I'm not only invisible. I'm realize my world is terrible. ~
Ambivalens érzelmekkel túlfűtötte világosságban ébredtem, agglegény lakásom sötétjében. Határozott célszerűséggel vetettem véget rémálmaimnak, melyek terrorba tartva egy idegen bestia alakját festették elém. Ugyanakkor a kétségbeesés arra is rábírt, hogy erőre kapva lenyomjam a rögzítőmet, a szimfonikus sípot követően. ~ Héy Haiden...én vagyok, Mike. Az orvos ma biztosan fogadni tud...pontban kettőkor vagy kiírva! Hívj ha megtudtál valamit... ~ - az üzenet eszmélten rábírt, hogy igencsak kifutóban van az időm, ha valóban nem bojkottálni szeretném a találkozót. Mike értesítése pontatlan óra-ketyegéseket erősített meg, ami csak méginkább előhozta belőlem a sietséget. Szertelen módon kaptam magamra fekete szövet kabátomat, majd kishíján lekésve a türelmetlen taxisofőr figyelmét, végül sikerült felrakni magam az adott útvonalra. Szó mi szó, kedv szerint nem sokszor látogatom a kórházakat. Az a nyomasztó fehér sivárság, ami ott bent uralkodik már élethű betegséget fest arcomon akárhányszor ráveszem magam az egyszerű kivizsgálásoktól kezdve, a szerettek látogatásáig, hogy betérjek oda. Megerőltető szellemi erő hiányában, ma a megszokott vizsgálatokat félretolva, személyes okokból keresem föl a doktorátussal rendelkező feletessetek. Ezek az indokok nagyban különböznek egy átlagos kivizsgálástól, hiszen mégis csak félelmet kelt hogy a nyakamon a hegek ismeretlenül ékesítenek. A napok folyamán, a folyamat szinte élő-parazitaként elevenült meg. A vérzések és a fájdalmak aszeptikusak. S az tétlen helyzetben nem várhatok többet. A "minél előbb" időszak kezd kicsúszni a határokig. Nem engedhetem meg magamnak, hogy amatőr hozzáállással beletörődjek a háborúban szerzett sebbe. A gyanúba burkolt kérdéseket előretervezett válaszokkal késleltetem, hiszen ezt is számításba kellett vennem. Valamint azt is, hogy a segítség nem biztos, hogy receptre írva segít majd nekem. Vélhetőleg, az is megtörténhet hogy az orvosom hozzáérhetetlen szakembert testesít meg majd előttem. Ez nem csak a szkeptikus látásmód hibája. Mindenképp benne van a "ha". 10 perces óraszámlálást aprólékosan lekövetve, fizettem ki a fösvény sofőrömet. Mostanra a kórház teljes nagyságában mégjobban megszaporodtak bennem a kétségek. A bejárati ajtót felismertem, de a benne látottakkal kissé megingott a stabil testhelyzetem. Ugyan a fehér falak még nem olyan elrettentőek mint a páciensek látható fájdalmai, mégis azonnal a szememet a falra szegeztem. A szín tiszta képet ad, a meghomályosult keservben amit látnom kellett. Lecsökkent vércukorszinttel vetettem hátamat a kemény faszék támlájának, miközben enyhülten vártam a nevemet az előttem kalkuláló nővér szájából.
A hozzászólást Haiden Lyod összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Márc. 01, 2014 5:38 pm-kor.
Újabb papírhalom... nem bírom tovább! Egy magamfajta orvos sosem mehet szabadságra. Nemrég a Mystic Falls-ban orvos szerepet betöltött phichológus rejtélyes körülmények között veszítette éltét, és valami csoda folytán senki nem tud róla semmit. Mindez nem történhetett volna meg a St. Jules Asylum falai között New Orleansban. De a hírem ezek szerint eljutott idáig is, hiszen felkértek erre a szerepkörre, miszerint amíg nem találnak új orvost, foglalkozzam a betegekkel. A név ismerős volt, melyet a kartonon láttam, hát csak egyszerűen kiszóltam: - Jóhet a következő! - szállt a hangom határozottan, fel sem nézve a papírokból, majd elnyomtam a cigarettát. Itt sem okozott áthágni a szabályokat, és nemes egyszerűséggel rágyújtottam egy szál cigarettára, hiszen kit zavar? A betegek úgysem szólnak semmit. Főképp hogy nagyrészük itt sem éppen beszámítható. Ez a fickó azonban másnak tűnik... és úgy érzem, hogy ismerem. Ismerős a neve. Ahogy a helyiségbe belépett, rögtön elvigyorodtam. - Nocsak, kit látnak szemeim ismét... - dőltem hátra, végigmérve Mr. Lyod arcát, testalkatát, majd ujjammal a velem szemközti karosszékre böktem. - Foglaljon helyet. Kényelmesebb úgy csevegni - billent oldalra a fejem.
I'm not only invisible. I'm realize my world is terrible. ~
A nővér invitálására betértem, majd egy napokra elfeledett ismerősömmel kerültem szembe. Pöffeszkedő fogadtatása ellentétes gesztust kiváltva fakasztott mosolyra. Az előbújt rokonszenv a szemében "régi elmebajos bajtársát" idézte meg némi gúny kíséretében. Engem mégsem érintett botrányos udvariatlanságként. Ha tév-eszményeim az éjszakák során nem hagytak álomba szenderülni, gyakran került a telefon túlsó oldala Ethan kezébe. De úgy hittem ő elmegyógyintézetben dolgozik főállásban. S ennek az enyhítő meglepetésnek aligha ne tudnék örülni. - Nocsak? Azt hittem a nyavalygó, átlagos emberek problémái nem kerültek fel a kezelendő listádra. - hasonló közkedvvel társítottam szavaimat, miközben az utasításra helyet-foglaltam. - Nem tudom kellő-e bejelentenem érkezésem okát? - pimasz szemöldökráncolással vontam kérdőre, mert tudatom szerint jártas volt a saját kis problémáiban. Sőt ami azt illeti, ő volt az egyedüli fültanúja az észveszejtő képzelgéseimnek. Csodálom amiért nem utalt be azonnal a horribilis összegű kezelésekbe. De az elfogultság és a gyors megítélésnek megért a gyümölcse. Kezdem úgy érezni hogy a pillanatnyi pszichológia viszony kezd megszakadni a túlzott bizalmaskodásban. Gyalázatos ha egyetlen megértő hallgatóságomban is megtalálom a leplezett rosszindulatot? Hiszen...mégis csak könnyelműen elhitte abnormális hipotéziseimet. Valamiért nem tudtam teljes mértékben örülni a megérhetőségének. S talán még most sem békültem meg a gondolattal, hogy ugyan miért is segít nekem?
