Még nem akarok felkelni. Összeszorítom a szememet, miközben Heily elhúzza a függönyt, és beáramlik a reggeli napfény. A párnába fúrom az arcomat. Heily... Várjunk csak.. Heily?! Annyiszor álmodtam erről. Annyiszor álmodtam róla, hogy újra itt van, hogy újra mellettem fekszik, hogy újra az ő mosolyára ébredhetek. Még erősebben szorítom össze a szemem, nem akarom, hogy véget érjen az álom, mert ez most így jó, olyan nagyon jó. Sóhajtok, és próbálok minél inkább alfába menni, hogy nehogy felébredjek belőle. Érzem ahogy az arcom a párna puha vásznába fúródik, érzem Heily illatát rajta, igen, ez az ő illata, érzem, érzem, hason fekszem, meztelen testemen takaró, érzem bőröm minden négyzetcentiméterén, ha erősen koncentrálok. Érzem, hogy a térdem, a lábfejem a matracba váj, érzem a jóleső, bizsergető érzést, amit csak a Vele töltött éjszakák után éreztem mindig. CSak nem álom. Ugye, nem az? Végül elszánom magam, hogy elfordítsam a fejem, és kinyissam a szemem. Őt látom magam előtt. Karcsún, és gyönyörűn, a háta mögül süt a nap, áttetszik testének kecses körvonalain, és megremegek a látványra is, ez a csodálatos nő, NŐ, nagybetűvel, az enyém, újra az enyém, mert megbocsátott nekem. - Gyere - nyújtom ki a kezem felé, könyörögve, mint egy gyermek, remegve és vágyakozva - gyere, bújj... egy kicsit még ide hozzám. EGy éjszakát kaptam belőled még csak, drágám, ez nem elég, ez egyáltalán nem elég, annyi hosszú idő után, amit egymás nélkül töltöttünk. Gyere ide, szerelmem, hadd öleljelek még magamhoz egy kicsit, mielőtt elkezdődik a nap. - Szeretlek. - suttogom, álomittas hangon, még a jó alvás rózsássága ott az arcán. - Nem tudom elégszer elmondani, mennyire szeretlek.
Nem sokat aludtam az éjszaka. Mindössze talán fél órára sikerült lehunynom a szemem nem többre. Egyszerűen nem tudtam betelni a látványával. Annyi idő elteltével most újra itt van velem én pedig csak figyelem békésen alvó alakját. Legszívesebben arcának minden egyes apró pontját megcsókolnám, de nem akarom megzavarni az álmát. Nehezemre esik visszafogni magam, hiszen a karjaim is késztetést éreznek arra, hogy simogassam, ahol csak érem, mintha attól félne a testem, hogy újra elveszíthetem. Talán ezért sem voltam képes aludni, hiszen attól féltem, hogy mire felkelek ő már sehol nem lesz. Mondhatni végig virrasztottam az éjszakát, de egyáltalán nem éreztem úgy, hogy fáradt lennék. Az idő csak úgy repült, mint mindig, mikor vele voltam. Óvatosan felkelek, hiszen már dél elmúlott mi pedig még mindig az ágyban hempergünk. Vagyis ő mélyen alszik én pedig őt csodálom. Nem, mintha nem járna ki nekünk egy kisebb lustálkodás egyszerűen csak hallani akarom a hangját és érezni simogató kezeit a testemen. Elhúzom a függönyt és rögtön át is tör rajta a kellemes napsugár, ami eléri a megfelelő hatást, hiszen látom, ahogy mocorogni kezd. Most így, hogy a fény beragyogja a szobát is gyönyörködöm benne, majd mikor meghallom a hangját közelíteni kezdek felé vigyorogva és visszabújok mellé jó szorosan. – Hmm. Legszívesebben egy örökkévalóságon keresztül bezárkóznék veled ide.. – Sajnálatos módon ezt nem tehetjük meg, hiszen mindkettőnknek van élete, ami nem áll meg csak azért, mert mi szeretnénk egy kis időt egymásra fordítani. Nekem pedig egy kicsit lelkiismeret furdalásom van, amiért nem kerestem fel Suzy-t. Biztos vagyok benne, hogy kijönnek Ryan-nel, mert akkor már hívott volna. Most nincs itt az ideje annak, hogy aggódjak. Élveznem kell a pillanatot, mert minden Nick-el töltött másodperc aranyat ér. – Én is szeretlek, Nick. – Mondtam, majd birtokba vettem az ajkait és hosszú percekig nem is eresztettem el. – Nem vagy éhes? – Kérdeztem alig pár milliméternyire az ajkaitól.
Nem kell neki könyörögni, hogy visszabújjon mellém, végtelen csókba feledkezünk, és kezem féktelenül elkalandozik tökéletes testén. - Rád vagyok éhes - súgom neki incselkedve, majdnem éppen úgy, mint régen, ugyanazzal a gondtalan bohósággal, ugyanazzal a fékezhetetlen életvággyal, mint annak idején. A közelsége teljesen feltöltött, és csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire akarom őt. Kócos hajjal, ragyogó tekintettel, pimaszul néztem rá, ahogy magam alá fordítottam, és szenvedélyesen újra megcsókoltam. Istenem, mennyire akarom őt. - Biztos van még egy kis időnk heverészni. - győzködöm, miközben ujjaim simogató mozdulatokkal végigfutnak a testén. - még meg se kaptad tőlem azt a törődést, amit megérdemelsz! - suttogtam mosolyogva a fülébe, majd lassú mozdulatokkal végigcsókoltam arcának minden négyzetcentiméterét, aztán egyre lejjebb haladtam a csókjaimmal, végig az állán, puha nyakának ívén, keblének gömbölyded halmán, a lapos hason, a kis helyen, ahol a gyönyör lakik, formás térdén, vádliján, bokáján, majd ugyanilyen úton vissza, őrjítő lassúsággal. Nem bírtam betelni vele, szimatolni akartam édes bőrének illatát, érezni édes ízét, összeforrni vele, és eltűnni benne örökre. - Gyönyörű vagy, Hell. - susogtam a fülébe, és felizzott bennem a vágy - Szeretlek. Pár pillanatig csak néztem a szemeibe,majd bűnbánóan elnevettem magam. - Persze, ehetünk is, ha gondolod. De annyira hiányoztál.
Minden kezd visszatérni a régi kerékvágásba. Olyan, mintha az elmúlt egy év meg sem történt volna. Nekem pedig ez így tökéletes. Nem is vágyom semmi másra. Csak arra, hogy ő velem legyen és az elmúlt egy év emléke megfakuljon. Csak erre az egyetlen egy dologra van szükségem. Na, meg persze rá. Készséggel mászom vissza mellé. Többször nem is kell kérnie. Nem szívesen távolodom el tőle hosszabb időre, mert az felér egy kínzással. – Hmm. Az érzés kölcsönös. –Válaszoltam, majd gyengéden megharaptam az alsó ajkát a csók közben. Amúgy is éhes vagyok, de teljesen háttérbe szorítja a dolgokat az, hogy ő itt van nekem. Ki akarom élvezni minden egyes pillanatát és csak úgy, mint a szerelmünk az egymás iránti vágy sem szűnt meg létezni. Én pedig félretudom tenni egy-két órára az éhséget. Testem minden egyes porcikája lángra kapott. A vágy, amint iránta éreztem most a tetőfokára hágott, hiszen csókjaival bebarangolta az egész testemen. Mindig tudta, hogyan tud lázba hozni. Az ágyban is tökéletes összhangban voltunk a párkapcsolatunk mondhatni tökéletes, mikor az élet nem gurít elénk egy akadályt. A családja nekem is hiányzik, engem is megviselt, de az ő lelkére még nagyobb bélyeget nyomott. S tudom jól, hogy nagyon érzékeny lelke van. Ez az egyik dolog, amit rettenetesen imádok benne. – Ezek után szerinted képes vagyok másra gondolni, mint rád? – Kérdeztem huncut vigyorral az arcomon, majd gyorsan magamhoz vontam és szenvedélyesen falni kezdtem az ajkait. Nem érdekel a korgó gyomrom sem, egyszerűen csak őt akarom. Most és mindörökre.
Ahogy viszonozza csókjaim és ölelésem, érzem, hogy egyre inkább nem bírok magammal. Újra és újra bebarangolom testét a kezeimmel, ujjbegyemmel cirógatom a bőrét, és akarom őt, annyira akarom, hogy majd szétrobbanok a vágytól. Bár végigszerelmeskedtük az egész éjszakát, úgy kapaszkodva a másikba, mint a haldokló az utolsó mentsvárába, nem laktam jól vele, és még inkább feltüzel, hogy ő is épp annyira akar engem, mint én őt. - Szóval nem tudsz másra gondolni, csak rám? - susogom a fülébe, lehelletem csiklandozza pihés bőrét a nyakszirtjén. - Képzeld, én se tudok másra gondolni, csak te jársz a fejemben. És az, hogy mit szólnál, ha még egy kicsit... Egy egész picikét... Úgy tennénk, mintha éjszaka lenne? - kérdezem tőle, de jól tudom a választ. Gyengéden belemarkolok keblének gazdag húsába, és lágyan masszírozni kezdem, míg meg nem hallom a sóhajait, ekkor ráhajolok, és lágyan az ajkaimmal is megérintem, míg ívbe nem feszül alattam a teste. - Szeretnél többet? - incselkedem vele - Annyira kívánlak, szerelmem. Sose tudtam betelni tökéletes testével, azzal, hogy játszadozzak vele, rajta, mint valami hangszeren, amit csakis nekem terveztek. Csak a szerelmesével lehet ennyire összhangban az ember, csak benne merülhet el ilyen tökéletes odaadással. - Mit szeretnél, mit csináljak veled? - kérdezem forrón. - Azt szeretném, hogy jó legyen neked, édesem, nagyon jó, el akarlak kényeztetni, és azt akarom, hogy az enyém légy.. örökre.
