A kórház előtt

(Erdő; Elhagyatott templom )

Szerettem volna úgy nyomni azt a gázpedált, hogy kiszakadjon a helyéről. Mégsem tehettem. Emlékeztem még Gabe szavaira: Ne légy hülye, ésszel! És én ésszel csináltam. Soha nem volt még dolgom komoly sérülésekkel, illetve de, Gabe-nél a fejlövés, de abban biztos voltam, hogy túléli. Reméltem, még ha nem is volt biztosíték. Most viszont tényleg sok múlott az egészen. Gyorsaság, mégis eszesen!

Bekanyarodva a kórház bejárata elé, figyelve faroltam be és ugrottam ki a kocsiból.

- Ide! Ide! Súlyos sérült! Azonnal! - rontottam be a recepcióra vagy mi az isten az, mire egy komplett készlettel rohanva utánam nyitottam ki a kocsiajtókat. Véres voltam. Csurom, rám száradt vér, de ez most mégse érdekelt senkit se. Mázlim volt. Talán elhitték, hogy csak alány vérzett össze. Vagy talán csak elég gyors voltam ahhoz, hogy amint bevitték és egy pillantás után nyugtáztam, hogy jó kezekben van, azonnal pattantam is vissza a kocsiba, hogy lelépjek. Nem kellenek a kérdések.

(Elhagyott templom, erdő)

(Morning star pub)

A bárból kifele jövet rám jött az a szokásos rosszul lét. Ez az egyetlen dolog ami még nem múlt el. Ha ritkán is, de előjön arra még nem jöttem rá, hogy ez micsoda de mivel most volt időm gondoltam beugrok és megnézetem magam. Egy ideig kavarodtam amíg megtaláltam a kórházat, de végül nagy levegőt véve bementem.

(Vizsgáló)

(Kórterem)

Kisiettem a kórházból, és az első utamba akadótól szereztem egy darab papírt, és tollat. Leültem a járdaszegélyre nem messze a bejárattól, és írni kezdtem, életem legnehezebb levelét...

https://www.youtube.com/watch?v=IR_ybE41HYQ&feature=related

Drága Yve!

Tudom hogy nem így kéne elköszönnöm, de a szemedbe nézve még sokkal nehezebb lenne. Nem tudom mi történik velem, de nem vagyok önmagam.. Nem a méreg... a farkasok mérge más... ez már előtte is bennem volt. Valahogy itt van, mint plusz egy árnyék mögöttem... itt van mióta visszatértem. Nem tudom mi ez, de egyre erősebb bennem. Érzem. Ő volt aki meg akart csalni téged, aki minden nőt meg akar kapni a városban... Ő akar minden embert válogatás nélkül bántani, és megölni... Mindig emberekkel táplálkoztam, de ilyen nem volt... ész nélkül... tartás nélkül, mindenkit vágyom bántani... ez nem én vagyok. Szeretlek téged, és félek, ez a valami bennem téged is bántana újra... téged és Delilah-t is. Ezt pedig nem hagyhatom. Így most elköszönök tőled, drága Szerelmem... egy időre legalábbis. Elmegyek a városból, elviszem ezt a démont bennem. Megpróbálok rájönni mi ez, és kiírtani... vagy ha nem megy, legalább távol tartom azoktól, akik az életemet jelentik... Tőletek. Szeretlek, ezt sose feledd. Nem ígérem hogy egy hét vagy kettő lesz, sem azt, hogy könnyű lesz, de azt sem tudom megígérni hogy sikerül. Nagyon akarom hogy sikerüljön, de ez nem garancia. Vissza akarok jönni hozzátok, és remélem, itt lesztek még, mikor megjövök, és... remélem enyémek lesztek még... vagy ha most gyűlölsz, remélem megbocsátasz addigra... Szeretlek, és örökké szeretni foglak. Küzdeni fogok hogy visszakapjatok engem, és én titeket... de most mennem kell... Kérlek öleld meg helyettem a lányunkat... és vigyázz nagyon magatokra.

Hű szerelemmel,
Viventem

Mikor elkészült, elcsíptem egy ápolónőt, aki a közelben téblábolt, és megigéztem, hogy adja át a levelem Yve-nak, most rögtön. Mikor pedig bólintott hogy megértett, és elindult, mintha a szívem vitte volna magával... de nem volt más választásom... Amint eltűnt a szemem elől, megfordultam, és elindultam... el messze... valamerre... el, hogy felkutassam a maradék farkasokat, aztán... el... a városból... talán az országból is... el, minél meszsebb, el a szeretteimtől... hogy ne bánthassam őket... míg nem leszek újra önmagam...

