- Sajnálom, úriembernek neveltek - vontam meg a vállamat kérdésére, de tudtam mire utal. Félt, hogy a mézes-mázasságot az újabb bűvölet fogja követni, hogy magamévá tehessem. De épp ezért nem is közelítettem Őt újra meg. Nem akartam elijeszteni.
- Valóban. Szép kis lakás, és kellemes a légköre. Bizonyára a Te hatásod. De komolyan úgy látom, nincs ezzel semmi probléma, az ég-világon - meggyőződötten állítottam. Méretei ellenére is, valamiként mégis kellemes helynek tűnt ez a lak. Vagy talán csak Őmiatta?? Lehetséges, de... igaz, így is, hiszen a házat is a család teszi otthonná, nem a szó. Ez erre a lakásra is igaz.
Halvány, apró fejrázással reagáltam, ahogy a bókjaimat fogadta. Szemlátomást nem sok része lehetett ilyen szavakban, mert egyáltalán nem úgy festett, mint aki tisztában van vele, mennyire gyönyörű, és értékes teremtés. Volt amire nem is felelt, s amire mégis, azt hitetlenkedve fogadta, nem vett komolyan, úgy érzem.
- Nem szereted ha bókolnak neked? - követtem, lassú léptekkel, s kis konyhája előtt megállva, a küszöbről szemléltem Őt. Nem akartam benyomakodni mellé, sem csak úgy, sem úgy, hogy esetleg ellenzi. Nyilvánvalóan nem szereti ha közeledem, vagy... talán azt, ha bárki közeledik? Elmémben felidéződik néhány részlet arról, mikor beszélgettünk, a múltjáról. Nem szereti ha bókolnak neki, megérintik... kellemetlenül feszélyezettnek érződik férfitársaságban. Ohh, kicsi Megan, mi lehet a múltadban, hogy így félsz még Tőlem is? Pedig próbáltam megnyugtatást sugározni Felé, de nem sok hasznát éreztem eddig... Elszúrtam a végén ott a parkban, ezt már komolyan érezni...
- Kedvem? - meglepett a kérdése. Hajlandó lenne együtt vacsorázni Velem...? - Csak ha nem zavarlak.. - siettem leszögezni. Nehéz követni, de azt szeretném, amit Ő szeretne. Nem akarok még egy esélyt elpuskázni. Ezúttal jól akarom csinálni. Eddig sosem... de most ezt akarom.
- Segíthetek esetleg? - kérdeztem, s elővettem a leghízelgőbb kiskutyára emlékeztető arcomat, és szépen néztem Megan szemeibe.

Egy kicsit mintha elbambult volna.. Vagy csak bámult. Engem.. Mérhetetlenül zavarba hozott, pedig meg sem szólalt, csak nézett. De egyenesen a szemeimbe, és.. Nem tudtam elszakítani a pillantásomat az Övétől. Vagy Ő az enyémtől. Vagy kölcsönösen. Ki tudja?! De ez.. Nem jó. Megint nem én fogok irányítani. Ha továbbra is engedem, hogy hipnotizáljon, azokkal a csodálatos szemeivel. Pedig én nem akarom. Mégis úgy érzem.. Bármire rá tudna venni velük. Bármire.. Akármire. És talán ki is használja majd ezt. Ha a tudtára jut, akkor biztosan. Úgyhogy igyekszem, majd titkolni, hogy a pillantása befolyásol.. Hatással van rám és..
- Ismét itt az élére vasalt úriember? - ráncoltam a homlokomat. Akkor is így kezdődött.. Minden így kezdődött. Udvarias volt és figyelmes és egyszer csak. Már sokkal több volt.. Próbálok hidegnek mutatkozni, főleg, mert nem szeretem, ha nem én alakítom a dolgokat, csak úgy történnek, de most.. Ki tudja meddig tartom magam?!
- Valóban? - kérdeztem ismét felé fordulva, de elnéztem inkább a válla felett. Igazából, tényleg nem volt vele nagy gond. Rendezett és tiszta is.. Bárcsak az életemmel is ez lenne a helyzet - gondoltam magamban és megeresztettem egy mély sóhajt.
- Sokminden illene hozzám... - forgattam a szemeimet, miközben besétáltam a kis konyhába, ahol.. Két személy még épphogy elfér kényelmesen, háromnak már szűk a hely. - De az pont nem! - emeltem feljebb a hangomat, hogy így is meghallja. Persze, nem tűntem el a látóköréből, csak egy fél fal volt, ami elválasztotta a konyhámat a kis nappalitól.
Bókja hallatán majdnem elnevettem magam.. Mi ez az udvarlós szöveg?! De inkább nem reagáltam rá. Vagyis azzal reagáltam, hogy nem reagáltam, hátha veszi a lapot, hogy az ehhez hasonló gondolatai csak arra jók, hogy zavarba hozzanak.
- Öhm.. Gondoltam főzök valamit vacsorára.. - vezettem fel az eredeti tervemet, bár akkor még nem gondolkoztam társaságban. - Esetleg.. Van kedved? - kérdeztem akadozva. Nem is tudom mikor váltottam át a pihenős este reményéből, vacsoravendég üzemmódba..

