Sok minden történt az elmúlt hetekben. Meghaltam, majd meg tudtam, hogy semmit nem jelentettem számára. Nem érdekelte őt, hogy életben vagyok-e vagy nem. Nem értettem, hogy lehettem ennyire ostoba, hogy hittem egy vámpírnak. Ezek után pedig nem volt más esélyem, mint megtalálnom Mia-t. Nem ment könnyen, de egyből megtette nekem. Ezért mindig is hálás leszek neki, illetve azért is, mert nem mondja el a szüleimnek, hogy mekkora slamasztikában is voltam. Eleinte tartottam a szavamat, hogy nem fogom magamat veszélybe sodorni. De minél több ideig voltam óvatos, annál inkább úgy éreztem, hogy kezdek megörülni. Az álmaimban őt láttam, a szél simogatásában az ő gyengéd érintését éreztem, majd pedig néha olyan volt, mintha figyelne és a nevemen szólítana, de természetesen soha nem volt ott. Egyszerűen csak a képzeletem szüleménye volt, pedig szerettem volna elfelejteni őt, de minél inkább próbáltam elfelejteni, annál inkább férkőzött az elmémbe. Mindig is szerettem bulizni járni, de soha nem jutottal el arra a pontra, amikor elveszítettem volna az irányítást. Mindig is szerettem irányítani másokat, de most úgy éreztem, hogy egyetlen mentsváram az alkohol lehet, viszont a városban ezt nem tehettem meg, mert amilyen szerencsém lenne összefutnék Mia-val és most nem lennék képes szembe nézni vele, illetve azt se lennék képes meghallgatni, amit mondana abban az esetben. Egyszer élünk, s számomra rövid lehet az élet, ezt már tapasztaltam. Én nem vagyok olyan szerencsés, mint a szemét, érzéketlen vérszipolyozók. A gondolatukra is kirázott a hideg, de ha még egyszer egy ilyen személy a közelembe jön, akkor meg tudja azt, hogy milyen is egy igazi farkas harapás. Nem akartam már egy ilyen lénnyel se barátkozni, egyedül talán Mia az egyetlen kivétel. Ő vele bármikor szívesen találkoznék annak ellenére is, hogy részben ő is vámpír. Nagy nehezen kibújtam az ágyamból, elindultam fürdő felé. Hosszabb ideig tartott az egész készülődés, mint gondoltam, hiszen olyan lány tekintet vissza rám a tükörből, akit nem is ismertem. Borzasztóan néztem ki, pedig megfogadtam, hogy egy pasi miatt se fogok több könnyet hullajtani, de most még is megtettem, illetve teljesen romokban hevertem. Megcsináltam a hajamat, egy kis sminket felraktam az arcomra és végül pedig belebújtam a ruhámba. Taxi már lent várt, így gyorsan lesiettem és bevágódtam a hátsó ülésre. Végül a kívánságomat  teljesítve egy távoli szórakozó helyre hozott. Közel volt az erdőhöz és távol a várostól. Nekem csakis ez volt a fontos. Pár pillanattal később be is mentem a helységbe, ahol a cigarettafüst keverékében éreztem, amint az alkohol és a különböző lények "szaga" keveredik, de most ez se érdekelt. Maradni akartam és jól érezni magamat. Hamarosan lehuppantam az egyik bárszékre és rendeltem. Nem sokat kellett várnom, hogy társaságom akadjon, de szerencsére csak egy sima ember volt. Nem nézett ki rosszul, de most inkább az számított, hogy ő fizetett mindent és nem én.