A karjaiban úgy érzem magam, mintha a mennyországban vándorolnék. Simogatása újra és újra lángra lobbantja bennem azt a vágyat, amit a nap minden egyes percében érzek iránta. Sokan azt mondják, hogy ez a tűz elmúlik idővel, de én úgy érzem, hogy ahogy telik az idő csak erősebb és erősebb lesz. Nem tudok betelni csókjaival és az érintésével olyan, mintha én is drogfüggő lennék. Csak nekem ő a drogom. Egy olyan anyag, ami leutánozhatatlan és felülmúlhatatlan. Én pedig teljesen a függőjévé váltam nem bírok elszakadni tőle. Még, ha erőszakkal kényszerítenének rá akkor sem tudnék nemet mondani rá. Nincs azaz elvonó, ami rajtam segítene. – Nem.. Semmire.. Főleg, mikor ilyen közel vagy hozzám és.. – Elveszítem a fejem. Nem találom a szavakat és elveszek a kényeztetésében. Megőrülök minden egyes mozdulatától, mintha pontosan ez lenne a célja. Az éjjeliszekrényen elhelyezett gyertya is lángra kap, mikor a testem önként és dalolva megadja magát az örömnek, amit a kényeztetése okozott. Az, hogy ennyire tudja, mire van szüksége a testemnek, már felér egy kínzással. Kellett egy pár perc, mire sikerült összeszednem magam és felfogni, hogy hol is vagyok. Szaporán vettem a levegőt és beletúrtam a hajamba. Testem minden egyes porcikája rettenetesen érzékennyé vált. Az pedig, hogy kezei a legmegfelelőbb helyeken pihentek meg már magában felért egy mámorral. – Azt hiszem erre nagyon is tudod a választ. – Suttogom, majd a testemmel teljesen az övének simultam és a nyakához hajoltam, amit finoman csókolgatni és harapdálni kezdtem. – Téged akarlak. A tested és a lelked, szerelmem. – Suttogtam csókok közepette, amikkel a mellkasától kezdve haladtam felfelé egészen az ajkaiig, amiket szenvedélyesen csókolni kezdtem.
Lángra gyúlt a testem és az elmém, és csak azt tudtam, hogy szeretkezni akarok vele... újra és újra. Ahogy elszakadok a szájától, lágyan az ajkai közé csúsztatom az ujjamat, majd végigsimítok vele a testén, és finoman játszani kezdek vele odalent, és végül a testébe hatolok vele. - Ezt élvezed, kicsikém? - kérdezem forrón - Élvezed, hogy cirógatlak... idelenn? - másik kezemmel újra a mellét keresem. - Akarlak. Egy pár percig semmi nem történik, csókolom édes ajkait, és lassan mozgatom odalenn az ujjam, érzem, hogy egyre mélyebbeket sóhajt a számba. - Ez finom neked? -kérdezem megint, és érzem, hogy meggyulladok a vágytól. - Jó érzés? Ágyékom kemény, mint a kő, akarom őt, mindennél jobban, ezt a tökéletes, gyönyörű nőt, aki hozzám tartozik. FElhúzom, felültetem, és az ölembe vonom, érzem mennyire nedves, és megremegek. - Gyere, ülj egy kicsit az ölembe... lassúzzunk egyet édesem. - mosolygok rá biztatón, és ahogy rajtam ül, lassan belécsúszok. Szeretem. Mindennél jobban szeretem. A testét, és a lelkét egyaránt, és nem bírok elszakadni tőle. Még egyszer nem. Nem követhetem el azt a hibát. - Szeretlek, Hell - súgom a fülébe - Mindennél jobban szeretlek.
Megmagyarázhatatlan a vágy, ami felé hajt. Vagy talán mégis képes vagyok okot találni rá? Majd egy évet kellett eltöltenem nélküle és a testem kívánja minden egyes másodpercben most, hogy újra velem van. Be akarja pótolni az elvesztegetett évet. Egyetlen éjszaka alatt sem sikerült pedig nem egyszer forrtunk össze vágytól fűtve. nem tudunk betelni egymással. Ujjait a számba fogadom és érzékien szopogatom, majd felsóhajtok, mikor elmerülnek bennem. – Igen.. - Sóhajtom, miközben mozgatni kezdem a csípőmet, mert többet akarok. Nem érem be ennyivel. S ez a lassú tempó csak arra, hogy szépen lassan megőrjítsen. Szenvedélyesen csókolom ajkait, közben bele-bele sóhajtva a csókba, amit ujjainak tökéletes munkája kelt életre bennem. Elveszi az eszemet a vágy és egyszerűen csak azt tudom biztosan, hogy akarom őt. Méghozzá magamban. Kényelmesen elhelyezkedem az ölében és élvezem, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre csúszik bennem. Pár pillanatig élvezem, ahogy kitölt, de aztán nem bírom tovább visszafogni magam ösztönösen mozogni kezdek, hogy mindkettőnk megkaphassa azt a gyönyört, amire vágyik. A csípőmet egyre gyorsabban és gyorsabban mozgatom, miközben ott csókolom őt, ahol érem és mikor végre ajkaink megtalálják egymást nyelvem az ő nyelvével kezd játszadozni és tökéletes harmóniában forrunk össze. – Én is szeretlek, Nick. – Suttogom bele a csókba, miközben egy pillanatra sem állok le a mozgással. Szükségem van a gyönyörre.. Szükségünk van a gyönyörre, amit egymásnak okozhatunk.
Szinte az első napsugarakra felébredtem. Soha nem voltam az a személy, aki túl sokáig alszik, mindig is szerettem Hell előtt felébredni és figyelni azt, ahogyan hozzám bújva mélyen alszik. Amikor az első napsugarak megcsillantak aranyló haján, akkor az a pillanat mindig annyira gyönyörű látvány volt. Órákig el tudtam voltan nézni őt, de most mégis úgy éreztem, hogy muszáj egy kis levegőt szívnom, illetve szerettem volna meglepni egy kis reggelivel is. Nem voltam nagy szakács, de reggelire nem is kell nagy dolog, sokkal inkább a szándék a fontos. Lassan lefejtettem magamról a kezeit és óvatosan a fejét is a párnára csúsztattam, majd hamarosan pedig elhagytam az ágyat is. Magamra kaptam a bokszeralsómat, a nadrágomat és egy pólómat és majd mosolyogva pillantottam rá, mert ilyenkor olyan volt, mint egy angyal. Nem mintha ébren bármi kifogásom lett volna vele, de ilyenkor tényleg olyan volt, mert annyira békés volt. Csöndesen elhagytam a hálót, majd pedig a konyhába indultam a nappalin keresztül. Felvettem egy-két elhagyott ruhadarabot, mert azért az éjszaka egy kicsit érdekesen alakult, de valahogy végre úgy éreztem, hogy megtaláltam azt a személyt, akit mindig is kerestem. Egy újabb ruhadarabért hajoltam le, amikor sikeresen forduláskor levertem Hell táskáját. Ha rájön arra, hogy levertem, akkor tuti ki fog csinálni, hiszen a nőknek a táska mondhatni szent és sérthetetlen, legalábbis a tartalmára biztosan igaz. Gyorsan leraktam a ruháit, majd elkezdtem összepakolni a táskatartalmát. Már majdnem visszakerült minden, amikor egy kép került a kezembe. Nem számítottam arra, hogy esetleg rólam tartott meg képet, de arra se amit találtam. Lassan felálltam és jól szemügyre vettem. "Hell terhes volt?" Nem, ez nem lehet, hiszen soha se mondta el azt, hogy lett volna bárkije, amíg távol voltunk, de miért is tenné meg? Nem voltunk együtt, így nem kérhetem tőle számon. Már éppen vissza akarnám rakni a képet is a helyére, amikor hirtelen a dátum szemet szúr. Döbbenten nézem és úgy érzem, hogy ez valami tévedés. "Nem, ez nem lehet! Elmondta volna!" Érzem, amint a düh kezd szétáradni az ereimben és mint valami idióta úgy roskadok le a közelemben lévő székre. A kép még mindig ott van a kezemben és nem értem. "Miért nem mondta el, hogy apa leszek? Vajon mi történhetett a babával?" Idegesen hajamba túrok és csak bámulom az ultrahangos képet a gyermekemről... Nem tudom mennyi ideig ülhettem ott, mint egy szerencsétlen, aki most tudta meg, hogy nincs is Mikulás, de hirtelen arra kapom fel a fejemet, hogy valaki megköszörüli a torkát. Óvatosan felemeltem a fejemet és megpillantom Hell-t, amint a pólómban áll pár lépésnyire tőlem. Ha nem lennék még mindig sokk alatt, akkor biztosan mosolyogva kapnám el őt és rántanám az ölembe, de most nem megy. Olyan dolgot tudtam meg, amire még nem álltam készen. Csak ültem ott és néztem őt, de nem bírtam megszólalni, illetve nem is próbáltam leplezni azt, hogy mi van a kezemben.
Csukott szemmel keresgélek magam mellett, de mikor az üres lepedőt találom egy pillanatra megrémülök. Mi van, ha megint eltűnt? Azt nem bírnám elviselni. Aztán egy picit megnyugtatom magam, mikor megtalálom az egyik felsőjét. Ezek szerint nem ment el és nem hagyott el újra.. Nem bírnám elviselni még egyszer azt a fájdalmat, amit abban a pillanatban éreztem. Belebújok a felsőjébe és elindulok kereső útra. Nem tudom, hogy merre lehet, de valahogy a konyhára esik a választásom, mert azt hiszem az egyetlen dolog, ami kihívhatta mellőlem az a gyomra. Mosolyogva köszörülöm meg a torkomat, amikor meglátom őt, de mikor felpillant le is hervad ez a mosoly az arcomról. Nem mosolyog vissza rám egyszerűen nem tesz semmit csak szorongatja a kezében a.. az első képet a gyermekünkről és az utolsót is. Nem beszéltem neki erről az egészről, mert úgy gondoltam, hogy nem áll még készen a teljes igazságra és, ha őszinte akarok lenni túlságosan is önző voltam. Nem akartam, hogy ez az egész belerondítson a boldogságunkba, ami megint olyan tökéletes volt, mint az elején. Egyetlen egy dolgot nem akarok, hogy megutáljon azért, mert eltitkoltam előle. Nem akarom, hogy távolságtartó legyen, de azt hiszem időre lesz szüksége, hogy ezt feldolgozza csak úgy, ahogy nekem is időre volt szükségem, hogy mindkettejüket elveszítettem. A helyzet csak az, hogy sokkal könnyebb lett volna átvészelni, ha ő mellettem lett volna. Most neki itt vagyok én és nem tudom, hogy növelem-e a fájdalmát vagy esetlegesen vigaszt nyújtok a számára. Reményeim szerint az utóbbi. Félénken lépkedtem közelebb hozzá és kivettem a kezéből a képet, majd pedig a konyhapultra helyeztem. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyire érzékeny és ezért jól meg kell gondolnom a szavaimat. Kezeim közé veszem gyönyörű most mégis fájdalomtól terhes arcát és a szemeibe nézek. Keresem a szavakat, de egyszerűen nem találom őket. Nem tudom, hogyan mondhatnám el, hogy én el akartam mondani, hogy terhes vagyok, de te soha nem figyeltél rám igazán.. S, mikor összevesztünk elütött egy autó és elveszítettem a babánkat és még aznap este téged is, mert mikor a kórházban felébredtem azt mondták, hogy meghaltál.. Az életem romokba dőlt egyetlen éjszaka alatt. Nem hagyhatom, hogy ez bélyeget nyomjon a jelenünkre és a jövőnkre.. Meg akartam óvni ettől az egésztől, de elbuktam. Meg kellett volna semmisítenem azt a képet, de képtelen voltam rá. Az ölébe fészkelem magam, ha nem lök el magától. – Sajnálom, hogy nem mondtam el.. El akartam.. Idővel.. Csak túlságosan boldog voltam, hogy élsz és nem akartam egy ilyen hírrel romba dönteni a lelki világod. Teljes szívemből szeretlek, Nick.. – Elcsuklik a hangom és a szemeimet könnyek mardossák.
