Csak figyeltem Amy-t, a húgomat, aki most fél tőlem. Meg is van rá az oka, hisz tudja, hogy könnyű kézzel ülök vámpírt.
Már pont akartam valamit mondani, mikor Amanda kivetette magát az ablakon és vámpírgyorsasággal eltűnt, esélyem sem lett volna rá, hogy utoljérjem. Ilyen a formám... nahh már mindegy is! Jobb a hazamegyek és elfelejtem ezt az egészet.... Elsőre nem is jön be annyira ez a hely!

/Hotel- Jessica szobája/

Nagyon ki volt akadva, amit meg is értettem. Mégis nagyon rosszul esett, mikor ahelyett, hogy megbeszéltük volna, gyűlölettel nézett rám, és láthatóan a megölésemre készült.
Aztán néhány pillanat alatt felmértem a helyzetünket. Jessica gyűlölt, és ez érthető. De ha valóban gyűlöl, akkor én nem fogok küzdeni. Ez nem az én hibám, én csak megpróbálok együtt élni ezzel a helyzettel. Nem élvezem - többnyire - és határozottan nem akartam vámpír lenni. De ez van. Így hirtelen megmakacsoltam magam, lassan Jessicára emeltem a tekintetem, és egy gyors mozdulattal kivetettem magam az egyik ablakon át. Olyan gyorsan futottam, ahogy csak tudtam, és néhány perc elteltével már kilométerekre voltam az iskolától, és Jessicától meg Chelseatől, és az egész francos Mystic Falls-i szuper bulitól.

/ El valahová/

Nem hittem a fülemnek. Komolyan... nem hiszem el. Gonosz tekintettel, könnyes szemmel néztem a testvéremre... vagyis arra az emberre, akit egykor a testvéremnek hittem.
A kezembe még mindig ott volt a karó és erősen magam előtt tartottam.
- Mondj egy jó okot arra, hogy ne öljelek meg, Amanda!- kiabáltam vele. Ha ma nem végzek vele, akkor magammal teszem majd.

Megértettem az indulatát, de azért fájt amikor kimondta, hogy nem vagyok többé a testvére. Tudtam, elkerülhetetlen lesz köztünk a harc. Láttam ahogy megfogja a karót, messziről bűzlött a verbénától. Igyekeztem hát gyorsan válaszolni neki.
- Több mint egy éve változtatott át az exem, akiről nem tudtam, hogy vámpír. Bosszúból, mert a testvéreit vadászok ölték meg. Így azzá tett, ami ellen küzdöttem. Először meg akartam halni, de aztán rád gondoltam. Jessica, tudod, hogy soha nem akartam vámpír lenni. Épp úgy gyűlöltem őket, mint te. De megtanultam, és még most is tanulom kezelni, és hidd el, mióta Mystic Fallsban vagyok, senkit nem bántottam. Állati véren élek, de még őket sem pusztítom el, csak megsebzem. Tovább élhetnek. Kérlek, Jess, hinned kell nekem. Még mindig Amanda vagyok, a hugod, aki szeret téged! - a végén már könyörögtem neki.

Teljesen lefagytam, mikor kimondta az utolsó mondatát... hogy mi? Az a lény, amit már születésünk óta gyűlölünk... egy olyan, aki megölte az édesanyánkat... borzalmas! A combfixemből kihúztam egy verbénába áztatott karót és már könnyes arccal kérdeztem őt.
- Hogy mi vagy?- a hangom hisztérikussá vált, s a kezeim remegtek. Nem, nem és nem . Nem hiszem el, hogy Amy azzá vált.
- Te nem vagy többé a testvérem!- szinte már kiabáltam. - Nem vagy többé a testvérem!- ismételtem meg magamat. Már most legszívesebben elhagytam volna a területet, de még annyi kérdés volt bennem, hogy nem tehettem meg.
- Mióta vagy az Amanda, és ki változtatott át? Te akartál azzá válni, igaz?- teszem fel az utolsó kérdéseimet.