Alkohol egyre inkább a hatalmába kerített, illetve az itteni hangulat. Volt itt minden. Billiárdtól kezdve, zenegépen keresztül egészen a dartsig. Mindent kipróbáltuk, de közben egy pillanatra se maradt üres a poharam. Mindig figyelt erre, s ennek köszönhetően szép lassan kezdtem elveszteni a kontrollt. "Ügyes vagy Kendra. Még a Mia-nak tett ígéreted se tudod betartani, mert neked mindig veszélyesen és felelőtlenül kell élned!" ostoroztam saját magamat, de ez se tudott leállítani. Egy idő után lassan kibotorkáltam a szórakozóhely mögötti teraszos részre. Közben sokszor meg kellett támaszkodnom, hiszen rendesen felöntöttem a garatra. Neki dőltem a korlátnak, de pár pillanattal később éreztem valakinek a közelségét. Az ismeretlen férfi követett engem. A kezével lassan, s érzékien végig simított a testemen, amibe kicsit bele is borzongtam, majd pedig éreztem a leheletét a nyakamnál és ajkainak érzéki érintését. Biztos vagyok abban, hogy más esetben eltörtem volna mindenét, ha ilyet tesz, de ebben a pillanatban még a lábamon is alig bírtam állni. Amikor a keze egyre lejjebb siklott a testemen, akkor megpróbáltam kicsit eltávolodni tőle, de a kezei között olyan voltam, mint egy rongybaba. Megfordított, felültetett a korlátra és a lábaim közé állt. Egy pillanatra nem szakadt volna el a kezeivel, illetve ajkaival a testemtől, de egyik kezével megtartott, hogy nehogy leesek. - Neee.. - nyöszörögtem, de csak a férfi hamiskás mosolya volt a válasz.
Egyik pillanatban még a férfi "karjaiban" voltam, majd a másikban egy ismeretlen ismerős karjaiban. Éreztem a vámpír illatot, de ott volt az a bizonyos másik illat is. Ne tudtam hirtelen hova tenni, de ismerős volt. Olyan volt ez az egész, mintha már korábban is éreztem volna ezt a farkas illatot. Lassan felemeltem a fejemet, s láttam amint a korábbi férfi az orrát fogja és csupa vér, illetve menekül. Hallottam azt is, hogy valaki beszél hozzám, de nem értettem. Megpróbáltam ellökni magamtól az új jövevényt, aminek következtében a földre estem. Összehúztam magamat és próbáltam kitalálni azt, hogy ki a franc ez és mit is mond nekem, illetve miért van itt.
Takarodj! Az én véremből aztán nem kapsz, rohadt vérszívó! - mondtam mit sem törődve azzal, hogy mit mond, hiszen nem értettem, csak éreztem a vámpír illatot. A cipőmmel felé csaptam, de közben minden erőmmel azon voltam, hogy tisztuljanak az érzékeim és végre felfogjam, hogy mi is zajlik körülöttem.

† I don't Care † Remélem kezdőnek megfelel. † 831 szó

Soha nem gondoltam volna, hogy ilyet fogok tenni, de valahogy úgy éreztem, hogy most semmi se számít. Felejteni szeretnék, s bármire képes lettem volna azért, hogy ez megtörténjen. Nem értettem, hogy lett belőlem  ilyen, hiszen mindig is talpraesett, vad és kicsit talán kegyetlen leányzó  voltam, de most?!  Most még a nyomába se értem annak a lánynak. Egyszerűen megtört, kifacsart és reménytelen voltam.  Nem tudtam, hogy mit kellene tennem, hiszen szinte senkit se ismertem ebben a városban, s Mia nyakán se lóghatok állandóan. Az elmúlt napokban amióta visszatértem a holtak közül az élők körébe nem találtam a helyemet. Úgy éreztem, hogy már nem tartozom ide és már nem számít az se, hogy mi történik velem. Az a maroknyi ember egy idő után úgyis elfelejtene, mert nem hiszem, hogy túl sok embernek hiányoznék. A szüleim talán meg se tudnák, hogy mi történt velem. Biztosan sikerülne valahogyan eltitkolnom a dolgot, s így úgymond békességben élhetnének, ha már annyi baj volt velem.  Egy dolog volt, ami ebben a pillanatban bántott, illetve ami miatt kicsit rosszul éreztem magamat.  Az pedig a Mia-nak tett ígéretem volt. Akár azt is mondhatnánk, hogy az angyal és az ördög ült a két vállaimon, s talán az ördögi énem győzött.