Tudom, hogy nem vagyok olyan erős talán, mint a legtöbb férfi és nem szégyellem kimutatni azt se, hogy mit érzek, de valójában most még magam sem tudtam volna megmondani. Éreztem fájdalmat, dühöt és még reménytelenséget is, de egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez igaz. Hell és én mindig közel álltunk egymáshoz. Elmondtunk mindent egymásnak, de ezt még se mondta el. Nem értem, hogy miért. Tudom, hogy voltak rosszabb időszakaink is, de amennyire tudtuk azt is átvészeltünk, majd aztán egyszerűen csak leléptem, mint valami tapló. Elhitettem vele, hogy meghaltam. Nem tudnám megmondani, hogy miért tettem, de nem is akarok rágondolni, mert undorodom magamtól, hogy képes voltam csak úgy elhagyni azt a nőt, akit mindennél jobban szerettem. Cserben hagytam és nem csak őt veszítettem el, hanem még a gyermekünket is. Gyűlöltem magamat emiatt és még ezen Hell jelenléte se tudott változtatni. Biztos voltam abban, hogy látja az arcomon a fájdalmat, hiszen a mosolya szinte egyből lehervadt. Nem akartam neki újabb fájdalmat okozni, egyszerűen csak meg akartam lepni őt reggelivel. Örömet szerettem volna okozni és eltörölni mind azt a fájdalmat, amit okoztam neki, de ehelyett a múltunk egyik árnyéka mégis a felszínre került elrontva újra mindent. Egyszerűen csak hagytam kicsusszanni a képet a kezeim közül és figyelem, ahogyan távol landol tőlem. Követem Hell minden apró mozdulatát, mintha attól félnék, hogy ha szem elől tévesztem, akkor őt se fogom soha többé látni. Nem tudom elengedni, nem megy. Mindig is minden nőben őt kerestem, de egyik se tudta pótolni őt. Egyetlen Hell van számomra, még pedig eme gyönyörűséges szőke nő, aki itt áll előttem. Teljesen elcsavarta a fejemet akkoriban és a mai napig nem tudtam őt elfelejteni. Nem értem, hogy szerethet még mindig, amikor a poklok poklát járattam vele. Érzem, amint selymes bőre arcomon ér és hamarosan már a szemeibe nézek, amikben aggodalmat látok. Mondanom kellene valamit, de nem tudok. Erre nincs megfelelő szó, ami kifejezhetné azt, amit érzek. A karomat szorosan fonom köré, amikor az ölembe fészkeli magát. Nem akarom többé már elengedni. - Shhh. - szorosan magamhoz ölelem, majd óvatosan letörlöm a könnyeit. - Sajnálom, nem akartam újabb fájdalmat okozni és sajnálom, hogy akkor azt tettem veled, veletek. -mondom neki őszintén és megpróbálom a saját fájdalmamat elrejteni előle. Nem akarom, hogy újra miattam sírjon. Gyengéden megcsókolom, újra megízlelem mézédes ajkait, majd egy apró mosollyal pillantok fel rá. - Én is szeretlek Hell és mindig is foglak. A szívem csakis a tiéd. - vallom be neki őszintén, majd egy pillanatra újra a pultra siklik a tekintetem, mivel szeretném megtudni, hogy mi történt a gyermekünkkel. Nem érdekel, hogy mennyire fáj, de tudnom kell. - Kicsim, - kezdek bele óvatosan, majd újra ránézek. Nem akarok neki fájdalmat okozni, de valószínűleg meg fogom tenni. Szeretném levenni a terhet a válláról, de ahhoz az kell, hogy meséljen. - mond el, hogy mi történt. Tudnom kell. - miközben eme szavak elhagyják ajkaimat mélyen a szemébe nézek és gyengéden simítok végig az arcán, illetve a hátán és hagyom neki, hogy teljesen hozzám bújjon, mintha ezzel is azt akarnám sugallni neki, hogy nem fogom újra magára hagyni.
Reméltem, hogy csak később derül fény erre a kis titkomra. Furcsa, hogy régebben mindent megtettem volna azért, hogy végre elmondhassam neki, hogy mi is a helyzet, hogy gyerekünk lesz, de most, hogy már nem tudok semmi mást mutatni neki, mint egy régi ultrahang képet, ahol csak egy apró pöttyöcske látszik nem akarok semmit mondani. Tudom, hogy joga van ahhoz, hogy tudja és el is akarom neki mondani, de ez nem olyan egyszerű. Mert, ha elmondom az igazat, akkor önmagát fogja okolni, de hazudni nem tudnék neki. Lehet, hogy egy darabig becsaphatnám, de a helyzet az, hogy túlságosan is ismer ahhoz, hogy rájöjjön, ha nem mondok igazat. Másrészt pedig mi sosem tartottunk titkokat egymás előtt. Olyanok voltunk egymásnak, mint a nyitott könyv. Már az első pár hónap után láttuk a másik mozdulatán, ha valami nem stimmelt. Mondhatni a szívünk is egyszerre vert. Még most is úgy érzem, hogy egyszerre ver. Az ölébe fészkelem magam. Biztonságban érzem magam és azt akarom, hogy tudja ebben ketten vagyunk benne. Mindketten tettünk valamit, ami miatt tönkrement ez a dolog. Én nem tudtam megadni neki azt, amivel kirángathattam volna a drogok hálójából ő pedig egyszerűen ellökött magától amennyire csak tudott. A szülei halála még engem is megviseltek, de azt hiszem én hozzá vagyok szokva ehhez a fájdalomhoz, hiszen kétszeresen is átéltem egy ehhez hasonló élményt. Igaz az elsőre nem igazán emlékszem, de a nevelő szüleimet is elveszítettem és őket is szerettem. Habár szigorúak voltak néha, de legalább felneveltek és egy olyan nővé tettek, akit nem szégyenkezik maga miatt. Aki céltudatos.. Örökké hálás leszek nekik, ahogy Nick szüleinek is. Nagyon közel állt hozzám az anyukája. Mondhatni olyan volt, mint nekem a pótanyám. A lelkem egy darabja eltávozott vele együtt, de már egy ideje megtanultam fájdalommal együtt élni. Mintha az élet folyamatos megpróbáltatásokról szólna. Újabb és újabb nehézségeket lök elém. A szüleim elveszítése. A nevelő szüleim elveszítése. Nick szüleinek elveszítése. Nick elveszítése és végül pedig Rosie barátnőm elveszítése. De még mindig itt vagyok és kitartok. Nincs semmi, ami letörhetne. Megtanultam, hogyan kell erősnek maradni, de Nick.. Sokkal érzékenyebb természet. Nekem pedig nincs szívem a lelkét összetörni. Karjai körém záródnak és ez mindennél jobban esik. Nem is önmagamért sírok vagy a saját fájdalmamért, hanem azért, mert tudom milyen nehéz ez neki.. Főleg milyen nehéz lesz az igazság után, amit próbálok a lehető legfinomabban tálalni. Az apró csók teljesen feltölt energiával. A szívem hevesebben ver és egyre erősebb bennem az érzés, hogy nem akarom elveszíteni. Végig lélektükreit figyelem, mert ha túlságosan sok fájdalmat vélek felfedezni benne, akkor szünetet tartok a mondandómban. – Tudod.. Mielőtt eltűntél.. Nem volt éppen fényes a kapcsolatunk. Magadba zárkóztál és nem tudtam elmondani neked, hogy terhes vagyok. Emlékszel az utolsó éjszakánkra, mikor összekaptunk és elrohantam? Azon az estén.. Elütött egy autó.. Mikor felébredtem közölték, hogy elveszítettem a babánkat és, hogy te.. meghaltál.. – Fáj, hogy nem lehet itt most körülöttem a kislányunk vagy a kisfiúnk, aki az ő szemeit és a sötét tincseit örökölhette volna. Olyan szép lett volna, de sajnos az élet úgy döntött, hogy nem érdemeljük meg azt a kis porontyot, de ez még nem jelenti azt, hogy nem lehet később.. Mert egyelőre csak magaménak akarom Nick-et. – Nem akarom, hogy bűntudatod legyen a dolog miatt Nick. Az egész az én hibám.. Jobban körbe kellett volna néznem. – Próbálok hatni rá, hogy ne eméssze fel belülről teljesen a bűntudat.
