Amúgy sem szerettem, ha valaki az otthonomig jött el, csak hogy zaklasson. Az utóbbi pár órában pedig végképp elfogyott a türelmem... talán mert túlontúl fájt az egész testem. Nem volt olyan pont, ami ne szúrt volna. Kegyetlen érzésnek tűnt, és azt hiszem, egy életre megbántam azt, hogy vérfarkasokkal szórakoztam. Egyedül Ronnie tűnt olyannak, aki... magam sem tudom. Nem akartam rá gondolni. Nem így akartam meghalni. Azt hittem, hogy még lesz időm. Kiélni minden vágyamat, lehetőségemet... az egész annyira váratlanul történt. És még mindig nem jött el az időm. Ennyi idő nem volt elég. Nem és... nem. És azt hiszem, hogy... a sors kegyetlen fintora, hogy éppen most lépett olyasvalaki az életembe, aki végre fényt hozhatna belé. Miket gondolok... bár ezt tettem. Folyton folyvást. Néha egy-egy elbóbiskolt percben azt láttam, hogy megfojtom őt. Aztán csak azt, hogy bántom. Lehunytam a szemem, amikor az erős fény beszűrődött a kinyílt ajtón. Megéreztem a bátyám szokványos illatát. - Rád meg aztán... végképp nincs msot szükség - suttogtam egészen halkan, miközben megpróbáltam felülni, de korán feladtam a küzdelmet. - Ennél jobb kezdést el sem tudnék képzelni. Bár én legalább egy méreg miatt nézek ki szarul. Te amúgy is - dőltem vissza a kényelmetlen párnára. Nem tűnt jó ötletnek még őt is magamra haragítani ebben a helyzetben. Nem gyakorta állt ki mellettem, sőt. Nem igazán láttam rajta, hogy érdekelné. Sőt, még gondoskodna is arról, hogy elkaparjon a virágos kertben. - Dugd oda a whiskydet, ahová gondolom - néztem rá szenvedő fenevadként. - Menj el, Gareth. Nem viccelek - mondtam aztán. Kiszámíthatatlannak éreztem magam. Egyik pillanatról a másikra el tudott gurulni a gyógyszerem. Többé-kevésbé ez tehetett arról, hogy a lakás egy kész katasztrófa helyszínévé vált.
A múltkor kitörtem az öcsém nyakát. Bár ez már nem újdonság. Mostanában viszont nem láttam, így kezdek érte aggódni... Jahh, hát ez jó vicc igazából, de elegem van a folyamatos ivászatból, így meg kéne már keresnem, hogy hadd szórakozzam, és velem tartson. A múltkori ivós buli egész jó volt, és ha nem húz fel, talán még "túl is éli" azt a napot. Nem kerül sokba, hogy kiderítsem, hol is van a lakása, elég, ha a szaglásomra hagyatkozom. Amikor viszont odaérek, elég sokat tanakodok. Bemenjek? Ne menjek? Ha bemegyek, hogyan kéne? Vagy hogyan nem? De gyanús a csend, hogy még nincs itt, és nem nyit ajtót, mert tutira tudja, hogy itt vagyok. Benyitok, kicsit óvatosabban, mint kéne, mert nincs kedvem percekre elveszteni a tudatom, ám, amikor belépek, vigyor jelenik meg a szám szélén. Nem csak az ő aromáját érzem, hanem valaki másét is. Csak nem a legújabb játékom lesz? Ő viszont még nincs itt, pedig kéne neki. Valami nem stimmel. Csak nem??? A látványa borzalmas... - Szarul festesz. Többet ki se bírok mondani. El sem hiszem, hogy megszabadulok tőle.Ezt akarom már évszázadok óta. De most meg olyan, mintha... Nem is tudom. Furcsa érzés. - Kérsz egy whiskey-t? Ennyi, amit ki bírok préselni magamból, persze a távolságot megtartva, mert ki tudja, mit csinálna velem. Gyűlöl annyira, hogy adjon a kis ajándékából. Mondjuk én is ezt tenném. Ha már veszek, akkor vesszen mindkettőnk. De ez így, most... Olyan, hát, izé...