Szemem sarkából láttam mosolyát, mely elbűvölt. Otthonom fényes napkeltéjére emlékeztetett... arcának lágy sugara, s szemének ékköves csillogása. Elbűvölt, ez a szép asszony... mint drágakövek, fénylő csillagok, üstökös, mely az égen száll... lenyűgözött... Szinte dalolt nekem a mosolya, s minden szava, mintha kottázná az élet muzsikáját... Úgy éreztem, mintha rablánc tekeredne körbe a szívemen, lelkemen, mindenemen, és rántana közel... Őhozzá... egészen közel... Bűvkörébe kerültem, és nem tudtam szabadulni. Mintha csak egy óriási bolygó vonzáskörébe kerültem volna, mint porszem... mely már innentől soha már, nem tud többé menekülni... vége... örök rabja vagyok... Nem ereszt, míg meg nem halok, s tán még tovább sem... holtomban is körötte lengek majd, mint őrangyal, mint kósza lélek, ki a másvilágból őrzi eme szirén csillogó, nemes létét...
- Én sem akarom hogy megbánd, nemes hölgy - fordultam feléje, és meghajoltam, akár mint régi múltamban, tiszteletem, s odaadásom jeléül. Nem akartam újra rontani... el akartam bűvölni... varázsolni... Önként, nem kényszerből... nem rántani, csak csalogatni, hívni... kérlelni magaménak...
Vággyal telten néztem, hogyan túr önnön hajába, s én is vágytam, bár megtehetném ugyanezt.
- Szerintem nincs semmi gond ezzel - szakítottam el a figyelmemet a szemeiről, és vettem szemügyre a helyet, ahol lakik. Valóban nem egy hatalmas palota, de otthonos volt, kellemes.
- Pedig illene hozzád a fényűzés - mondtam, csak úgy mellékesnek mutatva szavam, miközben beljebb sétáltam, s tovább nézegettem ideiglenes otthonát. - Gyönyörű vagy, a fényűző, pompás környezet csak még tündöklőbbé tenne - bókoltam neki, s csak remélni mertem, hogy nem fogja visszautasítani a szavaimat.

Nem érdemel köszönetet? Az ösztön hiába súg, ha nem cselekszel.. Ő pedig tette, amit súgott neki. Talán ezért nem hiszem el.. Vagy legalábbis nem hittem el, hogy ő rossz ember. Nem lehet az. Talán van rossz oldala is, hiszen mindenkinek van, de semmi sem egyszerűen fekete vagy fehér..
Az arcán átsuhanó meglepettség mosolygásra késztetett. Ahogy óvatosan, lassan bejött egészen mellém, mint aki arra vár, mikor gondolom meg magam és vágom az arcába az ajtót. Pedig.. Nem állt szándékomban. Lehet, hogy később meg fogom bánni, hogy beengedtem, de nem most. Most úgy érzem, helyes, amit tettem. Hiszen mindenkinek jár még egy második esély.. Néha még sokadik is.
- Nem akarom megbánni.. - figyelmeztettem halkan. Tényleg nem akartam. Azt akartam, hogy.. Olyan legyen, mint a parkban. Olyan önfeledt.. Nem erőszakos.. csak jókedvű. nem durva... csak.. önmaga.
- Nos.. - fordultam meg, ahogy becsuktam az ajtót magunk mögött. - Itt élek. Nem nagy, nem is ötcsillagos szálloda... - rántottam vállat. Nincs is arra semmi szükségem. Elvagyok én itt. - De sosem szerettem a fényűzést, tökéletesen megfelel.. - túrtam a hajamba, mert nem is tudtam, hogy hirtelen mit mondjak. Talán mégsem fog olyan könnyen menni ez a tiszta lap dolog, mert.. Talán nem akarom, hogy menjen. Hajajj..
- Nézz körül, ha szeretnél.. - ajánlottam. Most.. Mégis hogyan viselkedjek vele?!