- Eddig én is ebbe a hitbe ringattam magam - fontam össze ujjaimat az orrom előtt, miközben figyeltem, ahogyan helyet foglal. Múltunk minden egyes pillanata megjelent fejemben, és úgy pislogtam rá, mintha nem is ő lenne az, akinek segítségre van szüksége, hanem nekem. De rólam mindig is sokan tudták, hogy egyszer-kétszer vannak beteges pillanataim. Amikor nincsenek, hát... annak bizonyára oka van. - Tudja, jelenleg én vagyok a városban a kirendelt... pszichológus. A betegeim jó kezekben vannak odahaza - tettem még hozzá, majd előredőltem, ujjaim a karfára siklottak,s ennek segítségével álltam fel, hogy fel és alá tudjak sétálgatni, de a kezemből nem adtam ki a mappát, mely minden fontos információt tartalmazott erről a férfiról. - Ahogy látom, még mindig küszködik ezekkel a tévhitekkel, és... hogy is fogalmazott egykoron? - kezdtem el gondolkodni, miközben egy sóhajtással kezembe fogtam a tollamat, és ismét a papír felé fordítottam tekintetemet. - Áh, igen! Képzelgések. Hát még mindig semmi változás? - kérdeztem tettetett érdeklődéssel. Aligha érdekeltek a problémái. Eddig is csupán azért segítettem neki, mert ez volt az állásom, de az utóbbi időben nyilvánvalóan más segítségét kérte. Hiszen azt hiszem, az én hatásom inkább volt negatív állapotára, mintsem pozitív. Akárcsak az elmegyógyintézetben New Orleansban.
I'm not only invisible. I'm realize my world is terrible. ~
Közhelyes vermet ásott félreértelmezhetetlen fogalmazásával. Büszke küllemem, megereszkedett mosollyal tetézte a realitást és a precíz jellem leírást mit az imént produkált. A szokványos háttérbe morzsolt képzelgés szava, bennem ellenkező hangnemet satuállt. - Annak idején konokul elkönyveltem, hogy ezek puszta, az agyam által kreált képzelgések. Mostanra viszont... - hagytam félbe a elhallatott szavaimat, mikor kimért riadtsággal a szememben a kinyílt ajtóra pillantottam. Vezénylő szót sem kivárva, ugrottam fel illetlen modorral az orvosom társaságában, mihelyst sikerült egy zavaró akadály bocsátanom a fültanúk számára. Az ajtó bezárult mögöttem, ahogy a visszafogott beszédstílusom is. - ... kellő bizonyítékként vedd szemügyre azt a helyet, ahol idestova két hete megőrzésre ékesedik két nevezetes heg! - sétáltam ismét vissza a székemhez, ám ahelyett hogy etikettet dicsérve eltraccsoltam volna még egy pár percig, húztam le az ingemet függőlegesen, türelmetlen arcot festve. - Ne gondold azt, hogy ez nem tartozik a szakterületedbe! Máskülönben segítségért a rendőrséghez kéne fordulnom, akik koholt ürügyekkel küldenének a dolgomra. - ismertem be, noha az igazság szűkében volt a rendőrei által. Főleg azért is, mert már egyszer sikeresen beállítottak mint hiszékeny barmot, aki egy véres gyilkosságot az ital tartalmából merített. Ethan tudta jól, hogy ha bármilyen képzelhetetlen helyzetbe kerülök, az nem véletlen. Sőt mi több, nem meglepett. Hiszen egy magam fajta, túl buzgó jellemnek, ki mesékben ragadt szörnyetegek után kutat, gyakran meggyűlik az igazi ellenségeivel a baja. Azonban ezúttal, bájjal párosult a gonosz, és éppcsak belém kóstolt. Talán a következőkben, ez a kegyelmes ízlelgetés csak formaiság marad.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 06, 2014 7:40 am
Haiden a legemlékezetesebb eseteim közé tartozott. A modora, s mindaz, melyet a külvilág felé produkált, igencsak azt mutatta a külvilág felé, hogy elhiszi azt, amelyet az elméje próbál sugallni neki. Néha már engem is sikerült megtéveszteni azzal, amit oly' élethűen ecsetelt, de mindig képes vagyok átlátni a szitán. Nem tudom elhinni azt, amit mond, míg nem látok kézzel fogható bizonyítékot arra, amelyet elhitetni próbált velem s jó pár más kollégámmal. Én tudtam, hogy hogyan kell kezelni, bár talán hibákat - mint mindenki - én is követtem el. Arról nem is beszélve, hogy nem ez a legfőbb szakterületem, ezért dolgozom elmegyógyintézetekben, mint kirendelt pszichológus. Sok betegem viszont még nálam is normálisabb, úgyhogy jogosan kérdezhető: van a világban igazság? Nem hiszem. - Remek, de ne feledje, hogy... - kezdtem bele, de a gondolataim ajkaimon belül maradtak, úgy figyeltem, ahogyan szavait ezúttal készül bizonyítékokkal is alátámasztani, és ingét bontogatva előbb-utóbb a szemem elé tárult a látvány, mely első ránézésre is hátborzongatóan hatott. - Khm... - köszörültem meg a torkom, és levettem a szemüvegem. - Tudja, már jó ideje nem tudom, önnel kapcsolatban hogy mivel is állok szemben. Egy ügyes és okos hazudozóval, aki képes ilyen sebeket ejteni magán, hogy elhiggyék igazát... vagy egy őrülttel, aki szintúgy képes sebekkel csúfítani testét, hogy elhiggyék a meséjét... vagy egy teljesen józan, normális férfival, aki tényleg látja azokat, amelyeket mesékben elmond nekem - tűnődtem hangosan, majd felálltam, és közelebb sétálva hozzá jobban szemügyre vettem a bizonyítékokat. - Ezúttal... mit mond, mi okozta ezeket? - vontam fel kérdőn a szemöldököm.
Hátat fordítottam egy életnek, újba kezdtem, elfordultam így mindentől, ami emlékeztetett volna a múltamra, így az egyetlen megmaradt testvérem létezése és holléte sem igazán hozott lázba. Egy ideig olyanok voltunk, mint minden valamire való testvér, aztán mintha minden megváltozott volna, és bár a testvéreink és apám élete az én kezem által szűnt meg létezni, bűntudatot nem igen érezhettem. Szabadok lettünk, de egyikünk épp olyanná lett, mint amilyen példát látott. Idősebb lettem, és az emberek sorozatos gyilkolászása helyett a kapott adományt arra próbáltam hasznosítani, hogy meggyógyítsam azokat, akiket képes vagyok meggyógyítani. Persze ezen emberi életnek köszönhetően jó álca kellett, és valami, ami tökéletese szembemegy azzal, hogy életeket akarok menteni, így egyszerű és cseppet sem megszokott "hobbit" választottam magamnak: minden szünetben, ami adódik a kórházban töltött időmben, elszívok egy két szálat, így tettem most is. A lépteim szinte lomhák voltak, de ez is olyan színjáték volt, mintha valóban fáradt volnék, holott igazából a legkevesebb volt egy egész napon át tartó ébrenlét. De a műszakom vége közeledett, így amikor kérdezték a már kint ácsorgók, hogy hogy bírom a mai strapát, csak mosolyogva annyit mondtam, hogy hamarosan műszak váltás van. Kiveszek egy szálat a dobozból, lassan elindulok egy sétára, majd amikor lépések zaját hallom meg, úgy teszek, mintha észre se venném. De nem maradnak abba, sőt. Morcosan fújom ki a füstöt, de a kis homály, amit szemem elé állít, nem elég ahhoz, hogy a régen látott, de ismerős, és semmit sem változó arcot fel ne ismerjem. -Mit keresel itt?-mellőzök mindenféle kedvességet és lehetséges bájolgást, mert a nővéremre már csak épp annyiban hasonlítottam, hogy egy vér folyt bennünk és egy fajt képviseltünk. -És ne mond, hogy hiányoztam, mert nem veszem be ezt a dumát.-taposom el a csikket, melyet a földre ejtek, és rálépve eloltok. Felesleges lenne olyasmiket mondani a másiknak, hogy hiányozott vagy de rég láttam, bár utóbbi igaz lenne, semmit nem akarok, hogy tudjon arról, ki vagyok, vagy mit tettem. Nem akartam Nyx közelébe engedni, ahogy más emberek közelébe sem, akiknek valaha volt közük hozzám, mert kiindulva a családomból, a minimum az volt, hogy ők ölik meg vagy kényszerítenek, hogy én tegyem meg, majd számoljak el a lelkiismeretemmel úgy, ahogy én akarok.
