A gyötrelem, amin egész eddig keresztül mentem most véget érhetne, hiszen itt van ő. A férfi, akit teljes szívemből szeretek és, aki a szenvedésem forrása. Egy hazugság mennyire szét tudja cincálni az ember lelkét.. Egyszerűen hihetetlen, hogy mennyire meg tudja gyötörni a másikat csak egy félreértett jel, amit alátámasztanak egy hazugsággal. Az egyetlen dolog, amit akartam, hogy ő boldog legyen és biztonságban legyen. Az első talán még igaz lehetett mellettem, de az, hogy miattam esett állandóan baja csak túl nagy darabokat szakított ki belőlem. Úgy éreztem jobb lesz, ha elengedem őt és tudtam, hogy saját magától soha nem menne el, de most, hogy elment én sem vagyok már az igazi és ez sokkal jobban éget minden egyes nap, mintha itt lenne velem és aggódnom kellene az épsége miatt. De legalább életben van. Lehet, hogy nekem rettenetesen fáj, hogy nem lehet velem, de így minden egyes napot köszönhetek a döntésemnek. Minden egyes nap, amikor úgy kúszik a nap az ég a kellős közepére, hogy ő életben van. – Ennek hiszed vagy sem őszintén örülök. – Megtörlöm a szemeimet és próbálom eltüntetni a nyomokat a nyilvánvalóról. Most mindent elmondhatnék neki. Megoszthatnám vele, hogy az egész csak hazugság volt és, hogy még mindig szeretem és egész életemben csak vele voltam, hogy többet jelent nekem, mint azt valaha is gondolta volna. Szólásra nyitom a számat, de végül elharapom a nyelvemet. Nem keverhetem őt újra bajba. Nem engedhetem meg magamnak azt, hogy miattam szenvedjen újra és újra. Plusz mégis mi a garancia arra, hogy ezek után visszafogad? – Ugye boldog vagy? És.. Biztonságban? Hiszen úgy látom, hogy nincs semmi bajod.. A szemüveg pedig kifejezetten jól áll.. Örülök neked.. – Úgy beszélhetek, mint valami őrült, aki azt sem tudja, hogy mégis merre van a fel és a le. Valamilyen szinten őrült is vagyok. Ez a helyzet pedig teljességgel a padlóra küld. Jobb lesz, ha inkább meg sem szólalok. – Inkább hagylak pakolni.. Nem tartalak fel. – Jól van. Ez az, ami számít. Nem más. Kit érdekel, hogy mennyire pusztulok bele a hiányába. Visszadőlök az ágyba és a fejemre húzom a takarót, mintha itt sem lennék. A könnyeimet pedig próbálom magamban tartani egészen addig, míg úgy nem dönt, hogy elmegy. Mégis miért maradna?
Felült az ágyban, figyelmemet pedig nem kerülte el, hogy szipog. Nyilván sírt, de nem tudtam a miértjét, azt pedig főleg nem értettem, hogy ezt miért az én ágyamban kell megtennie. Mindegy, valószínűleg vannak olyan dolgok, amelyekre sosem fogok tiszta választ kapni. És nem is sok kedvem van őt faggatni, hiszen Leena-nak azt mondtam, hogy az egész maximum fél órát vehet igénybe. Eleve alig tudtam lebeszélni róla, hogy ne jöjjön velem, de most egyáltalán nem hiányzott az életemből egy Leena-Adélaide cicaharc. - Nem szellemet látsz, ha ez megnyugtat - sóhajtottam fel, majd rántottam egyet a vállamon. Előhúztam a táskát, amelyet magammal cipeltem, majd elkezdtem a megmaradt könyveimet belesüllyeszteni. Ha visszamegyek az egyetemre, amely egyre inkább érik bennem, nem fog ártani, ha ezek nálam lesznek. De Adél nem tudja ezeket a terveket. Leena is csak vázlatosan... azt például még nem tudom, hogy miért is vigyem magammal. Nem szeretem őt, csak azért vagyok vele, mert olyan mint én. Boszorkány, aki meg tudja mutatni, mi lakik bennem. Adél pedig... ő megcsalt. Elárult. Nem akarok többé hallani sem róla. Nem hiszem, hogy bármi újat tudna mondani vagy mutatni nekem. - Az sok dologtól függ - köszörültem meg aztán a torkomat, és szemüvegem sötét kerete fölött bámultam rá, hiszen időközben némileg lecsúszott rólam a szemüveg. Nem nagyon szoktam viselni, de az utóbbi időben egyre inkább rászorultam. Jól áll, vagy nem? - Ha vissza szeretnéd vonni azt, amelyet múltkor mondtál, hát... nagy eséllyel tényleg felesleges lenne bármit mondanod. De ha van új információd is számomra, tudod, hogy csupa fül vagyok. - A hangomba vegyült egy cseppnyi gunyorosság illetve szemtelenség is, de nem láthatta, hogy forgatom a szemem. Vajon mit tudna még mondani nekem? Hogy nem egy, de rögtön két férfival csalt meg a hátam mögött? Az lenne a napom fénypontja. - Szóval...? - néztem rá kérdőn. Vajon mi lesz ebből. Nem hiszem, hogy ennyire érdeklődnöm kellene. Nyilván újabb hazugság következik.
