A szekrényhez lépve nagy gondosan emeltem le a polcról két vöröboros poharat, s mivel gyakorlott voltam benne, a palackot is könnyedén nyitottam ki. Nem mondható el rólam, hogy sok alkoholt iszom, de egy kellemes habfürdő mellett néhány korty bor megfelelő kényeztetést jelentett. Egy kimerítő nap után másra nem is vágytam.
Nem firtattam a kijelentését, tisztában voltam vele, hogy ha tehetné akkor töményebbet inna, de azzal nem szolgálhattam neki. Egyik kezemben az üveget fogtam, másikban a két poharat egyensúlyoztam és felé igyekeztem. Mellette foglaltam helyet, de figyeltem arra, hogy még csak véletlenül se érjek hozzá. Komolyan felkészültem arra, amit hallani fogok. Vagy legalábbis kísérletet tettem rá annak ellenére, hogy lassan ideje lenne hozzászoknom, hogy Cedric viselt dolgai gyakran meglepetésként érnek.
Félig töltöttem a poharakat, a csendet nem törte meg más, csak a bor csorgása, és meg mernék esküdni rá, hogy hallottam, ahogy az üvegpohárral kel játékra, mígnem végül megnyugszik.
Én viszont nem tudtam lenyugodni. Mérföldekre éreztem magam tőle, a feszült hallgatás pedig csak azt eredményezte volna, hogy érzelmileg is távolabb sodródom. Közel úgy nézhetek ki most, mint aki a halálos ítéletét várja, pedig már van tudomásom néhány lényeges tényezőről. Tatiáról és a lányáról is.
- Talán az lenne a legjobb, ha nem én kérdeznék... - húzom fel magam alá harisnyába bújtatott lábaimat, amennyire a ruhám engedi. Bár tucatnyi kérdésem lenne, és nagy bizonyossággal állíthatom, hogy egy darabig nem fogynék ki belőlük, mert folyton lennének újak és újabbak, de meg akarom adni neki az esélyt, hogy akkor és azt mondja el, amit szerinte érdemes tudnom róla. Ami szerinte bonyolítja meg az életünket. És persze az is elsődleges szempont volt, hogy ne lépjek rögtön ingoványos talajra.

Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen könnyedén fogom majd kiejteni azt a szót, hogy vámpír. Úgy tűnik a bennem dúló harcoknak már ennyi haszna is volt. Nem csak gondolni tudok rá szeretettel, már kimondani sem okoz túl nagy problémát. És mindez azért, mert belé vetettem minden hitemet. Reménykedek, hogy nem hiábavaló minden törekvésem és tényleg működőképes lehet ez a törékeny kötelék, amit igyekszem ápolgatni és mindent megtenni azért, hogy ne zúzza össze valamilyen rajtunk kívül álló tényező.
Talán ő lehet életem szerelme, az a férfi, akit egészen eddig nem hittem, hogy megérdemelhetek, akiért tudom, hogy harcolnom kell, mert mindkettőnk számára újdonsággal ér fel ez a helyzet és akiért elhatároztam, hogy megváltozom. Megváltozik bennem szépen lassan mindaz, ami eddig csak akadályozott, és ezt neki köszönhetem. Az előítéleteimet levetkőztem, és igyekszem meglátni a lehetőségeinket.
- Kétlem, hogy voltál valaha könnyű eset.. - mosolygok fel rá elnézően, de hamar le is hervad az arcomról és ahelyett, hogy kiélvezném érintését az arcomon, letörve döntöm a fejem a vállának. - Nem lehetne, hogy csak egy kis ideig élvezzük a pillanatot? - mormogom a ruhájába a kérdést, de csak pár másodperc kell és összeszedem magam. Tudom, hogy vár ránk ez a beszélgetés, ugyanakkor egy cseppet sem örülök neki, hogy hangulatromboló jelleggel hozza a tudtomra.
- Van egy üveg vörösbor a hűtőben, mit gondolsz, megfelelő kísérő lenne az esti program mellé? - vonom fel a szemöldököm kérdőn, miután egy nagy sóhaj szakad fel mellkasomból. Fogalmam sincs, mennyire feszegetünk majd olyan témákat, amiket szeretnék elkerülni, de a hangulat oldásában magamat ismerve, minden bizonnyal nagy szerepet kapna néhány korty.

