Van értelme mondanom bármit is, mikor olyan szilárdan hiszi az igazát?! A végén úgy is egyezni fog a véleményünk, a mérleg kibillen erre vagy arra.. Mindig ez a dolgok rendje. Titkon azért reméltem a saját igazamat, és nem kizárólag a lelki békém miatt. Sokkal egyszerűbb lenne, ha az én opcióm lenne valós. Abban viszont nem kételkedtem, hogy meg tudna ijeszteni.. De.. Igyekszem titkolni, hogy ha ez előfordul még a jövőben.. Neki nem kell tudnia róla.
- Rendben... - válaszoltam akadozva, még úgy is, hogy hirtelen nem tudtam hová tenni ezt a kitörést. Ennek ellenére ösztönösnek éreztem, hogy biztosítsam őt, akár ígéret árán is. Mintha felzaklatná a téma, így nem is kérdeztem tőle az okokat, lesz még időm rá..
- Bár sokkal jobban szeretem, ha ruhátlan vagy, mégis fel kellene öltöznöd... - kiabáltam vissza a szobából, miután én is öltözni kezdtem. Jogosan nem akarom, hogy csorgassák rá a nyálukat.. Hiszen. tökéletes.
- Én jó vagyok... - mosolyogtam magamban. - Hiszen szó nélkül öltözök.. - húztam fel egy sötét farmert és világos felsőbe bújtam. Nem túl elegáns, inkább sportos, a célnak mégis megfelel.
Az ágyra esett pillantásom, ami még őrizte testünk vonalait, és ha bebújnék a takaró alá, bizonyosan olyan intenzíven érezném Cedric illatát, mintha maga is ölelne engem.. Csak ezután vezettem végig tekintetemet a szobán, hogy aztán félig felöltözött alakjába ütközzön pillantásom.
- Ez az egyik kedvenc felsőm.. - böktem magamra. - Tehát a szabály, hogy a ruhám palacsintamentes övezet! - figyelmeztettem előre. Meg aztán.. Igazából tartottam attól, hogy sokkal másabb irányba terelődik el kettőnk kapcsolata... Nem akarok egy lenni a sok közül.
Hamarosan csengő zavarta meg kettősünket, biztosan a palacsinta.. Hm.. ez gyors volt.
- Remélem éhes vagy! - vigyorogtam rá, és simítottam végig a karján, ahogy elhaladtam mellette. Felesleges volt aggódnom a nyálcsorgató kiscsajok miatt, a pincér egy fiatal srác volt..

Egy mosollyal lerendeztem az ékszer-kérdést. Talán okosabb nem nagy figyelmet engedni neki rájuk, még a végén eszébe jutna levenni, vagy akarni levenni. Persze, természetesen nem engedném neki hogy így tegyen, de nem is szeretném hogy gyanakodni kezdjen valami "elmebaj" iránt, mert nem hagynám hogy levegyen rólam egy ékszert. Jobb ha eltereljük a témát.
De ahogy Ő maga szolgáltatta a téma elterelődésének lehetőségét, és minden szavam ellenére is kiállt amellett hogy én nem vagyok egy rossz ember... mosolyom egészen másmilyenné változott, amolyan hitetlenkedő mosolygássá.. Nem is tudtam melyik rész a valótlanabb, az hogy nem vagyok rossz, vagy az, hogy ember vagyok. Egyik sem helyes, mert rossz vagyok, és még csak nem is ember. Egy vérre szomjazó állat vagyok, és Megan rendes esetben sikoltozva könyörögne nekem az életéért, ha csak sejtené mi vagyok, biztosan nem az ölemben ücsörögne, és nem is az ingemben tenné ezt.
Ezzel a hitetlen mosollyal a képemen, simogattam meg lágyan Megan hátát.
- Jólesik hogy ezt mondod, de nem csak azért hiszem rossznak magam, mert Te mondtad. Ezt már előtte is tudtam. Világéletemben egy rossz ember voltam. Még ha sokáig nem is tudtam róla. De most már tudom, és teszek ellene - magabiztosan állítottam azt, amiben biztos voltam hogy meg akarom tenni. Jobbá akarok válni! Hátha végre nekem is sikerül...!
Elnevettem magam végül, és elvéve a kezét a mellkasomról, megcsókoltam a kézfejét.
- Meg tudnálak ijeszteni ha meg akarnálak, ahogy a parkban is meg tudtalak. De nem foglak, mert soha többé nem akarom hogy félj tőlem. És nem is kell, mert... én soha nem bántanálak. Ezt jegyezd meg, rendben? Bármi is legyen, bárhogy alakuljon is a jövőnk, ezt ne felejtsd el soha, mert őszintén mondom, a legőszintébben hogy én Téged SOHA nem foglak készakarva bántani, és igyekszem akaratomon kívül sem tenni. - A szemeim az Ő szemeibe furakodtak. Azt akartam hogy jól megjegyezze. Hogy ha egy nap megtudja majd mi vagyok, akkor... nos, talán eszébe jut majd, hogy egyszer ezt milyen komolyan mondtam Neki.
- Ígérd meg, hogy ha ez álom, megkeresel majd a valóságban is - kértem Őt, belegondolva, hogy ha felébrednék, és rájönnék hogy ez nem a valóság volt, valószínűleg most mennék és "megreggeliznék" tisztességgel. De Ő azt hiszem ezután végleg az elmémben motoszkálna, és azon gondolkodnék, vajon valóban létezhet-e egy ilyen tündér, akit nekem szánt az ég, vagy... csak az álmaimban lehetséges ez?
- Jófiú?? - tágultak ki a szemeim, és játékosan a fenekére csaptam. - Túl sokat kérsz, Szépségem, miközben ÍGY ülünk itt - utaltam a cseppet sem túlöltözött állapotunkra, s Őrá az ölemben. Hogy tud egy nő ilyen helyzetben "jól" viselkedni?? Érthetetlen.. Legszívesebben....
- Ohh, nos ha zavar, ezer örömmel felöltözöm... - tettem úgy, mint aki fel akar állni, hogy induljon felöltözni. Kíváncsi voltnék, vajon megállít-e majd a cselekedetemben.
Néztem, ahogy tárcsáz, és a füléhez teszi a telefont. Kíváncsi voltam mit eszünk, vagy hogy egyáltalán kitalálta-e már, mert eddig ugyebár nem beszéltünk erről, de aztán a gondolatomra kimondatlanul is megérkezett a felelet, úgymond, amikor megkérdezte, mit szólnék a palacsintához.
- A palacsinta nekem is tökéletes - bólintottam, ugyanolyan halkan beszélve, ahogy Ő kérdezett. Aztán mikor a rendelést letudtuk, és rábólintott a programunk véglegesítésére is, rejtélyesen vigyorogtam Rá, hogy ne aggódjon, nem szedi ki belőlem mit is szeretnék a tetszésére mutatni a hóban. De biztosan fog neki tetszeni, elvégre leleményes fickó hírében állok.
- Most ki is a rossz?? - kérdeztem utána, ahogy szemeim guvadtak, a kis mutatványára. Már az is kínzás volt ahogy felkelt az ölemből, hát még a folytatás, amint menet közben vetkőzte le azt az egy szál ruhadarabot magáról, ami aztán le is került és a kilincsen végezte. - Te kis bestia! - álltam fel magam is, és követtem Őt a hálóba. Megálltam a küszöbön, és az ajtófélfának dőlve, karjaim összefonva a mellkasom körül, néztem Őt.
- C-c-c-c-c, ejnye, illik ilyen rossznak lenni, és aztán még ráadásul fel is öltözni? - kérdeztem megrovón, és a hatás kedvéért morcos képpel csóváltam a fejemet, miközben a sajnos már ruha által fedett alakját lestem. - Kár lesz ezért a ruháért ha majd összepalacsintázzuk - tettettem egy színpadias sóhajt, utalva rá hogy cseppet sem szándékozom jól nevelt és rendben lezajló érkezést eszközölni a társaságában. Láttam én azt a buja pillantását a palacsinta említésére, és bizony nem kell a fejébe férkőznöm hogy el tudjam képzelni, mik támadhattak ott fel ötlet-címszó alatt.

Csodás.. Minden hangot kiváncsian fürkésztem, ami csak elhagyta száját, mintha szavai isteni csodát hordoznának. És talán megértettem a dolgokat. Vagy legalábbis egy részét biztosan. Eddig mindketten szenvedtünk... Nem azt az életet éltük, ami nekünk járna, mert valami esztelenség lesodort a kijelölt útról, a szakadék széléig, és onnan rántottuk most vissza egymást.. Mielőtt zuhantunk volna.. De most sem állunk szilárd talajon, hisz most együtt zuhanunk valami ismeretlen felé, amiről azt reméljük jó. Amitől a mindenséget reméljük...
Én még mindig gyűrűjét figyeltem. Érdekes.. Az apjától őrzi.. Én anyám nyakláncát védem. Ugyan nem hordom, mert nem kaptam meg tőle, csupán emlékként vigyázom.
- Nagyon szép. - mosolyodtam el végül. Mindig is szerettem a hagyományokat, és az öröklés, kiváltképp ezek közé tartozott.
Hiába próbált nyugtatni, a kétség gyökerét nehezen tudta volna kiirtani, így inkább lepleztem azt.
- De... - kezdtem volna, mégis megvártam, míg mondandója végére ér, addig pedig még csókja sem tudott kizökkenteni a feltörő bűntudatomból. - Én.. Sajnálom, hogy azt mondtam, rossz ember vagy.. Nem vagy az! Csak.. Nehezen kezeled a helyzeteket, mert.. itt bent - fektettem a tenyeremet mellkasára, a szíve fölé. - sérült vagy. Ez nem a világ.. És ettől nem vagy rossz ember. - próbáltam meggyőzni igazamról, hisz abból úgysem engedek. - Én pedig nem félek Tőled! - mosolyodtam el a végére. - Ha hiszed, ha nem.. Nem vagy ám olyan ijesztő... - cukkoltam, de igazából a célom az volt, hogy minden ellenérzetét eloszlassam ezzel kapcsolatban.
Szavai, ígéretet pecsételő csókja bizonyította igazát, én pedig feleslegesnek éreztem mondani, hogy az én szívem is feltétel nélkül az övé. Sokkal inkább tudattal vele csókommal, akiben benne volt minden, amit csak adhatok neki... Szerelem, szeretet, féltés, szenvedély és talán egy csipet aggodalom is, mi majd fűszerezheti sok más egyéb mellett is a kapcsolatunkat.. Ha.. Eljutunk egyáltalán odáig.. Bár csodálnám, ha nem így lenne, hisz szívem kalapál minden érintésére, vérem pezseg, testem pedig bizsereg, ahogy egyre feljebb simul combomon. Már egyetlen pillantásával lázba tud hozni, de nem értem, hogy lehetséges mindez.
- Ha nem szeretnéd lefújni a programot... - súgtam csókjától kifulladva ajkaira. - .. légy jófiú.. - kértem, s szám szegletében huncut mosoly bújt meg.
- Különben is.. Ha valaki, kettőnk közül Te vagy az alulöltözöttebb.. Így nem is engedlek sehová.. - mondtam nagyon komoly arcot vágva. Ezt remekbeszabott testet csak én láthatom!
Végül tárcsáztam is, hamar felvették, bár ezen nem kellene meglepődnöm, azon inkább, hogy még ki sem gondoltam, mit szeretnék enni, arról nem is beszélve, hogy Cedric-et sem kérdeztem meg. Huhh..
- Mit szólnál a palacsintához? - néztem rá kérdőn, halkra vettem a hangom, hogy csak ő hallja, de már előre összefutott a nyál a számban, ahogy arra a töménytelen mennyiségű csokiöntetre gondoltam.. Vagy hogy még mit lehetne csinálni vele.. Khm..
A rendelést tehát leadtam, miután Cedric is rábólintott, már csak várni kell a reggelit.
- Reggeli után indulhatunk.. - bólintottam. - Azért érdekel, mit tervezel még... - hajoltam hozzá egy csókért, aztán nagy nehezen felkászálódtam az öléből és a háló felé indultam. Menet közben kigomboltam az inget és a hálóajtó kilincsére akasztottam, majd a fehérneműs szekrényhez léptem, és gyorsan magamra kaptam a ruháimat, mielőtt utánam jönne.

- Ha gondolod, egyszer majd fogadhatunk - csiklandoztam meg játékosan a derekát, de közben másik kezem szorosan fogta combját, nehogy az eszébe juthasson elugrándozni innét. Most kimondottan tetszetős volt ez az elhelyezkedés így. Legalábbis én nagyon előnyösnek találtam, és nem úgy nézett ki, mintha Megan számára kényelmetlen lenne a helyzetünk.
- Látod, mondtam én - vigyorogtam büszkén, mert igazam lett, pedig szinte semmit sem mondtam.
Követtem a pillantását, amikor a másik gyűrűm akadt a figyelme középpontjába, és kissé megtapogattam hüvelykujjammal a gyűrű fémes karikáját, miután Ő is megérintette.
- Így is mondhatjuk. Apámé volt. Mikor meghalt, az enyém lett - vontam meg a vállam, aztán elvettem tekintetem az ékszerről. Különös dolog visszagondolni apámra, aki majdnem ezer éve halott, miközben én még mindig fiatal vagyok és élek. A Sors érdekes csavarai, és az élet furcsa játékai.
- Nem! Nem, Kedvesem, nem benned - ráztam meg azonnal komolyan a fejemet. - Ne gondolj ilyen butaságokat - hajoltam oda Hozzá, és megcsókoltam a homlokát. - Benned nem, önmagamban kételkedem inkább. Ismerem önmagamat. Már tegnap is mondtam neked, hogy én rossz ember vagyok. Habár érted meg akarok változni, de nem zárhatom ki azt a lehetőséget sem, hogy nem fogok tudni olyanná válni, akivel hosszú távon egy nő együtt tud lenni. És sosem bocsátanám meg magamnak, ha valamiként kényszernek éreznéd, hogy Velem légy, mert például megijesztelek.
Homlokomat ráncolva gondolkodtam el egy percre. Ezer év alatt volt időm és módom önuralmat tanulni, de ennek ellenére ugyanúgy megmaradtam ragadozó vadállatnak, hisz egy vérivó lény vagyok, melyet gyilkolásra teremtettek. És szeretek is inni, kedvelem a játékot a prédámmal. Élvezem a hatalmat, melyet birtokolok. Istenihez hasonló lényekké teremtettek minket, akik bármit megtehetnek bárkivel. És ezt bizony könnyű megszokni, főleg ha az embert nem korlátozza semmi. Nem tudom, mennyire, és miként leszek képes hosszútávon megváltozni. Nem lenne tisztességes dolog bármire is kötelezni Megan-t, míg nem tudom, képes vagyok-e vigyázni Rá, önmagammal szemben is. Szeretem Őt. Nem akarok kárt okozni Benne!
- De igaz - küldtem feléje egy szerető mosolyt. - Akkor azt hiszem, ezzel nem lesz probléma, a szívem már a kezedben van.
Jóleső, kellemes érzés. Szeretem amikor megérint. Ilyen bizalmas, már nagyon régóta nem volt velem senki. Nem is hagytam, nem is tették. De Megan egészen más. Mint egy bimbózó rózsaszál a napkelte első sugaraiban fürödve.
Szeretettel vegyes kíváncsisággal figyeltem minden szavát, és szinte ittam a látványát.
- Az jó, mert én boldognak akarlak tudni. Ha ez megvan, innen már sínen vagyunk. - Már rég nem jártam ilyen síneken, szerencse hogy a vámpírok művészei a csábítgatásnak, így talán menni fog, hogy el tudjam csábítani ezt a szép nőt. Mert csábítani akarom, kényeztetni... udvarolni neki. És eközben nagyon boldoggá tenni!
Vigyorogtam, és válaszára, kezem még kissé fentebb siklott a combja vonalán, aztán vissza, ingerlőn cirógatva bársonyos bőrét. Amikor nyelve kissé megnedvesítette az ajkait, nem tudtam nem odahajolni, és csókkal illetni azt a kívánatos szájat. Mely az ENYÉM és senki másé!
Miután előadtam neki az ötletem a programunkra, észleltem ugyan némi ellenérzetet a szemeiben, de... nem akartam visszakozni. Tudom, hogy tudnék neki olyat mutatni, amitől megtetszene neki ez a mai időjárás is, még ha esetleg most nem is igazán kedveli...
Ki ha én nem? - gondoltam magamban egy igencsak széles vigyorral.
- Oké, rendeljünk - bólintottam rá, s igazából bármire rábólintottam volna, amit csak mond, mivel jelenleg sokkal jobban lekötötte a figyelmem, ahogy az ölemben fészkelődve, férfiasságomon közvetlen érzem ahogy formás hátsója ingerlőn mozog rajtam. Hát hogy legyen így úriember a férfi??? Főleg hogy maradjon észnél??!
- Valahogy nekem is kisiklott a fejemből minden létező recept - vándorolt végig a pillantásom az ingem gombjain, melyek egy csinos kis dekoltázst biztosítottak, nekem épp szemmértékkel beláthatón. Hát mondja azt bárki, hogy nincs arany életem!! Megan a legszebb élőlény, akit valaha láttam! Nem tudtam nem csúsztatni fel a kezeim, végig a combjain, a derekán, a mellein, végig a nyakán, míg arcára nem értem, hogy magamhoz húzhassam, és egy szenvedélyes csókkal pecsételhessem meg az érzést, amit gerjesztett bennem, amióta csak megláttam az utcán. Szeretem!
- Ahhh... de azt ugye tudod, hogy illik majd felvennünk valamit, ha megjön a futár? Mert bárki is áll majd a túloldalon, mi nem vagyunk szalonképesek, még a végén feljelentenek közbotrány okozásáért, mert meztelenkedünk a Hotel folyosóján - nyögtem, mikor elváltak ajkaim az Övéitől, de ennek ellenére sem eresztettem, kezeim visszatértek a combjára, meg a derekára.
- Szóval akkor benne vagy a sétában? Ígérem, nem bánod meg - bizonygattam magabiztosan.