(folyt. köv. valahol, valamikor)

(Erdő, elhagyatott templom)

Mondhatnám, hogy jó ideje úton voltam már, de nem mondok ilyet. Egyrészt mert fel se tűnt hogy értem ide, mikor, vagy egyáltalán hogyan, de talán épp ez a jó a kísértésben. Az egyik percben itt vagy a másikban meg ott. Senki nem áll ellen, vesz észre, vagy üvölt a pofádba sérelmezve amiért a lábára léptél vagy fellökted egyszerűen csak mész előre... senkivel és semmivel nem törődve, mintha csak te lennél a világ közepe! Igen, pont ezért jó ez az érzés.

Nem tudom honnan ismertem a kórházat. Azt se, hogy egyáltalán hogy találtam meg ezen a lepratelepen, egyszerűen csak mentem előre, az ösztöneim után, szívva a fogamat ahogy az emberek átlépkedtek a testemen de nem álltam félre. Eszemben sem volt! Életemben se tettem, hát most holtan se fogom, amikor mégis valami megállásra késztetett. Egy fickó. Dohányzott és én... báááármit megadtam volna csak hogy egyetlen slukkot kaphassak belőle, mégse volt rá esélyem. Emlékszem még azokra az időkre és.. hiányzott! Minden! A korai piázások, a cigaretta, az ihlet... még az is amikor eltűnve a műteremben egy sarokba bújva néztem akár órákig a hatalmas vásznat és némi ópiumtól vártam, hogy életre keljen. Hiányoztak azok az idők. Pokolian, és ha már említem, volt ott lenn tűz, meg minden, de cigi... na az egy darab sem. Rohadt leépítések.. - morogtam az orrom alatt, ahogy mélyen szippantottam egy szembejövő kifújt füstfelhőjébe, de nem éreztem semmit. Semmit se. Úgy egyáltalán. Ízt, szagokat, hideget vagy meleget, úgy egyáltalán semmit. Mindaz ami megmaradt, csak emlékek. És mindezt annak a szajhának köszönhetem! - talált fel a szemem a villogó feliratra az épület előtt, és jól tudtam jó helyen vagyok. Ott ahol lennem kell! Azzal nem gondolkodva tovább, lássuk miből élünk... vagy haltunk meg megcéloztam a bejáratot...


(Kórterem)

(Utcák)

Nem tudtam kiigazodni ezen a pacákon. Először rám akar ijeszteni, kicsit megcsapolja a véremet. Relatíve kicsit, mivel a szívem most ötödik sebességbe kapcsolt, hogy a hiányt pótolni tudja, de még így sem vagyok túl jól... Most meg akár egy régi ismerősöm kísérget a kórházba. Bűntudata lenne?
- A vértasakban is emberi vér van... - mormogtam. Még mindig nem vagyok jó véleménnyel a vámpírokról.
- De te miért csinálod most ezt? - néztem hátra értetlenül. Testtartása feszült volt, és ugrásra kész, mintha attól tartott volna, hogy bármelyik pillanatban összeeshetek, aminek valljuk be, meg volt az esélye...

Szívverése zeneként szivárgott a füleimbe. Mint a legédesebb dallam. Habár ha vérét szívhatnám valószínűleg jobb lenne. De azt már megtettem és azt hiszem ennyi mára elég is volt. Meg legbelül valami az súgta, hogy nem akarom bántani. Nem tudom miért, de nem akartam megölni.
- Igen, de nem erőszakkal vették el. Általában a szorgos kis véradók önként és dalolva adják. Meghalt valaki miatta? Mert kétlem. - Vigyorogtam rá és láttam, hogy még mindig elég sápadt aztán belegondoltam, hogy az én módszerem sokkal egyszerűbb lenne, de azt egyértelműen elutasította.
- Miért ne csináljam? Te elítélted a vámpírokat, mert megtámadtalak. De amint látod tudunk ugyanúgy viselkedni, mint egy átlagos ember. Nem kell mindegyiket elítélni, de azt sem mondom, hogy bízz meg mindannyiunkban. - Tekintetem egy pillanatra sem vettem le róla. Féltem, ha megteszem még összeesne.

