Nem hittem a fülemnek, hisz teljesen váratlanul ért, mikor megszólalt és válaszolt a kérdésemre. Őszintén felelt rá.. A férje.. szóval, a nővéremnek férje is van! És szerelmes belé...! Erre képes a szerelem. Pokollá tenni az 'ember' életét. Semmi másra. Elhiteti velünk, hogy minden rendben van, majd mikor a legkevésbé számítunk rá, hirtelen lecsap és tönkre vágja a boldog befejezést. Most úgy beszélek, mintha megtapasztaltam volna ezt az érzést.. miközben nem is. De valamiért nem is akarom ezt az egészet átélni. Minek szerelmesnek lenni, amikor máshogy is lehet élvezni az életet? Miután bevallotta, hogy mi bántja, hirtelen valamilyen különös októl vezérelve, hirtelen magamhoz öleltem a nőt. És nyugtatgatni kezdtem, mintha legalább ezer éve ismernénk már egymást. Közben csak most találkoztunk először.. De én mégis átöleltem Őt, mert a nővérem és szüksége van rám! - Igen van.. - szóltam hátra Jennának, miközben továbbra is Isobelt tartottam a karjaim között. Valamiért nem húzódott el.. talán megérezte, hogy pont erre van most szüksége? Az én közelségemre? Ó, dehogyis, badarságokat beszélek. - Itt van innen nem messze.. - tettem hozzá, majd elengedtem Isobelt, hogy a szemébe nézhessek. - Nem fog fájni! - erősködtem, de rögtön utána is kaptam, mivel szinte visszaesett a földre. - Gyere! - öleltem át, közben kezét ügyesen a vállamra helyezve, hogy segíthessek neki feltápászkodni, majd hatalmas kiskutya szemekkel pillantottam Jennára, remélve hogy ő a segítségemre siet.
Amennyit kivettem a szavaiból, a dolog valami szerelmi üggyel kezdődött... Hát nem azzal kezdődött az enyém is? Adott a "szerelem", aztán a sértés... a gyerek... akiről most nem tudom, melyik az enyém. De azt hiszem, Emmie az. A következő szavai arról szóltak, hogy fájni fog, ezt pedig úgy értelmeztem, megpróbál felülni... és valóban, próbálkozott, látszott az arcán, ennek ellenére egy pillanat alatt visszahanyatlott a földre. Eléggé... eddig is tudtam, hogy kivan, na de most? Most látom csak igazán, hogy mennyire... Nem kellett sok, Ayda azonnal nyúlt érte, hogy segítsen rajta, és feltámogassa... ez ment is valamennyire, és... nem is tudom, olyan furcsa érzésem támadt, hogy vannak hasonló vonásaik, de épphogycsak. Mindenesetre, ő rám szegezte a tekintetét, jelezve, hogy jó lenne, ha segítenék. Ha csak ketten lennénk a sikátorban, előbb nyilván jobban átkutatnám a táskáját. Nem azért, hogy bármit is kivegyek belőle, csak tapasztalatból tudom, mennyi mindent rejt egy női táska. Egy fénykép... egy cetli...bármi, ami a rejtélyes szerelemre utal, vagy utalhat. Így azonban nem, mert fontosabb dolgom volt, hogy odalépjek, átkaroljam Isobelt a másik vállánál fogva, úgy támogatva őt álló helyzetbe. - Nem tudom, mennyire vagy idevalósi, de én ismerem a környéket. Szóval ha nem zavar, én vezetnék. Majd add ide a kulcsot, ha beraktuk az autóba - kértem a lányt. Oké, igazából elég sok érzelem kavargott bennem, részben Isobel, részben pedig saját magam miatt. Egyrészt féltem... féltem a saját magam jövőjétől, hogy mi lesz most, és össze voltam zavarodva, mert nem tudtam, mitévő legyek a lányommal,aki nem is a lányom, és az idegennel,aki meg valószínűleg az én méhemnek gyümölcse. Aztán meg itt van Isobel... vele kapcsolatban nem tudtam, hogy érezzek. Összezavart, ugyanakkor sajnáltam ezt a helyzetet. A kettő dolog miatt érzett érzéseim pedig valamiért a határozott nőt hozták ki belőlem. - Egyáltalán, miért pont itt, Isobel? Mi történt? Elmondod most, vagy ha hazavittünk, beavatsz? - érdeklődtem.
Ohh.... Váratlan volt. Meglepődötten éreztem, hogy... míg én szerettem volna a bánatom mocsarába merülni, süllyedni, és nem feljönni többé... megéreztem két erős kezet magam körül, melyek öleltek... egy testhez, mely egy számomra idegen nőé volt... - Én... - kezdtem volna meglepődöttségemben, de aztán... ez olyan... hát... Nem is tudom... olyan furcsa... jó érzés volt... és biztos... biztonságos érzés... mintha egy ölelésben nem eshetne baja az embernek... Ez... jó érzés volt... Nem is figyeltem rá, még fél füllel sem, hogy Ők ketten közben beszélnek egymáshoz. Én csak szerettem volna élvezni ezt a stabil biztonságot, amíg... el nem vesztem ezt is, mint minden mást... Mikor végül tényleg elhúzódott Tőlem, újra azt a hideg ürességet éreztem... főleg amikor azt mondta, hogy nem fog fájni... Persze... nekik nem, mert nem élték át amit én... azt a sokmindent... évek óta... Ajj... rosszul vagyok... émelyegtem, forgott az utca... annyira nem jó... aludni akarok... sötétet akarok... jajj... vízszintest akarok... De határozottan kezdtem érezni, hogy ezt... már nem úszom meg... Ez a két nő haza fog citálni, akár akarom, akár nem... és faggatni fognak, akár akarok beszélni, akár nem... De hát miért akarnék? Hiszen eddig sem érdekelt senkit... évek óta egyedül vagyok... mindenki kilépett az életemből akit valaha szerettem... Adam és JJ talán csak azért nem mentek el, mert még picik... Előbb Ayda volt aki a kezemért nyúlva kezdett felállítani, aztán Jenna is mellettem termett, és a másik kezemért nyúlt... Jajj... ez nem jó... Nem tudom hova vagy hogy megyünk, de félek, ha sokáig fogunk így imbolyogni... Vagy csak én imbolygok...? De a lényeg, hogy ha ez sokáig megy, én nagyon csúnyán le fogom rókázni a saját lábam, az biztos... - Majd... inkább otthon, jó..? Ha nem úszom meg... - néztem bágyadtan, nagyot nyelve Jennára, mert így függőlegesben nem élvezte a fejem túlzottan... dobszóló gyötörte az agyam... Sehol nem akartam beszélni, de ha muszáj... ne az utcán... és... ne így... hogy a saját lábamon se bírok állni egyedül...