Mozdulni sem volt kedvem... vagy... inkább erőm. Mióta az az átkozott vérfarkas mérget fecskendezett belém, rájöttem arra, hogy ideje lett volna értékelni az életet, mert tessék, ennyi kellett ahhoz, hogy eljöjjön az a bizonyos utolsó pár nap. Sosem vetettem meg az életet, de nem készültem arra, hogy egyhamar be fogom fejezni. Lehunytam a szemem, miközben néha rámtört egy-egy élénk fájdalomhullám... csak ott feküdtem a kanapén, nagyjából két napja nem ettem és nem ittam semmit. A szemeim lehunytával sem jött enyhülés, csak annak örültem, hogy még volt annyi eszem, hogy ne menje mások közé. Logikus lett volna megöletni magamat, de ennek ellenére még úgy voltam vele, hogy... tisztességes harcos leszek. Az életemben először és utoljára talán, de kivárom a sorsom utolsó pillanatát. Azt sem tudtam, mivel enyhíthetném ezt az állapotot... hogy van-e megoldás rá, Klaus vérén kívül. Talán tényleg jobb volt már beletörődni abba, hogy meg fogok halni a méregtől a szervezetemben. És itt fogok elrohadni, mert senki nem fogja rám nyitni azt az átkozott ajtót. Minden redőnyt lehúztam, vak sötét volt a helyiségben, ennek ellenére is szinte láttam mindent... és éreztem, hogy úgy izzadok, mint valami versenyló, ami maratont futott legalább. Ismét lehunytam a szemeim, az elmúlt évszázadokra gondoltam. Aztán mégis fény szűrődött be... a szemhéjaim ellenére is láttam, és azt gyanítottam, valaki kinyitotta az ajtót. - Ki a franc? - kérdeztem. Nem jutott el az orromig illat, látvány meg főleg, még akkor sem, mikor kinyitottam a szemem. Ki tudná, hogy éppen szenvedek és a halál szele érintett meg? - Bárki is vagy, még most húzz el. Én figyelmeztettelek... - leheltem egészen halkan, egyáltalán nem voltam fenyegető, de az erőm már régen veszett ügy volt.
Összezavarodtam... nem tudom, mikor támadtak bennem utoljára ilyen heves apai érzések, és mi több... nem hiszem, hogy valaha még fognak... ha most törtét valami, hát valaki meg fog halni! Egyértelmű. - Én is szeretlek... - simítottam végig arcán lehunyt szemekkel, majd erőt vettem magamon, és talpra álltam...
Már az én gyomromban is összegyűlt az idegesség. Nem akartam aggódni érte.. Igazából nem is igazán törődtem Naomi-val, mert az első találkozásunkkor tulajdonképpen megfenyeget, hogy megöl, de most ez nem számított. Szeretem Tristan-t és, ami fontos neki az nekem is az. Segítenem kell őt mindenben. Főleg azok után, amit tettem vele.. Még mindig bűntudatom van, hogy bántottam, de már nem csinálhatom vissza.. Viszont megpróbálhatom valahogy kiengesztelni valamivel és ez még csak most veszi kezdetét. – Veled még a világ végére is elmennék, csak azért, hogy boldog lehess. – Mondtam neki halvány mosollyal az arcomon, majd odahajoltam hozzá és lágyan megcsókoltam. Bármit megtennék érte, hiszen beleszerettem. Életemben először szerelmes vagyok, habár még mindig nem tudom, hogyan kezeljem az érzéseimet.. Igazán próbálkozom.
Jézusom, nem emlékeztem arra, hogy ez a nő ilyen is tud lenni...! Mármint tisztában voltam a temperamentumával, sajnos nem egyszer megtapasztaltam, hogy az élet nem mindig fenékig tejfel, de ezzel is együtt kell élni, vagy mi a szösz... mégis, valahol mélyen rohadtul jólesett, hogy... azzal foglalkozik, amitől én most félek... méghozzá rettenetesen, mert ha Naominak bántódása esik, azt hiszem, hogy pár (száz) városi nyak fogja bánni... bár lehet, csak nekem vannak téveszméim, mert olyan sokáig nem láttam őt. - Tényleg hajlandó vagy... átjönni velem? - pislogtam rá úgy, mint egy nagyra nőtt gyerek. Talán az elmúlt ezer év során soha nem voltam ilyen kiegyensúlyozatlan, és... bolond, de valakin pár év után, rajtam ezer év után mutatkoznak az őrület jelei.