- Nem tudsz meggyőzni az igazadról.. - ráztam meg makacsan a fejemet. Mindig is elítéltem a vámpírokat, erre tessék, jön egy, aki először megtámad, majd rendbe akar hozni. Létezik ilyen?! Kétségkívül.. Hihetek neki? Nem tudom... Akarok neki hinni? Igen, azt hiszem. Csak nem tudok. Túl sok a rossz emlék.
- Akkor csak annyit mondj, Benned mennyire bízzak meg..

/Park/

Amint kijelentette, hogy örülne ha elkísérnem utána rögtön el is indultunk. Nem is tudom mióta nem jártam már erre, bár ez annak is tudható be, hogy nem nagyon volt szükségem kórházi ellátásra mivel a sebeim maguktól gyógyultak, igen talán ez is egy kiemelhető és jó dolog ebben az életvitelben.
Időközben rákérdezett arra, hogy mi vagyok. Sejtettem, hogy ez elkerülhetetlen. Végül is minek köntörfalazzak? Mivel ő is természetfeletti ezért ez alapjáraton elkerülhetetlen volt. Bár nem tudom, hogy mennyit fog neki mondani ha kijelentem, hogy mi vagyok.
-Hibrid vagyok. -jelentettem ki a tekintetét fürkészve, kíváncsi voltam miként reagál- Vámpír és vérfarkas is egyszerre. -fejtettem ki bővebben mert gondolom a "hibrid" szóból ez nem nagyon kikövetkeztethető.
-És most te jössz! Mi vagy? -néztem rá kérdően, várva a válaszát.

Makacs volt, de azt hiszem ez érthető. Főleg, hogy mivel én is kis híján megöltem, meg hát ahogy említette az életére is tört régebben egy másik vámpír. A bizalom nem jön csak úgy a semmiből. Főleg nem ezek után.
- Hát jelenleg azt mondom egy kicsit bízz bennem. De ne túlságosan. Mégiscsak idehoztalak a kórházba, de viszont én vagyok az oka amiért itt vagy. - Vigyorogtam rá. - Biztos vagy benne, hogy nem kell a vérem? Egyszerűbb lenne.

/Park/

~Tyler

Elgondolkoztam azon amit mondott, hogy ő egy hibrid. Találkoztam már a hibridek fogalmával, meg tudok a faj létezéséről, de még egyetlen példánnyal sem találkoztam. Bár, a kinézete közel áll elképzeléseimhez. Látszatra akár egy vérfarkas, de a szemeiben a vágy inkább szól a vérnek, mint bármi másnak. Teste edzett, ám valahogy olyan fura. Hogy jönnek létre, mi tartja őket életben? Nem tudom, de azt hiszem ha alkalmasabb lesz majd megkérdezem..egyszer, talán. Természetesen elkerülhetetlen volt az, hogy az én kilétemre is rákérdezzen, mert hát ugye semmit sem fürkésznek az emberek egymás dolgaiban oly mohó érdeklődéssel, mint azt, amihez semmi közük.Bennem valóban nincs meg a tehetség, mint némely emberben, hogy könnyedén el tudjak beszélgetni olyanokkal, akiket még sohasem láttam. Nem tudom megütni társalgásuk hangját, nem tudok annyi érdeklődést mutatni ügyeik iránt, mint azt gyakran látom másoknál, de ez maradjon az én gondom. - Mint korábban említettem, tündérvérrel kereskedek. A saját véremen gazdagszom, na meg a drogok, mint tapasztalhattad. - mosolyodtam el jóízűen. Idő közben ideértünk a kórház elé. Ahogy elnéztem a hatalmas épületet, valahogy kedvemet vesztettem, hogy bemenjek. Egyszerűen nem vágyok arra, hogy apámat újból lássam, bár a szemrehányást lassacskán újra meg kell tennem. Utáltam az érzést, ahogyan ott fekszik, de valahogy még egyszerűen nem voltam elég erős ahhoz, hogy azt mondjam vegyék le a gépekről. Mégis csak az apám volt...nem tudom. De kit érdekelnek az érzéseim? Az ellenszenvet, sajnálatot, utálatot, megvetést, váltakozva érzem iránta. Időnként megmagyarázhatatlan okok váltják ki. Mintha valami csalafinta, láthatatlan manó játszana az érzelmeimmel.
- Te is égető vágyat érzel a vérem iránt, mint a vámpírok, vagy némivel tompább? - érdekelt ez a hibrid-működés dolog, és ez az első és legfontosabb kérdés, már az én szempontomból. - Ugyanis az összes vámpír egytől egyig úgy vágyik az én véremre, akár egy heroinfüggő a napi adagjára. - néztem rá, miközben a bejárat -és vele együtt a döntés pillanata is- vészesen közeledett.