Úgy kuporogtam az ágyamban, mint egy meggyötört kismadár, aki nem képes tovább repülni pedig pontosan ezt kellene tennie. Elment és most már biztonságban van. Ennek pedig örülnöm kellene, hiszen pontosan ezt akartam elérni, de az meg sem fordult a fejemben, hogy összetörjem a saját lelkemet is ezzel egyetemben. Nem gondoltam volna, hogy ennyire szeretem. De tényleg akkor jövünk rá dolgokra és érzésekre, amiket valaki vagy valami keltett bennünk, ha már többé nem birtokoljuk azokat. Nem, mintha úgy éreztem volna, hogy birtoklom őt, hiszen a saját döntése volt, hogy mellettem marad, amit a mai napig nem értek. Nem vagyok egy álom. Sőt sokkal inkább rémálom voltam vele. Kegyetlen. Ahogyan az utolsó pillanatban is. Összetörtem a szívét, hogy mentsem a testének a többi darabját, hogy életben tudhassam. Ha nem is mellettem, de valaki mellett boldog lehessen. Nem is akarok számára mást. Csak, hogy boldog és teljes életet élhessen biztonságban, ami nem hordoz magában egy hozzám hasonló veszélyforrást. Bevackolom magam a takaró alá és nem is figyelem igazából az idő múlását egyszerűen csak zokogok és a párna, már az összes sós könnyemet magába szippantotta ezzel eltüntetve belőle az ő édes illatát, amit azt hittem, hogy soha nem fogok kiverni a fejemből, de ahogyan a szoba is elmém is egyre halványabban tárolja azt. Lépteket hallok, de nincs erőm, hogy megmozduljak. Ha valaki meg akar ölni, hát nyugodtan tegye. Legalább olyan helyen halok meg, ahol a lehető legközelebb érezhetem őt magamhoz. Engem már pusztán ez is tökéletesen boldoggá tesz. – Neal? – Ülök fel szipogva és nem értem, hogy mégis mit keres itt. Azt hittem már mindent magával vitt. A szoba annyira üres volt a dolgai nélkül. Persze elég sok csecsebecséje volt. Köztük egy karkötő is, amit nekem adott és még mindig a csuklómat díszíti. – Most már bármit mondanék nem változtatna semmin, ugye? – Iszonyatos éget a mellkasom, hogy nem ölelhetem át. Hogy nem bújhatok oda hozzá. Oda akarok rohanni és a karjaiba vetni magam csak még egyszer utoljára, hogy érezhessem nem csak délibáb, hanem életben van és azért, mert egy nehéz döntést kellett meghoznom. Minél távolabb van tőlem. Annál jobb. Az életének. De mi van velünk? Talán ő is érzi ezt a fojtogató érzés, vagy ez csak az én személyre szóló kínom? Úgy érzem, mintha a pokolban lennék. Itt van, de nem lehet az enyém. Elengedtem. Nem könyöröghetem vissza magamhoz.
Még megvan a kulcsom. Pár cuccot it felejtettem... nem most, már hetekkel ezelőtt. De csak most éreztem magam képesnek arra, hogy végre valahára betegyem ide a lábam ismét. Adélaide jelenléte minden kétséget kizáróan sebeket szakítana fel bennem, ezért is próbáltam olyan időpontot választani, amikor kicsi az esély arra, hogy itthon találom. De aki ismer, tudja, hogy eléggé béna vagyok koordinálásban. Főleg ha olyasmiről van szó, amitől félek. És most ez a helyzet. Minden idegszervem ráng attól, ha belegondolok, hogy Adél a szemeim elé kerül. Neheztelek rá, igen! Baromira. Nem tudom lenyelni, hogy csak játszott velem. És elvileg meg is csalt... vagy ezt már csak azért tette hozzá, hogy fokozza az amúgy is erős szívfájdalmat a mellkasomban? Sikerült. Ezt követően rájöttem, hogy mindig is Leena lett volna a tökéletes társ mellém. Magam sem tudom, hogy miért, talán mert a mágiánk majdnem egyforma... sosem éreztem magam úgy mellette, ahogyan Adél mellett, ez a két érzés sosem lesz egyforma... majdnem elvettem ezt a nőt, meg akartam kérni a kezét... szerettem minden hibájával együtt, minden könnycseppet amit hullajtott, mindent, ami vele kapcsolatos. Nem ezt érdemeltem. Elfordítottam a kulcsot a zárban, majd egy halk sóhajjal konstatáltam, hogy nem hallok semmit. Csend van. Fejemet a szobák felé fordítottam, majd megindultam abba az irányba. El kell hoznom minden cuccomat, nem akarok kötődni ehhez a lakáshoz többé. Túl kell lépnem rajta. Nem olyan férfi vagyok, aki hagyja magát. És ezt Adélaide is meg fogja tanulni. Hónapokat, éveket adtam az életemből neki, és talán ez volt a baj. Túl gyámoltalannak hitt, túl ártatlannak... hát nem. Férfi vagyok. És itt az ideje, hogy ezt mindenki megtudja. Beléptem a szobába, de elég gyorsan feltűnt, hogy a takaró alatt rejtőzik valami. Vagy inkább... valaki. Csak felsóhajtottam, és a szekrényhez léptem. - Sejtésem sincs, hogy mennyi ideje várod ezt a pillanatot, de ne aggódj. Ma végleg felszívódom az életedből. Annak a másiknak... lesz végre szobája a lakásodban - hangsúlyoztam ki az utolsó szót mint egy kegyetlen fenevad. Nem rántottam le róla a takarót, a vörös hajtömeg ugyanakkor kilátszott, még ha csak pár hajtincs erejéig is. Én csak pakoltam... ki a szekrényemből. Ki... az életéből.