– Na idefigyelj. Nem vagyok hajlandó egész nap vagy esetleg az egész elkövetkezendő hétben azt nézni, hogy te itt éppen önmagadat mardosod, mert hogy mi lehet Naomi-val.. Szóval szedd össze magad, de lehetőleg hamar, mert mi most átmegyünk hozzá. – Nem adtam neki választási lehetőséget ugyanakkor tudtam, hogyha nem akar akkor nem fog jönni. Még sem rángathatom ki mondjuk eszméletlenül az ajtón vagy valami ilyesmi. Az valahogy nem az én stílusom lenne. – Én megyek. Veled vagy nélküled. – Aggódtam ezért a lányért pedig az ilyesmi egyáltalán nem szokásom. Talán Tristan ragasztotta át rám, de meg kellett bizonyosodnom arról, hogy az ég világon semmi baja nincs.
- egyre inkább azt érzem, hogy megbolondultam, akárcsak a bátyám... ő képzelődik egyfolytában - sóhajtottam fel, és feszülten a hajamba túrtam. Még csak az kellene, hogy az ő keze legyen a dologban... le is törném a helyéről rögtön, ha hozzáérne Samantha-hoz, vagy Naomihoz! - Talán hagyjuk... - nyeltem egyet. - Nyilván csak... igazad lehet... partnere van, vagy valami... - túrtam a hajamba ismét, és leültem a kanapéra. Olyan hülyén éreztem magam... mint akinek tényleg elment minden esze.
Nem vagyok azaz aggodó típus. Többnyire semmi nem érdekel úgy igazán, szóval most nem is értem, hogy miért foglalkozom annyira azzal, hogy hol van az a lány és miért nem veszi fel a telefont. Tristan-nek fontos. Akkor nekem is.. Ezekhez az érzésekhez még mindig nem vagyok hozzászokva. - Szeretnél elmenni hozzá? Hátha otthon van? De ha valami férfi társaságában van lehetőleg hagyd életben az illetőt. - Mondtam halvány mosollyal az arcomon. Csak legyen ott valaki, aki lefoglalja.. Mert ha nem így van.. Akkor nem tudom mi másért ne tudná felvenni a telefont.. Ő is lehet valahol, de.. Semmi de. Nekem nyugodtnak kell maradnom.
Besétáltam Samantha után, és becsuktam az ajtót. Nem tudom, hol járt momentán az agyam, ami viszont biztos, hogy... egyáltalán nem voltam most felkészülve arra, hogy netán Naominak valami baja esett... pedig most csak ez foglaslkoztatott. - Abba még nem halt bele senki - nyeltem egyet, majd ismét hívni próbáltam, de... nem több sikerrel. - Kezdek nagyon félni. azt érzem, hogy... valami baj van... itt érzem.. - tettem a kezem a szívemre.
Miközben hazafelé sétáltunk kicsit növekedett bennem a bűntudat, amiatt, hogy lebeszéltem arról, hogy meglátogassa Naomi-t. Valószínűleg semmi baja nincsen, de ugyanakkor volt egy rossz érzés a mellkasomban.. Ezt nevezném bűntudatnak, de még magam sem értem, hogy miért van.. - Nem próbálod meg még egyszer felhívni, hátha felveszi? - Érdeklődtem, mikor megálltam az ajtónk előtt. Tristan számára fontos ezért számomra is az és az már régen rossz, ha az én lelkemet nem hagyja nyugodni a dolog, bár eddig meg sem fordult a fejemben, hogy valami baja lehet.
Felsóhajtva bújtam bele ebbe az ostoba maskarába. Egyedül azért akartam tiszteletemet tenni, mert kíváncsi voltam a városra. Amúgy nem sok okom volt rá, de hát... legyen mindegy, hogy milyen vagyok, engem anélkül is ellenállhatatlanná tesz a srámom. Írtam egy üzenetet Samantha-nak, hogy megkereshet engem a bulin. Mert ott fogom várni. Remélem, eljön. De nem tudom, hogy hol lehet.
Beléptem az ajtón, de semerre nem hallottam hangokat. Így pedig nem igazán szólaltam meg, csak besétáltam a lakásba, és rögtön a zuhanyt választopttam. Ha már megígértem Naominak, hogy nem ülök a babérokon... Beálltam a vízsugár alá, és csak vártam, hogy valami kellemesebb érzelem kezdje uralni a bensőmet.
