- Meglehet, de azért legközelebb próbálj egy picit jobban vigyázni magadra. - Húztam egy féloldalas mosolyra a számat. Nem ártana előbb lépnie. Mert ha már a nyakára tapad az illető nem sok esélye van az egészre. - Én is remélem. - Nem tudom, hogy találkozunk-e még, de azt hiszem akkor már nem fogom bántani. Ezek után már nem lenne semmi értelme. Ide kísértem és őriztem az álmát miközben én egy szemhunyásnyit sem aludtam. Feleslegessé válna a mai nap, ha máskor meg újból a torkának esnék. Mondhatom azt, hogy jó napot zártam, de most viszont igazán szükségem lenne még egy kis plusz vérre.. És nem érdekel, hogy azt kitől szerzem meg. - Szia. - Mosolyogtam rá, majd elindultam vissza az utcák felé, hátha összefutok valakivel akinek esetleg teljes nyugodtsággal tapadhatok a nyakára.
Megjártam az utam, és a kórházhoz már az autómmal érkeztem. Meglepő, mennyire nem változik itt semmi az évek során, a kórház is épp olyan volt. No persze modernebb kivitelben, de egyébként ugyanaz. Ezt mi sem példázhatta jobban, hogy míg elértem az igazgató irodájáig, nem volt olyan folyosó, melyen ne jött volna szembe velem olyasvalaki, akit ismertem én magam is, vagy aki csak úgy magától felismert. Hiába jártam vissza a városba, a kórház legtöbbször... vagyis igazából mindig, kimaradt a látogatandó helyekből, így most kivételesen jó nagy találkozót alkottam, mindenki megtalált, aki ezidáig nem. De végül sikerült elérnem a célom, ahol is szerencsémre nem volt nehéz dolgom. A papírjaim adottak voltak, és a nevem ugyebár életbiztosításnak is beillett bizonyos berkekben a város területén, elvégre alapító család tagja vagyok, vagyis rosszfiú nem is lehetek. A modorom meg mellékes. Legalábbis volt, míg a régi voltam, de most... hát nehéz volt eldönteni. Mindenesetre sikerült amit elterveztem, kaptam munkát, így már nyugodt lélekkel indulhattam el kifelé, miszerint biztos és tisztes állásom van, ahol nem feladatom a gyilkolása annak a fajnak, melynek egyik csodálatos részesébe szerelmes vagyok.
Úgy vélem a mai "nyugis" bálnak köszönhető, hogy nem volt egy túl nagy forgalom, sem az utakon, sem a kórház környékén. Békés éjszaka volt, nem egyéb. És mit látnak szemeim, nekem mégis egy összevert nő van a hátsóülésemen. Hát esküszöm gyönyörű... Na de, az ember nem válogathat, ma jótékony vagyok. Leparkoltam a kórház előtt, és a motort leállítva kiszálltam. Hátraléptem, és a hátsóajtót is kinyitva, kihalásztam Lamia eszméletlen alakját is az ülésről, majd szépen elindultam vele befelé. Gondoltam kedves leszek, elviszem egy ágyig. Amire nem is kellett sokat várnom, alig léptem be az ajtón, és máris felénk sietett egy fickó, fehér köpenybe bújva, és faggatózott, mi történt a hölggyel. - Nem tudom mi lett vele, így találtam a Lockwood birtokon - válaszoltam neki, ugyancsak kedves lényemből adódóan a teljes igazságot. Ebben a városban nyilván vannak páran akik tudják mit jelent itt igazából bálba menni, szóval, foglalkozzanak csak akkor Ők a problémával is, hogy mi történt. - "Ismeri a hölgyet? Tudja a nevét?" - faggatott a doki, miközben intésére két másik ürge egy hordágyat tol elénk, melyre lefektethettem a nőt, amaz meg rögtön vizsgálgatni kezdte. - Lamia a neve. Lamia Gregory - válaszoltam meg, amit tudtam, és a fickó bólogatva tolatta is el a másik kettővel az eszméletlen alakot az ágyon. - "Tud róla valamit? Allergiás valamire? Tudja értesíteni valakijét?" - kérdezgetett tovább a fickó, még előttem megállva, de megráztam a fejem. - Nem tudok róla semmit - vontam meg a vállam. - Vigyázzanak Rá, doki - böktem még oda neki, aztán intettem hogy "viszlát" és megfordulva el is hagytam a helyet. Innentől már a dokik feladata a lány, én többet nem tehetek. De azért majd még tán benézek, hogy hogy van. De nem ma.
