What is love? Baby dont hurt me, Dont hurt me no more. Érezem a zene ritmikus dübörgését a fülemben, a dobhártyám szinte beleremeg, és akaratlanul is együtt éneklem a sorokat Alexander Haddaway-el. Tagadhatatlan, hogy 90-es években tudták igazán, hogy mi a zene, és örültem, hogy nem kellett enélkül élnem azon a helyen. Ha életnek nevezi akárki is azt, amin keresztülmentem, mert én biztosna nem. A lehető legtermészetesebb módon engedem be magam a bejárati ajtón át, (Laughlin... ez egy vicc akar lenni? Még a saját nevét is letagadja.) egy kis varázslat segítségével, mert végül is az nem számít betörésnek, ha nem szó szerint török be, hiszen lényegében hozzá se értem a zárhoz. Különben is, az ikertestvéremről van szó, ami az övé az az enyém is; ez egy íratlan szabály. Érzem, ahogy az erő, amit magamhoz vettem Luke-tól szép lassan csordogál ki belőlem, mint egy megrepedt edényből a víz. Nem illeszkedik hozzám túl jól, de a lényeget megteszi. Nem is vagyok más, csak egy pókhálószerűen repedt edény, mely egyre csak esik szét. A darabkáim pedig elvesznek a sötétben, már nem tartja meg a ragasztó. Tudod milyen érzés, mikor egyszerre csak felriasztanak az álmodból, mialatt körülötted gondtalanul pergett tovább az idő? Hallgatni a tévé statikus zümmögését, miközben a fekete-fehér pontokat bámulod, az ürességet nézed üveges tekintettel, mert te magad is azzá váltál belül. Üres. Nos, valahogy így érzem magam, ahogy végigtekintek a képeken, amik az előszobában vannak idillien kiállítva, hogy a testvérkém micsoda flancos életet élt, amíg én bezárva rohadtam egyedül. Önfeledten mosolyog és egyre csak öregszik, ráncosodik ahogy sorba megyek rajtuk. Az öregedés, ezt nem irigylem tőle egyedül, de egyébként… mardos a tudat, hogy neki megadatott minden. Saját varázserő, munka, a család szeretete, irigylésre méltó élet, közben meg szépen elfeledkezett rólam. Csak egy elfakuló polaroid kép lettem az emlékezetében. Arra sem tartott méltónak, hogy engem kirakjon ide. De épp ezért vagyok itt, nem igaz? Hogy elégtételt vehessek. Mindent meg akarok változtatni. Porig akarom rombolni mindazt, amit az évtizedek alatt felépített a Gemini koven, amíg az emléke is eltűnik a világból. Én leszek a reform, amire szükségük van, ehhez pedig már megtettem az első lépéseket. Két ujjamat lassan végigfuttatom a szekrényen, ahogy a nappaliba haladok. Minden olyan rendezett és jól néz ki. Hányinger fut végig rajtam, ha csak ránézek. Fogalmam sincs, hogy lehet így élni, ilyen belakottan és kényelmesen. Nagy lendülettel vetem rá magam a kanapéra, lábaimat kényelmesen elhelyezem a kis asztalra, igazán otthon érzem magam ebben a röpke pillanatban. Mintha csak én is a berendezés egyik része lennék. De ahogy jön az érzés, ugyanolyan gyorsan el is múlik. Én nem tartozom ide. De akkor mégis hova, ha nem hozzá? Ő pedig hová, ha nem hozzám? Azelőtt megérzem a jelenlétét, mielőtt belépne. Mindig is megtudtam mondani, hogyha a közelben van, ehhez nem kellett mágia sem pedig varázsszó, vagy egyéb trükk a zsebemből. Ő volt torkomban felgyülemlett csomó, a hátamon végigfutó hideg és az apró bizsergés az ujjaimban. Drága, Josie. Kezem a levegőbe emelkedik, hogy egy aranyos integetéssel üdvözölhessem Őt a nappalijából. - Jo, már haza is jöttél? - színlelet meglepettséggel állok fel, hogy teljes valómban láthasson, ne csak az integető kezemet. - Korán itt vagy. Ha kicsit később jöttél volna, már vacsorával vártalak volna, de nem baj, legalább segíthetsz. Emlékszel, amikor kiskorunkban homok sütiket csináltunk, én meg megetettem a kicsikkel? - kérdezem tőle vígan, miközben teszek felé pár lépést és végignézek rajta. Még mindig furcsa, hogy már nem vagyunk egy idősek, legalábbis fizikailag nem. Főleg most, hogy visszahívtam egy régi emléket a gyerekkorunkból, bár talán nekem nem olyan régi, mint neki. - Egyébként, meglepetés. Mi történt, amíg nem láttalak? - ártatlanul nézek rá, mint a tékozló fiú, aki hosszú távolléte után végre hazatért, és most laza mosollyal a száján várja a neki szánt dorgálást.