Túl sok idő telt el. Most újra a bosszúmra koncentrálok, amiben segítségem is van, akit egyelőre még nem féltek annyira, mint Neal-t, de mégis milyen jogon haljon meg más miattam? Együtt tudnék élni a tudattal, hogy valaki miattam hal meg? Nem hiszem. Az más, ha valaki az én kezem által hal meg, de mikor valakinek az élete azért ér véget, mert nekem próbál segíteni. A szokásos kávésbögrémmel a kezemben támaszkodom a konyhapulton, mintha valami részeges idióta lennék. Komolyan nevetséges vagyok. Ennyire összetörne valaki az, hogy a saját szívét összetörte? Hát még egy olyan idióta, mint én vagyok sincs a világon. Mégis ki az, aki elüldözi a férfit, akit szeret? Még akkor is, ha csak azért tettem, hogy ő biztonságban legyen. Mindent azért tettem, hogy tudhassam nincs veszélyben. Még anélkül is, hogy komolyan a fő ellenségemmel szembenéztünk volna az élete többször volt veszélyben, ahányszor azt megengedném. Az pedig egyenlő a nagy nullával, mert soha nem hagynám, hogy valami baja essen. Inkább én, mint ő. Ki gondolta volna, hogy ilyen hatással lesz rám majd, amikor az első találkozásunkkor a fejére borítottam a kávémat és elsétáltam? Persze, hogy utánam jött. De mi van, ha nem teszi, Akkor sosem lesz a szövetségesem. Soha nem szeretek bele és adom oda magam először egy férfinak. Talán még a mai napig nem lennék több egy szűz kislánynál, aki játssza, hogy mindent tud az életről, mikor az egész életét egy burokban élte le, amit a kegyetlenségével és az érdektelenségével tartott fenn. Eltolom magamtól a bögrét és Neal szobájába megyek. Az illatát még gyengéden, de őrzi a szoba és ettől is könnyek szöknek a szemembe. Nem lehetek gyenge. Nem engedhetem, hogy a szerelem ily kegyetlen módon tönkretegyen engem. Belemászom az ágyába és a kispárnáját, amin minden éjjel álomra hajtotta a fejét magamhoz ölelem és átengedem a bennem már oly régen lappangó sírásnak. Bárcsak elmondhatnám, hogy a felső, amit látott csak a barátomé volt, akire soha nem tudnék úgy tekinteni, hogy azért mondtam, hogy lefeküdtem vele, hogy őt védjem.. Mennyivel egyszerűbb lenne minden. De nincs itt. Régi szerelmének karjaiban van, ahol nagyobb biztonság öleli körbe, mint mellettem valaha is fogja. Csak a bajt hoztam rá.. Ezen pedig semmi nem változtat.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 21, 2015 11:15 pm
Azt hittem, hogy ez az egész sokkal könnyebb lesz. Csak felhúzom a maszkot, amit mindenki felé mutatok és vége is van az egésznek, de nagyobbat nem is tévedhettem volna. Abban a pillanatban, hogy megjelent minden magabiztosságom, ami volt az olyan gyorsan köddé vált, mint a villámcsapás. Egyszerűen nem tudok a közelében tisztán gondolkodni, mert az érzéseim teljes mértékben átveszik felettem az irányítást, mintha nem is létezne olyan, hogy józanész. Kikapcsol az agyam és az egyetlen dolog, amire koncentrálni tudok az a hevesen dobogó szívem. A teának egy picit le kellett volna nyugtatnia, de úgy néz ki, hogy semmi nem tudja hatástalanítani azokat az érzéseket, amik átjárják a testemet akárhányszor csak Neal felbukkan. Nevetséges, hogy milyen módon találkoztunk mégis.. Most itt vagyunk egymással szemben és szeretjük egymást. Nem gondoltam, hogy valaha is szerelmes leszek. Arra pedig végképp nem számítottam, hogy pont egy olyan srácba szeretek bele, mint Neal. Meg kell mondanom, hogy rendkívül édes, de sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen srác mellett kötök ki, aki mondhatni a tökéletes ellentétem. Felolvasztotta a páncélomat és most próbálom magamra kapni, hogy megvédhessem őt is és magamat is, de egy részét magamra aggatom a másik leesik. Nem bírom ellökni magamtól. A szavaim másról tanúskodnak, de ez az egész fizikai fájdalommal jár. – Neal, értsd már meg, hogy nem halhatsz meg miattam! Ez az egész az én dolgom. Az én bátyámat ölték meg és lehet, hogy szívességet kértem tőled az elején, de most egy másikat kérek ahelyett. Maradj ki ebből az egészből, kérlek. – Nem szeretném, ha még egyszer olyan állapotban kellene látnom, mint mikor az exével először találkoztam. Az is csak az én hibám volt. Soha nem bocsájtanám meg, ha miattam valami baja esne. Miért nem képes ezt felfogni? Tudok magamra vigyázni és a haláltól sem rettegek, de attól igen, hogy neki baja esik. – Tudom, hogy vannak trükkjeid, de ez cseppet sem nyugtat meg, mikor tudom, hogy veszélyben vagy pusztán azért, mert szeretlek.. – Nem érdekel, hogy nosztalgiázott az exével. Az én kezem volt benne.. Mondjuk, ha nem így lenne, akkor sem változtatna sokat az érzéseimen. Soha nem éreztem még semmit sem ennyire intenzíven. Még a dühöt és a haragot sem. Ahogy átölel egyszerűen elolvadok a karjaiban és nem bírom ellökni magamtól. Mélyen beszippantom magamba az illatát és fejemet a vállához fúrom. Nem akarok elszakadni tőle, mert egyszerűen nem bírok. – Nem akarom, hogy bajod essen. – Mondtam, miközben egy könnycsepp végiggördült az arcomon.