Hevesen dobogó szívvel vártam a döntését, de talán túl nagy jelentőséget tulajdonítok egy ilyen kis dolognak. Persze semmi sem okozna nagyobb örömöt annál, hogy velem marad, de nem tudhatom, milyen programot szervezett magának annak tudatában, hogy nem voltam az élete része. De én nem akarok egy olyan múló emlék lenni, ami csak marcangolja a szívét. Szeretném, ha végre boldog lenne, ha élvezni tudná az életet és nem jönne mindig valami, ami a múltra és arra emlékezteti, hogy mi mindent veszített el. Arról fogalmam sincs, hogy egymagam elég vagyok-e ahhoz, hogy megadhassak neki mindent, amire vágyik, csak remélem, hogy így van.
Nem veszem le róla a szemem, és egy hatalmas mosollyal fogadom választását. Velem marad, én pedig megkönnyebbülök, hogy nem kell még elszakadnom tőle. Csak az ad némi aggodalomra okot, hogy nem viszonozza a mosolyomat.
- Nem fogok hazudni, nem állítom, hogy nem nehéz szembemenni minden érvvel, amik szerint eddig éltem az életemet. De el tudok vonatkoztatni. Nem te ölted meg az anyámat és pont ezért nem büntethetlek valaki más tette miatt, csak mert te is vámpír vagy. - komolyodok meg én is. Azt akarom, hogy lássa rajtam, hogy őszinte vagyok hozzá, ezért keresem a tekintetét is. Nyitott vagyok, könnyedén belém láthat. - Cedric, tudom mit akarok és tudom, hogyan lehet az enyém. Csak egy kis időbe telik, míg minden fenntartásomat magam mögött tudom hagyni. - próbálom elérni, hogy pontosan tudja, mi zajlik le bennem. Tudnia kell, hogy nem félek tőle. A szívem nem azért ver hevesen, ha a közelemben van, mert attól tartok, hogy bánthat. Nem azért borzongok meg, mert félek. Ez mind annak a jele, hogy szívem minden csepp szeretete csak utána sóvárog. - De egyre könnyebben megy... - húzódik ismét mosolyra ajkam. A rám törő boldogsághullámnak nem tudok gátat szabni és talán nem is baj, hogy nem tudom leplezni az érzéseimet előtte. Nincs rá okom.

A hazaút csendesen telt ugyan, de annál több tartalom volt benne. Mintha csak álomképek lennének, lelki szemeim előtt ott peregtek a közelmúlt eseményei, mikor még azt hittem, hogy ennél jobban nem is csesződhetett volna el az életem. Azt voltaképp nem tudtam megállapítani, hol rontottam el, de úgy tűnik, sikerül végre egyenesbe jönni. Talán. Azon legalábbis már sikerült úrrá lennem, hogy Cedricet és a világ összes többi vámpírját egy kalap alá vegyem. Nem olyan, mint mások, hiába nem ismerem túl régóta és százszor annyi élettapasztalat van a háta mögött, mint ami nekem valaha lesz. A zsigereimben érzem, hogy ami most van, az jó nekem. Nem számít a mikéntje, és ezt el tudom fogadni. És szép lassan talán őt magát is meggyőzöm majd, hogy minden csepp szeretetre érdemes.
Nem tudtam nem mosolyogni, arra már nem is vettem a fáradtságot, hogy csak a szemem sarkából figyeljem. Valószínűleg úgyis érzékeli, hogy rajta legeltetem a szemeimet. A nyugodtság pedig, amit a csend és a jelenléte eredményezett, kiváltképp kellemesen eső érzés. Hetek óta nem éreztem hasonlót. Még élénken él bennem a nap, mikor ultimátumot kaptam tőle, s mikor arra kértem, fosszon meg engem minden emléktől, amiből kikövetkeztethetném, mi is ő valójában. A szükséges fájdalommal hagyott kettesben, ami fordulatot hozott. Elindított az úton, aminek ugyan még nem értem a végére, de elmondhatom, hogy a változás szele nem csak megcirógatott.
- Vagy akár maradhatnál is.. Ha nincs más programod. - ajánlottam neki egy alternatívát, kissé félszegen. A keze után nyúlva vártam, hogy döntésre jusson, közben pedig a kényelmetlen magassarkúmat lerúgtam a lábaimról. Örültem volna, ha nem szakad vége ilyen hamar ennek az estének, de talán túl mohó vagyok.

Testem nem, csupán szívem remegett, annak ellenére, hogy nagyon eltökélt voltam. Ez a terv esélyt adhat arra, hogy elfelejtsem az utóbbi perceket és olyan lehessek, mint kora reggel. Menthetetlenül szerelmes. Olyan egyszerű volna minden.. De hirtelen döntése képes arra, hogy összezúzza ezt az elképzelést. Nem akarja.. Csak pislogok rá, szavai visszhangot vernek fejemben, és hiába tagadnám, megrémít az eltávolodása. Már felém se néz, mintha lemondott volna rólam és arról, ami köztünk van. Mert van, én érzem. Kiforratlan még ugyan és lehet, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki erősebben érzi, de.. Ennek nem lehet így vége. Fogalmam sincs, mihez kezdjek, vegyem-e szakításnak vagy inkább vallomásnak, amit mond.. Minden esetre egy biztos. Komoly ultimátum, és még reagálni sem tudok rá, hisz igaza van... Be kell látnom, hiába takarja szemeimet egy lepel, amit saját akaratommal függesztettem elé, muszáj elfogadnom ezt. Legalább ezt. Ahhoz, hogy szeretni tudjam, el kell fogadnom.
Hatalmasat nyelek a gondolatra, hogy én aztán beleválasztottam a jóba. Még olvasni sem tudok róla, hogy megállapíthassam mit akar, vagy mit tervez. Azt hiszem, itt minden rajtam áll, csak tudnám kezelni a helyzetet.
- Cedric.. - szólok utána, amint látom, hogy menni készül. Nem akarom elengedni, mert valami azt súgja, hogy nem fog visszajönni. Ha innen kisétál, lehet, hogy megteszi ugyanezt az életemmel is, és én erre nem állok készen.
Nem áll meg, nem jön vissza és nem marad. Bennem pedig úgy érzem eltörik valami. Idegesen túrok a hajamba, szuggerálom az ajtót, hátha mégis.. Választhattuk volna a könnyebb utat. Most viszont azt a helyzet, hogy meg kell birkóznom ezzel az egésszel. Egyedül. Csak ez a lehetőség elfogadható számomra.
Már nem csak a szívem remeg bele.. Az csupán előérzet volt. Reszketek egész testemben és nem csak én. Mintha velem együtt megrezdülne a szoba is, ami egyrészt ijesztő, másrészt annak az eredménye, hogy nem tudom kontrollálni az erőm. De jelenleg ez nem számít. Mindegy.
Felesleges üvöltenem, kiabálnom. Csak jobban kiborulnék, már ha az lehetséges. Az indulat viszont uralja a testem és úgy érzem, megbolondulok, ha nem tudom kiadni. Az asztalon pihenő üvegpoharat a kezembe kapom és irdatlan erővel csapom a szemközti falhoz. Majd megismétlem a csészével is, amiből az imént még a kávéját itta. A szilánkok össze-vissza pattognak. Nekem kell majd összetakarítani mindent, de ez is mindegy.
- Vámpír.. - suttogom magam elé megtörten. A veszélye, hogy árt nekem.. Nos, valószínűleg csekély, hisz ő maga mondta, és még mindig adok a szavára, de maga a tudat az, amit nem tudok megszokni. Egyelőre nem.