Belegondoltam én már ebbe? Nem.. nem hiszem, vagy ha igen, hát nem igazán sikerült felfognom. Csak az enyém.. Én pedig, minek is tagadnám, remekül érzem magam vele.. Biztonságban, boldogan. Soha nem érzett elégedettség járta át minden porcikámat a kijelentésétől. Talán csak ez hiányzott.
- Hmm.. Nem hiszem... - forgattam a szemeimet. Elvégre elég sok mindent tudok, amit valószínűleg ő nem.. Erről a világról, meg úgy alapjában véve is.. Magamról is, bár talán ezt nem ésszerű felhozni, de.. Még nem akartam felvállalni előtte, hogy mi.. Hogy ki is vagyok valójában. Még.. Nem érzem annyira stabilnak a dolgot, hogy ilyen fajsúlyú dolgot rázúdítsak, meg aztán.. Az apám azért hagyta el anyámat, ami volt. Én nem akarom elveszíteni Őt. Szóval egyenlőre mindkettőnknek jobb a jótékony tudatlanság.
- Ohh... Oké.. - néztem fel rá meglepetten. Erre tényleg nem számítottam. Ezer éves?? - Ez valóban eléggé hihetetlen legenda.. - nevettem fel. - Minden esetre tényleg szép.. És akkor.. - pillantottam egy másik gyűrűre, egy pecsétgyűrűre hasonlított, de nem volt teljesen olyan. Különleges volt.. Egy másik szép darab. - Ez is családi örökség? - forgattam meg nehézkesen az ujján, hogy lássa mire gondolok. Meglepő, első ránézésre nem mondtam volna meg, hogy szereti a régi dolgokat, bár.. A fene tudja. Elég sok mindent nem mondok meg ránézésről..
- Te.. Most komolyan bennem kételkedsz? - húztam fel érdeklődve a szemöldökömet, hisz mi tagadás, ez kissé váratlanul ért. - Adtam rá okot..?! - értetlenkedtem. Ezt meg mégis mire véljem? Hogy majd én hajítom ki? Annak, akit ki akarok dobni, nem mondom, hogy szeretem.. Akinek pedig mondom, hát érezze magát különlegesnek, mert anyámon kívül nem sűrűn hallotta tőlem senki ezt a szót... Akik pedig mégis, hát keresztülgyalogoltak rajtam és megtiportak, valószínűleg már arra sem emlékeznek, hogy a világon vagyok. Nem is baj.. Nekem elég Ceric.. Meg a szerelme. - Én.. megértem.. - bólintottam, de hangom akadozva hallatszott. Nem könnyű kilépni egy kapcsolatból, az pedig még inkább nehéz, hogy újba kezdjünk, mikor a rizikó megvan, hogy az előző sorsára jut.. - De.. Mindig vállalni kell a kockázatot, nem igaz? - mosolyodtam el végül. Nem ijesztett  meg, sokkal inkább megnyugtatott szavaival. - Nekem nem kell semmiféle szerelmi bizonyítvány, elég ha velem vagy.. A szíved szava nekem elég. Nem csak most.. - és talán nem csak ebbe, hanem következő szavaiba is belepirultam. Valami azt súgja, hogy mellette meg kell hogy szokjam a bókokat, pedig azokat sosem viseltem könnyedén.. Hát.. Alkalom már van hozzá..
Már egyetlen csókjától is képes voltam megborzongni, hát még mikor bőrömet cirógatta végig, majd leült velem. Úgy vont ölébe, hogy közben nem szakadt meg ölelkezésünk, bár eleinte kicsit csálén ültem félig rajta, sikerült elhelyezkednem.
- Rajtunk múlik.. - fektettem tenyeremet az arcára, hogy végigsimíthassak rajta és közben azon méláztam, milyen jó érzés arra gondolni, hogy van "mi".. És nincs külön Ő és én.. - S egy része már sikerült is.. Boldog vagyok és Veled vagyok.. - néztem szemeibe örömteli mosollyal, bár szívesebben rejtettem volna piruló arcomat nyakába, szoktatnom kell magam ahhoz, hogy szépeket hallok és nem csupa rosszat.
- Pont most mondtad.. - haraptam be alsó ajkamat, miközben felkuncogtam, és épp kapóra is jött a kérdése. - Ötletem az lenne.. - villantottam rá tekintetemet, közben talán öntudatlanul de végignyaltam a számat is. - De várom a javaslatot.. - fészkeltem közelebb magam, majd karjaimmal körülfontam nyakát, így vártam, hogy elmondja, Ő mit tervezett. És igaza van.. Valamit kellene enni is végre, mielőtt pocak megkordul, az ürességtől. A tegnapi vacsora.. Elég édesre sikeredett.. Az viszont, hogy odakint esni kezdett a hó, teljesen elkerülte a figyelmemet. A hó egyet jelent a hideggel és.. Áh.. Nem szerettem a telet, a végén úgyis felmelegszik az idő. De.. Láthatólag Cedric nem így vélekedett erről, hiszen szája sarkában mosoly bujkált. Hátha meg tudja mutatni nekem is, a tél szépségét.
- Támogatom az ötletedet, az enyém várhat.. - kacsintottam rá. - De mi lenne, ha .. Inkább rendelnénk valamit?! - nyújtózkodtam hátra a készülékért, és örültem, amiért továbbra is combjaimon nyugtatta kezeit, hisz így stabilan tartott, nem estem hanyatt a kicsavart póztól. - Személy szerint nem igazán szeretnék most felkelni innen, hogy főzőcskézni kezdjek.. Van annál jobb dolgom is.. - hajoltam hozzá egészen közel, és egy gyors csókot nyomtam ajkaira.
Magam is meglepődtem azon, hogy miért villanyoz fel a séta említése, hisz nem szeretem ezt az évszakot, talán ez is Cedric hatása.. Vagy csak megőrültem..

- Csak a Te kandúrod - mondtam, szélesen vigyorogva, miközben élveztem, hogy ölelésemben simul, így inkább Ő tűnt macskának, sem mint én. De élveztem a mozdulatait, és ahogy feltétlen bizalommal bújik teste az enyémhez, mintha csak köréje épültek volna. Tökéletes volt!
- Hidd el, Kedvesem, millió és millió dolgot tudnék mondani, amivel halálosan nagy meglepetést okoznék - nevettem fel, és cirógattam végig a vállát, habár sajnos némiképp igaz volt viccelődésem, még ha könnyednek is hatott. Hiszen ha elárulnék Neki egyes dolgokat, bizonyára elzavarna maga mellől, vagy megkísérelne megölni, s akkor vagy megigézném Őt, kiölve így Belőle azt, amitől egyedi az összes többi nőhöz képest a világon, vagy... elmennék, de abba meg én halnék bele. Vagy legrosszabb esetben, olyat tenne, amivel elérné, hogy a vámpír bennem harcba szálljon, és Őellene forduljon... De épp ezért, nem..! Vannak titkok, melyek jobb ha titkok maradnak.
- Ami a gyűrűket illeti... nos, igazából családi ereklyék - kezdtem bele egy magyarázatba, mely... lényegében véve nem volt hazugság, csak... épp a lényeget kihagyom belőle. - A családomban öröklődött, nagyjából... ezer év. Ha jól tudom. Na persze, amennyire hinni lehet a családi legendáknak. Ez egy elég hihetetlen legenda, így.. én személy szerint nem hiszek benne, de a gyűrűk szépek, ezért tartottam meg eddig.
Láttam mennyire vágyakozik Megan valami magyarázatra, ezért muszáj volt mondanom valamit Neki. Valami emberit, ami azért a valóságot fedi. Végülis, ha visszagondolok önmagam emberi történetére, mai szemmel valóban hihetetlen lenne a "leszármazottamnak".
Nehezemre esett nem nevetni, ahogyan valóban reagált a leánykérést illető szavaimra, azaz, hogy Neki kellene gyűrűt adnom akkor.
- Ne félj, Gyönyörűm, még egyelőre el sem váltam, nem hinném hogy tisztességes lenne máris menyasszonnyá tennem Téged. Különben is, még az sem biztos, hogy kibírod velem hosszútávon egy légtérben. Lehet hogy két nap után kihajítanál. És persze... én elég sokáig voltam már házas, nem tudom, akarok-e majd még valaha házasságban élni. Az egyébként is csak egy papír. Nekem viszont nem kell "oklevél" arról, mennyire szeretlek, mert remélem enélkül is ki tudom mutatni - komolyan, és higgadtan beszéltem, mert nem akartam megriasztani egyik lehetőséggel sem, sem azzal, hogy el akarnám venni, sem azzal, hogy talán nem akarnám soha. A házasságom ezer évig tartott, és egyetlen boldog, és egész év sem volt benne. Lehet hogy sokkal jobb anélkül a papír nélkül. Nem tudhatom mit hoz még nekünk ez az élet most, és nem tudhatom, mi sikerül, mi nem... Most elég nekem, hogy ez a mesés tündérleány Velem van. Más nem kell.
- Sebaj, akkor a nap másik felében majd csinálunk valami nappali tevékenységet - vontam meg a vállamat, mert engem nem zavart, hogy hová tűnt a nap másik fele, elegendő nekem emez, mert mindkét felében ugyanazzal az angyallal lehetek. Illetve, remélem, mert nem szeretném máris itthagyni.
- Semmi baj. Én jelenleg ébren is csak álmodom, mert álmaimban is Te voltál és nappalomban is Téged látlak - simogattam ajkaimmal orcáját, majd finoman csókolva bőrét, élveztem közelségét, és csókját. - Ohh, igazán? Nos... köszönöm. Ezt eddig még senki nem tudatta Velem, de jó tudni. Te viszont édesebb vagy olyankor - mulattató információ volt, hogy tetszem neki álmomban. Én speciel nem látom magam olyankor, de amúgy sem találnám magam édesnek... Őt annál inkább.
- Ha rajtam múlna, soha többé nem ébrednél egyedül - ráztam a fejemet komoly, határozott mozdulattal, és arcát megsimogatva, megcsókoltam, aztán magamhoz öleltem újra, és egy szerető mozdulattal húztam is magammal, miközben leültem a kanapéra a ruhakupacunk mellé, az ölembe húztam Őt, és úgy öleltem tovább. - Én sem bántam meg, és én is Veled szeretnék lenni. Hihetetlen élmény vagy nekem... és hihetetlen, amit érzek... valami hihetetlenül varázslatos lény vagy, hogy ezt kiváltottad belőlem.. és nem akarok már nélküled lenni... igazából soha. Boldoggá akarlak tenni, és Veled lenni. Semmi más nem kell a boldogságomhoz. Úgyhogy az én hírem pedig az, hogy... nem is akarok elmenni - simítottam végig karját, hátát, és meg sem állt kezem a combjáig. - Mondtam már, mennyire bejön mikor az ingemen kívül nincs Rajtad más? - vigyorogtam, kajánul emelgetve a szemöldökömet. Ahhh.... uhh... nehéz is volt másra koncentrálni, mint hogy egyedül ez az egy ruhadarab van közte és köztem...
- Van ötleted mit szeretnél a nap maradékában csinálni? - kérdeztem kíváncsian, miközben pillantásom elkalandozott az ablak irányába, ahol egy kellemes... egy MÁSIK kellemes dolgot is tapasztaltam, ami bár meg sem közelítette Megan majdnem meztelen testét az ölemben, de... azért szép volt az is. - Mert nekem esetleg van javaslatom, ha nincs külön kívánságod. Haaa... esetleg nincs, akkor mit szólnál, ha ennénk valamit? Aztán pedig elmehetnénk sétálni. Szép az idő odakint - kacsintottam Rá, aztán állát megfogva finoman kormányoztam figyelmét a legközelebbi ablak felé, melyen túl bizony lassan fehérleni kezdett a táj, miként a hó bizonyára nem olyan régen, hullani kezdett.