Mikor már sikerült már amennyire egyenesbe állítanunk Isobelt, megpróbálkoztunk a menéssel is. Bár, ez már kissé nehezebben ment, hisz eléggé botladozott szegény és bizonyára kissé el is homályosodott előtte az egyenes út.. Jenna kérdése hallatán aztán elgondolkodtam. Nem nagyon szerettem, ha más vezette az én kicsikémet, dehát.. jelen esetben, talán tényleg az lenne a legjobb ötlet. Elvégre én még nem ismerem annyira ezt a várost, hogy elboldoguljak a különféle utcákban való kiigazodás terén. És azt ugyebár senki sem szeretné, ha eltévednék. Úgyhogy inkább belementem. - Rendben van, vezethetsz - eresztettem meg egy mosolyt Jenna irányába, majd eszembe jutott még valami, de azt inkább későbbre hagytam.. Majd felteszem akkor, mikor már végre az autómhoz értünk. Egyikünk sem értette túlzottan, hogy Isobelnek miért pont most kellett ennyire szétesnie..? Netán viszonzatlan lenne az a szerelem? Vagy szakítottak és most emiatt viselkedik így? Mindenesetre, akármelyik is legyen, egy pasi sem érdemli meg, hogy egy nő miatta könnycseppet hullasson. Mind gazember az egész. Főleg az, aki engem vámpírrá változtatott.. - Rendben, akkor addig békén hagyunk. És jól sejted, ezt nem úszod meg ennyivel - próbáltam elviccelni a helyzetet, persze nem valami sok sikerrel, miközben Isobelt kísértük az autómhoz. - Ez az! - mutattam a gyönyörűségem felé, majd mikor elértük, és lassan beültettük őt a hátsó ülésre, én komolyan és kérlelően fordultam hozzá. - Légyszi, ha lehet ne rókázd le, jó? Mert a kitakarítása eléggé macerás.. - kértem, majd beültem az anyósülésre és Jennára hagytam a navigálást. Egész jól vezetettt, meg kell hagyni! Elindultunk, majd normális tempóban haladtunk a Daily Street fele.
Folyt. köv.: Saltzman lakás (Remélem nem baj, hogy zártam, de Izi azt mondta, hogy ő már nagyon otthon akar lenni )
Oké, talán egy kicsit bunkósság volt szó nélkül lelépnem. Esetleg egy hangüzenettel megdobhattam volna, de a kalandvágy olyan hirtelen jött, hogy az első jegyet lefoglalva utaztam ide. Anyáék is csak azért voltak képben, mert éppen náluk voltam aznap. Nem éppen jellemző a személyiségemre ez a hirtelen vakmerőség, de annyira csábító volt a gondolat, hogy felfedezzek egy teljesen ismeretlen várost, ami ráadásul még a bátyám figyelmét is felkeltette, hogy nem bírtam nemet mondani. - Háát, téged aztán nem. – egy kicsit már megártott a pia, így a finomkodással esedékes falaim megadták magukat. Oldalra billentem a fejem, és összehúzott szemekkel mérem végig. – Te híztál? – hopp, és már bunkó is vagyok. Micsoda mázli, hogy vele rúgtam be elsőként, így pontosan tisztába van vele, hogy milyen is vagyok öt feles után. Meg azt hiszem előbb egy Martini is lefutott.
- Hogy őszinte legyek annyira elvoltál foglalva mostanában, hogy tényleg elgondolkodtam rajta, hogy észre se veszed, hogy eltűntem. – támasztom meg a fejemet a pulton, majd egy szép mosolyt vetve a pincérre rendelek még egy kört. Nem a legjobb döntés, de látva az eleve nem éppen kellemes arckifejezését tisztába voltam vele, hogy ez még nehéz menet lesz. Láthatóan dühös. Pedig én ma szórakozni akartam, ahj. - Aha. – bólintok kissé bambán, majd sóhajtok. – Bár igazából elég uncsi ez a hely. Ha nem találok rá erre a klubra, valószínűleg a ma estét is a tv előtt töltöm. Tudtad, hogy a legjobb filmek mind fél kettőkor kezdődnek? Ijesztően igaz. Oh, köszi! – villantok egy szép mosolyt a srác felé, aki viszonozza ezt nekem pedig a gondolataim már el is terelődnek a ma este egy másik alapvető lehetőségre. Remélem nincs barátnője. Mióta eljöttem a nagyvárosból nem volt társaságom. Isten a tudója, hogy a tartós kapcsolatok nekem nem mennek – így egyedül az egyéjszakás kalandokkal bírok el. Azért minden morcossága ellenére örülök, hogy itt van. Így legalább megspóroltam egy telefonhívást, és együtt elüthetjük az időt. Az a hely ahol múltkor agyonvertem a srác kis barátját elég jól nézett ki. Hangulatos kis étterem, és mintha egy pillanatra egy billiárdasztalt is láttam volna a sarokban. A középsuliban hagyománynak számított, hogy minden második pénteket a közeli bárba töltünk, ahol a nagymenők – legalábbis ezt hitték magukról – összemérik tudásukat, aztán a nyertes egy randit nyer a kiválasztott lánnyal. Azt még a meccs elején döntik el, hogy kiért is megy a harc, de ebbe természetesen a lánynak is bele kell egyeznie. Egyszer engem is észrevettek, és mivel már előtte megittam két sört, arra jutottam miért ne? David úgy sincs a közelben, nekem pedig nem fog megártani egy randit. Természetesen, amilyen a szerencsém egy lúzer tarolt aznap, és nekem másfél órát kellett eltöltenem egy olyan gyorsétteremben ahol a kiszolgálók ingje is tocsogott a zsírban. - Micsoda, mit mondtál? – rázom meg a fejem, annyira elmerültem a gondolataimban. Komoly tekintete arra késztet, hogy erősebben próbáljam felidézni mit is mondott az előbb. – Jah, hogy az! Igazából David után jöttem ide, miután két hétig nem válaszolt az emailjeimre, és a telefont se vette fel. Mondhatjuk úgyis, hogy meggondolatlanság volt. – vonom meg a vállam hanyagul, és az elém került pohár tartalmát is félig eltűrtetem. De fog fájni holnap a másnaposság.