Stefan

- Ezzel nem sokat segítettél... - forgattam meg a szemeimet. Ezekre mind magamtól is rájöttem, csak azt nem tudtam eldönteni, mennyi megjátszás lehet ezekben, az egyébként automatikus cselekvésekben.
- Teljesen biztos! - vágtam rá a kelleténél kicsit hangosabban. - Megvagyok anélkül is... - húztam el a számat, tudva, hogy ezen biztosan nem fog megsértődni, hiszen az előbb mondta, hogy nem bízhatok benne maximálisan..
- Nos, bekísérsz, megmentve ezzel az ufóktól, atomtámadástól, vagy meteortól, vagy itt elválnak útjaink? - fordultam felé. Bár valószínűleg még mindig falfehér vagyok, ha a viccelődéshez van elég erőm, nagy bajom nem lehet.

Láttam rajta, hogy elgondolkodik a hibrid szó jelentésén, de nem tulajdonítottam neki túlzottan nagy figyelmet. Nekem már kevésbé szokatlan, mint másoknak.
Mikor én is választ kaptam a kérdésemre, a sejtésem beigazolódott. Magamban talán meg is lepődtem egy kicsit, de ezt nem mutattam. Hülyeség lenne itt ámuldozni és faggatni. Ráérek ezzel később is, vagy még akkor se.
Amikor kijelentette, hogy azon gazdagszik meg, hogy a saját vérét árulja egy kissé meglepődtem, már ha ez a legjobb kifejezés rá. Bár amit a parkban is mondtam neki, mindenből hasznot lehet húzni, és úgy látszik, hogy ő saját magából is hasznot húz.
-Mivel félig vérfarkas is vagyok, ezért visszatudom fogni magamat. Bár ebben még eléggé új vagyok, de ez nem is lényeges. -vigyorodtam el- Mondjuk azt meg kell hagyni, hogy szívesen a nyakadra tapadnék. -mondtam viccelődve, mivel egyáltalán nem gondoltam komolyan, de ezt hallhatta is a hangomból.
-Összetett dolog ez az egész hibridség...-tettem még hozzá, majd inkább hallgattam erről a témáról.
Lassan a bejárat elé értünk és láttam, hogy némiképp megtorpan. -Baj van? -néztem rá, kérdően, felvont szemöldökkel.

Egy biccentéssel nyugtáztam, amit elmondott, bár azért még mindig érdekelt a téma, de nem faggatom, majd máskor. Most sem kedvem, sem időm, sem semmi. Ahogy oda értünk két másik ember mellé, pár pillanat erejéig figyeltem őket. Mikor a lányra tévedt a tekintetem, talán sokáig időzött tekintetem rajta, mertfeltűnően szép darab volt, meg kell hagyni. De ezt a gondolatot gyorsan elhesegettem a fejemből, mivel Tyler újabb kérdést intézett felém. Mosoly terült szét arcomon. - Hogy baj van-e? Baj, na az mindig van. - Váltottam ismét komolyra. - Ugyan, miért is érdekelne téged? - mormoltam magam elé, és bár a fejemet nem tenném rá, de valószínűnek tartom, hogy hallotta. Tudom, hogy sokkal egyszerűbb lenne egy idegennek elmondani, hogy mi bánt, de nem akartam el mondani. Nem szorulok én senkinek a sajnálatára. Én ilyen vagyok...de mind álarcot viselünk, különféle okokból. Néha azért veszünk fel egy álarcot, mert valójában eggyé szeretnénk válni vele. Néha azért viseljük, mert képtelenek vagyunk szembenézni azzal, ami alatta van. Néha azért viseljük, mert valaki más szeretne minket másnak látni. És néha azért viselünk álarcot, hogy ne derüljön fény személyünkre. De az a baj az álarcokkal, hogy bármelyik pillanatban leránthatják rólunk őket! - Ez az én bajom, hogy semmit sem tudok elszakítani egészen. Én mindig tudom, hogy el kellene menni onnan, ahol állok, mert baj lesz, de az eszem elalszik, ott maradok, és bevárom a bajt. - fogalmaztam kissé burkoltan, hogy azért jusson is, és maradjon is. Szemeit kémleltem, és annyi elfojtott érzelem, és meg nem értés tükröződött, hogy jómagam is meglepődtem. És bármily meglepő: de el tudtam képzelni, hogy mit érez. Azt nem mondhatom, hogy átérzem, mert nem nagyon érzek már semmit. Teljesen közömbössé lettem az évek alatt, mert mindannyian ismerünk olyanokat, akik iróniával és közömbösséggel igyekeznek leplezni kedves gesztusaikat, mintha a szeretet egyenlő volna a gyengeséggel, na, én pontosan ilyen vagyok.
- Te miért jöttél ide, rokon miatt? - álltam háttal a bejáratnak, és szembe vele, mintha ezzel is késleltetve azt, hogy be kelljen menni, mintha elmenekülhetnék előle. Nem akartam mást, csak felejteni. Néha úgy éreztem, sikerült, aztán mégis egyre-másra tértek vissza a részletek, mint a víz felszínén felbukkanó fadarabok, amelyek jelzik, hogy odalent egy hajóroncs hever. Mert ez történik, amikor megpróbálsz elmenekülni a múlt elől: nemcsak, hogy felzárkózik, de le is hagy. Eltakarja a jövőt, a tájat, magát az eget, míg nem marad más út, csak az, amelyik keresztülvezet rajta, az egyetlen amelyen valaha hazajuthatsz...

