℘ Az élet soha nem volt könnyű és soha nem válogatott nem és kor között se, hiszen mindenkire pontosan ugyanúgy csap le. Az élet előtt mindenki egyenlő és egy egyszerű báb, akiknek az életét kedve és kínja szerint képes alakítani.

℘ Kedves, mosolygós lány vagyok, de mindig óvatos. Nehezen bízok meg az emberekben, ezért sincsen sok barátom, illetve mindig szeretem magam megoldani a gondjaimat, problémáimat, ezért se kértem túl gyakran segítséget a szüleimtől.

℘ Szeretek segíteni az embereken és nem kimutatni azt, ha valami fáj. Talán néha már túl erősnek is mutattam magamat, de érte megérte. Hiszen, ha ő mosolygott, akkor én is. Ő volt és lesz mindig a legfontosabb személy az életemben, hiszen számomra már csak ő maradt.

℘ Nem vagyok egyszerű személy. Ezt talán édesanyámtól örököltem vagy édesapámtól? Nos, ez jó kérdés, hiszen mind a ketten eléggé fura, de különleges személyek. Amit tőlük kaptam, azt a világ összes kincséért se cserélném el. Ők formáltak engem ebben a fura és néha már igazán kegyetlen világban. Szerintem büszkék voltak rám, vagyis mindig reménykedtem ebben.

℘ Szeretek bajt keverni, hiszen néha jó érzés volt kicsit bosszantani a szüleimet, de azok inkább csak gyermeki csínyek voltak és körülbelül 9 éves korom után szép lassan eltűnt, mintha soha nem létezett volna.

℘ Leleményes, szerintem ezt nem kell tovább ragozni, hiszen hamarabb használom az eszemet, mint a számat és nincs olyan helyzet, amiből eddig ne sikerült volna kijutnom. Azt hiszem ezt teljes mértékben az édesapámtól örököltem.

℘ Szeretek tanulni, olvasni, de leginkább rajzolni. Szeretem megörökíteni az embereket, az arcukon lévő vonásokat, érzéseket. Az egész olyan, mintha egy aprócska szeletet kapnék belőlük és tovább adhatnám majd az utókornak.

℘ Izgága, bár mostanában inkább csendes és.... Szerintem ezt nem igazán kell részletezni, hiszen a történtek után én is megváltoztam. Talán még inkább magamba fordultam.

℘ Kinézetre gyenge és törékeny nőnek látszom, pedig nem vagyok az. Hosszú hajam van, ami sötét barna színben keretezi az arcomat.

℘ Vékony vagyok, de szerintem így jó az alakom, hiszen nőies a testalkatom és kicsit izmos vagyok, vagy legalábbis voltam.

℘ Szerettem mindig is edzeni, de legfőképpen azt, ha édesapám tanított. Sokan talán furának találják ezt, pedig nem az. Ő a világ legjobb édesapja.

℘ Nem tudom mire lennél még kíváncsi, de szerintem, ha rám nézel, akkor úgyis tudod, illetve ha szerencsés vagy, akkor még a mosolyomat is megpillanthatod.