Csupán félig láttam, hogy széles mosoly költözött arcára, mégis mosolygásra késztetett, persze főleg kijelentése.
- Előző életedben? - néztem rá huncut vigyorral. - Kis kandúr.. - bújtam hozzá, akár egy cica, és élveztem, hogy teljesen körülölel engem erős karjaival. Egyébként is, jó tulajdonság lenne, hisz a macskák mindig elkóricálnak valamerre, de mindig visszatalálnak... Nem mintha hagynám, hogy csak úgy kisétáljon az életemből...
- Tégy próbára! - ajánlottam. Szinte kaptam a lehetőség után, hogy többet tudjak meg róla, vagy akár erről a kis tárgyról, hisz ez is hozzá tartozik, az élete és az Ő része. - Nem hiszem, hogy lenne olyasmi, amivel meg tudsz lepni.. - mosolyogtam bátorítóan Rá, nem tudtam, hogy most csak nem akarja elmondani, vagy tényleg tart a reakciómtól.. Nem kellene Neki.. - Persze nem akarok erőltetni semmit.. Nem akarok sebeket feltépni.. - adtam meg a visszakozás lehetőségét is Neki. Ahogy Ő sem, én sem erőltetek semmit, ez így fair, de a kiváncsiság még mindig ott lappang bennem. Nem is annyira mélyen, talán Ő is látja a szemeimben.
Mégis sikerült aztán meglepnie, bár nem azzal, amiről azt hittem nem tud. Sokkal inkább azzal, hogy látszólag mindent, ami eddig történt, maga mögött hagyott, minden, ami eddig a célja volt, már nem az.. Felborult az élete és az értékrendje.. De miattam?! Miattam.. Ő mondta.. Ismét azt mondta, mást szeret. Éjjel pedig még nekem mondta, hogy szeret, tehát az a más én vagyok... Én.. Vagyok.. De.. Micsoda?!
- Megőrültél? - kúszott egy oktávval feljebb a hangom, mikor felvetette, nekem kellene gyűrűt adnia. Elmebeteg.. Nincs más magyarázat erre.. - Gyűrűt? Nem!! - ellenkeztem hevesen. Majd.. Egyszer.. Talán kapok, de biztos, hogy nem itt és nem most.. Még az ötlet is abszurd.. Szerencsére hagyta is a témát, biztosan gondolta, hogy nem lesz számára túl kedvező a reakcióm.
- Ebben igazad van... - bólintottam egyetértően. - Viszont nálunk már a nap fele is eltelt.. - mutattam rá a tényre, hogy a kimerítő éjszaka így bosszulta meg magát. Szó se róla, semmiért nem adnám a múlt éjszakámat.
- Sajnálom.. - biggyesztettem le az ajkaimat, majd vad csóktámadása után én hajoltam ajkaira, hogy kiengeszteljem a "korai" ébredése miatt. - Nem akartam megzavarni az álmod.. Ha tudtam volna... - sóhajtottam nagyot. - Egyébként nagyon édes vagy, mikor alszol.. - kuncogtam el magam, és valószínűleg nem tűntem érettebbnek egy tinilánynál, de muszáj volt megjegyeznem.
- Tartottam tőle, hogy egyedül ébredek.. - vallottam be Neki szemlesütve, de mentségemre szolgáljon, hogy eddig nem volt ilyen tapasztalatom. - De.. Nem bántam meg.. Semmit sem.. Egyetlen percet sem.. - simultam teljesen mellkasához, és néztem fel szemeibe, karjaimat nyaka köré fontam. - Azt sem, amit tettem, azt sem, amit mondtam.. Tökéletes volt minden és.. Én tényleg nagyon szeretném megpróbálni... Szeretnék veled lenni.. - suttogtam neki szavanként. - Úgyhogy van egy hírem a számodra! - élénkültem fel a végére. - Akkor sem engedlek, ha menni akarsz...

Éreztem, hogy teste kissé megrezzent, mikor megérezte a jelenlétemet, én pedig magamban jót vigyorogtam a "halk" mozgásomra tett megjegyzésén. Ha tudná...
- Előző életemben biztos macska voltam - vontam meg a vállamat lazán, és cseppet sem zavartattam magam, hisz az igazságtól fényévekre van. De egyelőre ez nem is baj. Egy éjszaka után ilyesmit még nem illik közölni egy hölggyel. Mármint azt, hogy egy ezer éves élőhalottal hált együtt, aki szabadidejében a szomszédot nassolja. Valószínűleg nem élvezné így az ölelésem, ha tudná ezt.
Most is épp olyan jó érzés volt ölelni, és érezni a testét a kezeim között, mint nemrég, mikor még az ágyban pihentünk. Kifejezetten élvezettel fogadnám, ha sosem kéne eleresztenem ezt a tündéri nőszemélyt.
- Pedig el sem hinnéd, ha elárulnám, hogy hány éves is, ez is, meg a párja is - mondtam titokzatosan. "Pár" alatt természetesen a gyűrű párjára gondoltam, hisz az enyém már nem Tatia, hanem Megan. És Ő egy gyönyörű, fiatal teremtés, kettőnk közül csak én vagyok a vénség.
- Hogy biztos-e? - meglepődtem a kérdéstől. - Ugyan, miért tartanám meg egy elmúlt szerelem szimbólumát? A karikagyűrű az örök szerelmet hivatott hirdetni, de ez már se nem örök, se nem szerelem, így elég ostoba dolog lenne eltenni emlékbe. Főleg hogy én már mást szeretek. Ez alapján, inkább neked kellene gyűrűt adnom - mondtam laza mosollyal fürkészve Őt, és biztosra vettem, hogy ettől a lehetőségtől megáll majd Benne az ütő is.
Megcsókoltam Megan arcát, aztán engedtem a témaváltásának, és úgy folytattam.
- Reggelt hát, mi mást? Hisz most keltünk. Ilyenkor a reggelt illik köszönteni. Ne zavarjon meg az óra, van a Földön olyan hely ahol tényleg reggel van - bólogattam határozottan, de a vigyor nem tűnt el arcomról, különösen úgy nem, hogy közben felém fordult, így már egészében is láthattam szép arcát, szemeit, és kívánatos szája is szembekerült velem, melyre rögtön le is csaptam, amint Ő egy apró kis csókkal akarta "kiszúrni a szemem". Gondoltam magamban, ez nem így megy, én ennél sokkalta többet kérek, főleg így "reggelire". - Én is hasonlóképp. Ez is a Te hatásod. Bizonyára ezért is ébredtem fel. Kikeltél mellőlem, s mivel Te voltál a jól alvásom oka, az alvás el is múlt nélküled - simítottam végig arcán, haján. Évek óta, most aludtam a legjobban, úgy főleg, hogy valaki mellettem aludt. Vagyis Megan most inkább rajtam, de ettől csak még tökéletesebb lett a dolog.
- Na, látod? Igazat mondtam. "Reggel" van, és én itt vagyok Veled - pusziltam meg a száját, majd szemeit kezdtem fürkészni. - Ugye nem bántad meg? - valamilyen indíttatásból úgy éreztem, kikívánkozik a kérdés. Elvégre a reggeltől félt olyan nagyon még az este, de most itt vagyok. Én nem bántam meg ami történt, és amiket mondtam. Remélem ezzel Ő is így van..

Kétségbeesett gondolatok szaladtak át elmémen, mikor arra a kis karikára gondoltam. Nem is maga az ékszer zavart, sokkal inkább a mögöttes tartalom, hogy a férfi, akit én szeretek, egyszer máshoz tartozott, sőt, jogilag ez még most is így van. Elégtételt nyújtott azonban, hogy mindez csak papíron van így, valószínűleg már azon sem sokáig, az pedig, hogy a szívét nekem adta.. Sosem voltam még ilyen boldog, és sosem volt még a szívemben ennyi szeretet. És ez mind-mind Cedric hatása. Ezt a hangulatot még az a kis fémdarab sem tudta elrontani, bár az én hibám.. Minek tettem szem elé? Most nem nézegetném azt..
Arra nem számítottam, hogy Cedric ilyen hamar felébred majd, az pedig külön meglepetés volt, máris átölelt hátulról. Ennyire belefeledkeztem volna a gondolataimba?!
- Olyan halk vagy, akár egy macska... - méltatlankodtam és szemforgatással nyugtáztam bókját, még szerencse, hogy nem kapta el ezt a pillanatot. Ölelése viszont megnyugtatott és bizalommal töltött el. Szeretettel és boldogsággal, amit minden porcikámban éreztem. Kezeimet az övéire fektettem, majd ujjainkat a hasamon fűztem össze, fejemet lehetőségem szerint fordítottam oldalra, hogy legalább a vonásainak egy részét láthassam a szemem sarkából.
- Nem tűnik réginek.. - pillantottam le a karikára, de csak tisztes távolból méregettem. - Nem mintha szakértő lennék.. - sóhajtottam nagyot. - Különben is.. Biztos, hogy meg akarsz válni tőle? - dőltem mellkasának nagyot sóhajtva. - A részed.. Évekig hordtad.. - rántottam aprót a vállamon, majd ahogy csak lehetett témát váltottam.
- Reggelt? - nevettem fel és felé fordultam karjai béklyójában. - Neked is szép reggelt.. - simítottam végig arcán, majd egy gyengéd, nagyon apró csókot leheltem ajkára, hogy alig súroltam közben a száját. - Nagyon régen nem aludtam már ilyen jól.. - ismertem el őszintén. Ezt legalább elmondhatom neki. - Na és te? - fürkésztem azokat a gyönyörű zöld szemeit. - Hamar felébredtél.. - ráncoltam a homlokomat. Vagy.. Nem is olyan hamar?! Minden esetre utánam néhány perccel..

Fókuszpont. Egy stabil érzés, érzet, hang, vagy akármi, ami biztos, és biztosít... Megan szíve, és lágy teste tökéletes fókuszt jelentett, mely köré a világ talán legstabilabb, legbékésebb álmát tudtam köríteni. Tökéletes volt. Mert Vele álmodhattam. Vele érezhettem. Vele. Évszázadok óta, nem aludtam ilyen érzésekkel a szívemben, s a lelkemben. Évszázadok óta nem éreztem olyat, mint Őmellette. Több mint egy évezrede nem éreztem már... ennyire hogy élek. S hogy van miért élnem. Megan valami egészen új dolgot oltott belém az éjjel... Belém oltotta... az érzelmek egy olyan kavalkádját, hogy.. még, és még többet akarok belőle... ŐT akarom. Szeretni akarom! És... szeretem...!

Nem tudom viszont, mikor éreztem meg először, hogy az érzés stabilizálója, az a test, a kezeim közt, az a szív, mely kismadárként repdesett felettem, köröttem, Velem... mikor is észleltem először hogy már nincs ott. Azt tudom, hogy amikor a szemeim egyszerre csak felnyíltak, egymagam voltam az ágyban. De csupán csak egyetlen pillanatomba került, hogy meghalljam, amint a szomszéd helyiségben, a fal túloldalán valaki mocorgott, s az a valaki nyilván Megan volt. Azon nyomban egy nagyon ostoba vigyor ült ki a képemre, és keltem is fel az ágyból, hogy az ajtóhoz sétálva, kilépjek a hálóból.
Nem állíthatnám hogy zavartattam magam, amiért meztelen vagyok, elvégre, az este, amikor bejöttünk a szobába, ugyancsak meztelenek voltunk Ő is és én is. Eleve nm szégyelltem a testem, de az este után főként ostoba dolog lett volna a takargatás Őelőtte. Majd mikor megpillantottam Megan-t a nappaliban... "megnyugodhattam", hogy Ő sincs éppen túlöltözve. Sőt, egész pontosan egyedül az én ingem volt Rajta.
- Csinos vagy - szólaltam meg, és somolyogva indultam meg feléje. Mikor megálltam mellette, ösztönösen simult a derekára a kezem, és magamhoz öleltem Őt hátulról, miközben a nyakába csókoltam.
A válla felett átpillantva, láttam a kanapéra pakolt ruháinkat, és... láttam a gyűrűmet, amit az én kupacomra helyezett, nyilván Ő, mert én azt az este eldobtam valamerre. Érdeklődve támasztottam az állam a vállának, és úgy néztem az apró, csillogó aranyékszert, mely ezredévek visszatekintése volt nekem, egyetlen tárgyban... egy letűnt szerelem, mely meg sem született, és már meg is halt... s már csak a lányomban él, és csak ott is élhet, mert máshol esélye sincs, de már nem is akarom hogy legyen.
- Szerintem lepasszolom egy múzeumnak. Elég régi darab, le merném fogadni hogy ölnének érte - mondtam viccelődve, hátha nem érzi majd rosszul magát emiatt, és fejben elővettem a jegyzéket, hogy elintézzem a válást, amint lehet. Igaz, régi a dolog, és sok értelme nincs már, ezer év különélés után, de én papírt akarok arról, hogy az a ribanc már nem az életem része. Viszont az igaz volt, hogy a gyűrűért megvesznének a múzeumok. Kétlem hogy sok ilyet láttak volna már. Gyűrű, ezer évvel ez előttről. Főleg ami ma is tökéletes állapotban van, nekem hála. Szép kis summát hozna ez a kis vacak, ami nekem már úgysem kell többé. Sőt, Tatia gyűrűjére is ez igaz, amit Ő szintén eldobott nem olyan régen. No, ennek majd még utánanézek, de most nem akarok velük foglalkozni.
- Jó reggelt. Hogy aludtál? - kérdeztem, bár tudtam, hogy már nincs reggel, és oldalt nézve, Megan arcában kezdtem gyönyörködni.

Halványan.. Nagyon halványan érzékeltem még hangját a rám ereszkedő álomfátylon keresztül, de a reagáláshoz más távolinak éreztem magam és őt is.. Magamat tőle, igaz csak mentálisan, mert azzal nagyon is tisztában voltam, hogy karjait körém fonta és nyugtató béklyóba zárta testem. Biztonságban éreztem magam ölelésében, otthonra leltem és minden mázsás szikladarab legördült szívemről. Úgy éreztem, évek óta először alszom el gondtalanul. Nem fáj semmi, nem érdekel semmi.. Végre jól érzem magam.. és azzal is tisztában vagyok, hogy ez mind Cedric hatása. Nem tudom mit művelt velem, hogy így kifordultam önmagamból, de.. Még élvezem is.
Rég aludtam ki magam ennyire, és bár a Nap sugarai nem tudtak beszökni a szobába, éreztem, hogy már jócskán dél körül járhat az idő. Azt hiszem a beépített vekkerem jelezte. Minden esetre nem akartam még kinyitni a szemeimet. Élvezni akartam a jótékony sötétséget, amit a homály nyújtott és a kart, ami derekam köré fonódott az éjszaka folyamán. Most tudatosult csak bennem, hogy valóban itt maradt. Nem kellett csalódnom benne, hisz még mindig ölel, bár öntudatlanul fekszik mellettem. Gondolom.. Óvatosan emeltem fel a fejemet mellkasáról, hogy felfelé pillanthassak és elnyíló ajkakkal konstatáljam, hogy milyen békésen alszik még mellettem. Egy darabig figyelgettem, hogyan veszi a levegőt és közben miként emelkedik meg mellkasa. Néha összerezzentek izmai is simogató ujjaim alatt, bár nem akartam felkelteni a cirógatással. Azt hiszem ösztönösen jött a mozdulat, és mire rávettem magam, hogy leálljak.. Sokáig tartott.
Óvatosan kúsztam ki karjai alól, nem akartam megzavarni álmát, de éreztem, hogy nekem járnom kell egyet, mert tagjaim teljesen elgémberedtek. Halkan osontam ki a szobából, de nem csuktam be az ajtót, csak résnyire hajtottam. A konyhába menet megláttam mekkora rendetlenséget okoztunk, és.. Azon nyomban bele is pirultam a tegnap estébe. Erőtlenül dőltem neki az ajtófélfának, hogy összekaparjam magam az intenzív érzések okozta kábulatból, végül lehajoltam az ingéért, majd azt vettem magamra, ami jótékonyan eltakarta minden egyes porcikámat egészen a combom közepéig...
A konyhában nem pakoltam össze semmit, csupán a ruháinkat szedtem össze és külön kupacba halmozva tettem le a kanapéra őket. Izgatottan pakolásztam ide-oda a dolgokat, minden jelentős cél nélkül, kávét főztem és.. vártam.. Bár ez amolyan izgő-mozgó várakozás volt a részemről, minek következtében aztán megpillantottam valamit a földön fekve. Apró volt, pici és csillogott. Egy karika.. Nem tudtam, van-e jogom egyáltalán hozzáérni, mégis lehajoltam érte, végigfuttattam rajta az ujjaimat, majd a nadrágjára tettem. Meg fogja találni és bármennyire nem szeretném, ez hozzá tartozik. Még...

