Jól esett ahogyan a hajamat cirógatta. Bármit tett velem az jól esett. Életemben először érzek így iránt és nem hazudok akkor, ha azt mondom ez kicsit megrémít. Soha nem kellett foglalkoznom az érzelmekkel. Most viszont, hogy újra vele vagyok a közelében.. Nem tudom nem kinyilvánítani amit érzek, hogy szeretem. Nehezemre esett elismerni ezt, de most, hogy megtettem valamennyire megkönnyebbültem.
- Rám mindig számíthatsz. - Távolodtam el tőle egy picit, de csak annyira, hogy a szemeibe nézhessek. - Hát egy részletesebb térképre lesz szükségünk. Onnantól meg már minden adott.

A haját cirógattam még mindig, hiszen ez megnyugtatott, miközben csendesen sóhajtoztam és örömmel töltött el az, amit hallottam tőle. Pillangók szárnyaltak a gyomromban, ami félig kellemes érzés volt, félig pedig... nem is tudom. Furcsa, és szokatlan. Nekem szinte még soha senki nem mondta, hogy szeret.
- Tudtam, hogy rád számíthatok - suttogtam még a fülébe, majd nehezen elengedtem és a térképre néztem. - Akkor... megtudod nézni, hogy pontosan hol van?

Szeretem őt. Tisztán és örökké tartóan. Soha senki közelében nem éreztem még magam így, mint vele. Az, hogy pár évszázad elteltével is ugyanúgy érzünk a másik iránt csak azt bizonyítja, hogy ez ugyanígy lesz még pár után. Sorolhatnám az okokat, hogy miért szerettem bele, de azt hiszem ez most felesleges. Támaszra van szüksége.. A mi kapcsolatunk olyan, mint egy házassági fogadalom. Jóban-rosszban egyaránt egymás mellett vagyunk.
- Én is szeretlek téged, Tristan. - Mondtam őszintén és olyan szorosan bújtam hozzá amennyire csak tudtam. Szükségem volt az ölelésére ugyanannyira, mint most neki az enyémre. - Én pedig soha többé nem foglak elhagyni. Soha. - A múltkori alkalommal sem volt túlzottan szándékos, de nem mi irányítjuk a sorsunkat. Legalábbis nem minden pillanatban.

Úgy éreztem magamat, mint egy kisgyerek. Nem kell félnem... mintha az anyukám nyugtatgatna engem, és ez... olyan furcsa volt, hogy szinte nem tudtam megnevezni az érzést. De talán annak a jele volt, hogy kezdtem kicsit megint megbolondulni. Engem nem szoktak így pátyolgatni, nem vagyok hozzászokva, és Samantha most arról biztosít engem, amit eddig nem igazán érezhettem.
- Szeretlek, Samantha. - húztam őt magamhoz a csókunk után, és a hajába fúrtam orromat, hogy beszívjam a samponja illatát, ami édes virágillattal borította be tüdőmet. - És mostantól... bármi történjék, nem engedem, hogy bárki bántson téged, és még egyszer szellem légy. - súgtam halkan a fölébe.

- Nem kell félned semmitől, Tristan. - Suttogtam miközben kezemet a mellkasára szorította és érezhettem heves szívdobogását. El sem tudom képzelni, hogy milyen érzés lehet. Kettőnkben az egyik legnagyobb közös tulajdonság az az, hogy félünk az érzelmektől és azoknak a kimutatásától, de ha egymással vagyunk ez eleve elkerülhetetlen. Most pedig esély nyílt arra, hogy felkeressünk egy olyan személyt aki szintén fontos a számára.. Nehéz lehet egy olyan személy számára ez az egész így hirtelen aki már jó ideje próbált kizárni magából kitörölni mindenfajta érzelmet.
- Olyan vagy, mint én. Én is féltem kimutatni egyáltalán bármit jelezni neked abból amit irántad érzek. De megtettem, mert nem veszíthetek vele semmit.. Legalábbis azt hiszem. Veled leszek bármi is lesz. Mindig itt leszek neked. - Őszintén néztem szemeibe, majd közelebb hajoltam hozzá és egy hosszabb csókot nyomtam az ajkaira.