Csendesen ültem ott és próbáltam kitalálni, hogy mivel is érdemeltem ki ennek a csodálatos nőnek a figyelmét és szívét .Sok férfi biztosan szeretné magáénak tudni őt, de ezért nem is hibáztatom őket, hiszen Hell egy igazi főnyeremény. Gyönyörű, eszes és helyén van a szíve is. Nem olyan felszínes, mint a legtöbb nő az ő korában. Tudom, hogy nem volt soha se egyszerű a mi kapcsolatunk, de úgy éreztem, hogy ő se akarja feladni a küzdelmet értünk, még akkor se akarta, amikor szinte mindent elkövettem azért, hogy távol tartsam magamtól. Olyan volt az egész, mintha hirtelen rájöttem volna arra, hogy egy ilyen csodálatos teremtést, mint amilyen ő nem érdemlek meg. Én nem érdemlek meg a boldogságot, de még Hell szerelmét se. Próbáltam minél távolabb kerülni tőle, de a „karmaival” továbbra is fogva tartott és nem engedett el engem, ezért léptem meg azt, hogy elhittem az egész világgal azt, hogy Nicholas meghalt. Egyszer létezett, majd pedig eltűnt és meghalt. Soha nem gondoltam volna azt, hogy ennyi év után se lesz egyetlen olyan nő az életemben, aki képes lesz elfelejtetni velem őt. Minden nőben őt kerestem, még akkor is, ha ezt magamnak jó ideig be se vallottam. De egyik nő se ért fel hozzá, hiszen párja nem akadt és egyik se volt olyan kedves a szívemnek, mint ő. Amikor újra eljöttem nem gondoltam volna azt, hogy ennyire „könnyen” fog menni minden, de örültem annak, hogy Hell nem utált meg a tetteimért és még mindig szeret engem, hiszen fogalmam sincsen, hogy mit tennék nélküle. Számomra ő jelenti a világot. Figyeltem őt és nem vettem le róla a tekintetemet egy pillanatra se. Annyira erős és gyönyörű lett. Büszke voltam rá és még mindig nem igazán értettem, hogy mit eszik egy magam fajta srácon ő. Egyszerűen nálam ezerszer jobb fogást is találhatna, de neki én kellek és emiatt pedig én vagyok a világ legszerencsésebb férfija. Fura az élet, hogy pont annak okozzuk a legnagyobb fájdalmat, akinek nem akarunk fájdalmat okozni. Talán nem csak én estem ebbe a csapdába, de szerencsére talán még éppen idejében sikerült észbe kapnom és utána jönnöm ide, ebbe az eléggé fura városba. Csendesen hallgattam őt, mert láttam rajta, hogy nehezére esik beszélni róla. Biztatóan bólintottam és minden apró fájdalomra jellemző arcvonást mélyen eltemettem magamban, pedig minden egyes szava olyan mintha kés döftek volna a szívembe és a lényem minden darabja meghalna. Minden az én hibám volt. Én voltam önző, én akartam eltaszítani magamtól és végül mind a kettőjüknek én okoztam a vesztét. Ha akkor nem vagyok egy idióta barom, akkor most boldogan élnék, mint egy család, de helyette még elvettem tőle a gyermekünket is. Egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat, amikor azt kéri, hogy ne legyen bűntudatom. Lassan felállok és leteszem a földre őt. Engedem és a kertre néző ablakhoz sétálok. Neki dőlök és csak bámulom a napfelkeltét, mint valami idióta. Hell, minden az én hibám és ezt te is tudod. Azt a személyt bántottam, akit soha nem akartam, mert minden egyes porcikámmal szerettem azt a nőt és még mindig szeretem. – mondtam neki őszintén és újra rápillantottam. Annyira erős lett és ezt nem nekem köszönheti, hanem saját magának. Megráztam a fejemet és folytattam. – Erősebb lettél, de nem miattam. Én undorító módon magadra hagytalak pont akkor, amikor a legnagyobb szükséged lett volna támaszra. Ha akkor vagy utána valami bajod esett volna miattam, akkor azt soha nem bocsájtottam volna meg magamnak. – mondom neki még mindig komolyan és egy kisebb fájdalom tükröződik az arcomon. Teszek fel egy-két lépést, majd elkapom a kezét és magamhoz rántom. A hajába túrok, míg a másik kezem a derekára siklik, majd egy apró csókot lehellek homlokára. - Soha többé nem engedem, hogy bajod essen és soha többé nem engedlek el…- a tekintetemben látszik, hogy nem viccelek. Szorosan magamhoz ölelem őt és arcomat pedig a hajába fúrom. Hallgatom a szívverését és úgy érzem végre sok idő után hazataláltam. Ott vagyok, ahol lennem kell.
Tisztában voltam azzal, hogy mekkora fájdalommal jár ez az egész. Én egyszer már túlestem ezen az egésze és volt időm bőven, hogy feldolgozom a számomra két legfontosabb ember elveszítését. Nem mondom, hogy egyszerű volt, mert egyáltalán nem volt az. De összeszedtem minden erőmet, mert voltak, akik számítottak rám. Leginkább a kis Suzy volt az oka annak, hogy nem süllyedtem teljesen magamba. Én voltam neki egyedül. Most pedig, mikor vissza akartam rázkódni a régi, üres hétköznapokba Suzy nélkül, akkor újra találkozom vele.. Pedig már kezdtem feladni a reményt, hogy életben van. Már ott tartottam, hogy megpróbálkozom egy helymeghatározó varázslattal. Ha az nem jelez, akkor tudhattam volna biztosan, hogy halott. Vagy pedig megmutatta volna hol van és reménytől tele rohantam volna fejvesztve a világba, hogy megkeressem. Lehet soha nem jött volna vissza, mert új életet kezdett nélkülem. Ennek is meg volt a lehetősége, hiszen az utóbbi időben, mikor mi ketten együtt voltunk úgy éreztem, hogy nem tudom megadni azt, amire szüksége van. Nem voltam képes olyan támogatást nyújtani neki, amivel előrébb segíthettem volna. A szüleit elveszítette és abban a pillanatban önmagát is. Én pedig semmit nem tehettem azért, hogy felsegítsem. Valakinek pedig mégis sikerült. Vagy magától állt talpra, e nem tudom. Mindig is nagyon érzékeny lélek volt. Egyedül nehezére esett volna kilábalni ebből az egészből. Azonban nem akarok ilyeneken agyalni, hogy hány nővel lehetett dolga, mióta elment. Én egy férfira sem bírtam ránézni, mert nem láttam mást, mint fájdalmat. Lehetőséget arra, hogy újra megtörjenek. Volt, aki randizni hívott. Volt, akinek igent mondtam a meghívására, de végül nem mentem el. Megfutamodtam, mert rájöttem hiába keresném soha egyetlen egy férfiben sem találnék rá arra amire Nick-ben bukkantam. Ő jelenti számomra a mindenséget. Most pedig a világ talán legfájdalmasabb történetét kell elmondanom neki. Tudom, hogy önmagát fogja okolni és ez a legszomorúbb az egészben. Nem tudott róla. Talán jobb is, hogy nem tudott róla. Jobb lett volna, ha soha nem derül ki ez az egész. Nem, mintha rajonganék azért, hogy titkolózom előtte. Egyszerűen csak nem akarok feleslegesen fájdalmat okozni neki, mert ezt már egyértelműen nem lehet visszacsinálni. Bármennyire is szeretnék visszatekerni az idő kerekét, amikor még minden tökéletes volt, amikor még egy életet hordtam a szívem alatt. . Nem tehetjük meg. Csak a jövőbe tekinthetünk. Nem engedhetjük meg, hogy a múltunk tönkre tegye a jelenünket és a jövőnket. Természetesen hatással lesz mindkettőre, mert a múltunk az, ami meghatároz minket. A döntéseink sorozata mutatja meg milyen emberek is vagyunk. De mindenki változhat. Változtathat dolgokon, ha igazán akarja. Fizikai fájdalommal jár az, hogy a távolság nő kettőnk között. De tudom, hogy adnom kell neki egy kis teret, hiszen szüksége van ehhez, hogy feldolgozhassa. Nem fogom ráakaszkodni. Soha nem akaszkodtam rá. Legalábbis remélem, hogy soha nem érezte így. Csak túlságosan szerettem és minden egyes perc nélkül egyenlő volt a biztos halállal. Szavait hallva úgy érzem, hogy a szívemet kitépik a helyéről. Önmagát hibáztatja. Nem bírom ezt elviselni. legszívesebben befognám a fülemet, mint egy kisgyerek, aki valami olyasmit hall, amit hallani se akar. Talán még el is kezdenék hozzá lalala-zni, de az nem lenne túlságosan érett viselkedés. – Azért lettem erős, mert reménykedtem abban, hogy életben vagy.. Hogy egyszer visszatérsz hozzám és egy kis életet lehelsz haldokló lelkembe és, mikor megláttalak.. Egy darabig azt hittem, hogy csak a képzeletem játszadozik velem, mert nem lehet igaz, hogy ugyanolyan körülmények között találkozunk újra, mint legelőször. Tudom, hogy az élet most egy új lehetőséget adott nekünk és nem szeretném elrontani. – Könnyedén simultam a karjaiba és a homlokomra nyomott csóktól az egész lelkem bizsergett és végre újra úgy éreztem, hogy élek. Nem kell szimulálnom többé, hogy jól érzem magam. Bár ez az egész úgy lenne tökéletes, ha még mindig élne Rosie. Nem eresztem a karjaimból és én sem húzódom el tőle. Egyszerűen csak élvezni akarom a közelségét. Nekem már az ölelése is teljes mértékben elég. – Nem tudom, hogy tudsz-e róla, de Rosie elhunyt.. A kislányára pedig én vigyáztam. Most pedig az apjánál van, de be kell vallanom minden egyes percben aggódom, hogy nem volt jó ötlet ott hagyni. Igaz Rosie végrendeletében benne volt és engem úgymond üldöz a halál.. A szüleim.. Aztán a nevelő szüleim.. Te majdnem.. A gyerekünk.. Rosie.. Félek, ha a közelemben marad, akkor őt is elveszítem, hiszen mindenkit elveszítek, aki egy kicsit is fontos a számomra. De ugyanakkor attól is rettegek, hogy az apja nem figyel oda eléggé rá. Bár van egy barátnője, aki nem tudom, hogy mennyi idő után fog kiakadni, hogy papás-mamást kell játszaniuk már most. – Szükségem volt erre. Valakinek ki kellett öntenem a lelkem. El kellett mondanom, hogy mégis mi nyomja a lelkemet.
