Kezdtem rájönni arra, hogy miért is szerettem sokáig elkerülni a vérfarkasokat. Egyáltalán nem arra valóak, hogy az ember játékot űzzön velük, mert ha túl mélyre veselkedünk, ez lesz a vége. És már nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ő van-e itt, vagy az agyam játssza ezt a furcsa játékot. Nem akartam hallgatni a megérzésemre, miszerint ez tényleg a valóság, mert annak idején nehezen hagytam hátra... megszöktem, mégis titkon mindig reméltem, hogy visszatér, méghozzá élve. Hogy nem ölték meg, csak máshová tették át, mert... tudom is én! De nem így akartam ezt az egészet. Egyáltalán miért pont őt képzelném ide? Nem mintha ne lenne okom rá. Bűntudatom volt, amiért nem sikerült megmentenem, amiért hagytam, hogy kísérletezzenek rajta, aztán amikor elvitték, és többé nem hozták vissza... a saját lelkiismeretem listájára véstem a nevét. A lány, akin segíthettem volna, de jobban esett tespedni a cella egyik felében, azt remélve, hogy minden magától fog megoldódni. Ő próbált beszélni hozzám, lényegében fény volt az alagút végén, és végül ő nem jutott ki azon a szűk kis metszeten. Vagy... mégis? - Csak mondd már ki, hogy te vagy! Nem emlékszel rám? - kérdeztem meglehetősen remegő hangon, bár ez sem a rámtörő kétségektől vagy emlékektől történt, hanem mert a méreg már olyan intenzíven dolgozott bennem, hogy örültem, ha meg tudok állni két lábon. Feleslegesnek tűnt az erőfeszítés. Még a burkon, amely a szemeimet furcsa fátyolba vonta és elhomályosírtott mindent, ezen keresztül is láttam, hogy értetlenség csillog a tekintetében. Bárki is legyen ő, nem emlékszik rám. De ezt a címet kaptam, itt kell lennie annak, ami talán segíthet rajtam. Nem törődtem többé azzal, hogy ki ő. A gyógyszerre volt szükségem, végre meg kellett nyugtatnom a zakatoló szívemet azzal, hogy van visszaút. Betessékeltem magamat, majd amint láttam egy szabad placcot, rögtön le is vetettem magam, és kapkodva a levegőt, hátradőltem. Éreztem a verejtékem ízét a számban, azt, hogy olyan voltam, mint aki három napja nem ivott folyadékot. - Azt hiszem, rájöttél, miért vagyok itt - néztem a lány alakjára, immáron tényleg megpróbálva nem figyelni arra, amit a szemeim éppen el akarnak hitetni velem. Ő nem lehet ő... amint kitisztul a fejem, meglátom azt, aki segít nekem. Addig ne is reménykedjek abban, hogy képes leszek elkülöníteni a valóságot az emlékektől. - Nem félek a tűktől. És nem érdekel, mibe kerül. Meg akarok gyógyulni - nyeltem nagyot, közben érezve, hogy az erek erősen kirajzolódnak a nyakamon. - Ha nem akarsz egy halott vámpírt a nappalidban húsz másodpercen belül... jobb lesz, ha sietsz. - Őszinte voltam. Nem leszek hálátlan, ha megmenti az életemet.
Nem számítottam arra, hogy a közeli jövőben bárki is bekopogtat az ajtómon arra pedig végképp nem, hogy egy ilyen rossz állapotban lévő férfi lesz az, aki felbukkan, majd a küszöböm előtt. Azt hiszem ráérzett, hogy hova kell kopogtatnia. Nem vagyok az a típus, aki cserben hagyja a másikat azonban egy pillanatra összezavarodom, amikor a nevemen szólít. Oké.. Most honnan ismer engem? Vagy behallucinált valamit és véletlen pont eltalálta a nevemet? Bár az is lehet, hogy aki megadta neki az újdonsült címemet az egy az egyben fogta magát és megadta hozzá a nevemet is. Mondjuk ez logikus. Ha valakit elküldesz valahová, akkor megadod a nevet is, hogy kit kell keresnie. - Oké.. Nem tudom, hogy miről beszélsz, de talán jobb lenne, ha ezt az egészet inkább benn folytatnánk, mert nem igazán tűnsz olyannak, mint aki képes lenne túlságosan sokáig egy helyben a lábain megállni. - Jegyzem meg, majd pedig végignézek rajta. Azt már érzem, hogy egy vámpírról van szó a tünetekből pedig arra merek következtetni, hogy elég erős vérfarkasméreg pulzál jelen pillanatban az ereiben. - Ha kicsit magadhoz tértél, akkor gyere be, vagy ess be, ahogy kényelmesebb. - Úgy tűnt, hogy földbe gyökerezett a lába ezért én inkább el is mentem megkeresni a dobozok közül azt, amelyikben az a szer van, amit nem is olyan olcsón volt szerencsém megszerezni. Hát lehet, hogy szeretek másokon segíteni, de azért mindennek megvan a maga határa és nem szívesen pazarolnám az ajtómon beesőkre, de volt benne valami, ami ismerős volt. Meg hát ténylegesen vannak sötét foltok a múltamban, amelyekre nem tudok pontosan visszaemlékezni. Ő pedig talán egy kulcsszereplő lehet ezekben a foltokban. Ha még nem sikerült betalálnia és helyet foglalnia, akkor a kanapé egy üres pontjára ültetem le, majd pedig a kezembe veszem a tűt, amiben az ellenszer van. - Azért remélem, hogy nem vagy az a típus, aki fél a tűktől, ha igen, akkor még most mondd, mielőtt nekem esel miatta. - Nem akarok túlságosan közel lenni hozzá, mert egy vérfarkas méregben fortyogó vámpír nem az a kisállat, amit simogatni szeretnél.