Hiába a barátnőm Amy, vagy talán éppen azért, de nagyon rosszul érintettek a szavai. Útálom amikor így viselkedik. Tudom, hogy csak a pia beszél belőle, de ez még nem lenne feltétlenül ok arra hogy bunkón kelljen viselkedni. - Tudod… valahogy pont ilyen válaszra számítottam tőled. – feleltem egy kicsit durcásan, az utóbbi megjegyzése miatt. - Jaj, dugulj már el Amy. Tudod nagyon jól, hogy nem híztam. – vigyorogtam rá, az elmémbe tóduló emlékek hatására. Amikor először elvittem egy igazi amolyan Ronnie féle éjszakai tivornyára, nem gondoltam volna, hogy ennyi vicces élményt fogok szerezni magunknak. Az a pár feles, nekem már meg sem kottyant, de Amy úgy kiütötte magát, hogy szerintem nem is emlékszik azokra, amiket akkor mondott. Volt egy két eléggé kínos dolog, de engem nem zavar. Szeretem és minden különcségével elfogadtam olyannak amilyen. - Azt azért csak észreveszi az ember, ha nincs otthon már egy ideje, az idegesítő energiagombóc barátnője. De csak szólj ha tévedek. – vágtam vissza durcásan, majd egy harázott és gyors mozdulattal ledöntöttem az előttem heverő italomat. Ami sok az már sok. Nem elég, hogy csak úgy eltűnt, de még szemtelenkedik is. Tényleg erre van nekem szükségem? Akarom én azt, hogy Charity így viselkedjen velem? Nem hiszem, de akkor is hagyom neki, hiszen olyan a számomra, mint a testvérem. - Ohh ez szörnyű… De mégis mi a szöszt vártál egy olyan eldugott kisvárostól, mint Mystic Falls? Égzengés? Földindulást? Természetfelettit? – fecsegtem és csak fecsegtem. Én meg az a nagy lepcses szám. Ha nem lett volna eddig is elég bajom, akkor most csinálok magamnak. Ha Amy rájön, hogy rejtegetek előtte valamit akkor, akár még bajba is kerülhetünk. Nem csak Ő, de én is. Azt meg nagyon-nagyon nem szeretném. Sokat morgolódom vele, de mindez csak azért van féltem és szeretem. - David is itt van? Ez aztán a meglepetés. Te meg az át nem gondolt ötleteid. gondolhattam volna, hogy valami ilyesmiről van szó. – mondtam gonoszkásan vigyorogva, miközben rendeltem magamnak egy újabb italt. Emlékszem, hogy annak idején mennyire nem bíztam meg David-ben, de aztán minden megváltozott, amikor egyszer megmentette az öcsémet. Azóta is hálás vagyok neki és azóta teljes mértékig megbízom benne. Akár még az életemet is rá merném bízni. Bár igaz ami igaz, néha igazán ránézhetne a húgára, hogy éppen milyen rosszaságokon töri azt a csinos kis kobakját. Mert én nem mindig leszek ott, hogy helyette is fenéken billentsem, ha a helyzet úgy kívánja.
Nem tudom igazán, hogy menekültem-e vagy tényleg csak azért jöttem el idáig, mert itt valóban senki nem ismer. A múltam megpecsételt, hiszen akármelyik jobb módú szórakozóhelyre mentem, a vagyonos férfiak azonnal megismertek. Ez az átka annak, ha valaki évekig táncol egy elit éjszakai klubban. Az éhes férfi tekintetek megismerik. Én pedig gyűlöltem ezt. Gyűlöltem, ahogy végig mértek. Gyűlöltem, ha hozzámértek. Itt senki nem ismert. De hogy vajon épp megszökni készültem-e a közelgő háború elől arra sajnos, a harmadik pohár vodka-narancs sem adott választ. Éreztem, hogy lassítanom kell a tempón, különben a józanság csupán kívánság lesz a részemről, annak pedig, sosem volt jó vége ha elengedtem magam. Csúnya árat fizettem, ha meg akartam fizetni a világról. Olyankor tört fel belőlem az erő, ami emberek életét követelte. Fáradt sóhajjal kereszteztem lábaimat és lehúzva az utolsó kortyot, intettem a pultosnak. – Két adag sültkrumplit kérnék, rengeteg ketchuppal. – Ahogy az lenni szokott, a zsíros étel majd jól felszívja az alkoholt és megelőzi azt, hogy kicsit elfeledhessem azt a sok szörnyűséget, amit el akartam felejteni. Ahogy megkaptam amit rendeltem, kecsesen leugrottam a székről és az egyik csöndesebb asztal felé vettem az irányt. Gondolataimba mélyedve lépdeltem, amikor teljes erőből nekimentem a férfinek, a nyakába és a sajátomba öntve a krumplit és a ketchupot. – Sajnálom! – hebegtem hirtelen, már előre tartva attól, hogy egy újabb ékes gyöngyszemmel találkozom majd a férfiak világából. Egy újabb brutális alakkal, kemény kezű, hirtelen haragú és hideg személlyel.