▲ music▲ ▲Words: 618▲ ▲Note: lesz ez még jobb is ▲
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Márc. 21, 2017 11:53 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to Josette
new love can heal lost loves
A lakását dicsérni teljesen átlagos gesztus volt, de a kínos csendet nem szüntette meg, sőt, egyetlen apró, szinte kedvtelen válasz után újra beköszönt. Mintha bármit tennénk vagy mondanánk az természetellenes lenne, mintha már maga a tudat, hogy kapcsolatot létesítenék egy nővel önmagában kínos vagy fölösleges volna. Már-már kellemetlenül érzem magam a lakásban topogva, pedig a kezdeti nem-léphetek-be-a-lakásodba helyzetnek már vége, mégis... ideges vagyok és roppant feszült. Felidézem Elena arcát, ahogy arra buzdít, megérdemlem a boldogságot, megérdemlem Jo-t, de egy érzés belülről mardos, talán a bűntudat amiért akaratlanul is veszélybe sodrom a nő életét. Illetve nem teljesen akaratlanul, mert ha igazán jót akarnék neki, ha nem akarnám kockáztatni az életét messzire elkerülném. Viszont most először, hosszú idő után újra esélyt akarok adni magamnak, olyat amilyet Elena szerint megérdemelek. Olyat, amit borzasztóan remélek, hogy tényleg megérdemlek. Komoly gondolkodásba kényszerít Josette reakciója, vajon miféle férfiakkal lehetett dolga ha állandóan a legrosszabbat várja tőlem, de hogy őszinte legyek, még én is a legrosszabbra számítok magamról, nem várhatom el hogy más ne így tegyen. A gyengébbik nemmel pedig nekem nem volt szerencsém, talán neki is hasonló tapasztalatai vannak, balul elsült randikkal. Ha szerencséje van csak ennyi, pocsék találkozgatások, nem pedig elhagyások és halálesetek. - Ha már szóba hoztad, megfordult a fejemben hogy egy béna kifogással lemondjam a ma estét. Mondjuk influenza, vagy egy nagyon fontos egyetemi dolog. Férfiasan bevallom hogy majdnem berezeltem. - nevetek fel halkan, kissé talán zavartan is. Sokat kellett győzködnöm saját magam, hogy eljöjjek Johoz és ne emésszem magam a vámpírlét hátulütőin vagy hogy mennyire nem szabadna a nő közelébe mennem. A rémálmok még mindig gyötörtek, amint lehunytam a szemem rengeteg áldozatot láttam, vért tapadni a kezeimhez , néha még Josette véráztatta holtestét is, ami a frászt hozta rám. De valahol, mélyen legbelül be akartam bizonyítani a bennem lakozó szörnyetegnek hogy téved. Felül tudok kerekedni a démonaimon, le tudom győzni a vérszomjat és nem bántom őt, főleg őt nem. - Akár elrablásnak is nevezheted. A szemed azért nem kötöm be és utazhatsz az első ülésen a csomagtartó helyett. Ha nem sikítasz még a szádat sem ragasztom le. - felelem hunyorítva, de a mondat végén mosolyra húzódik a szám széle. Teljesen komolyan mégsem mondhatom neki, a végén még pszichopatának néz. Az már egészen más téma hogy félig-meddig igaza is volna. A holnapi teendőire már nem reagálok, egyrészt azért, mert ma nem kell ilyesmivel foglalkoznia, másrészt mert a szemeim lecsukódnak és a többi érzékszervem erősödik fel, mint a szaglásom és a hallásom. Szinte a vére ízét is érzem a nyelvemen, a bőrt felszakadni a fogaim által és ebben a szent pillanatban majdnem fogom magam és kirohanok az ajtón. Végül nem teszem, de a kanapéhoz oldalazva helyet foglalok, a halántékomhoz kapva masszírozom a bőröm. Annyi lélekjelenlétem még van, hogy úgy tegyek, mintha csak megszédültem volna. Az érintése pedig még inkább ront a helyzeten, a csuklója közel kerül hozzám. Nem lélegzem. Kicsit várok, míg elhúzza a kezét tőlem. - Igen... minden rendben. Csak kicsit megszédültem. Biztos csak azért, mert alig ettem ma még valamit. - szólok oda néhány másodperc elteltével, miután kicsit összeszedtem magam, pedig egy teljes zacskónyi vért elfogyasztottam közvetlen indulás előtt, hogy még véletlenül se legyen probléma. Úgy tűnik, nem jött be.
