Érzékeltem, hogy a lábam elhagyja a padlót... és felemelkedtem, miként két erős kéz emelt engem fel, s én automatikusan kapaszkodtam meg az illető nyakában, de emellett sem készültem arra, hogy a szám eltávolodjon az Ő szájától, és hála az égnek úgy éreztem... erre Ő sem szeretne rávenni, legalábbis az enyémmel szambázó nyelve erre engedett következtetnem... addig a tizedmásodpercig, amíg képes voltam ezen gondolkodni, mert ahogy csókolva szám az Övét, idegszálaim minden szabad kapacitással az Ő testére vágytak... nem voltam képes még arra az apróságra is figyelni, hogy mi történik körülöttünk... vagy merre tartunk. Nem. Nem érdekelt. Csak az a forró nyelv érdekelt, mely sikamlós lángcsóvaként barangolta körbe a világegyetemet az én nyelvemmel karöltve... s az a kéz... a kéz, mely érintett... és újra... meg még mindig... és éreztem hogy az erős ujjak markolnak... Éreztem hogy a hátam csapódik... megint... Villanás... "A hátam a nappali falának csapódik. Alaric a fejem fölé emeli kezeimet... Csókol... Simogat..." Aztán újabb villanás. Egy pillanatra kinyitom a szemem, és látom az arcot... az arcot, melynek tulajdonosa épp elhúzódott ajkaimtól. Egy percre... vagy órára... de lehet csak egy másodperc volt... Nem éreztem mikor mennyi múlik... mennyi telik... Csak ŐT éreztem... Kéjes nyögés szakad fel torkomból, és hátravetve fejem, a falnak döntöm, és kezeim a férfi hátán marnak végig... körmeim tán még csikarták is bőrét... de nem érdekelt... csak az érdekelt, hogy ajkai miként marnak bőrömbe... miként érintenek... és miként tör szinte fel torkomból is az emésztő tűz...! - Igen... igen... csináld... - nyögtem elfúló hangon, nem is érezve, mikor nyitottam ki a számat, csak élveztem... élveztem ahogy keze a vállamon simul... és nyelve... forró hús a húsomon... ahogy a ruhám pántját húzza félre... ahogy keze egészen lent siklik... és ahogy lábaim közé találja meg végre az útját... Forr a világ... Vagy csak én?? Én... igen... A tűz elemészt... a vágy... a fények... - Istenem... - sóhajtok fel, és érzem ahogy ujjai végigsimítanak rajtam... Élvezem... Igen... Ohh, Uram, köszönöm neked... - Vedd el ami a tiéd... - nyelvem nehezen pörög, nem is tudom, formálja-e a szavakat, vagy csak én képzelem?? Én... Ma nem számít más... ma nem kell semmi... Csak én... És ez a férfi... Ez a tűz... A vágy... Istenem... Szellő borzolta végig izzadt hajamat... és testem... ahogy ez a férfi birtokba vett... kezei... szája... és hallani véltem, hogyan pattan el az a szikrányi anyag, mely védte nem létező erényemet, a nem létező becsületem... a már rég nem létező hűségemet... és azt a cseppet, mely még talán józan ész volt bennem... De csekély volt az a csepp, hogy tehessen bármit, mert testem forrt, és égtem... a világ forróvá vált... de kéjes elégtétellel töltötte meg tüdőm... lelkem... és nagyon reméltem, hogy nemsoká máshol is kitölt majd... Hát nem is volt ellenvetés, nem volt szó, vagy tett... nem volt más... csak akarat! Akarat, mely kezemet irányította, mely felemelte, és a férfi derekán átsimulva, a fenekébe mart, húzva magamhoz, erősen, vágyva... AKAROM! Minden idegszálam és testem minden négyzetmillimétere ezt sikoltotta... AKAROM! TEDD MEG! TEDD MEG...!! - Tedd meg... - mondtam ki hangosan is, és az idegen szemeibe mélyedtem... néztem azokat a sötét íriszeket... egy pillanatig... nem tovább... aztán másik kezem mellkasán siklott végig, és ajkaim lendülve kötöttek ki újra a száján, kissé ajkába harapva, vadul falva húsát... édes... kéjes... mámorban...
Repült a pólóm! Nem tudom mikor, nem is érdekelt hogy a sárban végezte, most csak a vérét akartam! A tombolást az ereiben! A pórusain áradó feszültség szagát, azt hogy akar engem és ahogy éreztem a körmeit a hátamban még szorosabban préseltem rá a testemet! Szerettem a vámpír nőket! Most már biztos voltam benne hogy imádtam őket, és ahogy a torkából is feltörtek azok a hangok és szavak az érzés még elvetemültebbé tett! A ruha lassan csúszott le a hóna alatt, hogy szakadt? Nem tudom, nem vettem észre, de egy percig se érdekelt vagy foglalkoztam vele! Csak a mellei a kezemben! A számban.. a nyelvem alatt.. élesen harapva, marva bele ahogy másik kezem már bontja a gombomat, szabadon engedve, és egy utolsó felnyögés, ahogy feltör az agyam előrevetített képe és végül tényleg megéreztem! Azonnal az égnek szorult a szemem, nagyot nyelek, de csak egy pillanat, muszáj! Hajt az érzés az a feszült és az a vad, és erőteljes tempóba kezdek! A számat tépi! De az enyém se tehetetlen, csak harapom és tépem, engedelmeskedve az ösztönnek, minden ami most a fejemben lebeg most csakis a nő! A kielégülés szele és én képtelen vagyok ellenállni neki! Lihegek.. Amikor eltépem a számat tőle, de csak hogy levegőt vegyek, nem hagyom sokáig parlagon kell nekem! Újra a szájára tépek! Vadul és hevesen, ahogy közben a mellébe mar a kezem, a testem mozog.. az övét is sorra megemelve és érzem hogy közel.. Közelííít.. nagyon.. hevesen! Éhesen! És végül nem is tartóztatom fel, halkan fojtva a nyögést az övébe végleg megadom neki magam...
A hozzászólást Nevil Turner összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Jún. 20, 2013 4:37 pm-kor.