Kicsit tartottam tőle, hogy nem fogja nekem elhinni, vagy kételkedni fog abban, hogy tényleg itt maradok, és itt fog találni reggel, amikor felébred. De én őszintén komolyan gondoltam. Itt szeretnék lenni amikor felébred reggel, és látni azt a szép fényt, ami sugárzik a szeméből... most is, jelenleg is... azt a szép, boldog fényt. Látni akarom reggel is!
- Ahh, így véled? - nevettem fel szavait hallva, és csókot nyomtam homlokára. - Nos, ennek én is kifejezetten örülök. Kár lett volna ezért a szép estéért. Örülök hogy beengedtél - mondtam, szemeiben fürkészve, gyönyörködve nézve azt a csillogást, mely a drágakövek közé valóvá emelte a szempárt, melynek birtokosa Ő volt.
Megsimogattam a mellkasomon nyugvó kezét, és füle alatt csókolva meg bőrét, ahogy hozzám bújt, fejemet az Övének döntöttem. Jóleső sóhajjal nyugtáztam, ezt a kellemes... nagyon különösen kellemes érzést, ami eluralkodott rajtam, miként ott feküdtünk ketten... Hihetetlen élmény volt ez nekem..
- Vigyázz rá - súgtam egész halkan Megan fülébe, ahogy kezem az Ő kezén át is érzékelte, az én dobogó szívemet. Sérült dolog az ott bent, és eddig senki nem nyúlhatott hozzá... de most Megan birtokba vette... és egy csapásra Övé lett az egész... Félek, nem akarok csalódni ebben a mesés tüneményben is..
Mikor újfent meghallottam hangját, ránéztem, de már nem is igazán tűnt úgy, mintha tudná mit beszél, nagyon az alvás határán billegett, de én még jól értettem szavait... és nagyon nehéz volt, hogy ne törjek ki hahotában, azt hallva tőle, amit.
- Én is szeretem - mondtam aztán végül csak ennyit halkan, de aztán már nem beszéltem tovább, hagytam, hadd ragadják maguk közé az álmok hullámai Őt is, és kicsivel talán Őutána, engem is...

Hallani, mit mond, hogyan érez.. Látni a szemében, szavai igazságtartalmát.. Egy olyan valóságba csöppentem, ami sokkalta jobb volt, mint amit elképzeltem. Bár a jövőmön sosem filozofáltam túl sokat, hisz nem lett volna értelme, ha hiú ábrándokba ringatom magam, amiket sosem érhetek el. És tessék.. A nem várt fordulat az életemben most itt fekszik mellettem és szorosan ölel. És akar engem. Mondta is, igaz, de ki nem mondott szavai, miket a szemei tükröznek, meggyőzőbbek a puszta beszédnél, legyen az bármennyire is őszinte. Minden perccel egyre jobban és jobban szívembe zártam Őt, kitépni onnan lehetetlenség lenne, hisz vinné szívemet és lelkemet is, egészen. Nem is gondoltam rá, hogy most akárki is betoppanhat az életembe, pláne azt nem, hogy Neki is adom magam, most mégsem érzek olyasmit, ami eltántoríthatna Tőle. Talán azért van itt most az ideje, mert mellette visszatalálhatok önmagamhoz, akit elvesztettem, mikor senkim sem maradt. De.. Most már van nekem Ő... Én pedig akarom, hogy igaz legyen és reggelre ne ábránduljon ki a gondolataiból, amik most olyan szenvedélyesen láncolják hozzám. Mégis ahelyett, hogy megkérdőjelezném szavait, vagy szándéka tisztaságát, én csak bújok, hiszen szükségem van az ölelésére, a szeretetére, a melegségre, ami a lelkéből árad és ezzel összekapcsolódik az enyémmel.
Nem tudom, Ő maga is fáradt volt-e, vagy megérezte, esetleg csupán a látványom árulta el neki, hogy legjobb lenne már aludni, de nem is foglalkoztatott a dolog, egészen addig, míg hátrébb nem húzódott kissé. Leheletfinoman cirógatta végig arcomat, ajkaim ismét mosolyra szaladtak, majd félig lehunyt pilláim alól tekintve Rá csókoltam vissza. Apró és édes csók volt ez,  olyan, ami a reggeli órákra folytatást ígér, én pedig nem vontam kétségbe egy percre sem. Hittem én már azt, hogy szerelmes vagyok, talán egy egész kicsit voltam is, de nem éreztem soha ekkora biztonságot, mint amilyet puszta ölelése nyújtott nekem.
- A mai nap legjobb döntése volt, hogy nem vágtam a képedbe az ajtót.. - kuncogtam mellkasát simogatva, kezem a szíve fölé helyezve, míg bőrére apró csókot adtam. - Aludj jól, Cedric.. - rejtettem arcomat vállgödrébe, majd lábaimat is az Övéihez igazítottam. Továbbra is öleltem, és tenyerem alatt éreztem heves szívdobbanásait, minek üteme egyre álmosított, de mielőtt még öntudatlanságba merültem volna, apró mosollyal az ajkaimon játszottam végig az estét magamban. Bűnbánó tekintete, lelkesedése... Azok a kétértelmű mondatok, amik miatt végül a karjaiban kötöttem ki.. Szinte letámadtam.. Ő meg kérdezett valamit előtte és csak most tudatosult bennem.. - Egyébként... Szeretem a sajtot.. - motyogtam már félálomban, de reméltem érti. Csókjai bizsergető, borzongató emlékével a tudatomban merültem végül alá, hogy az álmok magukkal ragadhassanak, de közben végig éreztem, hogy van mellettem Valaki.. Valaki, akit nem akarok elveszíteni. A Szerelmem.

A történelemkönyvek hazudtak. A vámpírok mégis a Mennybe mehetnek. Vagy csak én kerültem oda egy pillanatra? Nem tudom... de tudom! Akarom, és szeretem, és... valami hihetetlen varázslat, téboly, vagy csoda folytán... ez a tündérszerű élőlény is azt állítja, hogy szeret engem... Engem, Cedric Nikolaj Georgiev-et. Szeret ez a nő, aki a földkerekség és az ezredév legszebb teremtménye, akit csak éveim során volt szerencsém ölelni... vagy akár csak látni. Ez a nő... boszorkány.. tündér... démon... angyal... ki tudja... bármelyik is, egy biztos, csodatévő. Hisz megtalált a kapcsolószekrényt egy ezer éves test legrejtettebb zugában, leporolta, és elkezdte felkapcsolgatni a kapcsolókat. Érzelmek, lélek, szív... szerelem... emberség... Ezt mind Ő kapcsolta be, és fogalmam sincs hogyan volt rá képes, vagy miért... mégis megtette... Velem...
- Szeretlek... - elvarázsolt ez a nő, és elvarázsoltságomban azt sem tudtam, mi a föld, s mi az ég, mi a lét, és mi a vég, csak azt tudtam, ami ezek között van félúton. Ő, az élet, és a szerelem, amit érzek iránta. Ki érti ezt? Én nem... de kit érdekel?
Kit, mikor érinthetem Őt, és megcsókolhatom, mikor érint, és megcsókol engem? Senkit! Csókolni és szeretni, ennyi most az élet, ennyi ami számít, és... ez más nem is lehet, mint varázslat, hisz a sebesség már rég enyhe kifejezés arra, amilyen gyorsasággal képes volt engem elbűvölni, de... nem érdekel, boldog vagyok.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy aludjunk, Kedvesem - húzódtam el kissé Tőle, néhány perc elteltével, hogy szemeiben keressem figyelmét. Éreztem én hogy elfáradt, és éreztem hogy én is. Késő van... vagy lehet hogy már korán inkább? Nem is tudom... De nem is érdekel, Vele vagyok. Ez számít. - Megígérem, hogy itt leszek mikor felébredsz - simogattam szeretettel az arcát, és megcsókoltam még egyszer röviden. - Aludj, Kedves, álmodj velem - mosolyogtam Rá, és karjaim a világmindenség minden vagyonáért sem engedték volna ki maguk közül a testét.

Kezdtem újra azt hinni, hogy ez az egész éjszaka csak egy álom. Egy olyan vágyálmom, ami sosem teljesülhet, és a tudatom ilyen csúf tréfában próbálja kínozni megsínylett lelkemet. Hogy a darabokat, amik így sem ragadnak már össze, teljesen porrá zúzza. Ne legyen már semmi, ami vigaszt nyújt, semmi, ami visszahúz a sziklaszirt széléről, mikor a mélybe zuhannék. Mert zuhanok.. Te jó ég, már zuhantam is. Le. Egyenesen a biztos öngyilkosságba sodortam magam, mikor megnyitottam szívemet Felé. Mikor tudat alatt az első légvételébe, pillantásába, mozdulatába máris beleszerettem. Talán már akkor tudnom kellett volna, hogy nem lesz jó vége... Hogy.. Mikor belépett az életembe, az majd fenekestül felfordul és a világom a feje tetejére áll, és semmiféle apó-cseprő dolog nem érdekel már, csak hogy Ő velem van és velem is legyen. Ne eresszen és akarjon.. Hogy.. Ragaszkodjon hozzám. De furcsa dolog ám ez a ragaszkodás.. Képes elvágni minden köteléket, amihez addig érzelmeim és józan eszem egyaránt fűzött.. Képes arra, hogy ne csak magamra gondoljak... Hogy pozitívan szemléljem a jövőmet, jóllehet semmi vidámságot nem leltem még benne, de.. Reményt ad, hogy lehet ez másképp. Hogy változtatni sosem késő. És mindenek felett hirtelen ér, az érzet, amit eddig mellőztem... Hogy.. Tartozni akarok valakihez. Nem csak egyedül akarok lézengeni a nagyvilágban, hiszen párban minden teljesebb. És.. Én ezt éreztem, mikor végigsimítva arcomon szinte kért, hogy legyek a családja. Teljességet, hiszen -bár én magam nem is tudtam róla-, de erre vágytam. És ugyan a kételyeim nem szűntek meg létezni, hiszen ennyi sebzés után már állandóak, szinte hozzám is nőttek, mégis.. Minden egyes apró csókja bizalmat ébresztett bennem, Őiránta. A szavai és tettei iránt. A lénye iránt. Hogy valóban kellek Neki. De elég nehéz volt felfognom.. Mégis kimondtam, hogy szeretem. Én.. Szeretem. Bár.. Sosem voltam még igazán szerelmes. Mindig azt hittem, hogy az vagyok, hogy újra és újra lehetek az.. Hetek vagy hónapok kihagyásával ismételten, de az.. Nem ez volt. Akkor hevesebb voltam, azt hiszem. Vagy csak egy fiatal csitri, aki ész nélkül cselekedett, a vége mindig ugyanaz volt. Teljes katasztrófa. Most viszont.. Békés vagyok. Szívem ugyan nagyokat dobbant ugyan, minden egyes szavára, amik még több hittel töltöttek el és .. Már nem sírtam. Kicsit sem volt miért, hiszen.. A férfinak a karjai között voltam, aki azt mondta, hogy szeret és boldognak akar tudni, én pedig.. Ugyanezt szeretném és ennyi elég. Elég ahhoz, hogy ne meneküljek az érzéseim elől, még akkor is, ha egy kapcsolatba ugrani sosem volt egyszerű, sőt, nálam még kockázatosabb, hisz bűntudatom lesz, amiért a puszta létezésemmel veszélybe sodrom Őt. De megmutatta milyen is lehet.. Mennyire jó lehet. Milyen érzés, mikor... Mikor bűnbánóan nézve kéri bocsánatomat, milyen, mikor.. Bizonyítani kíván nekem és milyen, mikor szeretkezés után édes szavakat suttog a bőrömbe. Hogy mennyire más EZ, mint egy magányosan töltött álmatlan éjszaka. És gyűlölnöm kellene érte, amiért ezt tette.. Amiért csábított kezdettől fogva.. De nem tettem. Helyette a szívembe költöztettem és amilyen szerencséje van, határozott időre szól a bérleti joga. Örökre.
- Én. Téged. Szeretlek.. - ismételtem el újra, hisz.. Annyira meglepődött, mikor ezt hallotta, mintha nem lenne biztos benne. Pedig én az voltam.. Benne is és a szavamban is. Magamban kevésbé, de az érzésem szilárd volt.
Minden apró csókjára egy-egy kósza érintés volt a válaszom a bőrén, apró simítások mindenhol, ahol értem, mert sosem elég belőle. Mindig akarom Őt érinteni, csókolni azokat a puha, rózsaszín ajkait, érezni magam körül a teste melegét, ahogy ölel és szeretni. Akarom Őt akarni. Akarom, mint senki mást eddigi életemben és.. Boldoggá tenni. Gondoskodni róla. Akarok a családja lenni és, hogy Ő az enyém legyen. Akarom birtokolni, magaménak tudni minden porcikáját és a szerelmének minden mézédes cseppjét. Hogy küzdjön értem és akarja, hogy megnyíljak előtte teljesen. És talán bolond vagyok, hogy mindezt akarom egyetlen éjszaka után, de szemei ígérik. A fény, ami benne csillog, mikor rám néz, mikor tekintetünk összeolvad, engedi, hogy elmerengjek egy jobb, egy közös jövőn. Egy boldogon, amit mindig is akartam. Egy Életen.
Érintése bőrömön, testem minden centijén olyan természetesnek hatott, hogy ha nem érezném, már fizikai fájdalmat jelentene a hiánya, még úgy is, hogy a hirtelen felgyülemlett ismeretlenül, de kellemes érzéseim kimerítettek. De ott volt, nem hiányzott egy másodpercre sem. Csak ajkai az enyémekről, mik már sóvárogtak csókjáért, s mikor végre megadta, mire vágyom, szerelmesen csókolták párjukat. Semmi puhatolózás, semmi félelem nem volt ebben a csókban... Ezzel adtam neki magam és akartam, hogy érezze, hogy már hatalma van felettem. És bár nem ígérhetem Neki, hogy könnyű lesz velem, sőt.. Néha inkább egész kilátástalan lesz a helyzet... De amim van, az az Övé és az a mérhetetlen szerelmem. A szívem, ami ezután már csak Érte dobban.