Az első napom, itt. Vagy inkább itt újra. Autóm csendes zajjal hagyja abba a benzin égetését, s mikor kiszállok, néhány figyelmes szempár egyenesen rám irányul. Nem zavartatom magam, becsukom az ajtót, majd bezárom az autót, és a bejárat felé veszem az irányt. Ahogy belépek a helységbe, állott levegő csapja meg orrom, benne az olcsó sör és a cigi jellegzetes szagának elegyével. A pulthoz lépek, és bevetve kislányos énem, pislogok és mosolygok, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. -Egy martinit kérnék.-adom le végül a rendelés, mire a csapos elmosolyodik, de egy szó nélkül adja oda a poharat. A reakcióm újabb mosoly. A poharat kezembe véve megfordulok, és felmérem a terepet. Az ital jellegzetes zamata kellemesen bizserget, de nem rontom el az örömöm, húzom egy ideig, és egy kortyot a pohárban hagyok. Az áporodott szag így is piszkálta az orrom, hát még mikor egy jól megtermett férfi lépett mellém, akinek izzadságszaga még azt a kevés élvezetet is elvette tőlem, amit az ital okozott. Odébb lépek, mikor vállal nekem ütközik valaki. -Figyelj a lábad elé kislány.-néz rám le, mire elmosolyodom, és szó nélkül hagyom, s utam egy üres asztalhoz vezet. Tekintetemmel követem a lökdösődő részeget, és elgondolkodom rajta, hogy is keserítsem meg a mai napját. Végül nem teszek semmit, mert valami, vagy inkább valaki felkeli a figyelmem. A barna haj és az ismerős mozgás fellélegeztet, hisz a tudat, hogy ismerősbe botlottam egy ilyen helyen, maga a mennyország. -Ezt én állom.-termek a fiú mellett, és a pultosra nézek, aki bólint, majd kiadja a kikért italt.-Kit látnak szemeim.-tűröm hosszú szőke hajam egy tincsét fülem mögé, és az üres poharat a pultra teszem.
>>Words: 269 >> Notes: Kezdő egy régi ismerősnek : ) >>Lorde - Royals<<
Miután otthon tisztáztam a dolgokat Selenával elindultam keresni valamiféle szórakozóhelyet, ahol kicsit elengedhetem magamat és átgondolhatom a hogyan továbbot. Persze már nem a szakadt, megkínzott ruhámat viseltem, hanem egy új Armani öltönyt, egyenesen Olaszországból. Egy út menti kisebb szórakozóhely előtt parkoltam le drága autómmal. Sosem apróztam el a dolgokat. Férfiasan és finom léptekkel sétáltam a pultig. Rákönyököltem és azon gondolkoztam vajon mit kérjek. Vajon melyik ital elég nemes ahhoz, hogy azzal ünnepeljem meg a visszatérésemet? Hirtelen egy kedves és igencsak ismerős hang üti meg a fülemet. Követem a fülemmel a forrást és meglepetten veszem észre, hogy ez.... - Valerie! -mondtam csodálkozva, majd megöleltem. - Nem fogod elhinni, de tervben volt, hogy megkereslek hamarosan. -húzódtam vissza. Szerettem a régi barátokat. Mindig jó érzés összefutni egy kettővel. - Rendben. Akkor két whiskey lesz. -intettem a csaposnak és egy üres kerekasztal felé vettem az irányt a zsúfolt helyiségben. - Mit keresel itt? Nem hittem volna, hogy itt még viszont látlak. -kezdtem bele vidáman.
Titkon reménykedtem benne, hogy nem kell egyedül ünnepelnem, hogy egy ilyen lebujban vagyok. Nem állt távol tőlem, de nem utasítottam el a jó, és kissé fényűzőbb dolgokat se. Bár külsőm is elég egyszerű volt, nem a turkálóban vásároltam, mégis ide olyan tökéletesen beillettem, mintha csak ott szórnám el a pénzem. Az ismerős arc láttán oda szalszáztam a pulthoz, ügyelve, hogy elkerüljek mindennemű testi érintkezést és incidenst, és a művelet sikerességét mi sem bizonyítja jobban, hogy a pultos ismételten rám mosolygott. -Úgy látszik én előbb találtam rád.-viszonozom ölelését, és úgy érzem, mintha mi sem változott volna annyi év alatt nem túl szorosnak mondható barátságunkon. Örültem, hogy láttam, és el kell ismerni az idő rajta se sokat fogott, inkább az öltözködése lett komolyabb. A pultos felvont szemöldökkel ugyan, de a poharakért lépett, míg mi egy asztalhoz sétáltunk, és helyet foglaltunk mellette. Arcomon mosoly ült, nem túl erőltetett, viszont őszintébb mint számítottam rá. -Tudod, csak utazgatok. Ahogy régen. És persze keresek régi ismerősöket.-fonom keresztbe az asztal alatt lábam, és mikor az ital landol előttünk, kiadós borravaló fejében fizetek érte. A poharamat magasba emelem, és mosolyogva nézek rá. -Arra, hogy megtaláltalak, előbb mint te tervezted.-letagadhatom a századok számát, mióta élek, de senki nem mondta, hogy a korral együtt zsémbes vénasszonnyá kellene válnom. A külsőm sem ezt mutatja...legalábbis remélem. Az italt nem húzom le egyszerre, ismételten két részletre tartogatom. -Nem is tudom mikor láttalak utoljára, de tény, hogy az idő kifejezetten jó hatással van rád.-ismerem el, és a poharat visszateszem az asztalon hagyott szalvétára.
- Köszönöm! Jó újra látni téged, de tényleg. Bár látom rajtad az idő sem fog. -arcomra széles vigyor ült. - Ó várj csak mielőtt elfelejtem! -tettem hirtelen ujjamat az ajkaira, belefojtva bármiféle szót, még ha nem is akart megszólalni. - Három hónapra eltűntem és ma kerültem elő... Nem emlékszem hol voltam és mit tettek velem, de van egy halvány emlékfoszlányom a húgodról! -meséltem izgatottan. Mintha valami nagy titkot osztanék meg vele. - Fogalmam sincs, hogy ez egy régi emlékfoszlány vagy tényleg valós.... -húzódtam vissza a helyemre. - Még mindig ezzel a vaskos fekete szemceruzával nyalod magad? Már a húszas években is förtelmesen festettél vele, nemhogy most... -jegyeztem meg pökhendin.