Igazolta, amit felételeztem. Nem bízik már meg bennem. Ezt tudtam, igazából... de azért nem örültem, hogy egyetért, és megerősíti a gondolatomat... Jobban örültem volna, ha tévedek. De nem, nem tévedtem, ezt Ő is mondta.
Viszont meglepett, hogy köszönetet mondott nekem. Nem éreztem magam érdemesnek egy köszönömre... meg úgy is éreztem, hogy a kis srác ott a parkban már eléggé megköszönte amikor megölelt. Azt hiszem az volt az Ő köszönetnyilvánítása... többre nem is volt szükség, és érdemes sem voltam, főleg hogy nem elhatározásból tettem amit tettem, csak... ösztönből...
- Ösztönös volt... nem érdemel köszönetet - mondtam is ezt el Megan-nak is, mert nem akartam hazudni, vagy hamis léttel fogadni a szavait. Ám aztán egyszercsak azt mondta, nyissunk tiszta lappal... Tiszta lap?
- Tényleg..? - kérdeztem némi bizonytalansággal, mire Ő félreállt az ajtóból, így utat engedve nekem, hogy belépjek... Haboztam. Az arcát fürkésztem, biztos akartam lenni benne, hogy biztos abban amit tesz... De... nem visszakozott... Így lassan léptem egyet előre, majd még egyet, és még egyet, és már odabent is voltam, Megan mellett.
- Köszönöm - mosolyogtam Rá hálásan, vidáman, és félre léptem kissé, hogy becsukhassa az ajtót, feltéve persze, hogy nem gondolta meg magát, és fut inkább el, mielőtt "megenném"...

Mosolyomat próbáltam elfojtani, remélem sikerrel, mert nem nézett volna ki túl jól, ha most kinevetem. De annyira.. Olyan volt, ahogy ott állt előttem, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre és most a büntetését várja. Tőlem.. Elég abszurd, hiszen magasabb is nálam, idősebb is nálam, és erősebb is nálam.. Mintha lenne szemernyi esélyem is ellene.. Mégis..
- Nem bízom benned, Cedric.. - néztem fel rá, hogy egyenesen a szemébe mondjam. Ez volt az igazság, és ő is maradéktalanul tisztában volt ezzel. Ezt ő szúrta el..
- Nem vagyok.. - morogtam az orrom alatt. Próbáltam.. Próbáltam mélyen a szemébe nézni, fúrni egészen a tükör aljáig, hátha rábukkanok az igazságra, vagy hazugságra.. Legjobb lett volna, ha a valóságra ébredek rá. Vele kapcsolatban sok minden csak feltételezés és ennél is több a kockázat. Amit vállalok, ha ..
- Még meg sem köszöntem.. - jöttem rá, mikor szóba hozta. - Szóval, köszönöm.. - mosolyodtam el halványan. Kacifántos ez az egész dolog.. Hálás vagyok neki, valóban az vagyok.. És.. tartozok is neki, ma többet tett értem, mint bárki más az elmúlt napokban. Pedig nem ismer. Se engem, se a gyerekeket.
- Tényleg hálás vagyok.. - bizonygattam Neki, de úgy éreztem, tennem kell még valamit.. Az első esélyt elszúrta, és ki tudja, mi sül ki ebből az egészből, de nem akarok azon rágódni, hogy mi lett volna, ha... Inkább bánkódok utána, ahogy eddig is tettem, de.. - Mit szólnál, egy.. tiszta laphoz? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet és arrébb álltam az ajtóban, felkínálva a lehetőséget, hogy bejöjjön. Otthonnak ugyan nem nevezném, de.. Addig tökéletes, amíg nem találok mást. Egy kis lyuk, ami csak az enyém... És más még nem járt itt..