Hetek óta alig létezem, csak azt tudom, kell valami vagy inkább valaki, akivel elszórakozhatom kicsit, mert különben nagy baj adódik. Töprengésem közben a kórházhoz mentem, ahol is a bátyám dolgozik. Életeket ment. Szó szerint értelmezve. Mély nyomot hagyott bennem az a férfi, akivel egy éven keresztül csak játszadoztam. Az érzéseivel. Igen, neki vannak. Nekem semmi. Csak egy elejtett vad volt eleinte számomra, csak egy újabb célállomása az életemnek... Elég hosszú időt töltöttem vele. Rájöttem, hogy ő teljesen más, mint az előtte lévő közel száz férfi. Voltak legalább annyian azok, kiket kihasználtam. Először valakitől meg szerettem volna kérdezni bent az épületben, de valahogy mégsem tartottam jó ötletnek ezt. Messziről elkerültem, és inkább a kórház környékén láttam meg Adam-et, és ahogy közel kerültem hozzá, ő a szokásos ''szűnj meg létezni már, és hagyj békén'' modorával szólalt meg. Mi ketten tűz és víz vagyunk. Ellentétek vagyunk. Ő szabadított ki apánk kezéből mindkettőnket, csak én túlságosan is ráéreztem a szabadság fortyogóan nagyszerű ízére... - Így kell köszönteni? - kérdeztem meg tőle pimaszul, kényszeressé vált már nálam ez a viselkedés. - Nem változtál semmit sem. Milyen az életmentés? Mióta is vagy itt? Nem fog feltűnni egyeseknek az, hogy... nem fogsz őszülni? Vagy itt mindenki tisztában van a hozzánk hasonlóakkal? - kérdezgettem őt, mintha aggódnék érte, bár az én véleményem az, hogy elküld valami forró éghajlatra, de nem bánom.
A zsibogásból csöndesebb helyre menekülés nem igazán jött össze. Ahogy meghallom, hogy valaki a nyomomba szegődik, egyszerre önt el a düh és a kíváncsiság, de míg utóbbi teljesen eltűnik, ahogy megtudom, hogy ki a "kis követőm", addig a dühöm egyszerű undor váltja fel. Nem teljesen kerít ez az érzés magába, de épp eléggé ahhoz, hogy ne tudjam eldönteni, egy kanál vízben fojtsam meg magam, vagy inkább őt. Na, nem mintha olyan hűű, de hasznos lenne ez. -Majd ha lesz türelmem meg időm, legfőképp kedvem hozzád, hozok tűzijátékot, meg pezsgőt, amiért újra láthatlak.-forgatom meg szemeim, ahogy a drága hugicám szőke tincsekkel szegélyezett arca köszön nekem vissza. Nem igen hasonlítottunk a másikra, és míg ez fenn állt, addig volt jó mindenkinek. Ő nem volt az az életmentő, inkább az a kínzó típus, én pedig míg egy ideig kínzó típus voltam, immár az életmentők tömegét erősítem. Mindenki változik, tartja ama "népi bölcsesség", ami ránk tökéletesen igaz lett és volt is. -Nincs más, akit kínozhatnál a csacsogásoddal, drága hugicám? Mert nekem itt van dolgom, amit jól végzek, de ha jól sejtem, neked nincs. Hacsak...-lépek hozzá közelebb, egészen előtte megállva, és mélyen szemébe nézve. -Akit kínoztál meghalt. És gondoltad, most engem is a sírba teszel. De segítek, ez nem fog bekövetkezni.[/b]-biccentem kissé oldalra fejem, és a többi kint ácsorgó orvos és nővér felé intek. -Ezer meg egy alkalmad lehetett volna megköszönni az életet, amit nekem köszönhetsz, de amíg a közelemben vagy, nem teszek neked szívességet azzal, hogy segítek, bármiben is kéred majd.-zárom le végül, és gondolataim között kutakodva egy okot keresek arra, hogy miért kellene őt eltűrnöm magam mellett. Nem találok. A húgom volt, de ezen kívül nem igazán érezhettem ezt a családi köteléket, a puszta szón kívül. És ha bepróbálkozna a megváltoztam már szöveggel, akkor sem érintene meg. Át kell látnom a piszkos kis trükkjein, ahogy régen is tettem, és amit nem vettem észre akkor, mikor az apánk és testvéreink megölésével olyan élethez juttattam, ami többet ártott neki, mint használt. De feladtam keresni a módját annak, hogy újra olyanná változtassam, amilyen valóban volt. Amilyen régen volt.
Ez ám a fogadtatás részéről. Túl sokat tölt emberi lények között, akiknek a megmentője, az orvosa és lehet, hogy valakinek még többet is jelent. Egyértelmű volt eddig is, hogy ő nem úgy szenvedte el az egész múltban történteket, mint én. Azaz, most már nem szenvedésnek mondanám, inkább csak erősségnek, mely nem tetszik a bátyámnak. - Az lenne igazán szuper... és megtisztelő részedről - gunyoros mosolyt ejtettem a kijelentésem után, hiszen ő példálózott azzal, hogy még tüzijáték is lesz, ha egyszer valódi beszélgetést folytatunk le. Olyan morcos hangnemben dumál velem, hogy csak na. Tudom, én vagyok igazából idegesítő, csak kell valamivel húznom az ő agyát. - Nagyot tévedsz... - nyeltem egy nagyot, és összeszedtem minden gondolatomat. - Nem öltem meg senkit sem. Mégcsak kínt sem okoztam senkinek az elmúlt pár hétben - hazugságból jeles vagyok már, de ez most tény és való. - Abban mi jó lenne, ha veled tennék ilyet? Akkor kihez fordulnék a rossz napjaimon? - bájosan mosolyogtam rá. És kezdődik... Megint ez a duma tőle. Megköszönhetném az életemet, mert megszabadult az apánktól, és ezért titkon hálás vagyok érte, csak túl büszke és bevallani képtelen vagyok neki mindezt. Tán egyszer megtörténik ez is. - Nagyon elgondolkodtál valamin... Esetleg azon, hogy őrültség volt azt tenni, amit tettél? Vagy jobb lett volna, ha csak saját magad menekíted ki, és engem ott hagytál volna az apánk fojtogató kezében? - kérdeztem tőle kissé beletiporva a múlt azon részébe, amikor is mindketten elég sok rosszat éltünk át. Belém égett az apánk által okozott kár, és képtelen vagyok szabadulni tőle. Nem mintha meg akarnám változtatni ezt, bár mióta Mr. Bishop az életem küszöbén átlépett, belém bújt valami kisördög ezzel kapcsolatban. Csak az a sok évnyi hazugság, kihasználás... Az temetetlenné vált.
