Olyan óvatosan húzott magához, hogy majdnem hangosan felnevetve jegyeztem meg, hogy nem vagyok én olyan törékeny virágszál, bár semmi kétség, jól esett, hogy így bánik velem. Nagyon régóta nem figyelt rám ennyire senki, így furán éreztem magam, de.. Nem tettem szóvá. Helyette közelebb fészkeltem magam Hozzá, karomat mellkasára fektettem, hogy államat pihentethessem rajta, és így felnézve Rá, tökéletesen láthassam arcának minden egyes vonását. Nem tudom, milyen arcot vághattam, de.. Próbáltam nem mérgesen felszusszanni, és sikerült is. Kedves hangja nem érdemelt volna ilyen választ.
- Cedric... - kezdtem, de.. Mintha meg sem hallotta volna, csak mondta a szövegét és hiába bámultam Rá tágra nyilt, hitetlenkedő szemekkel, csak mondta. Ami leginkább meglepett és.. szíven szúrt, hogy.. Ő nem vágyik hozzám hasonlóra.. Nem vágyik.. Nem akar.. Engem nem.. De igaza van. Én meg hülye vagyok, hogy hamis álomképekbe ringattam magam, holott a valóság mást mutat. Volt egy szép esténk.. Ez azt jelenti.. Ennyit és nem többet.. Kár volt ebbe többet gondolni. Mégis.. Bolond szívem rettenetesen fájt mondata hallatán. Arra viszont nem gondoltam, hogy nem fejezte be a mondandóját. Ha azt mondja valaki, nem akar hozzám hasonló nőt, az kellően egyértelmű, nem?! Nos úgy tűnik nem..
Észre sem vettem, hogy kicsit hátrébb húzódtam Tőle, biztosan ösztönös reakció volt. De. Azt mondta! Nem mondta.. Vagy mondta? Vagy csak.. Én gondoltam hozzá? Erre vágyok, így a tudatom kivetíti? Képzelődöm? Talán álmos vagyok... Nem mondta..
De testbeszéde nem erre utalt. Simogatott és ölelt, pontosan, mint eddig és.. további szavai megerősítették, hogy mégsem halucináltam.. Hogy tényleg mondta. És az is szöget ütött a fejembe, hogy mindezt csak azért gondolja, mert nem ismer..
- Tudod.. Rosszul gondolod.. Nem vagyok okos, sem értékes... Nem ismered a múltam, nem tudod, miért ez a véleményem magamról. Azt mondtad rossz ember vagy, nos, én valóban az vagyok.. Mindig rosszkor vagyok rossz helyen, mindenbe belekeveredek és képes vagyok a halál küszöbére sodorni magam.. Nem vagyok több egy átlagosnál jobban működő veszélymágnesnél.. - válaszoltam halkan. - Nagyon.. Nagyon messze vagyok én a tökéletestől. - húztam el a számat. - Vágytál rám és megkaptál.. - mutattam rá pironkoda a tényre, hogy.. az imént még egymás élvezetével voltunk elfoglalva.. És.. Nem, egy ilyen észvesztő menet után nem vágyom arról vitatkozni, melyikünk a tökéletes. Nagyon úgy tűnik, hogy mindkettőnknek a másik.. De.. Jól estek szavai, mégsem tudtam hinni Neki, mert én tudtam azt, amit Ő nem.. Boszorkány vagyok, erő nélkül, család nélkül, teljesen egyedül az egész világon, ráadásul évek óta nincsenek normális kapcsolataim.. Semmi fajta. Ez minden, csak nem a tökéletesség. Viszont alig néhány perce, úgy éreztem, minden kerek egész. Ez is az Ő hatása lenne?

Nem zavartattam magam, amiért közölte, hogy önmaga is képes a járásra. Én pedig nem akartam kiengedni a karjaim közül, így nem is szándékoztam ennek ellenére sem hogy letegyem. Nem. Nagyon jó helyen van a kezeim közt. Hátha a törődéstől arra is rájön, hogy nagyon is rossz képet alkotott magáról saját tudatában. Teljesen téves képet.
Elég egyértelmű volt a válasza, mely szerint engedélyezi, hogy melléje feküdjek, főként, mivel nem is hagyott más választást nagyon, mikor viszonozva a csókomat, húzni kezdett, le maga mellé. Úgy is tettem hát, és mellé fekve újra átkúszott kezem a derekán, lábán, és magamhoz húzva öleltem át fél kézzel, a másikkal pedig a combját simogattam.
- Ugye azt tudod, hogy nagyon rosszul látod magadat? - kérdeztem is meg Tőle, miközben cirógattam, s fejemmel mozdulva húzódtam hátrébb kissé, hogy lenézhessek az arcára, majd még mielőtt visszakérdezhetett vagy ellenkezhetett volna, folytattam is. - Egyetlen porcikád sem selejtes, vagy törött. És én pedig nagyon is hiszem, hogy bárki, akinek csak van egy csöpp esze, az bizonyosan vágyna hozzád hasonlóra. Kivéve engem... - majd némi kis hatásszünet után hozzátettem. - Én nem hozzád hasonlóra vágyom, hanem pontosan Terád - simult lassan kezem a dereka közepéig, és gerince mellett fel a nyakáig, ahonnét haján simítottam végig, aztán arcán. - Gyönyörű nő vagy, Megan, érdekes és okos, hihetetlenül értékes, nem látod ezt magadon? Ostoba dolog azt hitetned el magaddal, hogy nem vagy tökéletes.
Engem leptek meg legjobban a saját szavaim, nem tudtam hát, vajon Ő mit érezhet, gondolhat tőlük. Talán hogy megőrültem? Egyetértenék a gondolattal. Valami képtelen őrület szállt meg, mert nem ismerek rá saját önmagamra. Minimum boszorkány ez a nő, mert elképesztő hogy mivé változtat engem... Olyan dolgokat teszek, mondok, érzek, gondolok... amiket ezidáig soha!! És még mindig él!! Rendes esetben azt sem vártam volna meg hogy teljesen maga adja fejét az együttlétünkre, azt sem, hogy ennyire az elmémbe férkőzzön, és arról nem is beszélve, hogy most itt fekszem Vele és próbálom meggyőzni hogy nem selejtes, és igenis értékes. Ahelyett hogy már rég átharaptam volna a torkát... Nem tudom mit művel, de ha még sokáig csinálja... valami nagyon durva dolog fog bekövetkezni... Világméretű őrültség még a kósza gondolat is, de nagyon jó úton halad... Az ördögbe is, nem szerethetek belé...!!!

Nem tudom éreztem-e valaha olyat, ami most, a karjai között körbelengte, simogatta lelkemet. Olyan édes volt ez a pillanat, mint egy tökéletes csokoládéfagylalt és.. igen, azt hiszem én is hasonlítottam hozzá, hiszen gyengéd, puha érintésére nem sok kellett volna, hogy józan eszemet eleresztve a karjaiba olvadjak. Egyszerűen és magyarázat nélkül, hiszen az felesleges. Bár nem tudtam, Benne mi játszódik le, de... Ha fele annyira így érez, mint én most, akkor.. Mi van akkor? És miért akarom, hogy úgy legyen és legyen akkor..?! Túlságosan.. Elvesztettem az irányítást.. Pontosabban önként adtam át Neki, de.. Mi van, ha ezzel végzetes hibát követtem el?! Ha ez a tökéletes pillanat még nem a hegy csúcsa? Ha egy hatalmas lavinát indítottam el ezzel az éjszakával? Egy érzelmi lavinát, ami.. Majd lassan maga alá temet engem... Én pedig elveszek.. Vagy már meg is történt?!
Nem tudtam, hogyan is érti voltaképp, hogy nem ér véget, hisz lehetetlenség, hogy ne jöjjön új nap, hogy ne siessen a hajnal és kergesse messzire önfeledt boldogságomat..
- De az vagy.. - cáfoltam meg azonnal. Látom, érzem, tudom... Az... Tökéletes.. Ha ezt a felesége nem vette észre, akkor bolond... vak nőszemély..
- Én? - értetlenkedtem. - Nem vagyok... Selejtes vagyok... Törött.. Nagyon régóta.. Nem hiszem, hogy bárki vágyna hozzám hasonlóra.. - hajtottam le a fejemet. Fejbőrömön éreztem lélegzetét, mikor homlokon csókolt, majd az orrom hegyét, mire felkuncogtam. Végül édes csókot lehelt ajkaimra.
- Szeretném.. - bólintottam és.. megdobbant a szívem, hogy nen akar itthagyni. Meg is nyugodtam, legalábbis ez időre sikerült elterelni a gondolataimat arról, hogy a távozásától féljek. Talán a csókja tette? Hisz olyan óvatosan, finoman csókolt, mintha buborék lennék, ami menten kipukkad.. Édes volt.. Túl.. Felülmúlhatatlan.
- Tudok járni.. - vetettem közbe, mikor karjaiba emelve indult meg velem a szobám felé, de karjaimmal szorosan átfogtam nyakát. Nem úgy nézett ki, mint akinek nehezére esik cipelnie majd 60 kiló pluszsúlyt, de.. akkor is zavarba hozott, hogy .. mi is? Magam sem tudom... Fejemet nyakhajlatàba temettem és apró puszit nyomtam bőrére, ahogy beértünk a szobámba.
- Nem az én érdemem.. Nem is az én stílusom.. - magyaráztam. Egyszerű volt ugyan, én mégis a letisztultabb vonalakat kedvelem. De itt nem igazán van beleszólásom..
A következő pillanatban már ágyon feküdtem, éreztem hozzámsimulni az ágyneműt, és láttam, hogy Cedric megerősítésre vár, így mikor lehajolt, hogy csókot adjon, kacér mosollyal az arcomon húztam lejjebb még inkább, hogy aztán végül kénytelen legyen mellém feküdni.
- Ühümmm. - hümmögtem, majd kicsit arrébb csúsztam, hogy helyet biztosítsak neki, de nem távolodtam el Tőle messzire, hogy ujjaimmal könnyedén cirógathassam mellkasát.

Lágy mosollyal, jólesőn élveztem ahogy bújik hozzám. Jól saccoltam, eddig vadmacska volt. Most viszont, ahogy a macska megkapta éhségére a csillapító "szert", lehiggadván bújó, szinte doromboló kismacskává változott, és szelíd bájjal bújt az Ő ölelő karok közé. Ez a sokszínű kis lény... Hova varázsol még ugyan..??
- Akkor nem fog véget érni - ráztam meg kissé fejem, és bár nem tudhattam mikor tér észre, hogy ki vagyok, hol vagyunk, mit csináltunk, és csinálunk? Mikor dönt úgy, hogy elég volt, és menjek el? Mikor zavar el? Nem akarok elmenni...
- Nem vagyok tökéletes - nevettem el magam, amint kezeit arcomra tette, én pedig kezeim a kezeire, és megcsókoltam homlokát, orrát, aztán száját, és kezem végigcirógatta a nyakától, le a karjain, az oldalán, vissza a derekáig. - De Te viszont tökéletes vagy. Megtestesült valója minden szív minden vágyának. Tökéletes teremtmény vagy - viszonoztam pillantását. Oly áthatón fürkészett, mintha az élet titkát keresné bennem. Pedig bennem aztán jobb nem titkokat keresni, mert az enyémek csak elriasztanák ezt a simuló kismacskát.
Elnézett valamerre, én pedig követtem az irányt, a nappalin túl pedig megpillantottam egy ajtót.
- Ha megengeded, igen - néztem vissza rá, mikor újra megszólalt, és megéreztem a nyakam köré simuló kezeit. Valami különös volt a tekintetében megint, de... ahogy kicsit mélyebben szemléltem, rájöttem... fél. De mitől? Tőlem? Nem... akkor nem ezt kérdezné... - Nem akarlak itthagyni, Megan - őszintén beszéltem, és ezúttal minden létező gyengédségem hívva segítségül, hajoltam Hozzá, és csókoltam meg, óvatosan, gyöngéden, akár egy harmatos virágot.
- Gyere, kényelmesebb lesz az ágyadban - húzódtam ki óvatosan a testéből, majd térdei alá nyúlva, hátát ölelve, a karjaimba emeltem, és magamhoz öleltem. Elindultam úgy ahogy voltunk, Vele a karomban, meztelenül, a látott ajtó felé, átvágva a nappalin. Fél kezemmel tartva meg Őt a karomban, a hátát fogó kezem nyitotta az ajtót, majd beléphettem Vele a szobájába.
- Szép kis szobád van - csókoltam a nyakába, míg az ágyhoz vittem, és finoman fektettem végig rajta, majd fölé hajolva csókoltam meg. - Na, mit mondasz, maradhatok? - kértem engedélyét, hogy melléje fekhessek.