Megkönnyebbültem, ahogyan azt mondta, hogy eljön velem. Nem tudtam, miért jelentett ez nekem ennyit, de... arra mérget mertem volna venni, hogy... ha egyedül kellene mennem, biztosan nem mernék Naomi elé kerülni. Vajon miért? Mert soha nem kerestem őt... eddig. Mintha Samantha felbukkanásával jutottam volna el addig, hogy minden más érzés eszembe jusson.
- Félek, Samantha. Nincsenek érzéseim, érted? És most... hirtelen... - szorítottam a kezét a mellkasomra.

Az arcára kiült a teljes boldogság és ez az én szívemet is melengette. Hiszen nem akartam semmi mást jobban csak azt, hogy vele lehessek és őt boldoggá tehessem mindenféle módon. Ha ezt még nem is fogom elismerni senki másnak.. Elég ha ő tudja. Nem akarom, hogy mások gyengének tekintsenek ez miatt.. Mert nem vagyok az!
- Veled tartok mindenképpen. Talán nézhetnénk egy részletesebb térképet hátha megtudjuk, hogy pontosan hol is van. - Izgatottság. Ez rejtőzött a hangomban. Tudtam, hogy mennyit jelent neki ez az egész ezért már nekem is nagyon sokat számított.

Olyan volt, mint valami időutazás. Minden boldog érzelem visszaköltözött belém, és... nem tudtam nevet adni annak, ami a szívemben kalandozott. Micsoda... micsoda megkönnyebbülés...!
- Samantha, kérlek... ugye... velem tartasz, ha még... ennél is jobban megtalálod? - néztem rá reményteljesen.

Elég kicsi volt erre az esély.. Mármint, hogy megtaláljuk élve. De azt hiszem a sors most Tristannek kedvez hiszen nem csak, hogy életben van, de még a városban is. Azt hiszem ennél könnyebb dolga nem is lehetne abban, hogy felkeresse. Már ha fel akarja.. Bár akkor mi másért kerestette volna meg velem? Nem tudom, hogy most mit fog csinálni, de az biztos bármi is legyen az én ott leszek mellette és támogatom.
- A városban van.. Tristan. Találkozhatnál vele.. Segítek megtalálni és onnantól pedig minden rajtatok múlik.. - Mondtam neki egy hatalmas mosollyal az arcomon. Boldog voltam, mert nem kellett csalódást okoznom neki azzal, hogy ez a valaki akit lányaként szeret meghalt.

Olyan feszülten vártam ,mintha az életem múlna azon, amit mondani akar. Szinte pattanásig feszültek a fejemben az inak és az erek, de türelmetlen voltam. Nagyon... nagyon vágytam arra, hogy éljen! Naominak életben kell lennie...! Azt hiszem, Samantha mellett ő az egyetlen, aki felé igaz érzéseim voltak, mintha csak a lányom lenne.
Felkaptam a fejemet, éreztem, hogy verejtékcsepp jelenik meg az arcomon.
- Hogy... micsoda? - sokkolódtam le végül. Nem számítottam erre... csak vágytam rá. De nem hittem, hogy megtörténhet.

- Nincs semmi amiért köszönetet kellene mondanod. - Mosolyogtam rá miközben ő leült velem szemben, majd egy nagyot sóhajtottam. Azt hiszem ha még él és megtaláljuk az elég sok mindent fog megváltoztatni Tristanben. Reménykedem benne, hogy él valahol vámpírként.. Hiszen nem akarom, hogy ez összetörje.
Keze után nyúltam amit egy határozott mozdulattal megvágtam, majd a vérét a térkép felé csöpögtettem aztán szemeimet lehunyva belekezdtem a varázsigébe.
Miután befejeztem alig mertem kinyitni a szememet hiszen féltem attól, hogy azt kell mondanom neki, hogy ez az egész reménytelen. Nagyot sóhajtva lepillantottam a térképre eleinte azt hittem, hogy egyáltalán nem mozdult meg és tényleg nincs remény...
- Itt van... Itt van a városban.. - Motyogtam meglepődöttségeben.