Nem is tudom, hogy mivel érdemeltem ki azt, hogy ő lett a testvérem. Kiskorában, amikor a szőke fürtjei és a bájos mosolya mindenkinek egy szempillantás alatt elcsavarta a fejét, szelíd volt és kedves. Most viszont, akinek elcsavarja a fejét, annak szó szerint véve töri ki a nyakát nemsokkal ezután, ami viszont már messziről sem az a lány, aki mellett felnőhettem. -Ne reménykedj.-hagyom ennyiben, hisz én magam sem tudom, hogy milyen fogadtatásra várt. Arra, hogy keblemre öleljem, vagy arra, hogy egyből kitörjem a nyakát. Egyik sem volt a legjobb megoldás, és egyiket sem tettem volna meg. Legalábbis nem most és nem itt. Erről pedig neki nem kell tudnia, s mivel arcom vele szemben igen kevés érzelemről árulkodik, tökéletesen magamban tudom tartani a vívódó gondolataim reakcióit. -Biztos az időjárás teszi, front lehet, hogy heteket említesz és nem napokat.-helyezem át egyik lábamról a súlyt a másikra, s fonom össze mellkasom előtt karjaim, így hallgatva és igyekezve azért, hogy elhiggyem, amit mond. Kevés sikerrel jár, de ezt ő is tudhatja, hisz arcomra az egyetlen érzelem, ami kiül, az a kételkedés. -Szórakozni meg bárkivel tudsz, és a rossz napokat nélkülem is túléled.-kezd elegem lenni abból, hogy ha nem a múltam elől futnék esetleg, mert nem akarok arra gondolni, amit tettem, akkor a múltam a nyakamba csimpaszkodva lohol utánam, és emlékeztet. Emlékeztet a húgomra és arra, amit tettem. Zseniális évszázadaim vannak... Szavai hallatán agyam szinte elködösül, és gyorsaságom kihasználva nyomom a sikátor falának, nyakánál fogva, de nem szorongatva őt a kelleténél jobban. -Örülj, hogy tettem, amit tennem kellett. De ne gondold, hogy képtelen vagyok megtenni még egyszer azzal a családnak nevezett valamivel, ami a benned merül ki.-engedem el nyakát, de szavaim szinte sziszegésnek hatnak, a szúk sikátor falai között pedig úgy vesznek el, mintha ki sem mondtam volna őket. -Élem az életem, éld te is a tiéd, és hagyj ki engem belőle.-remélem, hogy ennyivel lezárhatom ezt a kis beszélgetést, de kételkedem benne, hogy pontos oka ne lenne annak, hogy itt van. És remélem, hogy ez az ok nem az a lány, akinek köszönhetően ebbe a városba "menekültem". Ha Nyx közelébe merészkedik egyesével tépem le az ujjait, hogy ne nyúlhasson hozzá, de nem tudhatom, hogy Ő itt van e. Annyira viszont ismerem a húgom, hogy tudjam, ha ki akarja deríteni, hogy miért teszem itt azt, amit, akkor ki is fogja deríteni.
Hallgattam őt, mert mindig is imádtam a hangszínét, és azt pedig még jobban, ahogyan a hagyománnyá vált kis szövegeléseit nyomta. Amennyire egyek voltunk gyermekkorunkban, olyannyira eltávolodtunk jelenleg. Míg ő valóban a józan ész, a jó cselekedetek híve lett,addig én... én megváltoztam. Volt kitől tanulnom, volt kitől lássam, miként lehet az emberi lelkeket eltiporni. Méghozzá érzelmek nélkül. Mondhatnám azt, hogy sajnálok mindenkit, aki egykor és mostanság is az áldozataimmá váltak, de nem fogom. Élveztem azt, ahogyan a sanyarú sorsú lelkeket még nagyobb mélységbe lökhettem. - Már megbocsáss, de a család szót sem te, sem én sosem érezhettük át igazán. Vagy te nem tudsz azokról a megalázásokról, megszégyenítésekről, melyeket apám elkövetett ellenem? Csak, mert valamiről, amiről sosem beszéltem, még megtörténtek... - hangom egyszerre volt dühös és őszinte. - Úgy érzem, te sem maradtál ki belőlük - miután elengedett, elfordultam tőle, már azt sem tudtam, mit is beszélek, csak ömlött belőlem minden szó. Talán megint az emberségem kívánkozott ki belőlem újra?! - Ez nem vall egy jófiúra - a szorításra értettem, és reméltem, veszi az adást. - A legkevésbé sem érdekel, hogy kivel vagy, mit csinálsz... - vágtam hozzá egyszerűen. - Biztosan van valaki, aki nagyon közel áll hozzád... és akit védelmezel - néztem mélyen a szemébe most. Méghogy nem érdekel, mert azt hiszem, egy emberről lehet szó, és akit biztosan messzi szeretne tartani tőlem. - Holtbiztos, hogy nem is meséltél senkinek sem a múltadról, rólam meg még annyira sem... Igaz? - tettettem, mintha az érdeklődési köröm kibővült volna erre is.
Fogalmam sem volt, mi hozta ide, de ki akartam deríteni, és egyáltalán nem voltam a kis játékaira hangolva. Idejét sem tudtam, hogy mikor láttam utoljára, de azt pontosan tudtam, hogy akkor sem váltunk el épp testvéri viszonynak nevezhető formában. Sőt. Amióta tettem, amit tennem kellett, amit helyesnek gondoltam, mintha elfelejtettük volna, mit is jelentett egykor a másik, hogy milyen is volt a mi viszonyunk, milyen igazi testvérnek lenni. -Csinálj úgy, mintha ennek is én lennék az oka. Amióta nincs az egyik probléma, már azt se tudom, hogy ki vagy.-vonok vállat és rázom meg fejem értetlenül, miután elengedem, mert szavai hallatán komolyan úgy kezdem érezni, hogy ezt nem csak ki kellett mondanom, de egyenesen kihúzta belőlem a véleményem. -Nekem köszönheted az életed, de annak, amit így kaptál, én nem akarok a részese lenni.-fogalmam sincs, hogy milyen reakcióra várt azután, hogy nyakánál fogva a hideg falnak préseltem, de különösebben nem érdekelt volna az sem, ha nyaktöréssel felel rá. Mert most, bár ő sem mondta ki nyíltan, tudta, hogy nekem köszönheti az életet, amit magáénak tudhat. -Mert te már csak tudod, hogy mi vall rám.-mordulok fel, mellkasom előtt keresztbe fonva karjaim, és csak reménykedni tudok benne, hogy ahogy jött, úgy el is fog tűnni innen. De arcomra kirí, hogy valamit rejtegetek, és bárhogy igyekszem, ezt ő is tudni fogja. Mert csak egy rossz grimasz, izom rándulása, s máris elárulom magam. Fogalmam sincs, hogy ezt most észrevette, vagy ennyire jó a megérzése, de állkapcsom megfeszül, ahogy tesz egy újabb megjegyzést. Úgy látszik, mi már csak így vagyunk képesek beszélni a másikkal. -Nagyon jól látod. Van valaki, vagyis volt, de lássuk be, nem sok közöd van hozzá, hogy kinek mit mondok magamról. Szóval ki vele, minek jöttél. Elegem van a felesleges beszédből, térj a lényegre.-nézek rá szúrós szemekkel, és dőlök a falnak, ami hidegen simul hátamnak. Lehet, hogy egyikünk sem akar a másik felé igazán nyitni, de nem érzem úgy, hogy nekem kellene esdekelnem a bocsánatáért, hisz lényegében ellene semmi rosszat nem tettem. A lelkiismeretemmel pedig magamnak kell elszámolnom, de ebben sem számítok tőle túl nagy segítségre.
