Nem is követhetne el nagyobb ostobaságot, mintsem most visszamenjen Leena-hoz és közölje vele, hogy ez az egész itt ér most véget köztünk. Sajnálom, hogy egyáltalán a karjaiba löktem, de az a nő tényleg úgy tűnt, mintha szeretné, de azt hiszem nem szeret semmi mást, mint a hatalmat, amit ő jelentett a számára. Kihasználta Neal-t és olyan útra terelte, amire sosem szabadott volna rálépnie. Egyszerűen nem értem, hogy lehettem ennyire vak. Azt hiszem csak azt akartam látni, hogy jó kezekben lesz Neal, ha elengedem. Mert velem csak a veszély övezte és állandóan az életéért küzdhetett. Úgy gondoltam, hogy ennél rosszabb, már nem igazán lehet, de belátom, hogy tévedtem. Méghozzá elég nagyot.
– Figyelj.. A bosszú ahhoz képest, hogy mellettem vagy egyáltalán nem jelent semmit a számomra. Nagyon sok mindent jelentett nekem. Meg akartam büntetni azt a nőszemélyt, annyi módon, ahány módon csak lehetséges lett volna, de az igazság az, hogy rájöttem arra van valami, ami fontosabb az életemben, mint valami bugyuta bosszú. – Nem is bocsájtanám meg magamnak azt, ha valami miatt ismételten el kellene veszítenem őt. A világomat jelenti és erre igazán akkor jöttem rá, amikor már elveszítettem. Mikor már éppen kicsúszott az ujjaim közül. Nem azért, mert ő így akarta, hanem én ostoba módon azt hittem, hogy ez így mindkettőnknek jobb lesz. De tévedtem. Mind a ketten egy sokkal sötétebb ösvényre tévedtünk így, mintha egyszerűen szemtől-szembe maradunk egymással és együtt küzdjük át magunkat az élet nehéz pillanatain. Azonban nagyon sok mindenre nem jöttem volna rá, ha ez az egész nem történik meg, ha nem lököm el magam tőle.. Jó és rossz oldala is volt a döntésemnek, de valahogy a rosszabbat élőbbnek, erősebbnek érzem. – Örülök, hogy leszavaztuk. – Elmosolyodom teljesen őszintén és egy apró pillanatra a fejemet a mellkasára hajtom és hallgatom a szívverését, hogy érezhessem ez most a valóság. Tényleg visszakaptam őt. – Mindjárt jövök. – Azzal a lendülettel át is rohanok a szobámba, hogy pár cuccot belevágjak egy táskába és indulhassunk. Na, meg persze egy kicsit össze is kell szednem magam, mert a sírás valahogy sosem volt előnyös viseletem. Ezért sem csináltam olyan gyakran. Csak akkor, amikor meg voltam győződve arról, hogy senki nem lát.

- Talán... talán igazad van - bólintottam, majd beletúrtam  a hajamba. Tényleg így volt, nem tudtam belekötni. Leena egy egészen különleges fejezet volt az életemben, sőt. Adélaide életében is, mert volt egy olyan furcsa tulajdonsága, hogy bárhová mentünk, ő szintúgy felbukkant nemsokkal utánunk. Ez pedig egyszerre volt ijesztő, hátborzongató és... nem is tudtam egészen pontosan, hogy mit érzek magamban ezzel kapcsolatban. Sosem volt bennem olyan löket, amely azt sugallta volna, hogy most itt az ideje őt szeretnem. Sosem jutott el erre a szintre az egész... nekem ő egy barát volt. Sokáig. Majd mikor Adélaide megjelent, már... tudtam, hogy valaminek vége, valami eltörött. És nem bennem, hanem Leena-ban. Nem mertem kockáztatni, hogy bánthatja Adélt. Azzal együtt engem bántott volna, de valamiért sosem hittem volna azt, hogy őt érdekelné az én álláspontom. Ha így lenne, már régen nem lennénk egy városban. Sőt. Egy kontinensen sem. - Legalább őszinte vagy. Vagy csak félted az életem - vigyorodtam el halványan, habár ez az idő nem a tréfálkozásé volt. Amikor idejöttem, kész lettem volna arra, hogy megfojtsam, amiért összetörte a szívemet. Magamban kerestem a hibát egész végig, vajon mit tettem, amiért ezt érdemeltem... nem figyeltem rá? Nem adtam neki kellő teret? Sosem az a fajta szerelem volt a miénk, amelyben megfojtottuk volna egymást. Mindig volt kellő szabadságunk, és aztán azt hittem, ez volt a baj. Most pedig kiderült, hogy semmi baj nem volt velünk. Csak az, hogy sok az ellenségünk. Most inkább nem akartam listára venni a neveket, reggelig sem végeznénk.