A fülem sípolt, a gyomrom bukfencet vetett, a szívem a torkomban dobogott és ez mind-mind az Ő hatása.. Nem érzékeltem jóformán semmit abból, ami körülvett minket. Felőlem kigyulladhat, vagy ránk omolhat az épület, az sem érdekelne, amíg így szorít magához. Amíg csak Őt érzem, amíg el nem múlik az őrület, ami bennem tombol és légzésem nem tud lassulni, addig nem érdekel más.. Ahogy szorít és csókol és követelőzik.. És én boldogan adom magam neki.. A tenyerébe.. Miként vadul mozdul bennem ismét, majd elájulok a karjaiban, egészen addig, míg érzem, testem mélyére lövi magát és megkönnyebbül. Most vettem csak észre, hogy egymásba gubancolódott testünk mennyire tapad a másikéhoz az izzadságtól.. Eddig nem foglalkoztam az apró részletekkel.. Elhanyagolható volt minden, ami nem a csókja és az érintése volt.. Az élvezet, amihez juttatott ...
- Nem akarom, hogy véget érjen.. - ráztam meg a fejemet, mire arcom hajam takarásába került, de erre is gyorsan reagált. Mire eltűrhettem volna, megelőzött és hátrasimítva a tincseimet, majd apró, édes, selymes csókokkal hintette be az arcomat, miken lehunyt pillákkal élveztem. Öntudatlanul bújtam hozzá közelebb, teljesen, mint egy kiscica és nem bántam, hogy elveszek hatalmas karjai között. Én élveztem.. Még most is.. Így is.. Hogy Vele vagyok. Még ki tudja meddig?! Nem tudhatom, mikor gondolja úgy, hogy lelép.. Azt sem tudom, fog-e hagyni valami kis cetlit vagy egyetlen szó nélkül tűnik majd el.. Az egyetlen, ami biztos, hogy könnyekre fakaszt majd. De ezzel most nem akartam foglalkozni. Csak Vele. Kihasználni, hogy érinthetem, hiszen eddig sem álltam le a simogatásával.
- Annyira tökéletes vagy... - fogtam két kezem közé arcát, hogy komolyan felpillantva rá a szemeibe nézhessek. Komolyan gondoltam, minden egyes szavamat. Főnyeremény ez a férfi.. Okos, odaadó, érzelmes, a szavak és a tettek embere egyaránt.. és. Nem. Abba kell hagynom, mielőtt még valamit felfedezek, ami után a szívem még jobban fog epedni. Nem engedem... Fájni fog..
Ismét.. zavarba hozott kérdésével.. Hiszen.. Meztelenül öleltük egymást.. Most szegtem meg a magamnak ígért szavam, hogy nem bonyolódik fájdalmas kapcsolatba.. Erre tessék.. Megtörténik.. De próbáltam csak egyféle jelentést tulajdonítani szavainak. A szobám felé sandítottam, bár egyetlen ajtó nyílt a kis nappaliból, amire innen rá lehetett látni, nem volt nehéz kitalálni, merre van az arra...
- Velem maradsz? - kérdeztem félénken az ajkamba harapva, karjaimat nem húztam vissza, csak lecsúsztattam nyaka köré, hogy úgy öleljem. Féltem a válaszától, tartottam tőle, hogy ennyi volt és most lelép. Itt hagy.. Pedig olyan gondoskodón, óvón cirógatta gerincem vonalát, hogy megborzongtam tőle. A vad érintések után minden porcikám kívánta a gyengédséget.

Hallottam szavait, de túlzottan is elfoglalt voltam. Előbb azok a szemek voltak, mik szavam elvették, és hangom megfutamították... melyek elvarázsolták belőlem minden hangomat. Szólni? Miként megtörném azt az igézett pillanatot, melyet eme szentséges tiszta lélek velem megoszt?? Nem... Aztán az Ő kényeztetése, hogy ajkaim érinthették nemes bőrét, inkább az mint sem hogy rögvest felelni tudtam volna. Ajkaim hiába tudták a választ, mégis lehetetlenségnek éreztem, hogy ebben a percben elszakítsam Tőle a számat, és holmi szavak kiejtésére használjam, mikor azok semleges, íztelen íze helyett kóstolhatom, ízlelhetem ezt a tüneményes lényt is. Mit nekem bármilyen szó, ha Ő van itt helyette, s érzem ajkaimon bőre érintését?
Tetszett ahogy tépte a hajamat, vadmacska... a legnemesebb fajtából. Morogva élveztem minden mozdulatát. Főként ahogy hajam húzásában elgyengültek ujjai, majd megfeszült szorítása, miközben az én ujjaim érintése nyomán teste mind jobban remegni, és remegni kezdett. Érzékeltem azt a halovány, egyre inkább jelentkező bizsergést bensőjében, ahogy izmai dolgoztak, és teste a megkönnyebbülésért könyörgött. Ahogy légvételei egyre inkább elmélyültek, és teste mozgása megváltozott. Már nem szinkronban az enyémmel mozgott, hanem kivárt, és ellentétesen kezdett mozogni, hogy kettőnk teste tánc helyett forró harcba kezdjen, és egymást üldözve hajtsanak fel a magasba, fel az égbe, ahol a beteljesülés várja őket.
Ujjaim nem ismertek könyörületet, amiként mozgásom is még inkább felgyorsult, hívva magával az Övét is, és csak tartottam ki lendületünket, míg meg nem éreztem ahogy teste megfeszül gerinc mentén, s megrázkódik, mikor izmai összerándulnak körülöttem, és csókban forrtak rá drága ajkai az enyémekre, hogy ott érezzem meg mikkor a teste felrobban! Hajába markolva szorítottam magamhoz, és csókoltam... olyan erővel és hévvel, amit csak el lehetett képzelni... ezt hozta ki az a hihetetlen száj, amivel Ő is oly módon csókolt engem, amilyennel előtte senki...!
Élveztem teste remegését, ahogy meg-megrezzent a karjaimban, s nem kellett már sok, alig két lökés, melyek kábító csókja kíséretében engem is átlöktek a határon, és a Paradicsom köszöntött, ahogy csókjába nyögve, feszültem meg és töltöttem meg testét élvezetemmel. Lelkem elhagyta a bolygót, és az égbe szállt az Övéhez, hogy aztán visszatérhessünk testünkbe, és Őt ölelve térjen meg tudatom a valóságba.
- Ha úgy akarod... nem ér véget - leheltem ajkaiba, újra csókolva azt a finom száját, és hátrafésülve a szemébe hullott hajtincseket, végigsimítsak haján, majd arcán. Szájától indulva, csókoltam végig arcát, egészen a füléig, hogy aztán suttogva adjam tudtára:
- Csodálatos egy nő vagy, Megan - dicsértem teljes hódolattal, két kezemmel ölelve körbe derekát, de közben fejemet hátrébb húzva, szemeibe nézve. Csodás látványt nyújtott, ahogy félig kábult tudata, fénylő párával vonta be tekintetét, és gyönyörű teste megadón pihent a karjaim közt.
- Szeretnél lefeküdni? - kérdeztem mosolyogva, ujjammal cirógatva a gerincét, és megcsókoltam homlokát.

Nem tudom, hogyan képes tovább szítani, még tovább.. De képes rá, hogy olyat hozzon ki belőlem, amit senki más. Hogy szenvedéllyel szeressem a testét.. a lelkét.. hogy akarjam, még jobban.. hogy semmire ne mondjak nemet. A tudatomba férkőzött és nem tágít onnan, birtokba vette a testemet és már Ő irányítja minden rezdülésemet. Hozzá igazodok, ha mozdul, én is mozdulok.. Vele egyszerre nyögök és sóhajtok mélyet. A szemem ugyanolyan tűzben ég, mint az Övé... Ez csoda.. Hát mégis létezik. És Ő mutatta meg nekem, hogy.. Hinnem kell benne.. Mert valóság, habár még mindig aggódom amiatt, hogy ez az egész egy lázálom, de nem érdekel, ha igazam van se.. Ha az, hát én nem akarok felébredni..
- Bárcsak ne érne véget ez az éjszaka.. - suttogtam nagyon halkan, miközben homlokunkat egymásnak döntötte és néhány másodperc erejéig elvesztem tekintetében. Azokban a hihetetlenül zöld szemekben, amik még mindig parázslottak és engedték, hogy lássam, legalább annyira élvezi, mint én.. és.. tökéletes.. Minden pillantásával falt engem.. Minden érintésével kínzott, ahogy végigsimult rajtam, majd továbbállt a keze, hogy mindenütt érjen.. De nem tudta beborítani egész testemet, én pedig minden másodpercben sóvárogtam utána. Hogy öleljen, csókoljon, mozduljon hevesebben bennem és férkőzhessek közelebb hozzá. Utóbbira már nem volt módon, de ... Ajkai, melyek nyakamra vándoroltak, elterelték róla a figyelmemet. Mindenről.. nagyot nyelve fűztem ujjaimat a hajába és markoltam, téptem tincseit. Másik kezemmel szorítottam vállát, végigsimultam nyakát és tarkóját.
Heves volt.. Még hevesebb, mint eddig. Nem győztem reagálni tempójára és .. Éreztem, ujjai nyomán, hogy nekem nagyon hamar végem lesz, ha így folytatja. Nagyon.. Hamar.. nem kell sok, hogy darabjaira hulljon körülöttem minden, de minden.. Hogy a karjaiban érjen el az élvezet utolsó, mindent elsöprő hulláma, így már Vele ellentétesen mozdultam. Távolodtam, mikor Ő is, és Vele együtt közeledtem ismét, hogy hullámzó testeink szinte összecsapódtak, bár fájdalmat nem okoztak. Elnyíló ajkaimmal kerestem az Övéit, hogy ne sikoltsak fel hangosan, mikor megélem Kettőnk csodáját, inkább forró csókot adtam neki. Amilyet még sosem. Nem csak neki.. Senkinek sem.. Testem remegett, még jobban, mint eddig, de.. Ezt betudtam a kielégülésnek.. Elmémet viszont még ellepte a köd, amit a hirtelen feltörő érzelmek és a gyönyör sem tudott elűzni onnét. És gyanítom egy darabig maradása lesz...

Öröm volt nézni azt a sugárzó arcát, melyről sütött az élvezet. Ahogy tudata kitárulkozott nekem, láttam miként olvad minden csontja a tűzben, melyet kettőnk teste gerjeszt. Összeolvadtak tagjaink, és egyberagadtak, nem szabadult egyik a másiktól, nem tudtam elhúzni kezem a kezéről, karjáról, válláról, nyakáról, sem egyetlen másik porcikájáról sem. Úgy simogattam végig egész testét, hogy egy pillanat nem sok, annyira sem engedtem el. Folyamatos mozgásomra mozgásával felelt, csípője az enyémmel mozdult, szíve az enyémmel dobbant. Kezei és ajkai odaadón érintettek, Ő sem úgy hatott, mint aki el akar szakadni, vagy mint aki egyáltalán képes lenne rá. Hozzámnőtt, és sosem akarom hogy elszakadjon!!
- Belőled még az is kevés - súgtam egy levegővételben, de nem tudtak ragadni a szavak, nem tudom Ő hallotta-e vagy egyáltalán felfogta-e, mert az én elmém már a kimondás pillanatában sem foglalkozott a szavakkal. Csak ezt a nőt akarta, és csak Vele bírt foglalkozni, testem, lelkem, szívem, elmém, és mindenem, az is mi működőképes volt e-percben bennem, s az is, ami már feladta, ahogy a tűz, a forróság és a vágy szétemésztett...!
Mosolyogva dőlt homlokom egy pillanatig eme szépséges tündérének, mosolyogva hallgattam, hogyan szedi a levegőt, mint aki menten bele is fullad. Karjaim erősen tartották, forró bőre pont olyan hőfokon égett mint az enyém.
Míg mozgásom nem lankadt, lélegzetem hevesebbnél hevesebb ütemekre hágott, és morogva, nyögve élveztem, Megan csókjait, számomra apró, de hihetetlenül izgató harapásait, melyekkel egészen az őrületbe kergetett, miként egész testem bejárta, ahol csak ért, érintett, ízlelt... Vadító lángolás, csoda volt Ő, mi letaglózott egészen!
Kezem lendületesen cikázott végig felsőtestén, mellein körözve kissé, ingerelve őket, ajkaimmal a nyakát harapdálva/csókolva, bár vigyázva, vérét ne serkentsem ki, de ütőeréhez ily közel ízlelni Őt... valami földöntúli, hihetetlen extázist okozó élmény volt...!!! Elképzelni, milyen lehet vére íze... illatától kábultan... még magasabbra emelte amúgy sem alacsonyan szálló vágyamat és gerjedelmemet, miközben kezem tovább siklott, le egészen, kettőnk közé, hol gyönyörének központjában ujjaim fürge játékával hajtottam még magasabbra azon a bizonyos úton, melyen együtt vitt minket az élvezetek heves kavalkádja. Lenyűgözött, mennyire elkápráztat... letaglózott... mennyire rabul ejt... teste forróságában minden perc ezer évnek tűnt, és ezer év is egy pillanatnak hatott... az egész világ megbolondult, megrészegült... és nem ismertem megállást, nem ismertem véget... tényleg úgy éreztem, EZ mi köztünk lángol... örökké éghet...