Hogy a fenébe lehet ezt elmondani? A feltett kérdés és a hirtelen támadt baljós feszültség után hirtelen azt sem tudtam mit mondjak. Próbálgattam magamban számtalanszor, de valahogy egyik sem hangzott túl jónak.
- Figyelj, és kérlek, figyelj jól. - mondtam csendesen, és elkezdtem körbejárkálni a teremben. Ahogy sétálgattam, végighúztam a padokon a kezem, megérintettem a középen lévő csapok szélét. - A helyzet a következő. Volt idő, hogy egyek voltunk, és szerettük egymást. Én most is szeretlek, és szeretném ha tudnád, hogy ez nem fog változni semmi esetre sem, bármi legyen is a reakciód. De el kell mondanom valami nagyon fontosat rólam, és tudom, hogy ez nem fog boldoggá tenni téged.
Odaléptem az ablakhoz, és picit félrehúztam a függönyt, kinéztem az iskola mögötti üres focipályára. Néma csend volt a teremben, a zene csak távoli morajlás volt. Visszaléptem, és Jessica értetlen arcára néztem. Hallottam, ahogy gyorsul a szívverése, érzékeltem, hogy szaporábban lélegzik. Hirtelen egy pillanatra elfogott a gyávaság, és el akartam menekülni. De végül megmakacsoltam magam, és egy nagy sóhaj után csak kiböktem.
-Jessica, vámpír vagyok. De mielőtt megrémülnél, hidd el, nem jelentek veszélyt senkire. Állati vérrel táplálkozom, ami ugyan nem a legjobb, de diétaként fogva fel, elviselhető....- itt hirtelen megakadt bennem a szó. Pedig annyi mondanivalóm lett volna még. Nem tudtam folytatni, csak vártam Jessica reakcióját.
Azt tudtam, hogy ha megtámad, akkor merre ugrok, mit veszek magam elé, hogy terítem le. Tudtam, hogy Chelsea azonnal bejön, és kettőnk ellen még Jessica sem képes győzelmet aratni, ráadásul Chelsearől nem is tudta hogy vámpír, méghozzá ősi. Ez adu ász lehetett a kezünkben. De reménykedtem, hogy nem lesz szükség egy összetűzésre. Valamiért reménykedtem benne, hogy ha rám néz még mindig a húgát látja és nem egy szörnyeteget.

Kicsit ideges voltam, bár nem is értem miért. Talán csak az zavart, hogy egy vámpírokkal teli helyre hívott el Chelsea, de már mindegy is. Most itt vagyok, teljesen ledermedve állok a húgom előtt és nem is tudom mi a helyzet.
- Amanda mit jelentsen ez az egész?- néztem rá hűvös pillantásokkal. Egy olyan furcsa megérzésem volt vele kapcsolatba. És vajon miért ment ki Chels? Megvolt köztünk az 1 méteres távolság, de biztos vagyok benne, hogy jó okkal, de még most szinte semmit nem értettem.

Ahogy belépett, szinte belém fagyott a levegő is. Gyönyörű volt, magabiztos és halálos. Chelsea az előzetes megbeszélések alapján kiment a teremből egy gyors üdvözlés után, de tudtam, hogy az ajtó előtt van ugrásra készen. Ahogy végignéztem rajta, azonnal felfedeztem a kis játékszereit. Egy tőr a bal combjára erősítve, egy a jobb bokájára. Egy kis karó a ruhája pántja alá volt rejtve. Kettő másik pedig hajtűnek volt álcázva, azzal tűzte fel a haját elegáns kis kontyba. Messziről éreztem a verbénát a nyakláncából. Még apánktól kapta. Ugyan azt csinálta, mint mikor én beléptem a terembe. Azonnal feltérképezte. Csupán néhány másodperc leforgása alatt több tucat forgatókönyvet gyártott le az agya (ahogy az enyém is) egy esetleges összetűzés lehetőségével számolva. Annyira automatikus volt ez a dolog a részünkről, mint másnak a lélegzés. Kikapcsolhatatlan és elpusztíthatatlan.
Lassan felém fordult, és a kezdeti ridegséget azonnal felváltotta a mámoros vigyor, amint a szemembe nézett. Kétségbeesetten próbáltam nyújtani és megőrizni a pillanat tökéletességét. Amíg a nővérem úgy tekintett rám, még mindig úgy, ahogy eddig. Tudtam, hogy amint megtudja az igazat, soha többé nem fog rám így nézni. A szívem megszakadt a gondolatra.
- Szia Jess! Rég láttalak....- kezdtem bele, de ekkorra ölelő karok szorították satuként a testem, és Jessica finom bőre tapadt az enyémhez. Majd egy pillanattal később éreztem, hogy megmerevedik, és elkezdett távolodni tőlem. Csak lehajtottam a fejem, és a könnyeimmel küzdve nem tudtam megszólalni, mikor beszélni kezdett hozzám. Képtelen voltam ránézni, vagy akár megmozdulni. Lecövekeltem, és vártam a megváltást, vagy a halált.

