(Jess lakása)

Nyilván feltűnt neki hogy nem oda vittem, ahová ígértem. És meglehetősen ocsmány húzás lehetett tőlem hogy így tapló módjára átvertem, de akartam vele tölteni egy estét.. kettesben, ha megoldható. Mint barátok.
- Bánod, ha a ma estét inkább.. vacsorával töltjük? - néztem felé félénk moosllyal.

Tudtam hogy nem fogja szó, legalábbis vélemény nélkül hagyni a szavaimat. És kitért arra amit mindig nehezen hallottam a szájából, de igazából még így sem kérném hogy mondjon le arról amit akar. Mindannyiunkat más vezérel és míg le nem küzdi a saját akadályát Mikael szerepében, addig nem áll meg. Ez így "normális".
De nem tudtam halvány mosolygás nélkül hagyni, amit a csók elôtt mondott nekem. De nyilván mindenki megijedt volna. Hiszen az imént mondta... átgázol bárkin a céljai elérésének érdekében.
- Rendben. - bólintottam, amikor visszajött hangom. - Menjünk. - engedtem el, hogy vissztérjünk az asztalhoz. - Várom, hogy mivel tudsz még bizonyítani. - kacsintottam rá, miközben a kabátokat újra kézhez kaptuk.

- Erin birtoka -

Láttam Erin arcán, hogy el kellett gondolkodnia a kérdésemen, vagy legalábbis össze kellett szednie a gondolatait. Megértem. Egy ilyen kérdésre én magam is nehezen válaszolnék.
Csendesen hallgattam a szavait, nem akartam megzavarni, csak akkor szólaltam meg, mikor már befejezte.
- Erin, egy részem sosem lesz olyan, mint amilyet te szeretnél - mondtam komolyan. - Egy részem mindig is a hatalmas hibrid marad, aki a világ urává szeretne válni, vagy legalábbis a természetfeletti fajok uralkodójává. És ezért átgázol mindenen, és mindenkin, ha úgy hozza a sors, vagy a szükség. Mert nekem kell a hatalom. Számomra ez az éltető erő. Ez tartott életben ezer éven át, és talán ez már csak nem egyszerű cél, vagy törekvés, hanem megszállottság. Nem tudom, de nem is érdekel. Csak azt tudom, hogy mit akarok elérni, és ezzel ennyi, kész. De te életre keltettél bennem egy másik lelket is, ami a tiéd. Ez a rész érted él. Boldog, ha téged mosolyogni, vagy örülni lát, és megtesz azért bármit, hogy neked jó legyen. Lehet, hogy ez a két rész bennem majd összecsap, vagy épp egyik felülkerekedik a másikon. De bárhogy is lesz, akarom hogy tudd, hogy mindig szeretni foglak - csókoltam meg kedvesen. - És ami azt illeti, szeretnék most hazamenni, hogy ezt más módon is bebizonyítsam neked - vigyorogtam el magam sokat sejtetően.

Elmosolyodtam, de mintha aztán egy másodperc múlva teljes komolysággal telt volna meg a levegő, és megfogta államat, hogy így tegyen fel egy kérdést. És tőlem kérdezi? Tőlem, aki tegnap még azt se tudta, hogy képes érezni vagy szeretni? Ezer éve nem beszéltem nyíltan az érzelmekről, ezzel küzdöttem, mióta ismerem Klaust, hogy... valahogyan ki tudjam fejezni magamat, mert annyira idegen már ez a szerep.
A szemeit vizslattam egész végig, majd egy sóhajtással szóra nyitottam a számat. - Azt gondolom, hogy órákig tudnám sorolni a hibáidat, és azt, hogy miért nem vagy szeretetre méltó. De azért nem teszem, mert ez csak a látszat. Egy kép, amit magad festettél le magadról. A nagy és hatalmas hibrid, akit nem lehet átverni, és talán még arra sem képes, hogy szeressen. Eleinte én is hittem ennek a képnek... hogy neked tényleg nincs szíved, mert elveszítetted, amikor elvesztetted ezer évvel ezelőtt az anyámat és a legjobb barátodat. De megismertelek... úgy értem, hogy közelebbről is megismertelek. - javítottam ki magamat. - És hidd el, hogy bennem nem sokan tudnak bűntudatot ébreszteni. Mikor Mikaelnek segítettem a romtemplomos ügyben, akkor... szertefoszlott ez a kép rólad, és már nem voltál a nagy hibrid, aki nem méltó és nem képes a szeretetre. Úgy élsz, hogy te szinte nem is veszed észre, mi lakozik a szíved legmélyén, mert azt valaki másnak kell megtalálnia. Tatia megtette, és megtalálta. És azt hiszem, én is jó úton haladok oda. - mosolyodtam el halványan, és a szívére tettem a kezemet. - Nem vagy rossz, Nik. Neked céljaid vannak, amiket el akarsz érni, rendíthetetlenül közelítesz felé, és ez talán kegyetlenebb színben tüntet fel, de mindannyian küzdünk valamiért, csak éppen ki apró dolgokért, ki nagyobbakért. Én így szeretlek, ahogy vagy. Mert azt hiszem, én ismerem az érző férfit benned. - mondtam még mindig, de elhalkultam és újra a vállára hajtottam a fejemet.