Az ugrasztott ki az íróasztalom mögül ezúttal, hogy megjelent előttem egy nővér. Sürgős eset. De jó, csak ez hiányzott ehhez a naphoz. Felsóhajtottam, felvettem a köpenyemet, majd már siettem is a kórház elé, ahová "riasztott" a nővér. Valószínűleg azért, mert nem a megszokott mentőautós eset volt. - Jó ég... - bukott ki belőlem, mikor odaértem a másik orvos mellé, majd rám nézett kissé félve. Csak egy gyakornok, ugyan már! Ki várna többet tőle egy ilyen sürgős ügyben?! - Jól van, nincs probléma... - küldtem egy mozdulattal arrébb, a szememmel üzenve, hogy ez műtőgyanús, így készítsék elő. - A fején csúnya ütés érte! - mondtam hangosan, ahogyan láttam, hogy mögöttem ott kullog a nővér. - Néhány bordája is elrepedhetett... - folytattam tovább, miközben tolták a kocsit, és én a lány szemeibe néztem, belevilágítva, hogy lássam a pupillareflexet. - Mit érez, hölgyem? Egyáltalán... mi történt? - kérdeztem tőle, hogy szaván fogjam.
A fene se tudja, hogy kerültem ide. Hangokat hallottam, de egyszerűen képtelen volna kinyitni a szemeimet. Talán Cedric lehetett aki behozott. Az a pasi akivel a tombolán táncoltam, de ebben egyáltalán nem voltam biztos. Csak pár hangfoszlányból tudtam ezt eldönteni, a fejem hasogatott, így a gondolkodás nem ment annyira mint szerettem volna. Éreztem, hogy letesznek egy hordágyra, és egy pár ember fut az ágyam mellé. Orvosok... azt hiszem. Kinyitottam a szemeimet, és már toltak is be a kórházba. Egy pasi hajolt fölém is világított bele a szemembe, és megkérdezte mit érzek, és mi történt velem. - A fejem... nagyon fáj... - Nyögtem ki nagy nehezen a választ. Iszonyatosan fájt, és ennél jobb helyre nem is üthetett ez a csaj. Halántékon.. - Megvertek... - Mondtam ki a második választ is, és lehunytam szemeimet, mert nem tudtam tovább nyitva tartani, de azért igyekeztem nem elveszteni az eszméletemet, nem mintha ezt megtudtam volna akadályozni.
- Nem túl bíztatóak az életjelei! - mondtam hangosan a hátam mögött álló nővérnek, ezzel is jelezve, hogy jobb lenne, ha rögtön előkészítenék azt a műtőt. Nem szerettem azt a helyiséget, de most feltétlenül szükség volt erre. - Jól van, hölgyem... először az a fontos, hogy a fejét ellásuk. Rögtön kérek egy CT-t, és egy röntgent, de nagyon sürgősen! - rivalltam rá feszülten a mögöttem siető nővérnek, majd be is értünk a kórházba.
Olyan gyorsan próbáltam idehozni amilyen gyorsan lehetett. Gyalog elég nehézkes volt főleg, hogy az út nagy részében cipelnem kellett. De tartozom neki ennyivel. Az ajtónál szembefordítottam magammal. - Mond, hogy megtámadott egy állat. Hidd el jobban jársz. Ha elmondod valójában, mi történt nagy eséllyel nyersz magadnak egy belépőt a diliházba. Rajtad áll. - Megvártam míg bemegy aztán el is siettem onnan. Nem volt miért itt maradnom.
Annyira voltam csak pontos, hogy pontban 8-kor léptem ki a kórház kapuján. Kemény nap volt. Ő már ott várt rám. Sajnos mivel nem volt időm hazamenni, így nem igazán tudtam kicsípni magamat. Egy egyszerű farmer, lila hosszított felső, és a kedvenc lila tornacipőmet viseltem. Leheletnyi sminket azért feltettem , hogy legalább azzal enyhítsek a helyzeten. Illetve kibontottam a hajamat. - Szia. - mosolyodtam el. -Nyugodt nap volt? - Helló. - adott két puszit. - Csinos vagy, és jó az illatod - jegyezte meg. Lehettem volna csinosabb is... de legalább büdös nem voltam. - Amúgy nem mondanám. Hogy van az anya? - kérdezte. - Az Intenzíven van. Egyenlőre stabil, és úgy tűnik, meg fogja úszni agyi károsodás nélkül. Hála Neked. - Az jó. Beszéltem az állomásvezetőnkkel. - kezdett bele, én pedig ittam a szavait. - Vizsgát kell tenned. Ha sikerül, akkor Tiéd az állás, és a jövőhéten kezdhetsz is nálunk. Amiben én nem kételkedek. Tudom,hogy jó vagy. - bíztatott. - Annyira örülök, köszönöm. - öleltem meg, majd rájöttem, hogy lehet, hogy nem kellett volna. - Bocsi. - dünnyögtem. - És mikor kell mennem vizsgázni. - Nincs miért bocsánatot kérned. - simított végig az arcomon. - Amikor ráérsz. Holnap vagy holnapután. Vagy nálam vagy Richard-nál. - Nálad nem merek. - mosolyodtam el - Túl égő lenne ha nem sikerülne. Holnap beszélek a vezetőtökkel. - Na induljunk mert a végén nem marad semmi kaja a Grillben. - vigyorgott, majd beszálltunk a kocsijába, és a Grillhez vettük az irány.
