Hát hol is kezdjem el. A szüleim, azt hiszem próbálták belém nevelni a kedvességet. Természetesen a próbálták szón van a hangsúly. Nem sok sikerrel. Már csak azért is, mert körülbelül 12 éves lehettem, amikor elveszítettem őket. Meg sem élték a lázadó korszakomat. Bár jobban belegondolva ennek ők csak örülhettek. A bátyámmal sokkal egyszerűbb lehetett. Ő teljesen az ellentétem volt, de azért mi jól kijöttünk egymással. Hiába az ellentétek vonzzák egymást. Ezt, ha más nem a mágnesek igazolják. A szüleim elég váratlan halála után nevelőszülőkhöz kerültem. A saját szüleimet sem tiszteltem, majd pont őket fogom. Természetesen egyfolytában próbálkoztak azzal, hogy meglágyítsanak, de én inkább csak kihasználtam őket, mint úgy mindenki mást is. Szerettem-szeretek a figyelem középpontjában lenni. Minden buliban ott vagyok, és igen én vagyok mindennek a közepe. A bátyámon kívül senkit nem engedek közel magamhoz. Feleslegesnek tartom. Az sem jelent túl sok jót, ha már egy ember kiismert. Előtte megjátszani sem tudtam magamat. Nem is akartam. Bár ő mindig abban reménykedett, hogy valahol bennem mélyen szunnyad egy kis jóság. De azt hiszem, hogy el kell szomorítanom, mert az aranyos kis arcocskám nem azt rejti, amire az emberek számítanának. De ezt már a kisugárzásom is eléggé sugallja. Ezért is nem mernek az emberek szembeszállni velem. Aki mégis.. Hát fogalmazzunk úgy, hogy ugyanúgy végzi, mint a vérfarkas átkom kiváltója. Szegény pára. Talán egy pillanatra sajnáltam. Nem.. Nem csak vicceltem. Én meg a sajnálat. Két külön világ. Csak magammal törődök és a bátyámmal semmi más nem érdekel. Nem látom értelmét, hogy érdekeljen. Így kell elfogadni, avagy nem. Egyik sem az én problémám. Ha neked van bajod velem az a te bajod. Engem annyira sem érdekel, hogy egyáltalán foglalkozzak az egésszel. Így jártál. Fogadd el. Senki nem mondta, hogy kedvelned kell.
Térjünk át arra, ami ha próbálkozik, sem tudja elrejteni az igazi valómat. A hosszú vörös tincseimre és a néha-néha már csillogó zöld szemeimre. A hajamat úgy hordom, ahogy éppen jól esik. Legyen az göndör vagy éppenséggel egyenes. Mit számít? Mindenhogyan jól nézek ki. A ruhatáramat is ez jellemzi. A hangulatomhoz illően öltözködöm. Mondjuk elég gyakran cserélem a szekrényemben sorakozó ruhák tömkelegét, de melyik lány nem?
A szemeimet pedig azt hiszem, hogy anyámtól örököltem. Különösebben nem számít. Ha másért nem is a külsőmért hálás lehetek nekik. Nem mondanám magam túlságosan magasnak, de soha nem is akartam az lenni. A lényeg a lényeg.. Meg vagyok elégedve magammal.

Oszd meg velünk, ki vagy!

1990-ben születtem egy gyönyörű nyári napon Versaille-ban. Talán ennek is köze lehet a szépségemhez. Nem tudom. Minden előfordulhat. Ami már kisbaba koromban is kiderült a hajszínem a földön az egyik legritkábbnak mondott volt. Nem sok természetes vörös hajú születik manapság. Bár azt hiszem korábban sem túl sok példát tudtak felhozni erre.
A családomat átlagosnak mondanám. Egy példát mutató báty és egy lány, aki lázad minden ellen. A szüleire nem hallgat.. Talán egy nap volt, amikor megbántam ezt az egészet. De azóta már jó mélyre temettem magamban és soha többé nem akarok rá gondolkodni. Az egész a tudatomba égette magát én mégis kitéptem magamból, hogy erős lehessek. Vagy éppen ebből merítettem erőt. Nem tudom.