|| jössz még az utcámba, love   hátha elmúlik a vámpír-fóbiám   ||

Meglepve kaptam el ismét a pillantását, mikor meghallottam, hogy mit vár el tőlem. IGézzem meg? Hiszen ha valakivel, vele sosem tenném... nem tudom, hogy miért. Belül azt súgja valami, hogy hiába kéri ezt tőlem, nem tehetem meg vele. Nem. Ez nem szerelmi dráma, ez egyszerűen.. nem tudom megtenni vele. Azok után, ami történt velünk... kettőnk között. Ezer év alatt alig engedtem közel magamhoz nőt.. néha egy-egy futó kapcsolat erejéig. De mindazok még csak halvány emlékeztetői sem voltak egy páratlan szerelemnek, melyet akkoriban Tatia iránt éreztem, és most... valami hasonlót kezdek érezni Megan iránt.
- Nem. - bukott ki végül belőlem, és nagyot nyelve pislogtam egyet majd ismét egyet. Arcomat a kezei között tartotta, de nem voltam képes rá. Nem tudom megtenni. Inkább ölnék meg tizenkét embert fél ujjal, mintsem hogy most megigézzem, és képmutatásban kelljen meghódítanom a szívét. Újra. Vagy még mindig. Nem tudom. Nem is ez a lényeg!
- Nem teszem meg. El kell fogadnod. Vagy így.. vámpírként. Vagy sehogy. - fogtam meg ujjait, és éreztem ahogyan arcomból az a kevés vér is kifut, ami némi színt adott eddig nekem. Szemeim furcsa érzelmet kezdtek árasztani. - Elfogadsz vagy... ennek nincs értelme. - fordítottam el a pillantásomat róla, majd elléptem tőle, és megfogtam a zakómat, miután az ingemet megigazítottam magamon.
- Férfi vagyok, Megan. Szoktam nőkkel szórakozni. De van egy ritka csoportja azon nőknek, akikkel nem tudok felmosórongyként bánni. És hiába kéred.. nem fogom elvenni tőled azt, ami vagyok. Ha nem tudod szeretni, ami vagyok.. engem sem fogsz soha szeretni. - tettem még hozzá, és arcom nem rezdült meg, de belül a szívem kihagyott két vagy akár három dobbanást is.
- Gondold végig. Mert még találkozunk. - tettem még hozzá, majd hátat fordítva neki kiléptem az ajtón. Talán rosszul tettem. De nem fogok hazugságban élni.

|| köszönöm a játékot, édes. Dönts jól ;P ||

 

