- Nem igazán van olyan dolog amit ő túlzottan jó szemmel nézne. - Forgattam meg a szemeimet kacagva. Hát igen. Egy valamit tudok róla biztosan és az pedig az, hogy nagyon aggódik értem. És félt. Ezért is mentünk szét egyszer. Viszont minden problémát meg tudunk oldani közösen. Ez az ami számít.
- Akkor azt hiszem mehetünk. - Mondtam egy halvány mosollyal az arcomon.

- Jól van, ezt te tudod. Talán ideje lenne téged hazavinnem. A barátod talán egyáltalán nem nézi jó szemmel, hogy elhoztalak - sóhajtottam fel, és hátradőltem, miközben az utolsó falatokat is megettem a tányérról, és így már elégedett lehettem. a gyomrom tele, de a szemem még mindig falja ennek a lánynak az egész lényét. Tetszett nekem, mit tagadjak ezen?

Kicsit elpirultam szavaira, majd lehajtottam a fejemet és a kezemmel kezdtem játszadozni. Olyan furcsa most minden. A lakásomban egy kicsit talán rám mozdult most pedig itt vacsorázom vele ahelyett, hogy a barátommal töltenék egy kis időt.
Megpróbáltam összeszedni magamat, majd nagyot nyelve felnéztem rá. - Nem köszönöm, ez bőven elég volt. - Mosolyogtam rá kedvesen.

Megforgattam a szemeimet. - A nők dolga nem a fizetés. Ez a férfiakat illeti meg. Ennyit igazán kibírunk, miután élvezhetjük egy gyönyörű nő elbűvölő társaságát - mosolyogtam rá elbűvölően, majd leeresztettem ahogyan szemmel láthatóan nem hatotta meg a susmutolás.
- Ha akarod, még egy dessztertet is kérhetsz. Azt az imént nem rendeltünk. - kacsintottam rá, nem is törődve a körülöttünk levőkkel.

Próbáltam kizárni a körülöttünk összesugdolózó embereket ami mondhatni sikerült is. - Hmm, rendben van. De legközelebb én fizetek és ragaszkodom hozzá. - Mondtam egy apró mosollyal az arcomat.
Újból körbenéztem és még mindig voltak páran akik habár próbálták leplezni minket bámulva sustorogtak. - Nem. Nem ismernek, szóval semmi joguk beleütni az orrukat abba amit csinálok. Ilyen egyszerű. - Mondtam határozottan miközben szemeibe néztem. Azt se tudják ki vagyok, de már pletykálnak. Az ilyen embereket soha nem fogom megérteni.

Megízleltem a kaját, amit a számba nyomott, és jólesően sóhajtottam. - Nem olyan borzalmas mint ahogy kinéz, éppen ellenkezőleg! - mosolyogtam rá elbűvölően és rákacsintottam. - Legközelebb ilyet kérek. Azt hiszem. - sóhajtottam, és hátradőltem, végigmérve a körülöttünk levőket, aik néha összesúgtak.
-Zavarnak téged? - kérdeztem Jessica-tól.

Elvigyorodtam, majd egy kis salátát, meg csirkemellet bökve a villámra óvatosan felemelve, hogy semmi ne essen le róla a szájába tettem.
- Na, hogy ízlik? - Kérdeztem immár picit kacagva, mert kíváncsi voltam, hogy mennyire fog neki ízleni. Személy szerint én imádom. De jelenleg azt hiszem sokan azt gondolják, hogy házasok vagyunk vagy valami. Legalábbis úgy viselkedünk.

Elvigyorodtam a szavaira, miután láttam hogy végiggondolja a mesémet. volt is rajta mit gondolni. Vagy inkább semmit. A múltat nem tehetjük meg nem történtté.
- Na jó, nyomd a képembe, hadd kóstoljam. - hajoltam oda, várva, hogy a számba tegye a villát.

Csak figyelmesen hallgattam ahogy elmeséli a dolgokat. Talán jobb lett volna ha teljesen más irányba kanyarítom a vacsoránk témáját, mert éreztem a hangjában a szomorúságot. Tényleg szerette, szereti azt a nőt. Ő pedig semmibe veszi. Én nem tudom mit csinálnék, ha Andrew tisztában lenne az érzéseimmel mégis elutasítana. Valószínűleg belebolondulnék az egészbe. De hála az égnek, hogy nem így van.
- De örüljünk és most ennek, mert akkor nem lehetnél itt a társaságomban, hogy megkóstolhasd a finom csirkesalátát. - Mondom mosolyogva, majd a végére már kacagni kezdek. Egyszerűen nem bírtam komoly lenni. Most nem.

