Tizenkét hosszú év. Önmarcangolással, túlzásba vitt gondolkodással töltött évek. Egy börtön falai között mi mást is tehetnék? Kihasználtam mindazt az időt, ami megadatott arra, hogy megtaláljam az igazi önmagam. Hogy ki is vagyok a bátyám, a tökéletes életem nélkül. Nyitott és rendkívül naiv voltam. Talpraesett és sosem adtam fel egyetlen egy harcot sem igazi küzdelem nélkül, de van, amikor a kudarcunk már előre meg van jósolva. Még akkor sem vagyok képes egyszerűen szemet hunyni minden felett. Nem tudtam elengedni a történteket, mert tudom, hogy nem én tettem. A lelkiismeretem tiszta, mégis tudom, hogy sosem tudom lemosni magamról annak a férfinak a vérét, akiével szinte nyakon öntöttek. Megtört engem a tudat, hogy már a saját bátyám sem hitt bennem. Hogy neki köszönhetem mindazt, amin keresztül kellett mennem. Olyan módon törte meg a lelkemet, hogy azt már soha többé nem lehet a régi képére formálni. Vannak dolgok, amelyeket már nem lehet helyrehozni. Én is pontosan ilyen lettem.
Az évek során nem tudtam elengedni a bennem élő haragot és gyűlöletet. De idővel megtanultam kezelni. Nem engedtem, hogy a földön rugdossanak, hogy ott gázoljanak a lelkembe, ahol csak szeretnének. Megerősödtem. Felhúztam a falaimat és odafigyelek arra, hogy ki az, aki egyáltalán a közelembe akar férkőzni. Nem tudtam megszabadulni a dühömtől, de mostanra már sikerült az előnyömre fordítani az érzéseimet. Képes lettem arra, hogy végiggondoljam mi is történt, ami idáig vezetett. Az egész egy csapda volt, mit nekem építettek fel. Mégsem tudom, hogy kinek volt előnye abból, hogy ilyen kegyetlen módon tönkretett engem. Az egyszer biztos, hogy senki nem veheti el tőlem a bosszú iránti sóvárgásomat. Lehet, hogy tönkretették az életemet, amit hosszú éveknek és a kemény munkámnak köszönhetek, de ez nem azt jelenti, hogy a hamvaiból ne tudnék valami újat létrehozni. De ezúttal senki nem lesz képes megfosztani tőle.
Nem vagyok már törékeny virágszál, aki még ismerkedik az élettel, avagy a sötétséggel. Nincs bűntudatom, amiért legalább annyi szenvedést akarok okozni azoknak, akik ezt tették velem, mint amit nekem kellett átélnem az elmúlt tizenkét év alatt. De egyetlen egy név van a listámon, akivel kezdeni is tudok valamit. A bátyám. Még talán azt is megbánja majd, hogy megszületett. Megtanultam együtt élni a fájdalommal. Azt pedig talán még inkább tudom, hogyan kell azt okozni. Pontosan rá tudok érezni arra, hogy mit kell mondanom ahhoz, hogy megsértsek valakit, ugyanakkor vigaszt is ilyen könnyedén nyújtok. De, ha a bosszúmra készülök mégis, mi szükségem lenne az utóbbira? Fájdalmat akarok okozni. Épp eleget ahhoz, hogy megtudják nem jó velem szórakozni.

---

Nem sokat változtam az idebenn töltött évek alatt. Nem volt a kezemnél a mindennapos gyenge alapsmink, ami talán még jót is tett a bőrömnek. A testem megerősödött, hiszen itt nem engedhettem magamnak, hogy elpuhuljak, de azért nem is lettem egy gyurma Gyuri. A szemeim csak úgy, mint a hajam továbbra is tökéletes barna színben pompáznak, mégis olyan, mintha megteltek volna egyfajta sötétséggel az évek múlásával. A bőröm talán egy kicsit sápadtnak tűnhet, hiszen nem kapott annyi napfényt, amennyit megérdemelt volna. A ruhatáram pedig.. Soha többé narancssárgát.