A feszültség kiütközött rajtam. Kezeim remegtek, de már nem a félelem és a meglepettség miatt, hanem mert tehetetlennek éreztem magam. Egyáltalán nem tudtam, mit csináljak, hiába akartam koncentrálni a jelenre, a szavaira, melyek megforgatták szívemben a kést, rettenetesen nehezemre esett. Mintha a kisördög ott ült volna a vállamon azt harsogva, hogy tűnjek el innen, és ne keveredjek bele ismét semmilyen vámpírokkal kapcsolatos... Akármibe. Kapcsolatba. Az igazán nagy gond ott kezdődik, hogy nehezemre esne újra mindent a hátam mögött hagyni, főként azért, mert ez olyasvalakit jelentene, akibe gondolkodás nélkül beleestem. Fontossá vált a számomra, és ez még nagyobb fájdalmat okoz nekem. De az is lehet, hogy a vallomása teszi. Ha én választhatnám meg, mikor akarok meghalni, biztosan most lenne, ennyi keserűséget annyira nehéz elviselnem. Nem érezni több gondot, nem érezni a ragaszkodást, ami hozzá húz. Óvatosabbnak kellett volna lennem.. Nem kitárni a szívem hirtelenjében, és akkor most nem lenne semmi gond. Én elküldeném, ő elmenne, és itt lenne a történetünknek cseppet sem boldog befejezése.
- Micsoda? - kapom fel fejemet hirtelen. Hangja nem több suttogásnál, így rájövök arra, hogy igenis figyelek arra, mit beszél, annak ellenére is, hogy rettenetesen gondolataimba mélyedtem. Azt akarom, hogy mondjon vagy tegyen valamit, amivel ez az egész a visszájára fordul. Gondtalanul akarom vele inni a reggeli narancslevemet az asztalnál, és kész.
Nem kell rákérdeznem, hogyan jött rá arra, hogy nem vagyok hétköznapi ember. Talán a vámpírok is így találnak rám. Ki tudja.. Vonzom a veszélyt, mint a mágnes, ez is csak bizonyította.
Túl sok ez nekem. Egyszerre legalábbis biztosan nem fogom tudni megemészteni - már ha egyáltalán el tudom fogadni. Könnyeim elapadtak. Talán az információáradat miatt, amit hirtelenjében muszáj elraktároznom, kevésbé érzem úgy, hogy itt és most könnyeket kellene hullatnom. Előtte. Hiába nem akarom magam gyengének mutatni, azzal legalább már tisztában van, hogy az vagyok.
A gondolat viszont, hogy most kisétál a szobámból és vele együtt az életemből is, feltehetőleg örökre, még nagyobb fájdalommal töltött el. Túl sok fájó dolog van már az életemben, és most két kín közül a kisebbiket akarom választani. Valahogy meg kell birkóznom azzal, hogy vámpír.. Embervéren él és képességei vannak..
- Nem... - nyögöm fájdalmasan, holott még egyáltalán nem döntöttem. Bánt, hogy már felém sem néz, pedig ilyen közel vagyok hozzá, annak ellenére, hogy legbelül rettegek.
- Vedd el az emlékeimet.. - hadarom olyan gyorsan, hogy szinte én magam sem értem, mit beszélek. Önmagamnak mondok most ellent azzal, hogy erre kérem, hiszen megígértettem vele, hogy sosem fogja megtenni, akárhogy is könyörgöm neki. De mi van akkor, ha csak így van esélyünk? - Igézz meg... - simítom kezem arcára és magam felé fordítom fejét, ezzel arra kényszerítve, hogy felém nézzen. Gyűlölöm magam, amiért ezt kérem, és elvárom, hogy megszegje miattam a szavát, de azt hiszem lenne esélyünk. Sosem akartam, hogy valaki a memóriámmal szórakozzon, most viszont önként vállalkoznék rá. Kár, hogy valószínűleg hiábavaló az egész. Nem úgy tűnik, mint aki hajlik a dologra..

- Igen, így van. - bólintottam, mikor szóvá tette, miért is nem... bízik a vámpírokban. Vagyis inkább utalt rá. Nem életbiztosítás. - De már csaknem ezer éves vagyok. Azt hiszed, hogy nem tudok önkontrollt gyakorolni? - kérdeztem felvont szemöldökkel, majd nyeltem egyet, és megráztam a fejemet. - Tőlem nem kell félned, Megan. Azt hiszem, hogy... most már azok közé tartozol, akiket sosem lennék képes bántani. A lányomon kívül... egyedül Te vagy ilyen az életemben, s egy... nagyon régi ismerős. - nyeltem egyet, majd félrebillentettem a fejem. Mindig sokat beszélek. Ez nem mindig segít. De mi mást tehetnék? Hozzáérni nem lenne szerencsés, hiszen rögtön levarázsolhatja a karomat a helyéről... vagy netán valami olyasmit, amit nem szívesen hagynék neki.
- Tudom, hogy boszorkány vagy. - suttogtam aztán csendesen, és egy sóhaj hagyta el ajkam lágy rését, mikor ismét megkerestem tekintetét, és gyengéden elmélyültem benne. - Majdnem az első perctől kezdve... tudom. Érzem. Mi... ezer évesek elég gyakran megérezzük, kikben kit tisztelhetünk. Igaz, egy másik vámpírt a legegyszerűbb megérezni, de a boszorkányok és a vérfarkasok sem kivételek. - nyeltem újabbat, de nem azért, mert félnék, semmi ilyesmi nem rejtőzött bennem. Nem... ez másra utalt. Talán arra, hogy.. őt féltem ettől a hirtelen információáradattól.
Aztán ajkai ismét szóra nyíltak... ezer év.. ennyi idő alatt sem hallottam olyasmit, ami ennyire szíven talált volna. Nekem van szívem? Micsoda meglepetés! Azt hiszem, hogy az fáj ennyire a mellkasomban... nem tudom elhinni, hogy ez így... fáj.... egy nő elutasítását mindig magasról... találtam másikat, ha a helyzet úgy kívánta. De Megan más. Őt nem pótolhatja egy útszéli nőszemély.
- Értem. - bukott ki belőlem csupán ennyi, majd elfordítottam a pillantásomat. - Akkor... menjek? - böktem az ajtó felé, miközben szemöldököm felhúzódott. Próbáltam minden emberi érzelmet eltűntetni magamról.
 