Eső nélkül nincs szivárvány, így fájdalom nélkül nincs boldogság. Amit lehetett én azt elrontottam a múltamban. De leginkább akkor rontottam el a dolgokat, amikor engedtem kicsúszni őt a kezeim közül és elüldöztem őt. Fogalmam nincs arról, hogy mit tett volna akkor, ha rájövök arra, hogy azon az estén meghalt és már nincs itt. Egyszerűen beleörültem volna a dologba, mert ő volt a fény a sötétségben és ő volt a reményem akkor is, ha nem volt mellettem. Egyszerűen ő jelentett mindent számomra, de túl vak voltam ahhoz, hogy észrevegyem és egyszerűen csak romokba döntöttem mindent. Legszívesebben rávágnék az öklömmel az üvegre, hogy tompítsam azt a fájdalmat, ami minden egyes szavával még erősebb lesz. Én tehetek erről az egészről és ezt ő is tudja. Én voltam a világ leghülyébb férfia a földön, de még egyszer nem fogom ugyanezt elkövetni. Csak állok ott az ablak előtt és próbálom nem szétzúzni a kezemet, illetve az üveget se. Talán ezért távolodok el kicsit a kilátástól és az ablaktól. Nem akarok még több kárt okozni, illetve Hell-re se szeretném még jobban ráhozni a frászt. Nekem meg te voltál a remény. Te adtad a reményt ahhoz, hogy végre észhez térjek és visszatérjek az egyetlen imádott nőmhöz. - mondtam neki kedvesen és suttogva, hiszen az arcomat a hajába temettem miközben a karjaim szorosan tartották őt, mintha attól félnék, hogy hamarosan elillan ás rájövök arra, hogy az egész csak a képzeletem szüleménye. Mondjuk lett volna olyan időszaka az életemnek, amikor egy ilyen vad álom lehetséges lett volna, de annak már vége. Szakítottam minden rossz szokásommal csakis azért, hogy újra visszakaphassam őt. Az ölelésem egyre szorosabb lett, ahogyan újra elkezdett beszélni. Olyan volt az egész, mintha az ölelésünkön keresztül képes lennék érezni azt a fájdalmat, amit érezz. Csendesen végig hallgattam és talán egy pillanatra le is fagytam, mert fura volt ez a hirtelen téma váltás, de amikor ránéztem, akkor tudtam jól, hogy szüksége volt valakire már, aki meghallgatja őt és támaszt nyújt neki. Megfogtam a kezét és hamarosan a közelben lévő kanapéhoz sétáltam vele. Leültem, majd pedig őt az ölembe ültettem. Óvatosan kiszedtem az arcába hulló aranyló haját és abba a gyönyörű két babonázó szempárba néztem. Sajnálom és bármit megtennék azért, hogy őt visszahozzam neked, de azt hiszem ehhez én kevés vagyok. - mondtam neki kicsit megadóan, de még mielőtt mondhatott volna bármit folytattam. - Ha úgy gondolod, hogy a kislány nincs jó helyen, akkor hozd el ide. Láthatja őt az apja, amikor szeretné, de hiszek neked, hogy itt nagyobb biztonságban lenne. Nem tudom, hogy miként fogok megbirkózni a feladattal, de megpróbálom a legjobbat kihozni a dologból, ha esetleg úgy döntesz, hogy elhozod őt ide. Amíg te mellettem vagy addig tudom, hogy minden rendben lesz. - mondtam neki őszintén, majd egy apró csókot leheltem ajkára. Egy kisebb mosoly jelent meg az arcomon és egy darabig figyeltem őt a felkelő nap fényében. Gyönyörű és festői volt. Lehet, hogy nem volt nálam a fényképezőgépem, hogy megörökítsem ezt a pillanatot, de az elmémbe örökké meg fogom őrizni őt. Mit szeretnél reggelizni? Esetleg elmenjünk valahova vagy itthon szeretnél? - tudakoltam tőle kedvesen és minden eshetőségre próbáltam magamat felkészíteni.
Nem is tudtam, hogy mennyire hiányzott az életemből. Egészen addig, míg újra az enyém nem lett. Most, hogy itt van velem és a lehető legfájdalmasabb dolgokat kell vele megosztanom egyszerűen összetöri a szívemet. Nekem is ugyanolyan fájdalommal jár ez az egész, mint neki. Azt akarom, hogy csak a boldogság járja át testét és a lelkét, mert a legjobbat akarom a számára, mint mindig. Nem szeretnék a keserves múltunkra gondolni, hogy elveszítettem a közös gyerekünket. De ezért soha nem őt okoltam. Sokkal inkább saját magamat, amiért nem tettem semmit. Oda kellett volna figyelnem nem pedig kirohanni egy kocsi elé. De annyira dühös voltam. Nem is igazán Nick-re, hanem önmagamra. Amiért képtelen vagyok megmenteni a férfit, akit szeretek és ez szép lassan összetört engem is. Nem fordultam drogokhoz sem más ilyen módszerekhez. Azt hittem, hogy a szerelmem elég lesz ahhoz, hogy visszahozzam magamhoz, de darabokra hullott én pedig képtelen voltam megtalálni a darabokat és megfelelő helyre illeszteni, mert egyszerűen leharapta fél karomat mondhatni akárhányszor csak közel kerültem a megoldáshoz. Olyan falat emelt maga köré, amit nem bírtam sehogyan se áthidalni bármennyire is szerettem volna segíteni rajta. Tehetetlen voltam. Sem őt nem tudtam meg menteni, sem pedig a gyerekünket. A halálba üldöztem mind a kettejüket.. Még akkor is, ha Nick nem is halt meg igazán.. Elhitette velem és félek azért, mert nem bírta mellettem.. Bármit mond ez a kis félelem mindig bennem lesz. – Egymás reményei vagyunk. Soha többé ne menj el így kérlek.. Nem bírnám még egyszer elviselni. – Azt hiszem még egy ilyen nyomás alatt, már tökéletesen összetörnék. Darabokra hullanék úgy, hogy senki nem lenne képes összekaparni. S most már nem kell erősnek lennem egy gyerek miatt sem, aki számít rám. Egyszerűen csak magam miatt kellene kitartanom. Önmagamért pedig soha nem lennék képes ennyire összeszedni magam. Nekem ő jelenti a mindenséget. Bármire képes lennék azért, hogy boldoggá tegyem. A szó szoros értelmében bármire. Ha kell feláldozom érte az erőmet, az életem bármit. Csak senki ne bánthassa őt. Még, ha kell valahogy a sorssal is szembe szállok, ami oly kegyetlenül elbánt vele. Követem őt egészen a kanapéig, majd kényelmesen belefészkeltem magam az ölébe. Annyira biztonságban érzem magam, mikor ilyen közel érezhetem magamhoz. Mindig megnyugtat. Rettenetesen jól esik, hogy kiönthetem neki a lelkem. Nincs olyan dolog, amit ketten ne lennénk képesek legyőzni. – Nekem már az is bőven elég, hogy itt vagy velem. – Mondom mosolyogva. S tényleg. Számomra ő az én boldogsághormon. Az elmúlt éjszaka után pedig azt hinné az ember, hogy túladagoltam magam, de belőle soha nem lesz igazán elég. – Nem tudom, hogy mennyire lehetne elszakítani tőle. Bármennyire is idegesít az apja elég könnyedén kijöttek egymással. Úgy viselkedett vele a kis Suzy, mintha mindig is az életében lett volna. Minden probléma nélkül szólította apának. Szóval azt hiszem ez egy jó kezdet. De azért néha rájuk fogok nézni. Van egy nő az életében annak a szerencsétlennek és azt hiszem elég szerencsés vele. Elég félreérthető helyzetben nyitott be… - El sem jutott a tudatomig, hogy mit mondok, mikor ijedten rápillantottam, hogy talán ő is félreérti. – Nem történt semmi.. Csak a kis Suzy megérezte, hogy mennyire utáljuk egymást és kikönyörgött egy szigorúan arcra puszit és gondolhatod.. Egy szőke kislány plusz egy szőke nő, akit éppen megpuszil a barátja. Eléggé kínos. – Tisztázni akartam a dolgot, mert nem akarom egy félreértés miatt újra elveszíteni. Bár reménykedem abban, hogy valamennyire azért bízik bennem. – Mit szólnál ahhoz, ha ketten sütnék palacsintát? – Kérdezem vigyorogva, majd gyors csókot lopok tőle és finoman beleharapok az ajkába. Már ettől életre kell a csillapíthatatlan vágyam, amit iránta érzek, de nem burkolózhatunk mindig az ágy védelmébe.