Nash egyik luxusautójával jöttünk idáig, ami nem éppen sikerült zökkenőmentesen, hiszen mivel én még Londonban szereztem jogosítványt, túl bonyolultnak bizonyult az itteni szabály. Néhány dudát ránk nyomtak párszor és szinte biztos, hogy mostanra csuklórohamot kapott az én drága édesanyám. Kisegítettem Jint a kocsiból. A sérülése ugyan nem tűnt annyira súlyosnak számomra, azért mégiscsak egy ősvámpír ütötte meg és én egyébként sem vagyok orvos. Nem tudom ezt tökéletesen megállapítani. Márpedig ide tökéletes tudás kell. A kórház előtt csak néhány autó állt, sok parkolóhely volt, így probléma nélkül meg tudtam állni, a baj csak az volt, hogy a nem túl nagy autóval három helyet is elfoglaltam. Pocsék sofőr vagyok... Néhány ember töltötte kint éppen a kávé vagy cigiszünetét és páran ki-be mászkáltak, de nagy élet nem volt. Azt azonban rögtön kiszúrtam, amikor egy feltűnően jóképű férfi lépdelt határozottan a kórház felé. A haja hollófekete volt és kék íriszei szinte világítottak az arca közepén. Egyszerűen nem lehetett nem észrevenni. Arca borús volt és szomorú, ami egy kórház közelében azt hiszem normális és léptei rugalmasak, hosszúak voltak. Egy pillanatra elgondolkoztam, majd mi is megindultunk az épület felé. Várjunk csak! Fekete haj, kék szem. Mintha Jin egy ilyen külsejű férfit említett volna, na de ős jó pár évvel idősebb lehet nála. Biztosan nem ő az. Annyi kék szemű, fekete hajú férfi él méh Mystic Falls-ba. Azért rákukkantottam Jin arcára, mert ha ő az a pasi, az biztosan ki fog derülni az arcmimikájából.
(Cranford birtok) Nash egyik luxusautójába próbált begyömöszölni Claudia, de én igencsak furcsán néztem rá. - Nash nem fog ezért megharapni? - vontam fel az egyik szemöldökömet, de aztán inkább ráhagytam és beszálltam én is. Csaknem az ülésbe préselődtem Claudia vezetési stílusától. - Az Istenért nem a lábam szakadt le! Lassíts már! - visítottam, miközben azt vártam, hogy melyik pillanatban ütközünk egy fának. Mikor leparkolt levegőt kapkodva szálltam(estem) ki a kocsiból. - Jézusom! Te kettyós vagy! - rimánkodtam. - Hazafele busszal mész, mert hogy én többet nem ülök egy járműbe veled az is biztos. - mérgelődtem. Persze nem haragudtam rá, csak féltettem az életemet. Én mégiscsak emberből vagyok félig. Aztán megláttam, hogy bámul valakit. Követtem a tekintetét és megláttam ŐT. Az állam is leesett. Az arcom még mindig sajgott egy picinykét, de már el is múlt... Bár lehet hogy az állam kettétört és csak a fájdalomhoz szoktam hozzá. De amint megláttam ŐT... Tudtam, hogy volt értelme annak a csúnya ütésnek. Fekete haj, gyönyörű kék szemek és az a dzseki... Egyből léptem egyet feléje, de aztán valami oknál fogva a földbe ragadt a lábam. - Félek... - jegyeztem meg. - Most mit csináljunk? Kövessük vagy mi? - kérdeztem tanácstalanul Claudiát.
- Londonban tanultam vezetni és egyszer meg is buktam a vizsgán... - vallottam be nevetgélve. - Dehogy mész busszal. Annyira azért nem voltam rossz. Látsz egy karcolást az autón? Nem hiszem.- motyogtam felhúzott orral.
És bingó! Tényleg az a pasas volt Jin kiszemeltje, akit jól megbámultam, amikor belépett a kórházba. Egy cseppet idősebbnek tűnt nála, de azért vigyorogva figyeltem a reakcióját. Jó volt nézni, hogy valaki kivált belőle ilyen érzéseket.
- Az lesz. - feleltem vigyorogva. - Követjük, gyere! - vettem suttogóra a hangom. Tisztára úgy éreztem magam, mint egy nyomozós filmben és élveztem.
Épp lemenőben volt már a nap sugara, mikor elhatároztam, hogy jobb ötlet híján kicsit kifosztom a helyi korház vérellátását. Az életemnél is jobban utáltam embert ölni.. és azt az énemet meg még annál is jobban, akivé akkor változok, mikor kiontom valakinek az életét. Efféle gondolatok keringtek bennem fel s le, miközben elhatároztam magamat. És különben is.. ez nem akkor bűn, mint a gyilkosság. Ez csak némi fosztogatás.. senkinek sem esik bántódása közben. De képtelen vagyok állati diétára térni.. fúj, az egyszerüen undorító!! Már a gondolattól is felfordul a gyomrom. Úgyhogy inkább rászánom magam és elkobzok pár AB pozitívat.. Kiszáltam az autómból és a korház épülete fele tartottam, közben titkon abban reménykedve, hogy senkivel sem fogok összefutni.