Fogalmam sincs arról, meddig akarta titkolni előttem kilétét, vagy hogy el akarta-e egyáltalán mondani, talán ez rémített meg a legjobban. Ha egy ilyen horderejű információt képes elhallgatni, mi mindent még?!
A pultnak támaszkodtam, minél messzebb tőle, onnan hallgattam hirtelen kitörését. Vártam valami jelet, ami lebuktatja, amiből rájövök, hogy nekem van igazam, de vagy piszok jó színész, vagy valóban meglepődött a vádaskodásomon. Már nem tudom, mit higgyek, nem akarok ezen gondolkozni, így inkább magyarázatot adok kérdésére.
- Darius egy nagyon öreg és nagyon veszélyes vámpír.. - szinte suttogok, de tekintettel érzelmi állapotomra, talán jobb is, ha nem hallja, hogy minden szó után elcsuklik egy kicsit a hangom. - Akinek feltett szándéka engem megölni - bukott ki belőlem végül. Ezzel persze elárultam azt is, hogy őt nézem bérgyilkosnak, csak előbb kedvét töltötte velem. Reakcióját látva megdőlni látszik az én verzióm, hiszen olyan sápadt lesz, mint aki épp el akar ájulni. A vámpírok el tudnak egyáltalán?!
- Sajn... - harapom félbe a szót, mielőtt még megenyhülnék, hiszen - ugyan nem nézem ki belőle, de nem lehetek elég óvatos - talán erre játszik. Az empátiámat ilyenkor száműznöm kellene jó messzire, hogy tudjak tőle racionálisan gondolkodni. Talán az a legnagyobb hiba, amit elkövetek, hogy a fajtája bűneiért részben őt teszem felelőssé. De ugyan már, egy érző vámpír? Ez olyan hihetetlen számomra. Annak ellenére is, hogy a két szememmel látom meggyötört arcát.
- Az élet egy vámpír mellett, nem életbiztosítás - rágcsálom a szám szélét. Nagy dilemma, hogy mitévő legyek. A szívem összetört, az övé pedig vérzik. Hiába próbálok elvonatkoztatnia tényektől és csak arra hallgatni, amit mond, elhinni - borzalmasa nehéz feladat. Legszívesebben elsírnám magam, vallomása hallatán. Valószínűleg én kényszerítettem ki belőle azzal, hogy el akartam távolítani a közelemből, de egy percig sem gondoltam, hogy megállíthatnak szavai.
- Boszorkány vagyok - ejtem ki tisztán, miután a székre zuhant. Jobb most, mint később. Valójában ez igazán sok mindenre magyarázatot adhat neki. Ha pedig mégis Darius küldte és csak kijátszik engem, akkor ezzel tisztában van és mindegy, hogy kimondom-e vagy sem.
- Nem tudom, hogy legyek veled - ismerem el. Ha folyamatosan attól tartok, hogy én bántom őt, vagy fordítva, az fel fogja őrölni a józan eszemet. - Képtelen vagyok rá.. - kapom a szám elé a kezem, mielőtt hangos zokogásba kezdenék.
Murphy törvénye, hogy ha valami elromolhat, az bizony el is romlik. Ennek talán a mi bimbózó kapcsolatunk is áldozatul esett. Hiába nem akartam beállni a sorba a felesége és a lánya mögé, akik maguk mögött hagyták, nem tudom elképzelni, hogyan lehetnék vele, ha az egész fajtájától rettegek?! Még ha ő nem is bántana.. Hiszen alkalma lett volna rá kismillió, hogy bántson, de csak gyengédséget kaptam tőle. Tébolyító ez a döntéskényszer.
Lábaim szinte maguktól indulnak meg felé, mintha még most is, így is vonzana hozzá valami fizikailag, nem csak az érzelmeim. Dübörgő szívvel, rémülten és félve állok meg előtte, és veszem két tenyerem közé arcát. Megszólalni nem tudok, és talán felesleges is lenne bármit mondanom, mert már rég őrültnek néz..

Arcát látva számomra se kellett sok idő, hogy tudjam: most valamit nagyon összetörtem benne. Pedig őt tényleg nem akartam bántani. Soha de soha nem... mert nem érdemli meg. Majdnem ezer év megtanított arra, hogy miként kell viselkednem egyes emberekkel. Mindenkivel másképpen. Aki nem érdemli meg, azzal úgy is viselkedjék. Míg akik megérdemlik, azokkal gondoskodón viseltessék... nevetséges, de próbáltam e szerint élni. És úgy tűnik, itt és most, csupán a vámpírságom miatt felborult minden.
- Darius? - kérdeztem vissza. - Ugyan dehogy! Egyáltalán ki az a Darius? - bukott ki belőlem a tomboló kérdés, majd beletúrtam a hajamba, ahogy láttam, hogy meghátrál, és távolságtartóan viselkedik velem.
- A feleségem... a lányom... mindannyian több mint kilencszáz évesek vagyunk. A feleségem már akkor elhagyott, mikor emberek voltunk. A lányom pedig... miután megismerte az anyja történetét. - nyeltem nagyot. - Megan, annak, hogy vámpír vagyok... rád nézve nincs semmi... veszélye. Sosem tudnálak bántani, hát nem érted?! - emelkedett meg a hangom, amely mindazonáltal a feszültségnek volt köszönhető. - A múlt éjszaka életem egyik legjobb döntése volt. Megan, én nő iránt egyetlen egyszer éreztem még így... és az a feleségem volt, mikor gyenge emberek voltunk... de te... - vált tekintetem elnyúzottá, majd megkeseredetté. - Megan, csak ne küldj el. Még egyszer... nem bírom elviselni, ha elhagynak... - suttogtam, és éreztem, hogy lábaimból minden erő eltűnik. A legközelebbi székre rogytam. Soha nem éreztem magam ilyen nyomorultnak. Mégis mit hittem?