- Nem lesz semmi bajom. Nekem sem, és neked sem, ha csak egy időre félreteszed a bosszúdat. Bízz bennem - simítottam végig gyengéden az arcán, majd egy apró levegővételt követően úgy döntöttem, nem csókolom meg. Nem, mert ha megtenném, esélyes, hogy megint nem haladnánk semmerre. Azt akartam, hogy végre megkapja, amiért eljött idáig. Az a nő szenvedni fog. És ha kell, hát tényleg én hozom össze neki, hogy a végsőkig kínozhassa azt a vérszívót. - Akkor... ha leszavaztuk azt, hogy Leena-t beavassuk, nos... talán csomagolj össze - néztem végig rajta. Ez a cucc oké. De még kell pár váltóruha.

Valahogy éreztem, hogy mi is az a valami, amit el kellene intéznie. Leena. Amikor idejött nem hiszem, hogy egyikünk is ezt a végkifejletet szerette volna elérni. Igazság az, hogy már meguntam a hazugságokat. A saját hazugságomat, amiben éltem. Mert sokkal inkább megkínozta a lelkemet, mintsem segített volna rajtam. Nem ez volt a célom. Ennek az egésznek könnyebbé kellett volna válnia azzal, hogy ellöktem magamtól, de a helyzet az, hogy csak sokkal nehezebb lett. Egy cseppet sem lett könnyebb. – Nem tudom, hogy ez mennyire jó ötlet, Neal. Vagyis igazából nem is mondanám jó ötletnek. Ez borzalmas ötlet. Még a gondolat is. Hogy ezek után a közelébe mész. – Nem hiszem, hogy valaha is elengedné az ujjai közül. Nem úgy ismertem meg. Egyszer már elkövette ezt a hibát és, akkor éppen csak lehetősége adódott arra, hogy elszökjön előle. De most úgy fog odamenni megint, hogy el akarja őt hagyni értem.
– Tudom jól, hogy nem fogod hagyni, de már nem érzem úgy, hogy ez az egész bármit is segíteni rajtam. Mármint a bosszúm miatt löktelek el téged is magamtól és úgy érzem, hogy sokkal többet rontott a helyzetemen, mintsem segített. – A bosszúm majdnem tönkretette azt a tökéletes kapcsolatot, ami kettőnk között van. Ezt a hibát pedig nem vagyok hajlandó elkövetni még egyszer. Túlságosan is sokat jelent nekem Neal. Az igazság az, hogy eddig még csak rá sem jöttem, hogy mennyi mindent jelent a számomra. Hogy nélküle elveszítem önmagam. – Az igazság az, hogy én sokkal inkább támogatnám ezt az ötletedet. Mármint az, hogy most visszamész hozzá.. Nem bírnám ki. Halálra aggódnám magam. Másrészt pedig az is benne van a pakliban, hogy nem engedne el többé. Egyszer már elveszített téged és én, mint aki már tapasztalta milyen érzés együtt élni a hiányoddal.. Elmondhatom, hogy rendkívül pocsék érzés. – Nem akarom, hogy elmenjen hozzá. Abból már semmi jó nem sülhet ki. Egyszerűen csak még nagyobb bajba kerülhet.

Felsóhajtottam. Tudtam, hogy valamikor, hát most van szükség minden egyes tiszta lapra. Nem hazudhattam neki többet, azt eleget tettem már az utóbbi időben. Bár legtöbbet magamnak hazudtam. Talán már nem is tudtam volna tükörbe nézni úgy, mint előtte. Hagytam magam megmérgezni. Ez volt a legkínzóbb, legfájdalmasabb vegyület... gonoszság. Méghozzá olyan, amely velőmig ivódott már belém. - Beszélnem kell Leena-val. Megmondanom neki, hogy... nincs értelme. Hogy nem tudom őt szeretni. Nekem mindig teszel az első - néztem rá őszintén. Nem akartam, hogy ott legyen. Bele sem mertem gondolni abba, hogy mi történhet, ha esetleg ő is találkozik azzal a barna szépséggel, és... nem tudom, mit tudna tenni Adéllal mérgében. Fájdalmat okozni neki. De ez még enyhe kifejezés arra, amire képes. A fájdalom csak egy fizikai támadás, ő ennél mélyebbre tudná fecskendezni önmaga megkeseredését. Azt akartam, hogy vége legyen. Mindkettejüknek legyen jó. De tudtam, hogy Leena-nak csak az lenne jó, ha megkaparintana engem. Ezt viszont most nem adhattam meg neki... nem akartam megadni. Mindennel Adélhoz tartoztam. A szívem már minden szálával hozzá kötődött.
