Én vagyok az a lány, akinek sosem áll be a szája. De nem csak értelmetlen fecsegés az, ami elhagyja ajkaimat, hanem értelmes, kerek egész mondatok és gondolatok. Többnyire elég gyorsan pörög az agyam és képes vagyok könnyedén feldolgozni az információkat. Okos vagyok és talpraesett. Nem azért mondom, hogy dicsekedjek valamivel, ami nem igaz. Te kérdezted, én válaszolok. Magabiztosan élem az életemet és felemelt fejjel állok szembe minden egyes problémának. A szívemen viselem az emberek sorsát és a világot, amelybe később a jövő generációja beleszületik. A legrosszabb talán az egészben, hogy a generációk minden egyes évvel egyre inkább romlanak. A szabadságukat nem használják ki, ahogyan régebben, de ez egy teljesen más történet. Inkább visszakanyarodnék magamhoz.
Nem riadok meg semmitől. Engem nem vesztegethetnek meg, nem lökhetnek félre anélkül, hogy én hallatnám a hangomat. Minden egyes szavunk értékes, amely elhagyja a lelkünket. Lemállik róla és valami értékessé alakul át. Ezt pedig senki nem veheti el tőlünk. Soha.
Nem ismerem az őszinte félelmet, de ettől függetlenül kedves vagyok és barátságos. Nyitott vagyok az emberekre. Elzárkózni a világ elől olyan, mint szándékosan elvágni magunkat a legjobb lehetőségektől. Sosem tudhatjuk, hogy egy idegen mi, mindent hozhat az életünkbe, de ugyanakkor annak a veszélyével is el kell számolnunk, hogy mi mindent elvehet tőlünk. Nem élek olyan tündérmesében, ahol nem létezik a gonosz, mert ez nem lenne igaz. Nem ringatom magam álomvilágba. Két lábbal állok a földön és még akkor is felállok, amikor mindent megkérdőjelezek önmagammal kapcsolatban.

Kerekded arcom, bájos mosolyom és formás alakomnak köszönhetően nem én vagyok az, akit a társadalom megvető pillantásokkal illet. Szeretem a figyelmet, a vörös rúzst és az ehhez párosuló halovány sminket. A körmeimet is szívesen festegetem, hiszen rájöttem, hogy egész jó vagyok benne. Legtöbbször a béke szimbólumát festegetem körmeimbe mintaként, ami a gyökereimhez vezet engem vissza, akárhányszor ránézek. Barna loknijaim játékos hullámokban omlanak a mellkasomra és a hátamra. Szemeim az éjszakai éghez hasonló színben pompázik.

Mindenkinek megvan a maga saját története, ami csak az övé. Senki nem veheti el a másiktól azt, amin keresztül ment. Vagy talán mégis? A múltjaimban olyan sötét foltok bukkantak fel, amelyekhez nem volt szerencsém még azelőtt, hogy azon kínzókamra falai közé kerültem, ahol úgy kezeltek, mint valami vadállatot. A bennem élő szörnyetegről nem is igazán tudtam egészen odáig, míg a részemmé nem vált. Addig végig a tudatlanság tengerében úsztam és azt hittem, hogy tudom ki vagyok, hogy mit akarok csinálni. De az élet nem így gondolta. A kérdéseim száma sokszorozódott minden egyes nappal, de nem éreztem már belevalónak magamat a saját életembe. Úgy éreztem nem tartozom oda. Menekülni akartam. Ami egykoron a világomat jelentette, a kikapcsolódás és az, hogy egy pillanatra elfelejthettem minden gondomat elérhetetlennek tűnt. Hiszen rettegtem attól, hogy mi lesz, ha átadom magam ennek a furcsa vágynak, ami megtöltötte a porcikámat. Szüntelenül éreztem a vágyat mások vérére, ami egyszerre volt rémisztő és visszataszító is. Abban a pillanatban elveszítettem önmagam, hogy ezzé a szörnnyé váltam. Időbe tellett, mire ráeszméltem, hogy megtalálhatom ennek az előnyét is. Kovácsolhatom önmagam jövőjét, segíthetek másokon, ahogyan régebben is. Habár rengeteg dolgot kell magam mögött hagynom azért a füves cigi kezét soha nem fogom elengedni. Lehet, hogy ez is már mindössze keserűséget ébreszt bennem, mert nincs kivel megosztanom, de felettem már senki ne ítélkezzék. Engem gondolnak szörnyetegnek, a horror történetek a hozzám hasonló vérszomjas szörnyetegre mondanak olyan szavakat, amelyeknek még csak a jelentését sem tudják felfogni, miközben az igazi szörnyeteg ott rejtőznek az emberekben, akik a legnagyobb jóságot akarják elhitetni magukról.
Hittem egy férfiban, aki segítséget ajánlott a számomra, de ez a segítség nem volt más, mint egy sötét pince, ahol éppen elegendő vért kaptam ahhoz, hogy a szervezetem ne nyomja be a végső visszaszámlálást addig a pillanatig, amíg végül már megadja magát. Mert nem bírja tovább. Erőm nem volt szembeszállni vele. Nem is emlékszem, hogyan jutottam ki az egész annyira homályos. Mint, ahogyan rengeteg múltbéli emlékem is, ami a húsz évvel ezelőtti napjaim előtt volt. Mintha kimosta volna az agyamat. Bele sem merek gondolni abba, hogy mégis mi történt volna velem, ha tovább maradok. Ha rab maradok és még többet veszítek. Nem csak néhány emléket, mint egy kisgyerek, ki nem emlékszik az első lépteire, de a nevem, a személyiségem, a becsületem.
Túléltem. Megküzdöttem a saját háborúmat és túlélőként élhetem a mai napjaimat. Lehet, hogy voltak emlékképek, amelyek már nem tartoztak hozzám, de ettől függetlenül minden nyamvadt fájdalomra emlékszem, amit nekem okoztak.. De csak egy dolgot tehetek. Átalakítom a saját erősségemmé..