Azóta is dermedten álltam. Nem tudtam, vagy nem akartam hinni a szememnek. Legszívesebben bemeséltem volna magamnak, hogy az egész csak az elmém szüleménye. Logikus lenne azok után, ami történt velem. Egy világ omlott most össze bennem. Cedric vámpír. Darius is az volt, és megölette az anyámat. Ostobaság tőlem, hogy egymáshoz viszonyítom őket, de nem tudok felülkerekedni a tényen, hogy a férfi, akit kedvelek... Nagyon kedvelek, vámpír. Kiderült volna?!
Erősnek kell maradnom. Nem gyengülhetek el pont most. Ez olyan luxus, amit nem engedhetek meg magamnak. Pedig kezdeti ijedtségem alábbhagyott, valamiért biztos voltam benne, hogy nem fog bántani. Vagy csak szavai lágyították meg szívemet? Őrlődtem. Ha leküldöm, összetörök.. Ha itt marad, nem kétséges, hogy többet nem fogok benne megbízni. De először is válaszokat akarok.
- Darius küldött? Minden hazugság volt? - kérdezem csendesen. Tudnom kell.. Bár nem kérdeztem rá, hogy milyen természetfeletti lény, de.. Talán az én hibám.. - A feleséged.. A lányod.. - fontam össze karjaimat a melleim előtt, még mindig tartva a távolságot. Eszem ágában sem volt közelebb menni hozzá, míg nem tudok döntést hozni.
- Ez az éjszaka.. - és végem volt. Kicsordult az első könnycseppem, de azonnal le is töröltem. Nagyot nyelve próbáltam úrrá lenni zaklatottságomon, és igyekeztem arra összpontosítani, hogy nem vagyok veszélyben. Nem felejtettem el, hogy még mindig nem vagyok ura az erőmnek, és bármikor bánthatom Cedricet, anélkül, hogy akarnám.

Nem igen tudtam, hogy miként reagáljak. Aggodalmat utoljára ember koromban éreztem, s azt hiszem, azóta már egy-két esemény megszakította idilli életemet, tehát szenttül hittem, hogy kinőttem ezt az emberi vonást. Nem is értettem, hogy honnan jött elő belőlem.. azt viszont egyértelműen éreztem, hogy minden, ami a vámpíri mivoltomat hivatott jelezni, megjelent az arcomon, s elég volt Megan arcára néznem, hogy lássam: mindent észrevett. Kegyetlen a világ... de még mennyire kegyetlen! Igaz, talán eddig is az volt, csupán én nem törődtem vele. De számomra elég volt az, hogy tudtam, engem nem hat meg semmi. Eddig tartott... nem akartam törődni vele, egy énem azért harcolt, hogy most rögtön álljak fel, és tűnjek el innen a fenébe, de előtte próbáljam meg életben hagyni ezt a lányt. Közben ott volt bennem a másik... ki törődni akart vele. Nem vagyok szerelmes típus. Nem tudok andalogni. Nem tudom kimutatni feltétlenül, hogy mennyire szeretem a másik félt... én egyszerűen egy vámpír voltam, kinek szívét ezer éve nem érintette meg semmi és senki. Csak gyűlölet.. bosszúvágy...
- Megan, ne mondd ezt... én maradni akarok. - súgtam csendesen, miközben érezhetően eltűntek szemeim alól az erek, és tekintetem ijedten pislogott rá. Nem akartam, hogy elküldjön.

Ennél szánalmasabb szintre akarva sem kerülhetnék.. A lány, aki egy kávét sem tud főzni anélkül, hogy ne sebesülne meg. Remek.. Igazán biztató kilátások a jövőre nézve. De nem akartam így mutatkozni Cedric előtt, még a végén teljes csődtömegnek gondolna. Pedig most végre.. Talán sikerült megkedveltetnem magam annyira, hogy ... Mindegy.
- Csak ügyetlen vagyok.. - rántottam vállat, de aggodalmas hangja apró mosolyt csalt arcomra. Bár tény, hogy ezzel igazán finoman fogalmaztam, hisz inkább béna vagyok, mint ügyetlen. Teljes mértékben önhibámból sérültem meg most is. Vonzom a bajt.
Legalábbis nagyon úgy tűnt, hisz mikor felpillantottam rá, egy egész kis ideig azt hittem, nem is Cedric áll velem szemben. Lehetetlen.. Szemei körül az erek vastagon kidagadtak, én pedig .. Mit csinálhatnék?! Azon nyomban kikaptam kezemet az övéből és hátrálni kezdtem. - Vámpír.. - suttogtam inkább épelméjűségem bizonyításaként magamnak, mintsem neki. Igyekeztem eltávolodni tőle, miközben szívem megfagyni látszott, hisz olyan embert fogadtam bizalmamba, aki nem az, aminek hittem.
Sajnos a hely még mindig szűkös volt, így a legtávolabbi zug sem volt elég távoli ahhoz, hogy három lépéssel ne szelhette volna át a távolságot. Csak remélni mertem, hogy nem teszi.. Hisz megmentette az a gyereket.. Kezem ökölbe szorult, erősen fogtam a kendőt, ami véres lett.. Az ügyetlenségem miatt derült fény az igazi valójára.. De én még mindig nem tudtam hinni. Jobb volt a tudatlanság...
- Menj el.. - suttogtam nagyon halkan, de már nem kell aggódnom azon, hogy esetleg nem hallja. Minden egyes szívdobbanásomat nagyon is jól hallotta...