Végigsimítottam arcán, majd elmosolyodtam. - Nem hagyom annyiban. Ismersz. Meg fogod kapni az elégtételedet a bátyádért. Nekem nem tudsz hazudni, szükséged van rá, hogy elpusztítsd - súgtam egészen csendesen, mindvégig belenézve szemeibe. Kész voltam arra, hogy ha lenyugszanak a kedélyek, én magam kötözzem le azt a vámpírt, és hagyjam, hogy Adélaide olyan módon élvezze ki a bosszúja minden pillanatát, ahogyan csak szeretné. Olyasvalamit tegyen, amire nincs megoldás, nincs visszaút...
Végül lassan elengedtem, és egy lépést hátrálva néztem az órámra. Nem siettem sehová. Főleg hogy úgy voltam vele, az egész öt perc lesz. Bíztam abban, hogy Leena még nem keresett. Bár szívem szerint szó nélkül tűntem volna el... talán az egy jobb megoldás lenne. - Szerinted Leena mennyire csavarodna be, ha szó nélkül hagynám ott? - kérdeztem nagyot nyelve. Volt annyi erőm, hogy bárhol elrejtsem magunkat előle. De ő erősebb volt, mint én. Más mágiát használt.

Azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy Neal nélkül soha nem tudtam volna meg, hogy milyen érzés is az, amikor valakit őszintén tiszta szívből szeretünk. Persze a bátyámat is szerettem, ahogyan a családomat is, de elragadták őket tőlem, mielőtt még ténylegesen megtudhattam volna, hogy mennyire lehet valakit szeretni. Megtanultam rengeteg dolgot a szeretetről és mindezt csak neki köszönhetem. Ha akkor nem találkozunk, akkor az is lehet, hogy már vakon belerohantam volna a bosszúmba, ami könnyű szerrel okozta volna a vesztemet, de most még mindig élek. Mindketten vétetünk hibákat és egyikünk sem tökéletes, de ez nem azt jelenti, hogy könnyedén hátat is fordítanánk a másiknak. Mert nem ilyenek vagyunk. Lehet, hogy távol akartam tartani magamtól azért, hogy biztonságban legyen. De most már nem akarom és nem is bírnék egyetlen egy percet sem eltölteni nélküle és a szerelme nélkül. Rá kellett jönnöm, hogy nélküle semminek nincs értelme. Nem tudok tiszta fejjel gondolkodni, bármennyire is szeretnék. Szükségem van rá. Ahogyan neki is rám. Jobbá tesszük a másikat anélkül, hogy észrevennék. Talán az a legjobb a kettőnk kapcsolatában.
– Miről van szó, Neal? Kérlek ne titkolózz előttem, rendben? Akarod, hogy veled menjek? Nem érzem magam jól, ha nem tudom, hogy vagy. Én tényleg azt hittem, hogy biztonságban vagy, hogy ő szeret téged.. De csak eszközként tekint rád és.. Sajnálom, hogy a karjaiba sodortalak. – Tényleg nem tudom épp ésszel felfogni, hogy miért tette vele ezt Leena. Szinte megtörte. Mintha az lenne az életcélja, hogy teljes mértékben tönkretegye. Ez semmilyen formában nem egészséges. Egyszerűen nem és kész. – A bosszúm elhiheted, hogy most legkevésbé sem számít nekem. Nem érdekel. Egyszerűn csak veled akarok lenni. Azt akarom, hogy biztonságban legyél. Nem számít más csak te meg én, érted? Nekem tényleg csak ennyire van szükségem és semmi másra. – Képtelen lennék elviselni még egyszer, hogy valami baj történjen vele. Azért löktem el magamtól, hogy megóvjam az engem körülvevő problémáktól, de csak még rosszabba taszítottam őt. Nem érdemelte meg. Ketten erősebbek vagyunk. Talán együtt képesek vagyunk felülkerekedni a problémákon, amelyeket a sors folyamatosan az utunkba gördít.