Gyerekkorunkban arra tanítanak minket, hogy a tűz veszélyes... Később rájövünk, hogy a tűz hasznos... jó dolog, sok mindenre használható. Aztán arra is rájövünk, hogy a tűz éget. Érezzük, tapasztaljuk... tudjuk. Azután később, amikor a testünk utat talál egy kapun át az Édenkertbe... akkor bizony arra is rájövünk, hogy a tűz olyasféle dolog, melyben szívesen égnénk örökké... És én égtem ebben a tűzben. Csak azon lepődtem meg, hogy mikor kinyitottam a szemem, nem láttam lángolni a kezem... Azt a kezem, ami ennek az idegen férfinak a nyakában csüngött. Annak a nyakában, aki épp lehámozta rólam a ruhámat... "Istenem..." Ez szó valahogy folyton a tudatomban égett, de nem is akartam kisodorni onnét, jó helyen volt ott. Ez az "istenforma" férfi... ez... ahhh... Ez a férfi forró volt... és fájdalmas... és izzó... és rohadtul vágytam rá hogy az Övé legyek! Gátlástalanul nyögtem, ahogyan megéreztem, a kezét a mellemre tapadni, amit aztán valami még forróbb... sikamlósabb dolog követett... amiről rá kellett eszmélnem, hogy a nyelve az... Lihegek... nem elég a levegő... Kezem elindul a feje irányába, de a nyakánál megakad, ahogy megérint bensőmben... ahogy belémirányul, és kitölt egészen... Istenem... Markolom nyakát hátulról, markolom a derekát... és fejemet vetem hátra egy pillanatra, de csak egy pillanatra, és aztán lendülök... Ő megmozdul... Nem is mozdul... inkább robban... berobban a tudatomba... Istenem... Apró fájdalom érzete szökell ki a tudatom mezejére, de egy lángcsóva azonnal lebombázza, és a lángokkal repülök... repülök... a magasba... Ahogy ajkaim rátapadnak szájára, csókolom... Ő viszonozza ezt, és tépi a szám, ahogy én tépem az Ő száját... és égető hévvel érzem azt a pici fémes ízt... ahogy érzem, megsebzem leheletnyit a bőrét... De rögtön nyalom is le azt a pici pontnyi serkenő vért... és nem érdekel... még az sem, hogy arcom talán elsötétül az ízre... nem érdekel... EZ most sokkal erősebb...! Ez a kéj... ez legyőzhetetlen! Leszögez, és nem ereszt! Én akarom!! És csinálom is!! Ez kell!! Szemei... fel sem fogom, hogy látom őket... az érzés túl erős... hogy bennem van... hogy érzem... Villan a kép, de nem látok mást, csak Őt... vibrál a levegő... mintha... ahhh... De a gondolatot sem bírom kigondolni, visszaránt... Ránt! És tép! Tépem én is, és akarom! Mozgása erős, és vad... és csípőm felveszi az ütemét... lendül előre testem, követi, vágyja az Övét! Akarom! - Ezt ordítja az összes sejtem! - Akarom! A hátam, a fenekem minden lökésére a falnak ütődik, de nem zökkent ki, nem zavar a hűs... a hűs levegő, mert ahogy a testemmel érintkezik, felforr az is... épp csak nem füstöl... Pedig úgy lenne igazságos, ha ettől... ETTŐL, amit én érzek, még a levegő is kigyulladna...!! De az nem gyullad... az nem... csak én... Én gyulladok... kigyulladok, égek... Érzem ahogy a forró lávafolyam önti el a bensőmet... ég... égek... forró... és a testem összerándul tőle... kapaszkodom a férfi vállaiba, ahogy hátam ívben feszül... és sikolyom száll a szélben... Tűz... elégtem... meghalok... Istenem... - Tehetetlen, erőtlen a lényem... ahogy testem remeg... és levegőm nem elég... Ráhajlik fejem a férfi vállára... kapaszkodom... de nincs erőm, Ő kivette belőlem... mindet... Még a kép sem tiszta, nem is tisztul... csak lebegek... az erőtlen, érzékeléstől fullasztó, telt világegyetemben... - Köszönöm... - nyögöm valahol messze... a férfi fülébe... és hálásan simít végig kezem a nyakán. Igen... a testem borzasztóan hálás... Amit érzek... nem más, nem egyéb... repülök...
A nyakába borulok. A válla támasztja a fejemet. Lihegek. Hallom a hangját a fülemben, de képtelen vagyok koncentrálni. Mééég nem. Még csak lihegek.. - húzom magamba a legnagyobb levegőket ahogy próbálom kissé összeszedni magam. Bólogatok.. Ez biztos, de legalábbis megráztam a fejemet, hogy hallja, hogy oké, fogtam.. és ekkor emelem csak meg a fejem, egy kiadós levegőt a sötét éjszakába küldve.
- Ja... én is.. - sikerül már valami értelmesebb és hosszú vigyorra húz a szám - Igen.. kielégítő élmény volt. - csúszik végig a mutatóujjam az arcán, aztán hátrébb húzódva leengedem. Talpra. Áll. Nincs itt semmi gond..
- Szóval.. kösz! - biccentem oda teljesen kimerülten és visszagombolva a gatyámat hátralépek hogy előkerítsem a pólómat. Megviselt, de ki nem szarja le!? - rángatom magamra, vagyis inkább bújok bele és szemem azonnal a hátsó ajtóra téved. Nincs most ahhoz kedvem hogy visszamenjek.
- Azt hiszem én most lelépek! - bököm oda második körben - Te? Megleszel!? - kérdezem csak úgy felszínesen, nem kell a száma vagy bármi más tőle, de azért ha kell legalább visszakísérem. Ja.. az még belefér. Legalábbis bele kéne. Ha már ilyen jól megünnepeltük ezt a mai napot..
Ahogy magam mögött hagytam Richmondot, egyre jobban éreztem ahogy elszáll belőlem a jókedv. Jó volt végre megint nyüzsgésben lenni, újra köszönni a jól ismert kávéház láncoknak, és elmerülni az ismert márkák termékeiben. Majdnem egy hete érkeztem meg Mystic Fallsba, de mára már tényleg úgy éreztem, ha nem kezdek magammal valamit megőrülök. Ez a monoton élet, a kisvárosi lét nem nekem való. Annyira megszoktam már, hogy esténként nem bírok elaludni a zajos forgalomtól, hogy már szinte hiányzik a taxik jól ismert dudálása. Ettől függetlenül viszont még nem akarok hazamenni. Minden panaszom ellenére, van valami ebben a helyben ami miatt képtelen vagyok csak úgy elmenni - az egésznek a kisugárzása, mintha lenne valami mágia a levegőbe. David szerint lehetetlen, hogy ne fussak össze boszorkánnyal az ittlétem alatt. Már több mint egy tucat telepedett le itt. A gondolataimból egy ócska, de igen erősen fénylő neontábla rángat ki. A élénk kék és rózsaszín kombinációja szinte bántja a szememet, viszont megcsapja a fülemet a jóízű nevetés és az nyüzsgő zaj akarva-akaratlanul rántom félre a kormányt, hogy behajtsak a parkolóba.