A vámpírok is képesek kikapcsolni az érzéseiket, akkor én miért ne tehetném? Ők nekik egyszerűbben megy, nekem meg itt van hozzá az alkohol. Éreztem azt ahogyan az emberekből, illetve a kevésbé emberi lényekből árad az alkohol. Figyeltem a mellettem ülő férfit, s még mondhatni vicces is volt.  Jó társaság volt egy bizonyos pontig, hiszen bármennyit is ittam voltak olyan dolgok amiket még én magam sem akartam. Nem voltam az, aki minden jöttmentnek megadja azt amire vágyik. Szerettem elvenni azokat a dolgokat amikre én vágytam, de mások vágyai legkevésbé se érdekeltek, főleg akkor nem, amikor nem is ismertem az illetőt. Részben emiatt is kezdtem kifelé menekülni, mert már túl sok kezdett lenni a férfi. Kezdett zavarni, hogy úgy tekint rám, mintha az övé lennék és mintha azt csinálhatna velem, amit akar. De még kint se szabadultam meg tőle, de amikor megéreztem a vámpír illatot, akkor a harag, düh és még talán kicsit a bosszú vágy is a hatalmába kerített.  Gyűlöltem az őszeset, az se tudott meghatni, hogy esetleg köztük is van jó és kedves egyed. Mindegyik egy kutya és az összesnek vesznie kellene…
Első pillanatban még azt kívántam, hogy inkább estem volna annak az idióta férfinak a csapdájában, mint egy olyan személy kezeiben akiben van vámpírság. Éreztem amint kicsit megcsúszom a korláton, de hirtelen elkapott és közel húzott magához az illető. Minden erőmet összeszedve viszont sikerült kiszabadulnom a karmai közül és a földre estem. Fájt egy-két csontom, de úgyis egész hamar meggyógyulok, így nem törődtem most ezzel. Minél távolabb akartam kerülni ettől a személytől. Az illata taszított, még az se számított, hogy éreztem a farkas vért is az ereiben, illetve még ismerős is volt az illata, de ezekben a percekben  inkább attól tartottam, hogy esetleg csak a képzeletem játszik velem, hogy megnyugodjak és hagyjam azt, amit ez a személy akar tenni. Mondhatni úgy éreztem, hogy csöbörből vödörbe estem. Nem volt menekvés. Nem értem, hogy mit mond és ki a franc ez, ahogyan azt se értettem, hogy miért nem esik nekem. Talán alkohollal fűszerezett vérem már nem is csábító számukra? Ennyire finnyásak lennének? Legalább egyszerre két dolgot is inna, vért és alkoholt.
Neee. Engedj már el. – mondtam szinte üvöltve és próbáltam kiszabadítani magamat a kezei közül. Erősebb volt nálam, de akkor se akartam megint „fogságba” esni. Karmoltam, ütöttem ahol tudtam és közben próbáltam összekapni magamat. Egy kicsit kezdett tisztulni minden, de még mindig sikítottam és próbáltam megszökni a kezei elől, de amikor elhagyta az a két szó a száját, akkor egy pillanatra mindent abba hagytam. Egy ember mondta már ezt rám. Megfordultam és döbbentem pillantottam rá. – Theo? – kérdeztem hitetlenkedve, majd pedig ököllel kezdtem el csapkodni a mellkasára. -   Mi a francot műveltél a barátommal? Add vissza nekem.  Ő farkas volt. – mondtam gyorsan, majd a kezemet a szám elé kaptam, s nagy nehezen hátrálni kezdtem. A földön csúsztam végig, de nem érdekelt. Figyeltem őt, majd pedig megráztam a fejemet és elkezdtem motyogni. – Ez mind csak a képzeled szüleménye. Theo nincs itt, mert ő nem lett szörny… - az arcomat a kezembe temettem és felhúztam a lábaimat. Éreztem, hogy valaki figyel, de nem mertem újra odanézni.  Féltem attól, hogy őt fogom látni újra, pedig talán ő volt az egyetlen olyan személy, aki képes volt mindig arra, hogy lehiggadjak és pontosan mindig akkor tűnt fel, amikor szükségem volt valakire. Óvatosan emeltem fel a fejemet és még mindig ott volt. – Ki vagy te és hol van ő? – kérdeztem reszketve, mert az is lehet, hogy ez mind valami boszorkány műve és csak valaki magára öltötte az ő alakját. Nagyon reménykedtem abban, hogy nem újra Rian csapdájába sétáltam bele és hamarosan nem újabb vámpír ajkak fognak a nyakamra tapadni, s nem a meleg vérem fog végig folyni a testemen miközben tehetetlenül tűröm.

