- Amikor utoljára együtt voltunk, ez a fajta... együttlét még nem volt megszokott - nevettem fel, ahogy egyre inkább teste forrósága felé ösztönöztek. Igazából... nem Samantha volt az egyetlen nő az életemben. Ezt most minek is kellene tagadnom? De egyetlen nő volt, akit szerettem. És az ő volt... nincs mit tenni.
Felsóhajtottam magam is, érezve perzselő bőrét, majd nem törődve már semmivel, nyelvem tüzessége kezdte őt kényeztetni odalenn, és így akartam neki megadni mindent, amit csak férfi adhat egy nőnek.

- Pontosan. - Halkan felkuncogtam. Ilyen még soha nem voltam.. Vagyis talán nagyon régen. Amikor még normális emberi életemet éltem. Amikor vele vagyok ezek a dolgok valamiért visszafurakodnak. Neki megmerem mutatni a belsőmet. Az igazi belsőmet, hogy mit is rejtek valójában. Mert nem mindig volt az életcélom mások életének tönkretétele. Ez csak ahogy "öregedtem" kialakult. De az érzéseimet ki kellett irtanom magamból amennyire csak lehetett. Hiszen ez volt az egyetlen dolog ami visszafogott engem. Most pedig újra visszaengedem.. Miatta. Mert szeretem. Mindig is szerettem.
- Tudom. - Haraptam alsó ajkamba. Csókjai égették a bőrömet, majd ahogy egyre közeledett testem legforróbb pontjához felsóhajtottam.

- Olyan "én"? - vigyorogtam, és nem is tudtam ezt kihagyni nevetés nélkül. Olyan édes volt, olyan kis... nem is lehet ezt szavakkal elmondani. Ezt érezni kell. És ő volt az egyetlen, Naomival egyetemben, akit soha nem lennék képes bántani. Az én gyönyörű... drága szerelmem, akit minden érzelmemmel szerethetek.
Végignéztem magamon, és tovább vigyorogtam. - Öhm... helyes megállapítás - bólintottam, és elindultam lefelé. Egy-egy csókot nyomtam melleire, majd megcsókoltam a csípőjét, és innen már egyenes út vezetett az érzékeny pontjához.

- Hát olyan.. te. - Nem tudtam szavakba önteni a gondolatomat. Azért szeretem amilyen.. És ezt igazából nem is tudnám elmagyarázni, ha nagyon akarnám se menne. Szívemet már mondhatni a torkomban éreztem olyan hevesen vert.
Miközben ő is az utolsó ruhadarabbal ügyködött én is igyekeztem megszabadítani őt mindenféle ruházattól. - Te is az vagy. - Mondtam kuncogva és viszonoztam a csókját párszor belesóhajtva.

- Mert milyen vagyok? - kérdeztem tőle halkan, szinte égve attól, amit bőre közelsége váltott ki belőlem és még távolról is éreztem heves ütemét a szívének. Úgy vert, mint valami... nem is tudom mihez hasonlítani.
- most már viszont... - húztam le végül teljesen a nadrágját. - Pucér vagy, drágám. Teljesen pucér - vigyorogtam, és újra csókolni kezdtem őt, ujjaimmal mellein körözve, és valami igazán extrém dolgon gondolkodtam.

Elmosolyodtam, szavaitól, viselkedésétől.. Egyszerűen mindentől. Emlékszem, hogy milyen nehéz volt ellenállni a közelségének.. A hívogató ajkainak, de akkoriban még ment. Most már nem megy és nem is akarom. Hiszen tudja.. Tudja, hogy szeretem szóval felesleges az ilyesmit eltitkolni.
- Hmm, tetszik amikor ilyen vagy. - Mondtam egy vigyorral az arcomon miközben beletúrtam a hajába. Ha vissza is mehetnék az időben.. Mindent ugyan így csinálnék.

- Tudom, hogy szeretsz. Nem tudnál engem nem szeretni. És ha nem szeretnél, nem engednéd ezt... - simítottam végig mellein, miután a felsője eltűnt róla, és gyönyörű hajába túrva kezdtem el csókolni ismét a nyakát, majd vándoroltam egyre lentebb és lentebb, míg meg nem álltam a köldökénél.
- És nemcsak szeret engem, de még szép is... létezik ilyen pech? - vigyorogtam szemtelenül, miközben nadrágját kezdtem el lefejteni róla.