A hozzászólást Süyümbike Ayda Korkmaz összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Aug. 21, 2013 5:05 pm-kor.
Egy ideje figyeltem már a kórházakat. Több esetről is tudok amikor feltűnő mennyiségű vértasak tűnt el. Meg kell mondjam, nem lep meg a dolog és számítottam is rá de attól még nem örülök neki. Az a sok év ami eltelt vadásszá válásom óta még mindig nem engedte, hogy bármi nemes szándékra is kegyelmet adjak. Egyszerűen nem ment. Elég volt arra az éjszakára gondolnom amikor a vámpír nekem esett… minden szörnyszülöttnek el kell pusztulnia. Én vagyok az aki levadássza őket. Az ő ragadozójuk én vagyok. - Khm, kisasszony… - köszörültem meg a torkon mikor a vámpír végre kimerészkedett a kórházból. Hangon nyugodt volt de a testem feszült. Arra készültem, hogy támadni fog, mint minden éberen töltött percemben. Készen álltam. - Elmondaná, hogy mégis mi a francnak tömte meg a táskáját azokkal a tasakokkal? – a késemmel a kezemben mutattam a táskára. Egyáltalán nem voltam barátságos hangulatomban. Arról nem is beszélve, hogy már rég ihatnék egyet a srácokkal, helyette azonban csak egy doboz cigaretta volt a társasom az este, no meg pár fegyver; a tőrök mik mindig nálam voltak és az a nyomorult colt amivel most már egész jól bántam. Hiányzott az íj ami tökéletes társ volt annyi éven keresztül. - Szóval? – vontam fel a szemöldököm és ha a nő menekülni próbálna, akkor előbb át kell jutnia a csapdákon amiket időközben felállítottam.
Egyelőre tiszta is volt a terep és simán besurranhattam a korházba, anélkül, hogy bárki is kúszurhatott volna. Vagyis.. ha akart volna se lett volna rá képes, hiszen vámpír vagyok! És az én tempómat egyetlen egy halandó lény sem képes felvenni. Ideje lenne már felfognom, hogy már jóval többre vagyok képes, mint 3 évvel ezelőtt. Eddig úgy gondoltam, hogy az a nyavajás vámpír, Carlos vagy hogy is hívják mindent elvett tőlem azon a bizonyos napon, mikor a nyakamat törte.. és így is volt. Mert azok után soha többé nem láthattam a szeretteimet. De.. mindezek ellenére azt hiszem már kezdem látni és érezni a vámpírság előnyeit is: így bármire képes vagyok. Így egész rövid idő alatt sikerült rálelnem a nővéremre is..! Akivel emberi formában.. hát nehéz lett volna elbeszélgetnem. Miután felkaptam pár zacsis vért és a kézi táskámba rejtettem azokat, hatalmas mosoly terült szét az arcoma, majd szélsebesen húztam is el onnan a csíkot. Persze gondom volt rá, hogy miközben elhagyom a korház épületét, normális emberi tempóban tegyem meg azt. Mégis.. ha valaki meglátna. Simán ráfoghatom arra, hogy itt dolgozom és későig húztam az igát. Alig léptem ki az ajtón és tettem meg pár lépést, mikoris egy ismeretlen férfi hangra kaptam fel a fejemet. - Igen? - fordultam a hang irányába a lehető leghiggadtabban és a legudvariasabb hangszínemen felelve neki. Olyan fura volt az ürge.. Mintha bármelyik percben készen állna a támadásra. Olyan feszülten ácsorgott ott. Emberi felem futva rohant volna el előle, de én nem igazán foglalkoztam vele. Ezt a baljós pillanatot a pasas későbbi szavai csak még inkább megerősítették. Mi van? Honnan a fenéből tud a tasakokról..? Csak nem figyelt? - Hogy mondta? - emeltem fel szépen ívelt szemöldökeimet, mintha nem tudnám, miről beszél. - Nem igazán értem mire célzott - tettem hozzá egy zavart mosoly kíséretében. Na igen.. színészkedésből mindig is jelest kaptam.