Nem tudtam különbséget tenni valóság és képzelgés között. Ez nemcsak a jelenlegi pillanatra volt igaz, hanem...nagyjából az elmúlt napokra is. Megannyiszor éreztem azt, hogy iszom, vagy csak csillapítom az éhségemet, majd lassan kitisztult a kép, és rájöttem, hogy még mindig a kanapén fekszem, magatehetetlenül. Becsapott a fantáziám, megtréfáltak a külsőségek, és ez volt a legkegyetlenebb játék, amelyet valaha űztek velem. Utáltam ezt az egészet, és már kezdtem érteni, hogy miért menekülnek öngyilkosságba azok a vámpírok, akiket megharap egy farkas. Engem nem is harapott meg, de ki gondolta volna, hogy képesek mérget fecskendezni másba? Bele sem tudtam gpndolni abba, vajon azt a mérget honnan vagy hogyan szerzik... ha ezt kiheverem, én magam megyek oda a lányhoz, és kérdezem meg tőle, miközben három részre töröm a kulcssontját. Mindannyiszor dühbe jöttem, ahányszor csak eszembe jutott. És nem tudtam, hogy tényleg képes lennék-e elmenni oda ebben az állapotban, hogy egyenlővé tegyem a földdel. Csak dühös lettem, ahogy elképzeltem, hogy megfojtom, esetleg kettétöröm a gerincét. Akkor kellett volna megtennem, mikor megmérgezett. Még mindig nem tudtam kinyitni a szemeimet, nem is voltam teljesen tudatomnál, de azt mintha kívülről láttam volna, hogy kinyílik az ajtó, és megjelenik egy nő. A hangja alapján legalábbis az volt, habár a cím alapján nem tudtam megítélni, kire vagy mire számítsak... Nagyot nyeltem, majd erőt vettem magamon, hogy ismét képes legyek látni a szemeimmel. De jobb lett volna, ha nem teszem. Nem hittem el, hogy mit látok magam előtt... vagyis, inkább azt, hogy kit látok magam előtt. - Dawn? - kérdeztem hirtelen, mintha nem is történt volna velem semmi, és nem az előbb szédültem volna a verandára. Úgy pattantam fel, mintha nem fürdöttem volna a saját verejtékemben, miközben azt az arcot figyeltem, amit már évtizedekkel ezelőtt eltemettem. Sose jött vissza... és azt hittem, hogy megölték. - Dawn... te... hogy... - nyeltem nagyot, de azzal ellentétben, hogy képes voltam talpra vergődni, még mindig nem volt elég erőm megnyikkanni. - Életben... vagy... - támaszkodtam meg fél kezemmel az ajtófélfában, és lehunyt szemekkel vettem egy nagy levegőt. - Te nem is vagy itt... képzelődöm. Te meghaltál, megöltek az Augustine-ok... - ecseteltem magamban, bár már nem tudtam, kivel akarom elhitetni.