Ha behunytam a szemeimet Őt láttam, ha felnyitottam, a tekintetébe bámultam és nem hittem, hogy.. Nem.. A szemeiben csak csodálatot láttam, olyat, mint még soha. Soha ezelőtt senkiében, és meg megnéz rá esküdni, hogy többé nem is fogok ehhez hasonlót látni. Csak még most.. Csak még egy kicsit akarom.. Látni akarom.. Emlékembe vésni a rezdüléseit, a pillantását, a csókja fenséges ízét és élni a gyönyört Vele. Mert képesek vagyunk rá, hogy földöntúli örömet okozzunk egymásnak. Érzem. Tudom.. Akarom.
Alig mozdult, a világom máris szép akart hullani. Belül.. feszített és engem is ösztönzött. Forró csókját újra és újra éreztem ajkamon.. arcomon.. mindenütt. Még így is mindenütt ott volt és valósággal megőrjített. Hogyan képes rá? Ő is csak egy a millió közül.. Egyetlen egy..
A szavak jelentése összemosódott előttem. Már a szeretetet sem tudtam volna megkülönböztetni a gyűlölettől, mert nem éreztem mást.. Nem éreztem a jelentésbeli különbséget..
Örökké?
- Az.. nagyon sok idő.. - súgtam bódultan, illata ismét fejbe csapott, pedig már azt hittem, nem lehet ennél intenzívebb, de tévedtem. Nem éreztem mást.. Csak .. szenvedélyt.. Ott dúlt a testemben, magával ragadta bensőmet, szívemet, elmémet.. Mindenemet. És nem engedte szabadulni. Ahogyan a nyelve sem az enyémet.. Nem engedte.. Szívta, harapta.. Kergette.. A hevességben fogaink is összekoccantak, de egyikünket sem érdekelte. Csak egyet akartunk.. Mindketten. A másikat. De nagyon! Még jobban, mint bármit.. Jobban, mint a levegőt, amit ismét kapkodva vettem, hogy ne ájuljak karjaiba.
Karjai kúsztak végig a testemen, körülöleltek, mint az indák és éreztem, ahogy mozdul. Ahogy kitölt teljesen, ahogy birtokol. És hagytam neki. Igazodtam a ritmushoz, amit teste diktált, csípőm mozdult az Övével, körmeim bőrét csíkozták, miközben megállíthatatlanul remegtem.
Mozdultam ismét Vele, vállába kapaszkodtam, ajkaitól elszakadva jártam végig fogaimmal állának határozott ívét egészen a füléig, ahol fülcimpájába haraptam és hangosan szuszogtam. Egyetlen épkézláb mondat sem jött már a nyelvemre, így tovább haladtam és csókoltam, ahol értem. Néhol fogaimmal tarkítva, néhol nyögéseimtől hevülten a bőrét és akartam többet is.. Az örökkét.

Akartam Őt... megkaptam, az enyém... Tüzel a teste... és forr a vére... Testemhez simul, és én testében vagyok. Ha létezik Menny... Megtaláltam!
Mélyen, egyre mélyebben, szépen fokozatosan merültem el testében. Nem akartam fájdalmat okozni, eme gyönyörű... fenséges lénynek. Kezem áhítattal simított végig arcán, szám csodálattal csókolta száját. Ha a világon van még olyan dolog, mely eredendően jó és tiszta, azt megleltem ennek a nőnek a szemeiben. Megleltem egy lelket, melyet örökre akarok, a végtelenségig akarom... MINDIG akarom...!
Az enyém... bízik bennem... Ő bízik bennem. Ő. Bízik. Bennem.
Csodát éltem át, pedig alig néztem szemébe, annyi időre csak még, akár ami nekem annyi, mint egy szemhunyás, és újra itt a világ, látom, érzem... és mégsem. Mert az egész világ központjába került... Megan.
Éreztem, miként simulnak a lábai rajtam. Éreztem, hogy teste mint férkőzik maga is egyre közelebb, pedig már teremteni sem lehetne közelebbit.
Néztem miként veti hátra fejét, miként hajlik teste hátrébb, miként feszül gyönyörű lénye... A karjaim közt tartottam, kezem a bőrén simult... és nem tudtam betelni a látvánnyal.
- Légy az örökké.. - vontam lassan vissza magamhoz, s leheltem szájába a mozdulat végére, aztán ujjaim hajába túrtak, és tartottam fejét. Szemeibe néztem. Majd csókom pecsételte varázslatos ajkait. Nem engedtem elhúzódni, nyelvem szájába hatolt, és új táncba kezdett. Új táncba, melybe egész testünk bekapcsolódott. Új táncba, melyet ősi ritmus diktált, melyet ezredévek sem tudtak megváltoztatni... hacsak nem... még jobbá tenni... miként mozogni kezdtem, és mozdulatra hívtam csípőjét, egész testét... kezem simítva, szenvedéllyel marva... csábította, hogy legyen társam a csodában. Mozduljon, kövessen, és engedje meg, hogy majdan a Paradicsomba juttassam.
Testem alig távolodott el, igyekezett is vissza, forrósága közepébe, gyönyörének szentélyébe, oly sebesen, oly vágyakozva, olyan tűzzel... mintha külön az enyészet fenyegetné testünk, létünk... de egyesülvén még az Ördög sem tudna kárt tenni bennünk. Mintha minden létező gyönyör és élvezet a miénk lehetne, ha én érzem Őt, s Ő érez engem... Ha anno hittem, hogy vágyom az öröklétet, hát most bizonyos volt... örök időkig akarom ezt a csodát! Akarom Őt! Csókolni... ölelni... szeretni..!!

Áhítat és odaadás, csodálat és élvezet. Mérhetetlen öröm.. Csak.. Ezek kavarogtak gondolataimban és az, hogy mennyi időt elvesztegettem már. Már réges-régen máshol tartanánk, ha nem kéretem magam ennyi ideig... Bár, így is munkálkodott bennem valami.. Mélyen ahhoz, hogy jelen pillanatban foglalkozzak vele, de éreztem.. Hisz úgy támadtam le, mint valami útszéli lotyó.. De.. Nem érdekel. Kell nekem ez a férfi. Most. Rögtön és azonnal.
Érintései olykor finomak és puhák voltak, mintha csak egy porcelánbabát simogatna, máskor követelőzően vont magához közelebb és ez a kettősség bennem is megjelent már.
Hangja.. Az a varázslatos bariton, olyan rekedten csengett, mintha legalábbis most ébredt volna fel százéves álmából. De ha ez nem is igaz, az oroszlánt felébresztettem benne. Én pedig méltó akartam lenni hozzá, ha másképp nem is, legalább most, és így.
Odaadóan hajoltam ajkaira, hogy mindenemet odaadjam csókommal neki, amit csak lehetséges és mindent elvegyek tőle, amit nekem nyújtani tud. Már régóta tudom, hogy nem tiszták a gondolataim, de.. Ismét tudtam gondolni. De csak Rá. Már minden más jelentéktelennek tűnt kettőnk teljessége mellett. Olyan érzések kavarogtak bennem, amiknek a létezéséről sem tudtam ezidáig, nem hogy még tapasztaljam is őket..
- Te nem vagy valóság.. - nyögtem bőrébe, de nem eresztettem, egy hajszálnyival sem távolabb.. Kényeztettem Őt, ahogyan Ő is engem. Légzésünk és nyögéseink is egybe csengtek és istenem.. De tökéletes. Jobban kezeim közé csúszott, én pedig kihasználva a kínálkozó alkalmat másik kezemmel végigkarmoltam mellkasát. Szeret hallani.. Szereti hallani a nyögéseimet, amiket ő csikar ki belőlem, hát megkapja.. Megkap mindent... Kiengedtem hát szoprán hangomat, és én magam is meglepődtem, hisz sosem hallottam még így csengeni, de tisztában voltam vele, hogy ez is az ő műve. Úgy bűvöl engem, mintha hangszer lennék és ő a zenész, aki tökéletesen értene hozzám.
Egészen addig simultam őt és nem eresztettem, míg el nem távolodott, hogy megemeljen és lehúzza rólam a nadrágomat. Hasonlóképpen mint én az övét, a fehérneműmmel együtt és csak állt előttem másodpercekig, amik többnek tűntek, jóval többnek, mint amit érintése nélkül kibírnék. Ajkamba harapva néztem fel rá pilláim alól, és egészen addig legeltettem rajta tekintetemet, míg vissza nem lépett lábaim közé, hogy testünk ismét összeérhessen. Már most zihálva vettem a levegőt, pedig ujjai még vissza sem tévelyedtek arra az örömkeltő helyre, ami perzselő nyögéseket fakasztott torkomból.
- Nem akarok visszafordulni.. - ráztam meg hevesen a fejemet, de nem voltam benne biztos, hogy érti is amit mondok, hisz számomra is csak egy vágytól égő elharapott sóhajnak hatott a hangom. Érintésétől kábultan csókoltam vissza, de ez új volt.. Minden eddiginél szenvedélyesebb, ami csak tovább fűtött. Bőre a bőrömön forró volt, és ugyanolyan hevesen simult végig rajtam, mint amilyen csókja volt. Hihetetlen, hogy képes elő ember ilyesmire.. Lehetetlen..
- Bízom benned.. - adtam tudtára, mintha ez eddig nem lett volna világos, de.. akartam, hogy hallja, ahogy kimondom a szavakat, még ha akadozva is, de akartam, hogy biztosan tudja. Hogy mikor testünk egy lesz, érezze, hogy teljesen az övé vagyok, mindenféle fenntartás nélkül. És így is lett. Lassan kúszott testem mélyére, miközben kissé megemelve tartott, és a kifulladásig csókolt. Nyögéseink egymás szájában visszhangoztak, karjaimat szorosan nyaka köré fontam és csak annyi időre szakadtam el ajkaitól, amennyire feltétlenül szükséges volt levegőpótlás céljából. Egyik lábamat derekáig húztam, a másikkal végigsimultam combján, majd a párjához illesztve tartottam immár saját magamat csípőjén.
- A Tiéd vagyok.. - vetettem hátha a fejemet egy pillanatra és elégedett sóhaj hagyta el a számat. Ezt akartam.. Őrült voltam, mikor meg akartam tagadni magamtól.