Valószínűleg életem legnagyobb hibáját követtem el azzal, hogy belerángattam. Ostobaság volt tőlem, de ez az egész már annyira... maga köré csavart. Tudtam, hogy el kell neki mondanom mindent, hiszen ha váratlanul történik valami, és ő csak áll ott tudatlanul, én leszek a felelős. Még akkor is, ha egy belevaló és harcias vérfarkas. Nem tehettem semmit azellen, ami a múltban történt... rossz döntések sorozatát hoztam egy nő befolyása miatt, mert azt hittem, hogy az úgy jó. Túl sok lehetőséget adtam neki arra, hogy beleszóljon és megfertőzzön saját sötétségével. De csak most kezdtem el félni magamtól igazán, hogy megöltem valakit. Azt hittem, a szerelem - legyen szó kölcsönösről vagy sem - máshogyan működik. Nem abban leljük örömünket, hogy a másikból a lehető legrosszabbat próbáljuk kihozni... de Ő ezt tette, és ha most nem jövök ide, Adélaide-nak többé nem lett volna lehetősége kirántani ebből a mocsokból és fertőből. El voltam keseredve. És megadtam a lehetőséget annak a hárpiának. De ennek itt és most vége, nem hagyom, hogy a nyakam köré kötelet csavarjon, így próbálván megfojtani.
- Adél... - suttogtam csendesen, miökzben ujjaim eltűntek hajában, és lehunytam szemeimet. Jóleső érzés volt, a mellkasom szinte felforrt a melegségtől, amit ebben a pillanatban magaménak tudhattam. Hát tényleg nem volt más... tényleg csak egy... tőle nem megszokott gondolatmenet eredménye volt az a másik férfi. - Akkor... ne késlekedjünk soká - szaladtam el tőle nagy nehezen. Talán nem voltam teljesen őszinte... nem mondtam el mindent... de annyit igen, hogy tudjam, ha velem tart, biztonságba kerül. Lehetőleg Leena tudta nélkül, bár előle nehéz eltűnni. Túl eszes és okos boszorkány. - Előtte viszont... el kell intéznem valamit. Valakivel - hajtottam le a fejem, és elengedtem arcát, hogy nagyot nyeljek. Nem tűnt teljesen átgondoltnak az egész, hiszen mikor idejöttem, csak pár maradék ruhámért jöttem, nem azért, hogy a világ végére vigyem. - Talán ismerek egy jó helyet. Ott... megoldhatjuk a dolgokat. És tudom, hogy fontos neked a bosszúd a vámpírod kapcsán... - mosolyodtam el keserűen. - Nem felejtettem el. Meg fogod kapni az elégtételt.

Erős bűntudat marcangolja a lelkemet. Hogyan is lökhettem annak a démoni nőnek a karjaiba? Reméltem, hogy annyira szereti, hogy megpróbálja nem bemocskolni, hogy a lelkét nem rántja le a sötétségbe, ahogyan én akartam a kezdetekben. Mindenem a bosszú volt és nem érdekelt volna, ha ő lesz a járulékos veszteség. A baj csak az, hogy beleszerettem és többi nem tudtam rá így gondolni. Sokkal többet jelentett a számomra, mint azt bárki képes lenne megérteni. Számomra ő lett a minden és tudtam, hogy bármit megtennék azért, hogy megmentsem. Még akkor is, ha magamtól kell. Mégis azzal, hogy magamtól próbáltam őt megóvni egy sokkal veszélyesebb nőszemély, kegyetlen játékába üldöztem. Nem is értem, hogyan tehette ezt vele. Ha igazán szereti soha nem próbálná meg olyan útra vezérelni, amit nem akar. Mert akkor már nem számítanak az önön érdekek. Egyszerűen csak az számít, hogy ő jól legyen és semmilyen veszély még csak meg se környékezhesse. Mert az ő elveszítése a világon a legrosszabb dolog. Megtapasztaltam. Bevallom, egyáltalán nem tetszett. Darabokra hullottam. De mindezt én tettem magammal. Senki nem kényszerített. Csak az ostoba elmém, ami ezt jó megoldásnak gondolta.
– Soha többé nem foglak elengedni. Neal. Soha. Ígérem. Mindig melletted leszek. – Anélkül tettem benne kárt, hogy akartam volna és most már nem tudom visszacsinálni, mindössze megpróbálhatom őt megakadályozni abban, hogy ennél mélyebbre süllyedjen. – Ha arra van szükséged, hogy elmenjünk innen egy másik városba, hogy összetud szedni magad.. Én veled tartok. Többször kérned sem kell. Nekem te vagy a mindenem. Ahol te vagy, ott kell lennem nekem is. – Egyedül a bosszú köt ide, amiről könnyedén lemondok az ő javára. Már nem jelent nekem semmit. Nem folytathatom a bosszúhadjáratomat a testvéremért, akit elveszítettem. Mert még a végén ennek a folyamatnak a kellős közepén elveszítem azt, akiért képes lennék az utolsó lélegzetvételemig is küzdeni. Neal az, akiért képes vagyok feladni mindent. Csak eddig fel sem fogtam, hogy mennyi mindent jelent nekem. Csak, mikor már túl késő volt.

