, amikor dönthettem volna, hogy Rose-nak visszaadom-e a kis csodaékszerét. Sikongatást viszont nem hallottam, ezek szerint mégis talált volna egy kis zugot, ahová elbújt? Vagy túlságosan kreatív a kislány vagy én voltam túl óvatlan? Na, utánajárok én ennek.
Ám előtte még ismételten a telefonom után nyúltam és most Nathan-nek írtam egy üzenetet, miszerint eljöhetne hozzám, mert van számomra valamije. Minél előbb szükségem volt az infóra, már csak a kínzó kíváncsiság miatt is.

A vendégszoba



Charlotte Tatia Petrova

A vendégszoba

Talán nem a legkigondoltabb és legrafináltabb része volt a tervemnek Rose elrablása, de ha egyszer bevillant az agyamba, mit tegyek ellene? Egyénként is, ez egy tökéletes lehetőség arra, hogy Nathan beszélni kezdjen. Ha pedig nem teszi... nos, akkor kicsivel még jobban bekeményítek és tovább ugrok a C-tervre.
Rose nem kapott még éjszakára verbénát, elég lesz neki azt kitalálni, hogyan élje túl a nap első sugarait. Nem nagyon tartozott a stílusomhoz ez a fajta kínzás, úgyhogy még az is előfordulhat, hogy megkönyörülök rajta és visszaadom a kis csodaékszerét még az éjszaka folyamán. Ki tudja, de addig pihennem kell egy kicsit.



Charlotte Tatia Petrova
Vampire - Original Doppelganger

Eltelt két nap, de én még mindig nem jártam be a várost, csak az erdőbe mozdultam ki vadászgatni. Meg kell mondjam, annyira nincs változatos vérük az itteni lakosoknak, Chicagóban legalább lehetett válogatni. De még mindig jobb, mint a bambik.
A boszorkánynál sem jártam még, az igazat megvallva, ez ráért. Minek addig boszi, ameddig azt sem tudom, mit kell összekutyulni mivel? Vagy egyáltalán kell-e kutyulni. Nem baj, majd Emily tudja, mit kell csinálni és amúgy is kiszedek én Nathan-ból minden információt. Csak győzzem kivárni.
De minek is várni? Minél előbb tudom meg, ami kell, annál jobb. Így még a kíváncsiság okozta halál is elkerül és boldogan élek tovább... vagyis inkább Oliver támad fel újra, csak Mystic Falls lakosainak a hajszálai fognak az égnek állni. Jó mókának ígérkezik.

Mystic Falls utcái



Charlotte Tatia Petrova

Az alvás eléggé relatív fogalom. Hiába próbáltam, mégsem sikerült, talán csak néhány percet. Az agyam egyre csak azon járt, mihez is kellene kezdenem, hogy egy kicsit felforgassam itt a kedélyeket. Bár az igazat megvallva, nem gondolkoztam specifikusan, semmilyen konkrét tervem vagy ötletem nem volt, de mivel a bál sem volt akkor hú, de nagy dolog, ezért úgy vélem, ráférne erre a kisvárosra egy kis hajcihő.
Csak bámultam a plafont, amikor bekúszott a szemem elé egy kép, szintén a bálról. Az Elena nyakában lógó lánc nem akart kimászni a fejemből, annyira különleges érzés volt, amikor megpillantottam. Mintha az tényleg az enyém lett volna, az a lánc lett volna, ami egykor hozzám tartozott. Erről pedig újabb emlék jutott eszembe, amelynek főszereplője nem más volt, mint Oliver. Az én drága, életmentő Oliverem, akit már azt sem tudom, mikor láttam utoljára. Nos megvan a napi teendőm: ennek utánajárni.

***

Csengőszóra figyeltem fel és pattantam ki az ágyból. Volt egy olyan sejtésem, hogy ez csak Benjamin lehet. Nos, legalább vele is beszélhetek erről.

A birtok és az előcsarnok



Charlotte Tatia Petrova

Lockwood-birtok bálterme

Mennyire jó volt, hogy az erdő szélén állt a birtokom! A kivilágításnak hála könnyen megtaláltam és így éjszaka még gyönyörűbben festett, mint nappal. De nem volt időm csodálkozni a külsejében, szinte azonnal beléptem az ajtón és fellépdeltem az előcsarnokban lévő lépcsőkön, hogy tüzetesebben is megvizsgáljam a fent helyet foglaló szobákat és kiválasszak egyet közölük. Azt, amelyik a hálószobám lesz.
Már az első szoba tökéletesnek bizonyult, nem is bajlódtam tovább a háló keresésével. A többi szoba majd jó lesz vendégszobának, van belőle bőven. Nem mintha olyan sok vendéget szándékoznék fogadni, de ki tudja, mit hoz az élet?
Leszórtam magamról a koktélruhát, kibújtam a magassarkúból és a fejem tetejére fogtam a hullámos tincseimet. Szétnéztem a szobában, ami inkább hasonlított egy királyi lakosztályhoz, mint egy sima szobához, de ez kellett nekem. Ez volt az én stílusom, mindig is szerettem, ha valami különleges.
Beugrottam az ágyba, kényelmesen elnyújtóztam rajta, aztán pedig a telefonom után nyúltam, hogy a drága Benjamin Lockwoodnak pötyögjek egy kisebb üzenetet:

' Ha kedved tartja, látogass meg, akármikor szívesen látlak. '

Mellékeltem a címet is és bíztam benne, ismeri már annyira a várost, hogy nem téved el.

***

Álmos voltam már és pihenni támadt kedvem, de hosszú percek óta nem tudtam kiverni a fejemből azt a tudatot, hogy az Ősiek alig egy köpésnyire tanyáznak tőlem. Kol ugyan ígért, amit ígért, de feltétlen bizalomnak egyáltalán nem lehetett nevezni azt, amit tápláltam iránta. Jobban belegondolva viszont ő is jobban érezheti magát úgy, hogy tud valamit, amit a bátyja nem. Én pedig amiatt imádkozva aludtam el, hogy Klaus nehogy kiszaglássza, visszajöttem. Ezer évbe tellett, de újra itt vagyok.