† I don't Care † † nem tudom mennyi szó

Mindig is az a fajta személy voltam, aki küzdött az életéért. Soha nem adtam volna senki kezébe az életemet, de egy balul sült lépésnek köszönhetően ez megtörtént és végül a halálommal zárult. Nem akarok többé ebbe a hibába esni. Felejteni jöttem és ez ment is az alkohol segítségével. Valószínűleg holnap rettenetesen fogom érezni magamat, de ez se érdekelt. Szerettem volna rövid időre megszabadulni a démonaimtól és per pillanat nem volt más ötletem erre a dologra. Holnap ráérek majd azon töprengeni, hogy a múltbéli hibáim gondolataitól miként tudok megszabadulni. Nem is próbáltam ellenállni a kísértésnek egészen addig, amíg a férfi nem kezdte átlépni a határt. Talán még ott se küzdöttem eléggé, de amikor éreztem a vámpír szagot, akkor minden megváltozott. Hiába voltam bódult állapotban, hiába voltam szinte teljesen ko, az irántuk érzett gyűlöletemet még az alkohol se tudta tompítani, feledtetni. Legszívesebben megöltem volna az összeset, hiszen már tényleg kezdett nagyon elegem lenni belőlük. Gyűlöltem őket, mert a legtöbbjük azt hitte, hogy mindent megtehet és még nálam is durvábban játszottak az emberekkel, pedig azért én se voltam egy ártatlan angyalka. Én is szerettem másokkal játszani, manipulálni, pedig pontosan tudtam, hogy ez mennyire nem jó.
Nem érdekelt semmi és senki se. Nem akartam újra egy vámpír közelében lenni. A dühöm túl erős volt ahhoz, hogy az ittas állapotom mellett képes legyek megérteni azt, amit mond. Egyszerűen nem érdekelt egyik szava se ami elhagyta az ajkát. Undorodtam tőle, pedig éreztem a farkas szagot is. Még pár pillanatra erejére azt hittem, hogy itt járt korábban egy régi ismerősöm és talán az ő illatát érzem még mindig, de sokkal inkább csak nem akartam törődni azzal amit érzek, mert egy illat mindent képes volt elnyomni és megváltoztatni az érzékeimet. Sikítottam, küzdöttem és az se érdekelt, hogy esetleg valaki ránk találhat. Talán az lenne a legjobb, mert akkor megszabadulnék ettől az egész szörnyűségtől. Nem szerettem volna újra összetalálkozni vámpírral, bármilyen meglepő is. Féltem egy újabb ilyen találkozástól. Próbáltam messzire elkerülni őket, mert nem szeretnék újra vacsora lenni valaki számára vagy esetleg olyan személy lenni, akit csak úgy egyszerűen eldobnak.
Nem értem, hogy miért nem bánt az illető, miért nem akarja megízlelni a véremet. Érzem azt hogy ő nyugodt és segíteni szeretne, de még ekkor se kapcsolok. Túlzottan elvakít minden, illetve túl sokat ittam. Félek attól, hogy ez csak egy csapda. Talán így akar lenyugtatni, majd pedig az után esne nekem. Nem adhatom meg neki azt amire vágyik, minél messzebb akarok kerülni tőle. Aztán két szó egy pillanatra észhez térít. Egy ember nevezett Tomb Raider-nek, de még ekkor se akarom elhinni, hogy ő lenne az, pedig válaszol a kérdésemre. A könnyeim egymás után futnak végig az arcomon, majd potyognak lefelé, mintha versenyeznének egymással, hogy melyik éri el hamarabb a földet. Nem látok tisztán, mert hála annak, hogy sírok még inkább homályos a látásom, illetve eléggé kába is vagyok, de legelőször is meg kellene nyugodnom és megtudnom hogy tényleg más van-e itt vagy ő. Nehezen, de sikerül kiszabadulnom. Hallgatom a szavait, de nem mondok semmit se. Végül pedig megtöröm a csöndet. - Ha ő szörny lett volna, akkor én maga voltam az ördög lánya. Soha nem volt szörny. Nála jobb farkassal még soha nem találkoztam! - mondtam sietve. Nem gondoltam azt, hogy tényleg Theo beszél hozzám és emiatt inkább nem is úgy tekintettem a másik félre. Theo soha nem volt szörny. Tudom, hogy nehezen birkózott meg ezzel az egész dologgal, de mindig is jobb volt nálam. Talán nélküle örökre elvesztem volna a süllyesztőben és minden jóság kiveszett volna belőlem.