Lehet, nem vagyok mintapéldája a testvéri szeretetnek, vagy ilyesmi, de azt el kell ismernem, hogy titkon, saját magamnak sosem vallottam be, mégis törődöm a bátyámmal. Ez inkább másképp jön le, mert tényleg úgy viselkedem, mint akinek semmi más időtöltése nincs, mint az, hogy valakit uraljon, valakit irányítson, majd ezután cserben hagyjon. Sokszor megtettem már, nem tagadom. Ennél rosszabbat is megtettem már. Nem tehetek erről, csak vonzáskörzetébe kerültem ennek a valaminek. Nincs kiút. Legalábbis nem találtam rá még kiutat. - Szeretnéd hallani? Szeretnéd hallani azt a szót? - visszakérdeztem kissé hűvös hangnemben, kimondanám bármikor a köszönöm szócskát, de úgysem hinné el egy szavam sem, nemhogy ezt. - Csak mutatnád azt, hogy elhinnéd? Ugye? - nyíltan kérdeztem ezt is, de teljesen eltérve eddigi énemtől. - Sőt, nem ezt tennéd, csak még inkább elzárkóznál attól a lehetőségtől, hogy az igazság mégis csak ez - ezt már csak alig hallhatóan motyogtam. Témaváltás is történt közöttünk... Mégpedig, rátapintottam egy olyan dologra, amit sejteni lehetett. Emberismeretem kifejlesztettem, és a bátyám meg számos személy nyílt könyvként reagálnak néhány kiejtett szavamra illetve mondatomra. Aki jártas a hazugságok szövésében, az nagyon jól tudja, a másik mikor teszi ezt ugyanezt... legalább kiderült az, hogy nekem is igazam volt azzal kapcsolatban, hogy van azaz volt valaki, akit védelmezett. - Miért kerestelek meg? Szeretnéd tudni? - kérdéseim között alig vettem levegőt. Most kezdjek el lelkizni? Mondjam el, mennyi minden van, amit helyre szeretnék hozni, viszont... mégsem tudom?! Az én szavam nem ér semmit sem. Már nem. Ezt jól tudom. - Nem láthatlak anélkül, hogy oka legyen? - nos, ez megint csak terelés volt, mert van oka. Van egy erős oka, de ezt nem fogom azonnal elhinteni számára.
A szabadság íze bevallom, nekem is sok lehetőséget felvetett, de valamiért rá kellett jönnöm, hogy a szabadság épp úgy relatív, mint az, hogy kinek melyik étel a kedvence. Szembe kellet néznem a tényekkel, hogy a saját családom életének vetettem véget, hogy részben, de a sajátomat óvjam a jövőben. Erre itt van a húgom, aki igazából épp annyira a családom, mint az ellenségem. Nem gyűlölöm, de elgondolkodom jó pár esetben, hogy megéri e a társasága avagy sem, de elrázni egyszerűen lehetetlen. -Nem fogok érte esdekelni, bárhogy vágysz rá.-nézek gonoszsággal átitatott szemébe, de szinte érzem ahogy a testem felett egyre inkább elhatalmasodik valamiféle düh és utálat keveréke, s úrrá kell lennem a gondolaton, hogy meg merjem e kockáztatni azt, amit oly rég óta, s nem először szeretnék megtenni. Csak nézni, ahogy a kitört nyaka lassan begyógyul, hátha észhez tér. Bár hasznát nem látom ennek a lépésnek. -Mikor látod végre be, hogy nem ismersz már? Ahogy én se téged. ezen nincs nagyon mit gondolkodni.-terelek olyan nyíltan, mint a nap. Nem akarom felfogni és nem is érdekel, mi forog a fejében, de már látom, hogy jelenléte ebben a városban nem sok jót fog hozni a "közönségnek". Tovább terelek, abba az irányba, hogy kiderítsem, miért jelent meg épp itt. Viszont az őszinte válaszok és a nyílt szándékok köztünk nem igen működő dolog, különösebben nem is erőlködünk, hogy az legyen. De pont elég arra, hogy mind a ketten észrevegyük a tényeket: törődünk a másikkal, még ha be se látjuk ezt. -Nem, amennyire téged ismerlek. Kiindulhatunk és elmélázhatunk rajta, miért mondom ezt, de határozottan nem.-lépek hozzá közelebb, szinte előtte megállva, összevont szemöldökkel fürkészve tekintetét. -Mit akarsz? Nem kérdezem meg többször...-a szándéka érdekel, és az, hogy tudjak ellene tenni, bármit is tervez. Mert ha jól sejtem, és miért ne lenne így, nem valami kedvességet forgat a fejében, amit egy régen látott "barátjának" tervez odaadni.
A szavai számomra érintetlenül maradnak, legalábbis látszólag. Mintha nem érdekelne, pedig ő az egyetlen, akit nem sikerült átvágnom, de nem is szeretném. Vagyis ez is kedvfüggő. Most nem. Nem fogok öngyilkos lenni, ha netán olyat szól, ami engem megbánthatna. Kizárom magam mindenből, érdekből teszek mindent. Csak két személynek tartozom azzal, hogy mindent visszavonjak. Ezt sem teszem meg. Egyelőre maradok a ridegség árnyalataiban... - Nocsak... Ezt nevezem érdeklődésnek irántam - gúnyosan mosolyogtam újra, mert azért ez már most több, mint az, ami eddig történt. - A kegyetlen valóság? Annyi csak, hogy meguntam az előző lakhelyemet, és vágytam ide - talán ezzel megint egy nagyot hazudok, de csak menekülök minden elől. Mindenki elől. Nem változom meg, mert egymagam képtelen vagyok rá. Vonz a sötétség, a lelki terror, a hazugságok, csalások érdekes világa. - Ha elmondom, abban miféle móka lenne? - nyugodt vállvonással próbáltam ezt jelentéktelenné tenni, de őt nehéz a semmiről meggyőzni. Addig jár a korsó a kútra, míg... Ugyebár, én meg aztán nem fedem fel könnyen az ittlétem okát. - Keresek valakit... akit itt ismertem meg egy évvel ezelőtt, és fontos megbeszélnivalóm van vele. Körülbelül ennyi - nos, nem fogok fecsegni arról, hogy Mr. Bishop kicsoda, pedig, ha ők ketten összefognának, azt hiszem, sikerülne a régi Raven-t visszahozniuk. Persze, előbb túl kell esnem egy rohadt nehéz vallomáson, ami részemről örökös hazugságokról szól, kihasználásokról... S az a lehetőség is fenn áll, hogy megigézem az egyetlen emberi lényt, aki túl közel került hozzám, és elfeledtetem vele az egészet. Csak kérdés, megtudnám e tenni....