Megfogta a kezemet, én pedig csak néztem, hogyan fonódnak rám ujjai néhány másodperc erejéig, szavaival pedig megnyugtatni akart engem. Próbáltam azt mutatni, hogy sikerrel járt, de ami azt illeti, nagyon féltem, hogy mi lesz, ha nem találja meg Naomit? Ha... nekem csak most jutott eszembe, és közben már régen halott? De mennyi az esélye, hogy vámpír lett? Semennyi, nézzük reálisan a dolgokat.
- Köszönöm, Samantha. Én... soha senkinek nem voltam még ennyire hálás. - suttogtam őszintén. Ez a nő tényleg mindent megadott nekem. Nem kellett pénz, nem kellett hírnév... ha ő itt volt nekem. Persze a régi szokásaimat nehezen fogom levedleni, de azt hiszem, ő soha nem fogja azt kérni tőlem, hogy mondjak le az élő emberből való táplálkozásról. Tudja, hogy képtelen lennék vértasakot szürcsölni, vagy éppen állatokból táplálkozni.
Ahogy arra szólított fel, hogy üljek le, így is tettem, és kíváncsian figyeltem, mi fog történni...

Annyira furcsa volt ilyen... gyengének látni. Soha sem mutatta meg ennyire azt ami benne rejlik. Azt hiszem már épp itt volt az ideje, hogy mindketten megnyíljunk a másiknak.
A táskájában kezdett kotorászni egy térképért amit amikor megtalált át is nyújtott nekem én pedig átvéve azt tőle megfogtam gyengéden a kezét. - Minden rendben lesz.. Itt vagyok veled. - Mosolyogtam rá szemeibe mélyedve, majd egy gyors puszit nyomtam az arcára, majd az éjjeli szekrényen lévő pár gyertyát a kezembe fogtam és a térképpel együtt a földre tettem.
Könnyen meggyújtottam őket, majd valami élesebb tárgy után kezdtem kutakodni. Hamar rábukkantam egy ollóra, majd azt is a földre tettem helyet foglaltam a térkép mellett.
- Ülj le. Nem tart tovább pár percnél az egész.- Néztem fel rá biztatóan. Nagyon reméltem, hogy életben van.. Hiszen ha nem lenne teljesen összetörne.

Már nem voltam képes válaszolni nek, mikor azt mondta, hogy bármikor elmehetek. Hosszú évtizedeken keresztül, mindig gondoltam rá. Nem telt el nap, vagy óra, hogy nem jutott volna eszembe az arca. És most, hogy újra rátaláltam... nem vagyok képes elengedni őt még egyszer. Hogy újra meghaljon? Hát nem... nem, és nem! Tényleg, majd meg kell kérdeznem, hogy végül mi is kergette őt a halálba... nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy mi történt vele.
Szégyenlős kis mosoly jelent meg a szám körül, egy nagyot nyelve, mert nem voltam én ilyen típus... nehézkesen, de bólintottam, vártam, hogy történjen valami, de egy csókot lehelt ajkaimra, ez pedig remek érzésekkel töltötte el a szívemet.
- Talán igen... talán jobb lesz egy környékbeli. Talán az is van a táskában, nem tudom - léptem oda vissza, és nézelődni kezdtem, turkálni a cuccaim között. Ki tudja, talán már egy ócska rongy ez is, de végül megtaláltam, és Samantha felé nyújtottam.