Megan kezei legalább olyan odaadással simultak az én testemre, mint az enyémek az Övére. Habár nem tudom Ő mit érez ott belül, de az arckifejezése alapján tetszik neki amit lát. Annyira biztos nem, mint amennyire nekem, amit én látok, de már ez ami most történik, és amit látok Rajta, tapasztalok Tőle, ez is jóval több, mint amit remélni mertem. És még megigéznem sem kellett hozzá. Hiába, önmagamban is elég meggyőző vagyok, és végre valahára Ő sem építi egyre magasabbra és magasabbra maga körül azt a gátat. Végre úgy érzem, inkább áttörőben van az a gát.
Sőt! Tévedek, az a gát már ott sincs, ezt tökéletesen példázta, ahogy megszabadított az övemtől, majd a nadrágomtól és az alsómtól is. Széles, buja vigyor ült ki a képemre, miközben lerúgtam lábamról a felesleges darabokat, együtt a cipőimmel is, és odébb löktem hogy ne zavarjanak.
- Egyszerűen... lenyűgöző vagy - sóhajtottam bele bőrébe, és csodálattal érintettem minden porcikáját. Mintha külön az én kezembe teremtették volna ezt a mesés testet, ezt a hihetetlen lényt. Elkápráztató élmény, és a vágytól fojtó hatású volt, minden egyes rezdülése, ahogy hajlott és bújt, ahogy hozzám simult, ahogy éreztem hogy reszket a Rá törő érzésektől, melyeket én váltok ki Belőle. Hihetetlen sebességgel reagált minden érintésre, és élvezettel tapintottam, micsoda tüzes, forró hatást keltek egész... EGÉSZ testében. Milyen forró, és mennyire készen áll... Varázslatos ez a nő!!
És még akkor... ohh... elakadt lélegzetem, s szemeim kitágultak az élvezettől, ahogy megéreztem egy óvatos, de nagyon merész kis kezecskét magamon, nem is akárhol!
- Bátor... - lélegzek mélyen, mert ahogy megérintett, mintha áramütés szaladt volna végig a testemen. Pillanatra megmerevedve néztem szemeibe. Ohh, kislány, nem tudod mire vállalkozol. A végén elveszed minden maradék eszem... egek... és akkor az ég irgalmazzon neked..!!
- Szeretlek hallani.. - suttogtam fülébe, előrébb hajolva, hogy még jobban ujjai közé csússzak, miközben körbecsókoltam arcát, és élveztem érintéseit, apró kezei bátor, merész mozdulatait, s én egészen az állától a homlokáig, és le a másik oldalon, csókoltam, édes bőre teljesen rabul ejtett, mint a méz, pontosan olyan édes volt. Ahogy nyögött, a tetteimtől, Tőlem, és én felnyögtem Tőle, fél kezem átkarolta derekát, megemeltem kissé, míg másik kezem ügyes mozdulatokkal simította végig a derekától kezdve, a fenekén át, víve magával azt a nagyon is felesleges nadrágot, amit viselt, és a bugyit, ami ugyancsak nem kellett oda nekünk. Mikor ruházata már a combjára csúszott, visszaültettem, és kissé hátrébb lépve, lehúztam egészen, és azokat is messze hajítottam. Nem voltak már ruhák, nem volt zavaró tényező, nem volt mi gátoljon minket. Semmi!!
Csodálattal néztem végig meztelen testén, és visszalépve előző helyemre, húztam újra magamhoz, hogy testünk egészen összeért.
- Nincs visszaút - súgtam fülébe, és belecsókoltam, majd nyelvemmel ingerelve tüzelő bőrét, csókoltam végig egész a kulcscsontjáig, fel a nyakán, ajkaiig tartva.
- Te gyönyörű angyal - simult újra kezem combjai közé, és kényeztetve Őt, hajoltam egész a szájára. Forrón, vadul csókolva, szenvedélyesen hatolva ajkai közé, táncba hívva nyelvét, de nem ám keringőre, sokkal inkább volt tangó, mint keringő!
- Vigyázok Rád - leheltem ajkai közé, bár nem is tudom miért éreztem, hogy ezt közölnöm kell Vele, mielőtt kezem átsiklott derekára, fenekére, és kissé megemelve húzva még jobban magamhoz, egyesült testem az Övével, amire belenyögtem újfent csókunkba.

Alig néhány órája még nem hittem volna, hogy este ilyen meglepetésben lesz részem. Hogy egy tökéletes férfi akar majd magáénak.. Hogy a bőröm lángba borul ott, ahol csak hozzám ér. Hogy egy kielégülésért remegő masszává változok a karjaiban és nagyon kell igyekeznem, hogy ne nyögjek fel hangosan minden egyes érintésére. Talán még sosem volt rám férfi ilyen hatással.. Nem mintha megpróbáltam volna összehasonlítani, bármelyik elődjével is, akik egy-egy éjszakára vállalták az ágymelegítő szerepét. Semmi közös nem lenne bennük, azt gyanítom. De ha lenne is, az sem érdekelne...
Folyamatosan tekintetét figyeltem, hogyan tágul ki, majd szűkül össze a pupillája, és miként irányítja a testét, miközben a lelkemig lát.. Nem akartam több falat húzni. Nem most és nem előtte, hagytam hát, hogy csillogó szemeim a színtiszta élvezetet továbbítsák a számára.
A szívem eszeveszett iramot diktált, mikor megéreztem, hogy az Övé is hasonlóképp ficánkol a mellkasában. Egyszerűen hihetetlen. - Ha megáll a szívem, az a Te bűnöd... - motyogtam az orrom alatt, de számomra bocsánatos bűnnek számítana, hisz most boldog vagyok, ha itt van és így ölel.. Én boldogan halnék meg, ha itt az időm. Sosem féltem a halált, csupán az azzal járó fájdalom miatt vannak fenntartásaim, de most minden mást érzek felélénkül érzékszerveimmel, csak fájdalmat nem.
Keze mindenütt ott volt, még mielőtt hiányolhattam volna egy részemről is, már vissza is vándorolt oda, mintha pontosan tudná, hogy mire van szükségem. Csókolta a számat, az államat, a nyakamat, én pedig felszegtem a fejemet, hogy jobban hozzáférjen az ívéhez. Érezni akartam, mindenhol, ahol csak lehet és el akartam viselni annyi őrületet, amennyit csak tudok. Emlékezetembe vésni ezt az estét egy életre..
Már nem akartam tiltakozni bókjai ellen. Magabiztossággal töltöttek el, de a zavarom tűzrózsáinak nyomát arcom még viselte. Annak ellenére is, hogy megszokhattam volna már Tőle.
Csípőjét még inkább az enyémhez préselte, amitől a tüdőmben rekedt a levegő és nagyot nyeltem. Azt ígérte, hogy nem fogom megbánni, és én hittem Neki. Bár most talán azt is elhinném, ha azt mondaná, sajtból van a Hold. Minden szavát. Bármit. Akármit.
- A Tiéd.. - helyeseltem, mint aki agymosáson ment keresztül és nincs önálló akarata. Pedig ez volt az én akaratom. Az Övé akartam lenni. Mire végeztem az ingének kigombolásával és lesimogattam azt a válláról, már éreztem, ahogy Ő is bontogatni kezdi rólam a ruharéteget. Készségesen emeltem a karjaimat, hogy levehesse rólam pólómat, de a figyelmem közben felsőtestére kalandozott. Arra a remekbeszabott testre, amin megfeszültek az izmok, és automatikusan simítottam végig hasán, amin akár sakkozni is lehetne. Istenem.. Nem lehet ennyire tökéletes.. Kell, hogy legyen valami hibája..
Annyira belefeledkeztem a csodálásába, hogy észre sem vettem, mikor került le rólam a melltartóm, csak azt érzékeltem, ahogy melleimet tenyerébe fogja, én pedig homorítottam a hátamat, hogy minden porcikámhoz jól hozzáférjen. Ajkaival ismét lecsapott és csókolt, ahol ért, én pedig alsó ajkamba harapva élveztem a kettősséget, amit szája és keze alkotott. Finom érintéseire újra és újra megremegett a testem, főleg, mikor a lehetetlenségig vont magához. Mintha csak egy lenne kettőnk teste.
Nadrágom gombját hihetetlen gyorsasággal bontotta ki, és pedig egy pillanat erejéig megriadtam, hisz eddig a tényt, hogy mennyire vágyom Rá, csak én tudtam. Most azonban, hogy ujjait az anyag alá bujtatta, előtte is nyilvánvalóvá vált, amibe ismét belepirultam. A levegő a tüdőmben rekedt, hogy aztán élvezettel teli sóhajt hallassak.
Kihasználva az alkalmat, hogy mennyire közel van, leheltem csókot a szíve fölé, majd nyelvemmel végigrajzolva a kulcscsontját kötöttem ki a nyakánál, ahol aromája sokkal erősebb volt, és tudatom mélyétől kezdve homályosította a gondolataimat. De annyira nem, hogy ne folytassam a vetkőztetését. Az övét könnyedén csatoltam ki, majd azonnal boxerébe vezetve a kezemet markoltam izmos fenekébe, hogy aztán a két ruhaneműt egyszerre küldjem a bokájáig. Onnantól kezdve nem érdekelt, hogy mit tesz vele.. Kilép-e belőle vagy úgy marad..
Szemérmetlenül toltam előrébb a csípőmet, hogy keze könnyebben utat találjon magának a feszes anyag alatt, miközben nem győztem betelni a meztelen teste látványával. De látni akartam a szemében azt az eszelős csillogást, amit ott a parkban, így férfiasságára csúsztattam a tenyeremet, hogy élvezethez juttassam.

Borzongató, élvezettel teli élmény volt, ujjait érezni, ahogy fejbőrömhöz érnek, miközben a hajamban siklanak. Éreztem, hogyan nyílnak szét édes, drága ajkai, és miként fogad szájába, hogy csókunk mély forróságban egyesülhessen, de... ohh, bármily csábító is volt, tudnom kell... tudnom, még mielőtt egy kósza serpenyővel találna kupáncsapni, s kezdene el kiüldözni a lakásából.
Szemei az enyémekbe mélyedtek, Ő is keresett, ahogy én is kerestem Őbenne, de nem is igazán tudtam, Ő mit kutathat énbennem. Talán hogy komolyan gondolom-e? Vagy hogy bántani akarom-e? Hogyan is tudnám... hisz bűvöletébe vont, és magához láncolt... epekedem minden mozzanatáért, inkább tennék bármi mást, csak ne lássam újra azt a csalódott félelmet a szemében, amit akkor, mikor a parkban elcsábultam, hogy beleegyezés ellenére tegyem ezt Vele... Oh, bár az elméjébe látnék...
Szaggatottan szedtem a levegőt, és ahogy Ő biztosított, hogy biztos a döntésében, majd keze kezemért nyúlt, és a szívére húzta... ami nagyon közel volt a melléhez... el is akadt a lélegzetem. Ohh, atyaég... a szíve úgy járt, akár... mintha mindjárt megállna, de még gyorsan, nagyon gyorsan minél többet akarna dobbanni...
- A végén még megáll... - sóhajtottam, s kezem lágyan simult végig szíve felett függőlegesen, de én csak a szemeit bámultam. Azt mondta nem fogja megbánni.. Ha rajtam múlik nem fogja, de ki tudja mi járhat a fejében... a szívében...
- Én már mondtam... akarlak Téged - válaszoltam, ahogy egyre csak fogyott az az amúgy sem nagy távolság... Megfogtam a kezemet érintő kezét, és áthúztam az én mellkasomra, hadd érezze Ő is, amit az én szívem produkált odabent. Mintha versenyt akartak volna futni egymással, ki dobban hamarabb milliót... Tényleg akartam ezt a nőt! Most, itt, és holnap, és holnapután! Azt akarom hogy az enyém legyen! Senki másé, csak az ENYÉM! Akarom ezt a nőt!
Elvigyorodtam, mikor elkezdte lehúzni rólam az általa adott kötényt. Chh.. ki hitte volna hogy egy köténynek ekkora kabalaértéke lehet. Ezentúl bizonyosan a főzés lesz a kedvenc elfoglaltságom. Vele!
Felnevettem, mikor a lábai nekem ütköztek, miközben lerúgta cipőjét, és szívem még sebesebbre váltott, amikor még közelebb tapadt a testemhez ez a gyönyörűség. Egyszerre simult hozzám, és kezdte gombolni az ingemet, és én egyszerre akartam mindenét csókolni. Vágytól fűtve simítottam végig a hátán, és egy másik vágytól is fűtötten hajoltam nyakába, bőrét csókolva végig, miközben édes illatát is magamba szippanthattam... Éreztem, hogy bensőmben munkál a vágy, az ösztön... s arcom változna, ha hagynám, fogaim szinte fájtak, hogy a puha bőrbe hatolhassanak, de megálljt parancsoltam lényem azon részének... melynek nem engedhetek!! Nem és nem!!
- Ha tudnád milyen kívánatos vagy... - csókoltam végig a vállán, és a nyakán, felfelé haladva, állcsontját érintve, az arcán egész a szájáig. - És gyönyörű.. - sóhajtottam ajkaira, és mosolyogtam szavain. - Remélem annyira, amennyire én Téged - nyomtam még jobban neki a csípőmet, hogy hadd érezze, mimindent vált ki belőlem, a puszta közelsége is.
Újra a két kezem közé fogtam az arcát, és mélyen, komolyan néztem a szemeibe, már amennyire jelenlegi testi közelségünkben képes voltam a komolyságra.
- Esküszöm hogy nem bánod meg - mondtam a szemeibe, és komolyan gondoltam. Nem akarom hogy megbánja. És ha én tudok tenni ellene, akkor fogok is.
- De most az enyém vagy - simogattam meg az arcát, aztán a felsője szegélyéhez víve kezem, vettem is le Róla azt a zavaró anyagot, és rögtön utána a melltartóját is, így fedve fel bőrét, és csodálattól csillogó szemekkel mértem végig. Akár egy becses drágakövet... de nem... nem, mert ily becses drágakő már nem is létezhet. - És gyönyörű vagy - simult kezem a hasára, fel a melleire, és újra magamhoz ölelve kezdtem ismét csókolni. - Csodálatos.. - Kezem lefutott a hátán, végig a gerincén zongorázva, egy ismeretlen-ismerős dallamot. - Káprázatos.. - A fenekébe markolva húztam szorosan magamhoz, hogy egy kósza fűszál sem fért volna meg köztünk. Aztán ujjaim megtalálták nadrágja gombját és nem került sokba hogy kipattintsam azt majd a cipzárt is lehúzzam. Kezem a nadrág alá siklott, míg eközben párja Megan mellére tapadva kényeztette ezt a csodás testet, mely karjaim közt volt.