Olyan furcsa volt az ő szájából hallani az igazságot. Mert igen.. Mindig is akartam őt. De már csak azért is próbáltam játszani az elérhetetlent, mert tudtam, hogy neki nem tetszenek az olyan nők akik az első pillanatban odavetik magukat. Pedig engem már az első pillanatban megnyert.. Pusztán a tekintetével. Persze ezt akkor még nem fogadhattam el, mert akkor nem tudtam volna ellenállni..
- Igen.. így volt. Szeretlek.. mindig is szerettelek. - Olyan gyorsan szabadítottam meg a felsőjétől amilyen gyorsan csak tudtam, hogy újból ajkait csókolhassam.

A csókom szenvedélyes viszonzásra lelt, és ez örömteli mosolygást váltott ki belőlem. De valljuk be, hogy... - Sosem hagytalak hidegen. Tudom nagyon jól... és annak idején is annyira küzdöttél ellenem, hogy nehogy kísértésbe ess... végül legyőztelek... legyőztelek... szeretsz engem... engem szeretsz... - ismételtem szavaimat vigyorogva, és betekintettem a blúza alá, miután kezeimmel simogattam hasát, majd elkezdtem róla lefejteni a ruhadarabot is. Hiszen már olyan felesleges.

Tudtam, hogy szüksége van a közelségemre.. De nem csak a puszta közelségemre annál egy picivel többre is. Én ezt megadhatom neki, hiszen meg akarom adni. Annyira megnyílott felém amióta visszajöttünk, hogy ráeszméltem soha nem akarom elveszíteni. Még ha nem is lehet a kapcsolatunk mindig ilyen.. Mellette akarok lenni és segíteni őt mindenben. Láttam a gyenge oldalát és nem akarom, hogy túl gyakran törjön elő.
A hálószoba felé vettük az irányt és ebből tudtam is mi következik. - Pont ez jutott az eszembe. - Mosollyal az arcomon, teli szenvedéllyel viszonoztam a csókját.

Most ő kellett ahhoz, hogy teljesen ki tudjak kapcsolni. Úgy bizony... magamhoz kellett ölelnem... mást is kellett tennem...
Ahogy átfonta karját a nyakamon, megindultam vele a szoba felé és az ágyra döntöttem, mikor megérkeztünk. - Úgy rémlik, hogy tegnap... nem jutottunk tovább... egy bizonyos pontnál... - utaltam vigyorogva arra, hogy én örömet okoztam számára, de nem bonyolódtunk mélyebb "kapcsolatba".
- Mit szólnál ahhoz, ha pótolnánk? - csókotlam meg szenvedélyesen a száját.

Miután hazaértünk nem akartam tovább feszegetni az egész Naomi témát. Láttam, hogy hogyan érintette és azt hiszem jobb is lesz, ha most egy ideig nem hozom fel illetve nem ellenkezek vele szemben. Hiszen nem veszítette el és nem adhatja fel.. De erre majd ő is rájön csak még idő kell neki. Addig is megpróbálom valamennyire jobb kedvre deríteni.
- És itt is leszek mindig. - Lazítottam kicsit ölelésén, hogy szemeibe nézhessek, majd egy forró csókkal illettem ajkait karjaimat a nyaka köré fonva.

(Erdő)

Alig léptem be az ajtón, máris Samantha felé fordultam és most kissé sikerült elmosolyodnom. - Tudod... még soha semmi nem érintette meg ennyire a szívemet, mint ez a nap... mert visszakaptalak téged... és közben elveszítettem valakit - öleltem őt szorosan magamhoz. Fájt a szívem, nagyon fájt... de ezt már nem tudná senki fokozni.
- Csak az az egy jó van ebben az egészben, hogy legalább te itt vagy.