Előtte nem kellett félnem. Az lehettem, aki lenni akartam, de az utóbbi időben elhitette velem azt, hogy félreismertem. Elvégre valljuk be, ezt az egész megcsalós történetet maximum úgy hitethette volna el velem, ha mellé beadagolja azt is, hogy kifordult önmagából és már nem az a lány, akivel évekkel ezelőtt megismertem. Szerintem pontosan ugyanaz volt. És lám, úgy tűnik, hogy ismét rá lesz szükségem, hogy megvédjem saját magamat a sötétségtől. Nem értettem, hogy miért mástól félt. Miért nem félti inkább saját magát... a saját életét... méghozzá tőlem? Veszélyesebb vagyok mint bárki más a közelben, és meg kellett volna értenie azt, hogy ha visszalök Leena karjaiba, ez az egész csak fokozódik. Hogy elveszítem magam, és ezzel olyan katasztrófát indíthatok el, amelyre előtte még sosem volt példa a közelünkben. Mit kellett volna tennem, hogy ezt megakadályozzuk? Már késő volt, már nem tehettem semmit. A lejtőn elindulni nem olyan nehéz. Megállni pedig nem könnyű. Mert csak megyünk és megyünk... és tessék, mire ideértem, már egy ember áldozatot követelt az, amiben hittem. Vagyis, hinni éppen nem hittem.
- Szükségem van rád, hogy ezeket elkerüljem. Csak te adsz elég erőt ahhoz, hogy tiszta maradjak itt... - böktem a fejem irányába, egyenesen a halántékomat célozva a mozdulattal, de közben másik kezemmel nem eresztettem el tarkóját. - Nem tudom, mit szabadítottam magunkra azzal, amit tettem. Félek, hogy ami most jön, rosszabb lesz mindannál, amit eddig tettem vagy tettél... tettünk - ráztam meg a fejem. Elvégre hogy is vallottam volna be, hogy az áldozatom egy nagy koven egyik erős tagja volt? Ha megtalálnak, az első, akit bántani akarnak majd... az Ő lesz. Adélaide. - Nem... nem gondoltál még arra, hogy ideje lenne a hátunk mögött hagyni ezt a várost? - kérdeztem halkan, tenyerembe fogva az arcát, miközben figyeltem arcának minden rezdülését. Nem akartam elmondnai, hogy miért látom így. Elég volt kinyögnöm, hogy gyilkos lettem.

Ezerszer végiggondoltam, hogy helyesen cselekedtem-e és meg mernék esküdni arra, hogy úgy éreztem igen is helyesen tettem, amit tettem. De most végiggondolva teljesen másképpen látom a dolgokat. Soha nem kellett volna elengednem. Együtt sokkal erősebbek lettünk volna. Többre lettünk volna képesek, mint külön-külön. De így.. Azt hiszem, hogy most mind a ketten elveszítettük a helyes út irányát. Azt, hogy merre is kellene haladnunk. Ez pedig elkeserítő. De most, hogy újra a karjaiban vagyok úgy érzem, hogy semmi és senki nem lehet erősebb nálunk.
Szinte érzem a fájdalmát anélkül, hogy mondana egy szót is. Bármiről is legyen szó nem ítélkezem felette. Azonban, mikor kimondja, hogy megölt valakit nem tudom nem magamat okolni. Nem én vagyok az a lány, aki megsiratja a holtakat. Nem egy emberéletet ontottam már ki, vagy éppen farkas életét. De sosem éreztem bűntudatot, mert nem volt miért. Tudtam, hogy a lelkem sötét és velejéig romlott. Nem sajnáltam senkit. Se az áldozataimat se magamat, de most, hogy Neal az, aki bemocskolta a lelkét egy gyilkossággal.. Bevallom undorodtam magamtól.