El kell ismerni, hogy az öröklétnek csak így van értelme. Csak így, hogy nem látszik rajtunk, pontosan hány évesek is vagyunk. Szinte leesik az állam, amikor meghallom mit mond, s az ő izgatottsága rajtam nem látszik. Engem egyszerre fog el a rettegés és az öröm, s jut eszembe arca, ujjaim pedig elengedik a poharat, még mielőtt képes lennék összetörni azt. -A húgom...-próbálom összeszedni magam, de nem igazán sikerül, sőt. Úgy nézek ki, mint aki szellemet látott, a szó nem túl szoros értelmében, mert azoktól sem rettentem meg ennyire. -De hát, amióta háromszáz éve azon a szörnyű este meghalt... Hát persze...-csapok homlokomra, míg félmondatokat habogok magam elé.-Hónapok óta, ha nem évek óta próbálom visszahozni, de képtelen vagyok rá. Bárkit kérdeztem róla, nem tudtak rá megoldást. -azzal a lendülettel meg is iszom a pohár maradék tartalmát, amit végül üresen hangosan csattanva teszek le. Csoda, hogy nem reped ketté. Egy-két szempár felénk fordul, de nem zavartatom magam. Nem reagálok rá, kell pár perc, hogy összeszedjem magam és az előtte heverő érintetlen pohár tartalmát is magamba töltöm. A kíváncsi szempárok elkerekedve fordulnak el tőlem, én pedig próbálom visszaszerezni saját magam. Nem erre az információra vártam. És nem is itt. -Teszek rá, hogy tetszik e vagy sem. Éppenséggel te se nézel ki úgy, mintha olyan marha sok tapasztalatod lenne az életben.-jegyzem meg szemrehányóan, és villantok rá végül egy ördögi vigyort. -Mellesleg a húgom pontosan milyen emlékfoszlányod is van a húgomról?-érdeklődöm felvont szemöldökkel visszatérve a témához, mert már annyi ideje keresem a megoldást a visszahozására, hogy mindenki életben maradjon körülöttem, hogy én magam is elfelejtettem milyen is volt, mikor békésen élt velem.
Meglepettnek látszott. Bár gondolhattam volna, hogy valamiféle ilyen reakcióra számíthatok tőle. A gond az, hogy nem mindig tud érdekelni mások fájdalma vagy éppen öröme. Szeretem átugrani az ilyesfajta formalitásokat. - Igen a Húgod... -ismételtem el utána. - Pedig én láttam... -haraptam az alsó ajkamba kissé bohémen. Felnevetek azon amit mondott. - Mert itt valaki nagyon sokat tud az életről. -tártam szét vigyorogva mindkét karomat. - Feküdtem egy ágyon... egy műtőasztalon... -vettem komolyra a dolgot. Ha ilyesmiről van szó jobb félretenni az egészséges csipkelődést. - Nagyon homályos minden... A húgod mellettem feküdt... Renée... Egyenesen rám nézett, aztán valaki elhúzott kettőnk között egy függönyt és egy hatalmas sikoly. Utána képszakadás... Igazából ez az egyetlen emlékképem az elmúlt három hónapból... -kaptam a fejemhez és megsimogattam a halántékomat, mintha még mindig érezném a fájdalmat. - Nem igazán tudom hol voltam, de ahol voltam ott volt Renée is. -dörzsöltem meg a tarkómat is.
A kezdeti döbbenetem palástoltam az ivással, ami a körülöttem ülőknek mintha feltűnt volna, de nem érdekelt. Az, hogy Nash-al húzzuk a másik haját, hogy ily modern mód fejezzem ki magam, egyáltalán nem újdonság, hisz korunk ellenére mind a ketten elég fiataloknak tűnünk még az emberi világban. -Kipróbáljuk?-érdeklődöm csillogó íriszekkel, és arcomra boldog mosoly húzódik, ami már-már gyermekies, de jól palástolja a bennem dúló érzelembuborékot, ami ha szétrobban, a hely biztonsága, és a benne lévők épsége nem garantált. Így figyelnem kell rá, hogy lehiggadjak, és ne robbanjak fel, mint egy héliumos lufi, ahogy közeledik a forrón sütő naphoz. Hallgatom szavait, amik választ alkotnak mondatba foglalva, bár szemöldököm összevonom, ahogy a terjedő hang az agyamban feldolgozásra kerül. Ökölbe szorul egyik kezem, másik pedig egy pillanatig gyors kopogásba kezd az asztalon, melynek zaja ugyan nem hangos, de engem is idegesít, így abbahagyom. -Köszönöm, hogy szóltál, bár nem sok információ, de még jól jöhet.-engedem végül ki a belém szoruló levegőt, és a két üres poharat egymás mellé tolom, míg tekintetemmel az üvegen megcsillanó fényeket vizsgálom. -Egyébként, mr öltönyben flangáló kölyökképű, mi történt veled azóta, mióta nem találkoztunk. Mert bár az idő nem fogott rajtad, olyan másnak tűnsz.-terelem a témát, hátra dőlve a széken, lábaim keresztbe fonva, és arcom újra nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak tűnik.