Hamar eljutok arra a szintre, mikor már számomra sem teljesen egyértelmű, hogy hányadán is állok Rickel, vagy épp ő velem. Abban sem vagyok teljesen bizonyos, hogy a kettő teljesen fedi egymást. Egy viszont biztos. Valamiért mégis eljött, annak ellenére, hogy sikerült ledöbbentenie azzal, hogy nem akar étterembe menni, még mindig itt áll. Persze nem értek az egészből semmit. Készültem, szépen felöltöztem, most pedig bennem van a félsz, hogy csak azért jött el, hogy lemondja a találkánkat. De ha így is van, legalább van hozzá bátorsága, hogy elém álljon, egyenesen, úgy ahogy az férfihez méltó. Legalább csalódást nem okoz, vagy legalábbis nem az embersége. - Igen, az.. - vágom rá a bókjára azonnal, és ha nem lennék nyugtalan a ki nem mondott szavaktól, teljesen biztos, hogy azt kezdeném ecsetelni neki, hogy mennyire kihasználatlan, hisz én a napjaim nagy részét a kórházban töltöm, szinte csak aludni járok haza - már amikor épp hazajövök. De ez nem a lakás hibája, sokkal inkább azért iktatom ki ezt a plusz utat az életemből, mert nincs senki, aki várna, aki miatt érdemes lenne letenni a fehér köpenyt a műszak végén és a hazafele úton önfeledt mosollyal nyugtázni a napot. Ez valahogy mindig kimaradt az életemből. Átokként fogtam fel, amit az új életemért cserébe kaptam a nyakamba. Azért az életért cserébe, amiben úgy tűnik sosem nyílik alkalmam arra, hogy végre valahára kiteljesedjek. A hivatás az egy dolog, de idősödő fejjel már tudom, hogy míg gőzerővel erre koncentráltam, nem igazán éltem. A karrierem egy darabig elég vigaszt nyújtott a magánéletem helyett. Most pedig itt áll előttem egy férfi, akiről már-már elhittem, majd ő lesz az, aki elindít azon a rögös úton, amelyen már jó tizenegynéhány éve el kellett volna indulnom. - Oh.. - szalad ki a számon meglepetésem visszhangja. Én bolond már gondolatban teljesen leírtam az estét, túlbonyolítom, ahogy mindig. El is szégyenlem magam kissé, s bár nem mondtam ki hangosan a szavakat, mégis restellem, hogy általánosítást vontam Ricre. - Sajnálom, azt hittem, még arra sem veszed a fáradtságot, hogy valami ócska kifogással kimentsd magad.. - tűröm hátra zavartan a hajam, és meglehetősen ostobának érzem magam. Elszoktam ettől a helyzettől. - Szóval elviszel valahová, amit nem ismerek, egy idegen helyre, ráadásul előre kitervelted.. - szummázom a részleteket, amiket tudok, bár tény, hogy ez tényleg nem túl sok. - Alaric Saltzman, te most elrabolsz engem? - vonom fel a szemöldököm kérdőn, s mint mindig, a kellemetlen helyzetből a humoromhoz fordulok segítségért. A meglepetéseket nem igazán szeretem, de egy fokkal így is nyugodtabb vagyok, már ha nem írtam le magam teljesen. - Részemről indulhatunk.. De csak hogy tudd, holnap délután vár egy osztálynyi beteg... - mosolyodom el, s tőlem talán nem várt lelkesedéssel venném kezembe a kulcsot, ha nem szúrna szemet egy apróság. - Baj van? Rosszat mondtam? Nem akarsz leülni? Egészen elsápadtál... - lépek közelebb hozzá és kezem egyből arcára simítom. Avatatlan szemnek fel sem tűnhet, így talán neki sem, hogy ez nem egy puszta gesztus, hanem a testhőjét is ellenőrizni szeretném. Orvos vagyok a fenébe is, még most is. Még így is.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Márc. 07, 2017 11:47 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to Josette
new love can heal lost loves
Jo hangja kicsit meglep, a közelében állandóan azt érzem, nem érti miért akarok vele lenni, ami abszurd. Pont hogy én nem értem miért van velem. Nem elég hogy veszélyt jelentek rá, amiről nem tud, de egy csodás nő, a boldogság pedig nem az amit megengedhetek magamnak, valami mindig emlékeztet rá hogy nem kaphatom meg. Vele talán lenne esélyem rá, de belegondolni sem merek, mi fog közbejönni. A vámpírlét vagy valami egészen váratlan, amire egyikünk sem számít? Nagyot nyeltem és egy ühüm hagyta csak el a számat. Nem, egyáltalán nem terveztem hogy elárulom neki az okát, miért nem megyünk a megbeszélt helyre, a hazugságokban pedig sosem voltam valami jó, így minél kevesebbet mondok, annál jobb. Tényleg, tényleg reméltem hogy nem feszegeti a témát, a végén még elmondom az igazat mert a titkolózást nem nekem találták ki, s már így is hordozok egy hatalmas titkot, amitől néha úgy érzem levegőhöz sem jutok. Következő szavaira már inkább nem is reagáltam, csak nagyot nyeltem az ajtóban, kezdtem kétségbeesni és borzasztóan örültem, hogy nem lát. Az arcom biztos elárulta volna, hogy valamit elhallgatok és ki tudja, mifélékre gondolt volna. Így is gyanús lehetett