A vízen járok. A vízen, amin lehetetlen. De én mégis ott járok. A talpamat a jeges víz érinti, én mégsem fázom. Mert tudom hova tartok. Egy angyalhoz megyek. Egy angyalhoz, aki a túlparton vár rám. Hosszú út, messze van, innét alig látom... de mégis érzem teste melegét a bőrömön, és érzem ahogy a szíve az enyémet simogatja. Érzem ajkait a számon, és lélegzetét a bőrömön. Szeretem... Akarom.... vágyom rá hogy vele lehessek, és Ő velem legyen. Annyi ideig fájt az élet... most félek... de szeretem, és ez minden félelmet megér. Kiszabadított... Eltűntem, már oly sok éve... van az már ezer is. Én már rég eldobtam a kulcsot, s börtönöm vasajtaja régen elrozsdásodott... azt hittem a zárat már ki sem lehet nyitni... Neki mégis sikerült. Egyetlen érintésével, szavával, pillantásával... a börtön falai elkezdtek elolvadni, mígnem újra... a szabad levegő érint... és érzem a szelet, a meleget... a talajt a lábam alatt... mindent... Látom az eget, és minden csodát a világban... látom Őt... Az angyalt, akihez tartok... aki kiszabadított, de nem maradt még... szalad előttem... messze, el... és a túlparton vár... vár hogy odaérjek... de nem megy el... bízik bennem, megvár míg odaérek... hiszem hogy odaenged, és nem fut el...
- Nem baj az ha olyan vagy, én esküszöm hogy azt az énem többé nem akarom a közeledbe engedni.. csak ezt amelyiket látod - böktem magamra, utalva erre az együtt lévő kettősünkre, és amit kihoz belőlem... Mert ez a férfi talán méltó ehhez a nőhöz... de az a másik biztosan nem!
Ez a férfi... ez azt akarja, hogy ez a nő szeresse... és mindörökké vele legyen... Örökké? Ember... de ha nem akarna az lenni, ami én, sem engedném hogy elválasszon a világ... mert ha elvesztem... elvesztem azt is, aki vagyok mellette... önmagamat. Ha Megan lelke a sírba szállna, szállna Vele együtt az enyém is. Élni akarok és szeretni... s ha azt már nem lehet majd, akkor szeretni és meghalni... Bármelyiket, amelyiket Megan-al tehetem. Ezer éve keresem ezt a nőt... most már... nem eresztem... nem hagyom... nem mehet el... nem élhetek nélküle..!!
De ehhez még azt is meg kell majd tudnia, mi vagyok... ki vagyok... és ha a vámpírságom miatt elhagyna...? Az egy pecsét lenne, pecsét, mely lezárná szemeim, az öröklétre...
- A családod szeretnék lenni... és szeretném ha Te is az enyém lennél - simogattam édes arcát, csókolva le közben apró könnycseppjeit, mik az arcán még fel-feltünedeztek... de... de aztán mosolyogva néztem, ahogy a könnyek eltűnnek, elfogynak, és helyükbe egy mosoly költözik. Ahogy a szíve a szívembe... úgy költözött a teste a karjaim közé... egyiket sem akarom már elveszteni. Érezni akarom Őt. Minden mennyiségben, és amiként csak lehet... mindörökre.
- Ha az lenne sem érdekel, boldogan lennék önző, ha közben az enyém leszel, és Te is elfogadsz a magadénak - simogattam tovább Őt, és észre sem vettem... mikor adtam oda szívem minden cseppnyi darabját Neki... Ezer éve azt hittem szeretem Tatiát... Tévedtem. Az árnyék volt csak a Nap mögött. Megan iránt olyat érzek, ami tízezer évig tartana ki, és nem ezerig. Övé az öröklétem, s ha kéri, gondolkodás nélkül nekiadom. Az Övé. Csak hadd legyen enyém a szíve cserébe. Csak ennyit akarok. Semmi többet. Csak Őt, mindenemért cserébe.
- Akkor nincs gond... Engem már régen megnyertél - feleltem szépséges ajkaira, szavaitól mámoros boldogságban... hisz szavai minden betűje igazságot, szeretetet adott... azt, hogy Velem van, és itt marad, nem vág ki az ablakon... Akar és én akarom! Nincs hatalom, mi ezt elveheti tőlem!
- Boldoggá teszlek, bármit megadnék hogy boldognak lássalak, és lássam a mosolyod... a boldog pillantásod... az arcod... ahogy sugárzik belőle az öröm.. - suttogtam, és közben arcát csókoltam körbe, orcáján, ajkain, szemhéjait, homlokát. Boldogságáért odaadnék akármit. Megtennék akármit. Csak lássam azt a mesés mosolyt, amit arca varázsolt a lelkembe... és nem akarom hogy kikopjon onnét. Akarom még, akarom örökké!
Kíváncsian figyeltem, néztem szemeibe, meghatott hangja minden apró rezzenését lestem...
Azt mondta hisz nekem. Azt, nekem adja a szívét... Testén végigfutott valami borzongás, és én szorosabban öleltem... simogatva testét, mert nem tudtam mi okozta eme mozzanatot... De kezem megakadt a mozdulatában, mikor... kimondta, hogy szeret engem...
Úgy néztem rá, mint aki rosszul hallotta Őt... és... félek tán így is van... Talán tényleg... Hisz...
- Szeretsz..? - néztem Rá, úgy, mint a süket, aki életében először hall hangot, és épp az Ő meseszép dallama az első, amit meghallok... az Ő hangja... az ő szava... - Engem? - kérdeztem, s éreztem, miként fut át remegés a hangomon. Ez a nő engem szeret. Egy nő... aki engem akar, akit én is akarok! Aki szeret, mikor én szeretem... Egy nő, akire vártam... Megan.. az angyal, akit az ég nekem küldött... akire ezer évig vártam, hogy megszülessen, s megtaláljam... Az enyém...
- Szeretlek.. - suttogtam, és kezeim futottak végig, fel bőrén, végig derekáról, karján, a nyakára... végigsimogatva édes ütőerét... de már nem is hallottam a vére dübörgését... nem hallottam a szívét... mert az az enyémbe költözött... Szeretem... Ajkaim az Övéire találtak, és csókoltam... Szomjaztam... de víz helyett a csókja volt az élet... Fáztam... de a napfény helyett a csókja volt a tűz... Vak voltam... de a fény helyett a csókja volt ami megrajzolta a világot... Halott voltam... s most a vér helyett Ő volt aki feltámasztott... élek... és akarom Őt! Örökre... Mindörökre...

Talán.. Talán a kirohanásom miatt, talán, mert annyiszor kénytelen volt elismételni a makacs fejemnek.. Nem tudom miért.. Nem is tudom hogyan, vagy mikortól fogva.. De azt hiszem eljött a pillanat, mikor már nem ellenkeztem tovább, hanem hittem Neki. Senki sem hazudhat ilyen mesterien, már-már művészien.. Ha pedig mégis, és rossz a megérzésem, akkor csinálja tovább, mert akarok hinni Neki és Benne.. Hinni, hogy igazat beszél és nem csak a levegőbe, hogy nem fogok csúnyán pofára esve a padlón zokogni, ha mégis elsétál szívemet kitépve. Bár.. Féltem Neki adni.. De hittem, hogy nem akar bántani, és vele ébredek reggel. Ezeket már hittem.
Annyira.. Annyira éreztem, hogy bele akar látni a lelkembe.. Le akarta rombolni a kínkeserves munkával felépített falakat, mikkel körülöleltem szívemet, mibe érzelmeimet burkoltam szorosan.. És Ő össze akarja zúzni és porrá őrülni.. Mintha az annyira könnyű lenne. Se neki, se nekem nem az.. De ha kivárja.. Ha türelemmel lesz és nem adja fel, meg fogok tudni nyílni előtte és.. Bízni fogok Benne, mint senki másban. Lehet Ő a titokgazdám, hisz senki más nem tudja, min mentem keresztül, milyen hátborzongatóan sötét múltam van és mennyire elveszett lélek vagyok voltaképp. Senki nem látja rajtam.. Csak egy szép pofit.. Egy nőt, akinél hamar eltörik a mécses.. De megviselt vagyok, sok élettapasztalattal és még több fájdalommal. És bár őszinte akartam lenni Hozzá, akartam azt is, hogy bizonyítson, ahogy Ő mondta. Akartam, hogy kiérdemelje, hogy megtudjon rólam mindent, de mindent.. És azt is akartam, hogy Neki adhassam a szívemet, hisz sokadjára ígérte azt is, hogy vigyáz rá, becsben tartja és nem töri össze. A kérdés mindössze annyi, hogy.. Lesz elég türelme hozzám és .. Akar-e egyáltalán ennyit várni.. Ez nem valószínű, hogy egyik napról a másikra történik.. nem még egyik percről a másikra.. Bár a varázslatra is azt mondtam, lehetetlen, pedig.. Engem elvarázsolt egyetlen pillantással.
Bűntudatos hangja csengett a fülemben, pedig.. Nem ez volt a szándékom, csupán most is, mint mindig, őszinte akartam lenni. És a lényege akkor is az volt mondandómnak, hogy..
- Már nem félek! - erősítettem meg az előbb elhangzottakat. - Különben is.. Egy kicsit hirtelen természeted van.. Az még nem hiba.. - vetettem ellen. - Főleg azért nem, mert én.. Elejét véve néhány szituációnak, ijedős vagyok és rettentő érzékeny.. - forgattam a szemeimet. Azt hiszem ahhoz a közjátékhoz is ketten kellettünk, nem az egész az Ő hibája.
Az hogy.. nem engedett, hogy tovább folytatta és mikor még kétségbeesettebben kerestem menedéket szavai elől, még tovább fokozta, teljesen felkavart. El akartam lökni magamtól, mindenestül, de tudtam, hogy fájna.. Neki is és nekem is. Fájna, mert megmutatta, milyen érzés boldognak lenni.. Milyen, mikor nincs más gondolatom, csak Ő és milyen, hogy nem lóg a fejem felett Damoklész kardja, várva a legváratlanabb pillanatot, hogy lecsapjon és tönkretegye azt a keveset is, ami már joggal az enyém. Megmutatta milyen, én pedig a szívembe zártam, mert pontosan ezt akarom. Hogy.. Ne kelljen félnem, hogy akarjon valaki.. Hiszen mindenki megérdemel valakit, akit szerethet és aki viszont szereti! Akihez ragaszkodhat, és bármit megtenne érte.
Ahogy odacsúsztam mellé, és átölelt.. Átkarolt.. Simította a bőrömet, minden porcikámat.. Úgy éreztem, hazataláltam.. Nála, otthonra lelt szívem és visszavett eszeveszett üteméből, amit az ijedtség gerjesztett. De ez sem tartott sokáig...
- Lennél a családom? - kérdeztem félve nézve rá. Így értette volna? Hiszen, neki már volt egy.. van egy.. Nem kívánom, hogy bárkit és bármit maga mögött hagyjon miattam. De.. Lehet az embernek egyszerre két családja?! Muszáj lesz...
- Ha mindketten ezt akarjuk, az már nem önzőség.. - súgtam halkan, válaszolva minden egyes apró csókjára, érezve teste rezdüléseit, forró lélegzetét, ölelését magam körül és a köztünk pattogó szikrákat is egyfolytában. De ez már nagyon régen nem pusztán a kémia játéka volt, már azóta nem, mióta először  bújtam karjaiba így, mint aki menedéket keres valami világi gonosz elől. És reagált rám.. Kitárta szívét, én pedig megtaláltam az utat.. És bár talán mindkettőnknek jobb lett volna, ha másképp teszek, én.. diadalmasan haladtam előrefelé, észre sem véve, hogy Hozzá hasonlóképp én is szívembe fogadtam Őt... Hogy végre megszűntek folyni könnyeim és mosoly derült arcomra.. És ahogy felnéztem rá, miután vége-hosszat nem érő csókolt lehelt ajkaimra megláttam a szemében az enyéim tükörképét, és azt a furcsa csillogást, amit eddig sosem tapasztaltam...
- Veled akarok lenni.. Neked.. Neked akarom adni minden napomat, órámat és percemet, még az utolsót is.. Nevetni akarok.. Boldog lenni.. Élni.. Veled. És én esküszöm, nem kívánok többé semmi mást, ha Téged megnyerlek magamnak.. - szinte öntudatlanul mondtam a szavakat, mert.. Még mindig elképesztett és ott lebegett a tudatomban, az az egyszerű kis szó, ami legutoljára elhagyta a száját. Talán nem is gondolt rá, mennyire boldoggá tett vele és mennyire felszabadultam. Kételkednem kellene benne, és firtatni a komolyságát, hisz olyan gyorsan mondta ki, még egy napja sem ismerjük egymást, de.. Nem tudtam hitelét venni, mert most a lelkéig láttam, egészen.. Elmém újra és újra lejátszotta azt az egy pillanatot, mikor kimondta a szót, mivel teljesen elfoglalta szívemet. Most ébredtem csak rá, hogy neki adtam én már rég... De magamnak sem mertem bevallani, mert tagadásba burkolva nem érzem annyira a fájdalmat, de most nem éreztem fájdalmat.. Kitörő örömöt, önfeledt boldogságot viszont annál inkább.
- Azt kérted.. Higgyek Neked.. - kezdtem kissé meghatva. - Hiszek! Azt kérted, én adjam Neked a szívem.. Neked adom.. - miközben készültem kimondani a végszót, gyomrom bukfencet vetett és minden porcikám megrezzent. - .. mert azt hiszem.. Tudom.. Szerelmes vagyok Beléd.

