A legvadabb álmaimban sem reménykedtem abban, hogy ilyet hallok tőle. Én terveztem már jó ideje, hogy hazamegyek néhány napra, de arra egyáltalán nem számítottam és elvárni sem vártam el, hogy ő is velem jöjjön.
Halványan elmosolyodtam, és így válaszoltam neki. - Ez meglehetősen jól hangzik. De előbb legyünk túl azon a francos bulin... - sóhajtottam, a horroros bálra gondolva. Még arra is be kellene vásárolni. De utálok vásárolni.
Felemeltem a poharamat, és érzéketlenség ide, vagy oda, most mégis éreztem a szívemben az áramló érzéseket, amelyeket a szavai váltottak ki belőlem. - Kettőnkre. - Csak ismételni tudtam ezt, és miután összekoccantak a poharak, beleittam a poharamba, egy másodpercre sem szakadva el tekintetétől. Szavakkal most nem is tudtam mást mondani... nem tudtam megfogalmazni azt, ami bennem lejátszódott.

Hallgattam Erin rendelését, és egy bolond gondolat villant meg a fejemben.
- Elmehetünk oda - vetettem fel hirtelen. - Úgy értem, Bulgáriába. Van időnk, maradhatunk bármeddig. Én is szívesen szétnéznék ott. Ezer éve hallok már róla, de még sosem láttam, csak a képzeletemben él, ahogy nekem elmesélték. Ha gondolod, bármikor oda mehetünk - adtam oda immár az összezárt étlapokat a pincérnek, aki elsietett, hogy elkészüljön a vacsoránk, majd bort öntöttem újra a poharakba.

[You must be registered and logged in to see this image.]

- Kettőnkre, Erin - koccintottam a saját poharamat az övéhez.

Elvigyorodtam. - Tudom, hogy honnan. Tudod, én is sok mindenre éhes vagyok. De tartom a sorrendet. - kacsintottam Klausra, majd a figyelmemet újra az étlap felé fordítottam.
- Én maradok a hazai ízeknél. - sóhajtottam fel. - Levest én sem kérnék. Én bolgár sült csirkét kérnék, párolt rizzsel. És desszertnek nekem is megteszi a csokoládétorta. Az is otthoni íz. - mosolyogtam, majd átadtam én magam is az étlapot a felszolgálónak. - Soha nem hittem volna, hogy ennyire tud hiányozni az otthon... - motyogtam, Klaus szemeibe nézve. - De talán az ízek majd feledtetik ezt az érzést.

- Nos, akkor úgy hiszem, levest nem kérek. Viszont kérek marhasültet, véresen, párolt burgonyával. Desszertnek pedig csokoládétortát - csuktam be az étlapot, majd Erinre néztem. - Nézzük, te mit választasz - vigyorogtam. - De csak az étlapból! - emeltem fel az ujjam nevetve, szememmel vágva a pincérek felé, úgy, hogy csak Erin lássa, és értse a célzást.

Mindazzal egyet értettem, amit mondott. Elvégre nagyjából megegyezett a gondolokodásmenetünk. Kivéve a hatalom-dolgot. Arról nem akartam se beszélgetni, se egy ideig látni, hogy előtör Klausból. Enyhén rontaná a hangulatot.
Felkuncogtam, bár csak egészen halkan, és felvettem az étlapot, miután megkaptuk a bort, de szinte azonnnal le is tettem, Klausra nézve. - Nekem megfelel az is, amit te kérsz. Kíváncsi vagyok, mennyire egyezik az ízlésünk. - mosolyodtam el.

- A mi fajtánk már csak ilyen - biccentettem. - Egy részünk soha nem lesz olyan, mint az a részünk, amit most látunk egymásban. Talán ez nem is baj. Ha így lenne, emberek lennénk, és nem... amik vagyunk - kerültem meg a vámpír szót. Nyilvános helyen jobb volt ez így.
- Most ilyenek vagyunk, Erin. Reggel talán másképp ébredünk mindketten. De a mi hosszú, néha keserves, és erőszakos létünkben is lehetnek szép pillanatok, nem? - mosolyogtam, mikor megjelent az idős pincér, egy borosüveget hozva a karján, amit megmutatott nekem, majd szertartásosan kinyitotta, és öntött keveset a poharamba. Mindezt olyan pátosszal, mint aki valami szertartást hajt végre.
- Tökéletes - bólintottam a pincérre, miután megízleltem a bort, ő erre teleöntötte mindkettőnk poharát, majd két étlapot nyújtott át.
- Hagyja itt a bort, kérem - néztem rá, ő pedig egy újabb meghajlás után távozott.
- Ami azt illeti, éhes vagyok. Sok mindenre, de tartom a sorrendet - vigyorogtam Erin szemébe, és tanulmányozni kezdtem az ételek választékát.