12 éves korom körül történt az egész. Késő éjszaka felbukkant egy férfi az ajtónkban, a kezében egy kutyával. Aranyos lett volna, ha még él. De ez az egész csak ürügy volt neki arra, hogy bejusson a házba. A következő pillanatban már csak arra lettünk figyelmesek, hogy nem egy idegen van a házban, hanem kettő. Az egyikük közeledni próbált felém és rögtön kisült belőle, hogy semmi jó szándéka nincs az egészben. Egy kés volt a kezében a partnerének pedig egy pisztoly. Legalábbis azt hiszem. Nem láttam tisztán. Végigsimított az arcomon, amitől a hideg is kirázott, de próbáltam úgy tenni, mintha semmilyen hatással nem lenne rám. Apám féltet. Mi mást tett volna ilyenkor egy szülő. Elrángatta tőlem semmivel sem törődve, de ennek az lett a következménye, hogy az a kés a mellkasában landolt. Ekkor tudtam meg, hogy mit is veszítettem el ezzel az emberrel. Az apámmal. Nem ezt érdemelte tőlem.. De már késő volt.
Egy helyben álltam. Mozdulni sem bírtam. Képtelen voltam bármit is tenni vagy mondani. Még sírni sem bírtam. A fájdalmat inkább elraktároztam magamnak.. Hogy később, majd foglalkozom vele. De a következő, amire felfigyeltem az egy lövés. Láttam, ahogy édesanyám szeméből kiszökik az élet. Tudtam, hogy itt a vége számomra is. Egy lépést tettek felém, mire rendőrök rohantak be a házba. Egy ilyen fiatal lánynak soha nem kellett volna ilyesmit megtapasztalnia. De az élet soha nem a tökéletességéről volt híres. Talán ezért is lettem az átlagosnál sokkal vadabb és kicsapongóbb. A nevelőszüleimet még annyira sem akartam közel engedni magamhoz, mint az igaziakat. Elvesztésük fájdalmas volt, habár ezt megtartottam magamnak. Még a bátyámnak sem öntöttem ki a lelkem, aki aznap este kint várt engem. Még soha nem voltam ilyen boldog, hogy ő nem volt itthon. Talán neki is baja eshetett volna. Azt pedig már nem bírtam volna elviselni. Ő hívta a rendőröket, amikor észrevette, hogy nem csöng ki a telefon. Teljesen megértem. Mindig aggódott értünk. Ebben leginkább az anyámra hasonlított. Aki már nincs többé. Sem apám sem anyám. Csak két idegen, aki erre a szerepre vállalkozott..
Szépen lassan teltek múltak az évek és személyiségem egyre csak erősödött. A kedvesség legapróbb szikráját is kiöltem magamból. Körülbelül 17 éves lehettem, amikor kiváltottam az átkomat az egyik bulin. Nem tehetek róla nem bírom, hogyha beképzelt libának hívnak és még mellé fel is hozzák a szüleimet. Meg már a kinézete is visszataszító volt a csajnak. Ő volt az első aki, szembe mert szállni velem. Valahogy példát kellett mutatnom a többieknek. Természetesen nem rendeztem ott helyben ketrecharcot csak mosolyogva elsétáltam. Az már tényleg nem az én hibám, hogy szerencsétlen annyit ivott, hogy egy véletlen baleset folytán átbukott a korláton, majd a betonon landolt. Persze voltak olyanok, akik ujjal mutogatták rám, hogy közöm lehetett a dologhoz. Kihallgattak, de semmit nem tudtak rám bizonyítani. Meg már azért sem nyúztak túl sokáig a rendőrök, mert nagyon jól tudják, hogy kellemetlen élményem van velük kapcsolatban.
A bátyám volt az, akinek mindig sikerült nyugodtnak maradnia. A mai napig nem értem, hogy volt rá képes, amikor hát a vérünkben van az, hogy hirtelen felindulásból cselekszünk. Ő volt az egyetlen szeretett rokonom. De őt is elvették tőlem. Kivételesen nem egy idióta rabló. Hanem egy vámpír. Megöltem volna. Vagy legalább megpróbáltam volna. De annyi már nem volt benne, hogy velem is foglalkozzon. Eltűnt, de az arcát jól megjegyeztem. Megígértem magamnak, hogy megbosszulom a bátyám halálát. Kerül, amibe kerül.