Az, hogy ezúttal mi végett kötöttem ki itt, az isten háta mögött, arra nem is tudnék kézenfekvő választ adni. Jobban esett volna valami belvárosi helyen űznöm az unalmat, hiszen bármikor képes voltam rá a legalapvetőbb eszközökkel, ezúttal azonban számottevő az, hogy.. nem ismerek senkit. Mindenkinek olyan vagyok, mint egy jámbor kisfiú. Legalábbis a külsőm alapján. De talán ha kicsit mélyebbre néznek, érzékelik, hogy ez hamis illúzió, és mindez csak a látszat. Bár én nem szoktam adni a látszatra, hiszen nem leplezem önmagamat. Maximum annyiban, hogy nem fedem fel múltam titkait. Hiszen kinek van köze ahhoz, hogy egy király eltitkolt gyermeke voltam? Egy fiú, akit a saját mocsadék apja látogatott majdnem minden este mindaddig, míg el nem patkolt. Hogy.. gyermekkoromban örömömet leltem kisállatok meggyilkolásában. Az anyám elhagyott, sose volt igazán ott.. pedig végignézte.. végignézte, akárhányszor a király kiélte rajtam beteges vágyait.. - A pokolba! - bukott ki belőlem zaklatottan, mikor a kis bárban sétálva, figyelmetlenségből nekiszáguldottam valakinek, és rögtön kaptam egy adag vörös akármicsodát valami krumplival. Hát igen, így jár az, aki hosszú éveken keresztül nem él emberek között. - Máskor... jobb lenne, ha az orrod elé néznél. - jelentettem ki, végigmérve a lányt. Csinos.. nem is akármennyire. Pont nekem való.. és az én beteges képzelgéseimnek. - Mert tudod.. jöhet egy indulatkezelési problémákkal küzdő egyed, aki nem intézi el könnyen az efféle sérelmeket. - kacsintottam rá.
Hebegésem egy pillanat alatt változott határozott, magabiztos nyilatkozattá. – Mintha mondtam volna, hogy sajnálom. – emelkedek meg – S legközelebb talán te is nézz a lábad elé. – Á, igen. A vodka már dolgozott bennem. Védelmi mechanizmusom azonnal életbe lépve akarta kimutatni most rögtön foga fehérjét de még kordában bírtam tartani. - Mert tudod.. jöhet egy indulatkezelési problémákkal küzdő egyed, aki nem intézi el könnyen az efféle sérelmeket. – ismételtem meg szavait, kihívóan ragaszkodva ahhoz, hogy a szemeimbe nézzen. Pontosan jól tudtam, milyen érzés ha az embert az indulatai irányítják. Így gyilkoltam három éven keresztül. Ahogy tekintete végigfutott karcsú alakomon, elégedetlenül csóváltam meg a fejemet. – Hát, ez már elúszott. A legkevesebb, hogy ezek után meghívsz egy italra. Ott várok. – intek az asztal felé ahova eredetileg indultam de két lépés, annyi sem, máris elfoglalják. Csalódottan sóhajtok fel. Nem véletlen választottam azt a sarkot, erre most fújhatom. A krumpli is odaveszett, tiszta ketchup voltam és kénytelen voltam ismét a pulthoz lépni. Szalvétát kértem és azzal tisztítottam le magam, amennyire tudtam. – Vodka-narancs. – vetem oda szinte a férfinek, akivel kölcsönösen mélyedtünk el saját világunkban, a részegek és félig ittasak között. Én pedig hirtelen azon kaptam magam, hogy nem akartam a józanság terhét viselni, csak egyszer az életben, el akartam engedni magam. Ám azt is tudtam, hogy ez így nem működik. Ha megteszem, nem tudom kontrollálni az erőmet, ami ki tudja mihez vezethet? Persze, most már mellettem volt Curtis, ami azt jelentette, hogy tanulgattam bontogatni a szárnyaimat… vagyis, az is lehet, hogy épp úgy mint az előbb tettem, még pár pohár után is képek leszek elfojtani a gyilkos dühöt.
Sajnáltam, hogy fontosabb információkkal nem tudtam szolgálni a húgával kapcsolatban. - Tényleg sajnálom, hogy csak ennyit tudtam mondani. Bár szerintem ez is több, mint a semmi. Legalább tudod, hogy életben van és van még remény. -mondtam kissé lehorgasztott fejjel. - Ó! Megnősültem! El se hiszed, mi? -büszkélkedtem. - Az öltöny csak azt mutatja, hogy nem aprózom el a dolgokat és mégsem mászkálhatok egyszerű farmernadrágban?! -többnyire drága ruhákat hordtam és jóval többször ezek a ruhák mind olasz cégek szalonjaiból kerültek ki. - Meghívtalak volna a bulira, de nem tudtam hol vagy. -sajnálkoztam. Pedig szívesen láttam volna Valeriet az esküvőn. - Viszont keresek egy személyt... -kezdtem bizalmasra. - A neve Clarissa... Még kislány korában találkoztam vele és egy vámpírboszorkány. -vezettem elő. - Nagy szükségem lenne rá, de fogalmam sincs hol van. Te nem hallottál róla? - próbálkoztam, hátha sikerül megtudnom valamit.
Fellobbant a remény, ami boldogsággal töltött el, ugyanakkor megrémített, de igyekeztem most nem egy dolog köré csoportosítani zavaros gondolataim. Sőt, inkább a jelenre akartam koncentrálni, hisz régi ismerős mindig boldogsággal tölt el, ha találkozom eggyel ennyi idősen. -Legalább.-nyugtázom, és terelem a témát, hogy agyam alkalmazkodjon elgondolásomhoz, hogy ma este nem a múltamon és a húgomon fogok rágódni. -Óóó, erre inni kell.-intek a pultos felé, aki biccent, és már önti is a pohárba az italt.-Ha leszólni szeretnél, amiért nem öltözök úgy, mint valami újgazdag liba, akkor ne velem kezdj. Lehet, hogy idősebb vagy, de ne feledd, van egy erősségem is.-mosolyodom el gonoszan, amikor megérkeznek az italaink, és a pincér megpillantva tekintetem egy szó nélkül oldalog el. Utánapillantok, és jól megnézem magamnak, s érzem éhségem kezd feléledni bennem. -Sokfelé jártam az elmúlt években. Egész érdekes helyeken is. A világ sokszínű lett azóta, mióta élek, és kiélvezem az újdonságok adta lehetőségeket. Egyébként pedig igyekszem nem belefolyni az egyes csapatok közötti vitákba. Ha fizetnek, persze segítettem, de ingyen nem viszem vásárra a bőröm.-közlöm egyfajta önimádattal hangomban, és vállam elé omló szőke hajtincseim egy olyan igazi libás-önelégült mozdulattal dobom hátamra, míg ajkaimon hasonló stílusú mosoly látható. -Nem, még nem hallottam róla.-nézek az előttem heverő pohárra összevont szemöldökkel, majd kezeim összefonom, s könyökömre támaszkodva azokra helyezem állam, és így nézek rá. -Esetleg én nem lehetek segítségedre? -érdeklődöm, s szemeim csak úgy csillognak, akár a tenger, mivel már jó ideje nem volt szerencsém segíteni önzetlenül, megmelengetné szívem a feladat.