- Meséljek neked? ez hosszú történet. - mosolyogtam rá kedvesen, de hátradőlve letettem az evőeszközöket és gondolkodni kezdtem. - mi vérfarkasok, már itt éltünk ezen a földrészen. A vámpírok jöttek ide. Pontosabban.. a nő, és a férje, aki megteremtette őket. Esther.. - sajdult bele a szívem is ebbe a névbe. - Ő a fiam édesanyja. Azé a fiamé, aki azóta sem tekint apjának. - sóhajtottam keserűen. - És ebből a viszályból jött létre a fajaink közötti viszály. És abból, hogy Esther legkisebb fiát az egyik falkatársam megölte telihold idején. Mikael és a fiai az egész törzset lemészárolták, miután vámpírrá váltak.. - keseredett meg a hangom. - Engem egyedül Esther varázslata mentett meg. - nyeltem egyet majd odahajoltam és végigmértem hogy mivel kínál. - Mi is ez? - vigyorodtam el.

- Hát ha megmutatni nem is tudod mi lenne ha mesélnél róla? Részletesebben. Mi volt jó és miért. Mi nem volt jó és szintén, hogy miért. - Mondtam a hangomban teljes lelkesedéssel. Tényleg kíváncsi voltam a dologra. A világ ezer évvel ezelőtt. Meglátjuk, hogy mennyi igazság van a történelemkönyvekben.
A saláta most rendkívül jól esett. Bár ez nevezhető talán a kedvenc ételemnek. Bár vannak mások akik nem értenek egyet azzal, hogy ételnek definiálom. - Megkóstolod? - Néztem rá egy apró vigyorral az arcomon.

- Rendkívül érdekes nézőpont. - gondolkodtam el szavain, és letettem újra az evőeszközeimet, így nézvén a szemeibe, és haloványan elmosolyodtam. - ez az élet rendje, így szokás ezt mondani. De szívesen megmutatnám neked azoakt a régi korokat. Mikor mindenért meg kellett küzdenünk. Ami nem volt őszinte, azt... hagytuk elszaladni. De amiért megérte, azért küzdöttünk. Talán a mi viszályunk Mikaellel... talán ez robbantotta ki a háborút vérfarkasok és vámpírok között. És az azt követő gyilkosság.. - rázott ki még a hideg is.

- Van benne igazság. - Erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd a kezembe véve az evőeszközöket én is enni kezdtem. - Jó étvágyat. - Fűztem még hozzá.
- Nem... nem vagyok szomorú. Csak sajnálom, hogy ez az egész így történt. Mindenki megérdemli a szerelmet, de olykor észre se vesszük, hogy olyan szekér után futunk ami nem vesz fel. De amit végre megértjük ezt várhatunk a következőre ami talán sokkal jobb lesz. - Mosolyogtam immár picit őszintébben.

- Biztos vagyok benne, hogy úgy lesz. Eszeveszetten száguld a technika, ahogy észrevettem. Pont az időutazás maradna ki? Biztos az is, hogy a teleportálás is meglesz. - kacsintottam Jessre, és kézbe fogtam a villát, és a kést, hogy enni kezdjek.
- Javasolj valamit! Nem akarlak szomorúnak látni... - sóhajtottam, végigmérve az arcát. Kellett nekem erről beszélni.. vagy talán az empátia miatt látom szomorúnak?

- De egyszer csak sikerül. - Kacagtam fel. Jó poén lenne az évszázadok között utazgatni kedvünk szerint. Habár ha fel is találják egyszer.. Én azt hiszem már nem igazán leszek besorolható az élők közé. Hacsak nem szedi össze magát a tudomány és pörget le pár évtizedet egy év alatt.
- A múlt az a múlt. Megtörtént nem lehet rajta változtatni. Csak meg kell próbálni elfogadni és együtt élni vele. Nincs más választási lehetőség. De azt hiszem jobb lenne ha valami vidámabb témára váltanánk. - Javasoltam, mert éreztem hangjában a szomorúságot és nem azt akartam, hogy erről szóljon a ma este. Hanem egy egyszerű jókedvvel teli baráti vacsora. Semmi más.

Megértőn hallgattam őt végig. A huszadik század nekem alapjáraton véve kimaradt az életemből. Ahogyan az előtte levő jó pár évszázad. De nem tudtam érteni hogy miről beszél.
- Sajnálatos módon még nem találták fel az időutazást. De a múlt nagyon sokak életében többet jelent mint a jelen. - gondolkodtam el. Ez már filozófia. - Háborúk mindig voltak és mindig lesznek. Az én emberi koromban is voltak már, hiszen akkor jöttek létre az első vámpírok. A vérfarkasok meg a vámpírok ellenségek, nem élhetnek egymás mellett.. és talán nem így lenne, ha annak idején nem úgy történik az a szerelmi háromszög, mint ahogyan megtörtént. - szomorodott el a hangom.