A terv úgyis az volt, hogy későn érek haza. Ki tudta, hogy errefelé a plázák már nyolckor zárnak. Gyors sminkellenőrzést tartok a visszapillantóba, és lecserélem a kényelmes cipőmet az ujjónnal beszerzett Miu Miu magassarkúmra. Még nem döntöttem el, hogy maga este egyedül vagy társaságban távozok e innen. Ettől függetlenül nem maradt nálam sok pénz, így extra jól kell kinéznem, hogy az este végére ne nekem kelljen rendeznem a számlát. A hely belülről pont olyan volt amit egy ilyen várostól elvárhatok. Nem nagy szám, mégis kellemes hangulattal van megáldva. Alkohol szaga keringett a levegőben, a tánctér pedig teljesen tele volt. Legszívesebben én is közéjük siettem volna, de sokkal hívogatóbb volt az üres bárszék a szexi pultos sráccal. Magamra öltöttem az egyik legbájosabb mosolyomat, és helyet foglaltam a - szerintem külön nekem fenntartott - széken. - Mit adhatok gyönyörűm? - fordult hozzám azonnal, miközben én látszólag elmélyülve pásztáztam az itallapot. - Koktélt. A legjobból. - villantottam rá egy széles vigyort és már éreztem is ahogy az adrenalin végigszáguld a testemen. Azt hittem errefelé jobban figyelnek a személyire, de ha így is lett volna simán kijátszottam volna őket. Már két éve megvan a drágaság, ami szerint a nevem Daphne Lewis, és 22 éves vagyok. Szerintem még hihető is. Nem tudom hányadik poharat ürítettem már ki, de egyre jobb kedvem volt. Szinte már feltűnően flörtöltem a sráccal, mikor egy másik került mellém - feltűnően jó arcberendezéssel - és meghívott még egy körre. Már épp beszélgetésbe elegyedtünk volna, mikor egy ismerős alak tűnt fel mellettünk. Szent szar. Ugye ez most nem komoly? - Ronnie. - néztem rá teljesen meglepetten, majd pár másodperc döbbenet után megráztam a fejem. - Mit keresel itt? - fordultam felé teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy nemrég még éppen mással társalogtam. Nem számított. De hogy kerül ide? Tudom, hogy gyorsan, és szó nélkül léptem le de arra semmiképp se számítottam, hogy majd kell tisztáznunk a dolgokat.
Saját légzésem elnyom minden más zajt.. A vérem ott dübörög a fülemben, hallom... érzem... Mindent érzek... minden porcikám... minden egyes apró részem, melyek most mind, mind, és mind azért hálálkodnak, hogy ezt... EZT átélhették... Ezt a gyönyört, ezt a mámort... ezt a... a hihetetlen kielégülést... Valami... földöntúli, hihetetlen kép vibrált bennem, és ez... ez az egész... ahh... nem bírtam az agyammal, a fejem szét volt esve, nem voltak normális gondolatok bennem... Ami jött, el is úszott, mint hal a vízben... minden...
Hallottam a férfi hangját, és ahogy beszélt... mosolyogtam. Nem is tudom pontosan min, de nagyon... mosolyogtam... boldog voltam... jól voltam... Minden voltam...! - Nekem is... az volt, ezt... asszem érzed... - sóhajtottam nagyot, utalva rá, ahogy vagyunk, hisz még mindig beléje kapaszkodtam, Ő meg még mindig bennem volt... úgy néztünk ki, mint akik elégedetlenek... ahhh... ohhh... nem... uhh... én nagyon... Csak repültem, egyszerűen, libegett az egész testem... lényem... minden... Érzem ujját az arcomon, és érintése valahogy... kattan... Érintés... ahogy valaki az arcomat simogatja... ujja puha, finom... éget... forró a bőröm... Szemem a férfit kémleli. Nem... nem az Ő keze volt... vagy igen...?? Igen...? Lehet... Nem tudom... De érzem hogy kezei segítenek, és a lábaim újra a földet érik. Fél cipőm leesett a lábamról, így most félig mezítláb álltam, nagyon csúnyán széthúzgált ruhámban... De valamiért nem érdekelt. Nem szégyelltem magam, nem pironkodtam, csak álltam, és hagytam hogy végignézzen rajtam. - Nem, én köszönöm - mosolyogtam Rá ragyogón, és.. uhhh... ahogy végignéztem Rajta... legszívesebben újra... újra... ahhh... igen... Nem. Nem, Ő már öltözik. Látom hogyan gombolja a nadrágját, húzza fel a földről felkapott pólóját. Ezt látva én is valahogy... utánozom a mozdulatokat... Visszahúzom magamra a bugyim, megigazítom a ruhám... csak igazgatom, bár nem hinném hogy túl profin... A kezem soha nem akar oda nyúlni ahova én mondom... akarom... izé... akarom! De mindegy, nem érdekel hogy csálé rajtam a ruha, csak... ott van rajtam, aztán kész... Azt mondja nekem a férfi, hogy lelép... Lelép... De honnan? - Lenézek a földre... - Hisz nem is vagyunk magasan... Hova lép le...? Nem értem... - Jóóó.. Persze, meg vagyok. jóól vagyok, én... jól vagyok. Meg szomjas vagyok, megyek... iszok még kicsit - mosolyogtam újra, bágyadtan, félsikerrel, de megtámaszkodok közben a falban. - Menjél nyugodtan - húzom szélesre a mosolyom, és hálásan nézek rá. Tök jól vagyok, igaz hogy táncol velem a fal, de hát én jól vagyok! Hát jóóól, hisz... olyan jót szexeltem ezzel a pasival... és olyan szexi... és ez olyan jó.. Jól vagyok! Igen! Tök jól!
Hogy szomjas.. - vonult végig széles vigyor az arcomon. Őőőő.. tudja.. - ráztam még mindig hitetlen vigyorgással a fejemet aztán egy elégedett sóhajt is megeresztve visszafordultam a kiszemelt cél felé. Jó kedvem volt! Az isten verje meg de még mennyire! Az ünneplés megvolt.. a whisky is, és a többi.. csak grááátisz! - engedtem el egy újabb kellemes sóhajt, még egyszer visszapillantva a lány felé, na igen, fel is idézve egy korábbi emléket, de.. Mmmm... - feszült még mindig a vigyorom aztán elértem a sikátorszélet, és hova is menjek.. Húzzunk haza! Jól megérdemelt munkáért rám fér a pihenés! - döntöttem el azzal még egy pillantás a nőre, eléggé.. hm.. nincs túl jó bőrben, de azt mondta meglesz. Hát akkor...