Ellentétben azzal a fogadalommal, amit magamnak tettem még évekkel ezelőtt, nagyon nem sikerült betartanom azt, hogy márpedig engem semmiféle szoros kötelék nem fog fűzni senkihez sem a jövőben. Merthogy Adélaide esetében ez messze nem igaz. Fontos nekem, méghozzá olyan értelemben, amilyenben még senki más nem volt, és nagy valószínűséggel nem is lesz sohasem. Mióta csak megismertem, még ha kissé furcsa körülmények között is, csakis arra tudok gondolni, hogy ami közöttünk van, az különleges, és még most is így gondolom. Hibáztam, és szörnyű bűntudatom is van miatta, de bármennyire is szeretném, nem tudom visszacsinálni. Viszont valahogy muszáj éreztetnem vele, hogy mindez semmit sem változtatott az érzéseimen, és bármi történjék, mindig is ő lesz az, akit a szívemben őrzök. Oké, ez magamhoz képest is borzasztóan nyálas, én is tudom, de így van, és hiba volna megpróbálnom letagadni. Annyira magával ragad megint a látványa, a hangja, a szépsége, az egész lénye, hogy csak tompán, vagy legalábbis némileg késve érzékelem, s fogom fel szavait. Bár az előbb még ridegnek igyekezett mutatkozni, mostani szavai mégis kissé melengetik a szívemet. Mindazonáltal viszont nagy fiú vagyok, ezt pedig neki is be kell látnia, még akkor is, ha jól esik, hogy ennyire aggódik értem. - Csakhogy ez nem csak a te döntésed, rémlik? Tudom, hogy féltesz, és képzeld, én ugyanígy érzek veled kapcsolatban. De az én döntésem volt az, hogy veled tartok, és segítek ebben az egészben, a döntésem pedig nem változott. Melletted vagyok, és értékelem az aggodalmad, de vállalom az ezzel járó veszélyt. - nézek rá őszintén, és elszántan. Szeretném, ha tudná, hogy ami a megállapodásunkat illeti, nem fog engem ilyen könnyedén lekoptatni. Tudom, hogy fél, hogy elveszít, de ha úgy vesszük, bármelyik nap történhet valami, s ha majd egyszer eljön az én időm, úgyse lesz elkerülhető. De ha addig őmellette lehetek, megéri minden kockázat. - Nem veszítesz el olyan könnyen. Nekem is van egy-két trükköm, te is tudod! - mosolyodom el, főleg azért, mert közelsége olyan lángokat gyújt meg lelkemben, minek hatására szinte gyermeki öröm önt el engem. Azt hiszem, végül ez az, mi arra vezet, hogy egyik kezemet gyengéden karjára simítva közelebb húzzam magamhoz. Egek, szinte már fizikailag fájt ez a távolság! - Pofozz fel nyugodtan, de már nem bírtam tovább... - suttogom, mélyen nézve szemeibe. Talán nem kellene ilyesmikre biztatnom, most mégsem érdekel az egész. Csak lassan átölelem, és kiélvezem a pillanatot, még ha rövidkének is bizonyul majd.
Szeretem őt, de nem engedhetem, hogy a hozzá kapcsolódó érzelmeim veszélybe sodorjanak. Nem elég, hogy én elgyengülök tőle, de az sem hagy hidegen, ha baja esik. Egyetlen egy karcolás legyen csak rajta és én addig akarom csókolgatni, amíg be nem gyógyul. Beteges, de nem bírom elviselni, ha baja esik és ezért akarom eltaszítani. Mert így talán biztonságban lehet. Nem mondom, hogy könnyedén lenyelem azt, hogy lefeküdt Leena-val, de mégis miért kellene őt okolnom? Én voltam az, aki Leena karjaiba taszította. Ha önmagától táncolt vissza volna az exe karjaiba csak akkor lenne most okom arra, hogy haragudjak. Természetesen rosszul esik, hogy megtette, de nem lehet visszafordítani és, ha én nem viselkedem úgy vele, akkor az egész meg sem történt volna és még mindig a karjaiba simulhatnék anélkül, hogy bűntudatot kellene éreznem. Ellökhetem magamtól, de egy valami miatt mindig is veszélyben lesz. Az pedig az, hogy szeretem. Szerelmes vagyok most életemben először és nem nevezném gyengeségnek.. Legalábbis nem teljes mértékben. Erőt ad nekem minden egyes nap. De ugyanakkor bele is őrülnék, ha valami baja esne. Emiatt pedig gyengeségnek tudható be. – Nem tudom, hogy mennyire lenne jó ez az egész. Hiszen pont azért hazudtam neked, hogy megóvjalak a veszélytől, ami körülvesz.. Nem lenne fair a részemről, ha továbbra is arra kérnélek, hogy kockáztasd az életed egy bosszúért, ami igazából csak az én ügyem. Nem tudnám elviselni, ha valami bajod esne. – Tudom, hogy a mi kis kapcsolatunk azért jött létre eleve, hogy megbosszuljam a bátyám halálát és akkor nem is érdekelt volna, ha meghal avagy sem, de most túlságosan is érdekel mi lesz vele.. Annyi mindenkit elveszítettem nem veszíthetem el őt is. Lehet, hogy elveszítem, de legalább életben marad és nekem ez pont elég. – Nem kell elmenned. – Letettem a konyhapultra a bögrémet, majd lepattantam a székről és tettem pár lépést felé és körülbelül egy méter távolságra megálltam tőle. – Nem akarom, hogy elmenj, de azt sem akarom, hogy miattam kockáztasd az életed. Éppen eleget veszítettem az életemben nem akarom még a te nevedet is felvésni a listámra. – Úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban elbőghetem magam, de nem tehetem. Erősnek kell lennem. Itt és most elengedem őt és nincs visszaút. Nem lehet visszatáncolni. El kell vágnom a kettőnk között kialakult köteléket az ő érdekében.