- Még egyszer sem léptél a lábamra, amit haladásnak könyvelek el - simogattam Erin hátát, majd megfogtam az állát lágyan, hogy a szemébe nézzek.
- Kérdeznék valamit, és kérlek, légy őszinte. Talán nem kell egy kapcsolatban ilyet kérdezni, talán nem szokás, de mentségemre szolgáljon, hogy Tatiát kivéve eddig minden híján voltam érzelmeknek, amik összekötnek két embert - kezdtem bele a mondandómba. - Mit gondolsz te rólam, Erin? Mit gondolsz... úgy igazán? Tényleg van bennem, amit szeretni is lehet?

- De, van egy pár ilyen hely. Igazából az se szúr szemet senkinek ha városban történnek ezek a balesetek. - vontam egy kicsit a vállamon, még mindig odabújva hozzá. Közben elképzeltem amit mondott arról a régi világról. Egy részem utálta ezt mert az anyámat jószerével elvette tôlem. De Klaus szavai széppé tették a szememben.
- Nem fáj még a lábad? - kérdeztem kuncogva, egy perc elteltével.

Csendben hallgattam Erin szavait.
- Akkor olyan lehet, mint ez a föld hajdanán, az én emberi időmben. A táj érintetlen volt, mikor ideérkeztünk. Bár ezt csak mesélték, hiszen én már kicsivel utána születtem csak. De az erdő itt is varázsos volt, a levegő tiszta és jó. Bár láthattad volna, milyen szép is volt ez az egész. Bulgáriát is így képzelem el. És remélem, ott is vannak apró falvak, ahol nem tűnik fel, ha váratlan "baleset" ér egy-egy embert - vigyorogtam.

Viszonozta a csókot és azt hiszem, ebbe bele is mosolyogtam.
- Ez máris haladás. - kuncogtam fel, vaami boldogsággal a hangomban és a nyakára hajtottam a fejemet.
- Bulgáriában nagyon kevés a vérszívó. - ráztam meg a fejem, de aztán rögtön valami lelkesedés jelent meg a hangomban. - Annyira más mint Amerika. Csodálatosan szép és nyugodt. Csendes erdôk, Gyámoltalan emberek... maga az idill. - mosolyogtam úgy mint egy kislány.

- Akarom, hogy mellettem legyél - válaszoltam halkan, és szomjasan kezdtem én is csókolni őt, majd magamhoz öleltem, hagyva, hogy vállamra hajtsa a fejét.
- Már percek óta táncolunk, és még egyszer sem léptél a lábamra - jegyeztem meg aztán halk nevetéssel. - Azt hiszem, simán megy ez neked. Jó felkészítés a bálra. Mert ott is veled akarok táncolni. Veled érkezni, és veled hazamenni. És a bál után elutazhatnánk. Mondjuk, épp Bulgáriába. Remélem, bővében van emberi zsákmánynak.

A vállára csúsztattam a kezemet, míg a másikkal a kezét fogtam meg de még mindig mosolyogva.
Egy pillanatra lehunytam a szememet, úgy véve egy nagy sóhajt hogy így próbáljak lazítani, mert még szokatlan volt a helyzet.
- Én is szeretlek. - suttogtam ahogy egyre inkább megérintett a hangulat varázsa. - És veled akarok lenni, amíg... te is akarod. - néztem a szemeibe, majd lassan hozzá hajoltam és gyengéden csókolni kezdtem.

- Vegyük úgy, hogy ez most egy igen - mosolyogtam, majd kezénél fogva odavezettem Erint az étterem közepére, és hátára tettem egyik kezem, míg másikkal a kezét fogtam meg.
- Csak nyugi. Ez tánctér, nem a vérpad - súgtam neki halkan. - Hunyd le a szemed... majd az ösztön ezt is megmutatja - kezdtem el vele lépegetni lassan a zene ütemére.
- Azt hiszem, ez egy tökéletes este. Legalábbis az érzelmesebb énünknek. Vacsora, gyertyafény, és egy tánc veled - simogattam Erin arcát a tekintetemmel. - Szeretlek, Erin.

