Hozzám bújt, és pedig megöleltem, majd halványan magam is elmosolyodtam.
- Az alkohol káros hatásai - motyogtam. Több szót nem vesztegettem arra, ami történt. Minek? Átbeszéltük a magunk módján, és kész. Nem érdemes tovább szítani a tüzet.
- Mindenesetre már kissé józanabbnak érzem magam. A franc a vámpírvér gyógyító képességébe. Rendesen beakasztani is csak ideig-óráig lehet - sóhajtottam. - Szóval... akkor mi lesz a külön szobáddal?

- Tudom, hiszen.. ezer éve érzem én is ezeket.- hajtottam le a fejemet, majd ahogy láttam, hogy valami karkitárós mozdulatot tesz, rájöttem, hogy mit is akar. Azt hiszem. Ha nem azt akarja, akkor maximum ellök magától.
Odaléptem vissza elé és hozzábújtam, a mellkasának támasztva a homlokomat, és nagyon halványan elmosolyodtam. - Leizzadtál. - jegyeztem meg, ahogy éreztem tenyerem alatt az apró verejtékcseppeket.

Bólintottam a szavaira, ahogy bocsánatot kért.
- Tudod Erin... szavakkal nagyobb sebet néha ütni valakin, mint Mikael korbácsával - mondtam halkan. - Ami viccnek indult, egy darabig az volt, de aztán... már fájt, és rossz érzés volt. Nem éreztem ilyet már ezer éve, és nem is akarok újabb ezer évig legalább - fordultam Erin felé, és kissé esetlenül széttártam a karjaimat, amolyan "ölelj meg" jellegű mozdulattal.

Elfordult, és ugyan némileg megkönnyebbültem, hogy van esély arra, hogy életben távozom innen, de még mindig nem voltam teljesen nyugodt. És ez ebben a környezetben azt hiszem, érthető is.
Elléptem tőle, minimum annyira, hogy egy méter legyen a kettőnk között létrejövő távolság, és eltüntetettem minden könnycseppre hasonlító dolgot a szememből. Ezekre még nem készültem fel lelkiekben, nem akartam sírni.
- Nem akartalak megbántani. Sajnálom, amit mondtam, de ezt te magad is tudhatod, méghozzá nagyon jól. - szólaltam meg újra rekedten. - Ha van valaki ezen az elcseszett világon, akit nem akarok bántani, az te vagy. Egyes egyedül te. - néztem a szemeibe.

Arra számítottam, hogy Erin is felemeli a hangját, és minimum ordít egy sort. De nem ez történt. Mert az alkohol lassan-lassan felszakadó fátylán át is megláttam valamit a szemeiben, amik úgy ragyogtak, mint az üvegcserép. Úgy hiszem, könnycsepp a nevük. És mikor elém állt, melleit a mellkasomnak feszítve, elfordultam tőle.
- Úgysem tudnám megtenni - dörmögtem. - Veled soha. Te is tudod jól.

Az orrom elé állt, hadonászva előttem, és úgy néztem rá, mint valami őrültre. Vagy legalábbis úgy, mintha én lennék az őrült, de ő még nálam is őrültebb... hiszen részeg.
Azt hiszem, felgyorsult a légzésem, és nagyot nyelve hallgattam őt, majd mikor elhangzott az utolsó mondata, már éreztem, hogy olyasmi történik, ami már jó ideje nem, és Klaus előtt főleg nem. Könnyek gyűltek a szemembe, és még jobban odaálltam hozzá, szinte érezve, hogy a mellkasa az enyémnek símul.
- Akkor tedd meg. Törd össze az összes csontomat. - feszült meg szinte az egész testem.

- Komolyan vettem? - húztam össze a szemöldökömet. A harag volt a legjobb dolog, ami kijózaníthatott, éreztem.
- Igen, komolyan vettem! Ezer éven át menekültem az érzelmek elől! Pont emiatt! A csalódottság érzése miatt! És ezt éreztem most! Ezzel az egy mondattal akkor is megbántottál, ha te csak viccnek szántad! - hadonásztam Erin orra előtt. - Ami neked játék, az nekem nem az! Engem a bennem lakó szerelem erejével senki ne akarjon lekötni, vagy összetörni, mert esküszöm, annak összetöröm minden csontját! - kiabáltam már magamon kívül.

- Nem, nem érdekelnek a francia pincérfiúk. - csuktam be magam után az ajtót, és igazából rendkívül zavart, hogy részeg, de nem tehettem ez ellen semmit. És nem is tudtam holnap reggelit várni. - Engem te érdekelsz, és ha nem vetted volna észre, egyetlen egy rohadt viccről volt szó, amit túlzottan komolyan vettél! Ennyire nem ismerhetsz félre, Klaus. Nem tenném soha. Szeretlek, a rohadás essen bele ebbe az egészbe! - szitkozódtam dühösen.

- Nem mindegy? - kérdeztem, mikor fókuszba hoztam, hogy ki áll a szobámban. - Felmértem neked a kínálatot. Sajnos, nem láttam jóképű francia pincéreket - csuklott el a hangom a felháborodottságtól. - Hiszen azok érdekelnek, nem? - ültem az ágyra.Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy felveszem a cipőmet, de ez most túl nagy kihívásnak bizonyult volna.

A hangja arról árulkodott, hogy nem éppen bájcsevejt folytatott valakivel a hotel bárjában. Nem, még jó, hogy nem. Ezek után? Talán nekem is be kellett volna dobnom egy üveg tequilát.
- Bemászok, ha már ilyen szép engedélyt kaptam. - léptem be, és szemmel láthatóan én magam is hálás lehettem, hogy én jöttem és nem más, mert éppenhogy csak sikerült belebújnia a nadrágba, mikor bepislogtam.
- Hanyadik üveg után sikerült megállni? - kérdeztem, de nem dühösen. Viszont ő az volt. Egyértelműen. Hm... ha élve hagyom el a szobát, aranyba fogom foglalni a nevét.

Épp nagy levegőt véve bele akartam kezdeni az átváltozásba, mikor valaki megzörgette az ajtómat.
- A franc... - engedtem le megfeszített vállamat, és egy szál semmiben elbotorkáltam az ajtóig. Vagyis igyekeztem... de nehézkesen ment.
- Mássz be! - kiabáltam ki, és inkább lerogytam az ágyra, nagy keservesen magamra hámozva közben a nadrágomat.

- Erin szobája -

Egy mély levegő, bár az ajtó előtt hallottam azt, hogy odabenn mi megy. Hm, nem szedett fel egy nőt sem, haladás! Egyáltalán nem így terveztem ezt az utat... de megehetem azt, amit megfőztem.
Felemeltem hát a kezem, és bekopogtam, fapofát erőltetve magamra.

(hotel bárja)

Sokadik próbálkozásra betaláltam a kulccsal a zárba, és betántorogtam az ajtón. Annyit konstatáltam, hogy a cuccom az ágyon hever. Szerencsére. Valahogy nem volt sem kedvem, sem energiám ezzel tölteni a kedvem...
- Bassza meg Bulgária... - motyogtam, ledobva magamról a ruhákat. - Bassza meg Erin, és bassza meg a szerelem is! - vágtam a sarokba a nadrágomat is, majd eszembe villant egy ötlet. Vadászni akartam, nem? Hát miért is ne? Hogy farkast látnak a városban? A legkevésbé sem érdekel. Most nem.

Lakosztály