a hallgatásom és a szótlanságom, nem akartam ezt még az arckifejezésemmel vagy a homlokomon megjelenő izzadtságcseppekkel tetézni. Csak egy hatalmas pont lett volna az i-re. Így is kínosan éreztem magam már attól, hogy újra randizásba fogtam, mikor megfogadtam hogy ezúttal távol tartom magam a nőktől és több embert nem engedek közel magamhoz. Pláne nem egy törékeny, halandó nőt akinek árthatok. Igyekeztem uralkodni az arcvonásaimon, mikor végre beléptem a lakásba. Hiába próbáltam nem levegőhöz jutni, szükségem volt rá és az egész hely a nő illatával volt tele, minden egyes négyzetcentiméterből ő maga áradt. Az aroma egyszerre volt megnyugtató és nagyon bosszantó, mert a nyál is összefutott a számban. Szerencsére már megtanultam annyira uralni a vérszomjat, hogy ne változzon el az arcom és a szemfogaim se ugorjanak elő, de most minden erőmre szükség volt hozzá. Nagy nehezen mosolygásra bírtam magam ahogy gyorsan körbefuttattam a tekintetem. - Nagyon... otthonos. Szép lakás. - köszörültem meg a torkom. Hirtelen a gondolataimat is nehéz volt összeszedni nem ám még szavakba is önteni őket! Csak abban reménykedtem hogy nem nagyon átlátszó az erőlködésem. Mert a lakás tényleg szép, takaros volt, legfőképp otthonos, jól éreztem magam benne ahhoz képest hogy először jártam ott, de a nő közelsége és illata őrjítően hatott rám. Nehezebb volt visszafogni magam, mint gondoltam. Az sem segített, hogy épp a terveink felől érdeklődött, mikor azért imádkoztam magamban, hogy ne tegye. A gondolatok ereje, ugyebár... - Nem is akartam. - felelem könnyedén, aztán hirtelen kapcsoltam ez hogyan is hangozhatott és újból megköszörültem a torkom. - Úgy értem hogy... más tervem van. De kérlek ne faggass, nem igazán vagyok jó a titkolózásban. És szeretném ha meglepetés lenne. - próbaképpen rámosolyogtam, de amint meghallottam hogy szíve hevesebben kezd verni, a levegő bent rekedt a tüdőmben. Visszatartottam a lélegzetem ameddig csak tudtam, hogy nehogy orromba szökjön az illata ami most még erősebben áradt belőle, a vére lüktetése viszont visszhangzott a fejemben. A mosolyom lehervadt az arcomról és lehajtottam a fejem, miközben a fogaimat csikorgattam. Egy pillanatra lehunytam a szemeim és mikor fél perc múlva újra kinyitottam, kicsit tisztábban láttam, a vörös köd leszállt az elmémről. A félelem viszont megmaradt. Nem akartam bántani őt. Soha.
A kezdeti apró pánikroham után ugyan minden kapkodásba torkollik, de nem tudok nem figyelni a szavaira. Jó megfigyelő vagyok, elvégre a munkám is abból áll, hogy a legapróbb részletekig mindent szem előtt tartva hozzak meg komoly döntéseket. Pont ezért nem esik nehezemre figyelni rá. De persze közel sem lehet összehasonlítani a jelenlegi helyzetet azzal, mikor épp műszakban vagyok vagy ügyelek. A kórház területén - legyen az akár a parkoló, a büfé vagy a műtő - elsősorban és mindenekelőtt orvos vagyok, és ehhez tartom is magam. Az otthonomban, a négy fal között viszont megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy csak egy nő legyek. Ez a környezet meglehetősen új, még kiaknázatlan mezőket tartogat mindkettőnk számára, és én csak remélni tudom, hogy nem most ábrándítottam ki végleg magamból. Ugyan tisztában vagyok az esélyeimmel, és ha racionális alapokra helyezném a kettőnk ügyét, teljesen biztosan állíthatnám, hogy valami nincs rendben Ric-kel, amiért képes áldozni az idejéből rám, mikor nagyon is jól tudja, hogy legtöbbször abba a helyzetbe kerülünk, hogy neki kell alkalmazkodnia hozzám. Jobban mondva a beosztásomhoz. Erre nem sok férfi szánná rá magát, becsülöm is érte. A fantáziám meglódul, ahogy köntöst említ, és nem kell tükör ahhoz, hogy tudjam, először elpirulok a gondolatra, ahogy elképzelem, miként simítja hátra párától borzos haját, miután kilép a fürdőszobából. Az én fürdőszobámból. Aztán nem kell hozzá két szívdobbanás és ki is fut a vér az arcomból, számban valami keserű íz érik, mintha földöntúli üzenet érkezne ezáltal, hogy ne nagyon éljem bele magam az ábrándozásba. - Nem? - kapom fel a fejem aztán. Értetlenkedve nézek a hangja irányába, előbb azért, mert őt magát nem látom, majd azért, mert nem tudom mire vélni a visszakozást. - De két perc és kész vagyok, ígérem. Tényleg, indulhatunk.. - Újra rám tör a pánik. Naná. Hibát követtem volna el azzal, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítok egy közös vacsorának? Meglehet, ahogy az is, hogy épp most vált teljesen világossá számára, hogy ő nem erre fizetett be, nem ezt akarja. Én pedig összeszorult szívvel ugyan, de