- Vigyázz magadra! - küldtem még utána talán csak úgy presztizsből azzal eltűntem az éjszakában a sötét téglafal mögött. Nem kell ennél jobb este holnapra se!
Nem is... tudom mikor, de a férfi eltűnt a szemem elől.. s ahogy arca már nem lebegett ott előttem, kezem végigcsúszott a falon, ami mellett álltam. - Hú-húúú... - sóhajtottam, miközben meginogtam, miként a lábam alattam megbicsaklott. Próbáltam belekapaszkodni a falba, és megmaradni állva, de ahogy az egyensúlyomból kibillentem, a fejem mintha... a testemmel együtt, de épp az ellenkező irányba billent volna... és a szédítő kép láttán hiába nyúltam a fal "felé", mivel az épp az ellenkező irányban volt, így én egy rendkívül mutatós pofáraesést mutathattam be, a sikátor kellős közepén, egy szép kis pocsolyába. Azt hiszem egy pillanatra elvesztettem az eszméletem, mert az esésre emlékszem, de a becsapódásra nem... csak azt éreztem, hogy a következő pillanatban már fekszem... A kép homályos volt a szemem előtt, és fájt a fejem... tompán... lüktetőn... mint egy rémesen idegesítő, monoton felvétel... csak... "dum-dum-dum-dum-dum" szólt a fejemben... Szemem lecsukódott, és kezem a kemény aszfaltra tettem. Éreztem a tenyeremet szúró pici kavicsokat, de nem emeltem fel a kezem. Ahogy feküdtem ott, és a fájós fejem lüktető zavarása mellett bámultam magam elé... pont ráláttam arra a falra, mely mellett az előbb... - Rick... mit tettem megint... - leheltem tudattalanul, ahogy agyam egy pillanatnyi időre felbukott a homályból, de... ahogy végigmondtam ezt, a szemem újra lecsukódott... és nem is nyílott már ki... az éjszaka sötétje mindenemet elnyelte...
Nem tudom, hogyan keveredtem ide... Csak minél távolabb akartam lenni mindentől és mindenkitől, egy olyan helyen, ahol semmi nem emlékeztet senkire. Életem cirka harmincegynéhány éve alatt pedig még egyszer sem jártam erre. Amikor tizenéves voltam, itt még nem állt semmi, aztán meg már nem hajtott a kíváncsiság. Pedig elég pofás kis szórakozóhelynek tűnt. Kár, hogy nem szándékoztam betérni oda. Jó lenne inkább keríteni valakit... Inkább hallgatok a bennem lakozó érzéketlen vámpírra, mint az emberre, aki teljesen össze van törve jelen pillanatban. És tanácstalan is... Bár nyilván addig elő fog bújni, hogy ne öljek meg senkit, csak megkóstoljam. Persze az is bőven elég, de hát mit tehetnék? Tapasztalatból tudom, hogy az ilyen helyek mögötti sikátorokban általában mindig van egy-két ember, aki el van tévedve, így remek vacsora válhat belőlük. Vagyis... ezt csak a vámpírénem tette hozzá, úgy nagyjából egy éve. Annyi ideje már, hogy meghaltam, és így élek. És most is... láttam valakit, a földön feküdni, teljesen eszméletlenül. Tökéletes áldozat... lett volna, ha hirtelen nem váltok vissza törődővé, és nem lépek oda hozzá aggódva. - Hahó, hallasz engem? - kezdtem el pofozgatni az arcát, hogy attól hátha felébred. - Eszméletednél vagy? - kérdezgettem tovább, bár ez elég hülye kérdés volt, hiszen ha eszméleténél lenne, nyilván válaszolgatna. Basszus... már éppen azon voltam, hogy ráhívom a mentőket, amikor valamit megéreztem. Ő... vámpír? Ebben a hitben élve a kelleténél jóval erősebb pofont vágtam le neki, arra hivatkozva, hogy úgyis hamar meg fog gyógyulni, akkor kár sajnálni, főleg akkor, ha ettől felébred.
Boldog tudatlanság... boldog homály... boldog nagy semmi... Aztán a boldog nagy semmimet egy cseppet sem boldog nagy csattanás fejezte be, amivel megegyezően egy istenes nagy csípős pofont éreztem meg... az arcomon... A fájdalom volt, ami arra a kellemetlen élményre kényszerített, hogy a tudatom kapcsolatba kerüljön a testemmel, és a szemeim felnyíljanak... - Basszus... húzz... ahh... húzz innét... - nyögtem fel, ahogy a szemem ráfókuszált egy pillanatra egy fölém hajoló... valakire... de azonnal csuktam is vissza a szemem, és az oldalamra fordulva, nyögve kezdtem a fejem dörzsölgetni. Uramisten... nem hittem volna hogy így fájhat a feje valakinek... és hogy lehet ilyen iszonyúan szédülni... Atyám... kérem, öljön meg... mindjárt hányok...
A pofon hatására hamarosan fel is ébredt, és rám nézett, bár olyan ködös volt a tekintete, hogy valószínűleg nem lehet teljesen tiszta... Fogalmam sincs, mi történhetett vele, de azt tudtam, hogy nem szabad azon szavaira hallgatni, hogy húzzak innen, mert nyilván szüksége van rám. Nekem is valakire, bár szerintem nem ő lesz a legalkalmasabb arra, hogy kiöntsem a szívemet valakinek, kezdetben ő is tökéletesen megteszi. - Ki vagy te? Mi történt veled? -érdeklődtem. Egy határozott mozdulattal megmarkoltam a vállát majd a csípőjét, és visszafordítottam, hogy szembenézhessek vele. Ismerős arcvonások, de isten bizony nem tudtam hová tenni... - Szívtál valamit? Rosszul vagy? - kérdezősködtem tovább, hátha kapok majd valami értelmes választ is a kérdezősködéseimre.