Úgy viselkedem, mint aki nincs is magánál. Egész nap zombiként cselekszem meg berögzült mozdulataimat, de ugyanakkor a gondolataim valójában valahol teljesen máshol járnak, mégpedig Ő körülötte. Folyton csak rá gondolok, ráadásul az sem könnyíti meg az egész helyzetet, hogy minden egyes apróságról ő jut az eszembe. Nem kellett volna, hogy ez az egész idáig fajuljon, ebben pedig én vagyok a hibás. Attól még, ami történt, nem kellett volna egyből lefeküdnöm Leenával, és már bánom is, hogy megtettem. Iránta sosem fogok úgy érezni, mint Adélaide iránt. Ő valami egészen elképesztő módon képes magával ragadni a viselkedésével, a cselekedetével, még az apró mozdulataiba is bele vagyok zúgva, ahogy most, hogy itt állok a konyhában, most is elönt az érzés, hogy akár egész nap el tudnám őt nézni. Persze, ez nem kivitelezhető, legnagyobb bánatomra. Révedezésemből pedig a szavai zökkentenek ki, hiszen mindeddig túlságosan lefoglalták íriszei a figyelmemet, mikor rápillant. Legszívesebben odamennék és átölelném. A karjaimba zárnám, és ha kell egész estig bocsánatot kérnék tőle, de ezt nem tehetem meg. Nincs jogom hozzá. Tudom, miért mondta azt, amit, és szeretem őt... méghozzá borzasztóan. Épp ezért annyira kínzó ez az egész, hiszen már most azon jár gondolataimnak a fele, hogy bárcsak megcsókolhatnám, hogy éreztessem vele, mindig ő lesz számomra az első és legfontosabb. De Ő felveszi a páncélt. Megint. Ez pedig engem is kissé kijózanít, sőt, feltételezése egy kicsit fel is háborít. - Tettem egy ígéretet, és a kedves feltételezéseddel ellentétben állni is fogom a szavam. Nem feledkeztem el az egyezségről, dolgozom a varázslaton. Ami azt illeti... van is egy lehetséges megoldás, de még dolgozom rajta. Biztosra akarok menni. - szavaim határozottak és próbálom úgy intézni, hogy abszolút objektívek is legyenek. Azt egyelőre nem kötöm az orrára, hogy az áldozati mágián gondolkodom, mivel a kellemetlenebbik részét leszámítva valóban elég bombabiztos varázslat, de később is ráérek meghallgatni, mennyire nem tartja jó ötletnek. - Persze, elmehetek, ha neked úgy könnyebb lenne... - teszem még hozzá az előbbiekhez. Széttépnek a saját szavaim, de ha ezt szeretné, akceptálni fogom.
Ahhoz, hogy beszélni tudjunk azt kellene tudnom, hogy mit akarok mondani. Vagy mit kellene mondanom. Nem egyszerű helyzetbe keveredtünk és ez az egész igazából az én hibám. Ellöktem magamtól most pedig vissza akarom kapni. Vagyis igazából nem is tudom, hogy vissza akarom kapni.. Egyszerűen csak tisztázni szeretném a dolgokat, hogy mindkettőnk számára világos legyen miért hazudtam. Bár ezt is nagyon jól tudja, mert végighallgatta a beszélgetésem Aaron-nel, aminek a vége egy váratlan csók volt, de tudom, hogy Aaron csak azért tette, mert hálás, amit érte teszek és megsajnált. Nincs semmi komoly háttere a csóknak. Főleg, hogy őt sem láttam már egy jó ideje. Valószínűleg a bosszúja tölti ki életének minden egyes pillanatát pont, ahogy az enyémet is kellene. De most inkább a kapcsolatom rendezésével vagyok elfoglalva. Hogy egyáltalán képesek vagyunk-e továbblépni. Szeretem őt és én voltam az, aki az exe karjába lökte, de megvolt hozzá az alapom. A levegőben volt valami közöttük. Betolakodónak éreztem magam és megragadtam az alkalmat, hogy ellökjem magamtól ezzel is biztonságba helyezve őt. De a tervem romba dőlt. Talán nem a szomszéd szobában kellett volna kiöntenem a lelkem, de legalább ebből is tanultam valamit. Hallottam, ahogy a bejárati ajtó becsukódik és újra belekortyoltam a teámba. A legújabb kedvencem. Narancsos zöld tea. Előtte pedig a mangós volt azt hiszem. Örök kedvenc pedig az epres. Odavagyok az újdonságokért, de bizonyos időközönként mindig visszatérek a jó öreg epres teához. A közeledő léptek teljesen lebénítottak. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Csak bámultam a bögrémre, majd mikor meghallom a hangját zavartan rápillantok. – Semmi gond. – Válaszoltam lágyan. Itt az ideje, hogy felvegyem a kemény páncélom, de vele szemben olyan nehéz, hiszen olyan könnyedén lerángatja rólam. Akár csak a puszta tekintetével. – Gondolom tudod, hogy miért kell beszélnünk.. Nem volt még lehetőségünk megbeszélni, hogy hányadán állunk egymással és, hogy képesek vagyunk-e folytatni együtt ezt az egész bosszúhadjáratot. Ha esetleg nem, akkor arról is el kell beszélgetnünk, hogy mennyire jó ötlet egy fedél alatt élni. – Próbáltam összeszedettnek tűnni és határozottnak, de egyáltalán nem éreztem magam annak. Nem, amikor a közelében vagyok. Legyengít ugyanakkor megerősít. Furcsa dolog a szerelem.