Miután Tristan végre összeszedte magát és elment Naomi-hoz én is összeszedtem magamat és elvégeztem azt a varázslatot, amit kért tőlem. Bár nem hiszem, hogy ezek után itt maradok. Még sem várhatja el tőlem, hogy itt ücsörögjek. Egyszerűen nem lennék rá képes. Megértem, hogy félt meg minden.. Bár fogalmam nincs, hogy kitől kellene féltenie. Többször nem követek el akkora hibát, hogy szellemként végezzek. Miután sikeresen elvégeztem a varázslatot felfrissítettem magamat és útnak indultam. Hogy merre? Valami nyugodtabb helyre. Meglátjuk, hogy hova vonz a szívem.. vagy mi.
- Jól van, jól van... mit is mondtál? Merre...? - kérdeztem rekedten, majd még egy utolsó csókot leheltem ajkaira, felsóhajtva döntöttem úgy, hogy most már ideje lesz a tettek mezejére lépni.
- Ne legyél féltékeny szerelmem. Soha nem cserélnélek le senkire. - Tudtam jól, hogy miért mondja. Nem fogom elhagyni sem megcsalni semmi ilyesmi nem jár a fejemben. De attól még nem fogok némaságot fogadni, ha útjaim kereszteződnek egy másik férfival. - Először is megcsinálom amire kértél. Utána pedig hidd el.. Feltalálom magamat. - Kacsintottam rá. Ha mást nem elmegyek egy kicsit kiszellőztetem a fejemet és talán találok pár leendő áldozatot is magamnak.
- Eléggé vonzó fickó, szóval ha lehet, ne csevegj idegen fickókkal - vigyorodtam el pimaszul. Hiszen ezzel kb azt tiltottam meg, hogy bármely férfival beszélgetésbe elegyedjen. - Jól van, indulok. De... - nyújtóztam egyet, miután elszakadtam tőle, és belebújtam a vékony kis kabátomba. - Mit fogsz csinálni nélkülem? Tudom, hogy unatkoznál! - mondtam szemtelenül. Talán csak féltem menni.
Annyira édes volt tőle, ahogy aggódik értem. Teljesen megértem. Én sem szeretném őt elveszíteni semmilyen őrült múltbeli személy miatt sem. Ahogy magához ölelt a mellkasára hajtottam a fejemet és hallottam a szívverését. Ez az én kedvenc új zeném. Az ő szívverése. Mindennél fontosabb számomra. - Vigyázok magamra. Emiatt nem kell aggódnod. Egy őrült vámpír sem fog engem leszerelni. Én is szeretlek és biztosíthatlak, hogy engem soha nem fog elvenni tőled. - Nem.. Biztos nem engedem senkinek, hogy szétválasszon minket. - Megoldom, de te inkább menj el most Naomi-hoz. Még mielőtt eltűnne. Rendben? - Néztem fel rá kérlelően. Valahogy meg kell oldják az egészet.. Nélkülem.
- Tudom, hogy sosem hagynád magad - simogattam az arcát kedvesen, és magamhoz öleltem, hogy mellkasomra hajthassa fejét, és hallottam, hogyan ver a szíve, még ilyen nagy távolság ellenére is. De ő is hallhatta az enyémet. - Kérlek, tényleg vigyázz magadra... nem tudom, ide jön-e utánam, de... ami biztos, hogy... szeretlek. És amit én szeretek, azt ő elveszi - beszéltem, félelemmel a hangomban, és úgy, mint egy kisgyerek, akit fenyegetnek. - Nem lehetne azt megoldani, hogy... ezt a házat védelem alá vond valami varázslattal? Hogy legalább itt... ne kelljen aggódnom érted - cirógattam őt.
Láttam rajta, hogy gondolkozik azon, hogy most hogyan is kezdjen bele az egészbe. A múltjáról nem nagyon beszélgettünk. Nem is hiszem, hogy egyáltalán beszélgetett valakivel erről. Nem.. Ő is elrejtette a dolgokat önmagában csak úgy, mint én. Én sem vagyok mindenki számára nyitott könyv. Talán csak az ő számára kezdek megnyílni. Hagyom, hogy "lapozgasson" bennem. Lehet, hogy ezt később még megbánom.. De itt az ideje egy hibát elkövetni. Amiből tanulhatok. Nagy nehezen belekezdett a dolgokba. Testvére? Azt hittem, hogy minden családtagját elvesztette. Bár én még Naomi-ról sem tudtam szóval nem is értem, hogy miért lepődök meg ezen. Tudom idővel, majd mindent megoszt velem. Bízom benne és ezért ő is bízik bennem. - Nem kell féltened engem senkitől. Hidd el meg tudom védeni magam. Egy vámpír nekem nem nagy ügy. Meg már abból is tanultam ami miatt szellem lettem.. Nem kell engem féltened senkitől. Sem tőle, sem senki mástól. Szeretlek, Tristan. - Pusziltam meg lágyan az ajkait. - Ha meg a közelembe merészkedne nem úszná meg szárazon azt elhiheted. - Kacsintottam rá egy ravasz mosoly kíséretében. Tudom, hogy a családtagja meg minden.. De azért nem fogom hagyni, hogy megöljön.