- Azért én nem nevezném se magamat, se téged túl romboló személyiségnek. Igaz, nézőpont kérdése. - vontam egyet a vállamon mosolyogva, és megfogtam a villámat, ugyanúgy megízlelve, mint ő, de szemmel láthatóan ő hangot is adott annak, mennyire ízlik neki. Ezzel én sem voltam másképpen, de ezen inkább csak mosolyogtam, és mikor odatartotta elém az ujját, odahajolva, lassan nyalogattam le róla a csokoládékrémet. Enyhén hülye kijelentés lett volna, hogy így még ez is finomabb volt.
- Állok a szolgálatára bármilyen ajánlatban. - álltam fel, ahogyan ő is tette, majd megfogtam a kezét. Udvariassági formulákban részemről nem voltam jó, mert "kinőttem" őket.
- Még szép, hogy felkérhet! Ki lenne az a bugyuta nőszemély, aki ezt kihagyja? - mosolyogtam rá, ahogy a kis szabad részre sétáltunk. Igen, ez problémás lesz. Évszázadok óta nem táncoltam efféle lassú zenére.

- Lelkizés? - mosolyogtam halványan, de jókedvűen. - Elég fura ezt a szádból hallani. Most tulajdonképpen ki is van romboló hatással kire? - nevettem fel aztán, majd belevágtam a desszertbe, és élveztem a csokoládé elomló ízét a számban.
- Ezt a tortát vétek lett volna kihagyni - tartottam oda szája elé a csokis ujjamat, élvezve, ahogy Erin lágyan lenyalogatta róla a krémet.
- Persze, hogy áll a táncajánlatom. És ha innen hazamegyünk, lesz másfajta ajánlatom is - kacsintottam rá, majd felkeltem, és szertartásosan meghajoltam előtte.
- Hölgyem... felkérhetem egy táncra?

Hála az égnek hogy nem akadt ki úgy, ahogy arra számítottom. Még jogos is lett volna. De ehelyett magyarázni kezdett és irigyeltem a türelmét, mert én már reménytelennek tituláltam volna magamat.
Visszaültem az asztalhoz, talán némi zavarral hogy megint problémázok. - Sajnálom. - ismételtem magamat. - Néha rámjön ez a lelkizés és ilyenkor olyasmi is kijön a számon, ami normál körülmények között nem. De nem akarom, hogy félreérts. Én is... én is szeretlek. - suttogtam. Szívem szerint adtam volna neki egy gyengéd csókot de így nehezen ment volna. És talán nem is akarja, mivel ilyesmi eszembe juthatott.
Időközben elénk rakták a tányérokat, amelyeken a csokoládétortát szervírozták, de le sem vettem Klausról a szemeimet. - Remélem, még áll az ajánlatod... tánc a vacsora után. - mosolyodtam el halványan.

- Fura, hogy mi akarunk kapcsolatot. Mi, akik most tanulják az érzelmeket, mintha csak gyerekek lennénk - mondtam keserű kis mosollyal. - Figyelj rám, Erin. Nem vettél el Tatiától. Ez így alakult. Hogy bánom-e? Nem, a legkevésbé sem. Ha tényleg annyira szerettem volna őt, mint hittem, nem tudtál volna levenni a lábamról. Nem tudom mi kötött hozzá. Igen, szerelem, ez tény. De talán mellette valami más is, aminek nem tudok nevet adni. Közös múlt, közös sors, nem tudom. De nem is akarok gondolkodni ezen, és kérlek, te se tedd. Itt vagyunk, veled vagyok, legyen elég ennyi. A többi mit sem számít.

- Nem, ez nem igaz. - ráztam a fejemet. Azt mondta hogy ne tagadjam, de ha nincs igaza, nem fogom hamis álmokba ringatni. - Sajnálom, nem akartam ezt. És ne hidd hogy nem akarok veled lenni mert ez sem igaz. - néztem a tekintetébe ôszintén. - Ahogy neked, úgy nekem is tanulnom kell ezeket az érzelmeket. De ahogy azt mondtad, hogy engem szeretsz... akármennyire is rühellem az anyámat.. lelkiismeret furdalásom van, hogy... talán én vettelek el Tatiától. Hogy talán elvettem az egyetlen esélyét a boldogságától.