Színészkedésből talán kettes alá. Türelmetlenül forgattam meg a tekintetem. Nem volt kedvem játszadozni, főleg nem egy ostoba ribanccal aki azt hiszi, hogy nem tudom pontosan mi is ő és mit keres itt. - Térjük a lényegre. – nem tököltem. Egyszerűen felé hajítottam a tőrömet. Miért? Mert tudtam, hogy el fogja kapni. Életösztön. Senki nem áll és hagyja, hogy a testébe fúródjon a penge, ha el tudja kapni. Ő pedig képes volt elkapni. - Szóval. – léptem hozzá közelebb amikor már leült benne a döbbenet – Minek köszönheti a kórház, hogy meglopja őket? – nem féltem. Egyszerűen nem ért annyit az életem, hogy féltsem azt, arról nem is beszélve, hogy ez tett engem remek ám kiszámíthatatlan vadásszá. Nem féltettem magam és senki nem volt ezen a földön aki tőlem függött volna. Nem volt mit vesztenem. - És még mielőtt újra megpróbálná eljátszani, hogy nem tud semmiről, figyelmeztetem – léptem még közelebb, sőt, szinte már szemtelenül közel – van még pár játékszerem amit örömest döfök a halott testébe. – egész lelkem gyűlölettel fordult a vámpír felé. Sosem voltam szent ami azt illeti. Soha, egyetlen pillanatra sem állítottam be magam Isten páncélos és hófehér lelkű lovagjának. Sokszor mocskoltam be a kezem és elhihetitek, nem az ő nevében tettem és még csak nem is azért, hogy megóvjam az ártatlanokat. A bosszú miatt tettem.
Nagyon keménynek képzelte magát a pasi, hisz rögtön egy tőrt célzott belém.. amit én simán el is kaptam. De még mindig nem értettem mire jó ez az egész?! Miért kell neki rám támadnia, mikor én tudtom szerint semmit sem ártottam neki! De ha így folytatja, akkor muszáj lesz.. És én utálok ember ölni.. vagy csak simán bántani őket. - Héé! Hát szabad így viselkedni egy hölggyel? Aki ráadásul semmit sem ártott neked?! - rivalltam rá kissé ingerülten, majd visszadobtam a karóját, egyenesen a vállába célozva azt. - És mi ez a nagy féltés a korházi tartalékok iránt? - emelem fel a szemöldömet kíváncsian. - Jobb lenne, ha inkább emberek millióit mészárolnám le pillanatok alatt? - csettintettem egyet az ujjammal, miközben kis híján bele is borzongtam a gondolatba. De csak kis híján! Utáltam embert ölni.. És oké, ezzel azt hiszem ügyesen fel is fedtem magamat. De mi mást tehetnék, ha ez a tetű itt azt hiszi, hogy csak ő tud és más nem. Hát, ezzel most nagyon nagyot tévedett. Csak abban az egyben van szerencséje, hogy utálom az erőszakot. Azt a karót is csak azért dobtam belé, mert kiprovokálta. - Menj és keress inkább olyant, aki egyenesen a vénából iszik és hagyj engem békén! Vagy errefelé már az sem számít, hogy mit csinál egy magamfajta csak az a lényeg, hogy micsoda??! - hajtottam oldalra a fejemet, közben mélyen a szemeibe nézve. - Csak hogy tudd, én egyáltalán nem tolerálom az erőszakot. Na jó, csak akkor amikor kiprovokálják azt belőlem! - tettem hozzá akaratlanul is elvigyorodva. Kár, hogy az életemre akar tőrni.. pedig nem néz ki rosszul..
Oltári nagy mákom volt, be kell valljam. Ugyan a penge felszakította a bőrömet mert nem voltam olyan rohadt gyors mint a nő de csak súrolta a vállam és nem állt bele. Nem szisszentettem fel de ez nem jelenti azt, hogy ne fájt volna, egyszerűen képes voltam tűrni a fájdalmat. Hagytam, had bukkanjon fel a vér és fesse be a karom a karmazsinvörös egy gyöngébb árnyalatával. Ha volt annyira hülye, hogy megtámadjon, akkor most viselje az éhség diktálta következményeket. - Ennél szebben én sem fejezhettem volna ki magam…- nem érdekelt mit tett még halandó volt és nem érdekelt, hogy mennyi ideje vámpír. Az volt ami és ezen a tényen nem lehetett változtatni, akár hogy is nézem a dolgot. Megvetettem mindent a nőben; az egész lényétől elkapott a rosszullét, nem véletlenül vadásztam rájuk. Mindegyik az ami; báránybőrbe bújt farkas. A különbség csak annyi, hogy ők egy-egy megkínzott, elfáradt vagy teljesen ártatlan lelket szemeltek ki maguknak, hogy aztán, pusztán unalomból átalakítsák őket olyan förmedvénnyé amilyenek ők maguk is. - Őszinte leszek kisasszony. – köszörültem meg a torkom – magasról leszarom, hogy kell bánni egy magafajta nővel. Egy olyan valaki aki képes emberek életét kioltani, mert éhes, számomra nem más mint egy förtelem. – még beszéltem, addig elindult a folyamat – ahogy a nő hátrébb lépett egy lépést, az egyik csapda már működésbe is lendült; a csatorna ereszéből szinte alig észlelhető gáz kezdett szivárogni; verbéna volt és nem ok nélkül. Azt akartam, hogy szenvedjen a nő és nem érdekelt mennyire állítja, hogy ő ártatlan. Egyik sem volt az.