Óvatosan az ágya felé kezdtem húzni, ahova finoman leültettem majd pedig ölébe vackoltam magam és szorosan öleltem magamhoz, hogy érezze mennyire sajnálom. Ha tehetném elvenném a fájdalmat. Bármit megtennék, hogy könnyítsek rajta. Végül pedig picit elhúzódom tőle, hogy a szemeibe nézhessek. – Mindenkinek megvannak a maga démonai, Neal. Hogy mennyire képesek befolyásolni minket attól függ, hogy mikor és, hogyan tápláljuk őket. Nem mondom azt, hogy rendben van, hogy megölted, mert tudom jól, hogy nem így érzed. De nem tudod visszacsinálni Neal. Az önmarcangolás nem segít. Főleg, hogy az én hibám az egész. Ha nem löklek el magamtól nem történik meg. Nem a te hibád, hogy meghalt. Én löktelek a szakadék szélére és.. Sajnálom. – Nem kellett volna Leena-ra bíznom. De tényleg azt hittem, hogy fontos számára Neal. Azt mindig is tudtam, hogy soha nem lesz képes annyira szeretni őt, mint én. Vagy inkább soha nem szerette annyira, mint én őt a nap minden egyes percében.

Köddé vált bennem minden olyan érzés, amely addig azt táplálta belém, hogy soha többé ne nézzek rá erre a lányra. Elvégre nehezen tudtam volna letagadni, hogy mindig is kötődtem hozzá. Nem szerettem a beteges dolgokat, és úgy véltem, a szerelem nem is ilyen... nem követel beteges kötődést, csak azt, hogy két ember egyszerűen szeresse egymást. Mi azonban ezt jól megbonyolítottuk magunknak. Tehettem erről én is, hiszen ezek szerint azt hitte, hogy túl gyenge vagyok, és nem tudnám megvédeni magam... magunkat. De valljuk be, senki nem elég erős ahhoz, hogy egy óvatlan pillanatban ne ragadja magával valami, legyen szó halálról vagy másról. És tehetett róla ő is. A hazugságával, mely szerint megcsalt. Ehhez nehezen fűztem volna hozzá bármit, elvégre már kitomboltam magam párszor emiatt. Csalódottságomban ide és oda sétálgattam a városban, próbáltam megtalálni a megfelelő utat magamnak... amit Adélaide szerint Leena mellett kellett volna megtalálnom. De mellette nem találtam semmit. Csak sötétséget, fájdalmat, fekete mágiát. Amely végül meg is hozta az eredményét. Eddig csak azzal foglalkoztam, hogy miért ne akarjak ránézni arra a lányra, akit most a karjaim között tartottam. Arról pedig majdnem megfeledkeztem, hogy az én keresztem is megvan, egyre sötétebbé és piszkosabbá válik, és ha hagyom, hogy Leena hatással legyen rám, nagyon gyorsan el fog ragadni a sötétség. Még jobban, mint most.
- Megöltem valakit - bukott ki belőlem teljesen őszintén, mikor már bele tudtam nézni a szemeibe. Fogalmam sem volt arról, hogy mi is az az érzés, ami ott szorított a mellkasomban. Tényleg mindkettőnknek megvolt a maga terhe az életében. - Egyszerűen én csak... dühös voltam, és ingerült. És... ott volt, rossz helyen volt - ráztam meg a fejem, és nagy levegőt vettem. - És a legrosszabb, hogy élveztem. - Lehajtottam a fejem. - Leena olyasmit hoz ki belőlem, amire nincsen magyarázat. Ha tehetném, megszabadulnék a boszorkányságtól, hogy többé ne veszélyeztessek senkit.

Meg akartam óvni őt mindattól, amit az én kis világom okozhat a számára. Mégis úgy érzem, hogy nem vagyok erre tovább képes. Egyszer már elengedtem másodszor nem megy ez olyan könnyedén. Sokkal nehezebb, mint eső alkalommal, akkor legalább úgy váltunk el, hogy gyűlölt engem, mert okokat kovácsoltam annak érdekében, hogy ezt tegye. Most pedig, hogy tudja az igazat kisétálna az ajtón, s talán soha többé nem térne vissza, ami azt hiszem örök életemre egy nyomot hagyna bennem. Olyasvalamit, amit nem tudnék egykönnyen megemészteni. Pont ezért is képtelen vagyok őt elengedni. Nem megy. Utána szólok, meggyötörten hangon, hiszen úgy érzem, hogy nélküle darabokra hullom. Önző vagyok és nem bírom őt még egyszer elengedni. Hogyan is engedhetném az egyetlen igazán jó dolgot az életemben? Meg kell találnunk a módját, hogy képesek legyünk megóvni a másikat a saját sötétségünktől. Ha igazán akarjuk, akkor pedig meg is fogjuk találni.