- Senki.. - nyögtem fel, kezemmel még mindig a fejemen, mikor azt kérdezte ez a valaki, hogy én ki vagyok... Hát alaposan ki vagyok, de nem érdekel, és nem érdekel az idegen... hagyjon békén a nyomoromban, itt akarok aludni! - Mi történt... minden... minden történt, az élet szar... halni nem lehet... minden szar... az történt... - morogtam az orrom alatt, és kelletlen nyögve néztem szembe vele megint, mikor újra maga felé fordított. Elrántottam a vállam a keze ügyéből, és próbáltam odébb evickélni, hogy ne fogdosson már... de még fektemben is úgy reagált erre a fejem, mintha... mint... ha baltát vágtak volna bele... - Ahhha... levegőt... - nyöszörögtem, és felnevettem, de annak is nyögés lett a vége. - Uhhh... lőj le, akkor jól leszek... - morgom, és újra az arcomra teszem a kezeim. A gyűrűim hideg fémként érintik arcomat... jó az a hűsítés amit érzek... három pici hűsítő karika... azt hiszem ebből éreztem meg, hogy én viszont bizonyára alaposan felmelegedtem... talán a drog... a tabletták okozzák... vagy a pia... vagy a szex... az utca... vagy égek a bűntudatban... - Ki a fene vagy Te..?? - kérdeztem valami fura indíttatásból, mert baromira idegesítő volt érezni hogy bámul...
Mystic Falls.. a város, ahol a nővérem lakik. Hát, mit is mondjak, elég kicsi.. Még New Orleanshoz viszonyítva is, nemhogy Isztambulhoz viszonyítva.. Dehát én most nem városlátogatóba jöttem ide, hanem sokkal inkább abból a célból, hogy rábukkanjak Isobelre. A nővéremre.. akit gőzöm sincs, hol fogok megtalálni. Sőt, még azt sem tudom, hogy miért jöttem én ide? Ehhez a kis útszéli bárféleséghez.. Kikapapcsolódni? Inni egy jót? Meglehet. Most, hogy tudom, nem ölök meg minden velem szembe jövő emberi lényt, kezdek hinni az önuralmam létezésében. Épp beléptem volna a bárba, mikor hirtelen ismeretlen hangokra kaptam fel a fejemet. Egy eléggé nyögődöző, panaszkodó nő és egy másik vitája lehetett.. arról, mi történt a gyengélkedő nővel. Tetett egy lépést abba az irányba, amelyből őket hallottam.. mire megdöbbentő dologra jöttem rá. Mindketten vámpírok voltak! Éreztem a levegőben az illatjukat.. Ez fura. De egyelőre még nem akartam közbeavatkozni. Nem láttam értelmét. Én inni jöttemi ide, mégpedig egy emberből. És nem azért, hogy beleavatkozzak más vámpírok dolgaiba.
Összevissza beszélt, mint aki... te jó ég, ez be van drogozva! Nem vagyok valami nagy drogszakértő, szóval lehet, hogy mégsem, de tett valamit azért az alkoholon kívül, hogy ilyen állapotba kerüljön. - Igen, igen, az élet szar, az ég meg zöld, a fű meg kék - jegyeztem meg gúnyosan, direkt megfordítva a dolgokat. Nyilván valami jó alaposan padlóra küldhette, ha így gondolja, de nem fogom megadni neki azt a lehetőséget, amit szinte tálcán kínált fel, hogy lőjem le. Ezt sem gondolta komolyan, legalábbis nyilvánvaló, hogy nem. Tovább figyeltem, ahogyan az arcára teszi a kezét, mint a kisgyerekek, akik eltakarják a szemüket a világ elől, csakhogy ők azért teszik, mert azt hiszik, akkor senki nem látja őket, én meg kitartóan bámultam őt, hogy ugyan megszólal-e még, vagy mi lesz. Ennek hatására végül odanyögte nekem, hogy én ki vagyok egyáltalán. Ez is több, mint a semmi, az már biztos. - Mit érdekel, hogy ki vagyok? Ilyen állapotban úgysem fogod megjegyezni. Inkább mondd el, hogy hol laksz, én pedig hazaviszlek. Rendben? - kérdeztem, bár... nem voltam biztos benne, hogy ezt akarja egyáltalán. Mégis ez a logikus, hiszen talán van olyan, aki aggódik érte.
Tényleg idegesített... Ki ez?? Miért nem hagy itt megpusztulni? Én itt akarok maradni, a nyomoromban, a szégyenemben, minden szarban... itt... és meghalni..!! Egyedül, meghalni!! - Haza... milyen haza..??! Nincs haza! Nincs nekem haza..! - kiabálom már a végén, és érzem hogy a könnyeim szúrják a szememet. A fenébe... én nem akarok bőgni!! - Nem kellek én oda... inkább szárítson itt ki a nap... - nyekergek, mint egy cincogó egér, és öklömmel ütögetve a fájó fejemet, próbáltam elmulasztani az érzést... Ne fájjon már, nem akarom..!! De ahogy ágáltam a dolog ellen... minden ellen... magam ellen... a józanság ellen... felrémlett valami a fejemben... egy... ígéret... Damon... megígértette velem, hogy haza megyek... hogy hazamegyek a gyerekeimhez... a kicsikéimhez... megígértem... igen... - A nevem Isobel... - motyogtam csak el az orrom alatt, de a szemem nem fordítottam el a felettem magasodó égboltról... Nem is akartam megmondani a nevem, nem értem minek mondtam ki...
Elfordultam a hangoktól és lehunytam a szemeimet, ezzel is kizárva a külvilágot, titkon abban bízva, hogy csak jár erre fele valaki.. Egy eltévedt emberi lény, akiből inni lehet. Nem kell tartania tőlem, csak megkóstolom.. Majd megígézem és elengedem. De valakin muszáj gyakorolnom az önuralmat. Hanem semmi értelme az egésznek. Hiába húnytam le a szemem és koncentráltam az emberi illatokra, senki nem járt erre. Aztán végül akaratlanul is visszafordultam az előbb észlelt vámpírok hangjának irányába, mivel kiabálást észleltem onnan. Valaki felkiáltott, hogy hagyják már békén. De miért..? Nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget az egésznek, egészen addig a pillanatig míg el nem hangzott egy keresztnév. A panaszos nőnek a neve.. ISOBEL. A nővérem neve. Ácsi, nem, az lehetetlen, hogy Ő legyen az! Pont itt, pont ebben a helyzetben! Nem, kizárt, hogy ilyen állapotban találjam meg Őt.. kizárt, hogy Ő is vámpír legyen.. Vagy mégsem? Miért lenne ez annyira hihetetlen? Hisz én is az vagyok.. és az a másik nő is, aki nem árulta el az imént a nevét. Abban a pillanatban amint elhangzott a bűvös keresztnév nem bírtam tovább, muszáj volt közelebb mennem a két nőhöz. - Isobel.. - ismételtem el a nevet akaratlanul mondva ki a nevét. Nem is akartam kimondani.. csak úgy jött. Honnan is? - Ez hihetetlen.. - néztem a nőre, a nővéremre.. Csak egyetlen pillantásra volt szükségem és bizonyossá vált számomra, hogy Ő az. Az az ismerős arc.. amit láttam róla. Az interneten, a Duke Egyetem tanári kara között.