Figyeltem őt, s egyre tisztábban láttam Theo alakját, ismerős arcvonásait. Egyre inkább befészkelte magát az ismerős illata, de mind ezek ellenére egyre jobban összehúztam magamat. Nem mozdultam meg, csak vártam, hogy mit fog tenni. - Theo? Tényleg te vagy az? - szólaltam meg úgy mint amikor a kisgyerek rájön, hogy az elveszettnek hitt barátja/plüsse meg van. Talán én is ilyen voltam ebben a pillanatban, mert alig akartam elhinni, hogy tényleg őt látom.  Figyeltem őt, végül pedig a tekintetem a szemein állapodott meg, de hamarosan újra a földet kezdtem elbámulni. Túlzottan is ismertem őt, de nem értettem, hogy mi lett vele és miért érzem azt, hogy részben vámpír is. Ajkamba haraptam és próbáltam visszatartani a többi könnycseppet, de újra és újra utat törtek maguknak. Engedtem neki hogy kisimítsa a hajamat az arcomból, majd amikor az államnál óvatosan megfogta a fejemet és felemelte, akkor láttam a szemeit. Egyre inkább kezdtem biztos lenni abban, hogy ez tényleg ő az.  -Mi történt veled? - kérdeztem elcsukló hangon és egyre inkább tisztább kezdett lenni a fejem, a látásom és az érzékeim.  Nem tisztul annyira gyorsan, mint a vámpíroké, de gyorsabban, mint az embereké. Bólintottam ara, amint mondott, hiszen tudtam hogy soha nem lenne képes bántani, de én mégis bántottam őt, pedig soha nem akartam. Végül a tekintetem a nyakára siklott, az általam okozott sebekre. - Sajnálom, én nem akartalak bántani, de tudod nem éppen a legjobb a viszonyom a vámpírokkal. - mondtam neki őszintén, majd mit sem törődve semmivel az ölelésébe fúrtam magamat. - Hiányoztál. - mondtam neki szipogva és reménykedtem abban, hogy nem fog ellökni magától, hiszen most talán nagyobb szükségem volt rá, mint valaha.

† I don't Care †   † 855 szó

Azt szokták mondani, hogy sokan nem azért sírnak, mert gyengék, hanem azért mert túl sokáig voltak erősek. Azt is mondani szokták, hogy a bajokkal szembe kell nézni és nem pedig el kell menekülni előlük. Sokszor szembenéztem velük,  eltűrtem a dolgokat és magamba fojtottam, de minden egyes ilyen alkalomkor csak egyre mélyebb lett a seb és lassan úgy éreztem, hogy felemészt. Rémálmaim voltak. Hiába voltam rövid ideig boldog, hiába éreztem úgy, hogy minden rendben lesz, hirtelen minden ahhoz kapcsolódó élményen rémálomként jelentkezett. Sok mindent kipróbáltam már, próbáltam futással levezetni a feszültséget, de ha sikerült is elaludnom, akkor is verejtékben úszva ébredtem fel az éjszaka közepén.  Sokszor nehezen bírtam utána már álomba szenderülni. Se zene, se pirulák nem használtak, de nem is nagyon akartam semmit se beszedni. Szerettem volna magam megoldani a gondjaimat, de egyre nehezebben ment. Talán most a karma visszaütött, s azért csaptak össze a hullámok a fejem fölött ennyire.