Hogy őszinte legyek... Megan szavainak nagy többségér a mély megdöbbenés volt a válaszom. Kezdve rögtön azzal, hogy szinte úgy reagált a lehetőségre hogy elküldjön, mintha... legalábbis nem is egy éjszakai kaland vagy tudom is én mi lennék, hanem legalábbis a férje... Meglepő, de nagyon... jólesőn meglepő volt a kijelentése, hogy azt aztán várhatom, hogy kidobjon engem.
- Na jó, a kedvedért még egyszer elmondom - emeltem úgy az égre a pillantásom, mintha legalábbis egy gyermeknek magyaráznám a szorzótáblát. - Nem akarlak bántani Téged, Megan. És ha már itt tartunk, elmenni sem. De ha mégis akarnék, vagy fogok akarni valamiért, akkor meg fogom mondani az okát, és mielőtt távoznék, megbeszéljük, mikor láthatlak újra - magyaráztam, mintha legalábbis máris egy pár lennénk, de... akartam, hogy érezze, és lássa, én nem egy éjszakányi kalandnak szánom Őt magamnak, és... magamat sem Neki. Én Vele akarok lenni, és igazán jó lenne ha ezt elhinné nekem. Legalább ezt.
- Rendben van, sebaj... én majd bebizonyítom hogy vannak még a világon megbízható pasasok is. Például én is tudok az lenni - böktem a saját mellkasomra. - És az is leszek. Leszek az a megbízható, akiben bízol, és nem töri össze a szívedet. És nem baj ha nem most hiszed el, mert bebizonyítom. Majd én leszek az a jó tapasztalat, ami megadja a bizalmad újra bennünk, és főleg remélem bennem. - Végtére is létezem már ezer éve. Mi az nekem? Semmiség. A következő tízet, százat, vagy kétezret is nyugodtan áldozhatom arra, hogy fogjam ezt a nőt, és leépítsem azokat a végtelenül magas falakat, majd szépen meggyógyítsam az összetördösött szívét, mert nekem egészben kell. Nekem kell!!
Az arcára volt írva hogy a szavaim döbbenettel töltik fel a szívét. Na igen, tudok azt hiszem bőven olyat mesélni, amivel megdöbbenthetem, és ez még semmi, ha a többit is tudná... már rég nem lennénk egy ágyban...
- Sajnálom... de látod... mondtam, hogy nem vagyok tökéletes. Van néhány nagyon nagy hibám. Amelyek ellen küzdök, de akkor is hibák, amik bennem vannak... - mondtam bűntudattal, mert nagyon bántam, hogy ott és akkor megijesztettem. Épp azt nem akartam már semmi pénzért, hogy féljen tőlem, erre tessék... most az üt szíven, hogy egyáltalán félt... még ha most már azt is mondja hogy már nem fél, de... ha akkor félelmet váltottam ki Belőle, most is ki tudnám, ha véletlen valamiért azokat a jeleket produkálnám, mint akkor a parkban... Akkor újra félne tőlem, és ezt... nem akarom!!
Eleredtek a könnyei. Beletúrt a hajába, és szavaival próbált elhallgattatni. Könyörgött nekem, és próbált kiszabadulni mellőlem. Először még határozottabb hangon kért hogy hallgassak, de aztán már egyre halkult, végül csak suttogott, s bár próbálta elvenni a kezét a kezemből, nem engedtem, mert ezt... igenis hallania kell. Látom rajta... látom a szemein... érzem... érzem minden reakciójában... hogy milyen erős hatással vannak szívére ezek a szavak... az igazság... Ezt hallania kell, és nem menekülhet el előlem! Nem hagyom neki! Igenis tudja! Tudnia kell! Akkor is ha üt, ha agyoncsapna sem érdekelne, mert tudom hogy nem akar bántani. Nem azért teszi! Ha ezért tenné, már rég nem a kezével ütne és nem a mellkasomon. Ez csak... gyönge próbálkozás, egyáltalán nem akaratos, nem... IGAZÁN akaratos tett!
- Akarlak! - ennyit feleltem még szavaira. Újra, és ha kell, elmondom még ezerszer. Nekem kell ez a nő, és akármit megteszek érte!
- Nincs mit tenned, nem érted? Akkor is akarlak Téged! - válaszoltam, és teljes nyugalommal, mert... tőlem az elnök ellen is intézhet merényletet, nem érdekel! Akarom Őt! - Nem tudsz elüldözni, és nem ellopni akarom a szíved, hanem hogy Te add nekem. Nem kell féltened engem, meg tudom védeni magam. Inkább az üldözőid féljenek, mert ha a közeledbe jönnek, az lesz az utolsó hőstett amit megtehetnek életükben. Nem félek, Megan! És tiszta szívemből akarlak!
Fájtak a könnyei, az összes csepp külön-külön egy-egy tőr volt a szívembe, de ha ez kell hogy megadja magát, és ne küzdjön már ennyire a boldogsága ellen, akkor részemről addig sír, ameddig csak akar. Kivárom hogy megnyugodjon, ha ez kell hogy megszabaduljunk legalább egy faltól, és bejussak oda... oda a fal mögé, oda Őhozzá!
- Én adhatok Neked - mondtam magabiztosan. Családot szeretne? Itt vagyok! Ő az én toronyba zárt hercegnőm, akit ki akarok szabadítani, és ha egy ezerfejű sárkány is áll utamba, azt is legyőzöm, és megadok neki mindent amit csak áhíthat, mert... mert akarom! Hihetetlen mennyire, de... de akarom Őt!
Utólag belegondolva. A sok vívódás és küzdelem, bizonygatás közepette, az volt életem újabb legjobb döntése, hogy Őrá bíztam a döntést. Ez lehet tényleg ilyen hatásos?? Hogy hagyom Őt magától dönteni?? Ma este másodszorra köt ki a kezeim közt... csak mert hagytam dönteni..?? Hihetetlen... de igaz. Tényleg! Ahogy elhúzódtam a távolba, az ágy másik felébe, szinte azonnal változott az arca... mint a riadt gyermek, ki észrevette, hogy a szülője eltávolodott tőle, s már nem védelmezi életét is kockáztatva... Nincs már ott a szíve legfontosabb szereplője... Megan arca is azonnal változott, szemei egészen más fényben égtek... és szinte azonnal mozdult is, ahogy én eltávolodtam, mint... a mágnes... vonzotta valami, és azonnal követett engem..
- Akkor együtt leszünk önzőek, mert én is épp így érzek, és épp így akarok tenni! Önző vagyok, de akarlak mindenáron! Bármit megadnék hogy az enyém legyél! - simultak újra karjaim körbe gyönyörű testén, és öleltem magamhoz... oly meleg volt, szinte lángolt... forró teste az enyémhez simult, mintha... egymást gyújtanánk lángra... Egyszerűen valami... hihetetlen tűzzel árasztott el ez a nő!! - Fontos vagy nekem - csókoltam meg. - Számítasz nekem! - Újra megcsókoltam. - Kellesz nekem! - Újabb csók. - És soha nem késő! Mert én örökké akarlak! És mert... - Megcsókoltam még egyszer, most hosszabban mint az előző alkalmakkor, s csak percek múltán engedtem el, mire kezeim végigsimultak lágy bőrén, és végül fent, az arcán kötöttek ki, két kezem közé fogva azt -, szeretlek. - Reméltem ez megfelelő ígéret rá, hogy nem megyek el, hogy Vele akarok lenni, és itt leszek reggel, meg délben, és este, és amikor csak akarja! Hogy kell nekem, hogy számít, hogy fontos! Hogy nem bántom, hogy nem kényszerítem, hogy megvédem, és neki nem kell féltenie, vagy félnie mellettem. Reméltem... annyi mindent, hogy szinte szétrobbant a szívem, de... akkor is mindent... Őérte reméltem! Hogy igaz ez az álom... és valóság amit mond, hogy tényleg itt van a kezeim közt, és tényleg nem vág ki mint a macskát szokás. Mert ennyi minden után... azt hiszem már nem is biztos... sőt... biztos hogy nem tudok nélküle meglenni. Ez a boszorkány elvarázsolt! Beleszerettem!

- Arra várhatsz! - vágtam rá azonnal egy rövid, de annál sokatmondóbb választ. Eszembe sem jutott ilyesmi..Na jó, talán az első pillanatokban, de.. Mostanra egyetlen erre irányuló gondolatom sem volt. Nem akartam, hogy elmenjen. Viszont..
- Ha mégis elmennél.. - kezdtem, bár próbáltam bízni Benne, hinni, hogy hihetek Neki, de akartam, hogy tudja. - Addig menj, míg alszok, kérlek... Ne okozz azzal is fájdalmat, hogy búcsúzol és mindezt végig kell néznem. Tudom, azt mondod, nem mész és.. Én teljes szívemből szeretném, hogy így legyen. De ha mégis.. Ha bármi miatt úgy éreznéd nincs maradásod, csak menj.. Ne keress kifogásokat. - a kezdeti halvány mosolyomat komoly ábrázat váltotta fel.
- De.. - kezdtem, aztán meggondoltam magam. Arra rég rájöttem már, hogy Vele szemben akkor nyerhetek, ha egyetértek a gondolatával.
- Én nem akarlak senkihez sem mérni.. - sóhajtottam lemondóan. - Az.. Néha csak megtörténik.. Nem szánt szándékkal.. És különben sincsenek jó tapasztalataim, úgyhogy azt hiszem nem is róható fel nekem, hogy ennyire bizonytalan vagyok.. Benned és magamban is. - magyaráztam homlokráncolva. Ez az oka mindennek, hogy magamban sem vagyok biztos.. Hogy félek bízni és nehezen próbálom meg, mert félek a fájdalomtól, a csalódástól.. A negatív következmények árnyékot vetnek arra a leheletnyi pozitívumra, amiért talán megérné felvállalnom a kockázatot.. Vele talán vállalnom kellene, hisz olyan eltökélten akarja. És én is Vele akarom.. Őt akarom..
- Nem teszem.. Esküszöm, senkit sem fogok többé Hozzád hasonlítani. Nem bélyegezlek meg, hiszen tiszta lapot ígértem. - Igen ám.. De a kezdeti szürkéből villámgyorsan égővörössé változott a papírunk, és.. Annyi minden került rá, hogy a szívemet is vinné, ha el kellene engednem. Nem akarok a részem nélkül élni.. De hogy tudnám ezt elkerülni?! Már sehogy.. A lavina elindult.. És maga alá fog temetni.. Én pedig semmit nem tehetek ellene.
- Nem igaz.. - vetettem ellen. Olyan volt ez, mintha azt mondaná nekem, hogy hozzá hasonló férfi terem minden bokorban.. Nincs hozzá hasonló. Legalábbis hinni tudom, hogy nincs, mert abban biztos vagyok, hogy még egy olyan alak, aki ekkora kettősséget vált ki belőlem.. Egyszerűen nem létezik. Nem szabad, hogy létezzen... Akarom, vágyom Rá, mégis messzire taszítanám, ha hagyná, de nem érti.. Nem érti, hogy akik fontosak nekem, nem lehetnek velem..
Én.. Ámulva hallgattam, hogyan fedi fel előttem titkát.. Kényszerházasság? Melyik kor ez? Én.. Azt hittem lassan évtizedek óta nem köttetnek hasonlóak.. Nem értem.
- Én féltem Tőled.. - ismertem el. - Megrémisztettél, ahogy szemeid elsötétültek az érzelmeidtől... Ahogy fölém tornyosultál és nem engedtél.. - nyeltem nagyot, ahogy felidéztem az emléket, miként szorított magához... - De már nem félek.. Amíg.. Nem vagy erőszakos.. Addig nincs miért félnem.. - sóhajtottam nagyot. Nem tudtam elhinni Róla, hogy fizikálisan bántana.. Hogy kezet emelne rám, vagy rosszabbat tenne.. Biztos voltam benne, hogy amíg eszénél van, nem tenné meg.
De arra, ami ezután következett, nem voltam felkészülve. Hirtelen ért, még levegőt is elfelejtetten venni, csak néhány másodperc múltán tértem magamhoz ámulatomból. De könnyeim ekkor már megállíthatatlanul ostromolták arcomat. - Nem.. Nem. Nem... - hajtogattam és a hajamba túrtam. Elvesztem. - Nem akarom hallani.. Hagyd abba! Fejezd be! Kérlek... - kezdtem Neki könyörögni. Ficánkoltam mellette, és szabadulni akartam. Elfutni innen.. Nem érdekel hová, csak ne halljam azokat a gyönyörű szavakat, amiket.. Hozzám intéz.. - Ne.. - már csak suttogásra telt az erőmből, de nem állt le. Hiába próbáltam szívén fekvő kezemet elhúzni, nem engedte, így csak mellkasára csaptam tenyeremet. Egyszer.. Kétszer.. Harmadszor is... - Fejezd be.. Ne mondj nekem ilyeneket! Nem veheted el a szívemet.. Nem engedhetem meg, hogy a Tiéd legyek.. - futottam neki ismét, de mintha csak egy tömör sziklafalnak beszélnék. - Ne kérd Tőlem.. Ne akarj engem... Nem tudod, mibe kevered magad, Cedric.. Nagyon kérlek... - törtem össze teljesen. Visszavonhatatlanul.. Ha ezzel akarta megtörni az ellenállásomat, sikerült neki. Gyönyörű szavak, egy tökéletes férfi szájából. Ebbe az egész helyzetbe egyedül én nem illek bele.. Olyan.. Mint egy mese.. Ami sosem ér véget, mert mindig bonyodalomba ütköznek a szereplők. Nos itt egyedül én vagyok a bonyolult.. És.. Akarom.. Nem akarom.. Nem szabad akarnom.. De gyenge vagyok.. Ő az erősebb..
- Mit tegyek? Mit tegyek, hogy ne akarj engem... Hogy magadtól rájöjj, nem vagyok jó neked? Elmondtam, hogy öltem.. Ha ez sem riaszt el, akkor mi? Mondd meg, mielőtt elrabolod a szívemet, mert én anélkül nem tudok és nem is akarok élni... Igen, talán... Talán lehetne jövőm Veled, hisz annyira biztosan mondod, hogy mellettem lennél.. De nem akarom vállalni, hogy.. A kezeim között halj meg.. Hogy miattam halj meg. - szörnyülködtem. És már magam sem tudom mit akartam.. Hogy menjen.. Hogy maradjon.. Hogy velem legyen és szeressen.. Vagy mégse.. Mielőtt rosszul sülnek el a dolgok. És a vallomása, felért egy szerelmi bizonyítvánnyal.. De mit adhatnék én Neki cserébe? Csupa bizonytalanságot.. De abból jó sokat...
Hirtelen jött hallgatásom elárulta Neki, nem akarom elmondani kit intéztem el és miért.. Ez a hirtelen nyert idő viszont a kezemre játszott.. El kell döntenem mit akarok... Nekem kell döntenem.. Csak halványan érzékeltem, ahogy teljes nyugodtsággal beszél a lányáról, a feleségéről... Családról, otthonról, társról.. Gyerekekről.. Szeretetről.. És boldogságról.. Szavait nem fogtam fel ugyan.. De könnyeim továbbra is csak folytak.. Elég nagy dilemma elé állítottak..
- Még mindig családra vágyok.. - suttogtam magam elé és csak arra lettem figyelmes, hogy elhúzódik. Mi?! Nee.. Ez térített magamhoz. Ez adta meg a löketet, ami hiányzott. Hogy nem érzem magam körül a karját.. Bőröm kiszárad forró lélegzete nélkül. Szívem belesajdul a távolságba. Már.. Tudom mit akarok.. Karommal azonnal kaptam utána, de mivel visszahúzni nem tudtam, csúsztam én utána és kapaszkodtam belé, mintha sose akarnám elengedni többé.
- Felejtsd el.. Bármit is mondtam.. Felejtsd el.. Nem számít.. Nem érdekel. Önző vagyok, mert kockára tenném az éltedet a boldogságomért... Tudom.. De szükségem van Rád.. - suttogtam remegő ajkakkal. Nagyobb hangerőre nem telt. - És nem csak most.. - kezdtem bele igazán a dolgokba és reméltem, hogy nincs késő. - Akarlak.. Akarok bízni Benned, hinni Neked és.. Szeretni... Azt akarom, hogy soha ne eressz el.. Hogy minden reggel kelts csókkal.. Nem kell nekem más.. Se drága holmi, se palota.. Csak.. Akarom érezni, hogy fontos vagyok.. Hogy Neked számítok.. Más nem érdekel.. Semmi sem.. De kérlek.. Mondd, hogy ezt nem szúrtam még el?! Hogy Velem maradsz és reggel a karjaidban kelhetek? És nem mész el... Csak ígérd meg és én elhiszem Neked.. - hangom a végére kétségbeesetten csengett és majd megőrültem, hogy nem szólt egy szót sem.. Csak nézett rám, mintha őrültet látna.. És talán az is voltam. Beleőrültem abba, hogy rájöttem mennyit veszíthetek...