- Ha ezt számodra túl sok lesz.. Bármikor elmehetsz. - Nyeltem egyet és még életemben nem volt ilyen nehéz semmit kimondanom. Szinte marta a torkomat minden egyes szó. Önző voltam, de vele valahogy nem lehetek az. Nem akarok olyan dolgokat erőltetni ami nem menne magától. Nem akarom, hogy miattam változzon meg.. Azt akarom, hogy tudja mellettem önmaga lehet.. Nem az akinek mutatja magát hanem aki legbelül van.
Felállt mellőlem, tekintettemmel követtem ahogy a táskája felé indul amiből kivesz egy kicsit már rongyos plüssmackót. Talán egyidős lehet Tristannel.. Még mindig meg van neki.. Ebből is látszik, hogy neki is megvan a maga titka amit szeretne magában tartani.. Viszont jó érzés, hogy velem ezt most mégis megosztja.
- Persze, hogy jó lesz. - Vágtam rá, majd felpattantam és egy gyengéd csókot nyomtam az ajkaira. - Még szükségünk van egy térképre. Megpróbálkozunk egy környékbelivel? - Kérdeztem tőle, miközben szorosan átöleltem.

- Miért bánnám? Ugyan már, Samantha... - mondtam neki mintha hitetlenkednék, hogy olyasmit gondol rólam, miszerint én nem tundék ehhez hozzászokni. Bár jelenleg az én fejemben is két eshetőség kattogott. Megszoksz... vagy megszöksz. Egyelőre próbálkoztam az elsővel, meglátjuk, hogy jön össze. De nem akarom őt elhagyni.
- Öhm... - indultam el az utazótáskám felé, majd kissé félve, hogy mit fog szólni, kiemeltem belőle egy olyan szinten ronggyá vált plüssmacit, ami már szó szerint jobban hasonlított egy adag rongyra, mint macira, de... ez volt Naomiból az egyetlen megmaradt tárgyam.
- Ez jó lesz? - nyújtottam rekedt suttogással Samantha felé.

- Persze csak ha ez nem gond számodra. - Nyeltem egyet idegesen, hiszen nem volt az a típus aki egy nővel többet töltene egy éjszakánál. Ezért is féltem beadni a derekamat. Eleinte már megszokásból, hiszen minden férfival játszadozok, de most már sokkal inkább félelemből volt az egész. Hiszen nem akartam elveszíteni őt és most sem akarom. Nem is tudom mivé lennék, ha elveszíteném őt az életemből.
- Egy lányt. - Ismételtem meg, majd gondolkozás nélkül rákérdeztem. - Van valami személyes tárgyad még tőle? Mert ha igen és rokonok vagytok akkor könnyen megtalálhatjuk. Persze ha még él.. - Ha vámpírrá vált ő is megtalálhatjuk, de az is lehet, hogy már jó ideje a föld alatt van.

- Ó, szóval lesz időm hozzászokni... - mondtam széles vigyorgással, miközben felfogtam szavai értelmét. Egyértelművé tette számomra, hogy bizony... nem lesz itt vége a dolognak, épp ellenkezőleg. De ez már akkor világossá vált, mikor megosztotta velem ezt a lakást. Furcsa lesz, mert én soha nem éltem együtt senkivel, csak egy éjszakás kalandokkal éltem, hotelekben, de... most kicsit változtattam a hozzáállásomon.
- Meg kellene találnod nekem valakit... egy lányt. - nyeltem egyet, de rögtön felemeltem a kezemet. - Ne értsd félre! Ő... olyan nekem, mintha a lányom lenne... félig... vagyis, egy ideig én neveltem még régen. És... Naomi a neve - suttogtam egészen parányi hanggal.

- Majd hozzászoksz. - Mosolyogtam rá kedvesen. Majd kicsit elkeseredtem, mikor felült. Egy darabig még nem akarom elengedni őt a közelemből hiszen több évszázadra úgymond "különváltunk". Felsóhajtottam, majd felültem én is és átkaroltam. Tudtam, hogy valami nyomasztja és ha nem mondja el ezt magától akkor nekem kell valahogyan kihúznom belőle.
- Mire lenne szükséged? Érted bármit megteszek Tristan. - Megsimítottam az arcát miközben szemeibe mélyedtem. Tényleg teljesen komolyan gondoltam, hogy érte bármire képes vagyok. A boszorkányságban amúgy sem volt számomra túlzottan határ.. Szóval minden lehetséges.