Még úgy hiszem, ilyet nem mondott nekem senki. Pontosabban... vámpírként még soha nem látta meg bennem senki, hogy talán vanna értékeim. Csak mélyen, jól elásva. De reméltem, hogy mostantól lesz valaki, aki... nem akar becsapni és talán marad az életemben. Talán hiú ábránd, de kellemes ezt elképzelnem.
- Tudod... már én is gondolkodtam el azon, hogy te... te mennyire érdemled ezt meg. Nem úgy értem, hogy az én kegyetlen és néha morbid társaságomat, hanem... ezt az egészet. És... talán túlságosan őszinte vagyok, és egyáltalán nem túl kedves, főleg nem most, de arra jutottam, hogy az egyik éned nem érdemli meg. Ahogy az enyém sem. De a másik viszont... a kedves, az elragadó és az, aki most vagy, az mindennél jobban megérdemli. Bármit képes lenne kiérdemelni. - suttogtam őszintén.

- Nem tudom, mi ösztönzött - nyúltam át az asztalon, megfogva Erin kezét. - Talán az, hogy rád találtam - mosolyogtam rá, majd a pincérhez fordultam.
- Milyen vörösbort tud ajánlani? - kérdeztem, mire ő hosszas felsorolásba kezdtem. A fejem ráztam minden egyes ajánlat után, míg végül az egyik névre lecsaptam.
- Melini Borghi D'Elsa Chianti -t kérnénk - biccentettem, mire a pincér, és két kísérője egy meghajlás után távoztak a konyha irányába.
- Ezt az estét megérdemled, Erin. Hogy egyszer te légy, aki megkapja azt, amit már régen meg kellett volna. Kedvességet, törődést. Sajnálom, hogy sokáig vak voltam, és nem vettem észre azt, ami ott hevert előttem.

Még szoknom kellett a helyzetet. Mikor én utoljára megpróbáltam romantikus lenni, még nem voltak ilyen lehetőségek. És valljuk be, ezer év alatt nem is igényeltem az ilyesmiket. De Klaus... mintha gyökereiben változtatta volna meg az életemet.
- A pohár bor jól hangzik. - bólintottam beleegyezően, felfedezve a szeme csillogását, és ettől boldog ragyogás jelent meg a mosolyomban. - És mondd, mi ösztönzött arra, hogy engem meglepj? Tudod, ilyesmire nem gyakran vetemednek. - sóhajtottam egy aprót.

Boldogan rámosolyogtam Erinre, majd a közeledő pincérre figyeltem. Vagyis, pincérekre. Hárman voltak... vélhetően rangsorrendben érkeztek. Elől egy idősödő úr, mögötte egy velem egykorú férfi, és egy pelyhes állú kölyök zárta a sort.
- Köszönöm - biccentettem, ahogy a tanonc elvette a kabátokat, az idős pincér pedig egy asztalhoz kísért minket, majd a székeket kihúzta mindkettőnket lesegítettek.
A falakba rejtett hangszórókból halk, lágy zene áradt, ami pontosan illett a hangulathoz, és kézbe vettem az itallapot.
- Remélem van kedved egy pohár finom vörösborhoz - néztem Erinre csillogó szemekkel.

- Ó, milyen udvarias. - mosolyogtam rá, ahogy kisegített a kocsiból. Mintha tényleg valami igazi úriember lenne. Ami nem kétséges, csak mindig meg tud lepni vele.
A szavaira felfigyelve léptem be az étterembe, és meglehetősen meglepve fordultam szembe vele. - Öhm... ez most komoly? - lágyult meg az arcom, és talán ilyen békével már ezer év óta nem néztem más szemébe. Jól eső érzések uralták el testemet. Voltak halovány sejtéseim, hogy nyilván oka van az elegáns öltözéknek, de erre nem számítottam.
- Egyre inkább tudom, hogy miért szerettem beléd. - szólaltam meg végül suttogva.