És ennek a hihetetlenül merev és utálatos pasasnak még szerencséje is volt.. Mondjuk nem igazán figyeltem, hogy merre repítem el azt a karót.. Reflexből dobtam, és hát, nem is akartam megölni.. Mindazok ellenére, hogy mit művelt velem.. képtelen lennék gyilkolni. Már nem. Túlléptem már azon, hogy embert öljek. De látszólag őt csöppet sem hatották meg a szavaim.. Nocsak, akkor ezek szerint egy vámpír nagyon, nagyon megsérthette azt a hatalmasa nőtt egócskáját.. vagy esetleg megölhették valamelyik családtagját? Más okot nem tudok, ami miatt ennyire meggyűlölhette a fajomat. Csak beszélt és beszélt.. én meg néztem és néztem.. majd reflexből egyet léptem hátrafele. De rögtön meg is bántam ezt a mozdulatomat.. mert hamarosan mintha valami szívárogni kezdett volna odalentről a csatornákból.. Na ne.. verbéna.. áááá! - üvöltöttem fel fájdalmamban, majd egy tized másodpercnyi idő alatt suhantam egyenesen az ellenséges pasas háta mögé, közben figyelve a lábam elé is, még mielőtt megismétlődne az előbbi jelenet. Bár, még mindig iszonyatosan zavart a verbéna jelenléte.. a levegőben.. de megembereltem magamat. - Ha a szép beszéddel semmit sem érek el nálad, akkor megpróbálom másképp értésedre hozni a dolgot - mondtam csak egy incuri pincurit ingerültebben a kelleténél, majd mielőtt ő még szembe fordulhatott volna velem én már fel is téptem a karomat, majd villámgyorsan a szája elé tettem azt, egészen addig míg akaratlanul is le nem nyelt pár cseppnyit a véremből. - És ha be nem fejezed ezt az egészet, esküszöm kitöröm a nyakadat, majd addig nem hagylak békén, míg embervér nem jut a szervezetedbe! - esküdtem meg rá, egy gunyoros kis mosollyal az arcomon. Aztán gondoltam egyet és még hozzátettem ezt is.. véletlenül. - Nem akarlak bántani... - csúszott ki a számon, túlságosan is őszintén, még mielőtt meggondolhattam volna magamat. A vérszívó előjött belőlem.. nem akartam rátámadni.. de valamit tennem kellett. Aztán gondoltam egyet és megígéztem. - Most pedig tünj el innen és felejtsd el, hogy láttál engem! Ja és vidd magaddal a csapdáidat is! - néztem mélyen a szemeibe, majd sarkon fordult és mintha mi sem történt volna összeszedte az elrejtett csapdáit, majd angolosan távozott. Nem akartam bántani.. úgyhogy ez tűnt a legjobb megoldásnak.
Az, hogy én mostanában mivel töltöttem az időmet, igencsak változatos volt. Nem is tudom, ki tudnék-e emelni valami lényegeset, vagy számottevőt, hiszen jóformán dögunalom az életem. Nem ezért jöttem én Mystic Fallsba, hééé! Ez igazságtalanság... hová veszett el az a sok jó dolog...? Hát igen. Amint Damon Salvatore jött, majd távozott, szinte a fény is kialudt az életemben. És mindezt miért? Csak mert ő szerelmes... szerelmes...! Nevetséges! Egy vámpír szerelmes?! Egyszerűen tombolni tudnék a gondolattól, hogy ő a szerelmét választotta az örök élet végéig tartó szórakozás helyett... felfoghatatlan. Én sosem választanék egyet, ha közben az enyém lehet huszonöt másik. Bár Damon Salvatore-ról beszélünk... aki hiába egy nő nagy szerelme, még mindig elbír egyetlen ujjával is huszonöt nőt... körülbelül ennyien tartanának rá igényt. Többek közt én is, hiszen... nem is akarom tovább járatni az agyamat. Ki kellene már vernem őt a fejemből. De hát annyira nehéz... az a test... azok a pillantások... és az a felejthetetlen éjszaka, mikor ott állt az ajtóban, mert Elena Gilbert megcsalta őt... ki nem tudnám törölni a fejemből többet. Csak őt akarom vissza... minél előbb. És amit én akarok, azt meg is szerzem előbb-utóbb! Vérre volt szükségem, de a vadászathoz jelenleg nem volt hangulatom. Jobb tehát egy kórházban kezdeni, és meg is kezdtem a hadjáratomat, de elég gyorsan megálltam, és megtorpanva figyeltem egy vörös hajzuhatagot, így lesve a régen látott leányzó arcát. - Hm... kit fújt ide a török szél... - mértem őt végig, miközben végignyaltam alsó ajkamat, és kezeim csípőmre siklottak, így állva meg a régen látott személy előtt. - Süyümbike. Mi szél hozott ebbe az érdektelen kisvárosba? - húzódott fel szemöldököm az egekig, de egy ravasz és kósza vigyor már ott rejtőzött az ajkaim szélében. Tudtam, mi mindent érez irántam. Hiszen az életében jó nagy mérföldkőnek számítok. De tehetek én róla, hogy én vettem rá az örök életre?