nem tudom hibáztatni érte, ha az ő helyében lennék, én sem magamat választanám. A szerelmi életem egyébként sem működik jobban, mint egy rozsdás hullámvasút, ami épp a lejtőn siklik lefelé és meg sem áll a szakadékig. Azt hiszem ez az az érzés, mikor az embernek minden bizonyossága kétséggé formálódik. De mégsem. Ric nem tűnik el, én pedig figyelmes leszek a remény egy kis szikrájára, ami még mindig mosolyt csal az arcomra. - Már nem akarsz étterembe menni? - szakad ki belőlem a kérdés, mintegy figyelmet sem szentelve annak a bóknak, amit elismerésül szánt, habár mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy ezt a megjelenést egyáltalán nem így terveztem. Nem tudok kiigazodni rajta, pedig nagyon szeretnék, azt viszont ebben a pillanatban sziklaszilárdan határozom el, hogy nem fogok kínos magyarázkodásba kezdeni annak érdekében, hogy jobb belátásra bírjam. Megvolt a lehetőségem és elszúrtam, most a következményeivel kell gazdálkodnom. Legalábbis ebben a hiszemben vagyok, míg Ric arca fel nem derül, és finom csókot nem lehel az arcomra. Homlokom ráncba szalad, de értetlenkedésem ellenére is reagál a testem a közelségére. Akár egy tizenéves csitri, borzasztó vagyok. Valószínűleg pont úgy viselkedek, mint az összes nőnemű a kampuszon, aki csak meglátja Saltzman professzort, az egyetem méltán híres okkult tudományok tanárát, aki humoros, kedves és huncutul csillogó zöld szemeivel képes bárkit levenni a lábáról. Nekem pedig ismét emlékeztetnem kell magam, hogy elmúltam már negyvenéves, viselkedhetnék érettebben is ahelyett, hogy a csodára várok.
Végre új esélyt kaptam az élettől, hogy boldog legyek, mindennél jobban meg akartam ragadni. Még akkor is, ha veszélybe sodortam Jo életét már azzal, hogy a közelében vagyok. Lemondani viszont nem tudtam róla, már késő volt, megízleltem a boldogság ízét újra és függővé is váltam azon nyomban. Tudtam, hogy kell nekem ez a csodálatos nő, különben képtelen vagyok a fejemet a víz felett tartani. Szánalmas, hogy saját magam nem voltam képes egyben tartani az életem, de gyáva módon szükségem volt ehhez másokra. Josette-re, Elenára, még Damonre is. A randevú így aztán hatalmas örömmel töltött el, még akkor sem lankadt a kedvem, mikor a nőt köntösben, kócosan találtam a lakásában. Sőt, így még gyönyörűbb volt. - Ez tévedés. De ha ez megnyugtat, egyáltalán nem zavar. Ha ezt tudom én is köntöst húzok. - feleltem könnyeden, laza vigyorral. Idegességemben sokszor a könnyed humort használtam mankónak, szerencsére - a legtöbb esetben - egész jó voltam abban, hogy elhessegessem a feszültséget és a kínos helyzeteket. Azt pedig egyáltalán nem akartam hogy a nő miattam érezze magát kényelmetlenül. Ami azt illeti, épp elég volt ahogy én éreztem magam sokszor a közelében. Talán a nyomorult a legjobb kifejezés arra, mikor valaki attól retteg, hogy árthat a nőnek, akit éppenséggel nagyon is kedvel. - Ó, arra nincs szükség. Mert nem az étterembe megyünk. - vallottam be kelletlenül, nem szerettem volna lelőni a meglepetést. Ezért reméltem is, hogy nem feszegeti túlzottan a témát. Egy elfoglalt, általában ügyeletben lévő orvost nem valami sűrűn lehet meglepni, de én mindenképp meg akartam próbálkozni vele, egy romantikus este pedig nem rossz kezdet volt egy friss és ropogós kapcsolathoz. Arra viszont egyáltalán nem volt szükség, hogy az ajtóban ragadva, kínos helyzetbe sodorjam magam, mert vámpír létemre képtelen vagyok belépni egy lakásba ha nem hívnak be! Megköszörültem a torkom és elmormoltam egy "Megvagyok!"-ot az ajtófélfának támaszkodva mindkét kezemmel és bíztam benne hogy nem néz teljesen idiótának. Merthogy én annak éreztem magam, nagyon is. Kissé furcsának, bizonytalannak tűnt a hangja ahogy kérdőre vont, de nem mertem megszólalni, sőt, azon kaptam magam hogy még a levegőt is visszatartom. Aztán végre, végre behívott és megkönnyebbültem fújtam ki a levegőt, miközben átléptem a küszöböt. - Rendben. - sóhajtottam és szemügyre vettem a lakást, majd Jo-ra terelődött a figyelmem és egy fél pillanatig úgy éreztem nem is kell elhagynunk ezt a lakást. De aztán, jófiú módjára észhez térítettem magamat és elismerően tártam szét a karjaim, felé intve kezeimmel. - Csodásan festesz! Bár a szénaboglya haj jobban állt. - széles vigyorra húzódtak ajkaim és közelebb léptem hozzá, hogy rendesen üdvözölhessem. Megpusziltam az arcát, miközben egyik kezemmel finoman megérintettem a vállát. Arra pedig gondosan ügyeltem, hogy ne lélegezzem be az illatát, ugyanis haja az egyik oldalt csak félig fedte a nyakát.