- Szavadon foglak. - Nevettem fel. - Csak valahogy talán egyszerűbb lehetett az élet. A pontos okot magam sem tudom. Az emberek is mások voltak. Nem volt ennyi ember eltelve magától amikor oka sem volt rá. Talán annyi utálat sem volt. Habár voltak háborúk bár nem igazán azon alapultak, hogy nem tetszik a családneved ezért megöllek vagy valami ilyesmi.. - Magyaráztam el.

- Még sokat kell tanulnom. Tudod, hogy hulla voltam ezer évig. - vigyorogtam rákacsintva, majd miközben egy üveg bort szervíroztak nekünk, mélyen a szemeibe néztem. - Mit szerettél a huszadik században? Mesélj róla! - buzdítottam. - És talán ezért cserébe megkóstolom a salátát. - nevettem fel.

- Biztos érdekes lehetett akkoriban. Engem picit például vonz valamiért a huszadik század. Végignéztem volna ahogy minden fejlődik. De hát azt hiszem meg kell elégednem azzal, hogy egy életen keresztül nézhetem ahogy a világ fejlődik. - Mosolyogtam rá.
- Pedig igazán kipróbálhatnád. Én személy szerint odavagyok érte. De nem garantálhatom, hogy tetszene, mert ízlésfüggő. - Jól éreztem magam vele és úgy gondolom teljesen mindegy, hogy hova mentünk volna nem számított volna ez az egész randinak. Ez csak egy egyszerű baráti vacsora.

Elmosolyodtam a köszönetnyilvánításon. Azt hittem, hogy alap, hogy a férfiak állják az egészet, elvégre az udvariasság az udvariasság. Nem kéne ebből ügyet csinálni, nemde?
- Ez finoman hangzik. De én valami egészségtelenebbet kérnék. - vigyorogtam a pincér irányába, felsóhajtva. - Marhasültet kérek, krumpli körettel. - emlékeztem vissza, hogy annak idején milyen isteni volt a hús. A természetes hús, melyet mi ejtettünk el.
- Tudod, annak idején nekünk kellett vadásznunk. - nevettem. - És csak hírből sem ismertük a salátát meg a joghurtot. - kacsintottam rá.

- Akkor örülök, hiszen ez volt a célom. - Mosolyogtam rá, majd a nézegetni kezdtem a pincér által kezembe nyomott étlapot. - Köszönöm. - Vetettem felé egy kedves mosolyt.
- Igen régebben többször is eljártunk. Csak mostanában kicsit bonyolultabbak a dolgaink. - Húztam félre a számat. - Akkor én kérnék egy csirkesalátát joghurtos öntettel. - Szóltam oda a pincérhez.

- Teljes mértékben megnyugtattál. - nevettem rá, és ahogy mindketten leültünk, a pincér mindkettőnk orra elé odanyomott egy étlapot. - Válassz bármit! Én állom. - kacsintottam rá, de az egész helyzet végett Esther jutott eszembe. Vele vacsoráztam utoljára kettesben.. még ezer évvel ezelőtt. Milyen is volt régen ez.. semmi giccs, csak puszta romantika.
- a barátod szokott vacsorázni vinni? - kérdeztem kíváncsian.

- Köszönöm. - Mondtam miközben leültem a székre amit kihúzott nekem. Felfoghatom ezt úgy, mint egy egyszerű baráti vacsora. Nem hiszem, hogy bármit is akarna tőlem. Legalábbis próbálok hinni ebben. Pár bók még nem egyenlő egy rámászással.
- Ez nem fog megtörténni. - Mosolyogtam rá kedvesen.

Kihúztam neki a széket. - Tudod, nagyon meglepem most saját magamat. Nagyon régen nem voltam ilyen a nőkkel és most meglep, hogy... képes vagyok rá. Egy olyan nővel, akinek ráadásul barátja van. Remélem, nem féltékeny a pasi. - sóhajtottam. - Bár ha nem küldesz neki S.O.S-t, akkor talán nem ront be ide. - vigyorogtam, ésmagam is leültem vele szembe.

Észrevettem, hogy nem oda megyünk ahova terveztük, de egy ideig próbáltam abban hinni, hogy valamit meg akar mutatni és azért visz erre. Aztán jött az, hogy kezdtem félni. Majd mikor egy étteremhez értünk kicsit furcsán néztem rá, hogy ez most mi akar lenni. De végül úgy döntöttem, hogy egy vacsorából nem lehet akkora probléma.
- Nem nem bánom. - Mondtam egy halvány mosollyal az arcomon.