Név » H.
Kor » 10100
Multik » Guess one, honey.

Tizenkét hosszú év a pokolban. Senkinek nem kívántam volna ezt. Egészen addig a pillanatig, amíg úgy nem döntöttek, hogy mindezt nekem kell átélnem. Az évek során már nagyon szívesen mondtam volna azt, hogy bárcsak a tényleges bűnös ücsörögne a rácsok mögött és nem én magam. Rettegtem a helyzettől. Én voltam a friss hús, akit mindenki meg akart kóstolni. Amikor csak lehetőségük adódott lököttek, vagy egyszerűen csak valami gúnyos megjegyzést tettek rám. Reménykedtem abban, hogy ez az egész csak egy keserű rémálom, amiből idővel felébredek, de az évek múlásával rájöttem, hogy senki nem fog megmenteni engem.
Az első héten már a padlón kuporogtam, miközben a körülöttem álló emberek röhögtek rajtam és felváltva rugdostak. Sikítottam, nyöszörögtem és próbáltam védekezni. Összekuporodtam, de a fájdalom, ami átjárta az egész testemet nem hagyott nyugodni. Könnyeim végiggördültek az arcomon, de senkit nem érdekelt. Ettől csak még inkább élvezték. Próbáltam nem megadni nekik azt, amire vágytak. De még mennyire, hogy próbáltam. De túl gyenge voltam.
A börtön kórházában tértem magamhoz, zúzódások borították a testemet és egy kisebb agyrázkódást is hozzáírhattam a listámhoz. De a legnagyobb és legmélyebb seb a tudatlanság volt. Jobb lett volna, ha a homályba vész és nem közlik velem, hogy terhes voltam. Egy nőnek tudnia kellene, ha a gyermekét hordja a szíve alatt.. Nekem azonban fogalmam sem volt róla. Túlságosan is felemésztettek a körülmények, hogy el akarnak ítélni engem. Úgy éreztem, hogy elárultam önmagam. Az egész belülről égetett fel. A lehető leglassabban, hogy minden áldott nap, amikor felébredtem ez volt az a fájdalom, ami elvett belőlem egy aprócska darabot. A zúzódások már egyáltalán nem számítottak. Alig tudtam megmozdulni anélkül, hogy valamelyik porcikám sajogni kezdett volna, de nem tudott érdekelni. Mert van, hogy a fizikai fájdalom mit sem ér egy lelki sérelemmel szemben.