- Mint mindent, a kávét is édesen szeretem! - kiabáltam utána közepes hangerővel, és elvigyorodtam magamban. Nem tudom, mi vonzott a lánnyal kapcsolatban, hisz nem voltam a típus, aki könnyen szerelembe esik. Ez talán még nem is az a mély érzés, inkább valami, ami kibontakozik, és csak rajtunk múlik, hogy kialakítjuk-e kettőnk közös kötelékét, vagy engem ismét újabb ezer év magányos életre ítélnek. Nem lenne problémám a nőszerzéssel, hisz férfi vagyok, méghozzá vonzó és jóképű férfi! De nem szeretek mások érzéseivel játszadozni. Nem vagyok Tatia. És nem vagyok a lányom sem, annak ellenére, hogy róla mindig próbálok jó képet alkotni.. még a saját szememben is.
Azonban a szaglásom egy pillanat múlva felfigyelt valamire, és úgy kezdett mozogni, mint valami nyúl orra, majd felpattantam, és a konyha felé vettem nagy lépteket, hogy megtorpanhassak az említett helyiség bejáratánál.
- Megan..! - kezdtem bele, majd odaléptem elé, és tekintetem rögtön a véres pengére vándorolt. - Jól vagy? - vettem kézbe gyengéden tenyerét, de talán itt követtem el a legnagyobb hibát; volt kontroll bennem. De ez a nő annyira édes.. annyira szépséges.. a vére olyan éhséget váltott ki bennem, mint amilyet már az első táplálkozásom óta nem éreztem. S magam sem tudom, szemem alatt mikor duzzadtak ki vastagon az erek..

Különösen mulattatott meglepettsége, de moderáltam magam. Vagy legalábbis próbáltam mindent bevetni annak érdekében, hogy csak egy halk kuncogás csússzon ki a számon. Engem még a régi rendszer szerint nevelt az anyám, úgy, ahogyan őt is a szülei. Számomra ez volt a természetes.
Kérésére feltettem a kávét, majd megcsináltam saját részre a teát is, és visszamentem hozzá, de nem ültem le. Helyette mögé álltam és kezemet a vállára eresztettem.
- Hmm.. Akkor azt hiszem, délután elmegyek vásárolni. - gondolkodtam hangosan. Néhány dologra nekem és a háztartásnak is szüksége van, így hiába nem szeretek vásárolni menni, muszáj lesz. Mellesleg nem akartam magam ráerőltetni, sem azt, hogy varázsütésre avasson be minden ügyletébe. Megteszi majd magától is, ha úgy látja jónak, én ezért nem fogok reklamálni. Az viszont már most foglalkoztatott, visszajön-e vacsorára...
- Hozom a kávét.. Édesen kéred? - léptem mellé és lehajoltam hozzá, hogy csókot lopjak tőle, aztán folytattam csak utamat vissza a konyhába. Egy csészéért nyúltam. Jó dolog a reggel mégiscsak. Arra legalábbis igen, hogy néhány apró dolgot megjegyezzek Cedricről, mint például, hogy kávézik. Figyelmetlenségemben viszont lesodortam valamit a pultról. Reflexszerűen nyúltam utána, nem foglalkoztam az enyhén csengő hanggal, amit talán néhány másodperc késéssel fogtam fel. Akkor már szorítottam a fémet, viszont nem a szokásos felén. A kés pengéje felsértette a tenyeremet, én pedig hangosan felszisszentem és a mosogatóba dobtam a véres pengét. A seb nem tűnt túl mélynek, így csak egy kis vizet folyattam rá, majd tiszta kendővel takartam le. Ez az én szerencsém.. Pedig eddig remekül alakult a reggel, viszont most sem hazudtoltam meg önmagamat. Csak néhány másodpercre feledkeztem meg arról, mit is csinálok tulajdonképpen, a baj pedig nem váratott magára.

Nem volt bennem túl sok udvariasság ma reggel, ez bizonyos. Hiszen ha nem kötözködtem a pincérfiúval, Megan minden egyes testszegletét fürkésztem. Nem volt ez megszokott tőlem, hiszen ha végig kellene kutatnom életem történetét, összesen két olyan nővel találkoznánk, aki az én figyelmemet képes volt felkelteni. Az egyik tagadhatatlanul Tatia. A másik pedig Megan... s nem is tervezem, hogy az elkövetkezendő pár száz évben szert teszek valami új kalandra. Szeretem őket, de most nincs gyomrom úgy cserélgetni őket, mint mások a kórházi lepedőt szokták.
- Tele vagy meglepetéssel. - tettem szóvá, mikor megemlítette, hogy tud főzni. Melyik mai nő tudja ezt elmondani magáról? Mintha ez szépen lassan kiveszne a kultúrából, pedig nincs jobb, mint a házikoszt. Igaz, én eleve a régi elvek követője vagyok.
- Egy csésze kávé jólesne. - kacsintottam rá, míg beletúrtam hajamba, s megigazgattam hullámos tincseimet, az ujjaimat használva fésűként. Eghy férfi nem fog órákat ácsorogni a fürdőszobában.
- Khm. - köszörültem meg torkomat. - Ami azt illeti, van pár elintézetlen ügyem a városban. - billent oldalra fejem, félretéve a villát, s így kerestem meg tekintetét. Nem akartam beavatni abba, hogy a feleségemmel tervezek találkozni. Vagy már exfeleségem? A fene sincs tisztában ezzel a "míg a halál el nem választ" blablával. - Egy nő számára ez rém unalmas tud lenni, így nem kötelezhetlek arra, hogy velem tarts. - kacsintottam rá mintha komolytalan ügyekről lenne szó. - De mindez ráér délután. Ma délelőtt a tiéd vagyok.. s odamegyek, ahová te.