Úgy éreztem, legjobb lesz, ha kiszellőztetem a fejem, plusz így legalább tudtam egy kis teret is hagyni Adélaide-nek. Valami azt súgta, az a legjobb, ha magára hagyom, és nem lógok rajta, hiszen az biztos, hogy ez mindkettőnknek nehéz időszak. Ráadásul attól már kezdek becsavarodni, hogy a könyvemet bújom megfelelő varázslat után, mert azért nem felejtettem ám el az egyezség rám eső részét. Sőt, mióta ez az egész incidens volt napokkal ezelőtt, igyekszem még több időt és figyelmet fordítani erre, hogy minél előbb megtalálhassam a megoldást, de valamiért eddig egy tűnik csak igazán biztosnak... azonban elég radikális. Mégis csak áldozó mágiáról beszélünk. Nem magamat féltem, csak biztosra akarok menni, mert azt egyszer lesz alkalmunk... jobban mondva alkalmam megpróbálni. Azt pedig nem akarom, hogy bármi balul süljön el, és Adélaide lássa ennek a kárát. Akkorát sosem kockáztatnék. Már épp el is indulnék a sétámból vissza a lakáshoz, mikor megkapom az sms-t. Egy pillanatra le is fagyok. "Beszélnünk kell." Na igen, ebben egyetértek. Csak valahogy fogalmam sincs, mégis mit is várjak ettől a beszélgetéstől. Jobban érezném magam, ha a keresett varázslatot illetőleg lenne felmutatni való eredményem, bár, ha úgy vesszük, van is, csak valami azt súgja, neki ez cseppet sem fog tetszeni. Bár ez rég nem erről szól, hogy tetszik-e neki. Ígértem valamit, és meg fogom tartani a szavamat, kerül, amibe kerül. Lassan zárom ki a bejárati ajtót, majd belépve be is zárom azt, leveszem a dzsekim, majd elindulok befelé. Első utam először a szobámba vezet, hogy ledobjam ott a holmijaim. A könyvet nyitva találom, az áldozati mágiánál. Nyilván én hagytam így, ezért nem is tulajdonítok neki különösebb jelentőséget, becsukom, majd szobámat elhagyva lemegyek a lépcsőn, s végül a konyhában meg is találom Őt. Nem szólítom meg azonnal, olyan békés, és megnyugtató a látványa, hogy egy másodpercig csak elnézem őt. - Siettem, ahogy tudtam. Ne haragudj, ha megvárattalak. - szólalok meg végül, de magamban közben azt kívánom, bárcsak ez a nyugodt pillanat örökké tartana.
Már jó ideje annak, hogy Neal-el összevesztünk. Mert hát végül is összevesztünk. Vagyis valami olyasmi történt. Csakis az ő biztonságát tartottam szem előtt, mikor hazudtam neki. Aztán a csók Aaron-nal. Most már tényleg volt oka arra, hogy féltékeny legyen. De azok után, hogy lefeküdt Leena-val nem hiszem, hogy bármi beleszólása lenne a dolgaimba. Mondjuk én löktem őt annak a nőszemélynek a karjaiba, de azt reméltem, hogy amit érez irántam az ennél erősebb és a sértettség sem képes rávenni őt egy ilyen cselekedetre. De tévedtem s őszintén nem ez az első alkalom, hogy ilyesmi előfordul. Talán jobb lesz, ha külön költözünk és nem is beszélünk egymással. Megoldaná minden problémánkat az egyszer biztos. Ő sem kerülne többé életveszélybe miattam. Személyiségemmel sok ellenséget szereztem magamnak és ez igazán most mutatkozik meg, mikor újra törődni kezdek valakivel. Nem tudnám elviselni, ha ő is miattam veszíteni életét csak úgy, mint édesanyám, édesapám és a bátyám. Ökölbe szorítom a kezemet és akaratlanul is Milena képe kúszik az elmémbe. Legutóbb elintéztem, de sajnos nem véglegesen. Vagyis lehetséges, mert azóta nem igazán jelentkezett. A gondolataimból a felforrt teavíz ébreszt fel. Kiöntöm egy bögrébe a forró vizet és mind a maradék vízbe mint pedig a bögrémbe teszek egy-egy filtert. Erősen szeretem a teát. Valahogy már nem is érzem az ízét, ha úgy igazán nincs benne a filter. Óvatosan belekortyolok és a forró nedű kicsit megégeti a nyelvemet, majd a torkomat és forró lávaként önti el a testem. A konyhabútorra teszem a bögrémet és helyet foglalok az egyik széken, majd egy gyors sms-t dobok Neal-nek. Beszélnünk kell. Most pedig már csak várnom kell.
Nem szoktam ilyen kedves lenne. Mondhatni ez egy rendkívüli alkalom. Aaron más. Vele nem éreztem úgy, hogy megérdemli azt, hogy még én is belerúgjak egyet. Eleget kapott az élettől, hiszen elveszítette a szerelmét és én ebbe nem akarok túlságosan belefolyni. Bosszút akar állni teljes mértékben megértem csak nem tartom túlságosan jó ötletnek. Hogy miért nem? Ez roppantul egyszerű. Én is egy bosszúhadjáratra készülök, de nem hagyhatom, hogy az érzelmeim eluralkodjanak rajtam, mert ez akár a halálba is vezet és.. Még túl fiatal vagyok a halálhoz. – Rendben van, úgy lesz.. Te pedig ígérd meg nekem, hogy nem teszel semmi meggondolatlant. Mielőtt cselekszel hívj fel és átbeszéljük a dolgokat. Mert, ha egyetlen egy rossz lépést is teszel holtan végezheted. – Nem akartam elveszíteni az újdonsült barátomat ilyen hamar. Halványan elmosolyodtam, mikor a homlokomra nyomott egy csókot. Édes, hogy meg akar védeni, de nem hiszem, hogy szükségem van arra, hogy bárki is megvédjen. Tudok magamra vigyázni és azt hiszem Neal-től sem kell félnem. Bár jobb is, hogy inkább lelépett most.. Mondjuk Leena szerintem még mindig itt van. Engem különösebben nem zavar. Valószínűleg ő is fültanúja volt a dolgoknak, ha pedig nem akkor nem. Nekem édes mindegy. Ledobtam magam az ágyra és a plafont bámulva szedtem össze a gondolataimat. A mai nap is jól sikerült.. Vagy nem. Még kiderül.