Akkora egy idióta vagyok. Csak egyetlen dolgot kellett volna pontosan végigcsinálni, ehelyett elalszom és megközelítőleg úgy nézek ki, mint aki most szabadult. Habár jóval kipihentebb vagyok, mint a hét többi napján bármikor, mégis borzasztóan rosszul érzem magam, amiért láthatóan Ric megint pontos és abszolút önmagát is meghazudtoló lazasággal vár rám. Én pedig ismét csalódást okozok neki. Legutóbb a kórház folyosóján kellett otthagynom, mindenféle búcsú nélkül és hiába mondja hogy megérti, én helyette is dühös vagyok magamra, amiért ennyire ellehetetlenítem a helyzetünket. Persze akaratomon kívül. Azon sem csodálkoznék, ha visszavonulót fújna és inkább más nőt invitálna randira. Nyilván lenen jelentkező. Csak rá kell nézni. Még ilyenkor is mosolyog, a szemei csillognak, pedig meg mernék rá esküdni, hogy egész nap órákat tartott. Magamtól is valami ilyesmit várnék el. Ehelyett egy köntös és egy nyúzott arc fogadja. Inkább nem is minősítem magam. - Késni csak én szoktam.. - sóhajtok nagyot. A rossz érzés helyébe valami más kerül, talán izgalomként tudnám azonosítani. Habár teljesen mindegy, mennyire gyorsan készülök el, az asztalunkat feltehetőleg nem tartják nekünk fent idő után az étteremben. - Felhívnád kérlek az éttermet, hogy úton vagyunk? - vetek még rá egy pillantást a vállam felett, aztán gyorsan elslisszolok a fürdőbe, de az ajtót nem zárom magamra, hogy halljam amit mond. Lemondó sóhajjal nézem a tükörképemet, és azt sem tudom hirtelen, hogy mihez kapjak. Az arcomat megpaskolom kicsit, hogy legalább valami színem legyen, a teszek fel egy kis púdert és a szempilláimat is elrendezgetem, nagyjából ennyire futja a pár percből, amit magamnak szabtam. A hajammal viszont nem tudok mihez kezdeni, a korábbi tervem, hogy majd kontyba fogom a tarkómon, most épp esélytelennek tűnik, ha másért nem is, mert remeg minden tagom. Csak gyorsan áthúzom rajta a fésűt néhányszor, aztán az ujjaimmal is beletúrok. Kár, hogy nem tudok semmi bűbájt, ami javíthatna az összképen, mert egy így elég vérszegény. A ruhával könnyebb a dolgom, azt már jó előre kilógattam a szekrény elé, kiválasztottam a kiegészítőket, de a harisnyával még így is meggyűlik a bajom. Parfüm, cipő, nyaklánc. De hol van? Nincs ott. A karkötőm se. Táska. De ott hagytam. Mégsincs ott. Szaladgálósba csap át a készülődés, és ekkor veszem észre, hogy Ric nem a nappalimban van. És nem is a konyhában. Tulajdonképpen sehol sem látom őt, ami felettébb zavar. Viszont a bejárati ajtó még nyitva van. - Komolyan kint ácsorogsz? Elég stabil ez a ház, nem kell tartani az ajtófélfát.. - próbálok térfát csiholni a dologból, de felettébb zavarba ejt, hogy kint várakozik. Mégis mit gondolt, hogy az a tervem, hogy rávetem magam? - Már felöltöztem, nyugodtan bejöhetsz.. - mozdulok úgy, hogy ő is lásson, de közben azon ügyködöm, hogy a fülbevalóm a helyére kerüljön végre valahára. Mennyivel jobban érezném magam, ha nem lett volna szem- és fültanúja a gyors készülődésemnek, így minden eddigi hozzám fűződő illúzióját sikeresen leromboltam. De az csak jót jelenthet, ha nem tűnt még el a küszöbömről.