Megcáfoltam volna szavait, de személyes tapasztalat híján ezt nem nem tehettem, képmutató dolog lenne a részemről. Mégis.. Mellettem is csak az anyám volt ott, mégsem érzem magam ettől kevesebbnek. Az apám nem volt kíváncsi rám, hát én sem kerestem...
Még hogy rám várt?! Pont rám? Miért? Honnan veszi ezt a sületlenséget? Bolond ez a férfi az már bizonyos, de én is, mert hagyom magam elbűvölni. Minden szavát ízlelgetem egy kicsit mielőtt reagálnék rá... És csüngtem rajta. Nem érdekelt most, hogy az egész arra ment ki, hogy lefeküdjek vele, én.. Akartam. Neki adni magam, a testem, a lelkem, még a szívemet is egy éjszakára. Vigye és tegyen boldoggá, csak egy kicsit. Felejtesse el velem, hogy mennyire szét vagyok esve... Ha engem nem is, a testemet és azt amit adni tudok Neki, szeresse.. Csak egy kicsit. Hagy legyek NŐ mellette. Csak engedje, hogy eljátsszak a gondolattal, én is szeretem.. Csak egy éjjelre.. Utána úgyis eltűnik Ő is, mint a többiek, én pedig nyalogathatom majd a sebeimet.. De most. Akarom őt, minden porcikámmal. Csak magamnak. És ezt a tudtára is hoztam, hisz szorosan fontam köré a karomat, ujjaim haját szántották és élveztem édes csókját. A perzselő leheletét a nyelvem hegyén, ahogy ajkaim elnyíltak, hogy teljesen egybeforrhassanak.. Így hirtelen ért, mikor kissé eltávolodott tőlem. Két tenyere közé fogva az arcom, nézett rám, mintha nem lenne benne biztos, hogy akarom. Mivel hozhatnám végre ténylegsen a tudtára, hogy kell nekem? Tágra nyílt szemekkel kerestem tekintetét, de hamar megtaláltam. Mielőtt elvesztem volna pillantása tüzében, hevesen bólogatni kezdtem. - Nagyon rég nem voltam már semmiben ennyire biztos.. - fürkésztem szemei titkos barnás árnyalatát a zöld között, majd bizonyításképp jobb kezét elhúztam arcomról, hogy szívem fölé, félig mellemre csúsztassam, majd enyémet az Övére helyezve szorítsam oda, hogy érezze a gyors ütemet. - Nem fogom megbánni.. - szavam ígéretként csengett, pedig ebben nem lehettem olyan biztos, de nem érdekeltek a következmények. Nem élhetek a múltamban, és nem félhetek a jövőmtől, mert elszalasztom a jelent... A mának akarok élni, a mostnak...
- Én sem akarom, hogy te megbánd.. - suttogtam halkan közel az ajkaihoz, de mielőtt ismét megcsókoltam volna, derekát ölelve oldottam ki a kötényét, aminek most semmi funkciója nem volt. Gyorsan húztam át a fején, és eldobtam... valamerre. A cipőimet lerúgtam mögötte, és előrébb fészkeltem magam a pulton, hogy testünk teljesen és a véglegekig összeérjen, kihúztam az inget a nadrágjából és lentről felfelé haladva lassan gombolgatni kezdtem. Lábaimmal körbefontam csípőjét, és így pont a legjobb helyen ért hozzám, hogy vágyát megérezve felnyögjek. - Annyira akarlak.. - ziháltam a szájába. A vérem a fülemben dübörgött, mintha egy egész hadsereg menetelne benne.. Pedig erről szó sem volt.. Csak az elfojtott vágyam tört a felszínre és követelte magának Őt. Mit művelsz velem? Már nem vagyok ura önmagamnak.. Nem én irányítok..

- Azért... sokkal jobb dolog az, amikor az ember nem egyedül van ott egy gyerekkel. Én 3 év után maradtam magamra Erinnel, és bár egy percet sem cserélnék be amit a lányommal töltöttem, azért sokkal könnyebb lett volna az életünk ha van anyja is.. Egy gyereknek két szülő kell, nem véletlenül találták ezt ki így. Ha választani lehet, inkább párban, mint egyedül. Ne siess az ilyen elgondolásokkal - magyaráztam gondolatom, hisz fiatal még ez a nő ahhoz hogy tudja, milyen egyedül gyereket nevelni. Jó, én csúfosan bele is buktam, de talán épp ezért. Ha Tatia ott lett volna, s ha elfogadja a családját, minden másként lehetett volna. Na persze... többek közt már rég halottak lennénk mind a hárman. Nos igen... annak nem örülnék.
- Nem... - vallottam b őszintén. Sosem gondoltam ilyesmire. - De arra már gondoltam, hogy esetleg Rád vártam... - újabb zavarba hozatal, tudom, de igazság volt.
Élvezettel néztem, hogy ajkait rágcsálja, ajkait, melyeket én csókolni vágytam. Ohh, átkozott szirén...
De oly élvezet volt látni zavarát, látni pirulását, látni minden szóval, ahogy zavarát próbálja leplezni, több vagy épp semennyi sikerrel... Ah, átkozott lét, miért küzdök?? Egyetlen ige, és megkönnyebbülne Ő is.. Látom, mily gyötrelemmel igyekszik tartani magát, szavai, tettei, teste, mindene elárulja... Miért nem vallja be, miért nem enged?!! Még a vak is észlelné hogy ez a nő csókra vágyik, érintésre, a teste szinte ordítja hogy "MOZDULJ!", miért nem hajlandó akkor??
Próbáltam minden erőmmel tartani, tartani a határt, hogy nem igézem meg, nem cselekszem akarata ellen! Nem! Ha újra elnyomja ezt magában, nem tudom lesz-e harmadik esélyem is, nem tehetek úgy, hogy azt ne Ő akarja! Erős vagyok! De ez a nő... a pokolba is, mindentől Őt látom magam előtt, bőrét érzem kezeim alatt... a bőröm alá férkőzött, s ha nem csókolhatom, talán a konyha is leég kettőnk közt...!!
És akkor megjött az isteni sugallat...
Valami történt. amíg én a hűtőt fixíroztam, Megan mellém sétált, és egyetlen mozdulattal vágta be a hűtőajtót. Meglepetten, és kérdő pillantással néztem rá, miközben a kezemben tartott sajtot a pultra tettem.
- Megan.. - kezdtem volna, megtudakolni, mi is történt, ám már puszta pillantása is elegendő volt ahhoz, hogy elhallgassak. Éreztem... ez nem a szavak ideje. S a megérzés jónak bizonyult, mert egy pillanat elmúltával két finom, halványan remegő kéz csúszott fel, egészen a nyakam köré, és kezdtek el húzni lefelé, aminek készséggel engedelmeskedtem. Szemeim nem eresztették. Azokba a csillogó drágakövekbe bámultam, melyek annyi sok érzelemmel voltak telítve, hogy kitalálni sem lehetett mimindent érez... Vágy volt talán a legtöbb. És ajkai már az enyémeken voltak. Megcsókolt, és nekem nem kellett meghívót küldeni, hogy a kezeim a derekára fonódjanak, és gyöngéden ölelve a hozzám bújó törékeny testet, csókoltam... Ez a csók ezerszer édesebb volt mint amit én adtam Neki a parkban. Mert ezt Ő adta nekem. Ebben minden, de MINDEN más volt...!! Elektromos szikrák pattogtak köröttünk, és a világ kibillent a megszokott fókuszból. Minden mozgott, csak mi voltunk stabil pont a körülöttünk széthulló világegyetemben. Nem létezett más, csak Ő!
Bal kezem erősen ölelte tovább, míg a jobbom a combjára vándorolt, végigsimult nadrágon keresztül és érzett feszes bőrén, és felcsúszva fenekére, emeltem meg Őt. Egyik kezem tartotta, a másik söpörte ami a pulton volt, és nem érdekelt hogy odább repül, vagy le a földre, csak el az útból, és Őt ültettem fel a helyükbe! Lábait gyöngéd erőszakkal feszítve szét, álltam közéjük, és ölelve, ajkait nem eresztve, kezeim kúsztak végig a nyakán, fel az arcára, és ujjaim közt tartva, csak gy centiméterre szakadtam el Tőle, még véletlenül sem messzebb.
- Megan... biztos vagy ebben..? - kérdeztem zihálva, ahogy a levegő rekordsebességgel száguldozott ki-be a tüdőmben, és szívem expressz módjára zakatolt...!! - Nem akarom hogy megbánd - idéztem, amit még Ő mondott nekem az ajtóban. Nem viselem el ha ezek után kivág az ablakon... Akarom Őt!!! Testem csak úgy forr a vágytól, Őérte, és érzem ahogy az Ő teste is reagál az enyémnek, hisz oly közel van, hogy minden rezdülését megérzem, még amit Ő maga sem. Akarom!!