Fura volt, hogy egyetlen egy személy képes volt ennyire felforgatni az életemet. Korábban nem igen hittem abban, hogy létezik az a nagy szerelem amiről minden film vagy történet szól. Egyszerűen képtelenségnek gondoltam az egészet, aztán besétált ő és megismertem, majd pedig azzal a lendülettel forgatta fel az életemet, amilyen hirtelen megjelent. Egyszerűen ez a nő tényleg olyan, mint pokol, csak ő jó értelembe forgatja fel az emberek életét. Ő az én kicsi Hell-em és világ összes kincséért se engedném őt el. Többé már nem. Egyszer elég volt elkövetnem ezt az ostobaságot és nem érdekel mennyi mindennel kell megbirkóznom a későbbiekben egészen addig, amíg ő mellettem lesz. Soha többé nem foglak elhagyni. Miként is tehetném meg, ha te vagy én napsugaram a hajnalban és a csillagom az éjszakában, ami a fényt adja és a reményt? – kérdeztem tőle kicsit játékosan, de komolyan és gyengéden végig simítottam gyönyörű arcának a vonalán. Nem értem, hogy miként teremhetett az élet egy ilyen gyönyörűséget, hiszen még maga Aphrodité is megirigyelhetné ezt a szépséget, de talán annyira nem is meglepő, hogy ilyen gyönyörű lett, hiszen a „ természet szülötte”. Tudtam jól, hogy boszorkány, de még se használta rajtam az erejét, vagy ha akarta is, de én azt mondtam neki, hogy ne, majd beforr a sebem hamarosan, akkor megértette és nem erőltette. Mindig is úgy gondoltam, hogy ő pontosan az a személy, aki csakis akkor használja az erejét, amikor nagyon szükséges, de ezen kívül ő próbál mindig egyszerű ember életet élni. Szerettem ezt is benne, hogy soha nem kérte azt, hogy a csillagokat lehozzam neki, pedig megtenném, ha ez lenne a vágya. Egy egyszerű lány volt, akit a szépsége se vakított el. Csak a végén rám ne unjon ez a szépség. – mondtam neki mosolyogva, majd gyengéden megcsókoltam őt miközben a kezem a pólóm, vagyis az ő pólója szélére vándorolt, majd a puha bőrét érintve besiklott alá. Nagyon is jól állt neki ez a felső és tetszett az is, hogy szinte semmit se viselt alatta. Szerettem érinteni ezt a selymes bőrt, illetve szerettem minden egyes porcikáját is megízlelni, így ennek köszönhetően, míg a kezem „vándorolt” kicsit egy-két csókot leheltem a nyakára is, majd hátra dőltem a kanapén ártatlan arccal, mintha semmit se tettem volna. Biztosan minden rendben lesz, de ha bármi baj van, akkor nyugodtan szólj és szívesen segítek, illetve szívesen el is kísérlek ilyenkor. – mondtam neki kedvesen, majd egy kicsit megráztam a fejemet, mert nagyon is tetszett, hogy ennyire menteni szeretné a helyzetet. Meg se fordult a fejemben, hogy bármi történt volna, de annyira aranyos volt eme kislányos zavarában Hell, hogy kicsit talán túl sokáig is élveztem a helyzetet, mire megszólaltam. – [i]Biztosan náluk is minden rendben lesz és én nem is tudom mit tettem volna abban a pillanatban. Lehet ott helyben hősi halált volna, mert azt hittem volna, hogy az imádott nőmet egy másik szerencsés férfinak sikerült megszerezni. [/i]– mondtam neki még mindig viccelődve,bár ebben is volt igazság, mert tényleg fogalmam nem volt arról, hogy mit tennék fordított helyzetben. Egyszerűen nem is akartam abba belegondolni, hogy esetleg Hell ajkait más ízlelheti meg vagy a puha bőrét más férfi érinti, így gyorsan inkább elhessegettem ezt a gondolatot és nevetve megszólaltam. – Látod a legnagyobb balfácánok a legszerencsésebbek nők terén. – s közben játékosan magamra mutattam, mert igazán szerencsés vagyok azért, hogy az én szőke démonon csakis az enyém és senki másé. Remekül hangzik, de a végén lehet még meg fogod bánni. – rákacsintottam, majd felkapva őt felálltam, a konyhába sétáltam, majd végül ott letettem a földre és játékosan egy puszit nyomtam az arcára. – Nos, mit csináljak? – kérdeztem tőle kíváncsian és türelmesen vártam a válaszát. Kíváncsi voltam, hogy vajon a főzésre fog gondolni vagy esetleg cseles mást fog kérni.
Nem tudom még mindig felfogni, hogyan lehet valakit ennyire szeretni. A szívem minden szeretetével őt imádom. Természetesen másnak is van hely a szívemben és a lelkemben, de senkinek nincsen akkora jelentősége, mint neki. A legrosszabb az egészben, hogy nem tudom mégis, mikor sikerült ilyen erőteljesen belopnia magamat a szívembe. Nem, mintha bánnám. Mert lehet, hogy nem voltunk mindig túlságosan boldogok és voltak sötét korszakaink most ezeket újra magunk mögött tudhatjuk és közösen nézhetünk szembe a jövendőbeli kihívásokkal. Örülök, hogy nincsenek köztünk most már titkot és mindent tudunk a másikról. Annyira könnyebbnek érzem a mellkasom, hogy megoszthattam vele mi nyomja a lelkemet. Illetve már az is sokat könnyítet a lelkemen, hogy életben van és újra átölelhetem, megcsókolhatom és éjszakánként hozzábújhatok és beszippanthatom egészen a lelkembe az illatát. Nem akarom még egyszer elveszíteni. Az már túlságosan fájdalmas lenne. Főleg, mivel akkor talán az már végleges lenne. Kétlem, hogy kétszer is eljátszaná velem ezt az egészet. – Hmm, talán költőnek készülsz? Esetlegesen pályaváltáson gondolkozol? – Könnyedén karjaiba simulok. Olyan, mintha minket szó szerint egymásnak teremtettek volna olyan tökéletesen illek bele a karjaiba és, mintha a szívünk is egyszerre verne. Ez a férfi engem szeret és ezért is érzem úgy, hogy én vagyok a világon a legszerencsésebb nő. Ha akkor nem megyek el arra a fotózásra talán soha nem ismerem meg és soha nem tudom meg, hogy milyen is az igazi boldogság. Mert vele olyan érzés egy sima, különösebb mozgalmak nélküli nap is, mintha a felhőn járkálnék. Egyszerűen tökéletes. – Soha, de soha nem lenne képes arra, hogy ráunjon egy olyan tökéletes férfire, mint te magad. – Viszonozom a csókját és úgy érzem, hogy a mennyországba repít. Nem tudom, hogy miért akar valaki meghalni és a menybe jutni, amikor ha elég sokáig küzd és a szerencse is mellé áll az életébe is eljöhet a mennyország nekem pedig ez meg is érkezett Nicholas képében. Megvolt az ára, hiszen elveszítettem a legjobb barátnőmet és annyi mindenkit az egész életem során pontosabban a nevelő szüleimet és az igazi szüleimet, de megtanultam együtt élni a veszteséggel. Azonban most már nem vagyok hajlandó semmit sem elveszíteni. Szükségem van Nick-re és a kis Suzy-ra is az életemben. Talán azért, mert a saját gyerekemet elveszítettem. De be kell ismernem, hogy ez sokkal többről szól. Hozzám nőtt a kicsi Suzy. Annyira okos és értelmes. Olyan, mint egy földre szállt angyal, akit egyszerűen képtelenség nem szeretni. Csak sajnálom, hogy Rosie volt olyan önző, hogy a halált választotta a gyermeke helyett, amikor én megmenthettem volna a sorsától. Segíthettem volna rajta, de Ryan után annyira összezuhant.. Én pedig már annyira reménykedtem, hogy összeszedi magát, hogy könnyedén bedőltem a hazugságának, ami a halálához vezetett. Keserű gondolatok egy tökéletes pillanat közben. Annyira hangulatromboló. Azonban ez az egész csak pár másodperc volt, mert minden egyes csókja és minden egyes érintése elűzte az összes rossz érzést belőlem. Olyan hirtelenek tűnt elhúzódása.. Többre vágytam, de tudom, hogy nem erőszakolhatom magam rá, bár kétlem, hogy annyira rá kellene erőszakolnom magam. – Soha nem kell ilyesmi miatt aggódnod. Nem hagylak el, soha. Nincs olyan férfi, aki felérne hozzád. – Kötelességemnek éreztem, hogy elmondjam neki, hogy mégis mi történt, mert nem akartam félreértésekbe bocsátkozni. Tudom jól, hogy bízik bennem, ahogy én is bízom benne, hogyha történt volna valami érdekes az elmúlt egy évben, ami érdemes lenne arra, hogy elmondja, akkor már elmondta volna. – Na.. Ne legyél ilyen. Nem vagy te balfácán. – Szavaira egyszerűen csak megforgatom a szemeimet. Nem hiszem el, hogy ennyire rossz véleménnyel legyen önmagáról. Egyszerűen hihetetlen. A konyhában szinte rögtön felpattanok a konyhapultra és úgy nézek le az általam annyira szeretet férfira. Nem is igazán vagyok éhes, de az egyszer biztos, hogy rendkívül jó móka lenne a közös palacsinta sütögetés. Azonban most egy kérdés ütötte fel bennem magát, amit nem tudok elereszteni. – Nick? – A hangom, rekedt és egy kicsit félénk is. – Tudom, hogy elveszítettünk egy gyereket, amiről nem is tudtál, szóval nem igazán volt lehetőségünk erről beszélgetni, de te szeretnél tőlem gyereket? – Ujjaimat a konyhabútor szélére szorítom. Valamiért félek a választól.