Megan

- Nem sokat, de azért még is valamennyit. Mert most akár el is rohanhatnál befelé egyedül. Nem állítanálak meg. De mégis itt vagy még és beszélgetsz velem szóval bízol bennem. De nem túlságosan ami pont így jó. - Kacsintottam rá egy vigyor kíséretében.
- Hát rendben van akkor maradjon a szokásos egészségügyi ellátásnál azt hiszem. - Forgattam meg a szemeimet. Sokkal egyszerűbb lett volna és hatásosabb hacsak megitatom a véremmel, de ha neki ez így jó akkor így jó. Tiszteletben tartom a döntését.
- Nos akkor csak utánad. - Nyitottam ki előtte az ajtót egy kedves mosollyal az arcomon. Tényleg nem tudom, hogy jelenleg mi ütött belém. Már rég megölhettem volna és ezt is kellett volna tennem, mert ezt élvezem.. De most valahogy nem voltam rá képes.

(Vizsgáló)

-Nem tudom, ma megértő napom van..-vágtam egy halványabb fintort az arcomon és már a bejárat kilincse felé nyúltam. Csak essek túl ezen minél hamarabb. Sosem loptam még a kórházból, főleg nem vért, de Caroline-ért megteszem. Vissza akarom kapni.
Lehet, hogy kicsinyes dolog ennyire ragaszkodni, de most nem szabad futni hagynom, vagy ha menni akar akkor nem állok az útjába, de mindenféleképpen tisztalappal akarom lezárni ezt a kapcsolatot. Bár egy biztos, ha ennek vége egy jó darabig nagy ívbe elkerülöm a hosszú kapcsolatokat. Nem is éri meg emiatt tönkretenni magamat. Lesz ami lesz, nem rágom magam ezen tovább.
-Ez ismerős. -sóhajtottam- A helyzet nem ugyanaz, de én is emiatt vagyok most ilyen szar helyzetben. -néztem végig magamon, ezzel a hibridségre célozva. Talán ha elmegyek akkor amikor már Klaus nem tart sakkban akkor megúszom ezt az egészet és nem kéne mások érdekeit lesnem. Bár vérfarkasnak lenni sem volt egy álom, de ennél nem volt rosszabb, de már mindegy is, ez a sok "talán"....Megtörtént és kész...Ki kell használnom.
-Nem..-vágtam rá azonnal a kérdésére, frusztrált voltam emiatt- Próbálok kezdeni valamit magammal, és ehhez az első lépés az, hogy szerezzek vért..-forgattam meg a szemeimet. Csak az járt az eszemben, hogy Caroline miatt muszáj, hisz szerinte is ellentéte vagyok a régi énemnek, bár én ezt nem így érzem, és talán velem van a baj, sőt biztos, de azon leszek, hogy jobb véleményen legyen rólam..
-És te miért jöttél ide? -tettem fel én is a kérdést és visszahúztam a kezemet a kilincstől.