Lassan telt el mindennap és éjszaka. Egyre nehezebb lett minden. Néha már tényleg olyan voltam, mint egy zombi és egyedül talán a futás volt az, ami ki tudott kapcsolni rövid ideig. Újra elkezdtem edzeni, mert meg akartam védeni magamat, ha már a rémálmaimmal szemben nem tudtam megvédeni magamat, akkor legalább ha újra összetalálkoznék egy vérszívóval, aki rosszabb, mint egy szúnyog, akkor megtudjam védeni magamat. Soha nem szerettem azt, ha gyenge vagyok és bárki legyőzhet, de azzal mindig is tisztában voltam, hogy vannak nálam erősebb lények, de reménykedtem abban, hogy soha nem fogok ilyen helyzetbe kerülni.  Nem voltam soha egy tündéri kislány, de egy dologra nagyon megtanítottak a szüleim, hogy soha ne keveredjek vámpír társaságába, mert annak nem lesz jó vége és nem is lett, mert meghaltam. Egyedül Mia-t tűrte meg a családom, valószínűleg amiatt, mert ő boszorkány is volt, illetve ő soha nem viselkedett olyan örült módon, mint a legtöbb vámpír. Fontos volt számomra, s örültem annak, hogy ő is mindig mellettem állt, ha nem is mindig volt a közelemben, akkor is biztos voltam abban, hogy a távolból figyel engem.  De legjobban egy személy hiányzott az életemből, még pedig Theo. Ő olyan dolgokat képes volt elérni nálam, amire mások nem voltak. Sokszor mentem a saját fejem után, mit sem törődve másokkal, de ha másnak nem is, akkor neki sikerült lebeszélnie a sok hülyeségről. Én könnyen elfogadtam azt, ami vagyok, mert én mindig is ez akartam lenni, de ő nem. Neki talán ebben nyújtottam támaszt, de mindig is úgy gondoltam, hogy nem az tesz minket szörnyé, amikké válunk, hanem az ahogyan utána viselkedünk. A tetteink határoznak meg minket és nem pedig mások véleménye. Én pedig jócskán tettem azért, hogy szörnynek, vagy magának az ördögnek is lehessen titulálni engem, de ezt annyira nem bántam. Legalább féltek tőlem azok, akik nem igazán ismertek.
Tudom. – mondtam egy vállrándítás kíséretében. – De inkább úgy helyes, hogy szinte mindig úgy viselkedtem és néha voltam rendes, szerethető személy. –tettem hozzá alig hallhatóan. Érzem ahogyan egyre inkább tisztul a fejem, de biztos vagyok abban, hogy még mindig nem lennék képes rendesen járni.  Tudom, hogy sokat ittam, de nem gondoltam volna, hogy végül akár ilyen dolog is történhet. – Soha nem tekintettem rád úgy, mintha szörny lennél. – vallottam be neki, de még mindig nem néztem rá. Ismertem a hangját,  túl jól is, de még mindig nagyon féltem attól, hogyha esetleg odapillantok, akkor nem őt fogom látni, hanem talán senkit se. Lehet a képzeletem játszik velem.  A szavai egyre inkább megnyugtatnak engem, majd pedig letörlöm a könnyeimet, de hamar  újak jelentek meg a régiek helyén. Haloványan láttam a mosolyát, de legbelül még mindig rettegtem. Sokszor erősnek mutattam magamat, olyannak, akit semmi se törheti meg, de talán ennek vége. Én is pontosan annyira sebezhető vagyok, mint bárki más. Talán még se vagyok annyira erős, mint azt hittem.  Küzdök a könnyeim ellen, de egyre nehezebben megy. Talán az elmúlt hetek összes dolga most egyszerre jött ki rajtam. Biztos voltam abban, hogy nem lehetek valami szép látvány és soha nem szerettem volna azt, ha így lát engem, de most mégis olyan voltam, mint egy aprócska lány, akinek a világa romokban hever.  