Hagytam, hogy Erin kivegye a kezemből a tányért, és a szemébe néztem, ahogy elmondta a gondolatait, majd hanyatt dőltem az ágyon, magammal húzva őt is.
- Nem akarom, hogy baj legyen. Azt akarom, hogy minden úgy legyen, mint odahaza... és mint Párizsban. És gyanítom, te is ezt akarod. Vagy tévedek?

Eleinte idiótán festhettem az arckifejezésemmel, de ahogy eltelt pár másodperc, már értettem is az egészet, és azt hiszem, át is éreztem.
Egy sóhajtással másztam oda mellé, és kivettem a kezéből a tányért, így próbálva elérni, hogy még véletlenül se tudjon másra figyelni, és egyik kezemmel simogatni kezdtem az arcát. - De holnaptól ilyen már nem lesz. Holnap újra elmegyünk innen, vissza oda, ahová valók vagyunk. És akkor már nem fogod ezt érezni. Ha mégis, akkor... akkor baj van. - mondtam egy apró mosollyal.

Beletúrtam villámmal a tésztába, és felsóhajtottam.
- Nem tudom. Nem tudom, mi a bajom - morogtam. - Párizsban.. és otthon is... olyan jó veled. Élveztem. De mióta ide jöttünk, az elmúlt órától eltekintve, valahogy úgy érzem, nemcsak téged fordít ki önmagadból ez az ország, hanem engem is. Egyik percben ha csak rád nézem, remeg a térdem, mert imádlak. A másik percben pedig úgy érzem, nekem talán mégsem való a szerelem. És ez megőrjít - túrtam a hajamba.

- Ahhha.. - bólintottam egyet, mintha értettem volna, miről beszél és nagy sóhajtással letettem a csokoládét, mert minden étvágyam elment, az emberi vérről már nem is beszélve.
- Neked most mégis mi bajod van? - bukott ki belőlem a kérdés. - Most mást sem csinálsz, csak morogsz, és hergeled magad a saját megjegyzéseiddel. - jegyeztem meg kérdő tekintettel.

- Nem vagyok éhes - vontam vállat. - És nincs sok értelme feltűnést kelteni. Hazamegyünk Mystic Fallsba, és azonnal elkapok valakit. Az hazai terep, az jó. Azt ismerem. Most úgy érzem magam, mint az erdőben a másik farkassal. Neki volt igaza, azért nem bántottam. Az ő területére tévedtem... és ezt valahogy én sem kedvelem. Inkább étkezem normális környezetben. Amúgy is... tényleg jó lenne hazamenni. Anyámhoz is hivatalosak vagyunk, és napok óta felé sem néztem. Szerintem azt hiszi, kimentem a világból. Bár ki tudja... még lehet, hogy titokban hálás is érte - morogtam.

Felfigyeltem a lány megszeppenő arcára, ahogyan valami megbántottság lett úrrá rajta Klaus szavai végett. Látszódott, hogy nincs hozzászokva ehhez, és az ilyen vendégekhez, akik így lehurrogják. De a lelki világa nem az én ügyem, tőlem azt csinál, amit akar.
Felsóhajtottam, és leültem az ágy szabad térfelére, de csak a csokoládét vettem kézbe. - Ha ennyire éhes vagy, miért nem vadászol le mást? Bárkit, aki elsétál a folyosón. - kérdeztem, bár talán nem jó kötözködni vele ilyenkor.

- Bocs.... - morogtam Erinnek, de többre nem tellett, mert megérkezett egy lány, és egy gurulós zsúrkocsit tolt magával.
- Hagyja csak itt - legyintettem. Noha éhes voltam, most valahogy semmi kedvem, és semmi energiám nem volt bántani a lányt. - Azt mondtam, mehet! -dörrentem rá, némi aprót nyomva a markába. - Addig tűnés, míg meg nem gondolom magam - csaptam be mögötte az ajtót zordul, és visszavetettem magam az ágyra, egy tányérral a kezemben.

A szám hirtelen lefelé kezdett görbülni, bár nem, nem sírni terveztem, mint egy újszülött gyerek, még ha kedvem is lett volna.
- Ahogy te akarod. - nyeltem egyet, igaz, nehezemre esett kimondani a szavakat, majd ahogy a kopogtatás felhangzott, felálltam és már mentem is, hogy ezúttal egy lány (nem is olyan lány már, de nem lehetett több 25-nél) hozta a kaját, bár nem tálcán, hanem olyan gurulós kis izékén.
Kitártam előtte az ajtót, hogy betessékeljem. - Azt hiszem, célszerű lenne, ha nem pakolnánk le róla, nem?

- Fene tudja, de én legközelebb talán csak az Államok felségterületén próbálkoznék. Mégis hazai pálya... itt meg a keserű tapasztalatok - motyogtam, elnyúlva az ágyon. - Bírd ki még egy-két napig nélkülem. Vagyis... egyes részeim nélkül. Majd meglátjuk, mit produkálok otthoni vizeken - motyogtam. Titokban finoman szólva is féltem, hogy mi van, ha most is kudarcot vallok.