- Egy ismerős...miatt. - halkultam el a mondat végére, majd a földet kezdtem fixírozni. Kezdtem megfutamodni...ez a gyávaság a legtöbb embernél - ahogyan nálam is - manapság nem a racionális dolgokkal szemben jelentkezik, hanem az érzelmek kimondása terén. Én is pontosan így voltam ezzel. Nem akartam látni őt, egyszerűen nem bírtam elviselni a jelenlétét. És hogy miért? Hát azért, mert ő volt a példaképem, ahogyan minden fiúgyermeknek az apja a hőse. De ő egyszerűen összetörte ezt bennem, amiért nem tudtam megbocsájtani. Már régen megértettem, hogy ha be akarom gyógyítani a sebeimet, először is bátran szembe kell néznem velük. És megtanultam megbocsájtani magamnak és jóvátenni a hibáimat, de vele szemben erre egyszerűen képtelen voltam. És amióta utazgatok, úgy érzem, mintha egy óriási fejtörő előtt állnék, amelynek darabjai lassan kezdenek összeállni: szeretet, gyűlölet, önfeláldozás, bocsánat, öröm, boldogtalanság. Újra feleszméltem, és összefontam karjaim mellkasomon.
- Milyen vér kell? - néztem rá gyanakodva. Éreztem, hogy kezd egy kicsit megnyílni, ami jó, mert valahogyan én is oldódtam a társaságában. - Mihez kell a vér ? - reméltem, hogy válaszol. Hiszen a tündérvér teljesen megváltoztathat mindent. A mi vérünk erősebb, mint az összes többi lényé, több ereje van, és képes rejtett dolgokat felhozni egy emberből, vagy éppen nem emberből. - Vagy kifejezetten valakinek lesz? - tudtam, hogy ezek mind nem rám tartoznak, de egyszerűen égető vágyat éreztem, hogy ezeket mind megkérdezzem. Egyszerűen jó volt valamivel foglalkozni, és mertem remélni, hogy Tyler ebben partner lesz. Életem ritka pillanatai egyike, hogy talán, hangsúlyozom talán, hajlandó lennék adakozni a véremből, vagy éppen segíteni egy másik embernek. Önzetlenségből, vagy azért mert akkor tartozik nekem? Na, ez egy jó kérdés, még én sem tudom rá a választ. De a bizonytalanság feltétlenül jót jelent, mert elbizonytalanodni tulajdonképpen jó, mert az ember rájön, hogy mégsem áll olyan stabil lábon, mint gondolta, és elkezdi keresni a kapaszkodókat. Azok az emberek, akik bebetonozva csücsülnek a munkahelyükön, minden klappol az életükben és mindenük megvan, csak élni szoktak elfelejteni. Én inkább az életre szavazok, még akkor is, ha néha elbizonytalanodással jár.

Már éppen kérdezni akartam, hogy ki az az ismerőse aki miatt jött, de azt hiszem már így is túlságosan tolakodó voltam. -Értem...-böktem ki aztán csak ennyit és szembefordultam vele. Ahogy elnéztem neki sem lehet egy tündérmese az élete, de jobbnak láttam ha erről nem is faggatom.
-Mindegy milyen, csak legyen. Nem vagyok túlzottan gyakorlott ebben az egészben, úgyhogy azt se nagyon tudom, hogy a kórházon belül hol keressem. Nem lenne kellemes ha lebuknék. -sóhajtottam feszülten és megdörzsöltem a tarkómat. Tényleg, komolyan ezt teszem? Caroline miatt.. Én teljesen megkattantam. A rohadt életbe, hogy nem tudok kiigazodni magamon. Egyszerűen ez még túlságosan új nekem.
-Amiatt kell, hogy ne essek neki másoknak. Bár az emberi vér ezerszer jobb, mint a zacskós, de muszáj rászánnom magam. -vontam egyet a vállamon. Magam sem tudom miért osztom ezt meg vele, talán kezdtem benne megbízni és egy bizonyos szinten talán fel is oldódtam.
-Nem tudom mit kéne tennem...-mondtam ezt már inkább csak magamnak egészen halkan. Lehet, hogy ez az egész Klaus miatt van. Miatta változtam meg. Vagy jobban mondva ő változtatott meg. Tönkre tett, de mégis hálás vagyok neki. Normális ez egyáltalán?