Kapcsolatok, kapcsolatok, kapcsolatok... Én az a fajta vámpír vagyok, aki az évek során minél több kapcsolatot épített ki magának. Világszerte rengeteg barátom van, akik egy csettintésre ugranak, ha kell nekem valami. A pénzről is elmondható ez. Nem fecséreltem el, hanem befektettem, gazdálkodtam vele. - Én nem kérnék. -intettem nemet a pincér, aztán gyorsan el is húzott. - Tudod, hogy nem az a magányosan iszogatós fajta vagyok. Az erődet pedig nem kérdőjeleztem meg sosem. -mondtam vigyorogva. - Talán... -húztam oldalra a szám sarkát. - Mennyire ismered Tatia Petrovát? -haraptam izgatottan az alsó ajkamba. - Azt akarom, hogy megfizessen azért, amiért csak úgy eltörte a nyakamat. Azt akarom, hogy tudja hol a helye. -utaltam a dolgok csendes lezajlására. - Csak megleckéztetni szeretném kicsit, hogy tudja ezzel az unokájával nem érdemes packázni... -fejeztem be végül.
Arcomon gonosz mosollyal néztem rá, mert nem szerettem ha alábecsülnek. Ezt nem toleráltam, hiszen mindenhez csak egy kis erő és összpontosítás kellett, na meg ösztönzés. Azt magamtól is megoldottam, de szerettem adott alkalmakkor alkuba bocsájtani a képességeim, de ehhez az alkalomnak és a feladatnak is olyannak kellett lennie. Holmi "változtassam békává" dolgokkal nem szerettem kezdeni. -Jobban is teszed, ha nem kérdőjelezed meg.-közlöm vele önelégülten, de még mindig elcsodálkoztat, hogy megnősült, mégis örülök neki. A pohár az asztalra került, de nem foglalkoztatott, miután meghallottam, hogy keres valakit. Egyértelműen következett, hogy azt a valakit egy feladattal akarta megbízni. Hát kapva kapok az alkalmon, és mindenféle körmönfont kérdések nélkül rá is kérdezek a lényegre. A poharat a számhoz emeltem, és az első fél korty után köhögve tettem le a poharat, elkerekedett szemekkel. -Tisztában vagy vele, hogy nálam majdnem ötszáz évvel idősebb? Tudhatnád, hogy nem szeretek magamnak ellenségeket szerezni.-közlöm vele, bár ez így nem volt egészen pontos. Nem szerettem olyan ellenségeket szerezni, aki idősebb volt nálam jó pár száz évvel. Bár még vámpírokkal el-el voltam, az erőm jól jött, de egy vámpírboszi nagyobb falat volt még nekem is. -Mondjuk úgy, hogy az unokáinak jó kapcsolatai vannak.-helyesbítek, mert ha el is vállalom, én leszek az, aki közvetlenül vásárra viszi a bőrét, a családi bajaira viszont magasból teszek. -Mondanám, hogy én már nem gondoltam rá, hogy megtegyem ugyanezt veled, de hazudnék...-húzom az agyát a szó nem szoros értelmében, és újra gonosz mosolyt villantok. -Mielőtt rábólintanék, örülnék ha kicsit beavatnál a részletekbe. Miért törte ki az ennivaló unokája nyakát, és pontosan milyen formában gondolkozol a bosszúról.-kérem, mert hiába hajt a belső késztetés, hogy elfogadjam a feladatot, szeretnék a végére járni, és tisztában lenni azzal, mit ártott neki pontosan, és miért ártott neki. Bár nem folytam volna bele más zavaros családi életébe, pláne nem a Petrova családéba.
- Tudom, hogy nehéz feladat... De azt gondoltam te talán képes vagy rá... vagyis úgy látszik rosszul gondoltam. -néztem fel rá hosszú szempilláim alól. Nagyon jól tudok hatni az emberekre. - Igazából nem szükséges többet tudnod. Ha megleckézteted, akkor jól megfizetlek. Kérhetsz amit szeretnél. De úgy gondolom a húgodról szolgáltatott információ miatt már most jössz eggyel. -kacsintottam rá, miközben felálltam az asztaltól. A zsebemből előkotortam az italok árát és elé dobtam. - Kíváncsian várom mennyire leszel képes... -emeltem kalapom, majd eltűntem a tömegben.
Igaza volt. Nehéz feladat, de nem lehetetlen. Kíváncsivá tett, nem tagadhatom, mégis egy részem kételkedett benne, hogy jó lelkiállapotban vagyok e én ehhez a feladathoz. Meghátrálni nem terveztem, de nem is mondtam, hogy elválalom. -Lehet, hogy idősebb vagy, de még így se éred el a kellő hatást, ha alkudozni kell.-jegyzem meg grimaszt vágva, s gondolataim máris a lehetséges variációk körül forognak, amik a megoldási opciókat takarják. Még válaszra sincs lehetőségem, máris eltűnik, az ital árát a pulton hagyva. Felállok, amikor a pultos mellém ér, majd a hátsó ajtó felé indulok, de valaki a kezem után nyúl, és maga felé fordít. ~Az nem kislánynak való hely.-jegyzi meg, majd erősebben szorít, és húzni kezd. Hagyom magam, de ahogy a levegőre érünk, kifordítom a kezem, a falnak préselem háttal, s felcsillanó piás, de vágyakkal teli szemébe nézek. Lerí róla mit akar tőlem. -Soha nem kapsz meg.-jelentem ki, majd elkapom nyakát, és éles fogaimmal átszakítva bőrét, magamba szívom slkoholtól zamatos vérét. Ahogy a test megremeg, s elernyed, elengedem, és hagyom, hogy a földre zuhanjon. -A túlvilágon se kísérts.-jelentem ki, megfordulok, és elindulok a nyílt utca felé, de biztosra veszem, nem fognak követni, óvatos vagyok, mint mindig, a test pedig épp úgy néz ki, mintha megvágta volna a nyakát, és elvérzett volna.