Felemészt az idegesség, mindennek rendben kell lennie, tudom, hogy minden rendben lesz, hisz Jessica nem ölheti meg a saját húgát, vagy mégis? Nem ez hülyeség, Chels most be ne parázz! Le kell nyugodnom, ahogy Amynek is. Látszólag mindent olyan simán kezel...
- Ha megjön én kimegyek, de kintről mindent hallok Amy, nem leszel egyedül, rendben?- teszem fel a kérdést. Remélem megfelel ez neki. Tudom, hogy Jessica nem olyan ügyes és okos, hogy egy 700 éves vámpírra is készüljön. Az alsó ajkamba harapok, mikor az ajtó nyílni készül és megfogom Amy kezét, jelezvén, hogy minden rendben lesz. És ekkor... ekkor belép Jessica! Én lerohanom és megölelem, majd pár szavacskát súgok a fülébe.
- Jess, kezelj mindent ügyesen, Amy a húgod!- engedem el az ölelésből, majd kimegyek az ajtón.
- Jobb lesz ha ezt csak ketten tárgyaljátok le.- jegyzem meg egy kis mosoly keretében.

/Valahova/

(parkoló)

Kezdett unalmassá válni ez az egész. Valamiért unatkoztam de nagyon. Hát nincs senki, aki elszórakoztasson? Senki? Úgy döntöttem egy kicsit csendesebb helyre vonulok, a fenti tantermeket választottam, bementem az egyiknek a végébe és vártam, hogy valaki egy "áldozat" besétáljon. Nem is kellett sokat várnom, már jött is. - Hello ... - mondtam ezzel megijesztve őt miközben lepattantam a hátsó pad végéről. - Mi szél hozott errefelé, kedves Nash? - vontam kérdőre a hasonmás formájában.

Chelseavel egyre idegesebbek lettünk. A percek csak teltek, és a feszültség szinte kézzel fogható volt a teremben. Én felültem a tanári asztal tetejére, és keresztbe raktam a lábaim. Innen jól belátható volt az egész terem, mellettem nem volt közvetlenül ablak és a hátam mögül sem érhetett meglepetés.
- Remélem higgadtan fogja kezelni a dolgot. - suttogtam Chelseanek. - Nem akarom, tényleg nem akarom őt bántani. De ha elkezd tombolni, el kell vinnünk őt innen, nehogy valaki megsérüljön. Akkor ahogy megbeszéltük előtte. Téged meglepi vámpírként nem mondunk el azonnal, hogy meg tudd őt lepni, ha esetleg támadna. Huh, remeg a gyomrom. - leheltem a levegőbe és a gyomromra szorítottam a kezem. Épp leugrottam az asztal tetejéről, mikor hirtelen elkezdett lassan kinyílni az ajtó.

/Tornaterem/
Teljesen beparáztam azon, hogy most vajon mi a fene lesz. Jessel nem így beszéltük meg... A kémia terembe mentünk be Amy-vel, hogy ott elmondhassak mindent.
- Nem tudom, miért hívott.. Úgy volt, hogy csak a buli közepére ér ide.- mondtam neki izgatottan. Nem tudom mit szól majd ahhoz Jessica ha megtudja, hogy a testvére és a barátnője is vámpír... tényleg nem tudom...