Egy darabig csöndben voltunk, végül pedig én törtem meg a csendet, amikor egyre inkább rájöttem arra, hogy tényleg ő ül mellettem a földön. – Hibrid? – néztem rá csodálkozva és éreztem, amint görcsbe rándul a gyomrom. – Sajnálom, hogy nem voltam melletted, hogy segítsek neked. – suttogtam  szinte a szavakat és nem néztem rá. Hallottam már arról, hogy milyen lehet, de soha nem szerettem volna az lenni és biztos vagyok abban, hogy ő se szeretne az lenni. – Majd kitalálunk valamit, hogy jobbá tegyük neked ezt a dolgot. – motyogtam, mert még én is nehezen tudtam elhinni ezt az egészet, de biztosan van valami megoldás. Kell lennie, ha engem vissza lehetett hozni, akkor neki is biztosan lehet valahogyan segíteni. Egy apró nevetés hagyta el az ajkaimat a szavai hallatára, majd egy aprócska mosollyal pillantottam fel rá. – Ebcsont mindig beforr, de akkor se akartalak soha  bántani és mégis megtettem.  Tényleg egy szörnyeteg lehetek…  – mondtam neki egyre szomorúbban, majd a szemeimet is lesütöttem.  – Ebben mindig egyezett a véleményünk. – mondtam neki egy kisebb vállrándítás kíséretében, mert ebben nagyon is hasonlítottunk. Soha  nem szerettük a vámpírokat, de én mégis esélyt adtam az egyiknek, de ennél nagyobbat nem is hibázhattam volna.  Éreztem, amint az arcát a hajamba fúrta, illetve az egyre erősebb ölelését, illetve azt ahogyan egyre közelebb húz magához. Végre úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok és sok idő után kicsit olyan volt az egész, mintha hazatértem volna.  – Örülök, hogy újra itt vagy. – mondtam neki egy kicsit boldogabb hangnemben, majd pedig hirtelen rájöttem, hogy mi is történt volna velem, ha ő nincs itt. – Köszönöm, hogy újra megmentettél. – mondtam neki suttogva,  majd pedig még jobban hozzábújtam. – Nélküled talán már lehet nem is élnék, hiszen ki tudja milyenek a mai emberek...- mondtam neki elcsukló hangon, majd  az arcomat a „mellkasába fúrtam.”

† I don't Care † † - szó

Sokszor az emberek azt hiszik, hogy könyvekből kell mindenre megoldást találni. Pedig nem így van, sokszor csak egy olyan személy kell, aki képes megértetni velünk a dolgokat, akire mindig számíthatunk bármit is tetszünk. Olvashatsz a farkasokról vagy a boszorkányokról és a többi lényről, de ahogyan minden ember másabb, ők is másabbak egymáshoz képest. Egyszerűen senki se ugyanolyan és talán ez a legjobb ebben az egész zűrzavaros világban. Nem hiszem, hogy képes lennék még egy olyan személyt elviselni, mint amilyen én vagyok, meg ha lenne még egy olyan személy, akkor már nem lennék egyedi. Sokszor gondolkoztam azon, hogy milyen is vagyok, vagy hogy mi tett ilyenné, de soha nem tudtam megmondani pontosan és talán nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ilyen vagyok és ilyennek kellene elfogadni. Vajon, ha sima ember lennék, akkor könnyebben elfogadnának mások, vagy akkor is ennyire nehéz lenne?!
Nem sok barátom volt, talán ez vetekedett volna a nullával, ha nem találkozom Mia-val, majd pedig Theo-val. Mia-val nem sokszor találkoztunk, akkor még szinte gyerek voltam, de azt tudom, hogy sokat köszönhetek neki. Theo-val pedig nem régóta ismerjük egymást. Nem sokkal az után találkoztunk, hogy belőle is farkas lett. Ő nem túlzottan rajongott érte, hiába zengtem ódákat erről az életről olyan volt, mintha meg se hallaná, viszont annak örültem, hogy képes voltam néha mosolyt csalni az arcomra. Ő se ismerte mindig a jó és kedves Kendra-t, mert sokszor okoztam neki is fejfájást, de mind ezek ellenére mindig mellettem maradt, legalábbis egy darabig. Segített amikor szükségem volt valakire, illetve mindig ott támasznak, majd pedig egy szép napon eltűnt. Nem értettem, hogy miért tette. Legfőképpen az fájt, hogy szó nélkül tűnt el az életemből, de most újra itt van és talán ettől félek a legjobban, hogy egyszer csak megint el fog tűnni és újra egyedül maradok. Talán nem is a fájdalom, a csalódás és társai a legrosszabb dolgok a világban ami egy emberrel történhet, hanem az, hogy egyedül marad és a feledés homályában elveszik...