Szándéktalan látogatása mellé a röpke bájolgása inkább idegesíteni kezdett, mintsem biztatni arra, hogy itt maradjak, és ne vessek véget ennek a felesleges szájtépésnek. Ismertem már annyira, hogy tudjam, ő nem a véletleneknek köszönhetően jelenik meg az életemben. -Ja, ide. Pont ide. Miért nem valami fényűző nagyvárosba, ahol több az ember?-kérdezek vissza, összevonva szemöldököm, kicsit megrántva a szám szélét. A kisváros, mint ezt, szinte vonzotta a vámpírokat, ugyanakkor akinek volt esze, nagyobb városba ment, kevesebb feltűnést keltve maga körül. Az újságok viszont itt szinte minden nap arról számoltak be, hogy állattámadás történt az erdőben, a parkban. Érdekes mód az állatok soha nem tűntek el, a vámpírok pedig rohangáltak boldogan. Na nem, mintha bánnám, hogy nem karnak mostanság karóval véget vetni életemnek, de épp az olyan felelőtlen balfácánoknak köszönhető hogy olyan világban élünk, még ha csak burkoltan is, mint a salami boszorkányüldöztetések alatt. Csak megforgatom szemem, és keresztbe font kezemmel, békésen ácsorogva várom, hogy végre kibukjon belőle az igazság. Nem megtörhetetlen, csak makacs és önfejű. Különös a hasonlóság köztünk... -Miért érzem azt, hogy bárkit is keresel, nem egy súlycsoportban van veled?-hangomba valami gúnyos boldogság keveredik, és újabb kérdés fogalmazódik meg bennem. -És persze ennek a látogatásnak köszönhetően gondoltad megkeresed a testvéred. Ezt a lépést nem tudom mire vélni...-teszek megjegyzést, hátha kiböki, hogy igenis szándékosan keresett fel engem is. Muszáj hallanom, hogy valami emlékeztessen rá, hogy ő a húgom, és nem egy idegen. Holott tudom, hogy nem erről kellene ennek szólnia, érzem. Inkább lennék rá csak szimplán mérges, mint éreznék ekkora undort az iránt, aki régen is és most is az egyszemélyes családom. Az elmúlt évek tapasztalatai viszont azok voltak, hogy jobb, ha nem a társaságát élvezem. Tudom, hogy mire képes rávenni, és mit képes belőlem kiváltani. Épp ezért nem hagyhatom, hogy Nyx közelébe férkőzzön. Már más se hiányozna az életemből.
- Meguntam már a nagy csilivili városokat... - legyintettem egyet, majd pedig folytattam a mondandómat. - Fényűzés ide vagy oda, most egy picit kisebb helyet akartam megnézni, megcsodálni - ördögies mosolyomat villantottam meg, mintha egy sivár és lélektelen nő lennék. A természetem nem könnyű és habos, mint egy sütemény. Nemcsak vágnikell egy szeletet belőle, és a villát beleékelni, majd pedig elrágcsálni. Nem. Közel sem vagyok jólelkű szamaritánus. Nem fogok kezet mindenkivel, nem puszilgatok agyon senkit sem. Még a bátyám is idegen számomra. Én pedig szintúgy neki. Mégis oly közel érzem őt magamhoz, de mégis távol. - Ő... - szemeimben egyfajta csillogás jelent meg, hisz' hiába emberi lény, sokkal többet jelent, mint bárki más. Őt is megbántottam, de utólag én is bántam a hazugságokat, miket a szemébe mondtam. - Tudod, tényleg nem vagyok vele egy súlycsoportban, és különben is... csak szeretnék neki elmondani valamit, amit rég meg kellett volna tennem - hárítottam el a szót, és már össze-vissza dumáltam. Nagyon félek attól, hogy a mostani mondatommal, mit váltok ki belőle, mi lesz erre a válasza, mert bár próbálom visszatartani az embert magamban, de Adam az egyetlen, aki képes meglátni bennem az emberi lényem egy icipici szikráját is. - Tudod, ha már itt járok... gondoltam, nem foglak kihagyni az ittlétem időszakából, mert... - hagytam félbe mondatomat, mert nem tudtam, mit mondani rá, és újra terelésbe kezdtem. - De mindegy is, mert csak azt látom rajtad, hogy tűnjek már el innen - arrébb tipegtem, és arra vártam, küldjön el engem, bár elég lesz, ha rám néz. Vagy esetleg megpróbálna engem feltartóztatni, és beszélgetést indít velem?! Nem hiszem...
Nem tudtam, hogy mi őrjített meg jobban. A tény, hogy itt van, vagy a tény, hogy nem tudom, miért van itt. Az iránta táplált testvéri szeretet felé bőven felülemelkedő ellenszenv leküzdése cél volt, szinte fétisem lett, hogy leküzdjem, de szavai újra és újra tettek róla, hogy a próbálkozásom alábbhagyjon. -Meglepő.-dünnyögöm, reakció gyanánt, de közben apró mozdulattal rázom meg fejem is, ezzel érzékeltetve, hogy csak egy részem hiszi el szavait. Újra ott tartunk, ahol tartottunk és ahová minden bizonnyal tartunk is. Semmi esetre sem akarja feladni azt, amit csinál, én pedig nem erőltetem azt, hogy információkat szerezzek meg róla. A testvéri szeretet pedig meghalni látszik, elenyészik a sok probléma mellett, amit így vagy úgy a jelenlétével minden alkalommal nyakamba varrt. Valami... valami megcsillant a szemében, mire összevontam szemöldököm, s saját szemem is megvillant. A remény lenne tán, hogy képes érezni, mintha még mindig élne benne valamennyi az emberségéből. Szavai pedig arra utalnak, hogy ez így van, még ha csak homályos megjegyzésekben is nyilvánul meg ez a fajta érzelmi létezés. Elgondolkodom szavain, majd figyelem újabb lépését, de nem szólalok meg. Mintha egy mondata megváltoztatta volna, és felcsillan a remény szemeim előtt, hogy a húgom régi énje ha mélyen is, de él még. -Várj.-a szó élessége olyan, hogy szinte kettévágja a levegőt kettőnk között, és földet kímélő tekintetem most szőke fürtjeire siklik és csillogó, de fakóbb szemébe, mint amilyenre emlékeztem.-Komolyan azt hiszed, hogy nem veszem észre a szavaid súlyát? Jelent neked az a valaki valamit. És közelébe se kerül annak az érzésnek, ami miattam hozott volna ide. Vagy rosszul gondolom?-lépek hozzá közelebb, és óvatosan végigsimítok arcán.-A húgom vagy, amin nem tudok változtatni és nem is akarok. Csupán keresnem kell valamit, ami erre emlékeztet, és nem azt látom, hogy meghaltál létezni azon a bizonyos napon.-mosolyodom el végre, és töröm meg a maszkot, amit eddig viseltem, a hangnemet, ami eddig gúnyos és ellenszenves volt. Az egyetlen családtag, az egyetlen abból a családból, ami igazából sosem volt egy családnak mondható.
Egy hazug dög vagyok, akinek semmi sem megy jól, csak az, hogy az embereket hogyan kell a lehető legjobban kihasználni. Óriási lyukat ástam magam köré, bármikor beüthet a káosz. Profi vagyok, kész. Elindultam, hogy inkább tovalépek, de Adam reakciójára nem vártam. Ez több volt, mint bármi egyéb. A tekintete reám vánszorgott, és a szemembe nézett. A mondataiban jelenleg pozitív visszhangot hallhattam. Az én szavam elakadt, amikor a kezével gengéden végigsimított arcomon, megint csak felcsillant bennem valami. - Az a sok bűn, mit elkövettem már, nem visszavonhatóak. Sokat jelent számomra az a férfi, igen. És te is - jelentettem ki egyenesen. - Ostobaság volt eljönnöm ide. Miért hiszem azt, hogy hinni fog nekem? Egyáltalán... szóba semfog állni velem - panaszkodni kezdtem, nem szokásom. Először fel sem fogtam, kinek is mesélek, abbahagytam. Évekig nem beszéltünk, most meg lelkiszemetesnek nézem őt? Nem szabad. Megráztam fejemet. - Bocsánat, nem akartam rád zúdítani ezt. Nem kell, hogy átölelj, nem kérem. Csak a szemembe nézz... - a testtartásom is elgyengült, nem pedig azt mutatja, hogy egy nagyvilági dáma vagyok, csak egy fiatal lány, akinek szüksége van valakire.