- Ez mind igaz... de akkor is sajnálom. - Szerettem volna ha megbocsát, de... megint csak itt van valami... amit nem erőszakolhatok ki...
Néztem hogy nyitja ki az ajtót, és lép be... Ezer év múltán ugyan nem sok ajtó tarthatna engem vissza a bejutástól, de... udvariasság, és fegyelem... megálltam közvetlen Vele szemben, a küszöb túloldalán. Sem Hozzá, sem az ajtóhoz nem érve, a hátam mögött kulcsoltam össze a kezeimet.
- Elrontottam. Már nem bízol bennem - állapítottam meg, a szavai alapján. A parkban még bízott, mikor beszélt hozzám... mikor én is Hozzá... De a szemléltetésemnek hála, elszúrtam... már nem bízik.
- Nem tennék Benned kárt... semmi pénzért... túl nemes, és értékes vagy... - ráztam a fejemet konok kitartással, bár ezzel magamat is győzködtem. Valóban az, de nem tudom meg tudnám-e állni hogy ne bántsam, ha egyszer módom lenne rá... Hisz soha nem kellett visszafognom magam... soha... Most mégis muszáj... - De persze megértem, hogy bizalmatlan vagy, s nem szándékozol behívni az otthonodba. A kulcsodat visszaadtam, bocsánatot is kértem, gondolom... ideje távoznom... és hagynom Téged pihenni, a gyerekek biztosan kifárasztottak - próbáltam nem kimondani, hogy mennyire nem akarok távozni, és ha már itt vagyok, mennyire szeretném folytatni, bemenni, és... És fogalmam sincs... Tenni, amit Ő enged...

Úgy tette, ahogy kértem.. És bár nem mondtam ki, mégis tudta, hogy nem akarom, hogy hozzám érjen. Nem is ért.. Bár mást vártam volna Tőle.. Olyan összezavaró a viselkedése.. Egyszer normális, máskor meg.. Erőszakos.
- Nem vagyok senkid.. - rántottam vállat nemtörődöm módon, holott igenis értékeltem a bocsánatkérését. Legalábbis a szándékot, mert abban nem voltam biztos, hogy komolyan is gondolja. - .. tehát nem kell bocsánatot kérned.. Nekem pedig nem kell megbocsátanom.. - dugtam a kulcsot a zárba és elforgattam. A hirtelen beálló csendben tisztán lehetett hallani, ahogy a zár kattan és nyílik is az ajtó. Nem tártam sarokig.. Egy kicsit.. Megtorpantam. Ha most a képébe vágom az ajtót, akkor valószínűleg sosem látom többé. De magam sem tudom miért szomorít el ez.. csak egy férfi.. Egy eléggé bonyolult lelkivilágú férfi...
- Behívnálak.. - kezdtem, mikor már a félig nyitott ajtót fogva az ajtófélfának dőltem. - De te magad mondtad, hogy nem akarsz bántani.. és.. hagyjuk.. Nagyon is jól tudod, miket mondtál nekem. Én pedig nem tudhatom, meddig maradsz eszednél, és mikor.. Szóval.. érted.. - próbáltam magam zavartan, mégis finoman kifejezni. Ha a zárt ajtó mögött veszti el a kontrollt, az nekem rég rossz. Vagy nem?!

Beleejtettem a kulcsot a tenyerébe, közben minden erőfeszítésemet bevetve, hogy ne érjek Hozzá...
- Bocsánatot szeretnék kérni... - kezdtem bele bizonytalanul, ahogy leengedtem a kezemet a testem mellé. - A parkban... illetlenül viselkedtem. Egy úriember nem tesz ilyet... Bocsáss meg a csókokért, és azért, amiket mondtam - kezdtem szabadkozni, ami ugyan megint csak nem szokásom, én mégis megteszem... előtte.
Mély levegő, Cedric, urald magad, nem csókolhatod meg!!! - kordában tartani magamat, mikor ITT aztán főleg megkaphatnám... a rohadt életbe is, pokoli nehéz!!