Nem tudtam, hogyan kezdjek bele. Túl nehéznek, túl hihetetlennek tűnt ahhoz, hogy... most csak úgy beavassam. Mert... lehet, megrémítem. Vagy valami. - Mikor még ember voltam... volt egy testvérem - nyögtem ki. Ez még biztosan nem vészes, hisz annak idején nagyon sok gyerek látott napvilágot. - Csak hogy... - hajtottam le a fejemet. - Valami probléma volt vele... az agyában, idebenn - böktem a halántékomhoz. - Nem volt képes gondolkodni, nem volt képes semmire. Csak az őrültségeket csinálta egyfolytában - ráztam a fejemet keserű mosollyal. - Mikor átváltoztam, azt hittem, hogy a vámpírság gyógyír lehet az elmebaj és a fogyatékosság ellen. És... mégsem. Rosszabb lett. Felelőrsödött benne minden - suttogtam elkeseredve, és elléptem tőle, hogy ne kelljen a szemeibe néznem. - Még mindig életben van. És mindig... ott van, ahol én. Tudom, hátborzongató, de... figyel. És figyeli azt, aki velem van - szorítottam meg a kezét. - Féltelek tőle. Mert mindenre képes.
- Dehogy.. - Forgattam meg a szemeimet, majd elmosolyodtam mikor odahúzott magához és átölelte a derekam. Tökéletes pillanat.. Viszont nem szabad emiatt elgyengülnöm vagy valami ilyesmi. - Miféle dolog? - Mély levegő. Nem szabad nyugtalannak látszanom. Bár még nem igazán szerettem rajta kívül senkit sem.. Ezért még kicsit fura számomra minden. Azt sem tudom, hogy hogyan kellene reagálnom a dolgokra.. Remélhetőleg idővel rájövök.
- Óh, drágám... úgy beszélsz, mintha személyes tapasztalataid lennének. - kacsintottam rá szemtelenül, majd magamhoz húztam, és mellkasomhoz húztam a hátát, hogy így öleljem át derekát. - Tudod... van még valami, amit nem volt lehetőségem elmondani. Egy... dolog a múltból. - suttogtam halkan, és megcsókoltam a fülcimpáját. Ha már vallomásoknál tartunk... muszáj elmondanom neki valamit. Mert köze lehet hozzá, ha úgy alakul.
Nem fejezte be a mondatát, ami talán jobb is. Lehet, hogy kicsit felhúztam volna magam rajta. Akármennyire is vicc csak az egész.. A banyára harapok. Ha nem is szó szerint, de bizonyos értelemben. Egyszerűen utálom, ha így hívnak. - Most komolyan kifogást keresel? - Forgattam meg a szemeimet kuncogva. - Figyelj egy próbát megér. Nem mondom azt, hogy nyiss rájuk, mert az valahogy nem lenne tanácsos. Ha valami van azt bőven hallod a ház elől is. - Na persze, nem lenne túlságosan élménydús, ha azt kellene hallgatnia, ahogy éppen a drágalátos úgymond lányát.. Hát, hogy is fogalmazzak dolgoznak rajta.
- Ezt még nekem sem engedi meg. Hát olyan kis... - mondtam vigyorogva én is, de inkább nem mukkantam meg többet, hagytam, hogy elvégezze a varázslatot. Kellett az, hogy... most békén hagyjam, mert elvégre ha elront valamit, talán Naomi szívja meg. Vagy Samantha... és hogy miattam baja essen, azt már nem fogom magamnak sem megengedni! Még mit nem...! Soha... - Szóval néhány háznyira... ? -kérdeztem, és megköszörültem a torkomat. - Öhm... hát... azt hiszem, hogy... ha már egy házban van, akkor nem egyedül lehet. - utaltam finoman arra, hogy... NA, vámpírok vagyunk, az istenit! Nem szoktunk csak úgy egyedül szobára menni...
Kezdőlap