Évekig azt hittem, hogy képtelen leszek újra így nézni rá, így kezelni őt, de minden jel arra mutatott, hogy igenis a nővérem, és igenis kötelességem rá úgy nézni, ha felcsillan újra a remény. És most, hogy itt állt előttem, úgy éreztem, felcsillant, és él még benne az a valaki, akire büszke lehetne a család, mint egyetlen nőre, aki vitte is valamire. Szavai hallatán elmosolyodom, és vállat vonok, teljes egészében szembemenve az eddigi viselkedésemnek. Míg eddig merev testtartással kitartottam a saját igazam mellett, melytől eltántorítani nem lehet, most, mintha egy másodperc törtrésze alatt kicseréltek volna, egyszerűen meggyengülök, és úgy viselkedek, ahogy egy normális ember tenné, ha a családtagjával beszélget. -Egyikünk se tökéletes. Senki sem az.-mondom, de szavaim nem tudom, hogy a saját vagy az ő megnyugtatására is szolgálnak e. Minden esetre érzem, hogy újra úgy tudom kezelni, ahogy kezeltem egy pár éve. Mikor még kicsi lányka volt, kinek tejföl szőke tincsei úgy kitűntek a család barna hajú ifjai közül, mintha a bárányok között egy fekete éldegélne. Senki nem hitte, hogy a családtagunk, pláne nem azt, hogy mellé a húgunk és nem csupán holmi távoli felmenő. -Ha úgy viselkedsz, ahogy most teszed, nincs férfi, aki ellen tudna állni két ilyen szép szempárnak, pláne egy ilyen szép nőnek. Csak légy önmagad...-s ahogy kéri, távol maradok tőle, mintha csak az apja lennék, s néha azt kívántam, bár az lehettem volna, nagyképűen, de elismerve, hogy a családunk férfi tagjai igencsak elfuseráltak és szinte betegesen önimádók voltak, mit sem törődve gyermekeikkel. Közelebb lépek hozzá, csókot nyomva homlokára, és magamhoz vonom. -Használd ki az esélyt, hogy boldog lehetsz valaki mellett, amíg még nem késő. Mert hidd el nekem, elég egy rossz lépés, döntés, és olyan lavinát indítasz vele, amit nem lehet megállítani.-emlékeztetem magam is, hogy a rossz döntéseimnek köszönhetően figyelem a mai napig, távolról a lányt, aki iránt végre olyasmit érezhettem, amit oly rég óta senki iránt nem volt lehetőségem. De jobb volt neki nélkülem, legalábbis jó úton jártam afelé, hogy ezt én is elhiggyem, kételkedés nélkül.
A hangja viszonyítva ahhoz, amilyen eddig volt, nyugtató volt számomra. Láthatott bennem valamit, amitől az emlékeiből előtört a régi kedveskedő énem. A mondata, hogy senki sem tökéletes, éppen annyira tetszett, hogy elfogadtam. Ami nagy szó, hiszen mindig a tökélyre faragtam az életemet, és ezekből lettek a hazugságaim, amiket mindig a magam részére írtam. Mintha én lennék a tökéletes nő a férfiak számára. Közben csak egy nagy senki vagyok. - Ritkán, vagyis nagyon rég mondtam már neked azt, hogy szeretem a hangodat hallani, mert az dob rajtam egy 380 fokos fordulatot, és ezért mindig van bennem valami plusz. Újra küzdhetnékem lesz, és ez... ez neked köszönhető - kijelentésem egyedi hangszínben történt, már-már nagyon kedvesen. És ki is mondtam azt, hogy neki köszönhetem. Nos, el sem hittem én magam sem ezt. - Mindekinek azt mondtam, amire szíve mélyén vágyott, nem pedig azt, ami én vagyok. Ami engem jellemez, és csak belebonyolódtam a hazugság barlangjába, ahonnan már nem láttam kiutat, és menekülésbe kezdtem - nyeltem egy nagyot, és csak bátyámra figyeltem. Tudtam, teljesen igaza van. - Mi van, ha már a lavina kisebb-nagyobb gombócokban elindultak sebesen a lejtőn, és a völgyet támadják meg? - kérdeztem tőle kissé költőiesen.
Hiába a furcsa viszonyunk, ő volt a valaha élő egyetlen nő, aki képes volt elfeledtetni velem olyan dolgokat, mint azt, hogy mit tett vagy tettem éppenséggel én érte. Nem azért, mert csilingelő hangon szólt, inkább az lehetett az oka, hogy ő tudta bizonyítani, ha nem játssza meg magát, akkor egy szerethető ember. Akkor viszont, mikor elfeledkezett róla, hogy jobban ismerem, mint bármelyik játékszere, a sírba tudott kergetni minden szavával, ami száját elhagyta. Elmosolyodom azon, amit mond, és bevallom meglep, hogy ilyen őszinte lett hirtelen, de kellemes értelemben csalódok csupán. -Nem tudtam, hogy a hangom ilyen üdítő hatású, de ha gondolod, felveheted, és mikor valami bekattan, lejátszhatod magadnak.-veszem elő a rám rendkívül jellemző stílust, ami inkább veszi komolytalanul az ilyen helyzetet, mint komolyan. Sok mindent elmondhattam, de azt nem hiszem, hogy neki valaha ártottam volna bármilyen formában. Lehet, hogy néha azt kívántam, bár ne lenne a közelemben, vagy törne ki a nyaka, és hagyna pár perc gondolkodási időt, mielőtt elfeledkezem magamról, de tett róla, hogy ezeket a gondolatokat kiérdemelje a viselkedésével. Most viszont itt állt előttem, és mintha elpárolgott volna belőle az az idegesítő, megvető énje, akitől a falnak mentem volna rövid idő alatt. -Még szerencse. hogy kevés olyan dolgot tudsz mondani, amit hallani akarok.-engedem el végül, és újra szemébe nézek. Az a kislány, aki valamikor elfért a kezemben, ugyan olyan kételkedő tekintettel nézett rám, mint most tette, csupán jó pár évtizeddel, évszázaddal később. -Ebben az esetben tégy úgy, hogy több gombócot ne indítson el. És a lehetőségeidhez képest próbálj meg még nagyobb lavinát elindítani.-válaszolok kérdésére, és próbálok egy okot találni arra, hogy miért ne higgyem el, hogy változtatni akar az életén, de nem tudok.