Név » -
Kor » -
Multik » -

Minden körülbelül 2 éve kezdődött, amikor autóbalesetet szenvedtem. Legalábbis ezt mondták nekem, hogy balesetet szenvedtem és úgy kerültem ide, a kórházba. A balesetkor az autóm a folyóba sodródott és éppen hogy csak kitudtak menteni. A mentés során a táskám és az irataim elvesztek... örökre... Elnyelte a folyó és messzire vitte. Egy-két hónapig kómában feküdtem, amikor pedig magamhoz tértem nem emlékeztem semmire se és azt se értettem, hogy mit keresek itt. Egyszerűen annyira zavaros volt minden és hiába próbáltam meg emlékezni bármire is nem ment. Nem tudtam a nevemet, se a koromat és azt se, hogy honnét származom. Eleinte reménykedtem abban, hogy ez csak egy rossz álom, de soha nem lett vége, ahogyan az se történt meg, hogy valaki besétált volna az ajtón és felismert volna, legalábbis 1-1,5 éven keresztül nem... Egyszerűen az egész addigi életem elveszett, mintha soha nem is létezett volna. Egyedül a kórházi dolgozok mosolya és kedvessége tartott életben. Nem volt könnyű, de amikor felépültem úgy éreztem, hogy nekem is segítenem kell másokon. Mintha egyedül ezt az egy dolgot láttam volna meg abban, hogy életben maradtam.
Amikor már elhagyattam a kórházat is, akkor egy kisebb lakásba költöztem, ahol egy-két barátom a kórházból gyakran meglátogattak. Eleinte minden fura volt és nem igazán találtam a helyemet. Zavart az, hogy nem tudom kivagyok és honnét jöttem. De szép lassan elfogadtam ezt a tényt, hiszen azt se tudtam, hogy merre induljak el vagy éppen kit keressek.
Jó pár hónapig még lábadoztam, majd végül beiratkoztam egy nővérképzőbe, ami egészen jól is ment, ha pedig fel akartam adni, akkor akadt segítségem és soha nem engedték meg azt, hogy megtegyem. Féltem attól, hogy esetleg nem sikerülne és kudarcot vallanék. Nem sokkal később került hozzám egy utcán talált kutyus is. Talán kicsit magamat láttam benne. Nem kereste senki se, egyszerűen csak elveszett volt ebben a világban és ennek köszönhetően még inkább úgy éreztem, hogy be kell fogadnom. Ő lett az én legjobb társam, barátom. Ha fáradtan vagy nyűgösen tértem haza a kicsi kuckómba, ő akkor is szeretettel várt rám, majd pedig a karjaim között aludt el.
Soha nem voltam az a nagy bulizós típus, így mindig találtam valami indokot arra, hogy ne kelljen a többiekkel elmenni különféle szórakozóhelyekre. Sokszor éreztem azt, hogy nem tartozom már ide, ebbe a világba, de amikor másnap meglátom a gyermekek mosolyát vagy az idősebbekét a kórházban, akkor úgy érzem, hogy idetartozom és ezt kell csinálnom. Lehet nem mindig tudjuk megmenteni az emberek életét, de talán nem is az a feladatunk, hogy mindenkit megmentsük. Talán sokkal inkább az, hogy könnyebbé tegyünk nekik az utolsó perceiket. Szeretek másokat boldognak látni, meséket olvasni nekik vagy egyszerűen csak megpróbálni teljesíteni a kívánságukat, mert pontosan tudom, hogy milyen érzés a démonainktól rettegni. Esténként sokszor gyötörnek rémálok, vagyis egy bizonyos rémálom, mert mindig pontosan ugyanazt látom. Azt ahogyan a víz egyre jobban ellepi az autót, ahogyan küzdök, de olyan az álmaimban, mintha nem csak magamért küzdenénk, de végül a sötétség kerít hatalmába, én pedig verejtékesen ébredek fel minden egyes éjjel. Hosszú ideig nem értettem, hogy miért érzem azt az álmomkor, hogy van még ott valaki velem, de aztán egy szép napon a kezembe került a saját kartonom.
4 hónapos terhes voltam, amikor az egész történt, de a babát nem tudták megmenteni, hiszen még az se volt biztos, hogy én túl fogom élni. Végig olvastam az egész korlapomat és még az se érdekelt, hogy nem lett volna szabad. Most már értettem, hogy miért gondolták azt, hogy csoda történt. Túl sok sebet szereztem és a legtöbb már magában is halálos lett volna. Miután mindenre fényt derítettem felkerestem Viviene-t és számon kértem rajta mindent. Próbálta elmagyarázni a dolgokat, ahogyan azt is, hogy a nyakláncomon lévő gyűrű az gyűrűsujjamon volt, mintha menyasszony lettem volna, de mivel látták azt, hogy senki se keress, ezért inkább ezeket a tényeket eltitkolták, hogy nehogy feladjam a küzdelmet. Sírásban törtem ki és az egyetlen egy barátnőmnek a karjai közé roskadtam. Jó pár napig nem mentem dolgozni, de pontosan tudtam azt, hogy örökké nem bújhatok meg a sötétségben, az otthonom falai között. Minden egyes gyermekben talán a saját lányomat, fiamat kezdtem el látni azóta és minden egyes párban, akik beteszik ide a lábukat talán azt a személyt keresem, aki egykoron az enyém volt.
Nem tudom, hogy miként néz ki vagy mi a neve, de abban bízom, hogy ha megjelenne, akkor talán felismerne, de mi van akkor, ha már nem kellenék neki? Ha esetleg tovább lépett, hiszen több, annyi idő telt el a baleset óta és talán az igazi énemet már halottnak is nyilvánították. Amikor egy-egy nehezebb nap köszönt ránk itt és a suliban is, akkor úgy érzem, hogy nem bírom tovább, de Skylar, Vivienne és még az idős Maggie is segít abban, hogy ne adjam fel. Maggie az egyik beteg a kórházban. Hónapok óta nálunk van és egy eléggé súlyos műtétre vár, de ennek ellenére soha se adja fel a reményt. Azt hiszem benne megtaláltam az elveszett édesanyámat. Fontos számomra és minden egyes nap meglátogatom őt, még akkor is, amikor nem kellene dolgoznom. Ahogyan néha én tartom másokban a reményt, ő úgy tartja bennem és eddig sikerrel is járt. Remélem hosszú ideig nem kell tőle búcsút vennem, mert úgy érzem, hogy ennek a három személynek köszönhetően teljes az életem.

De aztán valami megváltozott körülbelül fél éve. Egyszer csak rosszul lettem, emlékek villantak be, akkor jöttem rá, hogy a valódi nevem Birdie Maizie Hellfire, ahogyan arra is, hogy a szüleim velem utaztak az autóban. Tudom, hogy ki volt a vőlegényem, ahogyan azt is tudom, hogy Seattle-ben él a családom többi tagja is, de még se merek beállítani. Nem tudok ennyi év után a szemükbe nézni, hogy én élek, míg a szüleink miattam haltak meg. Miattam keltünk útra, de sose tértünk már haza. Időközben szert tettem még több barátra és még egy rendőr is segített nekem, hogy megtaláljam a szüleimet. Így derült az is ki, hogy egy helyen nyugszunk. Nem csak az ő sírjuk virít a seattle-i temetőben, hanem az enyém. Talán fel kellene keresnem őket, de még se megy. Mi van akkor, ha nem fog menni? Vagy ha csak fájdalmat okozok? Oly sok kérdés, ami már féléve mar legbelül, az igazság pillanata óta, amikortól az emlékek szép lassan elkezdtek visszatérni, vagy legalábbis a nagy része, hiszen homályos pillanatok vannak, mint például a baleset bizonyos részei…

[center]De talán végre eljött az igazság pillanata… [center]