- Hát akkor én csak akkor megyek el, ha kidobsz - vontam meg a vállam elővéve a makacs kifejezést, és azt ragasztva az arcomra. Hát ha nem hisz nekem, majd bizonyítok. Szeretek bizonyítani, és tudok is, mert tudom hogy akarom azt, amit mondok.
- És megint ostobaságokról beszélsz. Nem mondtam neked hogy könnyűvérű nőnek tartalak, és nem is gondolom azt hogy az lennél. Szerintem továbbra is egy csodálatos nő vagy, akivel ezek szerint nem egy, hanem sok férfi bánt el nagyon csúnyán, akik... ha megengeded a véleményem kifejtését, igencsak méretes seggfejek voltak, s analfabéták is, ha már itt tartunk, mivel nem ismerték fel a kincset, mely az ölükbe pottyant a képedben. Ha nem akarod elhinni hogy igaz amit mondok, és inkább az előző partnereidhez szeretnél hasonlítgatni engem, akkor csak tessék, vádolj meg mindennel, amit Ők elkövettek, és én mindet megcáfolom, bizonyítva hogy rám nem igazak. Megteszem mert én nem megyek el a napkeltével - mondtam szilárdan, eltökélten, és végig úgy, hogy hangom tisztán hallja, arcomat tisztán lássa. Nem hiszi? Bizonyítok!
Láttam, hallottam hogy szeretett volna közbevágni, de nem az a fajta vagyok aki csak úgy hagyja magát leszerelni. Nem. Én akarom EZT a nőt. Testestől és lelkestől, és ha ehhez akár le is kell elé térdelnem, és úgy mondanom, hogy elhiggye, tán még azt is képes lennék összehozni. Mert fogoly vagyok cellába zárva, és Ő a víz. Ha nem kapom meg, bennem egy új pokol szabadul el...
- Olyan férfit mint én? Megan... olyan férfi mint én, tucatnyi van, de mégsincsen egy sem. Tucatnyi férfi mondhatja egy nőnek hogy akarja Őt, de tízből csak egy gondolja komolyan. Én az az egy lettem ma este. Nem tudom miért. Nem tudom hogy történt, mégis ezt érzem. Soha nem fordult elő velem ilyen. Egyetlen egyszer éreztem ilyet, és azt a nőt... hozzám kényszerítették... én pedig magam mellett tartottam akarata ellenére mert szerettem, s ezzel elvesztettem. Örökre. Mikor a parkban megpróbáltam megmutatni neked, mennyire is tudnék én rossz lenni, és tudnálak kényszeríteni erre vagy arra... igen, az is igazi volt, képes lennék rá. De mikor láttam hogy elüldözne Téged az az énem, hogy... félsz attól az alaktól, aki tudok még lenni... akkor az az alak elbujdosott... és én maradtam itt. Mert én erős vagyok. Erős lettem Tőled. Felkeltettél valamit idebent - most a saját szívem fölé húztam a kezét a kezemben -, és érted azt akarom tenni ami helyes. Azt akarom tenni amivel jó neked, és amivel én is jó lehetek neked. Méltó Tehozzád. Akarom hogy a lábad elé tehessem a világot. Aranyba és drágakövekbe akarlak öltöztetni. Veled akarok ébredni az elkövetkező tízmillió reggelen, és ágyba akarom neked hozni a reggelit. Meg akarlak csókolni reggel, és este, és a kettő között amikor csak lehet. Mert elindítottál bennem valamit, ami akkora csoda, mint hogy a bolygónk létezik. Olyan érzelmeket gerjesztettél, amiket évek óta nem ismertem igazából. Akarlak! Testedet, lelkedet, mindenedet akarom! Mindent ami benned van, és mindent ami nincs, mindent ami lehetsz, leszel, vagy voltál. Nekem minden részed kell! - Életemben nem mondtam még ilyeneket. Még Tatiának sem. Igazat mondtam, és fogalmam sincs hogyan... de az volt... Megan hozta ki ezt... és igazán kihozta mert nem bírom visszazárni, és azt érzem hogy nem is akarom... és ez riasztó, hátborzongató, de akarom is...! Ez a nő... kell nekem..!!
Hmm... jól van, ez most meglepett. Megan... ölt? Hmmm... ez felkeltette az érdeklődésem, méghozzá nagyon. Nem. Nem terveztem visszavonni a szavaim, sőt! MÉG komolyabban gondoltam mint eddig. Ezek szerint erősebb mint hittem, pedig nem hittem gyöngének...
- Nagyobb hatalmak vannak földön, s égen, Megan... mint amiket képes lennél elképzelni. Hidd el. Nincs olyan személy ezen a világon. Akinek engedném, hogy bántson. Senki! Senki!! Nincs ilyen. Tőlem jöhet bárki, és akárhányan. Nem érdekel. Ezzel nem riasztasz el, nehogy ezt hidd. Komolyan ezt nézed ki belőlem? Azt mondod öltél, üldöznek, bántani akarnak Téged, és azt képzelted, fogom a nadrágom és elfutok?? Ezt én biztos nem teszem meg! Légy szíves ne képzelj rólam ilyet! - Betakarózott, és éreztem hogy ezzel távolodni akar megint, nyilván mert azt hitte, ezektől majd elidegenedem Tőle, és megyek a dolgomra. De nem jött be a terve. Elhúztam azt a takarót az egyik kezéből, és magamra húzva, ment tovább a kezem a derekára, és újra magamhoz vontam, közel, hogy összeért a testünk.
- Kit öltél meg és miért? - kérdeztem, a szemeit kémlelve, de egész halkan, mert nem akartam elriasztani a kérdéssel. - És megnyugtatlak, ha elmondod, ha nem, akkor sem megyek el! - hangsúlyoztam erősen a szemeibe, a lelke közepébe. Elég hogy csak azt hallom, hogy nem menne. Akkor most már csepegtessen abból is, miért?! Vagy legalább EGY dolgot higgyen el nekem végre!
Követtem a pillantását a gyűrűmre... Erről már meg is feledkeztem, de... már úgysem ér semmit... Fogtam azt, egy határozott mozdulattal lehúztam a kezemről és eldobtam valamerre az ajtó felé.
- A feleségem már rég nem az én feleségem. Csak egy nő a múltból, aki elhagyott mikor a lányunk 3 éves volt. Nem szeretem már, és nem is akarom. A lányom pedig felnőtt nő, erős, bátor, okos, csodálatos fiatal nő, akit ugyanúgy megvédek bármi áron, mint Téged. Van még kérdésed róluk? - hangom higgadt volt, teljesen nyugodt. Bárki üldözné is Megan-t, Erinnek abból nem lenne baja. Nekem sem, nem még Neki, akit én is védelmezek. Tatia meg nem érdekel. Védje meg az a földtúró paraszt, akit a sárból kapart ki, nem az én problémám.
Megan tovább beszélt... és a szívem... ellágyult, az eddiginél is jobban.
- Nekem sem kellett soha más, csak család. De elvesztettem. Voltak földjeim, gazdaságom, s annyi vagyonom, hogy több családnak elég lett volna. Ez ma sincs másként. Sőt... - tudtam hogy nem érdekli a pénz, megértettem, de... meg akartam magyarázni, engem miért érdekel... - Nem olyan rossz ám a fény és a csillogás. Sokkal kellemesebb mint egyedül ülni egy hotelszobában, ami szép, de mégis olyan... mint egy hotelszoba. Nem olyan otthon, mint amit Te építesz magadnak. Nem tudod, milyen... csodálatos érzés, abban a házban hajtani nyugovóra a fejed, amit a véres verítékeddel megkeresett pénzből építettél téglánként a semmiből. Aztán milyen érzés megtölteni családdal... társsal és gyermekkel. Akivel aztán magadra maradsz, mert a társad elszökik az éjszaka közepén, és nem hagy hátra még egy hajszálat sem. Ami után a ház kihűl, s nem otthon többé. De... a pénz, néha jól jön, ha sok van. Szeretetet igaz, nem vehetsz rajta, ezt megtanultam sok év alatt... a lányom a fejembe verte... de... vehetsz rajta ruhát, ételt, gyógyszert, tudást... sok mindent, amitől jobb az élet, s amitől egyáltalán létezik... Fenn lehet belőle tartani egy családot, el lehet látni Őket és boldoggá lehet tenni. Mindent meg lehet nekik adni belőle... vagy majdnem mindent - közelebb emeltem a fejemet a párnán az Övéhez, és úgy folytattam. - Múltidőben mondod hogy családot akartál. Már nem akarod? - kérdeztem. Hisz sokféle család van. Ő lehetne az én családom. Én meg az Övé... ha elegendő vagyok... volnék ennek a nőnek...
- Nem akarlak kényszeríteni. Ha valamit megtanultam életem során. A már hamarosan csak volt nejemtől, a lányomtól, és Tőled a parkban, akkor az az... hogy nem kényszeríthetlek. Nem lesz kényszer, Megan, esküszöm. A világon semmit nem kényszerítek Rád, amit nem akarsz - elengedtem a kezeimmel, felültem, odébb csúsztam a takaró alatt, és az ágy másik felére, egész a széléig húzódtam. Aztán ott feküdtem le, és onnét néztem Megan-t, pont úgy mint az előbb közelről. - Te döntesz. Pont úgy, ahogy nem kényszerítettelek ma este semmire, most sem teszem. Elegen bántottak már, én nem akarlak bántani. Tőled függ. Azt mondtad maradhatok éjjelre, de ezt is visszavonhatod, ha nem akarod hogy maradjak. Ha maradhatok, akkor sem kényszerítlek, hogy bújj ide, érints meg, vagy megérinthesselek. Nem kell nézned, beszélned, vagy hallgatnod, semmi ilyet nem fogok parancsolni, vagy rád kényszeríteni. De ha nem küldesz el, és magadhoz engedsz, megesküszöm a lányom iránt érzett minden csepp szeretetemre, hogy itt leszek amikor a napkorong felbukik a láthatáron, és fénnyel tölti be a világunkat. Addig fogok itt maradni, míg csak el nem zavarsz. De őszintén reménykedem benne hogy nem akarsz, mert én még az életben nem kellettem komolyan egy nőnek sem, de azt érzem, hogy Te komolyan érzel valamit. Ahogy én is Teirántad. Ha maradhatok, és nem menekülsz el Te sem, talán megtudhatjuk végre mind a ketten, milyen az, amikor szeretünk, és viszontszeretnek. Vagy... menekülhetünk továbbra is, futhatunk a világban körbe-körbe egyedül mint két mérgezett egér, hátha egyszer csak bánt valaki megint. Mit szeretnél? - kérdeztem, és még talán nem is pislogtam, annyira el akartam hitetni vele, hogy igazat mondok... úgy, hogy életemben először, sem testi vonzással, sem igézéssel, se semmi ráhatással ne legyek a partneremre. Azt akartam hogy most is, mint a szeretkezésünk előtt... EGYEDÜL döntsön, és ne legyen szemernyi kényszer se benne.

Hiába ölelt magához, hiába akart nyugtatni, békés, komoly, rekedtes hangjával.. Úgy érzem, hiába van minden, mert nem vagyok képes .. semmire sem.. Nem vagyok jó semmire.. És.. Féltem.. Még mindig. Olyan sokszor hallottam már ezt.. Olyan sokan mondták, és olyan sok volt a hamis szó.. Nem is tudom hihetek-e Neki.. Hisz Ő is férfi. Nem tudom az igazság mekkora arányban szerepel szavaiban.. Képes-e szemrebbenés nélkül hazudni nekem és.. Hogy megtenné-e egyáltalán. Akaratlanul is a többi férfihez hasonlítottam, akik.. Ugyanolyan helyesek, sármosak, okosak voltak, mint Ő.. Órákig képesek voltak gyengéden, figyelmesen bánni velem.. én pedig.. Nem tudtam ellenállni, tudva a tényt, hogy egyedül vagyok.. Reménytelenül mindig belefutottam ugyanabba a csapdába, amibe most is, és nem tudok szabadulni. A bökkenő csak az, hogy most.. nem is akarok..
- Azt nem kell mondani.. - húztam el a számat és hunytam le szorosan a szemeimet. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne gondoljak arra, valóban el fog menni, de ... Mégis befurakodott az elmémbe újra a magány.. Pedig.. Még itt volt velem és ölelt és simogatott.. - Egyik férfi sem mondta, hogy el fog menni.. De a felkelő Nap első sugaraival eltűntek az életemből. Mindannyian.. - mondtam úgy, mint akinek hatalmas gombóc van a torkában, pedig.. csak a sírás fojtogatott. - Nem hibáztatom őket.. Velem minden túl komplikált.. És.. ne hidd, hogy könnyűvérű nőcske vagyok.. - kaptam észbe azonnal és hevesen tiltakozni kezdtem a semmire, hiszen ezt nem jegyezte meg.. de.. nem is akartam, hogy egyáltalán megforduljon a fejében ilyesmi. - Bár, most lehet, hogy úgy tűnik, de nem.. - sóhajtottam lemondóan. Kár akkor magyaráznom, mikor épp most feküdtem le vele, néhány óra ismeretség után.. Ezt.. Lehet, hogy nem kellett volna említenem, csak felesleges feszültséget szül.
De.. Ahogy rákaptam a tekintetemet, tudtam, hogy nem ezen akadt ki ennyire, hanem a feltételezésen, hogy csak a testem kell neki. A hangja elárulta, mennyire nem várta volna ezt tőlem. De őszintén.. Mi másra gondoljak?!
Most.. először nem éreztem magam jól az ölelésében. Nem vagyok oda való.. Nem érdemlem meg.. Egyszerűen csak.. Nem. Míg keze arcomra csúszott egészen addig tartottam csukva a szemeimet. Nem akartam látni a fájdalmat az Övéiben, miket szavaimmal okoztam. Sőt, inkább.. Kézenfekvő lett volna, ha most azonnal elkaparom magam jó mélyre, ahol nem néz rám olyan áthatóan és nem mardos a bűntudat, még akkor is, ha nem hiszem minden szavát...
- Én nem úgy.. - gondoltam. De befejezni már nem tudtam. Fejem a párnán pihent, Ő pedig felém fordulva, kezemet kezébe fogva kezdett beszélni. De.. Bár ne mondta volna. Torkomat továbbra is fojtogatta a sírás, főleg szavai hallatán. Láthatatlanná akartam válni és eltűnni a szemei elől nagyon messzire, hogy ne pásztázzon végig újra és újra.. Hogy ne érezzem ezt. Hogy ne érezzek semmit.. De csak nem jött a megváltás.. És mintha tudatom is ellenem dolgozott volna, visszahangozta elmémben kimondott szavait.
- Nem mondtad... - ismertem el az igazát. - De.. Én senkinek nem voltam fontos sosem és .. Eddig senki nem gondolta komolyan a szavait.. És lássuk be.. Egy olyan lány, mint én.. Sosem kapna meg egy olyan férfit, mint Te.. - sóhajtottam nagyot. Nem akartam ebbe belemenni.. Beleásni magam a legaljáig.. Furcsálltam a tényt, hogy.. Én kellek Neki.. Hogy rám van szüksége, de.. nem firtattam.. Lesz még ebből földindulás..
- Ez nem olyan zűr, amit meg lehet oldani.. - vetettem ellen azonnal. Még hogy nem tudok olyat mondani? Nem tudok? Nem..?! - Cedric.. Én öltem.. - kezdtem könnyezni. - Azért kell mennem folyton.. Azért nem engedek közel magamhoz senkit, mert nem tudnám a hátam mögött hagyni, ha szeretem.. És meghalnék.. - gyűrtem magam köré a takarót. Nem akartam elszigetelni magam Tőle, mégis megtettem. Most éreztem magam a legkiszolgáltatottabbnak. - Te sem vagy mindenható.. Én elhiszem, hogy messzire ér a kezed.. De Őt te sem tudnád megállítani.. Ha visszajönne.. vagy az emberei találnának rám.. Ki tudja, keresnek-e még?! És.. Veszélybe sodornád magam.. Én azt nem engedem.. Mi lesz a lányoddal? - kérdeztem rögtön. - És a feleségeddel? - böktem a gyűrűje felé, mire szívembe hasított az érzés, hogy ha engedném, se lehetne enyém.. Ha akarná se, mert máshoz tartozik. Törvényileg legalábbis. És az pont elég ahhoz, hogy ne engedhessem közel magamhoz. Bármennyire nem úgy tűnik, azért szorult belém némi erkölcs..
- Én soha nem akartam gazdag lenni.. - néztem rá most én elhűlve.. - Nem akartam fényt, se csillogást, se pompát.. Az nem én vagyok. Sosem érezném jól magam, ha ezeket kapnám az élettől. Tudod mit akartam? Hogy mire vágyom nap, nap után? - szegtem fel a fejem, hogy szemei helyett a plafont bámuljam és elmondjam, amit még senkinek. - Nem akartam mást soha.. Csak egy családot.. - nevettem fel, de ebben nem volt semmi vidámság, sőt... Talán épp, hogy keserű volt, akár a szám íze.. - Ennyi.. ennyit akartam és lám, ezt a keveset sem kaptam meg. - És már nem is kaphatom teljes egészében. Tettem hozzá gondolatban.
- Én bízom Benned, Cedric.. Legalábbis nagyon igyekszem, hogy bízzak... De mikor ilyeneket mondasz.. Nem vagyok ehhez szokva.. Nem vagyok ahhoz szokva, hogy törődnek velem és szépen szólnak hozzám.. De Benned igyekszem bízni.. Akarok bízni.. - nyeltem nagyot. - De nagyon kérlek.. Ne kényszeríts rám semmit... Van, amit nem akarok elmondani.. Szépen kérlek.. Ne erőltesd.. - néztem könyörgőn a szemébe. Nem akartam ezzel tölteni az éjszakát.. Mikor még mindig nem vagyok száz százalékig meggyőződve arról, hogy ha elalszom, itt lesz mire felébredek.. Mégis reménykedtem.. Mert éreztem valamit iránta.. Vonzódtam hozzá, ezt már tudom.. De érzelmileg is.. azt hiszem.