Még mindig éreztem kettőnk között a vonzást, amit tegnap este és az éjszaka folyamán. Talán még álmomban is befolyásolt némiképp. Azt viszont, magamat elég jól ismerve, tudtam, hogy mindez az elnyomott erőm hatása. Felerősíti azt, amit érzek és azt is, amit érezni akarok. Még akkor is, ha ezek az ambvalens érzések cseppet sem ésszerűek. Ennek ellenére egyre gyakrabban fordulnak elő, mint mikor elkezdődött ez az egész Darius-ügy. És.. Újfent emlékeztetnem kell magam, hogy a múlt elmúlt, és bár én folyamatosan inkább abban élek, jó lenne ide is koncentrálni, mielőtt még tényleg teljesül, hogy Cedric egyet gondolva lelép..
- Ebben egyetértünk. - nyugtáztam mosolyogva. - De.. Szeretek főzni, azzal nincs is gond, csak az időm nem mindig engedi, vagy éppen a helyzet. - rántok vállat. Nem csináltam sosem ebből különösebben ügyet. Így nevelt az anyám, ennyi az egész.
- Kávét? - kérdeztem aztán, majd a konyha felé vettem az irányt. Én magam inkább teázok, de azt hiszem egészen iható, bár erős kávét főzök. Ahogy elhaladtam mellette, végigsimítottam karján. Önkéntelen mozdulat volt. A konyha viszont.. Még mindig elég szűkös, és akaratlanul is elmémbe férkőztek a tegnap este képei.
- Ezt inkább meg sem hallottam.. - szólaltam meg egy kicsit hangosabban, bár csupán egy fal volt köztünk. Nem szeretem az ilyen okfejtéseket.. De ezek az Ő normái, és bizonyosan igaza van benne, nekem mégis megkötéseket jelentenek. Azt hiszem. Vagy sokkal inkább megfelelési kényszert, ha úgy tetszik. Nem az első eset, én ilyen vagyok, hiába tudom, hogy veszett ügynek könyvelhetem.
- Még mindig nem árulod el, mit terveztél mára? - kérdeztem aztán. Nem voltam izgatott. Valahogy még mindig nem vonzott a kinti hóesés, mikor innen bentről sokkal szebbnek tűnik az egész. Na meg nem utolsó sorban melegebbnek.

Rengeteg tulajdonságot ítélhetnek nekem a külső szemlélők. Arrogáns, barátságtalan, de egyet nem vitathatnak! Halálomig úriember vagyok és leszek, s ezt nem bírálhatja senki, aki nem beszélt velem legalább öt szentséges percen keresztül. Nem tartottam fontosnak emberi kapcsolataimat, hisz ha én kapcsolatba kerültem eddig egy emberrel, általában ő húzta a rövidebbet, és a teste nemsokára egy eldugott helyre kerülve kezdett oszladozni. Nem volt barátságos bánásmód, de mit tehettem volna egy tetemmel? Nem foglalhatom virágba az állandóan változó lakhelyemen.
- Nos, ez könnyen megeshet. - biccentettem Megan felé egy kisebb vigyort megeresztve, de mindvégig tartva tekintetének követését, s én magam is követtem tekintetemmel őt. Nem tudtam elszakadni szépségétől, huncutságától, mely ha nem is mutatkozott meg, de ott csillogott azokban a csillogó szemekben, s a hajfürtjeibe szívem szerint minden pillanatban beletúrtam volna, hogy selymességüket érzékeljem ujjaim között.
Gondolataimtól aztán elrugaszkodtam, s figyeltem, miként pakol le az asztalra, és magam is végigmértem, mit is rejt a tálca. Ugyan tudtam, mit rendelt, de a szállódákban sosem tudni, mit tesznek hozzá bónuszban, ha már borsos árat fizetnek a szobáért.
- Nem vagyok annak a híve, hogy egy nőnek a konyhában a helye. - ültem le elkényelmesedve az asztalhoz, s elvigyorodva néztem végig a narancslén. Évek óta egy korty gyümölcslé nem folyt le torkomon, hát ideje lesz ezt ismét elkezdenem megszokni. Nem állhatok neki egész nap whiskyit virigykelni, legalább Megan előtt nem. Bár azzal is tisztában vagyok, hogy ez önmagam megtagadása. S azt még magáért az ördög kedvéért se tenném. Remek színészi képességeim vannak, most cuspán ezért vagyok hálás. - Egy nő legyen szajha az ágyban... úrinő társaságban... szakács a konyhában.. de ki várná már el a gyorskaják világában, hogy egész nap a tűzhely mellett álljanak? - vointam fel kérdőn szemöldökeimet, és majdnem kibukott belőlem, hogy természetesen az én időmben ez másképpen volt. Csak nem a ház asszonya készítette az étket. Erre is voltak megfelelő szolgálók a birtokon.