Kicsit elszégyelltem magam, mikor megláttam, valójában miért is van itt. Semmi kétség, kezdek paranoiás lenni.. Mint akinek üldözési mániája van. Még mindig.. Pedig azt hittem, azt már sikerült magam mögött hagyni. Mindent tönkretesz..
Csak nagyokat pislogtam, ahogy előttem lóbálta a kulcsot, ami ugyancsak az enyém volt. Egy piros kis fityegőn lógott, ezüstösen csillogott.. És ezt a zárat nyitotta.
- Az enyém.. - bólintottam, miután megköszörültem a torkomat, hogy meg tudjak szólalni. A stílusom pedig.. Akartlanul is barátságosabbá vált. - Megkapom?! - vontam kérdőre, és tartottam a tenyeremet, hogy ejtse bele. Nem akartam hozzáérni... Érinteni még a kezét sem. Addig nem, amíg nem tudom, miért van rám ilyen hatással...

(Park)

Nem volt nehéz dolgom. A recepción pillanatok alatt megtudtam, hol találom a szobát, amit a nálam lévő kulcs nyit. Hogy minek jövök?? Jó döntés-e?? Elérek-e vele bármit, s ha igen, tényleg akarom-e?? Nem érdekelt... csak hozott a lábam... mert el kell hinnie... Ő váltja ki belőlem... és Őt akarom... nem a feleségemet... Törődés, figyelem, szeretet...? Igen... de az Övé, nem másé... Akarom hogy az a fickó lehessek, aki ott beszélgetett VELE a padon... az a pasa ember volt... és érzett valamit... Őiránta...
Meglepődtem, mikor a megadott folyosóra értem, és megpillantottam Megan-t, amint az ajtónak dőlve ácsorog kint... Aztán nagy levegőt véve odasétáltam mellé, és épp akkor álltam meg, mikor Ő megfordult, és gondolom indulni készült... Talán épp a kulcsa keresésére. De mikor engem meglátott, valami kattanhatott, mert nem túl szívélyesen máris egy szúrós kérdéssel nyitott. Én nem feleltem, helyette kihúztam a farmerom zsebéből a kezemet, és felmutattam az orra előtt a kulcsot, amit Ő hagyott el a parkban. Gondolom...
- A jelek szerint jól gondoltam, hogy ez a tied - néztem a kulcsra, majd Rá, és igyekeztem lélegezni, hiába hogy a közelsége lélegzetelállító volt...

(Park)

Még mindig feszülten autóztam, pedig a gyerekek már rég otthon boldogították anyucit és apucit. Én mégsem voltam boldog.. Sőt.. Valami.. Furcsa érzésem volt, és folyamatosan hergeltem magam, amiért a tudatalattim újra és újra elém vetítette az elmúlt perceket.. órákat.. azt sem tudom mennyi az idő.. - pillantottam a műszerfalra, ahol a mutató szerint hat óra múlt. Tehát még van időm főzni valamit. Valami egyszerűt és gyorsat, mert éhes vagyok.
Apró mosollyal az arcomon köszöntem a recepción, majd felballagtam a lépcsőn, fel az emeletre, majd a következőre, egészen addig, míg a folyosó végén meg nem láttam a szobám ajtaját. A táskámba túrtam a kulcsomért, de.. Hol van?! Nem találtam... A nadrágom zsebeit is átnéztem, végigtapogattam, de hiába. Remek.. Ez aztán a pech.. Összefutok az fazonnal, aki megmenti a gyereket, aki majdnem a szemem láttára halt meg.. Megcsókol, kétszer is.. Nem tudom kiverni a fejemből, annak ellenére sem, hogy egy szemét.. És most meg itt állok a szobám ajtaja előtt, mint valami tehetetlenség.. Tenyeremet az ajtólapra csaptam, hátha csoda történik és kinyílik, de nem hogy csoda, semmi sem történt, csak bizsergést éreztem a kezemen. Homlokomat is az ajtónak támasztottam néhány másodperc erejéig, csak amíg összeszedem magam, hogy aztán újult erővel mehessek vissza a parkba, ahol reményeim szerint megtalálom a kölcsönkulcsomat. De mikor megfordultam..Ezt nem hiszem el.. Azt hiszem egy pillanatra lélegezni is elfeledkeztem. ...
- Most már követsz is? - szúrtam oda neki, mielőtt bármit is szólhatott volna.