Egy új város, ami megannyi lehetőséget tartogat magában. Még mindig nem vettem rá magamat, hogy kipakoljak. Abban sem vagyok biztos, hogy túlságosan sokáig maradnék. Túlságosan is rossz a hírneve ennek a városnak. Szinte minden józan gondolkodású ember el akarna tűnni innen. Bár én nem vagyok ember közelről sem mégis talán nekem is jobb lenne, ha nem ezek a falak között próbálnék meg érvényesülni. Meg bevallom a nagyváros után azért elég furcsa váltás a számomra, de egyszer mindent ki kell próbálni. Mert lehet, hogy kicsi a város, de lefogadom, hogy a pörgés ugyanúgy itt is megvan. Hiszen a természetfeletti lények miért is hagynák azt a maroknyi embert még normális körülmények között élni, akik itt maradtak? Ránéztem a dobozokra, amit ki kellene pakolnom, majd pedig a hűtőben kezdtem el turkálni, habár egy nagy adag jégkrémen és pár tasak véren kívül nem lehetett semmit sem megtalálni benne. De még bőven ráérek arra, hogy beköltözzek teljes mértékben. Legalábbis szerintem. Ha már a csomagjaim kipakolásához nincs kedvem, akkor a lehető legkevesebb dolog az, hogy feltöltsem a hűtőmet. A lényeges dolgok már amúgy is benne vannak. Minden, amire csak szükségem lehet. Ha pedig valamit megkívánok, akkor úgy is megveszem magamnak. Szóval.. Nincs itt probléma. Így legalább biztosan nem rohad rám semmi sem. Éppen a fagylalthoz nyúltam, amikor hallottam egy hatalmas puffanást az ajtóm előtt. Mégis mi a franc? Valaki ledobott egy kisegítő csomagot? Vagy egy üdv a szomszédságban kör ez, ahol olyan félénkek a szomszédok, hogy inkább csak hangosan rakják le a dolgokat ahelyett, hogy csengetnének? Mindenesetre ez éppen elég furcsa ahhoz, hogy rávegyem magam, hogy az ajtóhoz sétáljak. Azonban, mikor kinyitom az ajtót nem tudom mire vélni a látványt, ami elém tárul. Zavarodottan pislogok, hogy mégis mi is történt. Vagy egyáltalán ki hozta ide ezt a fickót. Lehajolok hozzá és látom, hogy a kezében ott van egy cetli, amit óvatosan elveszek tőle és ráeszmélek, hogy az én címem szerepel róla. Alig érkeztem meg a városba valaki pedig már hozzám küld egy haldoklót? Mert nagyon úgy tűnik, hogy nincs a lehető legjobb bőrben. Megpofozgatom az arcát kicsit, hátha sikerül egy kicsit észhez térítenem. - Hahó.. Megtudhatnám, hogy ki vagy? - Szívesen segítek bárkin, de ha azt sem tudom mi a baj, akkor nem igazán tudok segíteni.
Verejtéket éreztem a homlokomon. Majd a számban. Talán nem lett volna célszerű fényes nappal kószálnom az utcákon, miközben egy papírfecnit szorongatok az ujjaim között. Nem vallott rám, hogy ilyesmit tegyek, de nem volt más választásom. Mióta az a farkas a bárban belém fecskendezte a mérget, napról napra rosszabbodott a helyzet. És a legrosszabb az volt az egészben, hogy nem tudtam, mivel is menthetném a menthetetlent. Keressem fel a hibridet? Más megoldásnak kell lennie... ellenszernek. Most nem adhattam fel, habár sosem volt kenyerem a küzdelem nélküli elbukás, azt meghagytam a gyengéknek. Fájt a fejem így is ezer dolog miatt, hiányzott a halálnak ez az egész méreg-história. Be kellett valnom őszintén, hogy féltem ettől az egész helyzettől... én, aki ezer éve azt sem tudja nagyon, mi az, hogy félelem... most kirázza a hideg, mert egy ilyen ostoba történet veszi kezdetét ismét. De mit tehetnék, ha egyszerűen a hideg futkos a hátamon? A bátyám pedig az ujját sem mozdítja, hogy segítsen rajtam. Akit egykoron bátyámnak nevezhettem, mert... támogatott... kezet nyújtott, ha leestem a fáról. Segített, ha megakadtam a házi feladatban, mert Miss Smith, az az ostoba tanárnő alapos leszidásban részesített volna, ha nem készül el. Akkoriban... a fiúknak komolyan kellett venni a tanulást, annak ellenére, hogy mindig is jobban vágytam a lovaglásra. A kirándulásra, és mindezt nem egyedül akartam, hanem a bátyám társaságában. Egyszerűen nem értem... hová veszett a szikra? De mindig rájövök, hogy a szikra akkor tűnt el, mikor a józan esze is. Soha ebben a rothadó életben nem látom viszont azt a szeretett testvért, akihez szívem minden szeretete szólni tudna... kiabálni, hogy jöjjön vissza. Ne hagyjon egyedül, hiszen tudja, hogy mindig féltem a sötétben... Tudja, és mégis lekapcsolja a villanyt... elkeserít, megőrjít, kínoz azzal, hogy nem kaphatom vissza bátyámat úgy, mint egykoron. Kinyitottam a szemeimet. Újabb lökés suhant végig a testemen, ahogy az emlékkép megelevedenett az imént a szemeim előtt. Aszt sem tudtam, hogyan kötöttem ki végül a bejárati ajtó előtt. Meg akartam nyomni a csengőt, de nem tudom, hogy megtettem-e vagy csak képzeltem... az viszont már egészen biztos volt, hogy térdeim a küszöbre csúsztak, és lassan elterültem az ajtó előtt, mint valami zsák. Erre a címre küldtek... hogy itt majd segítenek... de talán csak hülyíteni akartak.
Kezdőlap