/ Tornaterem/

Az egyik folyosóról hirtelen Chelsea bevágódott a legközelebbi terembe. Félhomály volt odabent, ahogy beléptem, hirtelen csak a körvonalait láttam a tárgyaknak. Aztán a szemem hozzászokott a fényviszonyokhoz, és az utcáról bevilágító lámpafény elegendő volt ahhoz, hogy megállapítsam, ez a kémia terembe jutottunk. A zene és a mulatság hangjai távolról szűrődtek felénk. Chelsea mellett elhaladva körbesétáltam a helységben, és automatikusan lehetséges támadó eszközöket, és védekezésre alkalmas tárgyakat kutattam. Feltérképeztem a hely minden négyzetcentiméterét, hol voltak menekülő útvonalak, vékony üvegek, kitörhető széklábak. Sajnos ez a fajta hozzáállás az énem része, anélkül működött, hogy gondoltam volna rá. De most lehet, hogy az életünket mentheti meg. Jessica hiába ember, az ereje és a gyorsasága nem mérhető össze még egy alig több mint egy éves vámpíréval sem, hát még Chelseavel. De tudtam, hogy Jessica mielőtt megmozdulnánk, tudná merre akarunk mozdulni. És lecsapna könyörtelenül. Így feszülten vártam, hogy valami történjen.

Óhh.. Ezek szerint nagy hazárdjátékos a drága. Mindent vagy semmit? Ő a mindenre pályázik.. Most még. Nos, mikor is érdekelt engem, hogy ha valaki foglalt?! Ha el tudja rendezni magával, hogy megcsalja szíve hölgyét, akkor semmi probléma, ha meg nem, akkor is az ő baja. Minden esetre én elégedett voltam. Magammal is, meg vele is.
- Viszlát, szépfiú... - búcsúztam tőle, aztán a folyosón megindultam a titkárság felé, ha már egyszer beiratkozni jöttem.
Néhány papírmunka, és autogramosztás után, ma még szabad madárként léphettem ki az épületből.

Folyt.:

- Pompás! - vigyorodtam el. - Nos, még látni foglak. Ha netán... úgy adódna kedvem hozzá. Meg... még nem heréltek ki - mondtam szemtelenül. Ezzel valamelyest nyilvánvalóvá tettem, hogy nem vagyok szóló. Remélem, nem egy nagy pofon gazdája leszek. Bár talán pont emiatt kellene iszonyatosan gyorsan lelépnem innen.
- Viszlát, drágám - kacsintottam rá, majd megindultam kifelé, az utolsó gombot is begombolva az ingemen.

(Beckett lakás)

Hmm.. Mostanában elég gyakori ez a mondat, és talán rontja is az image-emet, hogy átugrottam az okos szőke szerepkörbe, de tagadhatatlanul jólesik... - Szexi, okos és szőke.. Vigyázz, rossz párosítás..
Nem szokásom megsértődni, amiért nem nézik ki belőlem az emberek a minimális intelligenciaszintet sem.. Én sem nézem ki magamból, ha már itt tartunk, de úgy tűnik mégis van valami a fejemben.. Vagy csak jó géneket örököltem. A külsőmet illetően mindenképp, hisz látom, hogy néz végig rajtam ismét, amitől elégedett mosolyra görbül a szám. Szeretem az ilyen reakciókat... - Hááát.. - lépek közelebb hozzá és mutatóujjamat végighúzom álla markáns ívén. - ... Itt megtalálsz, jó eséllyel.. Vagy valahol a környéken.. - nevetek fel, hisz tudom magamról, hogy minimális jelenléttel is túlélem a tanévet. - Egészen addig, míg ki nem rúgatom magam.. - kacsintok rá és lehajolok a melltartómért, majd miután magamra kaptam, a felsőmet is megigazítom.

- Nem, nem tévedsz. Attól eltekintve, hogy szőke vagy, nagyon okos is - mondtam szemtelenül. A szőke nős viccek... egyszerűen nem múlnak el soha. Ez valami olyan hagyomány a világon, ami... nem is tudom. Jól esik szórakozni az ilyesmiken, mikor valószínűleg semmi valóságalapja nincsen.
Ő is öltözködni kezdett, és végignéztem rajta, ismét nagyot nyelve, mert hát... egy nő akkor is izgató marad, ha már éppen "végeztünk" egymással. - Hm, kár, hogy ennyi volt. Veled találkoznék még... bár félő, hogy szégyent hozok a családra, ha megtudják, milyen lenge életet élek - vigyorodtam el. Lockwood família... nem is tudják, hogy itt vagyok. Hogy is tudnák? Majdnem százötven éve halott vagyok.

