Nézz körül. Látod az árnyalatokat, a dús, erős színeket? Az életed nem fekete és fehér. Minden mélyebb mondanivalóval, tartalommal van felruházva. Most nézz rám. Látod ezt? Egy teljesen hétköznapi srác van előtted, kiről azt gondolnád, hogy soha, egyetlen pillanatra sem csábította magába egy sötétebb réteg. Pedig így van. Nem tagadom meg mástól a segítséget, az eszemet általában arra használom, hogy másokat kisegítsek a bajból, talán pontosan ezért érzek késztetést arra, hogy ügyvédként embereket védelmezzek majd. Nem a pénz hajt. Vagyis, talán egy egészen kicsit. A pénz nem nagy mozgatórugó annak, akinek mindene megvan, és mindig megkapta a legjobb cipőt, vagy a legjobb, legmenőbb iskolatáskát. Nem jelent semmit annak, aki a legjobb magániskolába járt a környéken. Ez is én vagyok.
De itt van a másik... egy férfi, aki felfedezte a mágiát, és hajlamos belekóstolni az élet árnyoldalába is. Aki ki akarja próbálni, mi lakik a mélyben, hogy mi élteti a sötétséget, és mi ad erőt a fekete mágiának. Ez is boszorkányság? Igen, az. Leena készen áll arra, hogy belevezessen. Tudom, hogy képes rá. De nem engedhetem csak úgy.
Nemrég még csak egy kis bájgúnár voltam hézagos fogakkal, vékony alakkal, és csak a bőr lógott rajtam. Felnőttem. Nincs hézagos fog, nincs lógó bőr... testemre gondosan odafigyelek, talán ez volt életem első komolyabb megpróbáltatása. Említettem már, hogy céltudatos vagyok és bármit elérek, ha eldöntöttem, hogy akarom?
Nézz végig rajtam ismét! Tudnál rólam bármi rosszat feltételezni? Csak egy elég magas, vékony fiú vagyok... ingben, vékony szárú nadrágban, 45-ös cipővel. Ám az ing alatt izmok rejtőznek. A nadrág alatt kemény combok. És tudom, hogy Adélaide ezért imád. Nem vagyok hétköznapi, nem. Engem nem fogsz tucadszorosítva látni az utcasarkon, lenn a szupermarketben. Egyedi vagyok és kivételes. Megannyi apróság határoz meg. Látod már? Semmi sem csak fekete és fehér...  

Bármit megtudhatsz rólam, csupán a nevemen kell szólítanod háromszor. *.*

Három évvel ezelőtt:

A tankönyvek kirepültek a kezemből, amint beléptem a kicsi, de annál modernebb albérletembe. A szüleim fizetik természetesen, és emiatt keserű szájíz gyűkik a számba megannyiszor, mikor csak eszembe jut. Elkényeztetett gyereknek gondolnak, de ha csak sejtenék azt, hogy ha tehetném, már régen megváltoztattam volna a nevem, hogy fel se ismerjenek... protekció. Mindenhol csak protekció!
Paprikás voltam a méregtől. Fel nem tudom fogni, hogy a professzorom hogyan húzhatott meg a vizsgán. Vagyis, elképzelni pont, hogy tudom. Nem készültem. De napok óta más tart lázban. Leena itt van, és tudom, hogy mire megy ki a játék... pár éve, mikor az erőm kezdett megmutatkozni, ő segített. Nem volt nálam idősebb, éppen egy korban vagyunk, mégis úgy adott át a tudásából, mintha már ezer éves tapasztalata lenne. És most elmélyített mindent... néhány hete bevallotta, hogy szerelmes belém. Nagy ügy. Bárkivel előfordulhat. Kettőnk között elég éles a vonzalom, megannyiszor megadtuk már magunkat neki, de a szerelem szikráját még nem igazán érzem. Most más éltet... többek között az a bizonyos szikra, amelyet próbál bennem felhevíteni. A hajlam a fekete mágiára... azt próbálja előcsalogatni belőlem, méghozzá elég nagy sikerrel, hiába tiltakozom. Nem megy, ezt a nőt nem tudom legyőzni. Tudom, hogy bármire képes, csak hogy rávegyen erre az egészre... de vajon mi szüksége neki arra, hogy fekete mágiát használjak?
Vettem egy nagy levegőt. Ismét bosszant a tény, hogy megbuktam. És mire felocsúdtam volna az egészből, azon kaptam magam, hogy a kötet, amelyet az előbb ledobtam, lángokban áll...


Az utóbbi időben egy vörös hajtömeg vonzza magára a tekintetemet. Azok a kis mosolyok valószínűleg nem a véletlen műve a szája szélén. Adélaide-nek hívják, ha az információm helyesek. Márpedig bizonyosan azok, nekem nem esik nehezemre ha ki kell deríteni valamit. El kell kérnem a számát. A fenébe is, nem kell, hanem el fogom kérni a számát. Végre valami, valami halvány szikra... igen, ez egy szikra... de nem Leena iránt... ez a szikra más. Ez...


Egy apró csók, melyet a szájára adtam. Kezem elmélyült vörös hajában, és elmosolyodtam, ahogy végül elszakadván tőle, belenézhettem gyönyörű szemeibe. Mintha magát az eget vizslathatnám élőben. A tenger morajlása szinte itt ül a fülemben, látom a madarakat, melyek köröznek fölötte... szeretem őt.
- Nem is tehettem volna jobba, minthogy halasszak az egyetemen - suttogtam halkan. Már két éve, hogy Leena-t nem láttam. Teljesen kiakadt, mikor megtudta, hogy szemet vetettem Adélaide-re. De egészen más volt kettőnk között. Vele csak lefeküdtem, és az érzelmek halvány szikráját produkáltam... de Adélaide szó szerint lángra lobbant. Egész testemben tombolokk, mikor vele vagyok. És jó vagyok. Nem vágyom fekete mágiára, mikor itt van velem. Rá számíthatok. Elfogad. Kezel. Ismer.
Felsóhajtottam, és orromat a vállába temettem. - Igencsak ideje lenne már egy magasabb... - kezdtem volna bele, de ekkor valami kopogáshoz hasonló zajt hallottam meg az ajtó irányából. A legjobbkor. Már hetek óta halasztgatom, ki akarom mondani a kérdést, ki akarom... mondani.
- Megyek én, maradj - leheltem csókot szájára, majd megindultam a bejárat felé.
Az élet felfordult. A kérdés, melyet fel akartam tenni, többé nem bírt jelentőséggel. Leena állt az ajtóban. És tudtam, itt és most a világom gyökerestül fordul fel. Ismét.