A kórház erdősávból kihasított, csinos kis rét mindig árnyas és félhomályos közepén állt, és gondolván, hogy ne foglaljuk a helyet itt, a bejáratnál, elindultam a fák felé. Az erdő széléről néztem vissza Tylerre, hogy csatlakozzon. Nem mentem messzire, de ezzel is próbáltam kerülni, hogy be kelljen mennem. Mindig ilyen voltam, mindig rengeteg idő volt, amíg rávettem magam, hogy bemenjek hozzá. És nem azért mert utáltam, mert nem, hiszen az apám volt, egyszerűen nem akartam, és kész. - Én segíthetek. - mondtam szemeibe nézve, jelezve ezzel szándékom ténylegességét. - De akkor Neked is kell segítened. - tettem hozzá gyorsan. Azért én sem vagyok egy szeretetszolgálat. Mert jószívűnek lenni szép erény, de meg kell nézni előbb, kivel vagy az. Tyler nem tűnt egy végtelenül rosszindulatú embernek, talán ezért voltam vele én is más. Vagy mert éppen el akartam kerülni azt, hogy bemenjek a kórházba, szép is az élet.
- Szóval, neked vérre van szükséged, nekem meg méregre az újabb kísérletekhez. - nem részleteztem miféle kísérlethez, ehhez azért még nem ismerjük eléggé a másik szándékait, de ennek ellenére jó szándékot kell feltételeznünk egymásról, még akkor is, ha nem egyezik a véleményünk. Ha a megelőlegezett bizalom elvész, mérhetetlenül leromlanak a kapcsolatok. - Az ajánlatom a következő: én lecsapolom neked a vért, ha adsz a benned lévő méregből. - fektettem le tisztán a kívánságom, majd folytattam, immár a kikötésekkel. - De nem itt...- néztem körbe. - Meg addig be kell szereznem pár dolgot. - Néztem rá, remélvén, hogy ez az alternatíva megteszi neki is.

Lassan elindult egy erdősebb rész felé, ebből is következtettem ki, hogy nem nagyon akar bemenni, ezért követtem. Ajánlatát hallva tanácstalanság és egyben valamiféle kíváncsiság is öntött el. Tündérvér...Tényleg érdekesen hangzik. Végül is nem veszíthetek ezzel az egésszel semmit.
-Hallgatlak. -biccentettem és végighallgattam, hogy cserébe nekem mit kéne adnom. Végül is miért ne? -Benne vagyok..-vigyorodtam el. Bár rákérdezhettem volna, hogy mégis miért kellhet neki egy kísérlethez, de nem rám tartozik, az ő dolga, hogy mire használja. Engem már az nem érint, meg igazából nem is nagyon érdekel. Valamilyen szinten megbíztam benne, ezért sem utasítottam vissza az ajánlatát. Már csak egy kérdés foglalkoztatott amire másodperceken belül rá is kérdeztem.
-De ugye ennek nincs semmilyen mellékhatása? Vagy mitől jobb ez mint az emberi vér? -kérdeztem értetlen, de egyben kíváncsi tekintettel is. Azért jó tudni, hogy mivel jár ez az egész, mielőtt én jövök ki belőle rosszul.

Örültem, amikor azt mondta benne van a nem mindennapi cserénkben. Ehhez ugyan elengedhetetlen volt a bizalom. Az igazság persze az, hogy sose tudhatjuk, hogy kiben bízhatunk. Azok, akik legközelebb állnak hozzánk, becsaphatnak, és idegenek siethetnek megmentésünkre. Végül a legtöbb ember úgy dönt, hogy csak önmagában bízhat. Így kerülheti el legegyszerűbben azt, hogy megégesse magát.Meg kell változnom, sokkal nagyobb mértékben meg kell nyílnom, nagyobb mértékben kell rá támaszkodnom, és még közelebb kell kerülnöm hozzá. Ezeket mind tanulnom kell, mert eddig, egész életemben az ellenkezőjét tanultam...szóval nem lesz egy egyszerű menet, de abszolút jövedelmező.
- A tündérvér...hamarabb gyógyítja a sérüléseket, erősebbé tesz. Erősebbnek is érzed magad, a vámpírokat például "élőbbé" teszi. De tudnod kell azt is, hogy függőséget okozhat, ha nagy mennyiségben fogyasztod, éppen ezért kisebb mennyiség is elegendő ugyanazon cél eléréséhez. Tehát míg embervérből megiszol litereket, ebből elegendő pár deciliter is. - soroltam fel az eddig ismert dolgokat. Persze azt, hogy hibrideken hogy hat, lövésem sincs, de eddig még panasz nem származott belőle. - Egy pillanat és jövök.. - azzal besétáltam a kórházba, és a legközelebbi nővérasztalról beszereztem mindent, ami kell. Szereztem vértasakot, infúziót, steril tűket, és egy kis vérhígítót. Pár perc, és újra ott voltam Tylernél. - Menjünk fel a hotelszobámba, ott nyugodtan megcsinálhatjuk.- néztem rá jelentősségteljesen, és már el is indultam "haza"felé.