- Ha ez megnyugtat, nekem nincsenek előítéleteim az egyedülálló szülőkről... Vagyis.. Igazából vannak.. - zavartam össze szavaimmal saját magamat is, lehet, hogy Őt is. - Remek dolog lehet a gyereknevelés, és én csodálom azokat, akik ennek egyedül vágnak neki. Nem számít mi okból teszik... Ha lehetőségem nyilna rá, én is megtenném. Minden habozás nélkül... - Igen, megtenném. Ez sosem volt kérdés, mindig is tudtam. Ahogyan azt is, hogy már esélyem sincs arra, hogy egyszer a saját kisbabámat tartsam a karjaimban.. Szomorú tények, de igazak és el kell fogadnom őket... Igen ám.. Lassan négy éve próbálkozok vele sikertelenül...
Elbűvölő?! Én.. Ugyan már.. Már majdnem szóvá is tettem, mikor folytatni kezdte, én pedig azon merengtem közben, hogy nem újdonság, hogy bókol, hisz majdnem minden második mondata valami szívmelengető gondolat, akkor is, ha nem hiszek neki. Nem vagyok én ehhez szokva. Minden új nekem, és ezt rendkívül élvezem. Annyira... Ahogy rám mosolygott, miközben a listája élére sorolt, én is mosolyra fakadtam. Vagy talán el sem tűnt az arcomról, hiszen olyan automatikusnak hatott, mint a levegővétel. Vagy hogy minden reggel felkel a Nap. Vele ez is természetesnek hatott, olyan egyszerűnek.. Már-már hétköznapinak éreztem magam, ahogy ott álltunk a konyhában főzéshez készülődve.
- Arra még nem gondoltál, hogy csak szükséged van valakire, akinek elmondhatod mindezt?! Hogy Te is beszélni akarsz róla? - vontam fel a szemöldökömet, hogy ismét figyelmen kívül hagyhassam a bókját. Pedig.. Azt hiszem élveztem, hogy így gondolja, hogy így érzi és.. - Tudod, átkozottul nagy szerencsém van.. Néhányszor már meghalhattam volna, még is itt vagyok.. És annak is örülök, hogy Te itt vagy.. - motyogtam az ajkaimat rágcsálva, mert ezt már mondtam neki az imént.
- Mindkettőnek.. - kacagtam fel ismét. - Jól sejtem, hogy eddig nem sokan láttak Téged kötényben? - mértem végig ismét. Az elmúlt percekben már sokadjára és meg kellett állapítanom, hogy nem Rá méretezték. De ennek ellenére is úgy nézett ki, mintha legalábbis egy félisten téblábolna a konyhámban. Olyan érzéseket ébresztett bennem, amiktől egy kicsit megriadtam. A parkban is ezt éreztem, de most erősebb, valahogy.. Sokkal határozottabb a vágyam... Pedig .. Tudtam, hogy nem szabad még csak gondolnom sem rá. De a tekintete úgy villant rám, olyan perzselő volt, hogy az én vérem is forrni kezdett az ereimben és szinte marta azokat, amiért nem engedek neki. Újra bevillant a parkbéli csókja és az érzés, ahogy az ajkai az enyémeken voltak, ahogy kiegészítették egymást és szinkronban mozogtak. Ahogy selymes nyelve végigsimogatta a számat, a hosszú szempillái, amik súrolták közben az arcomat... És a sziklaszilárd tartása, amivel szorosan magához préselt...
Istenem..
Kétlem, hogy mondatának akár csak egyetlen foszlánya is a hússütésre irányulna, ez pedig ismételten beindítottam a fantáziámat. Ahogy ott a derekamat szorította, és keze arcomra simult, kisimította a hajamat a szememből, én pedig kétségbeesetten próbáltam szabadulni Tőle. Nem engedett, sem Ő, sem a karizmája.. Hiába súgta azt valami, hogy veszélyes engednem a kísértésnek, már nagyon a móló szélén egyensúlyoztam és tudtam, hogy innen már nem vezet vissza semmiféle út, csak előre. Zuhanás a mélybe, az ismeretlenbe, mert csábít, és.. Akarom! Magamnak!
- I-iigen.. - dadogtam halkan és ismét nagyot nyeltem. Elfordulva, a zöldségekkel foglalkozva próbáltam kiverni a fejemből iménti gondolataimat, mielőtt még... Ah.. A pultba kapaszkodva lélegeztem mélyeket, és szemeimet a zöldségekre függesztettem, hátha eltereli a figyelmemet, de nem kötött le.. Egy kicsit sem. Ha lehunytam a szemeimet, az Ő égő pillantását láttam magam előtt.. A zöld szemei...
Akar engem.. Ő maga mondta, hogy akar. És én is akarom. Most akarom! Kit érdekel, hogy csak szexre kellek neki?! Hogy reggelre felszívódik és többet sosem látom?! Az én hibám, hogy idáig jutottam, ha nem hívtam volna be.. De behívtam. Felesleges azon gondolkoznom, mi lett volna, ha.. Mikor más a helyzet.. De mennyire, hogy más...
Halványan érzékeltem, hogy kérdez valamit, de azt nem tudtam, hogy mit.. Addigra már megszületett az elhatározásom. Néhány lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot és hangosan bevágtam a hűtőajtót, hogy az egész beremegett, vele együtt én is, de nem visszakoztam. Mikor érdeklődve fordult felém, kezemet a nyaka köré csúsztattam, hogy le tudjam húzni és meg tudjam csókolni. Éhezve tapadtam ajkaira és vártam a reakcióját. Nem tudtam tovább gondolkozni, mintha minden kiürült volna a fejemből. Minden ellenkezés és aggály.. Úgy bújtam karjai közé, mint egy törődésre vágyó kismacska.
Nem tudom meddig ácsingóztam ott a karjaiban, de arra eszméltem csak, hogy a pulton landolok, és minden más a földön végzi. És reméltem, hogy nem kapom vissza az elutasítást.. Nem tudom, hogy néznék a szemébe a hirtelen támadásom után. De szükségem van Rá!

- Attól függ honnét nézzük. Manapság sokaknak rémisztő a kép, ha valaki egyedülálló szülő. Bár az én lányom már felnőtt, önálló, azért a léte ténye mégiscsak megvan - feleltem. - Egy gyerek megfiatalítja az embert - tusoltam el a választ, mielőtt belemerülnénk, és gyanakodni kezdene. Hiába a csábítás, ha nem muszáj... le kell küzdenem hogy megigézzem.
Próbáltam figyelmen kívül hagyni a pillantásait, és leküzdeni, hogy szóba hozzam. Előzőleg is lepattintott, nem támadhatom le máris, azzal csak elrontanám az egész helyzetet megint (ha továbbra sem akarom megigézni, és nem akarom), pedig végre úgy néz ki, újra... kezd megnyílni. Ahogy beszél hozzám... ahogy néz... elpirul, és zavarba jön...
- Elbűvölő vagy, ugye tudod? - kérdeztem, megfeledkezve a tényről, hogy hallja amit mondok... De sietve folytattam is. - Nekem a második. Az első az volt, mikor a lányommal sikerült kibékülnöm. De szorosan egymás után van az, és a Veled való találkozás - vallottam be, és ezzel is igyekeztem továbbtolni, hogy ne azon akadjon meg hogy mit mondtam előtte. Akartam, hogy elfogadja a bókot, de tudtam hogy nem venné jó néven, az eddigiek alapján.
Mikor azt mondta, hogy "Azt a keresztet, hogy valaki miattam hal meg, nem tudom elviselni..." az jutott eszembe, hogy ilyen ártatlan... emberi gondolatot sem hallottam már időtlen idők óta. Ez a lány talán még hullát sem látott élete során... egyszerűen hihetetlen, mennyire kis ártatlan... Mellettem pedig főleg... Ő a ma megszületett kisbárány. Döbbenetes... bűvöletes...
Láttam hogy megremegtek ajkai, és a pillantása... Egyértelmű volt, hogy valami van a háttérben, s talán tévedek, talán mégis látott már holttestet. Vajon elmondja? Nem hiszem... valahogy nem éreztem valószínűnek, főleg, hogy szinte rögtön váltott is témát. De belementem.
- Én még mindig nem értem magam emiatt. Sem ismerőssel, sem ismeretlennel nem tettem még ilyet mint Veled. Már rég. Te valahogy beszélteted az embert... Vagy talán... az hogy, Te így meg tudsz nyílni, és beszélsz, talán... ez vesz rá engem is? Tényleg különleges vagy - gondolkodtam el, habár csak félhangosan, de való igaz, nem tudtam eldönteni, mitől más ez a nő, mint az összes többi, akivel eddig dolgom volt. Pedig voltak már sokan, szép lányok, okosak, beszédesek... Miért Megan?? Miért Ő varázsolja ki belőlem Tatiát, és illeszti önmagát a helyére, teljesen tudattalanul?? Miben más Ő??
- Örülök hogy vigyáz Rád valaki. - Főleg hogy én is ezt szeretném, csak még nem forrott ki a tervem. De ez még talomban van, és addig ott is marad, míg azzal a gondolattal játszom, hogyan itathatom vérrel ezt a szépséget.
- Nekem örülsz, vagy annak hogy kötényben látsz? - kérdeztem vissza, de nem kerülte el a figyelmem, hogy azt mondta, örül hogy itt vagyok. Vajon tényleg, vagy csak a poén kedvéért tette a mondat elejébe ezt? Mert ez megint csak egy ígéretesnek tűnő mondat. A pirulással, és azzal együtt, hogy kvázi elismerte, mekkora hatással vagyok Rá... nos... szemeim az Ő szemeibe mélyedtek, és acélos akarat kellett, hogy ne igézzem bele, hogy csókoljon meg. Vajon igézés nélkül a szuggerálás nem érhet el ilyesmit? Valószínűleg nem, mert műár szuggerálom egy ideje, és csak nem sikerül ráéreznie, hogy ezt kellene tennie...
Ahh, bonyolult nő... De csak azért sem tettem szóvá...
- Rám bízod? Tetszésem szerint csinálhatom? - kértem megerősítést, miközben átvettem a csirkét, ám közben a szemeim végig az övéiben voltak, s legkevésbé sem a húsra fordítottam a figyelmem, ahogy a szavaim sem igazán azokra irányultak, csak... inkább a felszínen. Végig követtem a szememmel Őt, ahogy odébb ment, a zöldségekkel foglalkozott. Vonakodva, de én is körbenéztem a konyhában, fejben téve össze, mit is tudunk kihozni a hozzávalóinkból.
A hűtőhöz léptem, és kinyitva az ajtaját, felmértem a tartalmát, közben magamban gondolva össze, mit tudok és mire használni.
- Hogy állsz a sajtokkal? - kérdeztem hátra a vállam felett, kezemben tartva közben egy darab parmezán sajtot, amire az egyik polcon akadtam. Ez még jól jöhet, ha nem ódzkodik tőle a húshoz sütve...

Próbáltam minél inkább lopva pislogni felé. Minél kevésbé feltűnően, bár azt nem állítom, hogy sikerült is, legalábbis a vigyora nem erre utalt. De továbbra is ezt tettem, a végén már szándékosan hagytam összeakadni a tekintetünket és kuncogtam. Nem is tudom.. Mióta vagyok én ilyen?! Felhőtlenül jókedvű, derűs, bizakodó, mikor annyi sebem van? Ezt Ő hozza ki belőlem, ez nyilvánvaló. A meglepő pedig, hogy én.. akarom, hogy kihozza belőlem és még többet akarok.
- Jogos.. - nevettem fel. - De azért másképp reagál az ember, ha a lányoddal hozakodsz elő, mintha azzal, hogy bankrabló vagy.. - támaszkodtam a pulnak és átnéztem, mit kell még elővennem. - Ugyanakkor szerintem nem én volnék az egyetlen, aki nem nézné ki Belőled, hogy van egy nagylányod.. Felnőtt lányod.. - pontosítottam. Bár még mindig firtattam volna, hisz egy fél ránca sem volt, mintha nem fogna rajta az idő... Olyan kortalan..
- Igen.. az első jó dolog, mióta a városban vagyok, az a találkozásunk. - ismertem el. - És nem lehetek érte elég hálás.. - futottam neki ismét egy köszönömnek, de aztán nem mondtam ki. - Azt a keresztet, hogy valaki miattam hal meg, nem tudom elviselni... - még egyszer. Tettem hozzá gondolatban. Éreztem, hogy ajkaim egy pillanatra megremegnek, tehát odeje témát váltani, mielőtt kiborulok. Oda lenne a hangulat, azt pedig nem akarom. - Örülök, ha így gondolod és annak is, hogy.. Ilyen sokat elmondtál, annak ellenére, hogy nem ismersz. Bár sokan, köztük én is úgy tartom, hogy néha könnyebb egy idegennek beszélni, mint a legközelebbi hozzátartozónknak... - mosolyodtam el. Most pedig már szemmel láthatóan nem tartom annyira idegennek sem Őt, sem a gondolatot, hogy itt van velem, hisz beengdtem az életembe ezzel a közös vacsorával. Egyenlőre azt nem tudom, hogy ez jó-e vagy rossz, de majd kiderül...
Nem kerülte el a figyelmemet az újabb bókja, de szokásomhoz híven nem reagáltam rá. Nem voltam én hozzászokva ehhez, nem volt részem ilyesmiben már nagyon régen. De szívem nagyot dobbant, mikor aggodalmas hangon kijelentette, nem akarja, hogy bajom essen. Legalábbbis .. Úgy hiszem, hogy rám gondolt. - Felesleges aggódni, tudod, őrangyalom van.. - kacsintottam rá. Bár sokszor úgy tűnik, hogy kilátástalan a helyzetem, mégis megúszom valahogy...
Néhány pillanatig összecsengett nevetésünk, majd mikor biztosított róla, hogy valóban nem siet, meggondolatlan igazság csúszott ki a számon. - Örülök, hogy most itt vagy velem.. És jól áll a virágos kötény.. - kuncogtam fel, majd ismég el ia pirultam. Túl sokat pirulok mostanában.. - Nem hiszem, hogy a főzésre tudnék összpontosítani.. - vallottam be, bár nem szívesen. De minek kellene ezt titkolnom, mikor Ő is tudja és érzi, hogy van valami a levegőben közöttünk és... Bárcsak ne érezném a kisugárzását, ami körbeleng, ahogy fűszeres illata is. Hisz a légtér kicsi volt, hamar átvette az Ő illatát. És bár ne lenne számomra ez annyira vonzó... Bár tudnék rendesen gondolkodni.. De hogyan, mikor így néz?!
- Akkor én Rád bízom magam.. Vagyis a csirkét.. - helyesbítette. - Igen, azt bízom Rád... - nyeltem nagyot, ahogy odaadtam neki. De azt láttam rajta, hogy élvezi, hogy ilyen kétértelműen fogalmaz, főleg, hogy közben a közelsége is megszédít. - Csináld tetszésed szerint.. - hátráltam el előle a mosogatóig, ahol ott voltak a megmosott zöldségek, amiket most egy tálba halmoztam. Érdekes főzőcskézésnek nézünk elége, ha már most alig bírom uralni a testemet.