- Most mi...? - bámultam Erin után, ahogy szinte pánikszerűen felpattant, és elrohant az asztaltól. Mosdóba, na ja... mintha a magunkfajta képes lenne ott bármit is csinálni, egy kis hajigazításon kívül.
Valami különös balsejtelemmel telve, türelmetlenül doboltam az asztalon. Kizárt, hogy mondtam volna valami olyat, ami ennyire érzékenyen érintette. Akkor meg mi a fene baja van?
- Minden rendben? - néztem fel Erinre összehúzott szemöldökkel. - Tudod Erin... van a szerelemnek egy íratlan szabálya. Még akkor is, ha én nem értek az érzelmekhez. Hogy csak addig szabad együtt lennünk, míg nem vagyunk terhére a másiknak. És az előbb a szemedben azt láttam, hogy most talán valahol máshol akarsz lenni... és talán nem velem. Kérlek, ne is próbáld ezt tagadni - mondtam halkan, és kedvetlenül.

- Furcsa kislány voltam, már amennyire emlékszem. Nagyszájú, de mégis visszahúzódó. Mindenki tudta, hogy szenvedek valamitől, de volt annyi eszük, hogy sosem mondták ki. - sóhajtottam, visszamerengve... mert emlékeztem még a rémálmokra, amik gyötörtek egészen addig, míg nem találkoztam Christopherrel. Az álmokban az anyám visszatért... hogy újra elmenjen.
A visszaemlékezésből Klaus újbóli szavai keltettek fel, és a tekintetébe néztem. Magam sem tudom, hogy mire számítottam... vagyis de. Azt hittem, hogy ezek a szavak a legnagyobb nyugalmat fogják bennem elhozni. Megkönnyebbülést, és boldogságot. Ennek ellenére mégsem éreztem még magamban ekkora feszültséget.
Hirtelen még azt hiszem, a lélegzetvételem is felgyorsult, mint valami dilis tininek, mintha elfogyott volna a levegő ebben az étteremben.
Amin kaptam magamat, hogy hirtelen felpattantam, és elhúztam a kezemet. - Ne haragudj... azt hiszem, nekem most ki kell mennem. - böktem a mosdó felé nagyot nyelve, és nem is vártam reakciót, el is indultam, méghozzá sietős léptekkel, mintha üldöznének.
Csak a jó ég tudja, hogy mi jutott eszembe. Még én magam sem tudtam, akkor sem, mikor a mosdó ajtaját becsuktam, és megálltam a tükör előtt.
Beszívtam a levegőt, majd kifújtam, mégis eléggé ingerült voltam. Nem is ingerült, inkább... féltem. Milyen szép is ez... naponta eszembe jut ez a fránya félelem. És csakis azért, mert akárhányszor hallom a 'Szeretlek' szót Klaus szájából, mindig eszembe jut, hogy vajon... vajon az anyám van-e a szemei előtt? Vagy hogy mikor fogja újra neki mondani ezt. Mert ami késik, az nem múlik... és nem én leszek az, aki egy olyan szerelemnek végetvethet. Ezt mindketten tudjuk. Sőt... talán mindhárman.
Vészesen gyűlöltem az anyámat, újra. Christopher miatt. Mert Ő tud róla. És becsapott, mikor átölelt. Hazug volt az ölelése. És szívem szerint tudtam, hogy nem kellene érdekelnie annak, hogy fáj neki ez. De mégsem tudtam kizárni.
Még egy utolsó mély levegő, és kinyitottam a szemeimet. Ezt végig kellett gondolnom, mert ha nem teszem, nyilván később jött volna ez a kirohanás, és az senkinek nem lett volna jó.
- Sajnálom. - szólaltam meg, mikor már újra ott álltam az asztal mellett, belenézve Klaus szemeibe. - Nem tudom, hogy mi jött rám. - ráztam meg a fejemet.

- Kár, hogy nem láttalak, milyen voltál kislányként. Talán csak a szemed volt olyan, mint most. Az arcod vékonyabb.. kis madárcsontú lány lehettél - mosolyogtam. - De örülök, hogy most találtam rád - szorítottam meg a kezét, mikor megfogta az enyémet, és kitaláltam, mire vagy kire is gondol.
- A szerelem is törékeny, Erin - mondtam halkan. - Az alig létező lelkünk szintén. De amit érzek irántad, az nem az. Erős, és stabil. Hacsak nem történik velem valami nagy baj, vagy olyan, ami felborítja a mostani életem, én melletted akarok maradni. Téged szeretlek, Erin - suttogtam halkan.