/folyt. Xavier szobája/

(Vizsgáló)

Csak szótlanul bólintottam szavaira több valahogy nem jött ki belőlem. Mintha minden kedvemet kiszippantották volna belőlem. Vagy talán csak a vér kezdett eltűnni a szervezetemből. De sebaj amint elválnak az útjaink keresek egy újabb áldozatot.
Az ajtónál ismét előre engedtem, majd felé fordultam és végignéztem rajta. Most már sokkal életelibb volt és egyedül tudott menni.
- Akkor biztosan jól vagy? - Kérdeztem meg végül nagy nehezen. Valahogy most nem volt túl sok kedvem a szavakhoz. Ez az egész gondolatmenet hülyeség volt. Minek gondolkozom olyan dolgokon amiknek semmi értelme? Minden sokkal könnyebb lenne ha nem ilyesmiken töröm a fejem. De azt hiszem már csak azért is csinálom.

Tudtam mi jön most.. Elválnak útjaink. Csak azt nem tudtam, hogy mikor legközelebb találkozunk - ha találkozunk -, hogyan fog viselkedni. Nem lehet kiismerni. Annyi biztos, hogy fel fog ismerni. De vajon ismét rám fog támadni és az életemre tör? Vagy csak elsétál majd mellettem, hogy mással tegye azt, amit tegnap velem? Képes mást is életben hagyni, vagy csak nekem volt ekkora mázlim? - futott végig elmémen a sok megválaszolatlan kérdés, ami szinte egy érzelmi lavinát indított el bennem.
Utálom ezeket a hirtelen hangulatváltozásokat, mint a terhes nőknél.. Kiszámíthatatlan.. Most például valami megmagyarázhatatlan oknál fogva arra késztet a bensőm, hogy öleljem meg. Nem tudom mennyire jó ötlet ez, azt sem, hogy mi lesz a reakciója, de megteszem és egy halk köszönömöt is elrebegek.
- Ne aggódj, jól vagyok... És még egyszer köszönöm.

Láttam, hogy egy pillanatra elgondolkozik, de azt nem tudtam megállapítani, hogy pontosan min. Én azt hiszem úgy járok a legjobban ha nem gondolkozok semmin. Csak üres fejjel megyek egyik helyről a másikra. Sem érezni, sem gondolkodni nem akarok. Ez a két dolog csak megnehezíti az életemet. Vagyis inkább ezeknek köszönhetően én magam nehezítem meg az életemet. Ez az egész kórházas dolog nem kellett volna. Egyszerűen meg akartam győzni arról ami nem vagyok. Legalábbis most nem. Nem akarok megváltozni. Habár lehet, hogy sikerült erre az egy napra, de ennyi volt vége van visszatértem.
Az ölelése eléggé váratlanul ért, de kezeimet derekára helyezve öleltem vissza. Tartsuk akkor még fenn a látszatot. Legalább addig amíg még lát. - Nincs mit köszönnöd. Ha én nem lennék nem is kellett volna itt lenned. - Suttogtam a fülébe.

- Ha te nem lennél, megtámadott volna más, akinek esze ágában sem lett volna életben hagyni.. - ráztam meg a fejemet. De valójában csak a bűntudatát akartam enyhíteni. Elvégre nem lett nagy gond. Élek és virulok.
- Remélem, máskor nem ilyen körülmények között találkozunk. - mosolyodtam el fanyarul. Persze még mindig volt bennem egy kis félsz, hogy mi lesz a legközelebbel, de ráérek majd azon agyalni, mikor megtörténik.. Valami nagyon nincs rendben ezzel a sráccal.. Gyilkosnak vallja magát, közben pedig megment, felajánlja a vérét, mellettem virraszt a kórházban, miközben valószínűleg bűntudata van.. Inkább tűnik sérült lelkű embernek, mint gonosz vámpírnak. De nem ismerem. Nem ítélek a látszatról...
- Hát akkor.. Szia. - búcsúztam el tőle apró mosollyal és a főtér felé vettem az irányt, hogy végre épségben eljussak az autómig.

(folyt.: )