Igyekeztem nem leleplezni magam, de élvezettel figyeltem, ahogy Ő figyel engem. Figyel, vagyis érdeklődik. Érdeklődik, vagyis nem ástam el magam teljesen. Nem ástam el magam teljesen, így lehet esélyem. És ha lehet esélyem, sikerem is lesz, mert siker nélkül nem állok meg. De nem akarom elijeszteni, Ő irányít, maradjunk meg most ennél az állapotnál... hátha beválik, és előbbre is juthatunk. Ez a főzőcskézés már jó kezdet, főleg a konyhája méreteivel, ami nekem kedvez, hisz büntetlenül lehetek közel Hozzá.
- Miért, Te kinézted belőlem hogy felnőtt lányom van? - kérdeztem vissza, hisz a kérdésben ott volt a válasz is. Sosem tudhatjuk, mi rejtőzik egy személyben, akit még nem, vagy csak alig ismerünk.
- Értem. DE most mindketten jókor voltunk jó helyen, így megismerkedtünk, és mindkettőnk jól járt a másik megismerésével. Neked nem nyomja tragédia a lelkedet, nekem nem nyomja egy nem működő házasság a lelkemet, dupla haszon - utaltam arra, hogy én megmentettem a gyereket akire vigyázott, Ő meg bogarat ültetett a fülembe, Önmagával, amiről nem is tud, de... hegyeket mozgatott meg ezáltal. Jó nagy, és régi hegyeket. - Igaz, ami igaz, itt sok az érdekes ember. Úgy tudom, ez a város maga is egy nagy mágnes, vonzza a különös figurákat. Jobb vigyázni. Főleg a szép fiatal hölgyeknek, mert nem örülnék ha némelyiknek baja történne - néztem áthatón a szemeibe, hogy értse, ezzel Őrá utalok. Nem nagyon örülnék, ha valami kis pondró elkapná egy sötét sikátorban, és megölné. ÉN is küzdök ellene, nem még hogy eltűrjem, hogy más megtegye. Talán intéznem kéne valamit ezügyben... egy kis vér a szervezetébe, nagy haszonnal járhatna. Nem örülnék, ha egyik nap azt hallanám, hogy halott. Inkább legyen vámpír, azzal tudnék mit kezdeni... mi az hogy... nem is keveset... És ha megigézem utána, akkor nem is fog erről tudni, vagyis nem utálna meg már előre érte... Vajon tud a természetfelettiről? Meg kéne tudakolni valamiként...
- Igen, a legújabb csodaszer, egy perccel sem nézek ki többnek ötszáznál - nevettem fel, természetesen az Ő érdekében csak viccelve. Ő végülis a 40-et sem nézi ki belőlem, az ezer maga lenne a... hát... egy ájulást biztosan összehoznék vele az Ő számára.
- Ne aggódj, mondtam, nincs semmi olyasmi, ami miatt sietnem kellene. Egyetlen sürgős dolog van mostanságra kitűzve a naptáramba, de az évek óta várat magára, szóval most már kibír pár órát. - Még ha nem is mondtam ki, ez az egy dolog a válóperem volt. Ami ugyan ezer év elmúltával valóban várat magára "pár éve", de ha már elhatároztam magam, akkor rendesen akarom csinálni. Végtére is, minket nem választ el egymástól a halál, vagyis sosem ér véget a házasságunk Tatiával. Nem mintha újra terveznék nősülni, de... azért a kapu hadd legyen nyitva, főleg hogy sosem tudhatom, épp merre jár a kedves feleségem. Jobb ezt tisztázni. Megigézek egy ügyvédet, szépen elrendezem a papírokat, és továbbítom Neki. Kétlem hogy ellenvetése lenne. Ma már a gyerek miatt sincs kérdés az ügyben, mondjuk régen sem lett volna, tekintve hogy elhagyott minket, vagyis rám hagyta a gyereket. Ezután nem is nagyon formálhatott volna rá jogot. Nem is engedtem volna. A vagyonomból sem hiszem hogy kérne, egyrészt, megvan a maga megélhetése, az "ágybajárás" ma is jövedelmező, főleg hogy az összes Mikaelson itt él. Így csak egy papír kell, amit mindketten aláírunk szépen, és az ügy máris hivatalos.
De ez ráér, bármikor el tudom intézni.
- Oh, köszönöm - biccentettem hálásan, amikor egy kötényt nyomott a kezembe, amit, ha már úgyis főzünk, "hát nézzünk ki úgy is"-alapon fel is kötöttem. - Felajánlanám én hogy leveszem hogy biztos ne legyen piszkos, de úgy hiszem, nem lenne jó ötlet - néztem áthatóan sugározva a gondolataimat a szemébe. Vagyis hogy nem lenne elég tágas ez a konyha neki, és nekem ing nélkül, mert biztos hogy nm állná meg... ohh, igen, már a szavaim is elegendőek voltak, hogy elpiruljon, szóval az ingem nélkül én, még talán ennyivel is elérném hogy a karjaimba aléljon... Ami mondjuk nem lenne hátrány, akkor meg is itathatnám a véremmel, hogy biztonságban legyen. Csábító gondolat volt... megint... De nem, most főzünk, ing marad!
Igyekeztem úgy tenni, mint aki nem vette észre, hogy a paradicsomra hasonlít az arca színárnyalatban... mert azzal bizonyára nem segíteném elő az előmenetelemet.
- Azt hiszem bevállalom a húst, ha rám mered bízni - mosolyogtam, és nyújtottam oda a kezem a csirkéért. - De csak ha mered vállalni, mert lehet hogy én máshogy csinálom, mint amit Te megszoktál magadtól vagy másoktól - és megint nem zavart, hogy amit mondok, többféle értelmet is magába tud fogadni... attól függ, ki, mire gondol belőle.

Átható pillantással próbált belém látni, vagy átlátni rajtam - magam sem tudom. Minden esetre így, a közelében még mindig zavart voltam és szinte saját magammal is vitatkoztam, amiért hagyom, hogy idegen létére otthonosan mozogjon kicsiny lakásom még kisebb szegletében. De azt nem mondanám, hogy egy cseppet is bánt a dolog. Azt hiszem, boldog voltam, hogy egy ilyen.. Pillanaton osztozhatok vele. Anyámon kívül még senki sem látott engem főzni, így valószínűleg sokan azt is kétségbe vonnák egyetlen pillantás után, hogy tudok. Pedig meg lettem tanítva igen sok dologra.. De valahogy mégsem azon járt az eszem, hogy mit és hogyan főzzek, hanem hogy Őt figyeljem. Talán viccesnek hat, de valóban kíváncsi voltam Rá, a mozdulataira.. A gyakorlottságára.. Még a végén kiderül, hogy jobban ért hozzá, mint én.
- Kinézed belőlem, hogy bankot raboltam?! - nevettem fel a gondolatra. Elmém eljátszott a klasszikus verzióval, miszerint harisnyával a fejemen pisztollyal a kezemben kiabálok, hogy 'ide a pénzt, de azonnal!' ... Nem, az nem én vagyok. - Ne gondolj semmi ilyesmire.. - állítottam le azonnal, mielőtt még az ő lelki szemei előtt is hasonló játszódna le. - Ezt inkább úgy kell érteni, hogy.. Mindig rosszkor vagyok rossz helyen.. - forgattam a szemeimet. - Legalábbis, mióta a városba jöttem. Furábbnál furrább fazonok vannak itt, én pedig olyan vagyok, akár egy mágnes.. Vonzom a veszélyt.. - húztam el a számat. Nem tudhatom mennyire van tisztában a dolgokkal, de nem én leszek az, aki elmondja neki, ha talán a tudatlanok táborát erősíti. Csak sejtelmes megjegyzések, semmi több.
Megmagyarázhatatlan, de jó érzéssel töltöttek el szavai. Olyan... Hihetetlen érzés volt, de kellemes, amit szavai maga után hagytak. - Ezer év?! - pillantottam ismét Rá. - Nos, igazán jó a ránctalanítód... - nevettem fel, még akkor is, ha tudtam, hogy ezt nem kell komolyan vennem. És ennyi kellett csak.. Egy kis kacérkodás, néhány bók és beszélgetés, én pedig ismét, talán a kelleténél jobban is, feloldódtam a társaságában. Persze nem én lennék, ha nem próbálnám meg kontrollálni szórakozottságomat. Még mindig szeretem, ha nálam van az irányítás...
- A világért sem szeretném, hogy miattam bármiről is lemondj... - szögeztem le gyorsan. Megmosolyogtam a mozdulatát, ahogy gyorsan kezet mosott, majd én is leutánoztam, végül a zöldségeket is megmostam.
- Nos, rajtad áll, bukik-e a szememben a férfi nem, ha főzésről van szó.. - kacsintottam rá, majd hátat fordítva neki az egyik fiókból előhalásztam egy kötényt és a kezébe nyomtam. - Csak, hogy az ingedet ne piszkítsd be! - magyaráztam és hozzátettem: - Ugyan én nagyon szívesen adnék kölcsön felsőt, de nem hiszem, hogy egy lenne a méretünk.. - vigyorodtam el, miközben végigmértem széles vállait, izmoktól vaskos karjait... Hmm..
Kissé izgatott lettem, mikor.. Csak nekem tűnik kétértelműnek a mondata? A francba, ebbe talán bele is pirultam.. Szedd össze magad, Megan! - utasítottam magam gondolatban. Nincs ebben semmi.. Csak egy szófordulat volt, ennyi az egész. Sajnos hajlamos vagyok elvonatkoztatni a tényektől és többféle jövőképet is előrevetíteni, ha így fogalmaz.. Abba pedig valószínűleg ismét belepirulok. Elég!
- Lássuk! - értettem egyet vele. - Tehát melyiket szeretnéd csinálni,a húst vagy a köretet?! - vettem ki a hűtőből a csirkemellet, majd a zöldségek felé böktem. Nem mondhatja, hogy nem adok választási lehetőséget.