Egyre jobban kedvelem ezt a lányt olyan gondoskodó szeretettre méltó kis teremtés, nem érdemli meg, hogy így bánjanak vele a férfiak. Igyekszetem kedves barát lenni, de valahogy kihalt belőlem az emberség az alatt az idő alatt még kerestem a lányt és persze kerestem magamat is, hogy hogyan és miképpen visszonyuljak a teliholdhoz. Vagy az egész farkas léthez hogyan viszonyuljak. De azt hiszem egész jól csinálom Adél nagyon sok mindenre tanít és igazán jó barát számomra nagyon közel áll a szívemhez. Rá meredtem bele néztm két igéző szempárjába és rá mosolyogtam. - Nem kell haza megyek egyedül, de akármi van, ha bánt téged vagy valami azonnal felhívsz OKÉ?- kérdeztem tőle, majd megragadtam a kezét és két kezem közé vettem, megszorítottam. - Kitépném a szívét vagy bármi is legyen, ami a sarat és mocskod pumpálja az ereiben. – mondtam, majd magamhoz húztam a lányt és a homlokára adtam egy csókot. - Imádlak, hívj és itt termek. Én leszek a gonosz farkas. – mondtam, majd elengedtem a lányt és el sétáltam, ki az ajtón, hogy megtalálja a szőke szukát.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 17, 2014 10:14 pm
- Természetesen segítek neked. Nem sok barátom van, de tőlük soha nem tagadnám meg a segítségemet. - Az utóbbi pár hónapban nagyon sokat változtam, amit leginkább Neal-nek köszönhetek, de nem fogok panaszkodni. Eddig sem tettem és most sem fogok. Semmi értelme. Csak időpocsékolás az egész. – Ha gondolod hazakísérlek.. Mert nem hiszem, hogy sok jó sülne ki abból, ha Neal megint itt találna.. Nem szívesen bántanám az idióta fejét. S azt sem szeretném, ha neked bajod esne, szóval a legjobb lenne ha lelépnél.. De ha nem érzed magad túl jól elkísérlek.. Komolyan. – Nem szívesen néznék végig egy újabb ilyen kis harcot.. Őszintén semmi kedvem az egészhez. Legszívesebben mindkettőt jól fejbe verném. Megérdemelnék.
Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz majd ezzel együtt élni. Nem kellett vola megölnöm senkit maradhattam volna ember, maradhattam volna tudatlan, de a sorson nem változtathatsz. - Örülök, hogy rád találtam. - mosolyogtam rá. Ezt a dühöt ami bennem van Caroline ellen is fordíthatnám. Kitépném a nyamadt kis szívét. - Segítesz akkor? - kérdeztem, majd leültem az ágyra és a padlt kezdtem el bámulni.
Utáltam, amikor a férfiak be akarják bizonyítani, hogy ki az erősebb. Soha nem szívleltem ezt. Legszívesebben mind a kettőt jól fejbe kólintottam volna. Azonban ez elől Neal lelépett Aaron pedig mondhatjuk azt, hogy megkapta a maga büntetését. El sem hiszem, hogy ennyire kiakadt egy csók miatt.. Akkor nekem mégis, hogyan kellene lereagálnom, hogy lefeküdtek egymással? Azt sem tudom, hogy Leena itt van-e még, de ha őszinte akarok lenni nem is igazán érdekel. – Nem a barátom és egyáltalán nem a te hibád. Tudom, hogy nehéz kezelni a dühödet.. Nekem sem volt egyszerű, de idővel könnyebb lesz és én majd segítek. – Mondtam halványan mosolyogva finoman az ágy felé tolva, hogy leülhessen rajta. – Pocsékul nézel ki. – Jegyeztem meg, miközben sápadt arcát fürkésztem. – Kérsz valamit?
Szörnyen éreztem magam. Elegem lett abból, hogy mindenki csak belém rúgott, nem volt tapasztalatom a természetfelettibe, de tudom, hogy egy boszorkány volt, na, jó biztos vagyok benne, hogy az volt. A csávó ki viharzott én pedig próbáltam felállni kevesebb sikerrel. - Sajnálom, nem azért jöttem, hogy összevesszetek a barátoddal. - mondtam kiskutya fejjel és rá pillantottam a szép lányra. Nagyon fájt mindenem, nem tudom mit tehetett velem ez a pasas.
