Cserfes. Ami a szívemen az a számon, csajszikám. Nem fogom vissza magam csak azért, hogy jobban érezd magad. Nem szokásom hazudni. Gyakran jártatom feleslegesen a számat.. Előfordul ilyenkor, hogy valami olyat mondok, amit nem kellene. Ez azonban leggyakrabban csak pohár esetleg üveg tömény lötty után fordul elő, ami rettenetes fejfájást okoz nekem, de csak annyit mondok.. Leszokóban vagyok. Életem utolsó pillanatában talán le is tudom tenni a poharat, mert elég nagy az esélye annak, hogy ez okozza, majd a vesztem. De persze más veszélyek is körülölelnek.

Védelmező. A barátaimért és a húgomért képes lennék a tűzbe is menni. Nem büszkélkedhettem az életemben túl sok baráttal, de most sem nevezném őket egyszerűen csak barátnak. Ők, már a családom és nem szabadulnak tőlem. Lehetséges, hogy azért alakult ki bennem ez az ösztön, hogy minden apró kis szélfúvástól megvédjem azokat, akiket szeretek, mert nekem nem volt ott senki, amikor szükségem lett volna egy megmentőre. Csak önmagam hőse lehettem. Mert mindig a húgomra kellett figyelnem még akkor is, ha csak pár perccel vagyok nála idősebb.  

Erős. Bármennyire is látnak az emberek törékenynek nem vagyok az. Harcos vagyok. Küzdök a végsőkig, akár összeszorított fogakkal, akár egy lábbal kevesebbel, de mindig is felállok. Ha ötször elesem hatszor felállok minimum. Ez a legkevesebb. Mert ha nem állok fel nem lesz ott mögöttem senki, aki megvédhetne engem attól, hogy mások előnyt kovácsoljanak a gyengeségemből. Bármennyire is szeretnék összeroskadni néha és elvonulni egy sarokba utat engedni a könnyeimnek nem tehetek. A mosoly az én pajzsom mely az örökös erőmet adja.

Bátor. Mindenkinek vannak félelmei. De nem mindenki képes arra, hogy szembeszálljon velük. Én mégis mindig megpróbálom és még az sem rémít meg, ha néha nem sikerül. Az élet ettől még nem áll meg. De nem hagyom, hogy a félelem felemésszen.

Őrült. Bolond. Szeleburdi. Kinek, hogy tetszik. Én vagyok az, aki mindenből és mindenkiből viccet csinál. Vagyis vedd úgy, hogyha gúnyolódom is, akkor csak viccelni próbálok. Ne vedd túlságosan komolyan. Én sem veszem.

Mit is mondhatnék még magamról? Orosz vagyok. Legalábbis félig. Nem tudom megmaradni a fenekemen, amikor pontosan azt kellene tennem. Ellenkező esetben pedig mozdulni nincs kedvem, mert akkor hirtelen elárasztja a testem valami végtelen lustaság. Imádok enni. Megállás nélkül képes vagyok megenni egy egész családi pizzát is akár. Hálát adhatok az égnek, hogy nem látszik meg rajtam, mert biztos nem lenne bennem a kitartás hozzá, hogy leadjam a felszedett kilókat. Mondjuk egy idő után talán undorodnék magamtól s a kényszer rávinne, de mivel nem kell emiatt aggódnom hanyagoljuk a témát.

---

A külsőm.. Nem hiszem, hogy vak vagy, de ha nagyon muszáj leírom magam.. Azonban nem szeretném viszont látni egy rendőrségi körözési hirdetésnél. A szemeim kékek, de nem csak egyszerű átlagos kékek. Mondhatjuk varázslatosnak is és már-már természetellenesnek, de nekem pont így tetszik. Más nőkkel ellentétben nekem nem a melleimről nem fogod tudni levenni a tekinteted, hanem a szemeimről. Ez pont így jó. Fontos a szemkontaktus.
A hajam sötétbarna, már-már fekete. Volt már vörös parókám, amit az álcázás kedvéért húztam magamra, de szőke is. Szeretem a kiegészítőket. Ezért is szoktam néha feldobni a hajamat pár színes hajtinccsel. Lila, piros, zöld. Ami épp a hangulatomat tükrözi. Az öltözködési stílusom eléggé egyedi és kétlem, hogy kölcsönkérnéd bármelyik ruhadarabom. Talán a cipőim közül válogatnál, de ezek szentek számomra és senkit nem engedek a közelükbe. Cipő megszállott vagyok. Minél magasabb annál jobb. Bár a ruháim is mostanában visszafogottabbak. Hiszen el kell vegyülnöm a tömegben.

Oszd meg velünk, ki vagy!

Még mindig tisztán emlékszem arra az estére. Akkor is esett pontosan úgy, ahogyan most. A esőcseppek kopogása a romos épületen, amit jelen pillanatban az otthonomnak nevezek. Betakarom a húgomat és az ágy lábánál kuporgok, hogy még véletlenül se ragadjon el magával az álom, mikor nekem kell őrségben lennem.