Ahogy végig pásztáztam a helyet ahol rátaláltam végre a barátnőmre, akit szinte testvéremként szeretek, el kellett ismernem, hogy nem a legszínvonalasabb, de ahhoz éppen megfelel, hogy az ember legurítson egy pár felest, vagy amihez éppen kedve van. - Mért? Kit vártál? – néztem rá kérdő tekintettel, miközben odaintettem, a feltűnően jóképű pultos srácnak, hogy nekem is hozzon valamit. - Úgy csinálsz, mint aki nem sejtette, hogy meg fogom keresni. Főleg, hogy csak úgy, egy szó nélkül leléptél. – fúrtam mélyen a tekintetem az övébe dühösen, miközben az ujjaimmal doboltam a bárpulton. Annyira haragudtam a barátnőmre, de valahol a lelkem mélyén még is tudtam, hogy megkönnyebbülésem enyhíteni fog valamelyest a haragomon. Szeretem. Úgy szeretem, mint ha a testvérem lenne és ez egyenes arányosságban áll azzal, hogy igazán a szívemen viselem a sorsát. - Amúgy, legalább jól szórakoztál? – böktem oda morcosan és harcias csillogással a szemeimben. Azt hiszem, elég jól ismer már ahhoz, hogy tudatában legyen annak, hogy ha így nézek rá akkor nagyon haragszom és általában olyankor nem jó dolgok szoktak történni. Na igen, a jó és rossz dolgok is csak relatív nézőpont kérdései. Kinek mi a jó és kinek mi a rossz. Bár az már megszokott, hogy ha valami felzaklat, vagy mérgessé tesz, akkor különös és megmagyarázhatatlan dolgok történnek körülöttem. Különös és megmagyarázhatatlan azoknak, akik semmit nem tudnak a boszorkányokról és az egyéb természetfeletti lényekről. Minden egyes nappal nagyobb az erő ami bennem lakozik és egyre nehezebben is tudom kordában tartani. Talán így lehet az is hogy már megint hallható és látható is a kissé koszos ablakokon keresztül, hogy az eddigi teljes szélcsendes állapot megszűnt és egyre jobban és jobban kezd fújni a szél. A szél amely a úton lévő porral együtt kisebb homokvihart hoztak létre közös és zavaros táncukkal. - Egy valamit árulj el. Nem vagyok másra kíváncsi, csak arra, hogy miért pont ide jöttél?Miért pont ide, az isten háta mögé? – néztem mélyen, áthatóan és legfőképp kíváncsian a legjobb barátnőm sötét íriszeibe, mélyesztve a saját tekintetem.
Oké. Most már teljesen biztos vagyok benne, hogy alaposan szét van csúszva ez a nő. Hány éves lehet? Azt hiszem, hogy én egyelőre képtelen vagyok megtippelni egy vámpírnál, de ha ember lenne, kb harmincnak mondanám. Bár jelen pillanatban negyvennek is kinéz ezzel a szétesett kinézettel. - Mindenkinek van otthona, Isobel - csitítgattam. Valahonnan nagyon ismerős volt ez a név, mintha valaki már említette volna, de nem jutott eszembe, kicsoda. Az biztos, hogy nem élt egész életében Mystic Fallsban, mert ha máshonnan nem is, hát a gimiből egészen biztosan ismerném. - Ha nem akarod, hogy átkutassalak, az irataidat keresve, akkor mondd meg, hová vihetlek el, ahol biztonságos. meg ahol jobban leszel, és veled maradok, amíg szükséges - folytattam a nyugtatást, amiben elméletileg jó vagyok. Gyakorlatilag meg nem találkoztam még ehhez hasonló szituációval, tehát fogalmam sem volt róla, mennyire hatásos ez a dolog. Kezdtem volna pánikba esni, ha nem hallok meg tőlünk körülbelül ötven méterre egy női hangot, ami megismételte Isobel nevét. Ismerné? Hiszen elég messzi van tőlünk . Hátrafordultam, a tekintetem találkozott egy vörös hajú nőével. - Hé, te! Gyere ide, azt hiszem, szükségem van egy kis segítségre! - kiáltottam felé, hiszen nem tudhatja, hogy én hallottam, mit mondott. Vagyis... azt hiszem, nem tudhatja, hiszen nem mondta olyan hangosan, hogy normális emberi fül meghallhassa. - Haza kéne juttatni, és jó, ha valaki segít nekem benne.
Nem akartam nézni semerre... erre a nőre főleg nem, aki annyira de annyira nem érzi, hogy nem akarom hogy piszkáljon... Itt akarok megrohadni, vagy... csak lenni, míg a szívem fel nem fogja, hogy így a jobb... így... hogy a gyerekeim és Damon nem látják, milyen roncs vagyok... Ám az elképzelésembe belepiszkált valami hang... egy hang... egy nő hangja, ha fülem nem csal meg... Valahogy sikerült fejem arrafele irányítani, mocorgás nélkül, és így fejjel lefelé nézve pillantottam meg, egy... egy vörös hajú nőt... akinek nem bírtam az arcára fókuszálni, de... de olyan izé... olyan izé érzésem támadt, amint megpillantottam... olyan fura izét éreztem a gyomromban... gombócot... vagy mi a fenét... - Ki ez...? - csúszott ki a számon, de kezdtem megint szédülni a fejjel lefelé bámulástól, így inkább visszafordítottam a fejemet a... izé.. hát a másik idegen felé, akinek szintén dunsztom nincs a nevéről... - Nincs olyan... hely, ahol jobban leszek... de ha tényleg... nem tudok megszabadulni.. tőletek, akkor vigyél a.. a... - Na jó, azt hittem tudom hova... de nem tudom... én... basszus, nem emlékszem hol lakok... nem emlékszem a címre... - Nem tudom hova... nem emlékszem... - nyöszörögtem bánatosan, miközben az alsó ajkamat kezdtem el harapdálni, és zavarodottan bámultam rá az idegen nőkre, előbb egyikükre, majd másikukra... Nem tudom, nem tudom, nem tudom... nem tudom, hol lakom...