Ahogy ajkai, ajkaimat érintik úgy érzem, hogy újra feltöltődöm energiával, hogy valami amiről már azt hittem soha nem lesz az enyém, hogy régen elveszítettem újra visszatalált hozzám és ez boldogabbá tett engem, mint bármi más a világon. Úgy faltam ajkait, mintha legalább az életem múlna rajta. Szeretem őt. Ebben soha nem kételkedtem. Az egyetlen dolog, amit meg akartam óvni az ő, mégis olyan kegyetlen módon törtem őt össze, mintha nem számított volna semmit sem. De azt hittem azzal, hogy magamnak is fájdalmat okozok talán nem lesz akkora bűn, hogy ez tettem. De ez egy cseppet sem finomít mindazon, amit elkövettem. Mély levegőt veszek és szorosan ölelem magamhoz, mint aki soha többé nem akarja elereszteni. Nem is fogom elereszteni. Ha rajtam múlik nem engedem, hogy távolabb legyen tőlem, mint pár méter. – Mit tettél, Neal? – Kérdezem egy kicsit zavartan majd pedig barna hajtincsibe túrtam és finoman simogatni kezdtem a fejét. – Bármi is az ketten meg tudjuk oldani, tudom, hogy képesek vagyunk rá. Csak mondd el, hogy mi történt. – Talán tényleg hatalmas hibát követtem el, hogy Leena karjai közé engedtem el? Most pedig nem csak az összetört szívére gondolok.. Nem szabadott volna bíznom abban a nőszemélyben, de tényleg hittem, hogy szereti annyira, hogy megóvja. Túl naiv lettem volna?

Voltak érzéseim. Ilyen téren pontosan olyan ember voltam, mint a többiek. Nem tudtam volna csak úgy kiírtani magamból mindent. Mindezt magyarázza az, ahogyan kezeltem a szituációt, mikor kiderült, hogy megcsalt. Vagyis, eddig úgy tűnt, hogy megcsalt, de most úgy néz ki, ennek a fele sem volt igaz. Emlékeztem arra, hogy utána majdnem egy teljesen új garnitúrát kellett vásárolnom az ideiglenes lakásomba, mert az előzőt dühömben felgyújtottam. Az érzéseim hevesek voltak, szélsőségesek, és nem tudtam, hogy vajon mivel tudnám ezeket kontrolálni. Sok boszorkány állítólag megtanulja... én erre eddig még nem voltam képes, és mióta Leena az életem része, azóta pontosan érzem azt, hogy neki nem az a célja, hogy segítsen rajtam... nem akarja megtanítani, hogyan legyek úrrá az érzéseimen. Láthatta az előbb is, hogy egyik pillanatról a másikra kitört az ablak, és... ugyan ezt még megemésztette, de mi van, ha legközelebb benne tennék kárt? Talán tényleg ez lenne Leena célja? Hogy Adélaide felbosszantson és végezzek vele? Ez még tőle is túl kegyetlen lenne... de nem tudom, mit is tehetnék. Nem tudok nélküle élni, ő az életem azon része, amire mindig is büszke akarok lenni. Legyen akármilyen meggondolatlan, legyen akárhány ellensége... ő egyszerűen csak... az enyém.
Már tényleg át akartam lépni a küszöböt, mikor a hangját meghallva megtorpantam, és összeszorítottam a szememet. Az ég szerelmére, miért minden ennyire nehéz? Visszamenni valakihez, aki soha nem lesz elég fontos ahhoz, hogy legyőzze Adélaide-ot a szememben, a szívemben... és próbál olyan életbe csábítani, amiből tudom, hogy nem lesz visszaút, ha megteszem.
Megráztam a fejem, majd hallottam, ahogy a táskám puffan a földön; igazából ezt már nem vártam meg, már ott álltam Adélaide előtt, vörös fürtjeibe mélyesztettem ujjaimat, és csókoltam meg a könnyektől csillogó, sós ajkakat. Éreztem a fájdalmát, a döntésképtelenségét... azt, hogy ő sem tudja, mi lenne a helyes. Eggyé tudtam válni vele míg ajkaink összeértek, és tudtam, ez egy döntés volt. Az enyém biztosan. Már így is olyan mélyre süllyedtem a saját árnyékomon belül is, hogy... enélkül már tényleg nem bírnám sokáig. - Adél... - suttogtam a fülébe halkan, miután elszakadtam tőle. - Nem mehetek tovább azon az úton egyedül, amit nekem megírtak... - ráztam meg a fejem, és a nyaka hajlatába fordult az arcom. - Ostobaságot csináltam...