Megan igencsak sebesen vágta ránk az ajtót, miután belépett, de a bentről szüremlő hangokból erősen gyanakodtam, hogy nem bunkóságból tette... így csak egy mély, néma sóhajjal válaszoltam a történtekre, aztán... egy újabb nagy levegővel fordultam Clarissa felé.
Tudom, hogy mondanom kellene valamit... de nem tudtam mit... nem tudtam... A ma történtek után... nem tudtam, tudok-e még valaha bízni Benne és a szavaiban... Nem tudtam, ugyan miből kéne sejtenem, hogy amit mond... vajon igazság, vagy csak hátba akar megint támadni...? Fura dolog ez a fájdalom... Míg nincs, el sem hisszük, hogy mi is érezhetjük, de mikor van... azt kívánjuk, bárcsak inkább ne lett volna a szeretet sem... hogy aztán ne érezhessük ezt a pokoli kínt is, amit a csalódás okozott...
- Gondolkodnom kell - nyögtem ki végül, csak halkan, kiszáradt szájjal. - Sétálok egyet, kiszellőztetem a fejem - mondtam csak monoton, lassú lélegzetekkel. Próbálva szemeiből valami csodát kifürkészni... valamit... megoldást... De nem láttam... Nem láttam mást, csak azt az irdatlanul sok nehézséget amit az életembe hozott... mikor mindenről lemondtam érte... Mindenről...
- Szeretlek... - jött ki a szó, s szemeibe mélyen... mélyen mondtam ezt... oda, ahol még létezhet a nő, akibe belebotlottam az utcán... az igazi... az én igazim...
- Otthon találkozunk remélem... - Reméltem, mert ki tudja... mi vár majd otthon, ha hazamegyek... - Vidd el a kocsim, ne gyalogolj a Te állapotodban - adom oda a kezébe a kocsim kulcsait. Aztán... kezem óhatatlanul is a hasára csúszott még... egyszer... utoljára, mielőtt elindultam... csak... érezni... éreznem kellett... muszáj volt...
Aztán megfordultam, és szó nélkül eliramodtam, gyors léptekkel haladva kifelé a hotelből, amilyen gyorsan csak lehet.

(folyt. köv. Ösvényecske)

Nehezen tudtam megnyugodni, a dolgot megemészteni pedig még kevésbé. De kénytelen voltam. Vagy ha nem is ment, hát elterelni a figyelmemet. Először is magamra zártam az ajtót. Igaz nem sok haszna van az itteniekkel szemben, mégis ott lengett a tudat, hogy megtettem. A fürdőbe csak sokára léptem be, nem akartam szembenézni a tükörképemmel, nem akartam látni még magamat sem, így inkább a ruháimat ledobálva beálltam a zuhany alá, hogy legalább a mocskot lemossam magamról. Normál esetben megijedtem volna a testemen végigcsorgó tetemes vérmennyiségen, de azt hiszem, ez a legkevesebb, ami ma velem történt. Ugyan sokáig bámultam a lefolyóban eltűnő halványvörös víztölcsért, de nem hatott meg. Tőlem származik, de nekem semmi bajom. Fizikailag legalábbis biztosan nincs. A mentális kérdés, az... Azt hiszem nem kellene most ezen gondolkoznom. Végigmostam magam, aztán törölközőbe csavarva iramodtam meg kifelé a fürdőből, a tükröt még mindig elkerülve. Az lesz a következő nagy ellenségem. A leggyorsabban kezembe akadó felsőmet vettem fel, aztán olyan gyorsan bújtam az ágyba, ahogy csak tudtam. Nem akartam gondolkozni, nem akartam ébren lenni, de aludni sem, mégis elnyomott az álom.
***
Reggel jószerével újult erővel ébredtem. Távolinak tűnt a tegnapi nap és.. Álomszerűnek. De tudtam jól, hogy nem az volt. Hogy megtörtént és .. És hogy Darius halott. Két év menekülés után végre meghalt és nem kell tartanom tőle. Soha többé. Lehunytam a szemeimet és hosszan belélegeztem. Jó érzés volt. Felszabadult. Megérdemeltem a szabadságot...
***
Apró mosollyal az arcomon baktattam le a hotel recepciójára, ahol egy hirdetésen akadt meg a szemem, valaki gyerekfelvigyázót keres a csemetéinek. Ez lesz az én napom, azt hiszem.. A mobilomat elővettem és felhívtam a feltüntetett számot. Fáradt női hanggal folytattam beszélgetést, és úgy tűnt, pont jókor érkezem.. A három rosszcsont kikészíti a mamát.. És szerencsémre, amint meghallotta, hogy óvónő vagyok, nem is akadékoskodott.