Már hajnalban felriadtam, hogy a szokásos rémálomra, amiben újra öltem, vagy a szomjúságra, ami a torkomat kaparva próbált beférkőzni az elmémbe, nem tudom. Automatikusan az éjjeliszekrényemen hagyott pohár víz után nyúltam, mint egy emberi szokásként, de csak az első korty után ébredtem fel eléggé ahhoz, hogy leessen a tantusz; vérre van szükségem. A testem szinte üvöltött a vérszomjtól, minden izmom megfeszülve várta, hogy magamhoz vegyek egy keveset, vagy sokat, annyit, hogy soha többet ne kelljen vérhez nyúlnom. Ez persze lehetetlen volt, egy elérhetetlen álom. A hűtőhöz mentem és kivettem két tasakkal, arra az esetre, ha megint kevesleném az első adagot. Általában ha kora reggel vagy az éjszaka közepén felriadtam, sosem volt elég néhány korty vagy egy teljes zacskónyi vér. Ilyenkor telhetetlen voltam, kimerült és önuralomhiányban szenvedő. Csak a táplálékra tudtam gondolni, a fémes ízre, az erőre, ami minden korty után egyre jobban és jobban elöntött. Aztán mikor elszállt a meleg, kellemes érzés miután jóllaktam, mindig borzasztóan éreztem magam. Az egész nap borzasztóan lassan telt, minden óra kínszenvedés volt, még a tanításra vagy a papírmunkára sem tudtam figyelni. Feszült voltam, nem cseverésztem a kollégákkal, nem próbáltam meg úgy tenni, mintha teljes átlagos tanár volnék. Szét voltam csúszva, hosszú hetek óta először. Amióta Jo-t ismertem, egész voltam, nos, majdnem teljes, aztán egyik pillanatról a másikra újra darabokra estem. Ártatlanok haláláról álmodtam - amihez egyébként kezdtem hozzászokni - és olyan szomjúsággal ébredtem, mint oly gyakran. Egy héten minimum egyszer felriadtam, rosszabb napjaimon többször is. Újra a szakadékban éreztem magam, s ahogy közeledett az este, egyre inkább feloldódtam. Közeledett a találkozóm a nővel, s a kelleténél talán jobban izgultam. Vártam, egész nap vártam az estét, tovább maradtam a kampuszon, csak hogy gyorsabban teljen az idő. Olyannyira húztam-halasztottam a hazamenetelt, hogy kapkodva kellett készülődnöm, hogy időben odaérjek Jo-hoz. Egy gyors, két perces zuhanyzás után biztos, ami biztos, egy fél tasaknyi vért elfogyasztottam és arra az esetre, ha rosszabbul bírnám egy halandó közelségét, a flaskát is megtöltöttem és a bőrkabátom zsebébe süllyesztettem. Már csak a kocsi visszapillantó tükrében tudtam egyetlen pillantást vetni magamra. Szerencsére jobban néztem ki, mint amire számítottam, de a szemem alatti sötét karikákkal nem tudtam volna mit kezdeni akkor sem, ha akarok. A múlt éjszaka és az egész nap megviselt, kimerült voltam, már-már emberinek éreztem magam. Tetszett, s legalább a ki tudja hány napja talpon lévő Jo-nál nem leszek fittebb. Egyenrangú randi lesz, talán most először. Az ajtóhoz érve egy pillanatig haboztam, hogy kopogjak-e vagy csengessek, de inkább a csengőt nyomtam meg finoman, s vártam, hogy kinyíljon az ajtó. Néhányszor meg kellett nyomnom, már azt hittem, megint túlóráznia kell, marasztalták a kórházban és még annyi ideje sem volt, hogy szóljon, vagy egyszerűen csak elfelejtette. Mikor már teljesen kétségbe estem volna, kinyílt az ajtó, belőlem pedig abban a pillanatban egy hatalmas sóhaj szakadt ki. Egyáltalán nem zavart, hogy köntösben nyitott ajtót, vagy hogy látszólag elszundított. Nem feledkezett meg rólam, s végre egy nyugodt estét tölthettünk együtt, csak ennyi számított. - Azt hittem elkéstem. Örülök, hogy nem. - villantottam rá egy száz karátos vigyort, kicsit hülyén is éreztem magam miatta. Fáradt volt, én pedig vigyorogtam, mint egy idióta. De így volt tökéletes. Abban a pillanatban, amikor megláttam őt a köntösben, s nem az orvosi köpenyében, sokkal emberibbnek tűnt, mint valaha, halandó embernek, nem egy hősnek, aki minden nap életeket ment. Átlagos volt és gyönyörű. Aztán gondolataim közé kúszott a sötétség, a velejéig romlott démon és eszembe juttatta, hogy mennyi kárt tehetnék ebben az emberi lényben. Egy kicsit elkomorodva léptem a küszöbhöz és megtorpantam közvetlen előtte, újabb intő jelként, hogy mennyire nem vagyok ehhez az ártatlan és halandó nőhöz való. - Öhm, csak nyugodtan. Nem akaratok... tolakodó lenni, várok itt. - motyogtam félig magamban, hátha elhiszi, hogy csak egy kis teret akarok adni neki és nem néz hülyének, amiért leszobrozok az ajtó előtt vagy hiszi azt, hogy meghátrálnék. Én egy baromnak éreztem magam, ragaszkodnom kellett volna hozzá, hogy nálam töltsük az estét, vagy egy nyilvánosabb helyen. Ez is csak egy következmény volt, amivel meg kellett birkóznom. Nagy ára volt annak, hogy visszatértem a halálból, s ezek miatt néha azt kívántam, bárcsak a túlvilágon lennék még mindig. Ám ilyenkor felidéztem azokat a magányos, purgatóriumbéli hónapokat és hirtelen örültem, hogy élek. Jo miatt végképp megérte, s ha nem féltettem volna saját magamtól, ha nem rettegtem volna hogy baja esik miattam, általam, a mennyországban éreztem volna magam.