Soha nem gondoltam, hogy erre majd sor kerül. Azt hittem, hogy végleg elveszítettem és nem kell sebeket feltépnem most mégis pontosan ezt érte el. Még bűntudatot is ébresztett bennem azzal, hogy miért löktem el őt ilyen kegyetlen módon. Az egészet nem terveztem el. Mindössze egyetlen apró pillanat eredménye volt az egész és azt reméltem, hogy ő majd rájön, hogy mennyire szeretem és, hogy a legjobbat akartam neki, de nem jön ide vissza és a puszta jelenlétével a térdemre kényszerít, hogy bevalljak mindent a számára. Erős lehettem volna, de nem bírom még egyszer elengedni. Úgy legalábbis semmiképpen, hogy nem tudja az igazat. Azt akartam úgy sétáljon ki az ajtón, hogy mindennel tisztában van és, ha nem is érti meg teljesen legalább tudja, hogy miért történt. Nem engedhetem, hogy abban a tudatban éljen, hogy valaki más teszi őt boldoggá. Az ebből fakadó fájdalom hadd legyen csak az enyém. Megtapasztaltam és pontosan tudom, hogy mennyire szörnyű. Nem kell ezt még neki is átélnie.
– Tudom, Neal.. De nem bírtam volna végignézni, ha még egyszer bajod esik miattam, vagy talán véglegesen elveszítelek. Biztonságban kellene lenned és igazad van nem csak az én életem zűrös, de ha a nyakadba öntöm még a saját zűrjeimet is nem hiszem, hogy még életben lennél. Téged próbáltalak védeni még akkor is, ha neked ártottam a legjobban. – Csak azt tartottam szem előtt, hogy ő biztonságban legyen. Nem gondoltam bele abba, hogy mennyire ártok neki, magamnak vagy bárkinek. Az életét óvtam nem a lelkét és nem a szívét, amit azt hiszem sikerült darabokra szaggatnom.
– Neal.. – A hangom meggyötört volt.. Egy részem talán reménykedett abban, hogy nem megy el. Vagy, ha el is megy, nem megy vissza Leena-hoz, de így már teljesen összetört bennem mindenféle remény annak érdekében, hogy kettőnk egyszer talán minden rendben lehet, ha én képes leszek elfelejteni a bosszúmat, vagy éppenséggel beteljesíteni. Akkor sem lesz egyszerű, de könnyebb lesz. Csak túlságosan önző lennék, ha addig arra kérném, hogy kispadon töltse az életét, hogy megóvhassam. Nem érdemli ezt meg. Sokkal többet érdemel ennél. Nem is akadályozhatom meg abban, hogy távozzon. Pedig szeretném. Egek, még mennyire, hogy szeretném.

Képes volt egyetlen egy pillanat alatt akkora bűntudatot ébreszteni bennem, hogy azt hittem elsüllyedek szégyenemben. Nem is tudtam, hogy mégis mit tehettem volna mást. Annyira lebegett előttem, hogy inkább legyen életben valahol távol tőlem, mintsem azzal a tudattal kelljen együtt élnem, hogy őt is elveszítettem örökre. Olyannyira, hogy onnan már semmilyen módon nincs visszaút. Nincs varázs, mely visszahozhatná őt, ahogyan senkit sem, akivel törődtem.
– Neal.. Fogd már fel, hogy meghalhattál volna, mert én nem tudtalak megvédeni. Belekeveredtél a zűrös életembe. Eleinte bele sem gondoltam, hogy milyen veszélynek teszlek ki. Vagyis sokkal inkább úgy fogalmaznék, hogy egyáltalán nem érdekelt, hogy mit kell elszenvedned miattam. De fontos lettél számomra és nem bírtam volna úgy élni, hogy te nem élsz. Még akkor is, ha azt mással teszed.. Valahol messze tőlem. De ameddig lélegzel képes vagyok egymás után vonszolni a lábaimat.. – Nem tudom elképzelni a világomat nélküle. Épp elég volt elveszítenem a szüleimet, a testvéremet. Nem tudnám elviselni, ha őt is el kellene veszítenem valamilyen okból kifolyólag.
– Bízom benned Neal.. De túl sok nyomásnak teszlek ki téged. Nem fogod fel mennyire tönkretenne engem az, ha te meghalnál? – Nem értem, hogy miért nem látja, hogy mennyi fájdalommal járna nekem mindez. – Te mit éreznél, ha megtudnád, hogy meghaltam? Hogy nincs esély arra, hogy újra lássuk egymást? Most gondold el, hogy én ezt nem először élném már át, Neal.. Kérlek érts meg. – Nem puszta szeszélyből cselekedtem egyedül csak azt akartam, hogy neki jó legyen. Ha ezért rossz ember vagyok, hát legyen. Engem nem érdekel. Egészen addig, amíg ő biztonságban van.