De te ezek ellenére is mindig mellettem maradtál, legalábbis egy darabig. - mondtam neki komolyan és közben figyeltem a bárból kiáradó fényeket. Nem mozdultam meg és kicsit a ruhám ujját kezdtem el gyűrögetni, mert nem szívesen gondoltam vissza arra az időre, amikor minden szó nélkül eltűnt az életemből.
Ritkák.. - ismétlem meg ezt az egy szót, mintha ebben rejlene a kulcs mindenhez, pedig nem. Egyszerűen csak nehéz szembe néznem azzal a ténnyel, hogy mi is lett belőle. Biztos vagyok abban, hogy rosszabb lehet annak lenni, mint sima vámpírnak és szeretnék neki segíteni, szeretném azt, ha legalább kicsit el tudná fogadni magát, de ebben az állapotban hirtelen nem tudom, hogy mit tehetnék ezért. Majd amikor kiejti egy másik lány nevét, akkor úja görcsbe rándul a gyomrom és talán még picit rosszul is esik, hogy egy másik lány miatt törölt ki az életéből. Próbálom összeszedni a bátorságomat, majd pedig óvatosan rápillantok mielőtt megszólaltam. - Miatta tűntél el ennyire? - kérdeztem tőle kíváncsian, de legbelül pedig féltem a választól, hiszen más is már más lány miatt hagyott el. Igaz, hogy Theo és én csak barátok voltunk, de akkor is rossz volt az tudni, hogy az emberek képesek másokért elhagyni engem, mintha pótolható volnék. Legszívesebben ebben a pillanatban elfutottam volna, de nem tettem. Rezzenéstelen arccal vártam a válaszát és nem is mozdultam meg. Erős akartam újra lenni és tudtam jól, hogy menni fog bármi is legyen most a válasz, illetve bármi is történjen később.
Soha nem értettem, hogy te miért látsz másabbnak, hiszen a legtöbben szörnynek gondolnak, de te soha nem tartottál annak, pedig tényleg sokszor olyan voltam,vagyok. - mondtam neki kicsit bánatosan, majd pedig újra a sebeire pillantottam. Bólintottam arra amit mondott és reménykedtem abban, hogy hamarosan már nyoma se, lesz mert nem szerettem volna azt, ha sokáig kell ennek az egésznek a nyomait viselnie. Egyszerűen fájt az, hogy bántottam. Halovány mosoly jelent meg az arcomon, amikor megcirógatta. Pontosan tudtam, hogy ő nem szokott ilyen csinálni, legalábbis soha nem mesélt ilyenről, illetve nem is láttam soha, hogy másnak csinált ilyet, de én se tudhatok mindent. Figyeltem őt és tudtam, hogy igaza van. Nem tudom, hogy annak köszönhetően, hogy itt van, vagy csak az elmúlt percek eseményeinek köszönhetően újra úgy éreztem, hogy képes leszek visszatérni a régi önmagammal és legyőzhetem a démonaimat.
Rendben. - mondtam neki sietve, majd pedig megálltam. Egy másodperc erejéig megszédültem, de szerencsére meg tudtam kapaszkodni. - Bent vannak a cuccaim, mindjárt jövök. - Kiszedtem az arcomból a hajamat, majd pedig elindultam befelé. Felvettem a dzsekimet és táskámat, majd pedig szép lassan visszabotorkáltam. Nem ment még rendesen a járás, de legalább képes voltam menni, ha lassan is, de ment. Végül pedig újra kint voltam Theo mellett.  Segített lemenni a lépcsőn, majd pedig elindultunk vissza a város felé.
Mehetnék az erdőn keresztül? Jól esne még egy kis friss levegő. Meg kicsit olyan nosztalgikus lenne. - mondtam neki kedvesen és reménykedő pillantással néztem rá, miközben próbáltam nem felbukni minden fűszálban. Szerettem volna valamit kitalálni a hibridségére, de minél több időt gondolkodtam ezen, annál inkább kezdtem rájönni, hogy ez talán lehetetlen dolog.

† Pretending †   † 833 szó