- Szerencséd van, hogy vagyok neked. - Mondtam egy mosollyal az arcomon. Szerettem volna még egy kis ideig csak kettesben lenni vele, de ez tényleg egy olyan alkalom volt amit nem lehet elszalasztani.
- Menjünk. - Határozottan megfogtam a kezét, majd szó szerint kirángattam az ajtón. Muszáj volt valahogyan rávenni a léptekre és azt hiszem a lábai kicsit földbe gyökereztek, de ezért vagyok itt én, hogy segítsek neki. Hiszen szeretem. Bármit megtennék érte. Miután nagy nehezen átrángattam a lakáson elindultam vele az erdőbe.

(Erdő)

Megcsókolt, miután nyugtatni próbált engem, bár nem mondanám, hogy sikerült is neki... hatásos volt, amit mondott, mert félig-meddig tényleg nyugtatta a lelkemet, de... annyira furcsa volt, hogy újra ő az, aki engem pátyolgat.
- Hol van az az erdő? Még nem ismerem ki magamat a városban... - súgtam halkan, beletúrva a hajába. Olyan jó illata volt... valami virág... mézédes... de nem szabadott most erre koncentrálnom. Már megint máshol jár az agyam. Szégyen és gyalázat!

Kicsit talán kezdett magához térni a kisebb beszédem után. Olyan volt, mint egy elveszett gyerek aki nem tudja, hogy mibe keveredett bele. Vele leszek ameddig csak szüksége lesz rám.
- Odamegyünk. De nyugodj meg még egy picit jó? Minden a legnagyobb rendben lesz és végig ott leszek melletted. - Ujjait összekulcsoltam a sajátommal, majd odahajoltam hozzá és megcsókoltam. Úgy éreztem, hogy szüksége van erre.. Így akartam egy kis bátorságot visszagyömöszölni belé. Meg voltaképpen megnyugtatni is.. Már amennyire egy ilyen helyzetben lehet.

Mintha beteg lennék. Ahogy kezei közé fogta az arcomat, szívem rögtön hevesebben vert, és nem tudtam mást tenni, csak... csak várni azt a furcsa hatást, amit képes kiváéltani belőlem az a néhány mondat. Milyen szuper... ez a nő erősebb lelkileg, mint én. Nem botrányos? Hová ástam el a férfit? Nem akarok a brazil szappanoperák beszari alakjai közé tartozni.
A szavai tényleg hatással voltak rám, és egy nagy nyeléssel bólintottam. - Kérlek... fogd a kezem... és... és vigyél oda - köszörültem meg a torkomat.

Soha nem gondoltam volna, hogy van ennyire úgymond gyenge oldala is. Az érzelmek belülről emésztik fel. Nem tudtam, hogy mivel téríthetném őt vissza a jelenbe. Kezdetnek próbálkozhatnék egy monológgal.. Mert bántani nem tudnám.
- Figyelj rám. - Vettem két kezem közé az arcát, hogy a szemébe nézhessek. - Most szépen össze fogod szedni magad és együtt megcsináljuk. Végig ott leszek veled. Nem történhet és nem is fog semmi történni. Eleinte a sértődés garantált, hiszen mégis csak már több száz éve annak, hogy elváltak útjaitok. Dühös rád, de soha nem fog megenyhülni, ha nem próbálkozol. Aki nem mer az nem nyer. - Próbáltam valamennyire lelket önteni belé.. Csak remélni tudom, hogy sikerült.

Mintha kettőnk közé hirtelen egy fal repült volna. Mert hiába beszélt, nem hallottam. Előttem megjelent egy kislány, ahogy éppen sétál... ahogy éppen rámnevet, és a kezét nyújtja. Apának éreztem magamat, pedig nem voltam az. Mégis... jó érzés volt látni, hgy valakinek én vagyok a példakép, én vagyok az ideál, én vagyok... én vagyok MINDEN!
- félek, hogy csalódást okozok neki - ismertem be az aggályaimat, és megszorítottam Samantha kezét. - Annyira félek, hogy... előttem lebeg a képe, érted? A kislány, azzal a csillogással a szemében, ahogy rám nézett... ahogy szeretett engem. Mi van, ha csalódik bennem?