Meguntam, nem hittem, hogy Adél képes a szemembe hazudni, hogy „megvédjen”. Igen, képes lennék meghalni érte, és képes lennék ölni is, ha az kell ahhoz, hogy végre boldognak lássam. Az a derűs arc, amit annyira szeretek, ahogy a szerelemtől csillogó szemekkel rám néz.. nincs hozzá fogható, én meg hülye voltam és lefeküdtem Leena-val. Hazugság lenne azt mondani, hogy bármiféle varázslathoz nyúlt volna, mert nem. Ez olyan idézzük fel a múltat szex volt. Szeretem Adélt, és átkozom a percet, mikor hagytam, hogy elcsábítson, vagy én őt? Már nem is emlékszem, hogy, hogy is kezdődött ez az egész marhaság. - Legyen, itt a kis bolhás kölyök, jó mulatást. – engedtem el a bűbájból és kirohantam a szobájából, még Leena-hoz sem mentem be, hogy azt mondjam, hogy elmegyek. Csak azt tudtam, hogy levegőzni akarok. Egyedül!
Lehettem volna egy kicsit óvatosabb is.. Bár nem gondoltam volna, hogy követni fog vagy bármi ilyesmi.. Egyáltalán nem számítottam erre.. Viszont a kialakult helyzet nagyon nem tetszett.. Férfiak. Nevetséges. Véget kell vetnem ennek az egész én vagyok az erősebb nem mert én dolognak.. Annyira gyerekesek.. A csók nem volt szándékos.. Meg hát Neal-nek, már nem sok köze van ahhoz, hogy ki csókol engem meg és ki nem.. De az egész csak egy baleset volt. Kettejük közé álltam és a szemeim arany színben pompáztak. – Abbahagyni. MOST. – A magam ura voltam, viszont azt akartam, hogy tudják nagyon is komolyan mondom ezt az egészet.. Neal nem bántana.. Aaron sem. De ha tovább folytatják ezt az egész kis harcot akkor én leszek az, aki seggbe rúgja mindkettőt.
Adél szavai csak átsüvítettek a fejemen és mintha nem is lenne ott, csak a fickóra figyeltem, ami hamar forduláshoz vezetett. Felizzottak a sárga szemei, én pedig elvigyorodtam. Áhá, szóval egy farkas kölyök épp tüzel. Aztán a torkomat markolta. Nem nagyon izgatott, mert az élete a számon volt, egy varázsige és volt kölyök, nincs kölyök. - Ez volt életed legnagyobb hibája, meg, hogy patkánynak neveztél. – kacsintottam egyet és elmormoltam egy varázsigét, na és persze Adél szobájába keletkezet lyuk miatt, elvettem a levegőt. Tényleg nem kívánok semmi rosszat, de levegőt sem. Hát nekem meg van a képességem, hogy ne legyen levegője.
Levegőt se kaptam úgy el kezdett gyepálni, de hirtelen felvillantak aranysárgán izző farkas szemeim és megragadtam a férfit a nyakánál fogva és felemelte. - Ha még egyszer hozzám érsz, kitépem a szívedet -mondtam, majd a kezemet a mellkasára tettem és a körmöm karistolta kicsit a bőrét. Szerencsére a fájdalom gyorsan el múlt. Fogaim előjöttek és közel álltam ahoz, hogy át alakuljak. Eddig, mint megtudtam, megtörték a farkas átkot szóval akármikor át alakulhatok, de nem akarok még is a testem szinte tüzelt. Rá pillantottam Adél aki idegesebb volt talán még nálam is. - Véletlen volt, te vadbarom... Nem venném el más csaját, főleg úgy, hogy szeret téged te patkány...-életemben nem voltam ilyen ideges, talán a farkas átok teszi velem, de el engedtem és próbálta le higgadni, a falba csaptam ahol egy lyuk kelettkezett. - Kifizetem...-mondtam már Aaaronosan.
Nem tudom megfogalmazni, hogy mennyire jól esett az, hogy itt van nekem Aaron.. Egy barátra volt most szükségem.. Valakinek muszáj volt elmondanom mindazt, ami a lelkemet nyomja és nála tökéletesebb embert keresve sem találhattam volna. Thayer-t jó ideje nem láttam. Valószínűleg belemélyült a nyomozásba.. De előbb-utóbb úgy is haza fog jönni.. Haza kell jönnie.. Nem akarok miatta is aggódni. A gyomorgörcs visz egyszer a sírba. Megcsókolt.. Tudom, hogy nem akart még is megtörtént.. Azt hiszem nem számított arra, hogy felé fordítom a fejemet. De nem szakadt el rögtön és én sem. Nem tudtam, hogyan reagáljam le, de Neal megtette helyettem.. Egy ideig csak pislogtam, hogy mégis mi történt.. Ezek szerint végig hallgatózott. Remek. Nem könnyítené meg a dolgom.. Ááá, miért is. – Mivel valószínűleg eddig végig hallgatóztál nagyon jól tudod miért és örülnék annak, ha békén hagynád a barátomat. – Pattantam fel az ágyról és ökölbe szorítottam a kezemet. A csók teljesen véletlen volt és semmi joga nem volt arra, hogy bántsa Aaron-t.
Ahogy ott álltam és hallottam Adél hangját a szívem összeszorult. Nem kaptam levegőt, én ott álltam, mint egy hülye. Ő nem csalt meg, Én viszont semmi zokszó nélkül lefeküdtem Leenával. Akkor hülye voltam. Nem bírtam tovább. Berontottam a szobába és épp egy csók közepébe csöppentem be. A nyálas képű ficsúr a barátnőm szájába barangolt a nyelvével. Elszakadt a cérna és megragadtam a pólóját és elhúzva tőle, egy erős bal ütéssel ütöttem meg. Legszívesebben a szart is kivertem volna belőle. Amilyen ideges voltam, csak erősen belé rúgtam. Elborult az agyam és Adélra néztem. - Miért hazudtál?! – erősen szorítottam ajkaimat, hogy visszafogjam magam. Mert képes lettem volna megölni a fickót.
Kezdőlap
||
A nőmmel óvatosan. 
••