- A tejszínhab a csokihoz kell. A csokoládé kiváló afrodiziákum, boldoggá teszi az embert. Talán nálunk is hatással lesz és nem fogjuk agyonmarni egymást ezen az utolsó estén. - néztem rá, de nem gúnyosan, inkább bűnbánóan, hiszen eddig is az én saram volt, hogy veszekedtünk és elég sok problémát okozott ez, ahogy ma reggel láthattuk.
- Nem mellesleg... a csokoládé és a tejszínhab fokozza a vágyakat, mr. Mikaelson. - suttogtam a fülébe mosolyogva, de el is engedtem, nehogy félreértse a szándékaimat.
Ledobtam magam az ágy szélére és csak vártam. - Remélem, nem kell órákat várni a pincérfiúra. Vagy lányra. - tettem hozzá.

- Pezsgő tejszínhabbal - emeltem fel a szemöldökömet. - A te borodban tényleg volt alkohol - állapítottam meg. - De ha neked ez a gusztusod, tőlem legyen - vontam vállat, majd felvettem a házi telefont, és leadtam a rendelést.
- Tészta, narancsos csirke, sült rizs, rákszirom... megfelel? Meg persze a tejszínhabos pezsgőd csokival - haraptam a nyakába nevetve.

Még mindig kuncogva léptem be a szobába, hiszen eléggé meglepett, hogyan is jöttünk el a hotelig. Engem nem gyakran kapott valaki a karjába, és most körülbelül úgy feshtettünk az emberek szemében, mintha tényleg nászúton lennénk. Te jó ég...
- Mit is együnk? - vettem át Klaustól füzetet és lapozgatni kezdtem. Még jó, hogy lehet szobába rendelni, most semmi türelmem nem lett volna még le is sétálni az étterembe.
- Hm, a kínai nem hangzik rosszul. De ha már pezsgő, akkor legyen tejszínhab is. - kacsintottam rá. - És egy kis csokoládé. - néztem a desszerteket. Mintha gyereknap lenne.

(utcák)

Besétáltunk a szobába, és szinte azonnal előkerestem a bárszekrényben tartott ital árlap mellett az étlapot is.
- Tessék, válassz. Aztán felhozatjuk ide a kaját. Egy üveg jégbe hűtött pezsgővel egyetemben - adtam oda Erinnek a kis füzetet. - Ami azt illeti, én talán a kínaira szavazok ma este.

Lebiggyesztettem az ajkaimat, miközben felvettem a kabátomat, és morcosan néztem rá. Tegnap talán nem kívántam úgy, mint ő, de most már... jaj, erre talán már szavak sem lennének. De ideje lesz nekem is tanulnom valamit.
- Akkor hát menjünk. - léptem ki az ajtón.

- Utcák -

- Azt hiszem, nekem itt már talán nem is menne - vontam vállat, majd megfogtam Erin kabátját is. - Nos, járjunk akkor egyet még a környéken? Egy-két szobor, vagy valami szép épület talán van a környéken is. A múzeumhoz már nincs sok kedvem.

- Azt hiszem, nem akarok tovább itt maradni. Így nem. - ráztam a fejem, és nagy nyeléssel bújtam magam is hozzá, ahogyan megölelt, majd viszonoztam a csókját, és kedvesen a hajába túrtam, nagyon halványan elmosolyodva.
- Örültem volna neki, ha... legalább egyszer itt is 'örülhetünk egymásnak'. De... a tegnapi bakim ellen már nem tudok tenni. - ráztam a fejem.

- Talán még nem álltunk készen erre. Külön-külön talán igen. Együtt még nem - öleltem meg Erint. - Nos, akkor... csomagoljunk? Sétálhatunk még egyet a városban, ha van kedved... aztán telefonálok, hogy holnap reggelre kérjük a gépet. És holnap éjjelre már otthon leszünk. A mi városunkban - csókoltam meg Erin száját lágyan. - Ki tudja... ott életre kelnek a halott dolgok is - kacsintottam.

- Én... nem értem ezt az egészet. - ráztam meg a fejemet, ahogy körülnéztem a szobában, majd visszatévedtem Klaus szemeibe, ahogyan valóságot fedeztem fel a szavaiban. - Azt hittem, hogy olyan jó kaland lesz visszatérni ide... és talán neked van igazad, hogy ez a hely változtat meg engem. Talán miattam van az egész. - motyogtam valami furcsa hangsúllyal, és bocsánatkérően néztem rá. - Ne haragudj... nem akaram elcseszni. - csóváltam a fejem.