Mint sejtettem, az a két nő tényleg vámpír volt. Sőt, mi több az egyikük, a szőke hajú meg is szólított engem, hogy menjek oda hozzá segíteni. Tessék? Valószínüleg tényleg ez lenne a legjobb döntés a részemről. Mert ha ez a sötéthajú, eléggé necces kinézetű nő tényleg a nővérem.. az az Isobel, akit én keresek.. akkor segítenem kell rajta. Mert szüksége van rám. Most, mindennél jobban.. lassan közeledni kezdtem feléjük, közben a segítségért kiáltó nő pillantását keresve, majd meghallván Isobel tanácstalan kérdését a kilétemmel kapcsolatban, muszáj volt megszólalnom és bemutatkoznom. Azt egyelőre még nem mertem bevallani, hogy ki vagyok. Még a végén elájul itt nekünk... - Öö.. sziasztok. Ayda vagyok - mondtam teljesen komolyan, mivel a kialakult szituáció egyáltalán nem adott okot a mosolygásra. - Ő meg.. - pillantottam az elesett nőre. - Mi történhetett vele? - gondoltam meg magam az utolsó pillanatban és tettem fel másként a kérdésemet. - Hogy ilyen állapotba került..
Nehezebb dolog lesz, mint hittem. Ha még a címét sem tudja... Haza nem vihetem, Chelseához nem. Mi maradt hát? Vehetnék ki egy hotelszobát, vagy megkérdezhetném az idegent. Aztán beugrott egy tökéletes megoldás: valahol vannak iratai ennek a nőnek. Isobel. Gyorsan szétnéztem a sikátorban, és a tekintetem megállapodott egy női táskán. Csak legyen az övé! Elhatároztam, hogy minél előbb megnézem, csak válaszolok Ayda kérdésére. Basszus, még be sem mutatkoztam! - Jenna vagyok - biccentettem irányába, majd zavartalanul folytattam. - Azt mondanám, bevett valamit. Passzolok, nem vagyok doki, de ivott is rá. A többiről fogalmam sincs. Figyelnél rá egy percre? Megnézném az iratait - magyaráztam, majd visszafordultam a nő felé. Mondhatnám, hogy minden rendben lesz, de az jelenleg a saját életemre se lenne igaz, nemhogy az övére. - Elviszünk. Haza. Rendbe fogunk tenni - találtam meg nagy nehezen a tekintetét, majd a táskához léptem. És telitalálat! Vagyis remélem, mert benne turkálva találtam egy pénztárcát. Volt benne pár helyes kölyök, közülük az egyik nagyon ismerős, meg egy kártya, Isobel Salzman nevén. Tovább kotortam, mígnem megtaláltam a lakcímet. Perfekt! - Hazaviszünk, Isobel - jelentettem ki határozottan.
Ha egyedül lennék, azt hiszem megint az oldalamra fordulnék, és aludnék, mert olyan nagyon szúr meg nyom meg nem jó... az a hülye fejem minden szart csinál, csak nem hagy békén... Nem jó... hagyja abba... fáj... De nem voltam egyedül, és most már ketten vannak itt, és attól félek, hogy egyik se akar elmenni a fenébe, és békében hagyni engem itten... Mi z az önérzetesség? Miért törődik velem hirtelen mindenki? Miért nem hagynak már megpusztulni?! Hallom hogy felettem a másik... a közelebbi akárki is megszólal megint... de nem hozzám szólt azt hiszem... Vagy igen? Rá néztem. "Jenna vagyok"... Jenna? Milyen Jenna... Ismerős... Arra nem figyelek, hogy rólam beszél, mert nem érdekel hogy ítél el.. Engem aztán senki ne nézzen le, mert nem tudják miért vagyok így... nekem jó így... csak így élem túl... nem érdekel mit gondolnak rólam... nem akarom hallani, tudni... Kezeim a fülemre csúsznak, és lehunyt szemeimmel együtt próbálom kizárni a külvilágot, hogy ne halljam se Őket, se a sípoló fülem, ne érezzem a lüktető meg hasogató fejemet, ne lássam a forgó világot... De megéreztem, hogy odakerült valahogy fölém valaki... éreztem... Felpislogtam, és az a távoli nő... ott volt egyszercsak, mikor felnéztem. Igen, a vörös haja az stimmelt, amit már messziről is láttam, de most innét nézve már, párosult egy arc is a hajzuhataghoz, amit ki tudtam venni. És szemeim szűkülve, igyekeztem megállapítani, mi is az ami olyan nagyon ismerős azon a nőn... Ayda... azt hiszem ez a neve... ha jól értettem... Ki ez? Fura... Mintha láttam volna már...? A Jenna nevű nő beszél hozzám... haza akar vinni... Nem akarom hogy hazavigyen, nekem nem jó ott... nem jó sehol... nem jó... De ezt nem tudtam elmondani neki úgy hogy meg is értse... nem jöttek... ki a szavak... nem akartak... De a nő eltűnt... még próbálkozni sem tudtam hogy közöljem vele hogy ne vigyen haza... helyette szembetaláltam magam megint a másikkal... ööö... Ayda... azt hiszem... - Szép vagy.. - sóhajtom elmélázva, ahogy fejjel lefelé bambulok felfelé a nőre. Még mindig olyan fura volt nézni... láttam valahol... vagy csak emlékeztet... fura... vagy csak agyamra ment a... a... hát minden ami bennem van... - Nem akarok hazamenni.. - vágtam rá hevesen, mikor megint Jenna szólalt meg valahonnét, és igencsak heves mozdulattal kezdtem felülni, hogy ellenálljak a kívánságnak, de nem volt jó ötlet olyan sietősen kelni fel, mert azzal a lendülettel vissza is billentem, és dőltem a piszokba a földre... Mintha programváltás lett volna az agyamban... az előbb már majdnem megnyugodott a világ, erre megint egy olyat fordult, hogy... basszus, hullámvasút...