- Az csak egy sima felvétel lenne, egy hangpostaszerűség... ami nem túl érdekes - nevettem fel egyet, pedig semmi humorosat nem mondtam, csak igyekeztem, de én és a viccelődés olyan messziről ismertük egymást, hogy távoli rokonságnak sem lehetett volna nevezni. Általában olyan vagyok, aki szereti azt, ha valakit idegesíthet, ha valakit kikergethet a világból, és persze imádtam átvágni mindenkit, akit csak lehetett, és akit nem volt nehéz becsapni. Volt olyan is már, hogy nem tudtam, de ez nem fordult elő sokszor. Kerestem a megfelelő pillanatot, mikor a legésszerűbb ártani a másiknak. Már-már hobbiszinten tettem... - Tudnék... csak neked, előtted nehezebben megy minden. Rád nézek, és tudom, látom... mi a jó, mi a rossz. Téged látlak, és aztán lepereg előttem az elmúlt pár évszázad, csak azt veszem észre, míg te jót teszel, én addig csupa rosszat - nem tudom ez a szónoklat mit jelent, önpusztítás, vagy Adam önbizalmának növelése, sak ezt ki kellett adnom magamból. - Nem merek a szemébe nézni, még ha mindent be is vallanék, akkor sem biztos az, hogy velem marad. Bármennyire is megőrülök érte, és ő is értem, én okozom az élete legnagyobb csalódását. Én... - kiemeltem pár szavamat, mert ez így igaz. - No, és a te hölgyeményed? Hogy vagy vele? Ő... ő is ember? - félve kérdeztem rá, szinte egyáltalán nem zord s hűvös módon, hanem érdekelődve, de azért némi féltékenységgel, hiszen a bátyám biztosan nem tett olyat, amit én.
Vele együtt nevetek, az inkább ironikus, mintsem valóban nevetséges megjegyzésén. -Majd igyekszem sokszor hívni az üzenetrögzítőd, hogy meg ne und.-kacsintok rá, de azzal is megelégedtem volna, ha szándékosan vagy nem szándékosan, de nem tűnne el előlem újra. Nem voltunk különböző személyiségek, csupán a magunk nemében mások, viszont egyetlen élő rokonomként igen is örültem volna, ha rokonnak nevezhetem, és nem ismerős idegennek. -Háh, na ne röhögtess...-mondom szinte megbotránkozott hangon, értetlenséget színlelve, de valóban azt is érezve.-Kétlem, hogy csupa rosszat, először. Másodszor, nem vagyok az Atyaúristen és nem is tervezek azzá lenni, azt meg ne mond, hogy csupa jót teszek, mert meghazudtolod az őszinteséged. Harmadszor pedig egy jó dolgot tettem, hogy a földet megszabadítottam az egyik két lábon járó ördögétől. De még jó sok rohangálhat az apánk nélkül is...-helyesbítek, mielőtt tévhiteket állítana fel rólam. Lehet, hogy ő még nem találta meg azt, amiért jót cselekedjen, de ha valóban fontos számára az a fickó, nem hiszem, hogy soká tartana rálelnie. Felvonom szemöldököm, majd megrázom fejem. A makacsságága bezzeg nem változik. Íme a családi vonás, ami nem kopik meg. -Ha valóban megőrül érted, el is fogad. Ha nem így van, győzd meg, hogy megéri neki is, ha melletted marad.-tanácsolom, és remélem, hogy akármekkora galibát okozott annak a szerencsétlennek, az előbb vagy utóbb, de meglátja benne a jót is, ami ha elejtve is, de benne lakozik, s mindig is benne élt. Kérdésén, elmosolyodom, ügyes tématerelés, de nem hibáztatom érte. Az érdeklődés úgy látszik hirtelen kölcsönös lett. Előveszek egy szál cigarettát, ami amolyan rossz szokásként kíséri életem, és meggyújtva, mielőtt választ adnék neki, szívok egy slukkot. -Olyasmi. Vagyis két éve még csak ebben a hitben élt. Viszont az ükszülei akkor lettek szabadok, mikor apánk uralma derékba tört. Ők viszont bizonyos génekkel rendelkeztek. Nyx is boszorkány, a képessége pedig elég erős, ugyanakkor kissé kontrollálhatatlan.-húzódik a lány gondolatától mosoly arcomra, újabb slukkot szívok és megemlítem a leglényegesebb dolgot, amit lehet, hogy nem fog jól kezelni.-A kapcsolat bonyodalmakba ütközött egyszer, de ennek hatására már meg tudja magát óvni, így gondolom már egyértelmű, hogy vadász is.-vonok vállat, mintha a világ legtermészetesebb dolgát közölném vele, és újabb tüdőkárosító szippantást veszek, a fehér füstöt lassan kifújva.
Kezdőlap
Ambivalens érzelmekkel túlfűtötte világosságban ébredtem, agglegény lakásom sötétjében. Határozott célszerűséggel vetettem véget rémálmaimnak, melyek terrorba tartva egy idegen bestia alakját festették elém. Ugyanakkor a kétségbeesés arra is rábírt, hogy erőre kapva lenyomjam a rögzítőmet, a szimfonikus sípot követően. ~ Héy Haiden...én vagyok, Mike. Az orvos ma biztosan fogadni tud...pontban kettőkor vagy kiírva! Hívj ha megtudtál valamit... ~ - az üzenet eszmélten rábírt, hogy igencsak kifutóban van az időm, ha valóban nem bojkottálni szeretném a találkozót. Mike értesítése pontatlan óra-ketyegéseket erősített meg, ami csak méginkább előhozta belőlem a sietséget. Szertelen módon kaptam magamra fekete szövet kabátomat, majd kishíján lekésve a türelmetlen taxisofőr figyelmét, végül sikerült felrakni magam az adott útvonalra. Szó mi szó, kedv szerint nem sokszor látogatom a kórházakat. Az a nyomasztó fehér sivárság, ami ott bent uralkodik már élethű betegséget fest arcomon akárhányszor ráveszem magam az egyszerű kivizsgálásoktól kezdve, a szerettek látogatásáig, hogy betérjek oda. Megerőltető szellemi erő hiányában, ma a megszokott vizsgálatokat félretolva, személyes okokból keresem föl a doktorátussal rendelkező feletessetek. Ezek az indokok nagyban különböznek egy átlagos kivizsgálástól, hiszen mégis csak félelmet kelt hogy a nyakamon a hegek ismeretlenül ékesítenek. A napok folyamán, a folyamat szinte élő-parazitaként elevenült meg. A vérzések és a fájdalmak aszeptikusak. S az tétlen helyzetben nem várhatok többet. A "minél előbb" időszak kezd kicsúszni a határokig. Nem engedhetem meg magamnak, hogy amatőr hozzáállással beletörődjek a háborúban szerzett sebbe. A gyanúba burkolt kérdéseket előretervezett válaszokkal késleltetem, hiszen ezt is számításba kellett vennem. Valamint azt is, hogy a segítség nem biztos, hogy receptre írva segít majd nekem. Vélhetőleg, az is megtörténhet hogy az orvosom hozzáérhetetlen szakembert testesít meg majd előttem. Ez nem csak a szkeptikus látásmód hibája. Mindenképp benne van a "ha". 
A nővér invitálására betértem, majd egy napokra elfeledett ismerősömmel kerültem szembe. Pöffeszkedő fogadtatása ellentétes gesztust kiváltva fakasztott mosolyra. Az előbújt rokonszenv a szemében "régi elmebajos bajtársát" idézte meg némi gúny kíséretében. Engem mégsem érintett botrányos udvariatlanságként. Ha tév-eszményeim az éjszakák során nem hagytak álomba szenderülni, gyakran került a telefon túlsó oldala Ethan kezébe. De úgy hittem ő elmegyógyintézetben dolgozik főállásban. S ennek az enyhítő meglepetésnek aligha ne tudnék örülni.
Közhelyes vermet ásott félreértelmezhetetlen fogalmazásával. Büszke küllemem, megereszkedett mosollyal tetézte a realitást és a precíz jellem leírást mit az imént produkált. A szokványos háttérbe morzsolt képzelgés szava, bennem ellenkező hangnemet satuállt.