- Ez az Erin nem az, akit én megismertem - mondtam őszintén. - Rossz hatással van rád a múltad, ez az.... ez az egész ország. Menjünk haza. Menjünk vissza Mystic Fallsba. Ott a mi helyünk. A te házadban - simítottam végig az arcát. - Nem itt. Ez a hely olyan, mint egy átok.

Felálltam, és meglehetősen csillogott a szememben a ravaszság, ahogy közelebb léptem hozzá. Utálja az országot, ha neki jólesik. Én szerettem, valószínűleg nem ez fogja megutáltatni velem, mindenesetre a tekintetébe mélyedve szólaltam meg. - Ezek szerint nem tetszik neked az az Erin, aki mindig is voltam, mielőtt belecsöppent Mystic Falls sürgő-forgó életébe. Pedig már ideje volt találkoznod vele. Ennyire csalódás vagyok számodra? - biggyesztettem le az ajkaimat, és végighúztam az ujjamat a komód tetején. Persze mindez csak egy csomó hazugság volt. Soha nem rúgtam le magamról férfiakat, és nem gúnyoltam volna ki soha Klaust sem. Csak azt hiszem, egy bizonyos reakció esetén megoldódna a problémája.
- Vagy már csak simán én nem kellek neked... - sóhajtottam, de azt hiszem, ekkor már tényleg igazi érzelmek játszottak az arcomon az eddigi színészkedés után. Fájt a gondolat, hogy egyszer talán újra más kell majd neki...

Akkorára meresztettem a szemeimet, hogy a fél arcomat elfoglalták, és csak döbbenten hüledeztem. Tegnap este lerúg magáról - még ha csak képletesen is - és most még gúnyolódik.
- Tudod mit? - kaptam fel a kabátomat. - Menj egyedül a múzeumba. Valahogy elment a kedvem attól, hogy veled tartsak. Ma este összepakolunk, és holnap hazaindulunk - néztem Erinre. - Egy életre sikerült velem megutáltatnod ezt az országot.

Az államat dörzsölve kezdtem el gondolkodni, hogy mivel ugrasszam ki a nyulat a bokorból, de semmilyen békés megoldást nem találtam. Akkor maradjunk a békétlennél. Talán. Bár ettől inkább mérges lesz, mintsem férfi, de ki tudja? Az erőszakos helyzetek csodákra képesek, magam is szerettem őket.
- Mikael bizonyosan nagy szemekkel pislogna, hogy a világ legnagyobb hibridje nem képes nőket kielégíteni és nem képes férfi lenni. - sóhajtottam lemondóan, és magam elé meredtem. - De szerintem a "nem tudok férfi lenni" állapotod csak múlandó. - vontam egyet a vállamon közömbös ábrázattal. Hm, elképzelhető, hogy ez nem úgy sül el, ahogyan én képzeltem.

- A saját fejemben már éppen itt duglak az ágyon - mutattam a széles heverőre. - Csak éppen... ez ott is marad a fejemben. A szarba az egésszel! - káromkodtam, majd úgy vizesen, törülközés nélkül magamra kapkodtam néhány holmit. - Remélem, ez nem lesz maradandó állapot, mert azt hiszem, akkor én magam csöngetek be Mikaelhez -dünnyögtem az orrom alatt.

Kisétáltam a helyiségből, és néhány másodperc múlva ő is követett. A hangok alapján, amit ezidő alatt hallottam, cseppet sem volt nyugodt, épp ellenkezőleg: mintha a csempék hangját hallottam volna. Jellemző...
Közben magamra vettem egy farmert és egy felsőt, hogy ne egy törülközőben kelljen majd hallgatnom őt, hiszen nyilvánvaló, hogy lesz mondanivalója nekem és így is történt. Csak nem gondoltam hogy egy szál semmiben fog utánam jönni, és kérdéseket tenni. Belül engem is marcangolt valami, talán a csalódottság, és a bűntudat, hogy tegnap este olyat tettem vele, amit eddig még egy nő sem tett.
- Talán ne tőlem kérdezd... nézz körül a saját fejedben, hogy miért nem megy. - suttogtam a fotelban ülve, de nem olyan laza testtartással, mint szoktam. Ez most komolyabb volt ennél. Sokat nem kell kutatnia. Miattam nem megy.

- A fenébe! - szitkozódtam halkan, ahogy Erin kiszállt mellőlem. Nem rá voltam dühös, hanem.... talán magamra. Derékon alul legalábbis. Mert az agyam szinte felforrt, úgy vágytam Erinre.... de a testem reakciója mégis mást mondott.
- Ez nem lehet igaz! - vágtam olyat a csempére, hogy gyanúsan megreccsent az egész, majd dühösen lecsutakoltam magam, és kiszálltam a kádból, hogy azon vizesen - és azon semmiben - bemasírozzak a szobába.
- Mit csináltál velem? - kérdeztem. - Sosem volt még ilyenre példa! - mutattam magamra, hogy félreértés ne essék, miről is beszélek.