Mint kiderült a szőke hajú vámpírt Jennának hívták, akinek mindazok ellenére, hogy fogalma sem volt arról, hogy ki ez az Isobel, mindenképpen segíteni akart rajta. Az iratait kereste, amit aztán sikeresen meg is talált. Remek, legalább valam, ami a hasznunkra válhat a hazavitelében. Aztán figyelmesen hallgattam a válaszát, bár sok mindenre ő sem tudott konkrétan felelni, csupán azt mondta, amire tippeltem volna: bizonyára bevett valamit, plusz ivott is hozzá. Sosem értettem meg,hogy miért művelnek ilyesmit a mai "emberek"? Mire jó a drog, meg a pia? Hogy felejtsenek? Mennyi ideig? Pár óra erejéig? Mert másnapra ismét visszanyerik az emlékezetüket, max. az azelőtti nappal kapcsolatban maradnak sötét foltok. A baj ígyis úgyis megmarad. Nem tűnik el, olyan könnyen, mint reméljük. Azért meg.. szerintem nem éri meg ilyeneket beszedni. - Persze - bólintottam, mikor Jenna megkért, hogy tartsam szemmel Isobelt. Lassan közelebb sétáltam a nőhöz, közben tüzetesen végigmérve, ismerős vonások után kutatva, amikből még inkább megbizonyosodhatok arról, hogy Ő tényleg a nővérem.. Meg kell hagyjam, találtam is jónéhányat.. Lehetséges, hogy tényleg Ő az? Miközben én őt bámultam és kerestem a hasonlóságokat közte és köztem, döbbentem vettem észre, hogy ő is pontosan úgyanazt csinálja. Mármint engem nézett. Erre csak akkor jöttem rá, mikor megszólalt és nemes egyszerüséggel jegyezte meg, hogy szép vagyok. - Köszi.. - motyogtam döbbenten, majd muszáj volt hozzátennem. - Mondd, mi késztetetted arra, hogy ilyet csinálj? - tettem fel az 100 dolláros kérdést, bár eléggé sanszosnak láttam, hogy nem kapok rá egyenes választ. - Remek! - csaptam össze a kezeimet mikor Jenna szavaiból rájöttem arra, hogy megvan Isobel címe, így már haza is tudjuk őt szállítani. - És naná, hogy haza akarsz menni! Ki kell pihenned magadat.. ezek után - néztem rá igyekezve bevetni a meggyőző erőmet. Mert szüksége van rám. Nem csak ma, de holnap is, sőt az azutáni nap is! Nem hagyhatom magára.. - Hová kell vinnünk? - fordultam végül Jennához. Mert ez természetes volt, hogy segítek neki hazaszállítani a nővéremet.
Érdekes módon, amikor megemlítettem, hogy haza kéne vinni, mintha visszatért volna az ép tudata. Vagy valami olyasmi, bár jó kérdés, hogy annak számít-e az ellenkezése. Ha valakinek bűntudata van, általában nem mer hazamenni. Ott van a kisgyerek, aki nem mer hazamenni, ha valami rossz dolgot csinált az iskolában. Csak ez sokkal komolyabb, mint az a dolog. Azért örömmel láttam, hogy a másik lány tökéletesen ura a helyzetnek, amibe belekényszerítettem. Bár... a mozgása. Olyan kifinomult, és gyors, na meg határozott... Azt hiszem, mivel csak hárman vagyunk ebben a sikátorban, nyugodtan kijelenthetem, egyikünk sem az emberi fajt képviselteti. - A cím... Daily street. Ott meg majd megkeressük a házszámot - tettem vissza a kártyákat a táskába, amit aztán magamhoz vettem. Jó, ha velem marad, meg hát neki is szüksége van még rá. - Van valami kocsid, vagy ilyesmi, vagy kénytelenek leszünk lopni egyet? - kérdeztem a vörös hajútól. Ilyen állapotban egészen biztos nem ültethetjük taxiba, bár a lopás is elég távol áll tőlem. Viszont ha muszáj, hát muszáj. És már öltem embert is, egy kis kocsilopás igazán nem jelenthet nagy problémát a számomra. Remélem Aydának sem. - Isobel... hallasz engem? - hajoltam vissza a szétcsúszott nő fölé. - Haza kell vinnünk. Tudom, hogy nem akarod, tudom, hogy talán rossz lesz, de biztosan van valaki, aki aggódik érted. Aki vár téged, és akinek hiányzol. Akármi is történt... neked muszáj hazajutnod! Társunk leszel benne, vagy rángassunk téged az otthonodig? - érdeklődtem. talán szigorú volt a hangom, de úgy hiszem, ez szükséges. Ha valaki ennyire szét van csúszva, a bájolgás felesleges. A bájolgás ráér, ha már biztonságban van.
A szép lány fölöttem magasodott, és nézett engem. Megköszönte, hogy megdicsértem. Pedig nem kell megköszönni, tényleg az. Fura... azt hiszem... talán valahol tisztulóban lehet a fejem, mert ha még teljesen be lennék állva, azt mondanám, hogy olyan mint egy angyal... szép arc, lángszínű haj... szép... és úgy magasodik fölém... olyan furán... mint egy angyal. Talán ezért is van, hogy amikor megkérdezte miért csináltam azt, amit... akkor... elgondolkodtam a válaszon, és... és még válaszoltam is... ez utóbbi viszont azt jelenti, hogy még mindig nem vagyok egész tiszta, mert mégis két idegen... de most válaszoltam... - A férjem... és a szerelem... az... késztetett... - rázogatom ide-oda a fejem, hogy ne... ne himbálózzon már előttem Alaric képe... azzal a jóságos, aranyos, édes, kiskutyaszemével, és kedves mosolyával... Meghalt! Meghalt! Meghalt! Kár is rá gondolni, mert halott!! - visszhangozta a tudatalattim a fülembe, és még inkább a fejemet kezdtem rázni, ami kívülről eléggé elmebetegesnek látszódhatott, de nem érdekel, csak tűnjön el... - Nem akarok hazamenni, nem akarok hazamenni... - mantráztam, még a fejrázás közben, mikor az Ayda nevű nő hangját hallottam, hogy igenis akarok menni, mert pihennem kell... de én nem, és nem, és nem akarok..!! Az a ház rossz! Az a ház rossz! Üres! Idegen! Hideg! Fáj... nem akarom!! Jenna hangja, és megjelenése riasztott ki az ellenállásos elmebajomból... - Fájni fog... - leheltem elcsukló hangon, ahogy olyan... olyan szigorúan szólt hozzám... de... valami mégis... késztetett arra, hogy megpróbáljak felülni... Nem akarok menni, de... de... de... ott bent valahol... azt hiszem... nem tudom... azt hiszem a gyerekeim anyjának nevezett tudatom az... az menni akar... De ÉN nem akarok, mert tudom, hogy ott fájni fog... az a hely fáj.. minden hely fáj... mindenhol rossz... Itt akarok maradni, inni, és meghalni... és... és nem akarok haza menni! De az anyuka-program éledezik bennem, és Ő menni akar... össze akarja szedni magát, hogy aztán hazamenjen a gyerekeihez... Ő akarja, de én nem bírom... - Hu-húúú... - főleg mert ahogy megpróbáltam felülni, a világ kettőt forgott, és megint az a majdnem visszaesés következett, csak a kezem mentett meg, ami a földet támasztotta...
Kezdőlap