Ablaküvegek törnek szét és a szilánkok egyesével zuhannak a földre és további apró darabkákra törnek én pedig hallom szinte, ahogyan egyesével a földhöz érnek, megrepednek majd teljesen megtörnek és végül nem lesz belőlük más, mint a por. Senki nem viheti el a húgomat. Senki. Ő az én felelősségem. Mindig ő az első a számomra és senki nem furakodhat be ebbe a sorrendbe.
Szapora léptekkel indulok meg a raktárház felé, ahová a varázslat vezetet, amit tíz perce végeztem el annak érdekében, hogy megtaláljam a húgomat. Ha kell ezt az egész helyet porig rombolom, de esküszöm, hogy mindenki meglakol azért, amit a húgommal tett. Mély levegőt veszek, majd kivágom az ajtót és érzem, ahogy az erőm az egész testemet elárassza a dühömmel összeolvadva. – Hol van? – Ordítom és szinte már az egész testem remeg az idegtől, amikor belépek és megpillantom a törékeny testét a földön már-már szinte élettelenül. – Nocsak megérkezett az utánpótlás. – Mondja nevetve a kopasz fickó, majd hirtelen megjelenik előttem. Az erőm ösztönszerűen védelmező pozícióba kapcsol és immáron úgy térdel előttem fájdalmában pedig felnyög, ahogyan a csontjai egymás után törnek el a testében. Aztán jön még kettő, akik hátrafogják a kezemet, majd egy harmadik, aki a nyakamra tapad, majd mikor már a szívem is alig ver egyszerűen elengednek én pedig térdre rogyok és ők úgy ölelnek körül, méregetnek, mintha egy ember menne be a húsboltba, hogy kiválassza melyik a legtökéletesebb áru a számára. – Hát közel sem vagy olyan édes, mint a húgod volt. – Jegyzi meg az egyik nő, mire újból elönt a düh és felállok, de ekkor az egyik kirúgja alólam a lábamat és hátraesek beverem a fejemet. Egy pillanatra minden homályos lesz körülöttem és érzem magamon az egyikük leheletét. Nem tudom, hogy milyen ösztön indul meg bennem, de kitépem a felettem elhelyezkedő férfi szívét a helyéről, majd a szájába tömöm. – Na, ezt nevezem én igazi lakomának. – Mondom, majd talpra szökkenek és egy kisebb burkot építek magam körül és a húgom körül is, hogy egyikünket se tudják megkörnyékezni, amíg teljességgel rá nem jövök, hogy mi legyen a következő lépésem. A fejemhez kapok, mert még mindig szédülök egy kicsit. – Sana, sana. – Suttogom és érzem, ahogy egy kicsit kitisztul a látásom, majd egy kicsit megforgatom a fejemet megrázom a végtagjaimat, majd végignézek az összes vámpíron. Mindegyikük arcát jól az emlékezetembe vésem. Nem azért, mert egyet is futni hagynék. Nem. A húgomat bántották és senki nem bánthatja őt bármilyen őrültséget is csinált, vagy bármibe keveredett. Senkit nem jogosít fel arra, hogy kis híján az életét vegyék és egy kész vámpír lakomát rendezzenek. – Szóval ki lesz az első, aki ma este elveszíti a fejét? – Baljós mosolyomnak köszönhetően páran az ajtó felé veszik az irányt, amit olyan erővel vágok be előttük, hogy az alakjuk meglátszik a vasajtóban. Aztán mindegyiküket térdre kényszerítem. Érzem, ahogyan az egész testem küzdeni kezd az akaratom ellen. Ahogyan az orromból megered a vér, de nem törődöm ezzel az egésszel. Egy pillanatra sem hagyom abba. Egészen addig míg az összes eszméletlen nem lesz. Kivétel egy. Nevezhetjük a legerősebbnek. Vagy a legidiótábbnak. Letörlöm a vért az orrom alól, majd odasétálok hozzá és a cipőm fasarkával taposok bele a mellkasába és küldöm őt át a másvilágra, majd a hátam mögül nyöszörgést hallok. Szinte rögtön megpördülök és látom, ahogyan az egyik felemeli a húgomat készen arra, hogy kitörje a nyakát. – Ölj csak meg. Akkor hasonló leszel, mint mi. Mivel ér ő többet, hogy helyette mi haljunk meg? – A kérdésére nem válaszolok egyszerűen csak az egyik fadarabot felemelem és az erőmnek köszönhetően egyenesen a szívébe irányítom. – Ő a húgom. – Átkarolom és mielőtt még eltűnnék felgyújtom az egész helyet benne az összes vámpírral, akiknek a sikolyát még a mai napig is hallom.

Ma már tudom, hogy nem öltem meg mindent. S a vámpír szavai egyre inkább kísértenek. Mitől vagyok én jobb, hogy mások életét kiontsam? De a háttérben szuszogó húgom minden keserű gondolatomat elsöpri. Érte bármit, bármikor.