El sem hiszem, hogy egy dupla műszak után végre átléphetem a küszöbömet, és a komódon pihenő kistányérra vághatom a kulcsomat. Úgy indultam neki a tegnapi napomnak, hogy tudtam előre, ha törik, ha szakad, én délután hazajövök, és este találkozom Ric-kel. Nincs az a baleset, ami a kórházban tarthatna és megakadályozhatná a randinkat. Erre az alkalomra talán még azt is megteszem, hogy itthon hagyom a csipogómat és majd azt mondom, lemerült benne az elem. Hahh, borzasztó vagyok, úgy viselkedem, mint egy tinédzser.. Nem vagyok én már abban a korban, hogy randevúzgassak.. Egyáltalán nem is kellene ennyire lelkesítenie annak, hogy találkozom egy fickóval, aki előbb-utóbb úgyis rájön, hogy nélkülem sokkal könnyebb, mint velem. Nem volt rá sok példa, de mikor engedtem a kísértésnek, mindig én húztam a rövidebbet és beláttam, hogy az én szakmám és életmódom mellett egy párkapcsolat halálra van ítélve, még mielőtt megszületett volna. A negatív gondolatok ellenére végül meggyőzöm magam, hogy egy zuhany mindenképp jót fog tenni. Közel 40 órája csak arra volt módom, hogy a kezeimet időről-időre fertőtlenítővel megmossam, és néha hideg vizet fröcsköljek az arcomba. Ilyenkor a forró zuhany legalább olyan hatással van rám, mintha megtaláltam volna a Kánaánba vezető utat. Csak állok a vízsugár alatt és minden tagomban érzem, ahogy a borzongatóan meleg víz lemossa rólam a kórházszagot, elnehezíti a hajamat, bekúszik a szálak közé és közben masszírozza a fejbőrömet. A samponom illata a következő, amit megérzek, szinte már öntudatlan állapotban, reflex-szerűen veszem a kezembe és kezdem mosni a hajam, aztán a tusfürdővel a testem. Lehunyt szemeimet egyrészt pihentetni kívánom, másrészt tudom, hogy ilyenkor terápiás hatással van rám a kellemes aroma, át is adom neki magam, és óráknak tűnő percekig állok a víz alatt, még azután is, hogy minden habmolekulát a lefolyóba küldtem magamról. Legszívesebben ki sem szállnék a zuhanyzóból, és erőmből is alig telik rá, ha nem lebegne a szemem előtt, hogy fontos találkám lesz, lehetséges, hogy itt csuklanék össze és olyan édes álomba merülnék, hogy a következő műszakomig fel sem ébrednék. Végül csak kikászálódom, szorosan a puha köntösömbe csomagolom magam, élvezem, ahogy az anyag körbeöleli a testem és közben azért imádkozom, hogy egy láthatatlan valaki érezze meg, mekkora szükségem lenne egy kávéra. Úgy körülbelül most. De csak nem jön. Az órára pillantva pedig konstatálom, hogy a víz alatt töltött idő csak hosszúnak tűnt, valóban percek alatt végeztem, ezért több időm maradt, míg amennyit a készülődésre szerettem volna szánni. A kanapéra huppanva próbálom kihasználni ezt az időtöbbletet, és csakhamar azt tapasztalom, hogy a szempihentetés átmegy pihenésbe, aztán alvásba. Még a kényelmetlen díszpárna sem zavar túlzottan, tekintve, hogy előző nap egyáltan nem jutottam ágyközelbe. A hatása pedig a legrosszabbkor ütközik ki rajtam. Nem is én lennék… Meglehetősen kipihentnek érzem magam annak ellenére, hogy a csipogóm zizegése riaszt fel álmomból. A köntösöm félig megcsavarodva, félig magam alá gyűrve szolgál egyszerre párna és takaróként is, én pedig hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. Egy pillanatra bevillan, hogy biztosan történt valami, amiért megint engem kéretnek, aztán szép lassan kirajzolódik a környezet, hogy nem az irodában vagyok, nem azon a kényelmetlen kórházi kanapén, amin a főnővér szokott sziesztázni. Ezután viszont olyan szélsebesen pakolom össze fejben a részleteket, hogy magam is majdnem beleszédülök. Rögtön fel is pattanok, leverem a párnát és majdnem át is esem rajta, csak mert ráeszmélek, hogy nem a csipogóm zavart meg, hanem a csengő. A csengő, aminek a hangját már időtlen idők óta mintha nem is hallottam volna. Nem meglepő, ritkán vagyok itthon, ráadásul nem túl gyakran fogadok vendéget. Az ajtót először csak résnyire nyitom, habár tudom, hogy az éledező erőm miatt valószínűleg megérezném, ha bárki ártó szándékkal közeledne felém. Most viszont csak azzal találom szemben magam, aki mostanában talán a leginkább hatással volt rám. - Öt percet kérek.. – nyitom ki előtte az ajtót előtte, és egy kicsit szorosabbra fogom magamon a köntöst és futólag belenézek az előszobai tükörbe. – Nyolcat.. – módosítom automatikusan, de már nem nézek Ric felé. Fel sem tűnik, hogy rég beesteledett, az órára pillantva viszont lefagyva konstatálom, hogy a randinkat hivatalosan is elszúrtam.
Kezdőlap
|| 
|| 000 || 