A kérdésén el kellett gondolkodnom. Nem gondoltam még át teljesen, hogy erre mit is felelhetnék. Mert volt bennem mindig egy apró aggály vele kapcsolatban. Pontosabban vele és Tatiával kapcsolatban, amit - ha jól sejtem - minden "harmadikként" becsatlakozó fél érezne.
- Nem. Nem bántam meg, hogy beengedtelek az életembe. - ráztam meg a fejemet végül. - Bár meglehetősen érdekes visszagondolni arra, hogy mennyire utáltalak a legelején. Mert hibáztattalak azért, amiért az anyám nem jött vissza értem. Igaz, talán nélküled sem jött volna vissza. - sóhajtottam, belebámulva a poharamba.
- Egyikünk sem tökéletes. És... neked sem kell annak lenned velem. Én soha nem leszek az, senki kedvéért, mert már távol áll tőlem az apuci kislány szerep, aki mindent megtesz, csak hogy az apja kedvére tegyen, és így "tökéletes" legyen. Gyűlölöm a tökéletes embereket. - mosolyodtam el végül, és ezúttal én voltam az, aki megfogta az Ő kezét az asztalon keresztül.
- Ami azt illeti, és ha már a vallomásoknál tartunk, nemcsak azt a jó érzést hoztad vissza az életembe, amit szerelemnek hívunk. Visszatért a félelem érzése, az, hogy valami törékeny tárgy van a birtokomban, amit bármikor ketté törhetek véletlenül. Vagy amit át kell adnom másnak. - suttogtam, és kitalálhatta, hogy Tatiáról beszélek.

- Vámpír vagyok, marha gyorsan gyógyulok - nevettem, majd az utolsó falatok után megtöröltem a számat, és hátradőlve beleittam a borba, míg a desszertet vártuk.
- Nem bántál meg engem? - kérdeztem hirtelen. - Sokat kellett várnod rám, de most itt vagyok. Nem vagyok tökéletes, de igyekszem, hogy veled az legyek - figyeltem Erin arcát, ahogy játszott rajta a lágy gyertyafény. - Gyönyörű vagy, édesem.

- Oké, de már most elárulom, hogy nem tudok táncolni. Anélkül legalábbis nem, hogy minimum egyszer ne lépjek rá a lábadra. - kacsintottam rá, tovább eszegetve az ételt, és amint éreztem, hogy elég, eltoltam magam elől a tányért, hogy egy jólesőt sóhajtsak. Néztem, ahogyan eszik, közben beleittam néha a poharamba.
Kedvem támadt kimondani azt, hogy vajon mivel érdemeltem én ezt ki... és hogy Tatia hogyan lehetett olyan ostoba, hogy a bosszút választotta... de volt egy olyan gyanúm, hogy ez nem emelné túlságosan az este hangulatát.

Én is belevágtam a húsba, amiből vékony cseppben vér folyt ki. Ezért imádtam a félig átsütött húsokat. Emberi és vámpírkaja egyben.
- Nos, lesz rá ötletem, hogyan mondj érte ma éjjel köszönetet - mosolyogtam Erinre. - Ha megettük a vacsorát... szeretnék táncolni veled. Olyan csodálatos ez az este. Ez megkoronázná az egészet - ittam bele a borba.

Meglehetősen rossz emberismerő voltam. De az ő tekintete mégis mintha egy nyitott könyv lett volna, méghozzá egyenesen az orrom előtt. És ez... valami leírhatatlan érzés volt.
Mindaddig, míg elénk nem tették a tányérokat, és a jó illat az én orromat is megcsapta. Rögtön odavarázsolta nekem a régi Bulgáriát. És a jelenkorit is, ami azt illeti, de az ételek nem igazán változtak az évszázadok során.
- Neked is jó étvágyat. - fogtam a kezembe a kést és villát, hogy megkóstolva kishíján nyögjek egyet a hús ízét érezvén. Szinte nem különbözött semmiben az eredetitől.
- Nos... a ma este folyamán azt is köszönhetem majd neked, hogy végre igazi ízeket éreztem. - nevettem fel halkan, alig egy perc elteltével.

Csak egymás szemébe néztünk, némán, szavak nélkül, de mindketten pontosan éreztük és értettük azt, amit szavak nélkül tudunk elmondani egymásnak. Valami olyan fura, különös béke költözött most belém, amit még vámpírlétem során soha, egyszer sem éreztem.
A pillanat varázsából az szakított ki, mikor megjelent két pincér a tányérokkal, és az ételekkel.
- Köszönjük - biccentettem, és beleszimatoltam a sült hús illatába. - Isteni. Jó étvágyat - mosolyogtam Erinre kedvesen.