- A közös ünneplésekhez én még nem szoktam hozzá - mondtam nevetve, miközben lassan felültem, és egy sóhajjal tudattam bele, hogy... hát igen, vannak még furcsa szokásaim, mint például az, hogy... sok évszázados élet után sem igazán tudom, hogy kell bánni egy nővel, de ami ebben a furcsa, hogy nekem ezt az ösztönök sem akarják megsúgni. Kezdek nagyon félni... bár, én már cska ilyen vagyok. Nem normális.
- És mondd... boszorkányként... mindenhez értesz? - kérdeztem, hirtelen nézve rá, és nyeltem egyet, de úgy, hogy ő ne lássa. Naomit akartam megtalálni... akit már régen szem elől tévesztettem. De... mégis, hogy tegyem? Talán már nem is él...

- Aztán közösen ünnepelhetnénk. - Nem szokásom mindenkivel összefeküdni. Inkább csak szórakozom velük. Annyira szánalmasan tudnak viselkedni amikor nem kapják meg azt amit akarnak. De mindig van kivétel akire megéri felfigyelni.
- Azóta eltelt pár évszázad.. Plusz ahogy észrevettem még mindig nem adtad fel a reményt és ez számomra sokat jelent. - Suttogtam ajkára amivel az enyémet érintette, de nem csókoltam meg. Azért nem fogok teljesen megváltozni.. Mindig is szerettem játszadozni az emberekkel.

- Hm... - billentettem félre a fejemet, és elvigyorodtam. - Nem rossz... nem rossz gondolat - vontam vállat.- Az emberi életek amúgy is mindig unalmasak, hát ideje lenne őket feldobni - sóhajtottam fel. - De mintha néhány évszázada még egy kissé... nem akartál volna bedőlni nekem és a csábító vonzerőmnek - nevettem fel, játékosan megérintve ajkait az én ajkammal, de nem csókoltam meg, csupán évődtem vele.

Nem volt túl sok kedvem a bálhoz most, hogy itt feküdhettem vele.. Igaz, hogy ott felmérhettem volna a következő áldozataimat akiknek kicsit megkeserítem az életét.. De sokkal jobban szerettem volna most itt lenni. Még később is ráérek mások életével szórakozni.
- Egyetértek. - Kuncogtam fel halkan és szorosan hozzábújtam. Már nem érdekelt, hogy tudja mit érzek iránta. Azt hiszem eddig is eléggé nyilvánvaló volt. - Eléggé unalmasan telt ez a pár évszázad. Hiányoztál. De nem akartalak felkeresni addig amíg nem volt biztos a visszatérésem. Azt hiszem mindkettőnk számára fájdalmas lett volna. Viszont most itt vagyunk mind a ketten kicsit feldobhatnánk pár ember életét nem gondolod? - Néztem fel szemeibe egy hatalmas vigyorral az arcomon.

Megcsókolt, de közben még mindig széles vigyor ragyogta be a képemet, közben próbáltam úgy viselkedni, hogy az természetesnek tűnjön, de mit tehetnék, szimplán jó kedvem volt ettől a lánytól. Az egész kisugárzásától, és... jólesett ezt érezni végre, hosszú-hosszú évszázadok után, amit magányban töltöttem el.
- Nem... szerintem maradjunk itt. Mesélhetsz, mit csináltál, míg nem velem voltál. Gondolom, nélkülem nagyon unatkoztál, nem? - vigyorogtam szélesen, és kényelmesen elnyúltam az ágyon. - Nos? Valami jó sztori? - kacsintottam rá.

Akaratlanul is elpirultam a szavaira. A közelében most úgy éreztem magam, mint egy kislány akinek ő az első udvarolja aki mindent megtesz azért, hogy boldog legyen.
- Nem fogsz, ígérem. - Szenvedélyesen ajkaira tapadtam, majd vigyorogva eltoltam magamtól. - Remélem volt ennek a fickónak legalább egy barátnője akitől kölcsön vehetek ruhát erre a bálra. Már ha el akarsz még menni. - Huncut csillogással a szemeimben mélyedtem a tekintetébe.