Elbűvölt a mosolya. Jól gondoltam korábban, olyan ez a lán, mint a napfelkelte. Sugárzóan gyönyörű. Akarom! És pokoli könnyű lett volna megigézni, hogy hagyja a fenébe a gátlásait, meg az aggályokat, és csak hagyja hogy olyan boldoggá tegyem az estélyét, amilyenné csak én tudom. Még azt is gond nélkül bele tudnám igézni, hogy élvezze, miközben megölöm, amikor csontig hatóan kiszívom minden csepp vérét...
Állj le, Cedric - korholtam magam újra, és erőszakkal tartottam higgadt nyugalmas álcám mögött a testem, hogy ne is sejthesse meg, ez a tömény tünemény, hogy mi jár a fejemben.
- Bajba keveredni? Mikre gondoljak? Bankrablásra, vagy csak extrém sportokra? - kérdetem, mert abból amit mondott, ez a két véglet tudott megfogalmazódni a fejemben. Nem mintha el tudnám képzelni bármelyiknek a végzése közben is... ahhoz túl szende leányzónak hat...
- Kétségkívül kivételes személy vagy - biztosítottam, és nem kerülte el a figyelmem az a kis vigyor a szája szegletében. Olyan kis ravasz bájt adott orcájának. - Ezredévek óta nem volt dolgom hozzád hasonlóan különleges lénnyel - most rajtam volt a sor, hogy ravasz mosollyal nézzek Rá, hisz az "ezredévek" nálam tényleg ezernek felelnek meg. De erre egyetlen hétköznapi ember sem gondolna ugyebár. Élveztem ezeket a szóvirágokat.
- Nincs semmi más programom - nyugtattam meg, és élveztem újra mosolyát, közelségéről nem is beszélve, melytől egy az egyben érzékeltem az elektromosságot... mintha egyenesen magához vonzana... Oh, Bestia, mit művelsz velem?? - És ha lenne is, lemondanám, mert ez sokkal kellemesebb - mosolyogtam vissza, és a csap alá dugva megmostam a kezem, elvégre piszkos kézzel nem főz az ember, főként nem idegen konyhában.
- Az nem hiba, én még egyetlen másik férfit sem láttam ott... itt - viccelődtem, elvégre szépen is nézne ki. Nem, férfit mást én sem láttam, női szakácsnőim voltak ezidáig mindig. A női személyzetet sokkal jobban élveztem, mindig is, akár éltemben, akár vámpírlétemben.
- Hmm... improvizálnánk? - kérdeztem vissza, s ízlelgetve a gondolatot, végiggondoltam gyorsan, aztán vállat is vontam. - Miért is ne? Kreatív elme ismérve, ha nem félsz az új utaktól. Lássuk, mi sül ki kettőnkből - és élveztem szavaim kétértelműségét, bár ha netán megvádolna hogy mikre gondolok, védekezhetek azzal hogy a konyhában ácsorgunk és éppen főzni készülünk, aminek még akár a sütő is része lehet, ez még nem bűnös gondolat.

Némán vettem ugyan tudomásul, hogy ezt a dolgot is rám hagyta, de ajkaimon ott bujkált a mosoly, amit.. Valamiért most csak nehezen tudnék levakarni onnan. Meglepő. Nem szoktam én ennyit mosolyogni... Talán.. Évek óta nem mosolyogtam ennyit.
- Öhm.. - gondolkoztam el kérdésén, miközben leálltam a pakolászással egy kicsit, mintha csak tényleg azon agyalnék, mivel töltöm az időmet. Bár itt rég rossz, ha gondolkoznom kell rajta. Ez egy olyan dolog, amit az ember kapásból rávág. Hogy olvas.. Vagy.. köt.. Vagy.. Tudom is én. De nekem a legfőbb hobbim a rejtőzködés volt éveken át. Nem is nagyon csináltam mást. Alig beszéltem valakivel. Alig éltem. Sőt, talán nem is, csak vegetáltam.. Elvoltam és ennyi. Valójában, most tényleg több életkedvem van, mint akkor volt. De azt mégsem mondhatom neki, hogy menekülni egy vérszomjas vámpír elől, így kissé ferdítettem az igazságon. - Szabadidőmben?! Általában.. Profin tudok bajba keveredni.. - húztam el a számat. Gondolhatok itt arra a számtalan alkalomra, mikor az életemet kockáztattam.. Akár Stefan, Scott vagy Clarissa társaságában, a választék nagy, az idő kevés volt rá. - Az egyetlen szerencsém, hogy.. Ott fent valaki nagyon szerethet... - emeltem égnek a tekintetemet, jelezve kire gondolok. - Eddig kisebb-nagyobb sérülésekkel, de mindent megúsztam. - mosolyodtam el ismét. ÉS ráébredtem, hogy ismét milyen nyíltan beszélek Vele. Hát ennyi kellene?! Pár szép szó, néhány bók és .. Nem lehetek ennyire naiv. Nem engedhetem, hogy elbűvöljön engem, hogy a hatása alá vonjon, mikor nagyon jól tudom, hogy veszélyes.. És talán pontosan ettől vonzó is. Mert Ő a rosszfiú.. A tiltott gyümölcs, bár csak én szabok gátat saját magamnak. Csak azt remélem, hogy ki is tart és.. Nem követek el életre szóló hibát, amit késő lenne megbánni is.
- Akkor.. Mondhatom magam kivételes személynek?! - villantottam felé kérdő pillantásomat, talán egy kis sunyi vigyor is ott lapult a szám sarkában. Furcsa volt nekem még ez az új közeg, hogy akaratlanul is egyre közelebb engedem magamhoz, mind fizikálisan, mind mentálisan, de.. Kifejezetten tetszett, hogy van itt valaki. Akihez tudok közeledni, és szemlátomást Ő is ezt próbálja. Vagyis már hamarabb is tette volna, ezért most tartózkodóbb.
- De, ha más programod van.. - kezdtem kissé félénk hangon, majd mikor megláttam, hogy épp leveszi a zakóját, félbe is haraptam a mondatot s elmosolyodtam. Kissé arrébb léptem, hogy helyet biztosítsak magam mellett Neki is.
- Igaz... - értettem egyet. Nos, én nem sok olyan férfival találkoztam még, akik kiismerték magukat a konyhában, vagy.. Csak néhány percnél többet töltöttek volna ott, szóval érdeklődve figyeltem minden mozdulatát. - Az én hibám.. Nem vagyok hozzászokva, hogy férfit lássak a konyhában.. - forgattam a szemeimet, miközben ismét megnéztem miket vettem elő..
- Mit szólnál, ha improvizálnánk? - néztem fel rá, nem tudtam, ezt hogy fogadja majd, bár.. Ezen nem akadhat ki. - Tudod, én nem szoktam receptkönyvből dolgozni, inkább a saját elgondolásom alapján főzök.. - magyaráztam Neki. Szeretek kísérletezni a dolgokkal, kiismerni az új ízeket.. Azt hiszem, elég széles skálán mozog az ízlésem.

- Rendben - hagytam Rá, mikor azt mondta, ne sajnáljam. Miért teszem amit mond? Nem is tudom... talán a biztonságérzetére próbálok így hatni. Ha azt cselekszem, amit Ő kér, vagy mond, talán elhiszi idővel, hogy nem fogom a földre taszítani, ha hátat fordít nekem.
Cedric, megőrültél, bizonyított tény már lassanként, hogy elvesztetted az eszed - korholtam magam némán, s gondolataim bombaként csapódtak lelkemnek. Vagyis lelkem üres helyének, hisz lelkemet már rég eljátszottam, nagyjából ezer éve.
- A gyerekeken kívül mivel szoktad tölteni az idődet? Gondolom, ha nem vagy itt sok időt, és a gyerekekkel sem lehetsz állandóan, biztosan kitöltöd más elfoglaltságokkal is a szabadidődet - figyeltem érdeklődőn, ahogy ide-oda pakolászik, mindent ami épp a keze ügyébe került.
- Pedig igaz amit mondok - rántottam meg a vállam. Férfitársak, hová tettétek szemetek? Átkozott, balga népség, egyik sem látta meg ezt a tündöklő fényességet? Hát ki tehette rátok a szemellenzőt?!
De nem forszíroztam. Van időm, hogy megkedveltessem vele a bókokat.
- Én sem szoktam túl gyakran beszélgetni. Igazából... évek óta nem beszéltem annyit senkivel egyszerre, mint most Veled ez alatt az idő alatt, míg a parkban voltunk, és most itt - mutattam körbe a lakásán. A legpontosabb az lenne, hogy évtizedek óta nem beszéltem ennyit, így, senkivel, sőt... több... hisz ÍGY már eszemet sem tudom mikor beszéltem utoljára bárkivel is. Nem a barátságok kiépítéséről vagyok híres. Tatia hajszolása szinte minden időm lekötötte.
- Akkor örömömre szolgál, hogy a társaságod lehetek - mosolyogtam barátságosan. Meglepő volt, de ígéretesnek éreztem...
Mosolyomból szerény vigyor lett. Levettem a zakóm, és egy közeli szék támlájára hajtottam, majd ingujjamat felhajtva mentem oda Megan mellé.
- Nos.. elég rég egyedül élek, illik tudnom ezt-azt, hogy ne haljak éhen - kacsintottam Rá. Ez egy féligazság volt. Egyrészt, nem tudok éhen halni. Másodrészt, sosem volt szó rászorultságról, ha a konyhába léptem. Mindig volt személyzetem, és később az igézéssel is mindent megszerezhettem emellé, habár ez utóbbit nem szeretem konkrétan haszonszerzésre használni. Elég eszem van hozzá, és elég pénzem, hogy a bűverőm nélkül is megszerezzem aminek emberileg szükségét látom. A "vámpírétek" persze más kérdés, ahogy a hölgyek hajlandósága is, hogy áldozzanak becses fajom és nemem oltárán, de...
Elkalandoztam. És Megan jelenlétében ezt nem is éreztem helyesnek, mikor épp... ezt próbálom leküzdeni. A vágyat, hogy megigézve Őt, megkapjam mindenét, testét, és vérét is. Így hamar visszakormányoztam a figyelmemet az Ő lényére.
Igaz ami igaz, szerettem az igazi, hazai ízeket, és ezer évem alatt, volt hogy "unatkoztam", s manapság már nem szégyen az, ha egy férfi is hozzá tud nyúlni a dolgokhoz a konyhában. Vagyis nem volt egészen hazugság amit mondtam, lényegileg igaz volt, elboldogulok a konyhában.
- Mi finomat készítünk? - mértem végig az előpakolt dolgokat.

Sajnálja? Érdekes.. Én nem .. Csupán azt nem tudom, mikor vergődik át ismét a másik végletbe. De talán nem is akarom tudni, még akkor sem, ha valóban lesz olyan. Akkor talán már most elküldeném, mert ilyenre nem lehet, vagyis nem tudok felkészülni. De nem is akarok. Nem tudnám elviselni, azt hiszem.
- Ezt igazán ne sajnáld.. - fordultam vissza felé, és közben kezeimmel folyamatosan motoszkáltam és pakolgattam a dolgokat ide-oda, csak hogy csináljak valamit, valami olyat, ami leplezi, hogy mennyire nem tudom kezelni a helyzetet. Vagyis azt tudnám, éppenséggel, ha.. Most komolyan arról beszélgetünk, hogy ez a kis.. Lakásnak nem mondható képződmény, ami nem az én kezem munkája.. Maximum a rendrakás.. Mégis kellemes.. Hmm.. - Nem sok időt töltök itt.. - rántottam vállat. Akár kellemes, akár nem.. De biztosan nem ehhez van szokva.
- Nem vagyok hozzászokva.. - próbáltam ezt a kérdést is hárítani, mint a többit. - Igazság szerint a társasághoz, sem vagyok hozzászokva. Tudod, utazgatás.. Új emberek mindenhol.. Talán ezért sem vagyok olyan beszédes.. Mert nincs kivel. Vagy ha van, akkor is csak közhelyekről.. Ezért nem beszélek már sosem az időről.. - nevettem fel. Hányszor, de hányszor fordult elő velem, hogy egy idegennel beszélgetek. Belefáradtam már... - Számomra mindenki idegen.. - vallottam be furcsállva, hogy ismét megeredt a nyelvem. Amikor.. El tudok vonatkoztatni a ténytől, hogy Cedric-től talán félnem kellene, akkor.. Azt hiszem egészen.. Barátságos a gondolat, hogy itt van most velem. Valahogy.. Jól esik, még akkor is, ha furcsállja a meghívást.
- Nem akarok egyedül lenni.. - ismertem el az igazságot. Mindig egyedül vagyok, az emberek csak jönnek és mennek az életemben, egyedül én vagyok állandó. Maradandó, ámbár mégis mulandó.. A jómagam kicsit törött, kicsit naiv valójában. Nem hiszem, hogy olyan nagy baj, hogy vágyok végre egy társra, még ha csak egy vacsoráról is van szó.
- Csak nem... ?! - mosolyodtam el, miközben elővettem az alapanyagokat, zöldségeket és a kést is. - Tudsz főzni? - mértem végig tetőtől talpig, hisz, ránézésre nem mondanám róla...