Mintha némiképpen alkohol csengett volna hangjában, ami máris arra engedett következtetni, hogy egy ideje már ezen a helyen időzik, és bizony.. az ilyen nőket már nem nehezebb arra ösztökélni, hogy igyon még pár pohárral.. és akkor jószerével nyert ügyem van, hiszen.. a részeg nők nehezen tudnak ellenállni bárminek is. Én pedig imádom, ha nem kell sokáig küzdeni. Sok férfival ellentétben nekem nem élvezet a küzdelem. A szavai méginkább tetszetőssé tették őt. - Mondták már neked, hogy a stílusod magával ragadó? - kérdeztem vigyorogva, már nem törődve azzal, hogy a ruhám úszik valami ragadós szószban. - Hozza a hölgynek is, és nekem is azt, amit kért. - jegyeztem meg egy mellettünk elszaladó felszolgálónak, de tekintetem még most is nehezen szakadt el a fiatal lány arcától. Óh, micsoda szerencse, hogy most pont itt voltam... azt hiszem, szegényebb lennék, ha nem látom legalább egyszer ezt az arcot. Ezeket a szemeket. Olyan volt előttem, mint valami nyitott könyv. És szerettem volna benne olvasni. - Megtudhatom a becses neved? - nyújtottam felé kezem, miután letisztította magát egy szalvétával, legalábbis megpróbálta, majd egy sóhajjal ledobtam magam a legközelebb elhelyezkedő székben. - Én Matthias vagyok. Szolgálatára. - vigyorodtam el ismét.
Sosem állt távol tőlem a nyers szókimondás. Érzelmeimet nehezen lepleztem, véleményem szinte azonnal kiült az arcomra és nem volt az a fajta ember, aki megpróbálja leplezni ha nem tetszik neki valami. Szavaira megforgatom szemeim és helyet foglalok. Nem is felelek, egészen addig, még meg nem érkezik az italom, amiből nem restellek hatalmasat kortyolni. - Abigail... - fogadom el kezét és erős, határozott mozdulattal rázom meg. Eddigi életem során számtalan fajta férfivel találkoztam már, most mégsem tudtam megmondani, hogy mit akar tőlem Matthias. Nem szexet, ez azonnal egyértelművé vált számomra de az évek során, a férfiak, csak ezt akarták tőlem. Csibészes vigyora tagadhatatlanul nyomást gyakorolt rám, az érzésről nem is beszélve, melyet érintése váltott ki belőlem. Végigszaladt hátamon a hideg és libabőrös lettem tőle. Elrántva kezemet nyeltem nagyot. Szóval nem egy ember ült velem szemben. Ennél már csak nem lehet rosszabb... elvégre, én sem voltam egyszerű ember, miért is érdemelnék magam mellé egy halandót. - Kitalálom. Vérfarkas. - újabb nagyobb korty, amivel ki is végzem italom. Mikor ittam én ennyit utoljára? Tényleg muszáj lesz ennem valamit de esélyem sincs kérni mert már ismét ott van mellettem egy teli pohár. Rosszallóan csóválom meg a fejemet de mire megszólalnék, a pultos már sehol sincs. A tapintható feszültség, egyre alább adva engedett szorításából. Végignéztem a magukat riszáló nőkön és hirtelen én is ezt akartam. Egy átlagos estét, egy átlagos életet. El akartam engedni magam de a tömeg, nem az én javamra játszott. Ki akartam törni innen és eszem ágában sem volt egyedül. Élvezni akartam egyetlen nyomorult estét, anélkül, hogy erőm miatt aggódnék. S mi is tart vissza attól, hogy éljek a lovagnak illő férfi szolgáltatásaival? - S mivel tudsz szolgálni, az italon kívül? - kérdem még lecsúszom a bárszékről de megingva dőlök neki, épp csak elkapva mellkasát. - Tud az úr táncolni? - kérdem és egyértelműsítve mit akarok, ragadom meg kezét és vonom magammal de nem a táncosok közé indulok. A tömegtől kiver a hideg.
Nem állt szándékomban, hogy közelebbről megismerjem. Mint tapintatlan férfi, aki csupán nemrég tért vissza az élők közé, s tetemes férfitestek megszállása után végre saját testében tombolhatott... úgy voltam vele, hogy ideje megtalálnom azt a nőt, akivel kedvemre szórakozhatom. S azt hiszem, hogy ez a barna hajú szépség erre a célra tökéletesen megfelel nekem. Legalábbis úgy hiszem, hogy... még sikeres is lehetnék nála, ha picit jobban törekszem rá. Én, aki soha nem szokott ilyesmit tenni. De egy pohár ital sokat nyom a latba. - Új vagy a városban, igaz? Abigail. - hangsúlyoztam ki nevét egy széles vigyorral arcomon, majd félrebillentett fejjel nyeltem határozottan. - Igen. Okos vagy. - feleltem ennyivel, mikor a véfarkas szó elhagyta ajkait, én pedig a felszínen elégedett voltam, hogy nem egy ostoba nőt hozott felém az élet, a mélyben viszont el voltam keseredve, már amennyire én képes vagyok ehhez hasonlót érezni. Hiszen ezek szerint ő sem lehet ember! - Nos, ki tudja? Sok minden lapul a tarsolyomban. - vonogattam a szemöldökömet, de ezután hirtelenjében mellkasomnak dőlt. Az ital máris betett neki. - Nocsak... a kisasszony nem bírja az italt? - kérdeztem felsóhajtva, kezeim azonban hátára siklottak, de ezután nem volt időm reagálni... követtem őt oda, ahová rántott magával, ami egyértelműen nem a tömeg volt. Nem is baj. Nehezen viselem a tömeget.
Kezdőlap
)
/