- Miért? Tévedek? - néztem értetlenül. Sokat sejtető mondat tőle, de én inkább összezavarodtam. Milyen lény lehet még vámpíron kívül?! Vannak jópáran, de kétlem, hogy... - végül felülkerekedtem a kíváncsiságomon. Majd ha könnyíteni akar a kattogó kerekeimen, akkor elmondja maga, ha nem.. Majd kiderítem..
- Biztosíthatlak... - nevettem fel. - Nagyon izgató vagyok... - bólogattam és lehúztam a felgyűrt szoknyámat, majd a melltartóm után kutattam a tekintetemmel. Ahhoz képest, hogy beiratkozni indultam.. Hmm.. Rémesen könnyű elterelni a figyelmemet.

- Azt hittem, teljes tudatában vagy annak, hogy mi vagyok - vontam fel a szemöldökömet kérdőn. Most sikerült meglepnie engem, hiszen nem úgy néztem én ki, mint egy ember. Meg már... nem is voltam sima vérfarkas. Hibrid voltam. Egy nemesi faj egy leszármazottja. Csak épp nem magamtól lettem az.
- Nem baj. A nők... akkor olyan izgatóak, mikor szeretnek veszélyesen élni - húztam végig ujjaimat csípőjén, majd egy halk sóhajjal szedegetni kezdtem a cuccainkat.

- Miből gondolod, hogy van beleszólásod a dologba...?! - vontam össze tekintetemet, miközben tovább játszadoztam vele. Naiv, ha azt hiszi, hogy tárgy vagyok.. Csak pillanatokra hagyom magam birtokolni, mert tudom, komoly baj lenne belőle, ha nem így tennék. Sokszor tört volna már össze a szívem.
- Tehát vámpír vagy.. - haraptam az ajkamba, válaszát várva. El sem hiszem, hogy ismét belebotlottam egybe.. Hm..
- Szeretek veszélyesen élni.. - rántottam vállat. Elvégre Lightwood vagyok.. A nővérem tudná bizonyítani, mennyire veszélyesen..

- Túlzottan őnző személyiség vagyok ahhoz, hogy másoknak ilyesmit hagyjak. - vigyorodtam el. Ha valamit megszereztem, azt hosszú ideig szerettem az ujjaim és a mancsaim között tudni.
- Lássanak. Egy pillanat alatt el tudom intézni, hogy a következő pillanatban ne is emlékezzenek az egészre. - rántottam egyet a vállamon nemtörődöm módon.
- Vagy téged zavarna? Az úgy... olyan extrém... mikor félsz attól, hogy közben bárki rajtakaphat... - suttogtam.

- Másoknak is hagyhatnál esélyt rá, hogy megszerezzenek... - nevettem fel hangosan. Most még annyira sem érdekelt, ki hallja meg, mint előtte. Ujjamat végigvezettem nyaka ívén, aztán körberajzoltam az állát és sajnálkozva tévedtem vele ajkaira. - ... majd máskor... máshol.. - váltottam tettetett sajnálatból kacérkodó nőcskére. - Nem félsz, hogy valaki meglát? Ha még nekem sem árulod el magad, kinek teszed? - kérdezősködtem. Talán ez a legrosszabb szokásom..

A feje koppanását fogtam fel, mást már semmiképpen sem, hiszen lihegésem majdnem elnyomott minden egyes zajt, és minden mást, ami nem belőlem, vagy tőlem származott.
- Túl szép vagy ahhoz, hogy csak egyszer bővítsd a repertoáromat... - simítottam végig csípőjén, még mindig nem mozdulva el közeléből, majd az izzadt homlokomat kezdtem törölgetni.
- És túlontúl jó volt ahhoz, hogy ne találkozzunk újra... akár itt... - cspatam az asztalra. - Akár az egyik diákpadon - vigyorodtam el, miközben megfogtam a kezét.

Hajába túrva húztam nyakamhoz, hogy érezzem forró lélegzetét a bőrömön. Egy kicsit talán még mindig remegtem az orgazmustól, de nem bántam, hogy rám bukott a teste. Zihálva vettem a levegőt, a fejem koppant egyet az asztalon, mikor végre elernyedtek testem feszülő izmai. Kezei már nem szorították olyan hévvel a lábamat, mint néhány perce. - Bővítetted a repertoáromat... - súgtam a fülébe. - Eddig nem voltam olyan perverz, hogy a tanári asztalon csináljam... - nevettem fel a végén, hangomban a rekedtségnek már nyoma sem volt.