Amint lelépett, rövid ideig én még mindig azon morfondíroztam, hogy ennek a pasinak vajon miért is lehetett ennyira ellenszenves a fajom létezése? Mit árthattak neki? Bánthatták valamelyik csaláttagját..? Vagy ne adj Isten, el is vették volna az életüket? Akármi is legyen az oka, ez még mindig nem jó indok arra, hogy az egész fajomat meggyűlölje.. hisz igenis vannak olyanok, akik nem bántják a normális embereket. Mint én.. Legalábbis egy ideje rászoktam a korházi tartalékokra.. mert a nyuszi diétán képtelenség élni. És ekkor hirtelen ismerős hangokra kaptam fel a fejemet. Egy hangra, ami közvetlenül mögöttem csendült fel, ami csak és kizárólag vámpírtól származhatott, mert egy halandó sem képes ennyire gyorsan megjelenni. Aztán néhány tized másodpercnyi idő elteltével arra is rájöttem, hogy ki lehet az a bizonyos női hang tulajdonosa. Milena.. A nő, aki annak idején rávett engem arra, hogy vért igyak. Önszántamból soha nem vettem volna rá magam arra, hogy mindazok ellenére, hogy már kiváltottam a végzetemet és vámpír lettem, vérrel is táplálkozzak. Emlékszem, hogy mennyira gyűlöltem akkoriban önmagamat azokért a dolgokért, amit kénytelen voltam megtenni.. Elvenni a normális halandók életét. Egy gyilkossá válni. De Neki köszönhetően mégis megembereltem magam; meggyőzőtt többek között azzal, mikor nagy vonalakban felsorolta, hogy a vámpírlétnek mennyi előnye is van.. és ne csak a hátrányokat nézzem. - Milena, micsoda meglepetés! - fordultam szembe az ismerős lánnyal, arcomon egy derűs mosollyal. Mikoris láttam őt utoljára? Kb. 3 éve, ha minden igaz. Nem is volt az olyan régen.. legalábbis nekem nem tűnik régnek a kiváló vámpír memóriám miatt. Bár, ez a három év talán egy halandónak se tűnne hosszú időnek. - Hát, gondoltam felfedezem a világot és az Államokba is ellátogatok. Sok mindent hallottam már a helyről, gondoltam közelebbről is szemügyre veszem, mi igaz a hallottakból - vonok vállat, közben egy játékos magyarázattal állva elő. Ha úgy vesszük nem is hazudtam.. akkorát. Csak egyelőre nem láttam értelmét mindent elmesélni neki. Tényleg kíváncsi voltam az Államokra.. csak épp nem annyira, hogy emiatt ott hagyjak csapot papot és világgá menjek. - Hát téged, mi szél hozott ide? - fordítottam meg a kérdést, mert kíváncsi voltam, hogy vajon Ő mi célból is érkezhetett ide. Egy ilyen kis "érdektelen kisvárosba", ahogyan ő fogalmazott az imént.
Nem is tudtam eleinte, hogy milyen reakciót produkáljak. Nem is tudom, hogy volt-e egyáltalán hangulatom ehhez az egészhez. Hiszen Süyümbike a teremtettjeim egyike. Legalábbis... én ennek nevezném azt, ami történt. Én vettem rá, hogy vért igyon, néhány ostoba szóval, mely magyarázatot adott neki, mi mindenre használhatja majd később a vámpírlétet. - Reméltem, hogy kellemes meglepetés vagyok. Nem szívesen hallom az ellentettjét senkitől... semmilyen körülmények között - hangsúlyoztam ki minden egyes szót a mondat végén, és érzékeltem, hogyan koccannak össze fogaim a szavaktól, melyek jólestek. Mintha legalább három liter vért ittam volna meg nemrégiben, pedig éppen ellenkezőleg, üres gyomorral érkeztem. De hát... egy ilyen meglepetés, ahogyan ő fogalmazott... bárkit feltöltene energiával. Főleg ha nem támad nekem, mert netán megbánta a vámpírlétet. - Nos... - léptem előre, egészen a szemei elé, és tűsarkúm kopogása visszhangzott az egész téren, miközben a vastagon kikent szemeim csak úgy belemélyültek az ő szemeibe. - mi igaz a hallottakból, kedvesem? - jelent meg egy bájolgó mosoly az arcomon, majd kezeimet elegánsan a zsebembe mélyesztettem, így meresztve rá továbbra is szemeimet, és vártam, mit reagál. Nem fél tőlem, legalábbis remélem. Nem is akarom, hogy így tegyen, de ha megjön a kedvem a játszadozáshoz, úgyis elérem a félelmét. Mert ki ő, hogy... ne ijedhessen meg tőlem egy másik körülmény alatt? - Hm, drágám... - túrtam göndör hajamba, melyet kivételesen most így hordtam. - Én... nos... egy férfi miatt vagyok itt. Csak hogy meglegyen a napi poén - vigyorodtam el gonoszkásan.