(Erin lakása)

Leállítottam az autót a kivilágított étterem előtt, majd kiszálltam, és szertartásosan kisegítettem Erint is.
- Hölgyem... tiszteljen meg azzal, hogy széppé varázsolja a ma estémet - mosolyogtam rá, majd kézen fogtam, és beléptem vele a meleg levegőjű étteremben, amit szinte bársonyosan simogatóvá tett a gyertyák fénye, és a mesterségesen tompított világosság.
- Lefoglaltam ma estére az egész éttermet. Senki nem léphet ma be, csak mi ketten... meg ők - mutattam a sarokban egy beszélgető férfi-nő párosra. - De ők nem fognak sok vizet zavarni. Ez a ma este csak a tiéd, és az enyém - emeltem ajkamhoz Erin kezét, és megcsókoltam. - Remélem, tetszik neked.

[You must be registered and logged in to see this image.]

| Főtér |

Volt egy afféle gyanúm, hogy nem az én világom ez az étterem. Nem is díjazom túlontúl az emberi ételt. De Dimitri barátunk kedvéért, hogy úgy tűnjön, nem vagyok én olyan szokatlan, mint gondolná. Bár jobb szeretek furcsa lenni. Rendkívüli, aki nem fordul elő minden utcában, városban, bárhol. Igaz, ő már valószínűleg most is így vélekedett.
- Ugye megfelel? - néztem a kirakatra, majd Dimitri szemeibe. - Ha nem jön be az itteni... öhm... puccosság... - mutogattam a kezemmel, mint egy idióta. -, akkor majd megoldjuk. - rántoittam meg a vállamat mosolyogva.

- Hát az biztos. - Felállt és kezébe vette a sütit majd szabad kezét felém nyújtotta. Ennek ha akartam volna se tudtam volna ellenállni.. Na meg nem is akartam itt maradni. Úgyhogy felálltam és megfogtam a kezét, majd elindultunk hazafelé.

(Sean lakása)

- Unatkozni csak nem fogunk. - Mosolyogtam, és amint kihozták a becsomagolt tortaszeleteket, Sean fizetett is. - Mehetünk persze! - Álltam és kezembe vettem a kis csomagot amiben a süti volt. Felé nyújtottam még szabad kezemet, hogy megfoghassa, és hogy végül induljunk.

- Majd csak feltaláljuk magunkat. - Kacsintottam rá egy huncut mosollyal az arcomon. Majd mikor megérkezett a pincér a becsomagolt finomsággal fizettem is. - Mehetünk?

- Még nem tudom, kitalálhatnánk valamit közösen. - Gondolkoztam el. Csináljunk akkor valami olyat, amit ketten találunk. De persze semmi unalmas tv nézés, vagy valami hasonló. Azt még én sem szeretem.

- Akkor csomagoltassuk be és irány haza. - Intettem a pincérnek, hogy ha lehet inkább csomagolják be a tortát majd bólintott és el is ment hátra a konyhába. - És mit szeretne csinálni kegyed, ha hazaértünk?

- Akkor szerintem lassan mehetnénk is! - Mosolyogtam, halkan felsóhajtva, és kezemmel végigsimítottam hasamon. Ez sokkal jobb volt mint mondjuk az a Cézár saláta amit először akartam enni.

- Pontosan erre gondoltam. Legkésőbb holnap. Az ilyeneket nem jó sokáig tárolni. - Nagyot sóhajtottam éreztem ahogy ellepi az egész gyomromat ez a fagyi kehely.

- Igen ez egy jó ötlet. Aztán majd megesszük, ha megkívánjuk! - Mosolyodtam el, és ittam egy korty vizet a pohárból, ami az asztalon volt.

- Hát akkor maximum megkérjük, hogy csomagolják be aztán elvisszük. - Azt is úgy lenne jó megenni, hogy kívánja az ember nem úgy, hogy még megpróbálok helyet szorítani neki. Mert úgy az íze sem lesz az igazi.

- Már nem is fér belém az a csokitorta.. - Nevettem fel halkan. A hasam mindenesetre már tele volt, habár ki tudja lehet még tudnék egy kis helyet szorítani annak a csokitortának.

- Nekem is. - Én is hátradőltem, majd megsimogattam a hasamat ezzel azt jelezve, hogy nagyon finom volt és már nem is igazán van hely bármi másra. Bár mondjuk édességnek mindig van helye a gyomromban. Meglátjuk, hogy most is így lesz-e.

Szavaira csak elmosolyodtam, és már ettem is tovább a fagyi kelyhet míg nem a végére nem értem. Ahogy megettem halkan felsóhajtottam, és hátradőltem a széken. - Ez most nagyon jól esett!- Mosolyogtam Sean-re. Már rég ettem ilyen jó fagy kelyhet.