Vannak olyan dolgok, ami az élethez szinte elengedhetetlennek, ilyen például a levegő, a víz és esetleg az étel. Én képes lennék bármelyik nélkül megpróbálni élni, kivétel egy dolgot, még pedig őt. Hell nélkül azt hiszem már soha többé nem lennék képes élni. Egyszerűen még belegondolni se tudok, mert úgy érzem, hogy az egész életem romokba heverne utána. Minden sivár és kopár lenne, mintha soha többé nem tudna őt semmi élőlény se megélni. Nem is értem, hogy voltam akkor képes őt otthagyni és megpróbálni nélküle élni. Az a személy nélkül, aki a világot és még annál is többet jelent számomra. A gondolkodásomból a szavai ébresztettek fel, majd egy apró mosoly jelent meg az arcomon. Érted bármit megtennék, de látod minden téren te vagy az én múzsám, így soha többé nem foglak elengedni. -mondtam neki komolyan miközben mélyen a szemit fürkésztem. Óvatosan egy újabb tincset tűrök a füle mögé, majd a kezem a nyaka vonalán át a vállaira siklik, ahonnét eltűri a pólót és a haját is, majd pedig apró gyengéd csókokkal halmozom el bársonyos bőrét, azt a bőrt, amit még a legtöbb hercegnő, ember is irigyelne ezen a földön. Vigyázz, mert a végén még az egom fogja bánni. - mondom neki viccelődve és újra pár pillanat erejéig elveszek a szemeiben. Nem értem, hogy miként érdemeltem meg egy ilyen angyalt, mint amilyen ő is. Talán az én megmentésemre küldték ide, onnét fentről. Persze, csakis akkor, ha van mennyország, de az biztos, hogy egy ilyen teremést, mint amilyen Hell nem e világi. A szépsége az istenekével vetekszik és nem csodálnám, ha emiatt egy újabb háború törne ki az égben, mint egykoron. Biztos voltam abban, hogy igazán fontos lett számára Suzy, de azt nem tudnám megmondani, hogy mi miatt. Talán esetleg az elveszett gyermekünket látja benne vagy mindig is ekkora anyatigris élt volna benne, csak én nem vettem észre? Bárhogy is legyen én mellette leszek és támogatni fogom, mert amíg ő mellettem van addig tudom, hogy olyan dolog nem létezik, ami lehetetlen lenne. Mellette és vele együtt képes leszek bármivel megbirkózni. Tudom kicsim, tudom. - suttogom ezeket a szavakat az ajkai fölött és mielőtt útra kelnék a konyha felé még lopok tőle egyetlen egy csókot. Vajon akkor is azt mondaná, hogy nem vagyok balfácán, ha megtudná hogy amíg külön voltunk nem lettem remete? Hogy volt valakim, de valójában csak őt kerestem benne, de túl ostoba voltam ahhoz, hogy első pillanatra rájöjjek arra, hogy még egy olyan nincs, mint ő. Kíváncsian pillantok fel rá, amikor a nevemet kimondja, de annyira másabb. Nem értem, hogy mi történhetett. Egyszerűen olyan, mintha félne valamitől. Lassan bólintok, hogy biztassam őt, de közelebb is lépek és a karomat köré fonom, hogy még inkább biztosítsam arról, hogy bármit elmondhat, mert itt vagyok. Egy pillanatra a szavak a torkomon akadnak, de szinte habozás nélkül válaszolok neki. Igen, szeretnék. Ha egyszer újra kegyes lenne hozzánk az élet és megadná nekünk ezt a kincset, akkor örömmel vágnék bele, mert kellesz nekem minden egyes porcikáddal. - mondtam neki komoly és gyengéden, de hosszasan megcsókoltam őt. Végül pedig a homlokomat a homlokának támasztottam. Egy kisebb sóhaj hagyta el ajkaimat és távolodni kezdtem tőle. Hell, valamit el kell mondanom neked. Lehet meg fogsz utálni, azt mondod bár soha nem jöttem volna vissza, de tudnod kell. Neked nem tudok hazudni és attól tartok újra bűntani foglak. Talán igaz a mondás, hogy pont azokat bántjuk, akiket a legjobban szeretünk. - mondom neki egyre halkabban és idegesen a hajamba túrok közben. Megállok a túlsó falnál és habozok. Egy darabig csak állok ott, de nem mondok semmit. Végül megszólalok, de minden erőmre szükség van.- Amíg távol voltam addig volt valakim. Téged kerestelek benne, de túl vak voltam ahhoz, hogy ennyi idő után jöttem rá, hogy még egy olyan személy, mint amilyen te vagy nincs. Nincs még egy olyan nő, aki képes lenne melegséget hozni a szívembe... Tudom, hogy idióta voltam és balfácán, de tudnod kellett. - mondtam neki komolyan, majd a végén rápillantottam miközben a kezemet összefontam magam előtt. Lehet, hogy most fog esetleg elküldeni a melegebb éghajlatra, lehet azt vágja a fejemhez, hogy látni se akar engem, de úgy éreztem így tisztességes, ha tudja.... Nem akartam annak a nőnek hazudni, akit mindennél jobban szeretek
Nem tudom, hogyan lehetséges, hogy valakit ennyire szeret egy ember. Én teljes szívemből szeretem őt. Úgy értem ezt az egészet, hogyha kivennék a szívemet talán csak őt látnák benne és azokat a dolgokat, amiket annyira szeretek benne. A mosolyát. A humorát és minden egyéb pozitívumot, amire megszállottan szükségem van. Egyszerűen nem hiszem, hogy képes lennék élni nélküle. Megpróbáltam, de ez a próbálkozás csak azért volt valamilyen szinten sikeres, mert mellettem volt Suzy. Nélküle már a kezdeteknél elbuktam volna és ez annyira szomorú. Soha nem kerestem magam mellé új férfit, aki összetapaszthatja a szívemet, mert nem volt rá szükségem. Egy kislány szeretetére volt szükségem és ennyi nekem bőven elég volt ahhoz, hogy túltegyem magam a dolgokon. Legalábbis felszínesen. Örök nyomot hagyott bennem Nick lehetséges halálának híre, de a remény nem halt meg. Mindig bíztam abban, hogy valahol életben van és csak időre van szüksége, hogy összekaparhassa magát. Most pedig ugyanaz a férfi van velem szemben, akibe beleszerettem. Egészséges és összeszedett. Nem piros a szeme a tudatmódosító szerektől. Erős. Nekem pedig ez hiányzott az életemből, hogy valaki helyettem legyen erős. Ne nekem kelljen tartanom a hátam minden egyes pillanatban, amikor valami balul sül el. Hanem legyen egy támaszom. Végre újra támaszkodhassak arra a férfira, aki mindig képes volt elhessegetni a csúnya felhőket a fejem felől, hogy újra láthassam a napot és tovább tudjak küzdeni. – Azért remélem, hogy ezt a múzsa pozíciót az életed végéig megtarthatom. Keserű lenne az életünk, ha nem tudnálak inspirálni. – A költők valahogy soha nem az igazi feleségük után vágyódtak, hanem valami más nőről írogattak verseket, szóval az inspiráció és a múzsalét nem egyenlő azzal, hogy az ágyába is bebújhatunk az illetőnek. Én pedig nagyon is szeretem ezt csinálni. Minden egyes költőt egy idő után elhagyja az ihlet egy nő irányába és nem szeretném, ha ez megtörténne velem is. Bár most úgy beszélek, mintha ténylegesen költő lenne Nick vagy tervezné, hogy az lesz. Annyira butaságokon tudok gondolkozni, hogy az már egyszerűen nevetséges. Köztünk sokkal erősebb kötelék van, mint egy múzsa-alkotó kapcsolat. Vagy, hogy a francba nevezik ezt. Mi ketten összetartozunk és ezt nagyon is jól tudjuk különben most nem lennénk itt. Elmehetett volna örökre, de most mégis itt van velem és újrakezdjük az életünket. Én pedig nem is lehetnék boldogabb. Félelem költözik minden egyes porcikámba, mert a kérdés, amit feltettem az nem olyasmi, amit eddig megbeszéltünk volna. Ha nem akar tőlem gyereket, akkor talán nem is viseli meg őt annyira, hogy elveszítettük az egyetlen még nagyon aprónak mondható gyermekünket. De ha nem akar tőlem gyereket attól félek, hogy egy világ dől össze bennem, mert én csak tőle akarok. Azt akarom, hogy az ő sötét fürtjeit örökölje és azokat a gyönyörű szemeit. Csak úgy akarom a gyerekemet, hogy az övé is félig, mert másképpen az egésznek nincsen semmi élete. Szavaira elmosolyodom és boldogan csókolom meg életem szerelmét. Nem is tudom, hogyan lehetek ennyire szerencsés, hogy a sors a kezembe nyomott egy olyan férfit, mint ő. A boldogság pillanatok alatt párolog el a testemből. Újra a félelem férkőzik be a testembe én pedig már ott tartok, hogy mindjárt lerágom a körmeimet a helyéről. – Kérlek.. Csak mondd. Ne húzd az időt, mert komolyan mondom, hogy megőrjítesz ezzel. – A távolság, amit felvett már magában fáj, de ez az egész, hogy most húzza az időt és nem mondja el, hogy mégis mi az, amit ilyen keserű hangnemben el akar mondani az egyenesen halálra rémít. Annyi gondolat cikázik a fejemben, hogy nincs olyan gondolatolvasó lény vagy gépezet, ami fel tudná jegyezni mindegyiket egytől-egyig. Még én magam is alig fogom fel, hogy mit gondolok és máris más körül kavarognak a gondolataim. Egy darabig csak bámulok magam elé. Szükségem van időre ahhoz, hogy megemésszem ezeket az információkat. Teljes mértékben lesápadok és meg kell kapaszkodnom, hogy talpon maradhassak és ne a padlót nyalogassak. Végül próbálom összegezni a dolgokat. Megkaparom a torkomat és bele is kezdek a mondandómba. – Szóval mással voltál.. Engem kerestél benne.. De akkor miért nem kerestél meg engem? Miért nem jöttél vissza hozzám, amikor tudtad jól, hol találsz.. Nem.. Nem szabad ítélkeznem. – Mély levegőt veszek és érzem, ahogy könnycseppek folynak végig az arcomon. – De azt hiszem hálásnak kell lennem neki, hiszen visszajuttatta hozzám azt a férfit, akit szeretek mindennél jobban és meggyógyított téged.. Sokkal jobban vagy, mint amikor utoljára láttalak és ez nem az én érdemem, mert ezen a téren teljes mértékben elbuktam. – Motyogom szipogva, de a padlót fürkészem. Nem tudok ránézni. Nem azért, mert haragszom rá egyszerűen csak úgy érzem, hogy neki nem vagyok elég. Még ha vissza is talált és engem keresett benne a tudta nélkül is.. Akkor is. Fáj, hogy én nem voltam elég neki ahhoz, hogy túlélje ezt a nehéz időszakot.