A vizsgálóból egyenesen kisétálok a kórház elé, hogy mindazt amit kaptam, le tudjam tenni a kocsiban. Könyvek, receptek, ultahangkép, telefonszám... minden megvan. Már csak a kucsikulcs kéne. Rövid keresgélés után sikerül ráakadnom a táskám mélyén, és mikor végre mindent leltárba véve megszabadulok a tehertől, visszaindulok beváltani a recepteket, illetve beszerezni még pár dolgot, amire szükségem lehet.
Még mindig nehezen voltam képes felfogni, hogy Milena ismét itt áll velem szemben.. a korház bejárata előtt! Bár, azt már nem tudnám megmondani, hogy ez most akkor egy jó dolognak számít-e.. Jelenleg inkább a kellemes meglepetés kategóriába tudnám besorolni, aztán majd meglássuk, hogy hová kerül a későbbiekben. Mindazok ellenére, hogy rávett engem a vér ívásra, meg is mentette az életemet.. Mert amilyen makacs is voltam én akkoriban.. könnyen lehet, hogy önszántamból soha nem vettem volna rá magam erre a lépésre. Kellett a bátorítás.. és ezt tőle megkaptam. Szóval, összességében egyfajta hálát érzek iránta. - Egyelőre még az vagy - jegyeztem meg elmosolyodva, közben jól kihangsúlyozva az első szót, mielőtt még teljesen elbízná magát. Annyira magabiztosan, büszkén, önelégülten viselkedett.. pont mint egy vérszomjas vámpír. Amikor megismertem, akkoris pont ilyen volt.. ilyen céltudatos és akaratos. Csak én puhultam el kissé a vámpírság miatt.. Aztán feltett egy kérdést, amivel elérte, hogy elterelődjön a figyelmem. - Hm.. hát, a természetfelettiekből itt sincs hiány, az tény - feleltem habozás nélkül, hisz ezt szúrtam ki a leghamarabb. New Orleanssal ellentétben, itt már az első személy, akibe belebotlottam két vámpír volt!! Ráadásul nem is akárkik.. a nővérem, Isobel.. és Jenna. - Mystic Falls a második város az Államokban, amit ezidő alatt meglátogattam. És jelenleg sokkal barátságosabbnak tűnik a számomra, mint New Orleans amilyen volt - tettem hozzá megjegyzésképpen. Az a lány.. Sophie, vagy hogy is hívták.. nagyon unszimpatikusnak ítélhetett meg engem, vagy nem tudom, mi másért is viselkedhetett velem olyan utálatosan. Pláne úgy, hogy nem ártottam neki. - Micsoda? - néztem rá kissé meglepődve, mikor szó ami szó, megjegyezte, hogy egy férfi miatt tartózkodik a városban. Vajon ki lehet az illető, aki ennyire felkeltette a ripper Milena figyelmét?? Azt hiszem, elkezdhetem sajnálni őt, bárki is legyen az. - Na és az illető legalább megérdemli azt, hogy rá pazarold az idődet? - kérdeztem rá, hiszen nekem személy szerint nem akadt túl sok pozitív tapasztalatom az ellenkező nemmel kapcsolatban. Én általában mindig azokat szúrom ki, akiket nem kellene.
Nem tudtam, egyes vérszívók mit szeretnek bennem. Az is teljesen letaglózott, hogy egyáltalán Tatia képes engem elviselni, hiszen ha úgy nézzük... eléggé menthetetlen eset vagyok. Bár Tatiát sem kell félteni. - Mit kerestél New Orleans-ban, kedvesem? - kérdeztem tőle vigyorogva. Egyszer jártam ott, akkor Klaus Mikaelson oldalán, de elég gyorsan vissza is tértem ide. És ha újra döntenem kellene, inkább kihagynám. Az a hely egyértelműen nem az én világom, sőt mi több, elegem van abból a sok undorító, hatalommániás vámpírból, akik ott gyakorolják az embereken és boszorkányokon a képességeiket. Nem mintha én sajnálnám ezeklet a szerencsétleneket, de mindig is tudtam, hogy boszorkányokkal nem jó packázni és ennyi! - Egyelőre még nem tudom, hogy megérdemli-e a figyelmemet. Ami biztos, hogy midnig elérem, amit akarok. Te ne tudnád? - billent oldalra a fejem széles vigyorral. Talán Ayda az egyetlen, aki tényleg... teljes mértékben tisztában van azzal, hogy ki vagyok, és mire vagyok képes. Tatia után. Sajnos a többi embernek ezt még nem sikerült úgy igazán bebizonyítani, pedig eddig sem voltam ártatlan bárányka. - És te? Te mit keresel itt?
Kezdőlap