---

Lelkesen ültem be az autóba, hogy végre sikerült egy találkozót leszerveznem az egyik vállalati nagy kutyával, hogy ténylegesen megkaparinthassam az utolsó darabját a kirakósnak, ami végeredményben az életemet adja át. Álmaim munkája volt, hogy egy nagyobb cégnél dolgozhassak. A bátyámra mindig felnéztem ezért is akartam én magam is ügyvédként elhelyezkedni. A nyomaiba akartam lépni. Mindig lenyűgözött. Imádtam. Ő volt az én örökös inspirációm az életemben, hogy feljebb akarjam küzdeni magam. Nélküle nem is tartanék ott, ahol. Az irodájához érkezve megigazítottam a sminkemet és a hajamat a visszapillantó tükörnek köszönhetően, majd pedig határozott léptekkel indultam meg a bejárati ajtó felé az információs pulthoz értem kellemes mosollyal az arcomon. Igyekeztem eltitkolni, hogy a szívem mennyire dübörög a mellkasomban. Boldog voltam. Ezzel a munkával rátenném az i-re a pontot és már semmi miatt nem kellene aggódnom. Nagyon akartam. – Heily Foster, Mr. Brenderson-hoz jöttem. – Nem aludtam túlságosan sokat tekintve, hogy tegnap este igazolt vissza, hogy hajlandó lenne elbeszélgetni velem. Az egész életem olyan volt, mint egy tündérmese. A diplomámat készhez kaptam a vőlegényem pedig a legboldogabb emberré tesz engem a világon. Nem is kérhetnék igazán többet. Csak még ezt az egyet. Biztos alapokra akarom helyezni az életem. Csak ennyire van szükségem. – Igen, Mr. Brenderson már várja magát. – Azzal pedig útba is igazítanak, én pedig érzem, ahogy a gyomrom liftezni kezd és úgy érzem, hogy elájulok. Ahogy kilépek a liftből egy pillanatra még meg is szédülök. A kezem annyira izzad, hogy meg kell törölnöm a szoknyámban, mielőtt beléptem volna az ajtón. A mosolyom továbbra sem hervadt le, ahogyan helyet foglaltam. Hallottam már, hogy Mr. Brenderson nem éppen a legbeszédesebb ezért inkább bele is kezdtem abba, amit már tegnap este a tükör előtt elgyakoroltam. Habár rendkívül udvariatlannak találtam, hogy még arra sem méltat, hogy felém forduljon úgy tettem, mintha nem zavart volna és tovább mondtam a mondanivalómat, de mikor a végére érve is csak néma csendet kaptam már felpattantam a helyemről a táskámat pedig magamhoz szorítva készen álltam a távozásra. – Tudja attól még, hogy egy ilyen hatalmas céget irányít még nem kellene egy igazi taplókén viselkednie. – Továbbra is semmi reakció. Felháborodottan sétálok oda hozzá, hogy szemtől szembe is elbeszélgethessek vele, de csak egyszerű üres tekintettel bámul maga elé a bőre pedig teljesen sápadtnak tűnik. – Mr. Brenderson, jól van? – Megérintem a vállát, de ekkor kis híján ki is esek az ablakán, mert a feje pontosan a lábamnál landol. Ijedtem teljesen kikapcsol az agyam a gyomrom kavarogni kezd és csak egyetlen dolog számít az pedig nem más, hogy a lehető leghamarabb eltűnjek innen..

---

Tisztában vagyok vele, hogy hatalmas hibát követtem el. Ott kellett volna maradnom és akkor kimagyaráznom a helyzetet, mintsem elrohanni, mint akinek tényleg van vaj a füle mögött. Hiába mondtam, hogy a felvétel amit látnak az módosított, hiszen egyetlen egyszer nem lehet látni az arcomat, ahogyan kegyetlen módon megkínzom azt a férfit. Mert tudtam hol vannak a kamerák. De, ha mégis igaz mindez, miért mentem volna vissza? Nem vagyok őrült, sem pedig ostoba. Mégis rácsok mögött lyukadtam ki, mert hirtelen senkit nem érdekel az igazság, senkinek nem számított, hogy ártatlan vagyok. Egyszerűen csak rá akarták kenni valakire az egészet, hogy megnyugvást kaphasson a családja. Mégis arra senki nem gondolt, hogy közben egy másikat a porig rombolnak.

---

A börtön rengeteg mindenre megtanított. Arra, hogy a világ sokkal több dologból áll, mint azt elsőre gondolnánk. Felnyitották a szememet a természetfelettire és annak különlegességeire. Nem a veszélyt látom ebben, hanem a lehetőségeket. Az eszközöket, amelyeket könnyedén felhasználhatok mások ellen. Főleg, hogy a kapcsolataimnak köszönhetően már be is szereztem egy új háziállatot. Amolyan szabadulási ajándék. Egy vámpírt. Most már biztosan állíthatom, hogy senki nem állíthat meg. Akárki tett keresztbe nekem, bárki is volt az, aki lerombolta az életemet, amit felépítettem, esküszöm, hogy nem ússza meg olyan könnyedén. Tizenkét évem volt átgondolni, hogy mit tennék, ha a kezeim között tarthatnám azt, aki miatt a pokolra jutottam. Egyszer sem fordult meg a fejemben a kegyelem..