folyt.: Park.

Nem akartam én semmi mást, csak nyugalmat. Csak levegőhöz jutni, úgy, hogy közben nem kattog az agyam... Hogy közben nem rettegek valami miatt, nem tök rám a kényszeres menekülési vágy a félelmeim elől, és nem... Nem kell attól tartanom, hogy valaki kijátszik engem és a bizalmamat. Csak ennyit szerettem volna. Életet. Úgy, ahogy eddig nem kaptam meg. Teljesen és valóságosan... Hogy érezzem, hogy élek. És szeressem. Vagy ne. Mindegy. Csak ne legyen minden ilyen hátborzongatóan rémes.
Még mindig nem szólaltam meg, talán mert a magamra erőltetett közöny készült leszakadni rólam, hogy helyét átvegye az újonnan érkező levakarhatatlan kétségbeesés. Szaggatottan vettem a levegőt, miközben próbáltam meggyőzni magam, hogy nem itt és nem előttük kellene magamat teljes csődtömegnek mutatnom. Nem szabad összetörnöm. Kicsit fellélegeztem, mikor megláttam a folyosót, majd az ajtómat. Vacakoltam egy darabig a kulccsal, a kezeim remegtek, mintha még mindig halálos veszély fenyegetne és nem tudtam biztosan állítani, hogy nem így van. És mikor végre sikerült kitárnom az ajtót, azonnal be is léptem és faragatlanság, vagy nem... Becsaptam előttük. Egyikükben sem bíztam. És talán könnyűszerrel rám törhették volna, mégsem tették, amiért azt hiszem hálás voltam. Ahogy az összes többiért is, válogatni lehet belőlük bőven... De mindezek ellenére most csak a magányra volt szükségem. A békére, a csendre, ami megnyugtat. Senki és semmi más nem képes most rá. Néhány másodpercig az ajtónak támaszkodtam, aztán hátrébb lépve megszólaltam. - Sajnálom... Képtelen vagyok rá... - valószínűleg tisztán lehetett hallani a hangomat. Emberi füllel is, ahogy megremeg és a végén elcsuklik. Rá kellett jönnöm, hogy gyenge vagyok. Gyengébb, mint bárki más és... Utáltam ezért magamat. De most vége.. Itt és most, vége... Erős leszek. Megpróbálom, mi a legnagyobb veszélye?! Hogy újra összetörök?! Nem először történne, talán megbirkóznék vele..

A hotelhez érkeztünk. Én magam alapból sem terveztem túl komoly beszélgetést az őt során, de mivel úgy tűnt a lányok sem, így még az alapszintű társalgást sem kellett nagyon erőltetni, vagyis hát semennyire. Ehelyett némán ültünk. Én az úttestre erőltettem a szemeimet, minél kitartóbban annál jobb-alapon, hogy ne kelljen Clarissára néznem közben. Még véletlenül sem akartam az Ő szemére pillantani, vagy akár arcára. Most... elegendő volt a tudat, hogy itt van, és vigyázhatok Rá meg a gyerekre. Beszélni.. vagy akár csak gondolkodni Róla... most nem akartam. Nem. Most koncentrálok a vezetésre, és kész. Majd ha már csak hármasban leszünk, akkor majd megbeszélem Vele... Mert az biztos hogy ezt nem ússza meg csak így. Jól van hogy fáradt, és nem is nyilvánosan kell megbeszélnünk a dolgokat, de előbb-utóbb mindenképp. Majd otthon, még ma, talán... evés közben, vagy akárhogy. Lényeg, hogy én a magam részéről nem fekszem le addig, míg nem leszek benne bizonyos, hogy reggelre nem-e tűnik el ismét, valami ökörség miatt, amit nem szándékozott elmondani nekem, míg nem áll ki karó a hátából...
De már a puszta lehetőség gondolata is iszonyú fájdalmakat okozott a bensőmben, nem is beszélve a vörös ködről... így ezért is, inkább csak markoltam a kormányt, és szegeztem erősen a szemem az útra..