Hát meglepődtem... Előbb azon, hogy bármit is mondtam, Megan továbbra sem akart őszintén beszélni velem. De ami ennél is megdöbbentőbb volt, az az ezt indokló magyarázata volt, ami egészen egyszerűen ledöbbentett...
- Héé, hékás, Megan! - kezdtem meglepetten, ahogy a karomon simult a keze, és olyan hihetetlen ábrázattal beszélt, mintha legalábbis az lenne a titka hogy sorozatgyilkos, és ennek érdekelnie kéne engem. Nem mintha annak tűnne, de engem ugyebár az sem zavarna. - Itt hagynálak? Én egy szóval sem mondtam az előbb, hogy ha elmondod mi van, itt hagylak - ráztam a fejemet, de továbbra is a karjaimban tartottam Őt. Tényleg nem értem, mi lehet az amitől ekkora benne a félelem?? Ezt most már mindenáron meg akarom tudni!! Ha kell, nem érdekel, megigézem, úgysem fogja még csak sejteni sem utána, hogy ezt tettem Vele.
- Miért nem elég a tested?! - kérdeztem vissza, szinte már megbotránkozva, a kérdése hallatán. - Az ég szerelmére, minek nézel Te engem? - csodálkoztam, s magamban igyekeztem azt a kis hangot elnyomni, ami azt súgta, hogy annak, ami vagyok... Mert nem akarok az lenni...!!
Keserves nyögéssel öleltem át, és vonva magammal a karjaim közt, feküdtem Vele újra le az ágyra. Szembefordultam Vele, és úgy néztem azt a hihetetlen arcát... Istenem, miket tud kitalálni ez a nő??!
- Megan.. - csúszott egyik kezem arcára, míg a másik a kezét fogta meg -, mióta találkoztunk, mondtam én neked akár csak egyszer is olyat, hogy csak a testedet akarom megkapni? Vagy mikor elkezdtük ezt a ma estét, mikor szeretkezni kezdtél velem, mondtam bármi olyat, amiből azt szűrted le, hogy egyszer meghúzlak és húzok a fenébe? Tettem én efféle kijelentést? Nem hinném hogy akár csak egyszer is azt mondtam volna, hogy megfektetlek, és megyek a dolgomra. Nem mondom, hogy még nem volt egy éjszakás kalandom - Nem tettem hozzá hogy azért volt olyan, mert az illető nem mindig élte túl. -, de akivel az volt, azzal tudattam hogy az lesz. Neked én ilyet nem mondtam. Szerinted azért mondtam amiket mondtam, hogy leimádkozzam a bugyidat? Nem. Nekem TE kellesz. - Nem ismertem magamra Megint nem. Pont mint korábban a parkban... olyanokat beszélek, hogy...
- Ez előtt a nap és az éjszaka előtt meg is elégedtem volna bármelyik másik nővel talán, de... aztán megismertelek Téged. És azóta nem bírok másra gondolni, csak Rád. Te vagy minden gondolatomban. És ez nem múlt el azzal, hogy megkaptam a tested, most is akarlak - mondtam, végig a szemeibe beszélve. Valami nagyon komoly élettörténet lehet az, ami ekkora mérhetetlen gátakat és téglafalakat épített eme nő köré... Még szerencse hogy tele vagyok idővel, tudom bontogatni...
- Engem nem zavar a zűr. Megoldjuk. Hidd el nekem, nincs olyan zűr az univerzumban, mellyel ne tudnék megbirkózni. Nem tudsz olyan bűnt, gondot mondani, ami engem eltántorítana attól, hogy Téged akarlak. Nem tudna olyasmi a nyakunkba szakadni, minek hatására azt mondanám, nem éri meg Érted küzdeni. Te nem látod amit én látok, Megan. Érted igenis megéri harcolni - megcsókoltam finoman. - Mellettem soha többé nem kéne félned, semmitől és senkitől. Képes vagyok rá, hogy bármitől megvédjelek, ami csak jöhet! Hidd el, mellettem sosem lenne többé menekülni valód. Csak engedd meg magadnak, hogy átélhesd, milyen az, mikor nem kell elfutni. Mellettem soha többé senki nem bánthatna Téged, aki megpróbálná, annak én személyesen törném ki a nyakát - eltökélt voltam. Nem ismer még, de meg is tenném. - Lehet másként is élni. Úgy ahogy mondtam is neked, illene hozzád, a fény, a csillogás, a boldogság. Én megadhatom neked, megadhatok bármit, amiről valaha álmodtál. Minden jót... Szerelmet... - fogtam kezeim közé az arcát, és néztem azokat a hitetlen szemeket, amik mögött biztos hogy most is bolondnak néz, de én komolyan beszéltem. Nem éreztem magamban kétségeket... - Bízzál meg bennem, mint eddig. Eddig sem bántottalak, és ezután sem akarlak, és azt sem akarom hogy más tegye. Próbálj meg bízni, Megan - kértem Őt, tömény vágyakozással. Nem érdekelt hogy egy nőnek könyörgök, aki látszólag nem akarja hogy jó legyen neki. Márpedig én eldöntöttem, hogy azt akarom, jó legyen neki! Boldognak akarom látni, hát boldoggá is fogom tenni, még ha ebbe bele is kell gebednem, vagy elé kell fektetnem az egész világot. Mellette az egészet máshogy látom, minden megváltozott!! Nekem kell ez a nő!!

Nem.. Nem akartam Vele beszélni. Erről nem. Bármi másról... De erről nem. A félelem nagyon erősen nyomta a szívemet és nem engedte, hogy egy árva hangot is hallassak. Arcomra mégis csalódott ábrázat ült ki, mikor engedett kicsúszni karjai közül... Nem akartam elengedni, még csak eltávolodni sem Tőle, egy kicsit sem.. Mégis megálljt parancsoltam vágyamnak, hogy akár ültében is visszakucorogjak karjai közé. Még csak.. Még csak most engedett el, máris hiányérzet tombolt belsőmben, mi ez ha nem téboly? Nem szabadna ezt akarnom. Kár, hogy a 'nem szabad'-on már rég túlléptünk. Nem lett volna szabad megcsókolnom, élveznem, hogy velem van, és hagyni hogy elcsábítson.. Mégis megtettem, mert gyenge vagyok, Ő pedig erős. Láttam ezt Rajta és hallottam szavaiból is az elszántságot, hogy megtudja miért gondolom magamról azt, amit. Én pedig.. Nekem.. Eszem ágában sem volt elmondani. Nagyon is jól tudtam, hogy azzal kellene kezdenem, hogy mi is vagyok valójában, de nem vitt rá a lélek.. Vagy csak a félelem nagy úr? Anyám akkor mondta el az apámnak, mikor már megfogantam, apám mégis szó nélkül elhagyta.. Őt és engem is.. Ha én most.. Elmondom Cedricnek.. Nem tudok másra gondolni, hogy Ő is azonnal lelép.. Még mielőtt virradna a hajnal és megtenné amúgy is.. Csak néhány óra különbség van, de arra legalább fel vagyok készülve...
Hiába cirógatta arcomat, hiába fektette tenyerét szívem fölé, egyszerűen.. Nem akartam, hogy tudja.. Nem akartam, hogy megértse. Hogy engem megértsen.. Mert felesleges magyaráznom Neki... És.. Hiába nézett rám olyan áthatóan, mintha ki akarná olvasni belőlem a válaszokat kérdéseire, nem hagytam..
- Nem akarom elmondani.. Nem akarom, hogy tudd, nem akarom.. Csak.. Egyszerűen.. Nem akarom.. - ráztam meg a fejemet letörten, hisz úgy néz ki mindketten elég makacs fajtából származunk, és.. Nem fogja ennyiben hagyni.. Pedig annak örülnék... - Én tudom.. És.. Kérlek.. Hidd el nekem, hogy igazam van. De.. Nem akarom Neked elmondani, nem.. Itt hagynál.. Most azonnal.. - simítottam kezem karjára és megszorítottam, tudván, ez a lehetőség mekkora kétségbeeséssel tölt el. Most még az sem nyugtatott meg, hogy ismét magához ölelt és csókot lehelt ajkaimra... Csak még jobban fájt.
- Hogy? - néztem Rá értetlenül. Nem hallottam jól... - A szívemre? Miért? Miért nem elég, hogy megkaptad a testemet? Miért kell Neked a szívem? Hogy összetörd? - csuklott el a hangom. - Miért akarod magadénak, mikor az első napsugárral eltűnsz Te is? - suttogtam magam elé, de.. Tekintete szinte hipnotizált, nem tudtam elkapni szemeimet, sem lehunyni.. Csak nézni az Övéit. - Bármelyik másik nőtől megkaphatod ugyanezt, és jobban járnál velük.. Velem együtt jár a zűr is.. A hatalmas fajta. Én már hozzászoktam, hogy mennem kell, hogy folyton úton vagyok.. És most néhány napja ... Már nem kell félnem az ismerttől. Hát most az ismeretlentől félek. - ráztam meg kicsit a fejemet. - Hát nem érted? Az én lelkem sosem nyer békét, még csak nyugalmat sem.. Mindig félnem kell valakitől. Vagy.. Valamitől. És akkor mennem kell.. Nem nézhetek vissza. Ezért nem engedem magamhoz közel az embereket.. De Téged.. - sóhajtottam nagyot és lehunytam a szemeimet. - Téged máris túl közel engedtelek.. - nyeltem egy nagyot és próbáltam.. nagyon próbáltam kordában tartani az érzelmeimet. És.. hiába nem akartam elmondani neki életem fekete foltján, azért.. Talán a frászt sikerült ráhoznom.. pedig, nem állt szándékomban.

Mosolykeltő érzés volt, Megan kezét a mellkasomon érezni. Valamiként... megtisztító érzés volt. Mintha nem lennék az, ami. Nem lennék olyan lény, amilyen, s olyan lelketlen, amilyen. Mondhatja Ő bájosan, szépen, hogy tökéletes vagyok, de oly valótlan eme állítás, hogy a szívem sajogna, ha nem Őérte égne már.
Majdnem elnevettem magam, ahogy megláttam elkeseredő arcát, miként mondtam, amit mondtam. Láttam ott némi indulatot, de főleg csak bánat jeleit. Ohh... butus lélek, miért nem hisz jobban magában?? Ennyire nem látja az igazságot? Ennyire nem látja önmagát? Botor, ostoba világ... ki fedte le így a szemét eme asszonyságnak?!
Érzékeltem hogy karomban távolodni próbál, kissé sikerült is neki, de én csak folytattam szavaim, nem állítottam elé akadályt, hagytam, hadd jöjjön rá Ő maga, mit szavaim folytatása jelent.
De hiába mondtam bármit is, Megan elméjét olyan erősen fedte ez a téves képzet, tán kiigézni sem tudnám belőle. Felültem, hagyva Őt lassan kicsúszni karjaim közül, s mellette ülve, cirógattam végig azt a makacs fejét, aztán arcát.
- Megan, én csak az alapján ítélhetek, amit látok, hallok, érzek. Ha Te ilyen nagyon makacsul, erősen hiszed amit mondasz, de nem tudod hinni amit én mondok, úgy kérlek, oszd meg velem, miért gondolsz ilyen borzalmakat magadról? Ilyen erősen valótlant? Mert én nem látom a valóságát a szavaidnak. Én azt látom, amit mondtam is neked. Mi nyomja ennyire erőteljesen a lelked, hogy azt hiszed, nem érdemled a szavakat, amelyekkel illetlek? - kértem, szemeibe mélyülve, hol a válaszokat kerestem, de nem leltem. Tudni akarom, így vagy úgy, de mindenképpen, hogy mi is az, amitől ez a nő ennyire mélyen hiszi önmagáról, hogy nem olyan az értéke, amilyennek mondom.
- Tudni akarom mi nyom itt belül - érintettem kezemet mellei közt, szíve fölé. De a szemeim nem szakadtak az Övéitől. - Vágytam Rád, megkaptalak, de én a szívedre pont olyan erővel vágyakozom, akár a testedre tettem, és teszem most is. Felébresztettél bennem valamit, asszonyság, és ha már csodákat művelsz velem, hát tudni akarom, ki is műveli azokat pontosan. S hogy aki műveli őket, az tudja magáról, mekkora kincs. Vagy ha nem, én eloszlatom ezt a képzetet, csak tudjam akkor, mivel kell megharcolnom a lelked békességéért. Ha a hétfejű sárkány is ül idebent, én kiűzöm, csak add kezembe kardomat - simítottam végig mellei közt, szíve felett, hasára le egészen, és körbe, derekára újra, hogy magamhoz vonva lágyan ültömben, gyöngéd csókot leheljek szájára.
- Beszélj velem - kértem, szemeibe fészkelve magamat, próbálva igézet nélkül igézni eme angyalt.