Annyira más volt. Az érzelmek, mintha így hirtelen most túl sok lenne neki. De nem hibáztatom. Én ember vagyok nem tudom teljesen kizárni a dolgokat csak magamat tudom meggyőzni arról, hogy nem érdekel. Így engem annyira nem rémített meg az, hogy bevalljam neki az érzéseimet. De az, hogy egy rég látott családtagjával találkozzon.. Aki lehet, hogy nem fog túl jó szemmel ránézni amiért ott hagyta.
- Nem kell félned.. - Ahogy hozzám bújt szeretettel öleltem magamhoz és simogatni kezdtem a hátát, hogy valamennyire megnyugtassam. - Most van esélyed, hogy találkozz vele. Ki tudja lehet, hogy csak véletlenül van itt és nem marad hosszabb ideig. Össze kell szedned a bátorságod. Ott leszek veled.. Végig. Szeretlek Tristan. - Suttogtam a fülébe teljesen őszintén. Ha most nem lép lehet, hogy örökre elveszíti.

Olyan voltam, mint egy robbanó bomba. Azt hittem, hogy... egy örök élet, míg elhangzott a helyszín és rögtön feszengve túrtam bele a hajamba. Jó ég, jó ég, jó ég... én ezt nem bírom elviselni, az idegeimnek nagyon betesz. Ezért jó érzelemmentesnek lenni, nem? Nem kell ilyen gyötrődéseket átélni.
- Nem tudom... nem... nem akarok csalódni... Samantha, én félek... rettegek... - dadogtam úgy, mint egy árva gyerek, megcáfolva ezzel a koromat, és szinte úgy bújtam oda hozzá, mint a kisfia, aki vigaszra szorul. Hogy mitől féltem? Egyértelmű... egy lány indulatosságától. Hiszen ha Naomi olyan, mint én... mentsen meg az isten!

- Minden rendben lesz. - Biztattam, majd egy sóhajtással megint megvágtam a kezét, hogy most erre a térképre csepegtessek egy keveset a véréből, majd miután ez megvolt rögtön belekezdtem a varázsigébe. Nem akartam elsietni, hiszen abból semmi jó nem sülne ki.
Mikor végeztem vele próbáltam beazonosítani nagyjából, hogy merre lehet. - Az erdő közepén van. Szeretnél most odamenni.. vagy? - Nem tudtam, hogy mihez fog kezdeni ezzel. Hiszen lehet nem áll készen még arra, hogy újra találkozzon vele.

A feszültségem már kézzel fogható volt, és már fel-le járkáltam, annyira nem bírtam elviselni ezt a súrlódást. Már nem egy probléma okozott nekem fejtörést, de ami több, hogy egyáltalán nem tudtam, mit fog szólni Naomi, ha egyszer újra lát engem. Hiszen biztosan fáj neki, hogy nem kerestem újra őt azóta sem. De csak azt akartam, hogy boldog legyen. A múlt viszontagságai nélkül is.
- Csináld, kérlek - nyeltem nagyot, Samantha-ra nézve.

Nem tudom mennyi ideig fogjuk bírni együtt.. De ha nem is túlzottan sokáig legalább megpróbáltuk. Amit iránta érzek az soha, de soha nem fog elmúlni. Még ha külön is válnának útjaink. Több évszázada érzem ezt iránta, még ha mostanáig nem is ismertem el. Csak remélni tudom, hogy ketten valahogy megoldjuk ezt az egészet. Mert nem akarok túlságosan eltávolodni tőle. A szabad terünkre szükségünk lesz mindkettőnknek, de ugyan úgy egymásra is.
- Biztos van valahol ebben a házban egy. - Eleinte bizonytalanul indultam el a lakás többi részére keresgélni, majd a megérzéseimet követve találtam egyet a fiókban, majd hatalmas vigyorral az arcomon visszasiettem a hálószobába. - Meg is van.

Igazából ahogy beszélt, kicsit kezdtem aggódni valami miatt. Vagyis inkább: Samantha miatt. Mert függetlenek voltunk világ életünkben, és újra é sújra a szemem elé kúszik az, hogy mi lesz, ha úgy érzi majd, hogy nincs sok szabad tér? És mi van, ha én kezdem ezt érezni? Túl sok a kérdés... már megint túl sok a kérdés, mert túl feleslegesen gondolkodom. De rajtam van minden próbálkozás, hogy ezeket ki tudjam zárni.
Lehunytam a szememet, majd felsóhajtottam. - Ennél részletesebb térképem nincs - ráztam meg a fejemet elgondolkodva.