A hotelben ugyancsak nem sok kérdésem volt. Szám szerint nulla. Végülis Ők tudják hová megyünk, és meddig, én csak követtem a kis párost, és megálltam, mikor ők megálltak egy ajtó előtt, aztán vártam.

Miután csendben szóvá tettem,hogy a célirányunk a helyi hotel , a motor felől hallatszó halk zúgolódáson, néhol pufogáson kívül megszűnt minden torokhang. Némán robogtunk a kies utcán, kerülve az előttünk pöffeszkedő autókat. John egy erőteljes rántással vonta fel a kéziféket, s együttesen léptünk ki a parkolóba. A szél vasmarokkal kapott bele szabadjára engedett hajkoronámba, így félkézzel államhoz igazítottam sálamat, tompítva a hűs légtömeget,ami hirtelenjében megcsapott. Ég felé mozdítva államat emeltem tekintetem a magasba nyúló épületre. Régi agyagból gyúrt téglái mereven tartották mind a 10 emeletét,s a ráfekvő új vakolat is szépen nyújtotta fekvését a ráilleszkedő napsárga festékanyagnak.
Hát, itt volnánk. Óvakodva tekintettem hátra, biztosítva magam,hogy még mindketten megvannak, és lassú léptekkel indultam fel a második emeletre.
Kanyarból kanyarba bújtunk, míg végre megleltük Megan szobájának ajtaját. Egy lépést tántorodtam, átnyújtva a helyet a lánynak. Hogy beenged, vagy elküld, már az ő döntése.

A kellemesen meleg fürdő valóban ellazított, úgy éreztem, az előző éjszaka összes negatív élményét elmosta, mintha csak ez hiányzott volna egész nap. És valóban. Teljesen elmerültem a habokban, majd addig áztattam magam, míg végül a fürdővíz elkezdett kihűlni, én pedig vacogni, így kénytelen kelletlen, de muszáj volt felállnom és letusolnom magamról a rajtam felgyülemlő tetemes habmennyiséget. Végül a hajamat is megmostam, hogy teljesen újjá varázsoljam magam. Alapos törölközés után megszárítottam a hajamat és friss ruha után néztem.
Most, a szokásossal ellentétben nem válogattam sokáig, hiszen ahogy elhatároztam, csak a Grillbe megyek, harapok valamit. Az persze nem utolsó szempont, hogy ismerkedek.. Kivételesen remélem nem vámpírokkal. Még zavart vagyok ahhoz, hogy átgondoljam ezt az egész szituációt, ami alig egy nap alatt körülöttem leforgott.

(Grill)

(Park)

Kis megkönnyebbülés ért, mikor Elijah-t magam mögött tudhattam. Nem tehettem róla, hogy előítéleteim vannak a vámpírokkal szemben, és ez az én esetemben még érthető is.
Meg kellene változnom.. - filozofálgattam magamban, amíg odaértem az út szélén parkoló autómhoz, aztán kivettem belőle a csomagjaimat és megindultam nyílegyenesen a Hotel felé, ahol némi várakozás után végre szobát és helyet kaptam. Természetesen a legfelső emeletre szólt a kulcsom, így megszenvedtem azzal, hogy a csomagjaimat is felcipeljem, de legalább a megérdemelt pihenés is egyre közelebb van. A szobába lépve körül sem néztem igazából. A pakkolmat is csak az ajtó két oldalán helyeztem el, aztán kulcsra zártam és az első dolgom az volt, hogy a fürdő felé menjek és megnézzem, milyen állapotban voltam egész délelőtt. A látvány nem túl biztató, így ruháimat a földre hajigáltam és egy forró fürdőt készítettem magamnak, hogy kellőképpen ellazíthassam fáradt végtagjaimat.