Olyan soha nem lesz angyalkám. Egyszerre vagy te az életem és egyszerre vagy te a múzsám, s ezen senki se változtathat. - mondtam neki szenvedélyesen, hiszen soha többé nem tudnám elképzelni azt, hogy más vegye át Hell szerepét. Soha senki se lesz olyan fontos számomra, mint ő. Egyszerűen ő jelenti számomra a világot és miatta élek még, miatta lélegzem és miatta vagyok boldog. Tudom, hogy sokszor a költök és festőknek milliónyi múzsája volt, de szerintem az a legjobb, amikor megtaláljuk azt a személyt, aki egy életen keresztül tud az lenni. Egyszerűen csak szerencsésnek kell lennem és én az vagyok. Megtaláltam a földre szállt angyalt. Nem is értem miképpen kaphatta ezt a nevet, de természetesen én se tudtam akkoriban kihagyni azt, hogy ne nevezzem el Hell-nek, de azt hiszem már ő is megbékélt az általam adott névvel és ennek igazán örülök. Mosolyogva mértem végig újra és újra a tökéletes testét, amiről pontosan tudtam, hogy már csak az enyém. Soha nem lennék képes osztozkodni rajta, de ha egyszer eljönne az az idő, hogy már nem tudom boldoggá tenni, akkor bármennyire is fájna képes lennék elengedni őt. Egy dolgot szeretnék nagyon a világon, még pedig azt, hogy Ő boldog legyen. Ez számomra most már a legboldogabb és bármit képes lennék ezért megtenni, még akár meg is halnék, ha erre lenne szükség hozzá. Tudtam jól, hogy ez se jó, hogy nem egyből mondom ki azt, amit ki kellene mondanom, de egyszerűen nem ment olyan könnyen. Nem akartam többé neki fájdalmat okozni, de talán most újra porrá zúztam őt. Egyszerűen tudtam jól, hogy a szavaimmal újra képes leszek őt bántani, esetleg a régi sebeket feltépni. De úgy éreztem, hogy így helyes. El kell neki mondanom. Jobb, ha tőlem tudja meg, mint mástól. Kinéztem Jeanette-ből, hogy be fog állítani pont akkor, amikor minden a lehető legjobban alakul. Illetve nem akartam neki hazudni. Úgy éreztem, hogy minden kapcsolatban az őszinteség nagyon fontos vagy különben az egész kapcsolatot temethetjük, ha hazugságokra épül. Amikor meghallottam a szavait, akkor tudtam, hogy részben igaza volt. Őt kellett volna megkeresnem, de akkora egy idióta voltam, hogy még se így tettem. Majd amikor meghallottam, hogy saját magát hibáztatja, akkor megráztam a fejemet és közelebb léptem hozzá. Az ujjaimmal az állát megfogtam és kicsit feljebb emeltem a fejét. Lehet el fog lökni magától, de azt még se hagyhatom, hogy saját magát hibáztassa. Én csesztem el mindent és nem ő. Hell, kicsim. - kezdtem bele lassan és egy apró tincset eltűrtem a szemei elől. - Miattad éltem túl mindent. Úgy éreztem, hogy nem érdemellek meg, amikor olyan életet éltem. Majd valahogy ki kötöttem mellette. Egy darabig még talán abban a tudatban is éltem a szereknek köszönhetően te vagy az. Majd szép lassan ráébredtem arra, hogy a csókjaiba a te csókjaidat, az érintéseibe a te érintéseidet képzelem. Senki nem lehet olyan, mint te. - mondtam neki komolyan, majd egy kicsit megráztam a fejemet. - Életem, nem te buktál el, hanem én. Tudod mi tartott életben? A te emléked, miattad tettem le mindent. Mindig ott voltál velem, a szívemben, de én egyszerűen nem mertem a szemed elé kerülni egészen mostanáig. Nem ő mentett meg, hanem a te emléked. Te mentettél meg! - mondtam neki komolyan és reménykedően néztem rá, hogy megérti a lényeget. Nem bukott el, hanem sokkal inkább egy angyal volt a pokolban. Sok rosszban egyedül az ő emléke volt képes életben tartani. Még akkor is, ha ő nem volt közvetlenül mellettem, s én mással voltam. De az ő emléke mindig a szívemben volt.
Annyi gondolat suhant át az elmémen most így hirtelen. Vajon mennyire lehet mély a kapcsolata azzal a nővel? Mi volt benne, amit én nem tudtam megadni? Mégis mi késztette arra, hogy félretegye a gyógyszereket és megmutassa az igazi oldalát is. Mivel érdemelhette ki? Nem tudom elhinni, hogy bárki mással volt. Ez az egész soha nem fúrta be magát az elmémbe, hiszen minden annyira tökéletes volt kettőnk között, hogy eszembe sem jutott, hogy valami másképpen lehetne. Hogy képes lenne egy másik nőre úgy nézni, mint egy nőre és nem, mint.. Nem is tudom, hova akarok igazából kilyukadni. Egyszerűen csak nehéz ez az egész. Feldolgozni az egyszer biztos. Dühösnek kellene lennem és csapkodnom, de mi értelme lenne? Visszakaptam a férfit, akit annyira hiányoltam az életemből és most üldözzem el egy hisztimmel? Azért, mert összeszedte magát? Még akkor is, ha ehhez egy másik nő segítsége kellett nem ítélkezhetek felette. Nem ítélkezem, de attól még igen is fáj és mardossa a lelkemet, hogy az ajkai, amik engem csókoltak más nőnek az ajkait érintették. Persze tudom, hogy előttem is volt bőven dolga nőkkel, de azért mégis nehezebb szembesülni ilyesmivel, miután együtt voltunk.. Igaz, akkor nem igazán voltunk együtt vagy a halál megjátszása nem tudom, hogy ugyanazt jelenti-e. Annyira zavaros velünk minden. A múltunk, a jelenünk, de mégis egyetlen egy fontos támpont mindig megmarad és ettől senki nem foszthat meg bennünket. Az, hogy őrülten szeretjük a másikat. A hibákkal együtt. Talán ezek miatt még egy kicsit jobban is. Míg mellettem volt az állapota mondhatni csak rosszabbodott és egyre többször fordult a drogok okozta csodákhoz. Most pedig úgy tűnik, hogy minden rendben van vele és egészségesebb, mint valaha volt. Nem tudom, hogy mit éreznék a másik nő helyében, hiszen őt elhagyta. Vajon tud egyáltalán rólam vagy végig abban a hitben volt, hogy ő Nick megmentője és örökre vele marad? Bár abban is biztos vagyok, hogy egyetlen egy nőt sem akartam ellenségemnek, de azt hiszem őt akaratlanul is megszereztem. Kíváncsi vagyok rá, hogy milyen is volt, de ugyanakkor nem szeretnék többet erről az egészről hallani. Ez a furcsa kettőség. Akarom is meg nem is. De valahogy inkább a nem mellett döntök, mert félek a szívem túlságosan is belesajdulna, ha többet tudnék meg róla. Ez a múlt. A keserves múlt, amit visszafordítani nem tudunk. Nem tudom visszahozni a szüleit vagy Rosie-t, hogy minden előröl kezdhessünk. Az élet már csak ilyen kegyetlen. Meg kell becsülnöm azt, hogy itt van velem. Számomra ez most mindennél többet jelent és nem is akarok vele veszekedni. – Sajnálom, hogy nem tudtam megadni azt, amire szükséged volt.. Egyszerűen nem tudom, hogy mit tehettem volna, vagy mit kellett volna mondanom, hogy segíthessek rajtad. Annyira szeretlek és az a fájdalom, amit a szemedben láttam még akkor is, mikor nem igazán voltál magadnál a lelkemet kapargatta és úgy éreztem, hogy az egész az én hibám, mert nem tudlak boldoggá tenni és.. Nem tudom, hogy mennyit segített neked ez a nő avagy sem.. A lényeg az, hogy itt vagy most velem és szerethetlek teljes lelkemmel, ahogyan eddig is. Összeszedettebb vagy, mint voltál.. Régebben ez az egész gyerek hír leterített volna a lábadról, de nem csak én, de te is megerősödtél és én most csak ennek akarok örülni, hogy mi ketten rendben vagyunk semmi másnak. Szeretlek, Nick. Visszavonhatatlanul. – A hangom kicsit remeg és a könnyeim is megpihennek a szemem sarkában, majd közelebb húzódom Nick-hez és a vállaihoz fúrom az arcomat. Legalább még ő megvan nekem és bármi is történt még mindig szeret. – Szóval, mi lesz a palacsintával? – Próbálok egy kicsit könnyíteni a helyzeten és a vállába motyogom a szavakat.
Pontosan ezért féltem neki elmondani, mert féltem attól, hogy saját magát fogja okolni. Talán még se különbözünk annyira. A baba elvesztése, Hell pokollá tétele miatt saját magamat hibáztattam, ahogyan most ő teszi saját magával amiatt, mert azt hiszi, hogy miatta lettem rosszabbul. Pedig ez nem igaz. Egyszerűen csak sok volt a munka, nagy volt a nyomás és még ott volt az a tény is, hogy nehezen tudtam elhinni azt, hogy egy ilyen földi csodát megérdemlek és az enyém lehet. Egyszerűen teljesen minden annyira hihetetlen volt és menekülni akartam még mielőtt még inkább tönkreteszem magamat. Nem akartam Hell-t is magammal rántani, így nem maradt más, mint elmenni és eljátszani a saját halálomat. Nem vagyok büszke arra,amit tettem, de akkoriban azt láttam helyesnek, de mára már tudom, hogy ha Hell mellett maradok, akkor talán sokkal hamarabb sikerült volna lejönnöm a szerekről, de akkor is részben őt akartam védeni... még pedig nem mástól, mint saját magamtól. Szerettem volna, ha megváltoztathatom azt, hogy ne így érezzen ezzel kapcsolatban, de nem tudtam megtenni. Egyszerűen csak álltam ott és hallgattam őt, de olyan volt az egész, mintha újra és újra kést döftek volna a szívembe, mert nem egyszer hibáztam, hanem többször és azt a személyt bántottam, akit soha nem akartam bántani. Egy kisebb sóhaj hagyta el az ajkaimat, majd a kezem az arcára siklott és úgy fordítottam felém. Hell, kérlek nézz rám. Nézz a szemembe. - mondtam neki könyörögve, majd amikor láttam, hogy rám pillant, akkor újra megszólaltam. Biztos voltam abban, hogy a szememnek hinni fog. Hinni fog annak amit benne lát, hogy nem hazudok arról, hogy ez nem az ő hibája volt. Soha nem is gondoltam azt, hogy ő tehet erről.- Tudom, hogy nem tehetem semmisé azt, ami történt, de ez nem a te hibád miatt van, volt. Azért történt, mert akkor megtörtem és nem akartalak magammal rántani. Féltem attól, hogy talán soha nem fogok tudni leállni. Kérlek kincsem ne magadat hibáztasd olyanért, ami az én hibám. Én buktam el egyedül. - mondtam neki őszintén, hiszen ez volt az igazság. Ne miatta történtek a dolgok, hanem miattam. Én voltam gyenge és mihaszna... Örökké melletted leszek és soha többé nem fogom engedni, hogy bárki bántson. - mondtam neki komolyan és gyengéden megcsókoltam őt. - Szeretlek az életemnél is jobban. - mondtam neki őszintén az ajkai fölött és gyengéden végig simítottam a gyönyörű arcán,amiről egy apró könnycseppet letöröltem. Állok rendelkezésére asszonyom. - és mosolyogva, illetve játékosan meghajoltam. - Ebben se változtam semmit se, hiszen a konyha és én nem igazán vagyunk egy világ, de bármiben segítek csak mond meg, hogy mit csináljak. - mondtam neki mosolyogva, majd a karjaimat a dereka köré fontam és levettem onnét, de szorosan magamhoz húztam és egy apró csókot leheltem a feje tetejére. - Szeretlek kicsim és sajnálom azt a sok ostobaságot, amit elkövettem a múltamban. - mondtam neki őszintén és még egy jó darabig ott álltam úgy vele egészen addig, amíg el nem kezdte mondani a dolgokat.
Kezdőlap
• 
Ƹ̵̡ 
